Pierce Brown: Fényhozó (Vörös lázadás 6.)

Fülszöveg:

Arató legendává vált, emberből mítosszá nőtte ki magát. A hívei világok megmentőjét, a Lázadás vezérét látják benne. Ő az, aki mindenkit megszabadít a láncoktól.

E mellett viszont ő Darrow is, a Mars vörös földjének szülötte. Férj, apa és barát.

Most a világtól távol, a naprendszer egy kietlen szegletében, az otthonától és a Merkúr csatamezőin elszenvedett megsemmisítő vereségtől messze tengődik egy aprócska szemét-szatelliten, és vágyódik haza feleségéhez és uralkodójához, Virginiához, hogy együtt szálljanak szembe a vérszomjas trónkövetelő-hódító Lysanderrel és seregeivel.

Lysander viszont egyébre sem tud gondolni, mint hogy a Lázadást elsöpörve visszaállítsa az Aranyak uralmát. Azt sem bánja, ha világok pusztulnak, csak beteljesíthesse saját hatalomvágyát.

Nem olyan rég még az Aratóért kiáltott a világ, hogy a rabság igáját lerázza. A mostani küzdelmekben azonban már Darrowra volna szükség, akinek viszont kell a szerettei – Virginia, Sevro vagy Cassius – támogatása, hogy megvédje a Köztársaságot.

Innen indul Darrow hosszú hazautazása, ez a bolygók közötti kalandos vándorlás a végtelen űrben, ahol régi barátok találnak egymásra, új szövetségek kovácsolódnak, miközben a régi, nagy vetélytársak csatamezőkön vagy éppen földalatti folyosókon, űrhajók gyomrában feszülnek egymásnak.

Hiszen Eo álma él és örök, és a sötétség korát egy új kor váltja fel: a fény, a győzelem és a remény ideje.

Pierce Brown Vörös lázadás könyvsorozata az egyik nagy kedvencem. Imádtam az első trilógiát, és ha csak maradt volna az első három könyv, akkor se szomorkodtam volna miatta, mert az a három könyv úgy tökéletes ahogy van. Persze nagy siker esetén nincs mit tenni, folytatni kell a történetet, főleg ha van további ötlete és ihlete az írónak, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy Brown nem fogyott ki az ihletből, így az eredetileg három könyvnek indult sorozatot végül hét részesre bővült. Nem mondom, hogy nem voltam kicsit szkeptikus hogy milyen lesz a folytatás, és a negyedik rész olvasása során nehéz volt megszokni az új szerkezeti felépítést és az új nézőpont karaktereket, de aztán az ötödik részre szerintem újra elkapta a lendületet.

Az új évben az első olvasmányom mi más lehetett volna, mint a sorozat hatodik része, a Fényhozó. Izgatottan vetetettem bele magam újra Darrow és a többiek kalandjaiba és vártam, hogy kivel mi fog történni és mered halad tovább a történet. És te jó Isten, a hatodik rész olyan egy érzelmes és kalandos útra vitt minket, amit utoljára a második és a harmadik könyv olvasásakor éreztem utoljára. Persze maradt a több nézőpontos történetmesél és bármennyire is fura volt az elején, hisz az első trilógiában végig csak Darrow volt a narrátorunk, mostanra már csak üdvözölni tudom ezt a döntést. Mert ennél jobban döntést nem is hozhatott volna Brown. Korábban csak Darrow szemén keresztül láthattunk mindent és mindenkit, és az első trilógiában ez tökéletesen működött, mert ott Darrow saját bosszútörténetét kaptuk meg, az ő érzései, emlékei, gondolatai és cselekedetei formálták a világát.

Az új négy részben maradt Darrow a főszereplőnk, hisz azért mégis csak ő még mindig a központi karakter, de hogy kaptunk több nézőpont karaktert, azzal az írónak sikerült elmélyíteni a sztorit, kitágítani a világát, és sokkal több mindent megmutatni belőle. Hisz az ég szerelmére ez a történet az űrben játszódik több különböző bolygón, több különböző kaszthoz származó emberről szól, így tényleg itt volt az ideje, hogy többet lássunk belőle. Persze van itt konfliktus bőven, mindenki küzd a saját nemes vagy épp nem annyira nemes céljaiért, és ezek a célok persze sokszor szembemennek egymással.

Maradtak a hatalmi harcok, és ha röviden össze kellene foglalnom a hatodik részt, akkor azt mondanám, hogy arról hogy mind Darrow és mind Lsyander szövetségeseket keres a maga oldalára, mindkettőjüket elárulják párszor eközben, és olyan fordulatok és csavarok történnek, hogy párszor szó szerint leesett az állam olvasás közben. Nagyon érződik, hogy az utolsó előtti résznél vagyunk, mert itt minden, de tényleg minden az utolsó könyvben várható nagy összecsapás és végső grandiózus lezárás felé vezet. És mindezt tökéletesen adagolt akcióval, érzelmekkel, humorral és árulásokkal fejelte meg az író.

Darrow

Ebben a könyvben négy nézőpont karaktert kapunk és úgy döntöttem, hogy a nézőpont karakterek alapján fogom most ezt a kritikát innentől kezdve folytatni. Természetesen SPOILEREK előfordulhatnak!

DARROW

Darrowt még mindig imádom és ő az aki a legnagyobb utat tette meg a kezdetektől, volt ő fent és lent, mindent átélt már, amit ember átélhet, és azt szeretem benne a legjobban, hogy akármi történik vele, ő sosem adja fel. Lehet, hogy néha megtörik és magába zuhan, de aztán mindig jön valaki aki segít neki összekaparni magát. Virginia, Sevro és a többiek, na meg persze Cassius, aki ebben a könyvben igen kiemelt szerepet kapott. Nagyon örültem Cassius „visszatérésének”, és kifejezetten szívmelengető volt látni, hogy Darrow és Cassius valahogy végre visszataláltak egymáshoz a sok ellenségeskedés és a tíz évnyi távollét után.

Cassius valamiféle lelki támaszként funkcionált Darrow oldalán, főleg most hogy Sevro mérgesen mormogott magában, amiért még mindig nem mehetett haza. Nem mintha nem értettem volna meg Sevro neheztelését, hisz az ő oldaláról nézve tökéletesen validak az érzései, csak rossz volt látni, hogy épp akkor hagyta magára Darrowt, amikor az olyan mélyre került és amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Cassius pedig ekkor betoppant és ellopta a rivaldafényt, ha fogalmazhatok így, és annak ellenére, hogy szerintem senki se várt már ilyesmit tőle, végül Cassius volt az, aki megadta Darrow-nak azt a támaszt, amire most szüksége volt.

Jó volt olvasni, ahogy új bajtársiasság épült fel közöttük, és ahogy Cassius számot vetett magában azokért a rossz dolgokért, amiket korábban tett és próbált azokért vezekelni. Az a szomorú ebben az egészben, hogy ha jobban belegondolunk Cassius sosem volt rossz ember, csak az élet valahogy mindig a Darrow-al ellentétes oldalra sodorta és aztán az a sok-sok vita és viszály végül mély éket vert közéjük. Gyönyörű volt végig olvasni Cassius „vezeklését” ebben a részben, és ahogy próbált végre jót cselekedni mindig, hogy aztán ilyen csúfos véget érjen. Darrow történetszálán tehát nekem Cassius karaktere és a Darrow-al való új barátságuk tetszett a legjobban.

Cassius

VIRGINIA

Kicsit bajban vagyok most, mert írni kellene valamit róla, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem sok minden történt vele ebben a részben a másik három nézőpont karakterhez képest. Virginia a bázis, ami a Marson tartja a frontot, aki próbálja az események sűrűjét kézben tartani és aki várja haza a férjét az erősítéssel mielőtt az ellenség majd megindulna a Mars felé az utolsó részben. Mondjuk azt nem bántam, hogy ő most kapott egy kis „pihenőt”, mert azért az előző részben elég sok dráma történt vele. A karakter még mindig azt szimbolizálja, amit eddig, ő a gondoskodó és igazságos Uralkodó, aki próbálja összefogni azt, ami még a Köztársaságból maradt. Aki okos és ravasz, de erős és kegyetlen, ha annak kell lennie. Az mondjuk nem tetszett, hogy Darrow és Virginia még mindig a világűr két végében vannak távol egymástól, és egy kis romantikát se bántam volna, de ebbe a történetbe a túl sok romantikázás talán nem is illene.

LYRIA

Ő az a karakter, akivel nem nagyon tudok mit kezdeni, és az elején mikor az író behozta a történetbe, akkor nem igazán értettem, minek kell ő ide. Főleg mivel hogy a többiekhez képest egy jóval gyengébb karakter minden egyes szempontból. Egy kis vörös lányról van szó, akinek nincs se testi ereje, akinek nincs szuper agya, akinek nincs semmilyen képessége és aki végig csak lavírozott a történetben miközben a sorsa valahogy mindig kapcsolatba került a főszereplőink útjával. Talán nem egy jelentős személy, de mostanra igenis fontos barátai és ismerősei lettek és így már tisztán látom, mi Lyria karakterének a lényege. Ő a néha fájdalmasan hiányzó szív és egyszerű józan ész a történetben. Aki a maga szintjén igenis nagy utat tett meg és már csak a puszta létezése, hogy egy vörös fiatal lány, továbbra is szimbolizálja mindazt ahonnan ez az egész fő történet indult. Lyria valahol Darrow elveszett vörös énje, és épp ezért kell ő ide.

Lysander

LYSANDER

Direkt a végére hagytam az éppen aktuális „fő gonoszunkat”, bár szerintem ez nem a megfelelő szó arra, hogy kicsoda Lsyander. Én valahogy sosem tudtam rá gonosz ellenfélként tekinteni, sokkal inkább Darrow arany tükörképeként, aki tökéletesen tükrözi vissza mindazt, amit Darrow valaha tett vagy ami valaha volt. Lysander a karma, ami végül utolérte Darrowt, az a talán mondhatni méltó ellenfél, ami minden nagy vezér életében megjelenik egyszer. Darrow termelte ki a maga nagy ellenfelét Lsyander személyében, és ez általában mindig így szokott történni. Ahogy Nero korábban "megalkotta" a nagy ellenfelét Darrow képében, Darrow úgy alkotta meg Lysandert a saját nemezisének.

