Castlevania (Démonkastély) 1.-4. évad összegzés

Olyan rég néztem már vámpíros történeteket, hogy nemrég kedvet kaptam hozzá, így keresni kezdtem a interneten, hogy milyen jó vámpíros sorozatok vagy filmek vannak, amiket esetleg valamilyen csoda folytán még nem láttam. Így találtam rá a Castlevania-ra (aminek a magyar címe Démonkastély, de ettől tekintsük el, és én a továbbiakban Castlevania címen fogom említeni), amitől csak egyetlen dolog miatt féltem. Méghozzá azért, mert egy animációs fantasy sorozatról van szó, olyat pedig nem gyakran szoktam nézni. De mivel rövidek a részek, és nem akadt jobb ötletem, így gondoltam adok neki egy esélyt. Aztán pedig pár rész után annyira magával ragadott a sztori, hogy egy hétvége alatt ledaráltam az összes részt.

A történet onnan indul, hogy Dracula feleségét koholt vádak alapján boszorkányság miatt kivégzik, amit nem csoda, hogy Dracula nem fogad éppen jól, így a démonokból és vámpírokból álló seregét az emberekre szabadítja, hogy így álljon bosszút a felesége halála miatt. Az emberiségre szabadított sötét lények ellen pedig csak három ember veheti fel a harcot egy ősi prófécia szerint.

Legyen ennyi a történetről röviden, nem akarok mindent lelőni rögtön az elején. A Netflixen jött ki a sorozat négy évada, az évadok nem sok részből állnak és a részek nagyon maximum fél órásak, így már érthetitek, hogy miért lehet az egészet gyakorlatilag egy hétvége alatt kivégezni. Főleg akkor ha az ember ráfügg a sztorira és sodorja magával a történet. Lehet eredeti japán nyelven nézni, de angolul is, ám mindenképp csak felirattal, magyar szinkront én nem láttam hozzá. Innentől fogva SPOILERESEN folytatom!

Sypha, Alucard és Trevor

Mint említettem nem egy „normális” élőszereplős sorozatról van szó, hanem egy animált fantasy sorozatról erőteljes manga és anime hatásokkal és képi világgal. A sorozat pedig az azonos nevű videójátékon alapul, így aki arról már halott, az sok ismerős dologgal találhatja szembe magát. Négy évadot kaptunk, de ha szerkezetileg szét kellene bontanom a történetet, akkor mondjuk azt, hogy az első két évad egy kerek lezárt történet, majd pedig a harmadik és a negyedik évad pedig szintén együtt alkot egy egészet.

Ne várjatok valami bonyolult történetet, mert hozza a szokásos vámpíros kliséket, ha mondhatom így, és nem is maga a történet volt az, amiért annyira magával ragadott. Persze ne értsetek félre, izgalmas volt a sztori, vitt magával a lendület, de mindent láttunk már valahol korábban. Nekem a sötét gótikus hangulat és a véres stílus, valamint az a sok remek karakter tetszett igazán, és leginkább a karakterek voltak azok, akik miatt annyira szerettem nézni ezt a sorozatot.

Dracula és Lisa

Ha nagyon röviden le szeretném zárni a témát, akkor annyit írnék, hogy minden karakter remek és mindenki olyan tökéletes karakterfejlődésen és karakter életúton megy át, hogy öröm azt nézni. Ha kicsit kritikusabb szeretnék lenni, akkor kiemelném közülük a kedvenceimet és ezt fogom most tenni. A három vitathatatlan főszereplőnk kétséget kizáróan Trevor, Sypha és Alucard, ők a „hősök” a történetben, bár inkább antihősöknek mondanám őket, mint igazi hősöknek. Trevor és Sypha együtt remek páros, akik mindenben kiegészítik egymást. Melléjük pedig harmadiknak csapódik Alucard, aki vitathatatlanul a kedvenc karakterem lett az egész sorozatban és szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Alucard olyan komplexen összerakott karakter, hogy órákig tudnék róla áradozni, de nem fogok, legyen elég csak annyi, hogy imádtam őt, és szerintem mindenki imádni fogja, aki csak találkozik vele. Ellentmondásos és összetett karakter, aki egyszerre erős és szívós, de mégis naiv és törékeny, aki sok mindent tud, de mégis szinte semennyire nem ismeri a világot és az embereket. Meg van benne az apja kegyetlen és sötét oldala,  de az anyja kedves és segítőkész oldala is. Aki nehezen bízik meg bárkiben, és amikor mégis akkor általában nagyot szokott koppanni. Épp ezért indult olyan nehezen a barátságuk Trevorral és Sypha-val és épp ezért voltak annyira bizalmatlanok egymással az elején.

Alucard minden problémája és bizonytalansága abból fakad, hogy félvámpír révén egyik világhoz sem tartozik igazán. Mivel vámpír ezért erős, sérthetetlen és örökké él, de félig mégis ember és ez az emberi oldala az, amitől sokszor törékennyé és gyengévé válik. A viszonylag nyugodt és boldog élete akkor áll teljesen a feje tetejére, mikor az anyját megölik és az apja totál bekattan és bosszúból minden emberrel végezni akar. Alucard pedig ott ragad az apjával szemben az embereket védve és gyakorlatilag ő az egyetlen aki képes lehet majd végezni Draculával. Ha nem is teljesen egyedül, hanem egy kis segítséggel, de lássuk be Trevor és Sypha ketten sosem tudták volna megölni Draculát, mert ebben azért mégis csak Alucard játszotta a döntő szerepet.

fent: Morana és Striga, lent: Carmilla és Lenore

Szerettem a hármasukat és ahogy igazán jó barátokká váltak, aztán mikor elég sok időre elszakadtak egymástól, és Trevor és Sypha elment kalandokat keresni és Alucardot egyedül hátrahagyták, akkor nem tudtam elképzelni, hogy mit fognak a készítők kezdeni szegény Alucard-dal. De szerencsére nem kellett nélkülöznünk, és kapott jó kis mellék történetszálakat, amiknek végig az volt a célja, hogy a karakterét építsék és fejlesszék. Szegény élete szinte csak tragédiák és árulások sorozatából állt, sok mindenkit elvesztett maga körül, talán csak Trevor és Sypha voltak az egyetlenek, akikben sosem kellett csalódnia és akik végig mellette maradtak és visszatértek, mikor szüksége volt rájuk.

Draculát szintén nagyon szerettem annak ellenére, hogy ő volt kvázi a „fő gonoszunk”, mert tökéletesen érthető, hogy kiborult és el akarta pusztítani a világot. Sosem szívlelte az embereket és mindig magányosan élt. Erre mikor találkozik egy normális és értelmes emberrel, akibe ráadásul bele is szeret és akiben megtalálja élete szerelmét, azt kegyetlenül elszakítják tőle, így nem csoda, ha bekattant és örült hadjáratba kezdett minden és mindenki ellen. Az vesse rá a követ, aki nem hasonlóan cselekedett volna a helyében. A kegyetlen és véres szándék mögött pedig ott lapult a saját önpusztítás iránti vágya, mert Alucard fogalmazta meg jól a lényeget. Hogy minden amit Dracula művelt inkább csak egy öngyilkos küldetés volt a világ leghosszabb búcsúlevelébe ágyazva.

Carmilla az, akit mindenképp meg akarok említeni, mert a női karakterek közül őt imádtam a legjobban minden gonoszsága vagy kegyetlensége ellenére. Bár jobban belegondolva nem mintha nem lehetett volna megérteni az indokait és hogy miért csinálta azt, amit csinált. Ő csak a maga ura akart lenni az ostoba férfiak elnyomása nélkül, hogy a saját szavaival éljek, és azért szervezkedett a háttérben, ezért csinált mindent. Talán számító, rideg és kegyetlen volt mindenkivel, de meg tudtam érteni a céljait és a vágyait. Carmilla történetszálán később jobban megismerhetjük az eredetét és a nővéreit, akikkel együtt uralják Stájerországot és akikkel együtt akarják uralni aztán a világot. Megmondom őszintén nem értem mi szükség volt a nővéreire a történetben, főleg Striga és Morana tűnt szerintem teljesen feleslegesnek, és ha kihagytuk volna őket a sztoriból se változott volna semmi. Lenore persze kellett ide, és az ő karakterének volt létjogosultsága, legalábbis szerintem.