És igen, Lysander nem egy arany felszabadító hős, aminek próbálja mindenki beállítani és aminek mélyen legbelül ő is hiszi magát, mert hát egója az van, nem vitás. Nem, mert Lysander egy roppant összetett karakter, aki rengeteg rossz és megkérdőjelezhető dolgot tett, de mindezeket csakis azért tette, mert hisz a saját magának kreált mesében. Miszerint ő itt a megmentő hős, akinek vissza kell állítania az Aranyak elvesztett dicsőségét és a korábbi rendet, amit Darrow véglegesen szétvert.

Persze neki sincs könnyű dolga, mert a feje fölött zajló hatalmi harcokon át kell lavíroznia, árulásokkal megküzdenie, szövetségeseket keresni és kihozni az összes szorult helyzetből a számára legkedvezőbb végkimenetelt, amivel aztán a saját céljait segíti elő. Nem fogok hazudni, én tényleg mindent kinéztem Lsyanderből és tudom, hogy ő aztán semmitől nem riadna vissza a céljai elérése érdekében, amit eddig mindig be is bizonyított. De hogy a végén ilyen egyszerűen és könnyen végzett Cassiussal, arra én se számítottam. Azzal a férfival, aki tíz éven át nevelte, vigyázott rá és apja helyett apja volt, aki próbált belőle rendes és tisztességes embert faragni. Hát ennyit értek Cassius leckéi és tanításai, ennyit ért a hit és bizalom, amit Lysanderbe vetett. Ha ezek után Lysandert nem emészti fel a bűntudat azért, amit tett, akkor tényleg csak egy érzéketlen rideg hatalommániás pixi ő, semmi más.

Jó választás volt egy ilyen nagyívű és grandiózus történettel kezdeni az idei évet, mert imádtam az elejétől a végéig. Minden volt, aminek egy jó könyvnek lennie kell, izgalmas és fordulatos, érzelmes és humoros, kaptunk akciójelenetet bőven, de a karakterdrámák se maradtak el és az árulásokat se kellett nélkülöznünk. Imádtam ebben a részben Darrow, Cassius és Lsyander karakterét. És innen már nincs tovább, nem maradt más hátra, csak a nagy lezárás, a könyvsorozat utolsó része. Ha minden igaz, idén érkezik angolul, aztán reméljük magyarul is mihamarabb.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-fenyhozo-i-ii

Értékelés: 5/5*

Pierce Brown: A sötétség kora (Vörös lázadás 5.)

Fülszöveg:

Egy ​évtizede már annak, hogy Darrow forradalmat robbantott ki a Társadalom ellen. Most, a saját maga által alapított Köztársaság kitaszítottjaként elkeseredett háborúba kezd a Merkúron annak reményében, hogy még mindig megvalósíthatja Eó álmát. A nyomában azonban csak halál és pusztulás jár, ezért felvetődik a kérdés: ő még mindig ugyanaz a hős, aki egykor letörte a láncait, vagy a helyét hamarosan át kell vennie valaki másnak?

Lysander au Lune, a Lune-ház száműzetésben lévő örököse visszatért a Magba. Eltökélt célja, hogy helyreállítsa a rendet, és ismét elhozza a békét az emberiségnek. Ehhez azonban előbb az irányítása alá kell vonnia – vagy legalább egyesítenie – a Mag hűtlen Arany családjait, majd szembe kell néznie Darrow-val a rettenetbe borult Merkúr ege alatt. De a világ jövője nem csak az ő sorsukon múlik.

Virginia, a Köztársaság uralkodója egyesíteni próbálja a házakat, és felsorakoztatni őket Darrow mögé. Vajon képes-e megmenteni őt, miközben politikai bűnözők és gyilkosok közt kell neki is életben maradnia?

Lyria, az egykori Vörös menekült árulás vádjával néz szembe. Az egyetlen reménye, ha sikerül elmenekülnie a váratlan helyekről felbukkanó, új szövetségesekkel együtt.

Pax és Electra a Köztársaságra leselkedő egyik új fenyegetés áldozataiként fogságba kerültek. Nincs más választásuk, mint megbízni a tolvaj Ephraimben, aki a megmentőjükké válhat – és egyben számára is ez lehet az esély a megváltásra.

Ahogy a különböző szövetségek változnak, felbomlanak, majd újraformálódnak, és ahogy a hatalom egyre kiszámíthatatlanabbul tömörül, minden oldal nagy veszélynek van kitéve ebben az egyre véresebb galaktikus háborúban, aminek a végkimenetele könnyedén elhozhatja újra a sötétség korát.

A Vörös lázadás könyvsorozat nagy kedvencem lett, és szépen haladok sorban a részekkel. Legutóbb az ötödik részt olvastam, mert a negyedik után mindenképp rögtön folytatni akartam a következővel, pedig akkor nem tudtam, hogy milyen nagy fába vágom a fejszémet. Az ötödik rész, ami A sötétség kora címet kapta lett eddig a leghosszabb az összes közül, így el voltam vele egy ideig. Ha mindez nem lett volna elég, tovább nőttek a tétek, haladt előre a történet és annyi háborút és izgalmat kaptunk, hogy kis túlzással egyik történetszálon se lehetett unatkozni. Vagy mondjuk ki, mindegyik történetszál izgalmas volt, engem most mindenki lekötött és csak kapkodtam a fejem az újabbnál újabb izgalmak láttán.

Ismét több szálon futottak az események több nézőpont karakter mesélésében. Az előző részben megjelent négy nézőpont karakter mellé kaptunk egy ötödiket Virginia, vagyis az Uralkodónk személyében, én meg ujjongva fogadtam a dolgot, mert mindig szerettem volna Musztáng nézőpontot olvasni. Az egész univerzumban harcok dúlnak, mindenhol a feje tetejére állt a világ, és most cseppet sem túloztam. A korábbi rend véglegesen felbomlott, a korábbi erős és úgy tűnt megtörhetetlen szövetségek szűnnek meg és szinte mindenhol lázadoznak az emberek.

Darrow

A Merkúron Darrow harcol megmaradt hűséges katonáival és híveivel a Grimmus ház és szövetségesei ellen és itt fut egybe Darrow és Lysander történetszála elsőnek. Egy másik helyszínen Ephraim, Pax és Elektra az Obszidiánok fogságába esik, mert időközben Szefi kitalálta, hogy ők sem követik tovább a Köztársaságot, hanem saját maguknak foglalnak és alakítanak hazát a Marson. Lyria pedig Victra fogságába esik és így keveredik bele végül abba a mentőakcióba, amit Pax és Elektra megmentéséért indítanak, hogy aztán végül a marsi harcok kellős közepén találják magukat. A Lunán pedig az Uralkodó próbálja egyben tartani a Köztársaságot, hogy aztán élete legkeményebb lázadásával és árulásával találja szemben magát.

Sehol sincs béke, sehol sincs nyugalom, a Köztársaság rendszere végleg megbukott és mindenhol lázongások és harcok dúlnak. Teljesen nyilvánvaló vált mostanra a tény, hogy a világegyetemben egyszerűen képtelenség egy demokratikus rendszert működtetni és fenn tartani, hisz alig tíz év se kellett hozzá, hogy minden összeomoljon. Tetszett hogy ebben a részben sokat filozofáltak arról, hogy vajon miért bukott meg ez a rendszer, és hogy miért nem tudott működni. Felvetődik a kérdés, hogy talán mégse jó ötlet, ha a többség dönt, talán mégse jó ötlet, ha mindenkinek szavazati jogot adunk. Egy ekkora mértékű birodalomban, egy ilyen nagy univerzumban talán sosem működhetett volna egy demokratikus rendszer. Talán mégis szükséges egy felsőbb réteg, egy vagy több vezető, akik aztán tejhatalommal uralkodnak a nagyobb jó érdekében. Persze senki se a korábbi Társadalom rendszerét sírja vissza, hisz az se működött jól, de valamilyen erős központi hatalom akkor is kell, aki kézben tart mindent és mindenkit.

Lysander

A könyv szerkezeti felépítése annyiban változott az előző részhez képest, hogy most inkább „tömbösítve” kapjuk a helyszínek közötti váltást. Több időt maradunk egy helyszínen és egy adott nézőpont karakternél, és csak utána váltunk a következőre. Ez szerintem igen jó döntés volt, mert nem ugrálunk oda-vissza a helyszínek között és valahogy jobban lehetett így felosztani a könyv egyes részeit. És ami a legjobban sikerült az ötödik könyvben, hogy tényleg mindenkivel izgalmas és érdekes dolgok történtek. Én tényleg nem untam senki fejezeteit sem, azt pedig külön öröm volt látni, hogy a karaktereink fejlődtek, tanultak és változtak, ahogy azt kell.

Darrow és Lysander történetszála összefutott, ahogy az várható volt, hogy történni fog. Ezzel pedig véglegesen bebizonyosodott legalábbis szerintem, hogy Lysander lesz az új nagy „fő ellenfél”. Ez pedig nem is alakulhatott volna másként. Ha a dolgok mélyére nézünk Lysander Darrow ifjonti tükörképe, és maga Darrow volt az, aki „létrehozta” a nagy nemezisét. Hasonlóan alakul az életük és Darrow a múltbéli cselekedetivel alkotta meg Lysandert és vívta ki maga ellen a sorsot. És most nem azt akarom mondani, hogy Lsyander már most méltó ellenfele Darrownak, mert dehogy. Lysander még sehol sincs Darrowhoz képest, ez az igazság. De Lysander olyan, mint a fiatal Darrow volt. Ugyanúgy mindenkit elvesztett gyerekkorában, akit szeretett, és ugyanúgy csak a bosszú élteti és az, hogy bosszút állhasson és megölhesse azt, aki miatt ilyen tragikus fordulatot vette az élete.

Még Darrownak Nero volt ez a személy, aki körül a bosszúja forgott, addig Lysandernek maga Darrow az. Lysander karakterútja tehát igen hasonlóan kezd alakulni, mint Darrow-é, még akkor is, ha teljesen más háttérből származnak, mégis sok kísérteties hasonlóságot mutat az életútjuk. Aztán meglátjuk, hogy Lysander mire jut a terveivel és a szövetségesekkel, akiket maga köré gyűjtött, mert lássuk be Darrow igen kemény ellenfél lesz számára. Darrow pedig tovább harcol azért, amiért kell és az sem akadályozza meg ebben, hogy Sevro ott hagyta és csak kevés követője és támogatója maradt vele. Darrow sosem adja fel, ez már csak így megy, és újra és újra bebizonyítja, hogy szinte elpusztíthatatlan.