Hector és Lenore

Végül itt szeretnék átkanyarodni az utolsó két karakterre, akiket imádtam, ők pedig nem mást mint Hector és Lenore. Hectort már a felbukkanásakor egyre jobban szerettem, és ahogy haladt előre a történet és elkezdte „maga alatt vágni a fát” és egyre nagyobb árulásokba keveredni, láttam előre hogy ő lesz itt a bukott karakter, aki mélyre zuhan és onnan kell majd újra összekaparnia magát. Hector egymás után hozta a rossznál rosszabb döntéseket, hagyta, hogy befolyásolják és megvezessék, hogy aztán gyakorlatilag rabszolgaként süllyedjen a lehető legmélyebbre.

Aztán itt jön a képbe Lenore, aki szintén csak kihasználja és megvezeti őt, a szemünk előtt pedig kibontakozik az egyik talán legtoxikusabb romantikus kapcsolat, amit valaha láttam. És akármennyire átverte Lenore Hectort, akármennyire visszaadta neki később Hector ezt az árulást, de én mégis imádtam őket együtt. Szerintem nagyon jó kis pluszt adtak a nagy történethez és imádtam azt a mellék történetszálat, amit kettejükről és a kapcsolatukról szólt. Az ahogy végezték persze szomorú, mert jobban örültem volna egy boldog befejezésnek, de ahogy történt az sokkal reálisabb és így van ez jól.

Annak ellenére hogy animációs sorozatról van szó, mindenképp felnőtteknek ajánlom a Castlevania-t, mert van benne gyilkolás bőven, folyik a vér mintha nem lenne holnap, vannak erotikus jelenetek is, bár igaz, hogy az utóbbiból nem sok. És úgy alapjáraton az egész vámpíros téma inkább felnőtteknek való, mint gyerekeknek. Sötét és gótikus a hangulat, de vannak bőven humoros és érzelmes részek is benne. Vannak jó és rossz dolgok, egyes karakterek sorsa tragikusan ér véget, még mások megkapják végül a boldog befejezésüket, és ez így van jól. A sorozat epilógusában pedig az a páros kapja meg a boldog befejezést, akikre nem is számítottam, így az igazán nagy meglepetés volt számomra, de nagyon örültem neki. Tényleg egy remek kis sorozatról van szó, aki szereti a vámpíros történeteket vagy az ilyen stílusú sorozatokat, annak szívből ajánlom.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Rome (Róma) 1.-2. évad összegzés

Jelenleg egy kis olvasási szünetet tartok, vagy ha pontosabb akarok lenni, akkor új könyvet nem olvasok, hanem néhány régi kedvencet olvastam újra az utóbbi hetekben, ezért sem érkezett új kritika az oldalra. Közben pedig végre sort kerítettem néhány olyan sorozat ledarálására, amik olyan hosszú idő óta vártak a sorukra, hogy nem is emlékszem már, mikor döntöttem el, hogy ezeket valamikor meg kell néznem. Az egyik ilyen sorozat a Róma, amit évek óta kerülgetek. Néha eszembe jut, valahogy szembekerül velem és kedvet kapok hozzá, hogy adjak neki egy esélyt, aztán megint elfelejtem és bele se kezdek. De úgy hozta az élet, hogy most jött el ennek az ideje és végül sikerült megnéznem. A Róma csak két évadot élt meg, vagyis összesen 22 részből áll, ami nem sok valljuk be, így igen hamar ki lehet végezni. Az HBO kínálatában érhető el, én felirattal néztem.

Na, de miről szól maga a történet? A címből egyértelműen következik és aki szerette a történelem órákat az talán sejti is, de a sorozat az ókori Római Birodalom egy olyan jelentőségteljes és izgalmas időszakát mutatja be, amit sokan sokszor és sokféleképpen feldolgoztak már, de akkor sem ilyen minőségben vagy ilyen nagyszabású történetben. Időszámításunk előtt járunk és azt látjuk ahogy a Római Köztársaság Római Császársággá alakul ezekben a viharos történelmi időkben. A két főszereplőnk kitalált személyek, két római katona, Lucius Vorenus és Titus Pullo, akiknek az élete mindig a fontos történelmi események kereszttüzébe kerül és valahogy mindig sikerül belekeveredniük az események sűrűjébe.

Pullo és Vorenus

Az eredetileg öt évadosra tervezett sorozat végül csak két évadot ért meg (elvileg a magas költségek miatt kaszálták el), de legalább kapott egy értelmes lezárást, még ha elég összecsapottat is. Hogy jobban körülhatároljam az évadok felépítését tudni kell, hogy az első évad Caesar köré összpontosul. Azt láthatjuk, hogy miként válik belőle diktátor és miként próbál abszolút hatalmat kiépíteni magának ezzel szöget ütve a Római Köztársaság koporsójába. Az évad vége pedig nem nagy meglepetés, de Caesar meggyilkolásával zárul. A második évad a Caesar halála miatti bosszúra, majd az Octavianus és Marcus Antonius közötti hatalmi harcra koncentrál, melynek ugyebár mindenki tudja mi lesz a vége. (Nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatni ezeket a fontos történelmi eseményeket.)

Ha engem kérdeztek az első évad úgy ahogy van tökéletes, bele kötni se tudok. A második szintén jó, de azért látszik rajta, hogy az előre nem tervezett gyors befejezés miatt olyan sok mindent zsúfoltak bele a második évadba, hogy szinte sehol nem tudunk elidőzni, hanem egyik eseményről ugrunk a másikra és szinte lóhalálában történik minden. Főként a második évaddal kapcsolatban vannak kritikáim, de erről inkább később. Elsőnek szeretnék inkább arról írni, hogy miért tetszett annyira a sorozat.

Caesar

Alapvetően az egyik kedvenc zsánerem maga a történelmi sorozat, így engem már ezzel meg lehet venni és az csak a hab volt a tortán, hogy a történelem ilyen érdekes korszakáról szól a történet. A sorozat készítői szemmel láthatóan nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy amennyire csak lehetséges korhű legyen minden, de tényleg minden. A korabeli ruhák, ételek, szokások, hagyományok, ezek minden jó és rossz oldala képviselteti magát a történetben. A korabeli mindennapi élet ábrázolása mind a tehetősek, mind a szegényebb rétegek szemszögéből mind megjelenik és a lehető leghitelesebben bemutatva.

Történelmi sorozat ahogy említettem, de azért ne egy száraz dokumentumfilmet várjatok, mert a valós történelmi események itt-ott kiszínezve jelennek meg, elég sok fikciós elemmel, ami főként a két főszereplő felbukkanásából adódik. Vorenus és Pullo karaktere és a saját élettörténetük abszolút kitalált és igazán örömmel néztem, ahogy az írók igen kreatív módokon szőtték bele a két karakter útját a valós történelmi események és a való történelmi karakterek életébe. Ott vannak Caesar seregében mikor meghódítja Galliát, majd mikor Róma ellen vonul és elfoglalja a várost, ott vannak mellette mikor Caesar diktátorrá válik és ott vannak a bukásnál. És így tovább, de nem szeretném előre lelőni az egész sorozatot. A történet tehát nem teljesen ismeretlen, hiszen mindenki tudhatja mi fog történni, mégis elég sok kitalált történetszál van ahhoz, hogy azért lehessen izgulni a karakterekért és a sorsukért.

Marcus Antonius

Nem csak a történet izgalmas, hanem remek karakterekkel találkozhatunk szinte az elejétől a végéig. Vorenus és Pullo a főszereplőink és ők ketten mindenképp a legjobban kidolgozott karakterek, és azt szerettem bennük a legjobban, hogy ha belegondolunk egyikük se egy jó ember. Mármint alapvetően nemesek, elkötelezettek és végül is jó emberek, de csakis akkor ha abban a korban nézzük őket amiben éltek. Hisz mindketten római katonák, római polgárok, és akkoriban nagyon más értékrend szerint éltek az emberek. Mást jelentett akkor az, hogy ki a jó római állampolgár, ki a jó katona, ki a jó ember. Vorenus és Pullo mindketten igen komplex karakterek, de mégis annyira mások, hogy tökéletesen ki tudták egymást egészíteni és segíteni a másikon, amikor kellett. Vorenus a keményebb, elkötelezettebb, a ridegebb, Pullo pedig a könnyebb, lazább és kalandosabb személyiség.

A valós történelmi személyek közül kis túlzással nagyjából mindenkit szerettem, mert olyan remekül felépített karaktereket kaptunk, hogy a többségüket csak szeretni lehetett. Imádtam Caesart, Marcus Antoniust és Octavianust, és kövezettek meg de én Atia-t szintén bírtam, ahogy folyton kavart valamit a háttérben és mindig ármánykodott valaki ellen, majd utána játszotta az ártatlan bárányt. Ha egyetlen kedvenc karaktert kellene választanom, akkor Octavianus lenne az, mert jó volt végignézni ahogy a karakter a szemünk előtt „nőtt fel” és ahogy a végére megszerezte magának a hatalmat, amit senki nem hitt volna, hogy valaha meg tud szerezni. Félúton történt egy színészcsere, ami végül is érthető az évek múlásával, és habár nehezen szoktam meg elsőnek az idősebb Octavianust, de végül csak sikerült megkedvelnem. Bár a fiatalabb verziója valahogy mégis csak közelebb került a szívemhez.

Octavianus

Most pedig térjünk át a néhány negatívumra, amit nem szeretnék kihagyni. Utaltam rá, de szerintem a legnagyobb negatívum, hogy a második évad tömör és túl sűrű lett, nagyon sok eseményt gyúrtak egybe. A nagy sietség miatt szinte semmire nem volt elég idő, hanem ugráltunk össze – vissza és néha teljesen logikátlanul történtek az események vagy csak szimplán nem volt eléggé megágyazva a változásoknak. Csak hogy a legszembetűnőbb dolgot megemlítsem.

Marcus Antonius a sorozat nagy részében Atia-ért van oda és vele van együtt, majd mikor száműzik, akkor egy rész múlva már Cleopatra-ba szerelmes két gyerekkel, én meg csak pislogtam, hogy mi van? Oké, igen, eltelt közben pár év, de abból semmit nem láttunk, hogy ők ketten hogy szerettek egymásba és minden ezzel kapcsolatos dolgot, így teljesen hiteltelené vált számomra a nagy szerelmük és a végén a közös öngyilkosságot se tudtam komolyan venni. A nagy sietség és hogy két évad után elkaszálták a sorozatot nagyon látszott a végén és épp emiatt a végére a minőségromlás szinte elkerülhetetlenné vált. Nem azt mondom, hogy nem értékelem, hogy legalább kaptunk egy értelmes lezárást, hanem azt, hogy valahogy jobban meg lehetett volna ezt oldani.

Aztán volt két karakter, akiket ki nem állhattam és ha csak megláttam őket, akkor mentem a falra másztam. Sajnálom, de engem kifejezetten idegesített Octavia, és egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni, de nem csak én, hanem az írók se, mert semmi mást nem csináltak szegény lánnyal, hanem csak annyit, hogy nagyjából mindenkinek aláfeküdt, akinek csak lehetett. Mintha a karakterének csak annyi lett volna az értelme, hogy mindenkivel lefeküdjön és mikor a nem tudom hányadik főszereplőnél járt, akkor egyszerűen nem tudtam komolyan venni szegényt.

A másik, akinél mindig kinyílt a zsebemben a bicska az Servilia, egész egyszerűen azért, mert őt pedig azért nem tudtam komolyan venni, mert mégis ki a fene kezd azért egy véres bosszúhadjáratba az állítólagos nagy szerelme ellen, csak mert amaz elhagyta őt? Teljesen logikus nem, hogy elhagy a szerelmed, erre neked az a válaszod, hogy akkor dögöljön meg. (De nem képletesen, hanem ő tényleg holtan akarta látni a másikat.) Ostobaság volt az összes indoka az ármánykodásra és nem tehetek róla, de mindig Atia-nak szurkoltam, hogy tanítsa már móresre véglegesen.

Számítottam rá, hogy tetszeni fog, mert szeretem a történelmi sorozatokat, szeretem a történelemnek ezt a korszakát, így nem lepett meg, hogy mennyire bejött nekem ez a sorozat. Annak ellenére, hogy tudni lehetett mi fog történni, én egyáltalán nem unatkoztam rajta, kaptunk csavarokat bőven, tetszett a történelmi hitelesség és kaptunk egy csomó remek karakter, akik közül mindenki találhat magának kedvencet. Az egyetlen nagy negatívum, hogy hamar elkaszálták, így kapkodva lett a vége, de ennek ellenére a történelmi sorozatok rajongóinak tényleg szívből ajánlom.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

House of the Dragon (Sárkányok háza) 2. évad összegzés

Csaknem két évvel az első évad megjelenése után megkaptuk idén végre a Sárkányok háza folytatását, amit én speciel kifejezetten vártam. Az első évad habár nem lett feltétlen kedvencem és sok hibája akadt, ami mellett nem tudtam elmenni szó nélkül, összességében mégis jó kis kezdésnek tudtam le, várva egy sokkal izgalmasabb és grandiózusabb folytatásra. Az első évadban történteket nem akarom újra megismételni, a korábbi kritikámban olvashatjátok milyen véleménnyel voltam róla. Hogy honnan indult a történet és hogy mit kell erről a sorozatról tudni szintén nem akarom újra leírni, így rögtön térjünk is rá a friss második évadra és hogy ez mennyire tetszett nekem.

A második évadban az elsővel ellentétben csak 8 epizódot kaptunk (az első ugyebár 10 epizódos volt) és mikor ez kiderült számomra, már akkor volt egy balsejtelmem, hogy ami érkezni fog, az csakis csalódás lehet majd. Persze gondolkozhattam volna úgy, hogy ha kevesebb részt kapunk, akkor mozgalmasabb és tempósabb lesz a történet, kimaradnak a felesleges mellékszálak és a húzórészek, a felesleges karakterek, így jó kis folytatás érkezik csaknem két év várakozás után. Ám sajnos ez nem így lett és minden balsejtelmem beigazolódott. Nem tehetek mást, be kell állnom a csalódott tömegek mellé és a károgó panaszkodók sorába, mert a második évad egyszerűen rossz lett. Nem csak hogy szimplán rossz, hanem unalmas, vontatott, az összes főbb karakter szembeköpi a korábbi énjét és az írók majdnem mindenki karakterét tönkretették. Nincs semmi izgalom, alig kapunk sárkányos látványos csatákat és ha mindez nem lenne elég, logikátlanság logikátlanság hátán szinte már az irrealitás határát súrolva.

Az első évad egyik legnagyobb hibájának azt róttam fel, hogy a történet iszonyat gyorsan haladt, három időugrást kaptunk, szinte semmire nem jutott igazán idő, így sokan csak kapkodták a fejüket, mikor majdnem részenként cserélődtek a színészek az időugrások miatt. Nos, a sorozat készítői annyira magukra vették ezt a kritikát, hogy úgy döntöttek a második évadot a lehető leglassabbra írják meg és olyan lassú, unalmas és vontatott lesz a történet, amilyet csak képesek összerakni. Ha tényleg ez volt a tervük, akkor sikerrel jártak, mert az egész második évad kis túlzással véve valóban olyan, mint egy „hosszúra nyújtott előzetes” a harmadik évadhoz. (Nagyon bízom benne, hogy a harmadik évadban most már tényleg beindulnak az események és a nagy harcok.)

Tényleg szinte végig áll a fő történetszál. Az egész második évad arról szól, hogy mindkét fél összegyűjti a támogatóit, próbálnak egymásnak keresztbe tenni és eközben szinte minden egyes főbb karakter valami ostobasággal üti el az időt, hogy a végére összeálljon a két nagy ellenfél oldal az elkövetkező nagy harcokra. Ez az egy helyben toporzékolás a legnagyobb hibája az évadnak, mert mivel semerre nem halad a fő történetszál, így mindenkinek ki kellett találni valamit, amivel elütik közben az időt. Sajnálom, de a kvázi három főszereplőnk lett az idei szezon leggyengébb pontja, a készítők se Rhaenyra-val, se Daemonnal, se Alicenttel nem tudtak érdemben mit kezdeni.