Ephraim és Pax

Kicsit meglepett az Obszidiánok és Szefi lázadása és hogy mindent és mindenkit letojva a saját ügyükért kezdtek el dolgozni. Bár ha jobban belegondolunk, abszolút reális hogy így alakult a dolog, mert ők se azt kapták a Köztársaságtól, amit annak idején ígértek nekik. Nem csoda, hogy elegük lett és szervezkedni kezdtek. Igen, persze árulók, ez nem kétség, de érthető a tettük. Persze az nem érthető, hogy fogásban tartják Ephraimet, Paxot és Electra-t, de ez a kényszerű helyzet hozta el Ephraim számára azt a fordulatot, amit reméltem tőle.

Ephraim korábbi léhűtő, önző és irritáló karaktere szinte eltűnt és önzetlen módon kezdett végre hasznos dolgokat tenni, főleg Pax és Electra védelmében és hogy megmentse magukat a fogságból. És pont amikor Ephraim kezdett volna érdekes karakterré válni, akkor éri el őt a vég és az a nagyon szomorú ebben, hogy épp amikor valami jót és önzetlent akar cselekedni, akkor éri a kegyetlen halál, amit azért nem kívántam volna neki. Ephraim karakterútja igazán jó lehetett volna, ha több időt kaptunk volna őt igazán megismerni és megszeretni, és akkor nagyobbat ütött volna a halála. De épp akkor halt meg, mikor kezdtem volna megszeretni, így annyira azért nem rázott meg a halála.

Lyria

Lyria kapta most a legkisebb „szerepet” ebben a könyvben, és neki voltak a legrövidebb fejezetei. Bár ennek ellenére vele szintén sok minden történt, jó volt látni, ahogy végre tisztába került önmagával és hogy mihez kezdjen az életével. Jó volt látni, ahogy barátokat szerzett és végre nem mástól várta a segítséget, hanem a saját lábára állt és saját bosszúhadjáratba kezdett, hogy megtorolja a vele és a családjával történteket. Közben összebarátkozott Volgával, Victra pedig már nem akarja megölni a korábbiak miatt, sőt valamiféle kis „szövetség” jött létre hármójuk között a közösen átélt szörnyűségek miatt. Ezen a történetszálon nagyon bírtam Victra-t, mert újra tanúbizonyságot tett arról, hogy mennyire egy erős és kemény nő. Ezt persze eddig is tudtuk róla, hisz Victra mintha Darrow női verziója lenne (ezt korábban is írtam már), de hogy kilenc hónapos terhesen végig harcolta az utolsó napokat, arra már végképp nincsenek szavak.

Külön megjegyezném, hogy tetszett hogy a terhes Victra-t nem valamiféle óvatos "nebántsvirágként" ábrázolta az író, mert hát a terhesség ugyebár nem betegség és nem is valamiféle fogyatékosság. Más könyvekben a terhes nők nagyjából semmit se csinálnak, mert hát mi lesz ha történik valami a babával alapon. És nem azt mondom, hogy kilenc hónaposan normális az űrben harcolni és emberekre vadászni, mert hát nem az, de Victra karakterénél abszolút hihető volt, hisz mégis csak egy erős Arany nőről beszélünk ugyebár.

Virginia

Az utolsó történetszálon pedig a Köztársaság totális bukását követhetjük nyomon és Virginia teljes kudarcát. Ahogy szó szerint ráomlik az idillikus és kissé utópisztikus rendszer, amit megálmodtak Darrow-al maguknak. Olyan váratlan árulás és kegyetlen leszámolás történik, hogy Musztáng csaknem ott hagyja a fogát és majdnem szétszedi a tömeg (de szó szerint majdnem szétszedik és meglincselik), és kész csoda, hogy végül életben maradt. Aztán kiderül, hogy ki áll a nagy szervezkedés és árulás mögött és konkrétan bárkire és bármire számítottam volna csak erre nem. Tényleg nem tudom még, hogy viszonyuljak ehhez a gyerek klón Adriushoz, mert erősen felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt nem értem minek kellett ez a klónozás dolog ide és ha ennyire jó volt Adrius karaktere, akkor miért kellett megölni az első trilógia végén. Mert hát tényleg jó volt, Adrius volt az egyik kedvenc karakterem. Örülnöm kellene, hogy valamilyen módon visszahozta őt az író, de ez a gyerek klón nem Adrius és sosem lesz az. Csak egy gyenge utánzata és kissé erőltetett próbálkozás a karakter vissza hozatalára, ami inkább csak furán sült el. Azt tudom rá mondani, amit Musztáng is… ez egy Förtelem és kész. Csak Adrius halovány és kínos másolata, amit nem igazán lehet komolyan venni.

Nagyon sok minden történt ebben a könyvben és épp emiatt nagyon hosszú lett a korábbi részekhez képest. Öt történetszálon és öt főszereplő narrálásán keresztül halad előre a történet, miközben a Köztársaság rendszere végleg megbukik és szinte mindenhol az univerzumban harcok és lázongások folynak. Tényleg a sötétség kora ez, ahogy arra a cím utal. Egyik történetszálon se untam magam, és nagyon élveztem az elejétől a végéig. Kezdenek az új karakterek hozzám nőni, csak kár, hogy valaki már túl későn. Tetszett ahogy az író tovább vitte a történetszálakat és hogy sehol se lehetett unatkozni. Tényleg nagyon érdekel a folytatás, mert van még a hatodik könyv, de mégis tartok most egy kis szünetet ebben a sorozatban, mert már csak egy rész van. Az utolsó, hetedik könyv pedig csak jövőre, 2026-ban jelenik meg, akkor is csak angolul és ki tudja mikorra lesz magyar fordítás. Szóval addig tartalékolni kellene még egy kicsit a hatodik részt, hogy utána ne kelljen sokat várni a hetedikre. Aztán lehet nem bírom sokáig és mégis elolvasom mihamarabb a hatodik könyvet, meglátjuk.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-a-sotetseg-kora-i-ii

Értékelés: 5/5

Pierce Brown: A káosz évei (Vörös lázadás 4.)

Fülszöveg:

Egy évtizeddel ezelőtt Darrow volt annak a forradalomnak a hőse, amitől azt remélték, hogy majd felszabadítja a Társadalmat. Béke és szabadság helyett azonban végtelen háború dúl a világokban. Darrow-nak ezért egy újabb, elkeseredett küldetésre kell most indulnia, mellyel kockára tesz mindent, amiért eddig harcolt. Továbbra is hisz abban, hogy megmenthet mindenkit, de vajon képes lesz-e arra, hogy közben ne változzon át borzalmas szörnyeteggé?

A különböző bolygókon átívelő útját ráadásul olyan új szereplők fonják körbe, akik örökre megváltoztatják a sorsát: egy menekülttáborból érkező vörös lány, aki olyan életet kap, amiről álmodni sem mert; egy megtört szürke ex-katona, akinek a galaxis legnagyobb értékét kell ellopnia akár az élete árán is; és egy kitaszított arany trónörökös, aki mentorával vándorol a csillagok közt, siratva azt a világot, amit Darrow eltörölt, de bízva a visszatértében.

Míg a Vörös lázadás-trilógia egy univerzum végét örökítette meg, A káosz évei egy új kezdetének az első krónikája. A New York Times bestsellerszerző Pierce Brown új ciklusa ismét bukásról és felemelkedésről szól, ám ezúttal népszerű hőse mellett új szereplőket is megismerhetünk ebben az epikus történetben, ami új izgalmaival és emlékezetes jeleneteivel méltó folytatása Darrow küzdelmének.

A tavalyi év egyik nagy kedvence lett Pierce Brown Vörös lázadás trilógiája és mind a három részről mondhatni ódákat zengtem akkoriban. Az író azonban nem állt meg csak három résznél, hanem az első trilógiához készített egy folytatást, egy újabb sorozatot, amivel tovább vitte a történetet. Ha minden igaz négy további plusz könyvet kapunk, melyből három már megjelent (magyarul is), az utolsó hetedik rész pedig elvileg jövőre várható. Az első trilógia úgy tökéletes ahogy van, és habár örültem annak, hogy lett hozzá folytatás, de féltem is kicsit, hogy mit lehet ebből még kihozni, hova lehet tovább csavarni a történetet. Egy kis szünet után gondoltam essünk neki a negyedik résznek, ami A káosz évei címet kapta magyarul.

Tíz évet ugrunk az időben és tíz háborúval töltött hosszú év után vesszük fel újra a fonalat. A korábbi Aranyak vezette Társadalom bukása után beköszöntött a Köztársaság kora, melynek élére új Uralkodóként Virginia került, aki támogatóival együtt mindent megtett azért, hogy az új Köztársaság rendszert kiépítse és megszilárdítsa. Persze nincs könnyű dolga mert sokan nem fogadják el az új rendet, sok korábbi ellenség megmaradt akik tovább lázadoznak. Persze maga az új világ se lehetne ennél törékenyebb, mert alig kell hozzá egy kis félrelépés és egy kis uszítás és máris repedezni kezd a Köztársaság szilárdnak hitt váza.

Darrow

A legnagyobb változás az első trilógiához képest, hogy az új sorozatban nem Darrow az egyetlen narrátorunk és nem csak a korábbi főszereplőnk szemén keresztül látjuk a történetet. Az író váltott nézőpontos mesélésre tért át és rögtön kaptunk négy nézőpont karaktert. Ebből kettő adta magát és teljesen logikus választásnak tűnt, kettőt viszont bevallom még nem tudok hova tenni. Darrow persze maradt, ez nem kérdés, hisz mégis csak továbbra is ő a főszereplőnk vagy mi a fene. Tíz év távlatából már egy középkorú Darrowt látunk, aki szinte legendás magasságokba emelkedett és akit a többség élő Istenként tisztel és követ. Darrow élete cseppet sem lett nyugodtabb és békésebb, hisz az ő feladata a Köztársaság ellenségeinek megtalálása és likvidálása és bármit meg is tesz azért, hogy elkaphassa talán legnagyobb ellenségüket, a Hamu lovagját. Annyira elvakultan végezni akar az ellenséggel, hogy a Köztársasággal és magával az Uralkodóval (na meg a feleségével) szembemenvén saját partizán akcióba kezd, amit persze senki se díjaz különösebben így hirtelen ő is a Köztársaság ellenségeinek listáján találja magát.