Rhaenyra végig azon nyavalyog, hogy tenni akar valamit és nem akar csak tétlenül ülni ölbe tett kézzel, hogy mindenki más végezze el a munkát helyette. Azt persze nem érti meg, hogy ő a királynő, és ha megölik elveszti a célját az egész, amiért harcolnak. Rhaenyra nem harcos, nem egy Visenya, lássuk be, így nem is értem mit gondolt, vagy miért akart valami nagy harcost játszani. Folyton össze vissza mászkált és repült egyedül fittyet hányva a saját biztonságára, az a rész pedig amikor septának öltözve Királyvárba lopakodott, hogy Alicenttel beszéljen, talán az évad leggyengébb része és a legostobább történetszál, amit valaha láttam. Nem értem miért volt rá szükség.

Aztán ott volt Alicent, aki varázsütésre kivetkőzött magából erre az évadra, és teljesen váratlan módon minden előjel vagy korábbi utalások nélkül összefekszik Cole-al, mert miért ne? Néhány részig „kavarnak”, aztán mikor Alicent rájön, hogy ennek ellenére is semmibe veszi Cole és nem áll mellé, amikor kellene, akkor vérig sértődve ott hagyja a férfit, mintha nem lett volna teljesen egyértelmű az elejétől fogva hogy Criston Cole egy papucs féreg áruló, akire még a szakadt cipőmet se bíznám rá, nemhogy az életemet vagy akármit. Mi volt Alicent részéről ez a „szajhás” viselkedés? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni kinek jutott az eszébe, hogy ezt kezdjék Alicent karakterével.

És ha azt hittem, hogy ennél nem lehet lejjebb, akkor a készítők bebizonyították számomra, hogy de, igenis lehet. Mert amit Daemon karakterével műveltek az tényleg a legalja és erre nem tudok más szavakat mondani. Logikátlanság egymás után. Daemon az évad elején összeveszik Rhaenyra-val, majd dúlva-fúlva mint valami hisztis ötéves otthagyja a feleségét, a gyerekeiket és a családjukat, és elvonul elvileg szövetségeket keresni, de valójában inkább elkezd a saját szakállára dolgozni és a saját ügye érdekében ténykedni. Csak mert hirtelen kipattan a fejéből, hogy márpedig ő akar a király lenni és nem csak a királynő hitvese.

Igen, az a Daemon, aki az első évadban végig Rhaenyra mellett állt, végig a felesége ügyéért dolgozott és aki saját maga helyezte a nő fejére a koronát és hajtott térdet előtte, hogy örökké hűen fogja szolgálni. Daemon az egész évadban Harrenhalban kergeti a saját szellemeit, de szó szerint, mert mindenféle látomás kínozza és szegény Strong család pedig igyekszik kezelni Daemon ostobaságait és elviselni őt valahogy. Nem is értettem, hogy volt ereje Simon Strongnak és Alys Riversnek elviselni Daemont és az ostobaságait. Itt Harrenhalban a meglepetés kedvenc pedig vitathatatlanul Simon Strong karaktere lett, bírtam ahogy az idős lord osztotta néha Daemont és milyen fejeket vágott a háttérben. Daemonra pedig igenis ráfért, hogy valaki végre helyretegye néha, amit Simon Strong és Alys Rivers készségesen magára is vállalt.

Az a legbosszantóbb az egészben, hogy ez a "Daemon látomásokat lát és gyötrik őt a múlt eseményei" jó is lehetett volna, mert Daemonnak kellett egy kis önreflexió és magába nézés mindazok után amit korábban tett, csak ezek a látomások maguk is olyan ostobaságok lettek, hogy csak fogtam a fejem, hogy nem hiszem el, mi ez a sok baromság. Az egyetlen értelmes látomásai az elején voltak, mikor a fiatal Rhae-ről képzelgett és a lány szembesítette őt Daemon hibáival. Szinte fizikailag fájt nézni, hogy mit műveltek az írók Daemon és a két nő karakterével, a főszereplőket szinte teljesen tönkretették és én ki is fogom jelenteni, hogy ők hárman voltak az évad legnagyobb gyengeségei.

Tudom, hogy eddig csak negatív dolgokat írtam, de történtek azért jó dolgok a második évadban. Szerencsére. Kaptunk több sárkányt, kaptunk egy-két csatát sárkányokkal, de itt se vitték túlzásba a dolgot. Megérkeztek a „sárkány fattyak” (dragonseeds angolul, nem tudom, ez hogy lett hivatalosan magyarra fordítva), és megkaptuk az új lovasainkat, Hugh Hammer, Ulf White és Addam Hull személyében. Nem vártam volna, de szerintem érdekesen és izgalmasan lettek felépítve ezek a karakterek és nem túlzok mikor azt írom, hogy az ő hármójuk története ezerszer izgalmasabb volt számomra, mint a három főszereplőnké. Külön örültem annak, hogy mindhárman kaptak háttérsztorit, motivációkat és azok a jelenetek mikor mindhárman „megszerzik” a saját sárkányukat az évad legjobb jelenetei között vannak.

Már az ahogy megszerzik a sárkányukat sokat elárul a karakterükről és a jellemükről. Hugh erős, magabiztos, bátor és határozott jellemével nyeri meg magának a roppant válogatós Vermithort, miközben Ulf csak véletlen és kissé részegen keveredik Silverwing közelébe, de ijedtségével és esetlenségével rögtön megnyeri magának a roppant közvetlen sárkányt, aki régóta új lovasra vágyott. De a legjobb mindenképp az a rész, mikor Addam Seasmoke lovasa lesz, mert hogy itt meglátjuk milyen az, ha a sárkány választja ki a lovasát és nem fordítva történik, ahogy az lenni szokott. Seasmoke addig „üldözi” Addam-t, amíg meg nem nyeri magának és együtt ők lesznek az első olyan páros, amikor nem egy igaz vérű Targaryen követel magának egy sárkányt.

Nem feledkeztem el a „fekete és zöld” gyerekekről sem, mert őket szintén imádtam az évadban és örülök, hogy nagyobb és kiemeltebb szerepet kaptak. Kezdjünk Rhaenyra és Daemon gyermekeivel. A kisebbekről sajnos nem tudok semmit mondani, ők nem sok vizet zavarnak még, de Jacaerys és az ikrek, Rhaena és Baela nagyon jók voltak az évadban. Jace és Baela volt az talán, akik a józan észt képviselték (vagyis próbálták képviselni), amíg az anyjuk Rhaenyra össze-vissza mászkált egyedül, vagy amíg az apjuk Daemon pedig Harrenhalban duzzogott és kergette a kísérteteit. Jace-t nagyon szerettem ebben az évadban és jó volt látni, ahogy fejlődött a karaktere és ahogy egyre érettebbé és felnőttebbé vált. Bírtam azokat a részeket, mikor néha beszólogatott az anyjának és próbálta jobb belátásra bírni, csak az más kérdés, hogy Rhaenyra nem igen hallgatott rá.

Aztán ott voltak Alicent gyermekei, akiket szintén nagyon megszerettem az évadban. Aemond korábban is nagy kedvenc lett, benne most sem kellett csalódnom, hozta amit vártam tőle. Ő legalább hű maradt a karakteréhez és kaptunk tőle némi mélységet is, hogy jobban megértsük, hogy lett olyan, amilyen. Az ártatlan Helaena-t csak imádni lehet, szegény elég sok traumát elszenved az évadban és még mindig senki nem foglalkozik vele igazán, sose hallgatnak szegényre, pedig többször megjósolta már a jövőt. Nem hittem volna, hogy ilyet fogok mondani, de egészen megkedveltem Aegont. A korábbi éretlen tacskó komikus karakterből egy egészen épkézláb karaktert sikerült összehozni így a folytatásra, akinek éreztem a frusztráltságát, haragját, bosszúvágyát, majd pedig a szenvedését és bukását, ami habár kijárt már neki régóta, de mégis valamilyen szinten sajnáltam azért, ami történt vele. Hisz épp az árulta el, akitől a legkevésbé se várt volna ilyesmit.