Darrow tehát nem lágyult meg és nem puhult el az évek alatt és az engedelmesség továbbra se lett az erőssége. Csinálja amit jónak lát, teszi, amit akar és kis túlzással ebben senki és semmi nem tudja megakadályozni. De hát mit vártunk Darrowtól, akit mindig a háború éltetett? Hogy otthon üljön a feleségével és a fiúkkal és hagyja, hogy mások vívják meg helyette a csatákat? Aki bármi mást várt Darrowtól, mint amit ebben a könyvben művelt, az sosem értette igazán Darrow karakterét korábban. Mivel Darrowt mindig a harc éltette, így a családos élet egyértelmű hogy sosem fog neki feküdni igazán. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy nem Darrow hibája, hogy Virginia és Pax eltávolodtak tőle és hogy a fiúval mondhatni távoli és rideg a kapcsolatuk, hanem azt, hogy teljesen reális volt ez az egész Darrow karaktere szempontjából. Családi fronton sajnos nem fényes a helyzet, de innen már csak felfelé vezethet az út és bízom benne, hogy Darrow és a fia, Pax végül megtalálják az utat egymáshoz.

Lysander

Második nézőpont karakterként Lysandert említeném meg és számomra ő volt az egyetlen logikus választás az új nézőpont karakterek közül. Lysander au Lune, a néhai elhunyt Uralkodó unokája, aki Darrow lázadásának győzelme során elvesztette a családját és a szeretetteit és mondhatni teljesen magára maradt a világban. Az akkori kisfiú időközben felnőtt és fiatal férfiként lép be újra a történetbe. Az elmúlt tíz évben Cassius párfogásában bujkáltak és Cassius minden tőle telhetőt megtett azért, hogy Lysanderből normális felnőttet neveljen. Nem mintha Cassius maga annyira nagy példakép vagy jó szülői minta lenne, mert hát tudjuk Cassius milyen utat járt be korábban és nem egy szent a báránykám, de Cassius tényleg mindent megtett azért, hogy Lysandert becsületre és kiválóságra nevelje. Csak kár, hogy igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Cassius mellett töltött tíz év nem volt elég ahhoz, hogy az első kilenc év nevelését eltörölje.

Lysandert mégis csak a volt Uralkodó, Octavia nevelte gyerekként, az Aranyak egyik legkiváltságosabb családjából származik és a lázadás során mindent, de tényleg mindent elvesztett. Nem csoda, hogy mélyen legbelül mindig a bosszút áhította és azt, hogy valaha visszavágjon majd Darrownak és mindenkinek, akinek köze volt hozzá. Úgy tűnik Lysander pedig elhatározásra jutott és innen indul majd a nagy szervezkedés. Kíváncsi vagyok mi lesz ebből és nagyon bízom benne, hogy Lysander lesz a Köztársaság és Darrow elleni harc vezetője és agya. Az esze úgy tűnik meg van hozzá és talán az ereje is. Lysanderben a fiatalok ifjonti magabiztossága és ereje lobog, meglátjuk mihez kezd vele és hogy méltó lesz-e Darrow ellen.

Lyria

Most pedig térjünk át a két új nézőpont karakterünkre. Jobban belegondolva teljesen értem miért kellett ide két ilyen típusú karakter, hisz az író szerette volna bemutatni nem csak a volt vagy jelenlegi hatalmon lévők harcait, hanem hogy a lentebbi kasztok között milyen az élet, hogy két „egyszerűbb” ember miként boldogul ebben a feje tetejére állt világban és ebben az új rendszerben. Lyria a Marsról származik és Darrowhoz hasonlónak Vörösnek született. Egy az otthona ellen intézett támadás során elvesztette a családját és véletlenek folyamán végül a Lunára kerül a hatalmon lévők közelébe és így keveredik bele akaratán kívül egy összeesküvésbe és támadásba, aminek célja a Köztársaság összeomlása. Lyria karaktere szinte tökéletes tükörképe a fiatal Darrownak, hasonlóan indul a történetük, csak Lyria kissé naiv módon keveredik bajba, nem olyan szánt szándékkal és bosszú által vezérelve, mint anno Darrow. Szerettem olvasni Lyria fejezeteit, habár azért előre kiszámítható volt mikor mi fog vele történni. Mégis jó volt újra egy igazi kis „Vöröst” látni, ahogy próbál boldogulni a még lássuk be mindig Aranyak által dominált világban. Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz vele a folytatásban és hova fog kifutni a karaktere, remélem lesz valami értelme a fő történetszál szempontjából.

Ephraim

Utolsónak hagytam Ephraimet, mert ő az egyedüli, akit nem tudtam sajnos megkedvelni és akit nem csak hogy nem kedveltem, hanem kifejezetten irritált a folyamatos erőltetett ripacskodásával. Megértem én a fájdalmát és hogy gyászolja azt, akit elvesztett, de kérem szépen mindez elegendő indok arra, hogy mindent és mindenkit átverjen maga körül és minden lelkiismeret nélkül tegyen keresztbe bárkinek? Csak szánalmasan nyivákolt és önsajnáltatás közben nem csak hogy a saját élete nem érdekelte, de senki másé se. Belekeveredik az Uralkodó elleni összeesküvésbe, aztán mikor kénytelen jóvá tenni a hibáját és megpróbálja azt helyrehozni, csak még nagyobb bajba kerül. Saját magának ásta meg a sírját, és egyszerűen képtelen voltam sajnálni vagy épp szurkolni neki. Remélem azért történik nála valami jelentősebb karakterfejlődés, mert eddig nem csak hogy semleges számomra, hanem kifejezetten idegesítő. És nincs rosszabb egy idegesítő karakternél, főleg ha nézőpont karakterről van szó.

Annak ellenére, hogy a világ és annak felépítése adott, tudjuk mi történt korábban és ki kicsoda, így nem kellett újra elkezdeni világot építeni, mégis a negyedik könyv megint mintha csak az alapokat vázolná fel. Jobban belegondolva nem olyan sok minden történik ebben a könyvben főleg ha az előző trilógiához hasonlítjuk, ahol azért fordulat volt fordulat hátán és egy percig se lehetett unatkozni. Mivel négy nézőpontunknak van így több mindent látunk egyszerre, mégse éreztem azokat a nagy izgalmakat és csavarokat, mint korábban. Nem azt mondom, hogy rossz volt, vagy hogy untam volna magam, csak teljesen más lett a hangulat és a történet üteme, hogy többfelé darabolódott a sztori és ide-oda ugráltunk a helyszínek között. Ehhez még hozzá kell szoknom.

Tényleg örültem annak, hogy Brown folytatást írt az első trilógiához, bár azt be kell vallanom, hogy nagy elvárásokkal kezdtem neki a negyedik résznek. Talán ezért vagyok kicsit „csalódott” vagy talán nem ez a legjobb szó, inkább mondjuk azt, hogy nem teljesen azt kaptam, amit vártam és reméltem. Meg kell szoknom a több nézőpontos történetmesélést és meg kell szoknom az új főszereplőinket, főleg Lyriát és Ephraimet, mert őket igazából még nem nagyon tudom hova tenni. Megkaptuk a felvezetést az új történethez és innen már csak előre vezet az út. Remélem a folytatásban azért minden szálon izgalmas dolgok fognak történni. Jöhet is egyből az ötödik rész.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-a-kaosz-evei

Értékelés: 5/4

Pierce Brown: Hajnalcsillag (Vörös lázadás 3.)

Fülszöveg:

Darrow békében élt, de az ellenségei háborúba kényszerítették. Az Arany uralkodók felakasztották a feleségét és rabszolgasorba taszították a népét. Ő azonban nem törődött bele a sorsába, nem adta fel: mindent kockáztatva beépült az Aranyak közé, és lehetetlent nem ismerve harcolt és élt túl mindent, hogy végül elindíthassa a forradalmat, ami darabjaira szedi a marsi rendszert.

MOST ELJÖTT AZ IDŐ, A FORRADALOM KEZDETÉT VESZI.

Nem várhattam tovább és nem is nagyon akartam, és mivel nagyon tetszett a Vörös lázadás trilógia első két része, így nem volt kérdés, hogy rögtön olvasni fogom a folytatást. Elérkeztem hát az eredeti trilógia utolsó befejező könyvéhez, és éppen olyan nagy lezárást kaptam, mint amit reméltem és amire számítottam. A történet tovább folytatódik a második könyv végén történtek után. Az Uralkodó és Adrius győzelmét követén, Darrow fogságba esik csaknem egy évig egészen addig míg váratlanul meg nem szöktetik és vissza nem kerül az Árész fiaihoz. Ott újra belecsöppen a dolgok sűrűjébe és most már vitathatatlanul kitör a lázadás a kasztrendszer és az Uralkodó hatalmának megdöntésére.

Nem volt meglepő, hogy ebbe az irányba mozdult el a történet, mert lássuk be végig efelé haladtak az események. Mindig tudtuk, hogy egyszer elkezdődik a nyílt lázadás, és a harmadik rész éppen ezt a folyamatot mutatja be. Darrow és a többiek szövetségeseket gyűjtenek maguk köré, míg próbálják elkerülni ellenségeiket, de a harcokat és a nyílt ütközeteket nem lehet sokáig elkerülni. Megindul a nyílt lázadás az Uralkodó és a Társadalom ellen aminek még mindig jelentős motivációja az egyes főbb szereplők személyes bosszúja is. Mindenkinek van valakije, akiért bosszút szeretne állni.

Az egész harmadik rész tehát a lázadásról szól, hogy állnak fel egymással szemben a felek és hogy Darrow-ék, hogy szereznek maguknak szövetségeseket. Közben derülnek ki titkok és megtudjuk azt is, hogy ki árulta el az előző részben Darrowt és hogy ki miatt derült ki, hogy Darrow kicsoda valójában. Hát, megmondom őszintén, bárki másra tippeltem volna, csak arra a személyre nem, aki lett végül. Végig mozgalmas, izgalmas és adrenalinnal teli a harmadik könyv, szinte végig az űrben játszódik a történet, a karakterek folyamatosan úton vannak, így itt már kilépünk a Mars eddigi környezetéből és máshova terelődik a történet fő központja. Kapunk fordulatokat és csavarokat bőven, most se tudtam letenni a könyvet, csak faltam egymás után a lapokat. Nem laposodott el a sztori, az író még harmadjára is tudott izgalmasat alkotni, anélkül hogy ne kezdje el ismételni magát, és ezért hatalmas köszönet.

Darrow

Imádott kis kedvenc karaktereim szintén nagy utat jártak be most is, szinte mindenkinek volt valami nehézség amivel meg kellett küzdenie a fő történeten felül. Darrow összetörve kezdi a részt, de aztán ahogy megmentik és újra „összerakják” nem pocsékolja tovább az idejét, hanem rögtön beleveti magát a lázadásba és a harcok kellős közepébe. Persze abban az egy évben sem állt meg az élet, míg Darrow fogoly volt, addig Sevro vette át az Árész fiai vezetését, és ők törtek borsot a Társadalom orra alá. Darrow visszatérésével kis súrlódás alakul ki Darrow és Sevro közt, mert hát hamar egyértelművé válik, hogy Sevro nem egy igazi vezető alkat és nem mindig úgy cselekszik, ahogy egy igazi megfontolt vezetőnek kellene. Nem sok kell utána hogy újra Darrow vegye kézbe az irányítást és utána nincs megállás.

Mostanra már szó szerint mindenki tudja, hogy kicsoda Darrow valójában, és hogy nem igazi Arany, hanem Vörösnek született. Mindez nehezíti a helyzetét és hogy komolyan vegyék őt, de Darrow szerzett már eddig is olyan hírnevet magának, hogy akik eddig hittek be, azok ezután is fognak. Fokozatosan szerez újabb és újabb szövetségeseket az ügyük mellé, több kasztból is kapunk kiemeltebb karaktereket, és jó volt látni, hogy a többi kaszt képviselteti magát legalább egy-két karakterrel a történetben, és nem csak még mindig az Aranyak és a Vörösek vannak a középpontban. Az igazság kiderülése nagy segítség volt abban, hogy Darrow sokakat az ügyük mellé tudott állítani, mert épp ő maga az élő példa, hogy egy alsóbb kasztbeli is ki tud állni magáért ha akar és igenis fel tudnak lázadni az Aranyak elnyomó rendszere ellen.

Darrow igazi tisztelt vezérré növi ki magát, de azért továbbra is marad önmaga minden jó és minden rossz tulajdonságával. Sajnos most is azokban bízik meg, akikben nem kellene, és azokban nem, akikben pedig kellene, és ahogy észrevettem, általában ebből következnek utána a problémák. Hoz rossz döntéseket, néha túl gyorsan és meggondolatlanul cselekszik, aminek aztán mások látják a kárát, de Darrow soha nem tudta igazán legyőzni a haragját és a gyűlöletét. A harag és a gyűlölet a két legnagyobb gyengesége, de szerencsére ezt már ő is belátja a végére és igyekszik valamennyire dolgozni a problémán. Darrowt tehát még mindig egy rendkívül remek antihős főszereplőnek tartom, imádom a karakterét.

Sevro és Victra

A többi kedvencemet se kellett nélkülöznöm, Sevro, Musztáng és a többiek mind felbukkantak, ki több, ki kevesebb ideig. Melléjük új karaktereket szintén kaptunk, bár azt kicsit sajnálom, hogy semelyik új karakter se lett annyira erős vagy érdekes, hogy felérjenek a főszereplőink mellé, így róluk nem nagyon tudok sokat mondani. Sevro most igen kiemelt szerepet kapott, és elfoglalta méltó helyét az apja örököseként, majd pedig Darrow mellett a harcokban és mint korábban is mindig, végig Darrow mellett állt hű baráthoz méltóan. Sevro talán Darrow egyetlen igaz barátja, végig egymás mellett álltak, és néhány kisebb összezördülésen kívül sosem vesztek még össze. Az pedig hogy Sevro beültette magának Darrow eredeti Vörös szemeit, ezen csak kínomban nevetni tudtam. Ennél közelebb már nem is tudnának egymáshoz kerülni.

Most esett le, hogy a második részben írt kritikám során Victráról egy szót se ejtettem, pedig nagyon szerettem már az előző részben is. Azonban ki szerettem volna várni, hogy mi lesz a karakterrel, hogy melyik oldalon fog végül állni, és szerencsére nem kellett csalódnom, mert Victra tényleg az, akinek eddig mutatta magát. Mikor az előző részben folyton flörtölgetni próbált Darrow-al, azon nagyot mosolyogtam, de szerencsére ezen már túlléptünk. Victra olyan számomra, mintha Darrow női megfelelője lenne, tényleg nagyon hasonlóak, és most nem a külső, hanem inkább a belső tulajdonságokra gondolok. Ezért örültem annak, hogy inkább ilyen testvéri és bajtársi kapcsolat lett végül köztük. Aztán mikor Victra elkezdett kavarni Sevro-val, akkor elsőnek nagy meglepetésemben csak felvontam a szemöldökömet, mert első blikkre annyira nem illettek ők ketten össze, de aztán beláttam, hogy igenis remek páros lehetnek. És azok lettek a maguk módján. Mindketten tökéletlenek, összetörtek, ridegek és a végletekig hűségesek Darrow-hoz.

Virginia és Darrow

Ha már a szerelmi szálakra tértem át, akkor folytassuk azzal, hogy sajnáltam, hogy ebben a részben se szerepelt valami sokat Musztáng, és amikor előkerült és újra csatlakozott a lázadókhoz, akkor pedig kicsit távolságtartóan állt Darrow-hoz. Igen, értem, hogy nagy sokk volt neki az igazság kiderülése, igen értem, hogy mi történt vele ebben az egy évben és ez igen nagy változás, aláírom. De nem ott hagytuk abba a dolgot, hogy Darrow és Musztáng végre összejöttek, mielőtt Darrow elmondta volna neki az igazat? Ha sikerült túltennie magát a dolgot, akkor miért nem omlott egyből Darrow karjaiba? Bevallom őszintén kicsit furcsálltam, hogy a rész végén kiderült, hogy Virginia gyereket szült Darrow-nak ebben az egy évben amíg eltűnt, és azt pedig még inkább, hogy erről egészen a hatalom megdöntéséig és a könyv végéig egy szót se szólt Darrow-nak.

Mármint… ha gyereket szülsz életed állítólagos szerelmének és megtudod, hogy mégis életben van, pedig halottnak hitted, akkor nem az első dolgod mikor újra látod, hogy a nyakába veted magad és elmondod, hogy gyereket szültél neki? Vagy én gondolom rosszul? Jó, persze kapunk egy magyarázatot Virginia tettére, de szerintem az baromság. És ha már itt tartunk és nagyon őszinte akarok lenni, nem értem minek kellett ez a terhesség és gyerekszülés dolog így random a végére. Nekem annyira elütött a fő történetszáltól, főleg hogy semmi jelentősége nem volt a történetre nézve, mert csak a végén derült ki és addig semmit nem tudtunk róla, sehogy se befolyásolta a cselekményeket és a történet alakulását. Bőven elég lett volna ha csak később lesz közös gyerekük, itt még abszolút ki lehetett volna hagyni ezt a gyerek témát.

Roque és Cassius szintén megkapták a saját lezárásukat szerencsére. Roque-t nem tudtam sajnálni és együtt se érezni vele. Tulajdonképpen nem is értem miért szúrta hátba Darrowt és hogy miért árulta el őt mondvacsinált okokra hivatkozva. Vagy hogy mi volt a baja tulajdonképpen azon kívül, hogy Darrow nem mindig foglalkozott vele és gyakran nem avatta be a terveibe. Értem én Roque karakterének drámáját, de egy ekkora árulás után holmi ostoba okokra hivatkozva, képtelen voltam őt megsiratni.

Cassius viszont újra előre lépett és ismét nagyobb reflektorfényt kapott, és örültem annak, hogy ilyen sok év után végre visszatalált a helyes útra és túltette magát a múlton és azon a sok rossz dolgon, amit egymással műveltek Darrow-al. Néha megcsapkodtam volna, mikor folyton a becsületről meg a kötelességről papolt, de csak papolt, mert valójában sosem volt se becsületes, se olyan jó, mint amilyennek szerette volna magát előadni. Cassius az a megtört karakter, aki eredendően jó, de akit megtört az élet és aztán annyira mélyre süllyedt a saját önsajnálatában, hogy éppen azzá vált, ami sosem szeretett volna lenni. Majdnem szívrohamot kaptam mikor a végén megint Darrow-ék ellen fordult, de bíztam benne, hogy ez csak egy közös csel vagy valami, és szerencsére így lett, így Cassius bejárta az utat, ami előre meg volt számára írva. Barátból lett ellenség, majd újra barát, Cassius Darrow jobbik fele, a tükörképe, a lelkiismerete és örülök, hogy végül ismét barátok lettek.

Adrius

Nem, nem felejtettem el az utolsó kedvenc karakteremet sem, és tudom, hogy nagyjából minden főbb karakterre azt mondom, hogy a kedvencem, de hát ha ilyen remek karakterek vannak ebben a könyvsorozatban, akkor nincs mit tenni. Direkt hagytam Adriust, vagyis a Sakált utoljára, és tudom, hogy a Társadalom eltörlése és az Uralkodó hatalmának megdöntése a fő történetszál és az Uralkodó lenne az egyik nagy ellenfél Adrius mellett, de ha engem kérdeztek, szerintem Adrius a harmadik könyv fő gonosza, sőt visszanézve azt is ki tudom jelenteni, hogy talán az egész első trilógiáé. Hogy miért imádom ennyire Adrius karakterét, arról a második rész kritikájában bővebben írtam, azon felül annyit tennék még hozzá, hogy végre most már a valós arcát láthatta mindenki és Adrius nem játszotta meg magát ezentúl senki előtt. Megszállottan tör a hatalomra és próbál mindenkit kijátszani egymás ellen, még mindig az eszével „harcol” és ezért nehéz ellenfél. Ismeri Darrowt és annak észjárását, így Darrow bármit talál ki, Adrius ott van és sosem tudja őt átverni. Sőt, gyakran Darrow előtt jár két lépéssel.