Erősen felemás érzéseim vannak tehát a második évaddal kapcsolatban, a fő történetszál csak cammogott előre, szinte sehova se jutottunk nyolc részen keresztül. A három főszereplőnk kifordult önmagából, az írók mindhármat tönkretették és fájt nézni, hogy mit műveltek le mindhárman az évad folyamán. Az új sárkánylovasokat imádtam, és a fiatalabb generáció szintén remek volt az évadban, mindegyiküket nagyon szerettem és velük legalább normális és hihető dolgok történtek. Kaptunk egy-két fontosabb halált, de engem ezek egyike se rázott meg túlzottan, mert olyan karakterekről volt szó, akik teljesen semlegesek számomra. A teljes évadnál is unalmasabb és laposabb finálé pedig említésre se méltó. Még egy igazán ütős és drámai szezon finálét se kaptunk. Nem tudok mást mondani, csak azt hogy a második évad számomra hatalmas csalódás, és ezt én sajnálom a legjobban.

Értékelés: 10/5

Előzetes:

Maxton Hall (A világ, ami elválaszt) 1. évad összegzés

Ha pisztolyt tartanának a fejemhez, se tudnám már megmondani, hogy fedeztem fel ezt a sorozatot. Talán Tiktok-on került velem szembe vagy Youtube-n, tényleg nem emlékszem már rá, de mikor megtudtam, hogy „ellenségekből szerelmesek” a központi történetszál és hogy tini elit iskolás sorozat, akkor kicsit olyan Elite vibe-t éreztem, így gondoltam, adok neki egy esélyt. Gyakorlatilag egy hétvégén ledaráltam a sorozatot kis túlzással egy lendülettel, és ebből máris sejtitek, hogy mennyire imádtam. Na, de először lássuk miről szól a történet.

Az okos, céltudatos és roppant szorgos Ruby, akinek legfőbb célja, hogy lehetőleg láthatatlanul és minden balhétól mentesen sikeresen elvégezze a Maxton Hall iskolát és bejusson utána az álom egyetemére, teljesen véletlenül egy olyan titokkal találja szembe magát, amitől aztán gyökeresen megváltozik az élete. James Beaufort a Maxton Hall legmenőbb, leggazdagabb és legjóképűbb fiúja szó szerint bármit megtenne, hogy rávegye Ruby-t, hogy tartsa a száját és ne mondja el senkinek azt a bizonyos titkot, aminek a lány véletlen lett a szemtanúja. James változatos és egyre gorombább módokon próbálja Ruby-t "elhallgattatni", Ruby-nak pedig igen hamar elege lesz a másikból. A kezdeti csatározásaik, szóváltásaik és előítéleteik után végül lassan rájönnek, hogy talán mégse olyan rossz ember a másik, mint amilyennek hitték. Ahogy pedig egyre inkább megismerik egymást, úgy lobban fel köztük a szikra.

A történet kiindulópontjáról legyen elég ennyi és innentől kezdve spoileresen folytatom. A sorozat Mona Kasten Maxton Hall trilógiájának első része, a Save me (Ments meg) alapján készült. Ha minden igaz az első évad az első könyvet fedi le és azért írom, hogy ha minden igaz, mert a könyveket én személy szerint nem olvastam, és még meg sem jelentek magyarul. (Elvileg hamarosan érkeznek majd magyarul, ha valakit esetleg érdekel.) Az első évad mindössze hat részből áll és ezek is csak alig 40 perces részek, így tényleg akár egy lendülettel meg lehet nézni az összeset, ha nagyon érdekli az embert. A Prime Video kínálatában található egyébként, szinkronnal, felirattal, ki hogy akarja nézni.

Ruby és James

Kérdezhetnétek teljes joggal, hogy mégis miért tetszett nekem ennyire ez a sorozat, mikor az eddigi leírása alapján pont olyannak tűnik mint bármely másik tini sorozat a világon. Nem fogok hazudni, megkapjuk a világ összes kliséjét és minden fordulatot, amit csak egy tini sorozatban el tudtok képzelni. Maga történet elég kiszámítható, szinte mindig lehet előre tudni mi fog és mikor történni. Láttuk már ezerszer. Ezen a téren tehát nem mutat semmi újdonságot.

De akkor mi fogott meg engem benne? Sokat kellett azon gondolkoznom, hogy fogalmazzam meg és írjam le, és végül arra jutottam, hogy azért olyan szerethető ez a sorozat mert van lelke. Igen, van lelke. Egyrészt maguk a főbb karakterek szerintem jól lettek megírva és összerakva, és az pedig csak plusz pont, hogy a színészek milyen remekül hozzák azt, amit kell. Nem írtam még, de egyébként egy német sorozatról van szó, többnyire ismeretlen német színészekkel, de szerintem mindenki kihozta a szerepéből a maximumot amit ki lehetett. Én a három főszereplőnek, Ruby-t, James-t és Lydia-t számítom, mert ők kapták a legtöbb műsoridőt, róluk tudhattunk meg a legtöbbet, ők voltak azok a karakterek, akik a leginkább mozgatták és alakították az eseményeket.

Ruby ugyebár teljesen más világból, háttérből és családból érkezik, mint a Beaufort ikrek, James és Lydia. Máshonnan származnak, más világban nőttek fel, így teljesen más emberek lettek, más és más problémákkal és gondokkal. A sorozat szinte tökéletes pontossággal állította szembe egymással Ruby és James világát és családját. Persze itt a szokásos klisé, hogy a normál „szegény” háttérből származó Ruby legalább egy boldog és szeretetteljes családból érkezett, míg James családja vagyonos és olyan gazdagok, mint a királyi család, miközben a szülei ridegek, merevek, kontrollmániásak és mindent előre eldöntöttek a gyerekeik jövőjével kapcsolatban. James és Lydia egy vagyonos, privilégiumokkal és előjogokkal teli családból származnak, mindenük meg van és annál is több minden, ennek ellenére mégis boldogtalanok, elveszettek az életben, azt sem tudják, mit akarnak magukkal kezdeni és hogy milyen jövőt szeretnének. Főleg az apjukkal bonyolult az ikreknek kapcsolata persze más okokból, bár egy ilyen rideg és érzéketlen emberrel nem csoda, hogy egyikük se jön ki valami jól.

Ruby és James oldalának is megvannak a maga drámái, nehézségei és kihívásai, és a sorozat ezt szépen szembe tudta egymással állítani. Ruby és James kezdetben ki nem állhatják egymást és a másik puszta látványától a falra tudnának mászni, de ahogy néhány esemény hatására kénytelenek egymást jobban megismerni, rájönnek, hogy a másik mégse olyan rossz ember, mint aminek hitték és természetesen romantikus kapcsolat szövődik köztük. Persze a kapcsolatuk alakulása során ismét megkaptuk a szokásos kliséket, félreértéseket, mondhatni ugyanazokat a köröket futottuk le, mint minden tini sorozatban, de a két főszerepet játszó színész között annyira izzik a kémia és annyira remekek együtt, hogy a sok klisé ellenére öröm volt őket nézni. Főleg azokat a jeleneteket bírtam nagyon, mikor Ruby mindig elég keményen, néha a bunkóság határait súrolva kiosztotta Jamest. Ruby és James között végig izzott a levegő és imádtam a párosukat.

Aztán meg szerettem volna még említeni James és Lydia testvéri kapcsolatának ábrázolását is, mert ez volt a másik, ami nagyon tetszett a sorozatban. Egyrészt imádják egymást és bármit megtennének a másikért, de azért ott van köztük a féltékenység és a lenézés is. Hisz Lydia nem csoda, hogy féltékeny a bátyjára, amikor az apjuk mindig Jamest helyezte az előtérbe és a lányáról gyakorlatilag tudomást sem vesz. James pedig habár mindig védi Lydia-t és mindenben igyekszik mellette állni, de azért benne van egy kis lenézés a húga irányába, aki folyton bajba sodorja magát és akit folyton meg kell valahogy menteni.