Adrius vitathatatlanul egy negatív karakter, hatalommániás pszichopata tendenciákkal, nem érdekli senki és semmi, csak önmaga, nem törődik egyetlen emberrel sem, számára mindenki csak egy játékszer, egy bármikor eldobható húsdarab. Életének egyetlen célja volt, hogy elnyerje az apja elismerését és mikor rájött, hogy ezt soha nem fogja megkapni, akkor gurult el nála végleg a gyógyszer és előtört belőle az igazi sötét énje. Minden rossz dolog ellenére, amit tett és amit tenni akart Darrow-al, Musztánggal és persze mindenki mással, valamilyen szinten mégis sajnálni kezdtem őt. Hisz ha jobban belegondolunk, ő csak az apja szeretetére vágyott és mások elismerésére, de soha senki nem szerette igazán és nem állt mellette, és ezért lett végül olyan, amilyen. Kövezzetek meg érte, de Adriust egy roppant tragikus karakternek tartom és érdekesnek azért, mert végre egy olyan ellenfélt kaptunk a személyében, aki az eszével harcol és nem a testi erejével.

Láthatjátok, hogy a harmadik rész sem okozott csalódást számomra, imádtam az elejétől a végéig. Izgalmas, fordulatos, kalandos volt, mint az előző részek és itt ért a történet a csúcspontjára, itt kaptuk meg az első trilógia nagy lezárását, olyat, amit megérdemelt. A karaktereket továbbra is imádom, a kedvenc hármasom Darrow, Sevro és Adrius, őket találom a legkomplexebb és legérdekesebb karaktereknek ebben a trilógiában. Sajnos az első trilógiának vége, de kaptunk hozzá folytatást és újabb négy könyvet, így mint kiderült számomra egy jóval hosszabb könyvsorozatról van itt szó. Ennek persze nagyon örülök, ha értelmes és logikus lesz a folytatás, bár azt sajnálom, hogy Darrow lázadás történetének itt vége van és elég sok karakter meghalt és így ők nem lesznek benne a folytatásban. De kíváncsi vagyok mit lehet kihozni még ebből a világból és mi fog a következő négy könyvben történni. Szerintem tartok egy kis szünetet a Vörös lázadás könyvekben, és egy ideig más könyveket fogok most olvasni, de még idén mindenképp tervezem folytatni a sorozatot.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-hajnalcsillag

Értékelés: 5/5*

Pierce Brown: Arany háború (Vörös lázadás 2.)

Fülszöveg:

Az Arany háborúban folytatódik Darrow tragédia kovácsolta bosszúhadjárata: eltökélten vezeti harcba elnyomott népét a szabadságért egy hazugságokra épült elitista utópiában. Arannyá vált ő is, és belülről tervezi megdönteni a Társadalmat. Azonban nem csak leggyűlöltebb ellenségeit kell legyőznie, hanem a benne lakozó bosszúvágyat is, hogy végül erőszakos polgárháború helyett világa újjászületését hozza el.

Nem sokkal ezelőtt kezdtem el olvasni a Vörös lázadás könyvsorozat első részét, ami ugyanezen a címen fut. Ha olvastátok a könyvről írt véleményemet, akkor már tudhatjátok, hogy mennyire tetszett így sosem volt kérdés, hogy mielőbb folytatni fogom a következő résszel. Minden benne van ebben a történetben, amit szeretek, mintha csak az én ízlésem szerint írták volna meg, és őszintén bíztam abban, hogy a folytatás sem fog csalódást okozni. És te jó ég, dehogy okozott csalódást! A második rész, ami az Arany háború címet viseli, még jobban tetszett mint az első. Lássuk, hogy miért.

Ugyebár ha egy könyvsorozat első része nagyon tetszik az embernek, akkor utána mindig ott van a félsz, hogy a következő rész csalódás lesz, vagy hogy egy jó kezdés után kapunk egy „húzórészt” a további nagy izgalmak előtt. Nagyon sok trilógia esetében történt már így, hogy a középső részek sokkal laposabbak lettek az elsőhöz és aztán az utolsóhoz viszonyítva. Szerencsére most nem ez történt, hanem az író egy olyan izgalmas és fordulatos második könyvet rakott össze nekünk, amit tényleg nem vártam volna, és most felteszem a kérdést, hogy eztán vajon milyen lesz a harmadik rész? Nem nagyon tudom elképzelni, hogy lehet majd ezt később újra felülmúlni, de ennek a kérdésnek a megválaszolása a jövő zenéje, így inkább térjünk vissza most a második részre.

Tényleg nagyon tetszett az elejétől a végéig, egy percig se lehetett unatkozni rajta. Nem sokat ülünk a babérjainkon, hanem néhány éves ugrással folytatódik a sztori. Az Akadémia végeztével Darrow egyre közelebb kerül a célhoz, hogy beépüljön az Augustus család és főként Nero Főkormányzó bizalmi köreibe, egészen addig amíg egy küldetés rosszul sül el. Darrow eddigi fényesen ragyogó pályafutása gyökeres fordulatot vesz és mikor úgy tűnik, hogy kezd kiesni Augustus kormányzó kegyeiből, akkor egy bátor és drasztikus lépésre szánja rá magát, hogy újból bizonyítsa, hogy igenis ér valamit. Azzal persze senki nem számol, hogy közben a háttérben az Uralkodó a Bellona családdal szövetkezve az Augustus család hatalmának eltörlésére és megsemmisítésére szervezkedik, így végül kitör a polgárháború. Az Arany családok két részre szakadnak és Darrow mindent megtesz azért, hogy Augustus és szövetségesei győzedelmeskedjenek.

Azt most tegyük félre, hogy a második könyv fő konfliktusa szinte művi koppintása a Dűne könyvek kiinduló történetének, mert igenis észrevettem a sok hasonlóságot, és ezt szerettem volna mindenképp kiemelni. Azzal folytatnám viszont, amit minden ilyen esetben mondani szoktam, hogy nem az a probléma, hogy hasonló a történet, a csavarok vagy a fordulatok, hiszen mindent megírt már valaki korábban, nincs új a nap alatt. Hanem az a probléma, mikor ennek ellenére nem jól megírt a könyv, vagy az író nem ad hozzá valami pluszt, valami többet, amitől a sok hasonlóság ellenére azt tudom rá mondani, hogy márpedig igenis jó ez a könyv a maga nemében is és nem csak egy ócska koppintás. Az Arany háború nem egy ócska koppintás, annál sokkal több. Tulajdonképpen nem is teljes koppintás, csak az alap kiinduló helyzet ugyanaz, mert itt Darrownak hála az Augustus családot nem sikerül rögtön az elején kiirtani, hanem megmenti őket és így tör ki aztán az űrbéli polgárháború.

Virginia és Darrow

Míg az első részben én sokkal inkább disztópusnak éreztem a stílust és a hangulatot, itt már jobban elmozdultunk a sci-fi irányába. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom, engem nem zavart a dolog, bár az igaz, hogy kicsit nehéz volt hozzászokni a sok sci-fis modern kifejezésekhez, a modern felszerelésekhez, a sok űrcsatához és így tovább. Kétség kívül nagyobb léptékűvé vált a történet, nagyobbak lettek a célok, a tétek és a veszteség bukás esetén. Most már nem csak egy kicsi véres iskolai „játékról” van szó, aminek a célja, hogy felkészítsen utána az életre. Hanem ez már maga az élet, ahol minden véresen komoly. Ha itt elbukik valaki, az végül az életével fizet mindezért. A történet tehát továbbra is izgalmas és fordulatos, én egy percig sem unatkoztam rajta, sőt annyira magával ragadott, hogy igen hamar sikerült kiolvasnom, és az se zavart, hogy a végére majdnem kifolyt a szemem a helyéről a sok gyors olvasástól, amihez manapság már nem vagyok annyira hozzászokva.

A másik ami nagyon tetszett az maguk a karakterek és ez most sem változott. Korábban már írtam róla, hogy az író milyen remek karaktereket alkotott és a korábbi kedvencek még mindig meg vannak. Darrow egy szinte művi pontossággal megalkotott főhős, aki se nem jó, se nem rossz, inkább egy antihősnek mondanám. Valójában nem tisztán jó ember, és habár a szándékai és a céljai inkább nemesek mint rosszak, de mégis sok szörnyűséget tesz vagy sok olyan dolgot, ami végül valami más szörnyűséghez vezet. Tetszett, hogy Darrow karakterét továbbra sem próbálta meg az író tisztára mosni, hanem maradt olyan antihős, amilyen korábban volt, a számos hibájával és gyengeségével, amiktől éppen igazán emberi marad. Darrow nem tökéletes, neki is vannak hibái és sokszor ezek a hibák azok, amik miatt végül mindig bajba kerül és amik aztán a bukáshoz vezetik őt.

Sevro és Musztáng szintén nagy kedvencek, bár annak annyira nem örültem, hogy ebben a részben nem sokat szerepeltek és az is inkább csak a könyv második felében történt. Jó, értem, kellett az idő arra, hogy más karakterek nagyobb szerephez jussanak, vagy hogy mások is kapjanak némi játékidőt, de Sevro és Musztáng voltak azok, akikre Darrow mindig számíthatott és akikben feltétlenül megbízott és hát látszott is, hogy mikor ők nem voltak vele, akkor Darrow egymás után követte el a hibáit. Örültem annak, hogy mindketten megtudták az igazságot Darrow-ról, ha engem kérdeztek épp ideje volt, hisz ha tényleg igaz barátoknak tartja őket Darrow, akkor nem hazudhatott tovább nekik. Kicsit leesett az állam mikor megtudtam Sevro és az apja Fitchner titkát és hogy ki Fitchner valójában, és erre tényleg nem számítottam, pedig én általában kilométerekről előre látom az ilyen fordulatokat.

Musztángban viszont kicsit csalódtam, ha nagyon őszinte akarok lenni, mert én azt hittem, hogy könnyebben fogja venni az igazságot, mikor megtudja, hogy ki valójában Darrow és hogy honnan származik. Jó persze, Virginia egy született Arany, így valamilyen szinten érthető az első kiakadása, de hogy aztán sértetten elvonult és ott hagyta Darrowt, azt már nem tudtam hova tenni. Remélem van itt még valami a háttérben és van oka arra, hogy eltűnt, mert annak úgy már lenne értelme. Meglátjuk, kiderül a harmadik részben. Most se kaptunk valami sok romantikus szálat, amit tényleg nem hiányoltam ez alkalommal sem, amit kaptunk az épp elég volt és reális ilyen körülmények között. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezek után mi lesz Darrow és Virginia közt a folytatásban és hogy alakulnak a dolgaik, mert ők igenis remek páros és tökéletesen kiegészítik egymást. Darrow az erő és Virginia az ész, mint ahogy korábban is hangsúlyoztam.