Hisz a fő konfliktus is abból indult ki, hogy Lydia ugyebár az egyik Maxton Hall-os tanárral jött össze és Ruby szemtanúja lett az enyelgésüknek, amikor azt nem kellett volna látnia. Lydia és Mr. Sutton kapcsolata szintén érdekes és morális kérdéseket is felvet ugyebár, és lehet ezért most valaki meg fog kövezni, de szerintem ők szintén nagyon aranyosak voltak együtt. És az utolsó dolog, ami mindenképp fő pozitívum számomra, hogy a történet mesélése váltott nézőpontból folyik, így jobban beleláthatunk mindkét oldal világába. Ruby és James mindketten megosztják velünk a gondolataikat a sorozat folyamán, amitől még jobban megismerhetjük a két főszereplőt, gondolataikat, céljaikat, vágyaikat és érzéseiket, hogy mit miért csinálnak és mi motiválja őket.

Láthatjátok hát, hogy igazából semmi újdonság, semmi olyan, amit ne kaptunk már volna meg korábban párszor, de mégis engem teljesen levett a lábamról ez a sorozat. Imádtam az elejétől a végéig. Rövid, tömör, de roppant szórakoztató, talán ez is az egyik nagy előnye, hogy nem húzták szét a sztorit jobban, hanem mindössze hat részbe tömörítették, és ez épp elég volt így az első felvonásra. Olyan nagy siker lett az első évad, hogy már forog a második, ami valószínűleg jövőre várható, gondolom a trilógia második részét fedi majd le. Kíváncsi vagyok, hogy a folytatás milyen lesz és hogy sikerül-e megismételni ezt a varázst, amit az első évadban össze tudtak hozni a készítők és a színészek. Meglátjuk.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Interview with the vampire (Interjú a vámpírral) 2. évad összegzés

                              

Teljesen váratlanul kaptuk meg idén az Interjú a vámpírral sorozat második évadát, aminek persze nagyon örültem. Lehet, hogy csak nekem volt újdonság a dolog, de mikor megláttam, hogy idén nyáron érkezik a folytatás, akkor tudtam, hogy nekem ezt mielőbb látnom kell. Mivel tudtam, hogy a hétről-hétre nézés nálam nem válik be és egyben akarom majd letolni a teljes évadot, így megvártam míg kijön az összes rész és utána néztem meg. Nem csak egyszer, hanem kétszer is, mert kétszer látnom kellett egymás után, hogy normális kritikát tudjak írni róla. A második évad nyolc részt kapott, én felirattal néztem, és most hogy a bevezetőn túl vagyunk, térjünk rá, hogy tetszett az új évad.

A sorozat második évada Anne Rice Vámpírkrónikák könyvsorozatának első része, az Interjú a vámpírral című könyv második felét fedi le. Olvastam a könyvet és láttam a filmet, így tudtam mi fog itt történni, viszont arra kíváncsi voltam, hogy a sorozatban hogyan változtatják meg a dolgokat és hogy mennyivel lesz más a „könyves alapanyaghoz” képest. Már az első évadban kaptunk elég sok változtatást így a történetben előrehaladva még több várható. Hogy ez jó dolog vagy rossz, azt mindenki döntse el maga.

Aki ismeri a történetet az pontosan tudta, hogy mit fogunk a második évadban kapni. Megmondom őszintén a legnagyobb félelmem az volt, hogy Lestat hiányával mennyire válik unalmassá a sorozat, vagy ha Lestat nem tűnik fel a színen, akkor mivel fogják feldobni a készítők a sztorit. Szerencsére maguk a készítők is érezték, hogy Lestat nélkül ez nem működhetne úgy ahogy szeretnék, így minden kreativitásukat bevetve és szinte vért izzadva jobbnál jobb módokon oldották meg, hogy Lestat-ot senkinek se kelljen most se nélkülöznie. Louis képzeleg Lestat-ról, kapunk visszaemlékezéseket Lestat-ról, és az évad végére Lestat visszatér normál valójában, így habár az első évadhoz képest jelentősen kevesebbet szerepelt, mégse kellett sokat nélkülöznünk őt. Ezért pedig iszonyat nagy hála az íróknak.

Louis és Claudia ugyebár Európába megy, hogy más vámpírok után kutasson, mert hiszik, hogy nem ők az egyetlenek és úgyis találkozni fognak valakivel. Aztán Párizsban összefutnak a párizsi klánnal, megtudjuk hogyan ismerkedtek meg Armanddal, hogy próbáltak boldogulni a városban, miközben Claudia igyekezett beilleszkedni a klán tagjai közé, Louis pedig egyre nagyobb vonzalmat kezd érezni Armand iránt. Aztán persze a kezdeti öröm hamar tragédiába fullad és kiderül, hogy Lestatnak végig igaza volt. A többi európai vámpír rossz és kegyetlen és itt éri el a tragikus vég Louist és Claudia-t.

Claudia szerepében ebben az évadban egy új színésznőt láthatunk, hogy ez miért volt így, az teljesen irreleváns számomra, mert így se sikerült megszeretnem Claudia-t. Az már az első évadban világos volt, hogy Claudia karakterét és a karakterének tragédiáját teljesen kifacsarták a sorozatban, (erről az első évados kritikámban írtam bővebben), így továbbra sem tudtam megkedvelni és átérezni a fájdalmát és a szenvedését. Talán az egyetlen dolog, amiért sajnáltam, hogy abban végül is igaza volt, hogy sosem volt igazi otthona, sosem szerette őt senki igazán, és éppen ezért keresett kétségbeesetten egy helyet, ahol szeretik és elfogadják olyannak, amilyen. Szegény mindig csak egy bábú volt Lestat és Louis kapcsolatában, akit dróton rángattak össze – vissza épp ahogy szükségük volt rá. De azért se akadtam fent és most sem fogok sokáig róla beszélni, mert Claudia elég hamar távozik a történetből, így nem kell őt sokáig elviselni.

A jelenben pedig tovább folytatódik az interjú, Daniel immár nem csak Louist, hanem Louist és Armand-ot kérdezgeti tovább. Innentől kezdve Armand hivatalosan az interjú résztvevőjévé válik, és ha eddig nem lett volna világos, akkor most már teljesen az, hogy ez a nagy boldognak tűnő kapcsolat kettejük között, korántsem olyan tökéletes. Visszatekintve Armand eddig se nagyon hagyta, hogy Louis nyugodtan interjút adhasson, végig ott figyelte őket és kémkedett utánuk, és csak nem bírta ki a végén, hogy bele ne szóljon. Daniel átlát Armand-on és az elejétől fogva sejti, hogy Armand titkol valamit és manipulálni próbálja az eseményeket körülöttük, a végén pedig kiderül, hogy ez valóban így van. Fokozatosan derülnek ki újabb és újabb titkok a múltból és hogy Armand hogyan mesterkedett mindenki háta mögött. Mivel én ismertem a sztorit, így tudtam, hogy mi szerepe volt Claudia halálában és minden azzal kapcsolatos eseményben, csak azt nem tudtam, hogy a sorozatban ezt hogyan fogják átdolgozni és átírni, hogy stimmeljenek az idővonalak és a megváltozott idősíkok.

Külön érdekes volt látni, hogy amíg az évad elején dúl a „szerelem” Louis és Armand közt, egymáshoz bújva, mosolyogva és szoros közelségben adják az interjút Daniel-nek, ahogy haladunk előre az eseményekkel, ahogy derülnek ki Armand és Louis titkai, úgy kerülnek egyre távolabb egymástól. A végére már az asztal két végében egymással szemben beszélgetnek, mintha ellenfelek lennének vagy két ellentétes oldalon állnának. Daniel pedig mindent megtesz, hogy az igazság mélyére ásson és hogy mindent kiderítsen és azért is, hogy leleplezze Armand-ot. Félelmet nem ismerve szól be nekik, ugratja őket és kutat a lelkük mélyén, hogy mindent a felszínre hozzon. Az idős szarkasztikus és nagyszájú Daniel továbbra is telitalálat, az egyik legjobb módosítás a könyvekhez képest. Bírtam ahogy továbbra is osztotta néha a vámpír párost és amilyen fejeket vágott néha rájuk.