Roque

Várakozásaimmal ellentétben Cassius most nem sok vizet zavart, azt hittem valahogy nagyobb hangsúlyt kap a Darrow és közte lévő ellentét, de ebből most nem sokat láttunk. Volt viszont három másik karakter, aki ebben a részben kiemeltebb szerepet kapott és ettől nem is lehettem volna boldogabb. Kezdjük a költő lelkű csendesebb Roque-al, aki szintén Darrow egyik jó barátja… vagy ezek után inkább az a pontosabb kifejezés, hogy csak a jó barátja volt. Én tényleg próbáltam megérteni, hogy Roque mit „nyavalyog” végig ebben a könyvben és tényleg próbáltam vele együtt érezni amiatt, hogy Darrow semmit nem mond el neki és hogy a sok harc közepette Darrownak a legkisebb dolga is fontosabb annál, hogy Roque lelki világát ápolgassa. De tényleg próbáltam együtt érezni Roque-al és elismerem, hogy valamilyen szinten igaza volt, amiért neheztelt Darrowra, de azok után amit a végén leművelt, inkább csak jó alaposan képen töröltem volna, mert ilyen árulásra tőle soha nem számítottam volna.

Nem értem miért tette, és nem értem, hogy árulhatta el Darrowt, habár ezt éppenséggel láttam, hogy valami ilyesmi fog következni. Roque fokozatosan távolodott el Darrowtól és Darrow pedig nem látta a jeleket, vagy inkább nem volt ideje vele foglalkozni, pedig sejthette volna, hogy valami ilyesmi fog következni. Akkor lettem bizonyos abban, hogy Roque el fogja őket árulni, mikor kétszer arcon csókolta búcsúzáskor Darrowt, mert ez kétséget kizáróan Brutus és Cézár esetére emlékeztetett. A végén csak bebizonyosodott, hogy igaza volt Darrownak, amiért nem bízott meg soha teljesen Roque-ban és hogy nem mondta el neki az igazat. Ha pedig Roque tényleg az igazi barátja lett volna Darrownak, akkor sosem árulta volna el ilyen rútul csak azért, mert kiderült, hogy Darrow valójában Vörösnek született. Szegény Darrow mindig azokban bízik akikben nem kellene és éppen azok árulják el utána, akiktől nem várta volna.

Az Augustus család: Adrius, Nero és Virginia

Itt szeretnék áttérni a személyes kedvencemre, a Sakálra. A Sakált már az első részben érdekes karakternek tartottam, csak ott még nem kapott ilyen kiemelt szerepet, nem sokat tudhattunk meg róla, én pedig szerettem volna ha ez a folytatásban máshogy alakul és többet láthatjuk őt. Ez valóban így történt és a Sakál nem hazudtolta meg önmagát. Nála az elejétől fogva tudni lehetett, hogy mesterkedik valamiben, benne egy percig se bíztam meg és szerencsére Darrow sem, de kényszerből szövetkeznie kellett vele, így hát szövetségre léptek. Csak Darrow úgy gondolta, hogy végül előre fogja látni az árulást és hogy kordában tudja tartani a Sakált, hogy Adrius nem lehet nála okosabb és körmönfontabb.

Nos, Adrius pedig igenis okosabb és ravaszabb Darrownál, ezt már korábban is tudtuk, épp ezért sokkal nehezebb ellenfél, mint bárki más. A Sakál csakúgy mint a nővére, Musztáng az eszével és nem az erejével jeleskedik. Csak míg Musztáng az eszével Darrowt segíti és kiegészíti, addig a Sakál az eszével épp tökéletes kontrasztot alkot Darrow-al szemben. Sajnos Darrow későn kapcsolt és nem látta meg időben az árulást, bár a Sakál esetében erre számított ő, és szerintem mi olvasók is. Nem hiszem, hogy bárki komolyan gondolta volna, hogy Adrius megváltozott vagy hogy jó útra tért és mikor Nero folyton a földbe döngölte Adriust a kemény szavaival, tudtam, onnan már nincs visszaút. Adrius régóta az apja elismerésére vágyott, semmi más nem érdekelte, és mikor belátta, hogy ezt tényleg soha nem fogja megkapni, bármit is csinál, tudtam, hogy innen nincs visszaút.

Végül pedig néhány szó a nagy „fő gonoszról” vagyis Nero Augustusról, és azért az idézőjel, mert hát Nero se az a nagy gonosz, aminek korábban le lett festve vagy aminek eddig Darrow gondolta. Mert hogy itt senki sem csak jó vagy gonosz, itt komplex karakterek vannak célokkal és hibákkal, és miután Darrow jobban megérti az Arany társadalom felépítését és működését, rájön, hogy az Aranyak szintén csak emberek. Mindenkinek meg van a saját értelmezése az életről és a világról, amiben élnek és mindenki csakis a saját céljait és álmait szeretné megvalósítani, semmi több. Darrow pedig rájön, hogy ő sem jobb vagy épp rosszabb, mint a nagy ellenségei, akik ellen eddig harcolt, csak épp mások a céljaik és a világképeik, de mindannyian tettek rossz és megkérdőjelezhető dolgokat. És épp ezért annyira remek szinte mindegyik karakter eddig ebben a két könyvben, mert valósak és igazak, minden jó tulajdonságokkal és gyarlóságukkal együtt.

Még jobban tetszett ez a rész, mint az első és ez igen nagyon szó, mert nem hittem, hogy ez valaha lehetséges lesz. Szerencsére a folytatás még fordulatosabb, még grandiózusabb, mint az első könyv volt. Egy percig sem unatkoztam rajta, olyan lendületesen haladnak előre az események, hogy szinte letehetetlen a könyv. Imádom Darrowt és az összes többi karaktert, mindenki komplex és valós a maga nemében. Kapunk sok árulást és a könyv végén teljesen leesett az állam, habár azért sejteni lehetett, hogy valami ilyesmi fog történni, csak szegény Darrow nem látta át előre időben a dolgokat. Rögtön jöhet a harmadik rész, mert tudnom kell mi történik ezután. Olvasom tovább a könyvsorozatot és remélem nem okoz csalódást majd a harmadik rész sem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-arany-haboru

Értékelés: 5/5*

Pierce Brown: Vörös lázadás (Vörös lázadás 1.)

Fülszöveg:

A fiatal Darrow a Marson él, bányász, és Vörösnek született, a színekről elnevezett kasztokra épülő társadalom legalacsonyabb rétegébe. Fáradtságot nem ismerve kockáztatja az életét a beomló alagutak és lándzsaviperák közt abban a hitben, hogy sorstársaival lakhatóvá teszi a bolygó felszínét a jövő generációi számára. Darrow még sosem látta a szabad égboltot, ám a kötelességét mégis teljesíti, mert reméli, hogy emberfeletti munkájával a saját gyermekeinek is jobb életet teremt. Egy nap azonban megtudja, hogy a Vörösök elől eltitkolják az igazságot, ugyanis a Mars felszíne már alkalmas az emberi életre. Méghozzá nem is akármilyenre.

Igazságot követelve a kasztjának és bosszúra szomjazva meggyilkolt szerelme miatt Darrow csatlakozik a földalatti ellenálláshoz, hogy megdöntse az Aranyak zsarnoki uralmát. S céljának elérésében semmi sem gátolhatja meg… Még az sem, hogy olyanná kell válnia, mint gyűlölt ellenségei.

Valami újdonságra vágytam, egy olyan könyvsorozatra, amit még nem olvastam és az most teljesen mindegy volt, hogy régebben jelent meg vagy mostanában. A lényeg az lett volna, hogy egy olyan új izgalmas történetet fedezzek fel, ami leköt, amin nem unatkozok egy percig sem és amit szívesen olvasok aztán tovább. Keresgéltem olyan könyvsorozatok között, amik nem annyira ismertek nálunk vagy nem olyan felkapottak, hátha találok egy gyöngyszemet, ami korábban valahogy kimaradt az életemből, pedig igenis megérdemli a figyelmet. Idén már megtaláltam a Mákháború trilógiát, ami instant hatalmas kedvenc lett és valami ahhoz hasonlót kerestem volna. Ajánlások útján került a kezembe végül a Vörös lázadás, és rögtön kijelenthetem, hogy nem bántam meg, hogy ezt választottam, mert imádtam.

Nehéz beszélni erről a könyvről, mert annyi mindent lehetne írni róla és igyekszem minden pontot érinteni, hogy megértsétek miért tetszett nekem annyira. Ha meg szeretném határozni a műfaját roppant nehéz dolgom lenne, mert van ebben minden. Kicsit disztópia, kicsit sci-fi, kicsit bosszútörténet, kicsit olyan modern Monte Cristo feldolgozás és kicsit olyan modern Spartacus rabszolgafelkelés történet. Igen, ez mind egyben. Fantasy-nak viszont semmiképp se nevezném, inkább csak sci-fi és disztópia keveréknek. Egy modern jövőben járunk, ahol az emberiség a Marson telepedett le és ahol kasztrendszer működik, ahol a legfelső kaszt, az Aranyak állnak mindenki más felett és diktatórikusan uralkodnak a többi szerintük „alantasabb” kaszt felett. Mindenkinek meg van a feladata és a szerepe a társadalomban, a kasztok élesen elkülönülnek egymástól és ezt a rendszert az Aranyak elnyomása működteti és irányítja.

Ebben a világban él főszereplőnk, a még csak 16 éves Darrow, aki a legalsó kasztból, a Vörösök közül származik. A Mars legmélyén bányászként élnek a többiekkel és életük célja, hogy kibányásszák azt a nagyon is nélkülözhetetlen elemet a föld mélyéről, amire a felsőbb kasztoknak szükségük van. Darrow egyszerű ám mégis boldog élete akkor vesz gyökeres fordulatot, amikor egy tiltott kis kalandjuk után, elfogják kettejüket és feleségét Eo-t kivégzik és mert el szeretné őt temetni, végül Darrowt szintén elkapják, és ugyancsak halál lesz a sorsa. Nagy meglepetésére azonban Darrow nem hal meg, hanem az Árész Fiai nevű Vörös lázadó csoport megmenti őt és felajánlják neki a bosszú lehetőségét. Aranyat csinálnak belőle és immár Aranyként be kell épülnie a legfelső kasztba és onnan aztán belülről elkezdeni bomlasztani a rendszert. És mivel Darrow igencsak bosszúszomjas kedvében van a felesége igazságtalan kivégzése miatt és mert vele is végezni akartak, így belemegy a dologba. Innentől kezdődik aztán a valós történet, mert az első nagy kihívás, hogy az Aranyak Akadémiáján megnyerje a versenyt és bekerüljön az egyik legbefolyásosabb Arany család párfogásába.