Nagy meglepetésemre kaptunk egy kis Armand visszaemlékezést, aminek persze nagy részét erős fenntartásokkal kell kezelni, hisz mind tudjuk, hogy vámpírjaink nem a legmegbízhatóbb narrátorok, ez pedig Armand-ra különösképpen igaz. Mikor azt mesélte, hogy ismerte meg Lestat és hogy lettek „jóban”, nos annak csak a megismerkedés része az igaz, a többi nem és ezt nyugodtan kijelenthetjük, ha valaki esetleg nem tudta volna. Lestat és Armand közt mindig egy nagyon komplikált kapcsolat volt, ez nem kérdés, én imádtam a könyvekben a dinamikájukat, de őrülten sose voltak szerelmesek, ezt engedjük is el. Inkább ilyen „gyűlölve-szeretlek sötét testvérem” módon álltak egymáshoz, amiben általában több volt a gyűlölet, mint a szeretet.

Az évad végére szerintem kivétel nélkül mindenki meggyűlölte Armand-ot, még az is, aki korábban némi szimpátiát érzett iránta. Mindezt tökéletesen megértem, mert itt még tényleg Armand az úgynevezett gonosztevő a történetben. De mivel nekem Lestat és Armand a két kedvenc karakterem a Vámpírkrónikák könyvekből, és mivel pontosan tudom, hogy Armand egy sokkal komplexebb karakter annál, amit eddig láttunk belőle és még mindig imádom. Mostanra sikerült megszoknom a sorozatos Armand-ot és igyekszem nem bosszankodni azon, hogy neki is elég jelentős módon megváltoztatták a karakterét, korát és a hátterét, mert ezek ellenére igenis sikerült megragadni Armand karakterének legfőbb esszenciáját. Armand-ról és Lestat-ról, mint karakterekről hosszú oldalakon keresztül tudnék értekezni, de nem fogok, ne aggódjatok, mert nem ez most a lényeg.

Az évad első részét kövezzetek meg, de teljesen feleslegesnek tartom, nyugodtan kezdődhetett volna ott a történet, hogy Louis és Claudia Párizsba érkeznek. Viszont a második résztől kezdve az utolsóig végig remek lett a második évad. A kedvenc részeim természetesen a harmadik, mikor Armand mesél a Lestat-tal való megismerkedéséről, az ötödik, mikor az első interjún történtek újra megelevenednek és megkapjuk a nagyon aranyos fiatal Danielt, valamint az utolsó kettő rész. A hetedik rész ugyebár teljes egészében a tárgyalást fedi le, amire értem miért volt szükség és miért kapott ilyen nagy hangsúlyt, ám kövezzetek meg, ha akartok, de nekem maga a tárgyalás túlságosan el lett nyújtva. Azt sem bántam volna, ha nem arról szól az egész rész. Ismétlem, értem mi célból írták így meg a készítők, de nekem akkor is túl hosszú lett és azt se bántam volna, ha nem kell újra végighallgatnom azt ami az első évadban történt. A tárgyalás idején tért vissza Lestat, és amit ott lenyomott alakítást, azt persze semmi sem tudja túlszárnyalni. Hatásos és emlékezetes visszatérés.

Itt kanyarodnék rá az egyetlen negatívumra, amit mindenképp meg kell említenem. A könyvekben teljesen máshogy van maga az egész tárgyalás, Claudia és Madeline kivégzése és Lestat tanúskodása. Itt a sorozatban nem teljesen jött át nekem, hogy Lestat miért tért vissza Párizsba, hogy tanúskodjon ellenük. Armand mivel vette rá? Mert míg a könyvekben Lestat egy roncs ugyebár azért, mert kétszer is próbálták megölni, és csakis azért tér vissza Párizsba, hogy minden büszkeségét lenyelve Armand segítségét kérje, a vérét, hogy gyorsabban meggyógyulhasson és rendbe jöjjön. Armand pedig kihasználva az alkalmat és hogy bosszút akar állni Lestat-on, mert az korábban többször elutasította őt, megígéri, hogy ad neki a véréből, ha tanúskodik Claudia ellen. Persze Armand átveri és utána nem segít Lestat-nak, de a könyvekben így meg van Lestat oka minderre.

A sorozatban miért is jött vissza tanúskodni? Bosszúból? Ez baromság, mert Lestat igazából soha sem akarta sem Louis, sem Claudia halálát. Ráadásul a sorozatban elég hamar helyrejött, így végül elég könnyen túlélte az ellene elkövetett merényletet. Meg Lestat amúgy se az a bosszúálló típus ugyebár. Hogy magát mentse amiért ő is áthágta a nagy szabályokat Claudia megteremtésével? Szintén baromság, mert Lestat sosem követte a szabályokat, és sosem érdekelte ki mit mond neki. Miért érdekelte volna, hogy mit gondol róla a párizsi klán? Nem értem tehát a dolgot jelenleg, de ha erre később kapunk egy magyarázatot, akkor visszaszívom mindent szavamat. Ha nem lesz normálisan megmagyarázva, akkor viszont tényleg nem értem a dolgot és elég nagy bakinak tartom, ahogy mindezt a sorozatban megoldották.

Az utolsó rész nagyon meghatóra és érzelmesre sikeredett, és mikor minden titok kiderült, és minden a helyére került, akkor öröm volt nézni az egészet. Külön tetszettek az apró utalások az egész évad folyamán arra vonatkozóan, hogy mi minden várható a folytatásban. Nagyot néztem mikor kaptunk egy kis Nicki felbukkanást a visszaemlékezés révén, örültem a Mariusra és Magnusra való utalásoknak, elégedetten mosolyogtam, mikor Akasha neve elhangzott és vidáman bólogattam, mikor megjelent a Talamasca és Raglan James, aki ugyebár később még nagy bajt fog kavarni nekünk. Nem sokat láthattunk belőlük, de a folytatásban mind benne lesznek elvileg.

Mert hogy időközben berendelték a sorozat harmadik évadát, tehát biztos lesz folytatás, aminek mint mindenki én is nagyon örülök. A harmadik évad a Lestat, a vámpír könyvet dolgozza fel, vagyis megkapjuk Lestat-ot narrátornak és végre megismerhetjük az igazi „Kópé királyfit”, és hogy Lestat mennyire remek karakter a maga módján. Alig várom és bízzatok bennem, ennek a narrátor váltásnak mindenki fog örülni. Lestat sokkal szórakoztatóbb, mint Louis. Kíváncsi vagyok, hogy fogják megoldani ezt a Lestat elmeséli az életét dolgot, mert a könyvben ugyebár válaszul Louis könyvére, Lestat szintén ír egy sajátot. Örülnék neki ha a sorozatban majd mondjuk az immár vámpírrá vált Daniel környékezné meg a rocksztárként híressé vált Lestat-ot, hogy adjon neki interjút és mesélje el az ő verzióját mindenről. Daniel amúgy is egy nagy Lestat imádó, szóval szerintem igen érdekes lenne ez az interjú, ha engem kérdeztek.

Ha minden igaz a harmadik évadban érkezni fog Nicki (ő ugyebár szerepelt már keveset visszaemlékezésben), Marius, Gabrielle és Akasha és én alig várom, hogy végre Lestat könyve kapjon egy hiteles és érdemes adaptációt. (A Kárhozottak királynője című filmet inkább hagyjuk, mert az csak nyomokban tartalmazta a könyvek eseményeit, én inkább próbálok megfeledkezni róla.) Nem tehetünk mást csak várunk, szerintem 2026-nál hamarabb biztos nem jön ki a harmadik évad. De itt a hosszú várakozás mindenért kárpótolni fog minket, mert abban teljesen biztos vagyok, hogy a harmadik évad nagyot fog szólni. Alig várom.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Bridgerton (A Bridgerton család) 3. évad összegzés

 

Idén hozta el nekünk a Netflix a Bridgerton sorozat legfrissebb harmadik évadát, amit ki tudja milyen indíttatásból, de két részletben kaptunk meg. Az első négy rész májusban jelent meg, a második négy rész pedig júniusban, én pedig úgy voltam vele, hogy megvárom a teljes évadot és inkább egyben írok róla. A harmadik évad megbontva Julia Quinn könyveinek sorát, nem a harmadik könyvet adaptálta, hanem megcserélve a kettő sorrendjét, előre hozták a negyedik könyvet, ami a Mr. Bridgerton csábítása címen fut. Így most Colin és Penelope történetét kaptuk meg. Hogy ez jó döntés volt-e vagy sem, az csak nézőpont kérdése, de nézhetjük úgyis, hogy igazából mindegy. Ismét 8 részes évadot kaptunk a szokásokhoz híven. De lássuk is miről szólt a történet.