A Vörös és az Arany Darrow

Nagyon sok mindent pakolt bele az író ebbe a könyvbe és mindez elsülhetett volna rosszul is, de itt valahogy mégis jól lettek összepakolva az egyes történeti elemek. Van itt tehát egy bosszú történet, van egy halálos verseny, amit a főszereplőnknek meg kell nyernie, van itt társadalomkritika, van a főszereplőnk identitásválsága, hisz épp az lett a végére belőle, amit annyira utált és megvetett korábban, és ott van a levegőben a jövőbeli lázadás lehetősége, egy jó kis „rabszolgafelkelés”, mert hát oda fognak kifutni a dolgok minden jel szerint. De egyelőre maradjunk csak az első könyvnél.

Tulajdonképpen le is írtam miért tetszett nekem ennyire a Vörös lázadás, mert olyan történeti elemeket és fordulatokat pakolt bele az író, amiket külön-külön is imádok, de így egybe pedig még nagyobbat ütöttek. Ezek mellett férfi főszereplőt kapunk, az ő narrációjában elevenedik meg előttünk a történet, ami kész felüdülés a sok női főszereplős könyv között. Nem mintha azokkal bármi baj lenne, hisz tudjátok mennyire szeretem a komplex, erős és badass női főszereplőket, de néha igazán üdítő férfi főszereplős könyvet olvasni. Az pedig csak a hab a tortán, hogy a YA könyvek általam annyira nem kedvelt elemei most kimaradtak, értem ezalatt leginkább a szerelmi háromszöget (ezt utálom a legjobban). Sőt… ha úgy vesszük, nagyon szerelmi szálat se kaptunk az első részben, ami teljesen reális és hiteles volt a történet szempontjából. Hisz Darrow végig a halott feleségét gyászolta, miatta ment bele ebbe az egész bosszúba, és hogy vette volna már ki magát, ha rögtön elkezd romantikázni egy új lánnyal?

Darrow karakterét jól sikerült felépíteni és egy annyira remek főszereplőt kaptunk a személyében, hogy az hihetetlen. Darrow egy egyszerű, kedves, jó kedélyű és szorgos tinédzserként kezdi, aki elégedett az életével, aki nem vágyik semmi másra, csak békés életre szeretett feleségével. Aztán Eo igazságtalan halála annyira megtöri, hogy egy megfáradt, bosszú- és vérszomjas ember válik belőle, aki végül aztán semmitől nem riad vissza, de szó szerint semmitől, hogy győztesen kerüljön ki a játékból és elérje a célját, amiért az Akadémiába került. Ahogy halad előre a történet, Darrow egyre több rossz és megkérdőjelezhető dolgot tesz, de számára a cél szentesíti az eszközt és nem érdekli már senki és semmi csak a küldetése. Keserű, megtört, gyűlölködő, haragos és rideg lesz. A játék során viszont sokat tanul az Aranyak személyiségéről, hogy milyenek ők valójában, és rájön, hogy nem mindegyik Arany olyan rossz és kegyetlen, mint amilyennek hitte őket. Önmagáról szintén sokat tanul, és habár sok hibát követ el a játék során és sokszor a saját hibás és nem alaposan átgondolt döntései vagy tettei miatt kerül aztán nagy bajba, végül mindig megtalálja az utat, amivel végül eléri a célját. Kivívja magának a tiszteletet és némi kultuszt kezd építeni maga köré. Imádtam Darrow karakterét.

Cassius és Sevro

Rajta kívül még rengeteg érdekesnek tűnő karaktert kapunk, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor mindegyik (eddig legalábbis) egy tipikus karakter sémát testesít meg. Ott van Cassius, az Aranyak egyik legkiválóbbika, aki habár minden jót megtestesít, amit egy Arany jellemez, azért mégsem tökéletes, hanem sajnos az Aranyak rosszabbik oldalát is hozza. Nem mintha hibáztatni tudnám, hisz a helyében pontosan ugyanígy reagáltam volna, ha Darrow ugyanazt teszi velem, mint amit Cassiussal tett. Cassius karaktere az a hős fehér lovon, aki dicsőséges, akinek van becsülete és aki alapjáraton mindenkihez szeretettel fordul, és nem csoda, hogy annyira kiakadt Darrow árulása miatt. Jó barátból ellenségek lettek ők ketten, és nagyon várom, hogy mi lesz velük a folytatásban. Mert ott van benne a potenciál, hogy Cassius lehet talán Darrow igazi nagy ellensége, és nem azok akikről korábban hittük volna.

Musztang, Sevro, Roque és Sakál azok a karakterek számomra, akik kiemelkedtek a tömegből, és akikről szeretnék néhány szót szólni. Musztangot nevezhetnénk talán a női főszereplőnknek, bár én nem szeretném így nevezni, mert ebben a részben nem sok romantikus szálat kaptunk... hála az égnek! Nem is hiányzott. Mégis Musztang a másik, akit Darrow igazán megkedvel, és aki nem olyan, mint a többi Arany. Persze ők is elárulják egymást, egyszer az egyikük győzi le a másikat, aztán fordítva, de közben mégis megmentik egymás életét, és aztán szövetkeznek a többiek ellen, mikor mindenki más ellenük fordult. Darrow pedig igenis sokat tanulhatna és tanul Musztángtól arról, hogy milyen egy jó stratéga, hogy nem mindig a nyers erő a megfelelő út, és hogy milyen vezetői képességek kellenek ahhoz, hogy valakit kövessenek hűségesen az emberek és felnézzenek rá. Musztáng remek vezetői képességekkel rendelkezik és szerintem senki más nem tudta volna legyőzni őt, csak Darrow volt az egyetlen. És ő is inkább nem csak az eszével, hanem csakis a nyers erejével. És ez mindent elmond arról, hogy Darrow és Musztáng miért lehetnek igazán jó páros majd valamikor. Mert együtt az erő és az ész szinte legyőzhetetlen.

Sevro pedig az a különc, de roppant hűséges és megbízható barát, akire Darrownak igenis szüksége volt nagyon és szüksége lesz a jövőben is. Sevro talán az egyetlen, akire jelenleg azt tudnám mondani, hogy Darrow igazi barátja és hogy megtennének bármit egymásért. Aztán mikor megtudtam, hogy kicsoda Sevro, akkor kicsit leesett az állam, mert erre tényleg nem számítottam. Roque a csendes, kicsit gyengébb karakter, aki szintén Darrow barátja lesz, bár itt nem igazán nevezném egyenrangú kapcsolatnak, ami köztük kialakul. Hisz itt inkább arról van szó, hogy Darrow a szárnyai alá veszi Roque-t, segíti és védi őt ha kell, Roque viszont ezt fordítva nem nagyon tudja megtenni a másikért. Roque a költő, a lelkiismeret inkább, amire Darrownak szintén szüksége van néha.

Eo és Musztáng

Sakál pedig… hát igen, megmondom őszintén ahogy végig be lett harangozva Sakál, hogy milyen ijesztő meg mennyire félni kell tőle és így tovább, egy kicsit csalódás lett számomra. Valahogy nagyobb durranásra számítottam és hogy többet fogjuk őt látni, erre csak a legvégén bukkant fel és még így is alig kaptunk belőle valamit. Persze ott van benne a potenciál, mert félelmetes ellenséget lehet belőle kreálni, mert Sakál éppen azon a téren jeleskedik, azokban erős, amikben Darrow talán a leggyengébb. Sakál tényleg nem egy bátor és hősies harcos, ő inkább az eszével és a rideg, érzelemmentes számító jellemével lehet érdekes kontraszt majd Darrow-al szemben. Meglátjuk mi lesz kettejük közt a folytatásban, vagy mennyire feszülnek továbbra is egymásnak.

Kisebb negatívumként megemlíteném, hogy hiányoltam magának a kasztrendszernek a részletesebb bemutatását. Persze röviden megkapjuk, hogy melyik kasztnak mi a feladata, hogy épül fel a rendszer, ki hogy néz ki, ki-ki fölött áll és ilyenek, vagyis az alapok megvannak. Csak részletesebb kifejtést nem kaptunk és a kasztok nagy része meg sem jelent. Persze ez csak az első rész és nincs idő mindenre és mindenkire, értem, de ezt akkor is hiányoltam. Azt viszont ötletesnek találtam, hogy minden kasztot egy szín jelképez és maga a szín jellemzi az adott kaszthoz tartozó emberek külső megjelenését. A Vörösöknek például vörös hajuk és szemük van, kicsik, vékonyak habár erősek, hisz a bányász lét nem egy könnyű munka. Az Aranyak viszont robusztosak, arany hajuk és szemük van, magasak, izmosak, csoda szépek, tökéletesek, mondhatjuk így. És így tovább.

Nagyon imádtam a könyvet, mintha ez is épp nekem lett volna kitalálva. A bosszúálló téma, a sci-fi disztópia műfaj, az izgalmas és fordulatos történet, a halálos verseny, ahol csak egy győzhet, a férfi narrátor mind-mind olyan könyves elemek, amiket nagyon szeretek, és így egy könyvben még nem is nagyon láttam. És szerencsére kimaradt a szerelmi háromszög, amiért hatalmas köszönet. Darrow az egyik legkomplexebb főszereplő, akit valaha olvastam, imádom a karakterét. Azonban látszik, hogy az az első rész csak egy hosszabb sorozat bevezetője, és annyi remek potenciál van a történetben a folytatást tekintve, hogy remélem nem lesz elrontva később a sztori. Nagyon bízom abban hogy egy az elvárásaimnak megfelelő nagyívű epikus történet fog mindebből kikerekedni. Hamarosan olvasom a második részt, ez nem kérdés, mert tudnom kell mi minden fog még itt történni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-voros-lazadas

Értékelés: 5/5