A negyedik könyv fülszövege így a harmadik évad rövid leírása:

Mindenki tudja, hogy Colin Bridgerton a legelbűvölőbb férfi egész Londonban.

LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA,

1824. március

Penelope Featherington titokban imádta legjobb barátnője bátyját, már… nos, már egy örökkévalóságnak tűnő ideje. Miután fél életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta Colin Bridgertont, azt hiszi, mindent tud róla, mígnem véletlenül megismeri a férfi legféltettebb titkát…

Colin Bridgertonnak elege van abból, hogy a társaság csak üres fejű szépfiúnak tartja, elege van az élet soha véget nem érő egyhangúságából és legfőképp elege van abból, hogy mindenki folyton a hírhedt pletykalapszerző Lady Whistledownnal foglalkozik, aki soha egyetlen lapszámban sem hagyja őt említés nélkül. De amikor Colin hazatér külföldi útjáról Londonba, rájön, hogy életében már semmi sem ugyanaz, mint volt… különösen Penelope Featherington változott meg.

Az évad fő történetszálában tehát Penelope és Colin egymásra találásának lehetünk szemtanúi, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást, akik régóta barátok, és ahol Penelope szinte megismerkedésünk pillanatától kezdve epekedik Colin után, míg Colin mindig csak jó barátként, szinte húgaként tekintett a lányra. Az évad könyves toposza tehát a „barátokból szerelmesek”. Ha jól csinálják meg akkor ez is tud jól elsülni és igenis izgalmas sztorit lehet belőle kihozni, csak ez sajnos itt nem sikerült. Szeretném elismételni, hogy a könyveket nem olvastam, én csakis a sorozatban történtekre alapozom a véleményemet és ami itt a harmadik évadban történt Colin és Penelope között azt egyszerűen sokszor fájdalmas volt nézni.

Penelope-val nincs gondom, őt meg tudtuk ismerni, két évadon keresztül ismerhettük meg ezelőtt a karakterét, vágyait, céljait, nehézségeit, családjával való kapcsolatát, na és persze a kis titkos életét, hogy ő maga Lady Whistledown. Penelope tehát egy jól kidolgozott karakter, egy kis nebántsvirág, aki mivel nem tud beilleszkedni az őt körülvevő társadalomba, így a háttérből próbál a társadalom részévé válna a pletykalapja révén. Egy tipikus „kitaszított” és meg nem értett karakter, aki okos nőként próbál boldogulni a korban, ahol a nők nem lehetnek okosak, és ahol csakis a külcsín és a csillogás a legfontosabb.

Vele ellentétben ott van Colin, aki… Most kövezzetek meg, de Colin a sorozatban számomra egy nagy szürkeség, egy láthatatlan és ismeretlen halmaz, akiről semmit nem tudok azon kívül, hogy sokat utazik. Hogy kissé naiv fiatal volt, aki később pedig indokolatlan és abszolút szükségtelen módon próbálja magát majd szoknyavadásznak eladni. Csak sajnos teljesen karakteridegen volt tőle ez a lépés, ezért se értette senki, hogy mi volt ez a harmadik évad elejei Colin „kurvázik és egyebek” fordulat, ami annyira nem illet a korábbi két évados Colinhoz, hogy csak fogtam a fejem, hogy mi a fenét gondoltak az írók.

Ha mindez nem lenne elég, nem csak Colin nem tudja, hogy akkor most ki ő valójában, de mi nézők sem, mert szinte az egész évadban nem mutat semmit meg magából, amitől igazán közel kerülhetne a nézők szívéhez, mint az évad férfi főszereplője. Csak áll ott szépen felöltözve és jóképűen Pen mellett, mint valami biodíszlet. (Ezt a megfogalmazást egy másik kritikában olvastam, és tökéletesen egyet tudok érteni vele.) Ha mindez nem lenne elég, mikor kiderül számára hogy Pen maga Lady Whistledown, akkor is csak az a legnagyobb baja, hogy rájön, Pen sokkal okosabb és sikeresebb nála, így féltékenykedni kezd a lányra, mint valami óvodás. Egyenesen ellenszenves volt számomra Colin ebben az évadban, amit nagyon sajnálok, mert korábban ígéretes karakternek tűnt.

Amit még mindenképp meg szeretnék említeni a főszereplő párosunkról, hogy ahhoz képest, hogy ez az ő évaduk lenne, mondhatjuk majdnem, hogy néha olyan volt, mintha nem is rajtuk lett volna itt a fő fókusz, nagyon sok mellékszereplő nagyobb teret és több játékidőt kapott, így Penelope és Colin egymásra találása túl gyors, erőltetett és indokolatlan lett. Colin eddig mindig csak barátként és húgaként tekintett Pen-re, és most egyszer megcsókolják egymást, és máris belehabarodik a lányba? Hogy mi van? Ennél a résznél csak fogtam a fejem, hogy ez most komoly? Aztán jött a szokásos szerelmi háromszög, amikor végre Pen talál egy alkalmas férjjelöltet, akkor Colin rájön, hogy talán mégse kellene elveszíteni Pent, mert hogy tényleg nagyon szerelmes belé. Csak egy csóktól ilyen halálosan szerelmes lett? Számomra ez teljesen hihetetlen és ne próbálja nekem senki bemesélni, hogy ennek így volt bármi értelme.

A „barátokból szerelmesek” toposznak épp az lehet a varázsa, ahogy a korábbi barátok váratlanul felfedezik, hogy többet éreznek a másik iránt. Bénáznak, próbálkoznak, szerencsétlenkednek, lassan és fokozatosan éled fel a vágy, hogy ebből valami több lehet. Nem ilyen váratlanul gyors módon történik mindez. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy én semmilyen szexuális feszültséget vagy kémiát nem éreztem a páros között, nem is értem mit néztek azok, akik szerint nagyon jó kémia volt köztük. A fő történetszál számomra tehát elsietett, irreális és fájón összecsapott lett, sokkal több Colin és Pen jelenetet kellett volna kapnunk és nem a sok mellékszereplőre pazarolni az időt. Talán ez az évad legnagyobb hibája.

És csak hogy érezzétek nem túlzok, szeretném felsorolni, mi minden más történik még ebben az évadban:

- Fransesca szintén debütál és elkezd férjet keresni, csakhogy ő inkább letudnivaló kötelességként tekint erre az egészre, így egy logikus és egyszerű házasságot keres. Persze hogy a hozzá hasonlóan csendes, introvertált és visszafogott John-ban találja meg maga számára a kiváló jelöltet, és némi roppant szórakoztató bénázás, „néma társalgás” és kellemetlen helyzet után végre megtalálják az egymáshoz vezető utat. Komolyan mondom, mikor ezt írom, de szerintem az ő szerelmi száluk talán jobban meg lett írva, mint a főszereplő párosunké, pedig ezek ketten alig pár szót szóltak egymáshoz, mégis sokkal hihetőbb volt az egész történetük. Ami Francesca történetének a végén lévő fordulatot illeti, én inkább nem nyilatkoznék a témában most, meg szeretném várni, mit hoznak ki az írók ebből a hatalmas változtatásból, mert akár jól elsülhet a dolog. Aki pedig meglepődött azon, hogy a meleg történetszálak megjelentek a sorozatban, az nem tudom hol élt idáig, inkább az volt a fura, hogy eddig ilyesmi nem történt.

- Eloise és Pen még mindig haragban vannak és Eloise ebben az évadban a korábbi nagy ellenség Cressidával barátkozva kezd el Pen ellen áskálódni. Tényleg nem értem, mit gondoltak az írók, de most kaptunk egy olyan Eloise-t, aki korábban egyenesen szembeköpte volna magát. Mintha egy totálisan más karakter lett volna. Eloise roppant irritáló és üntivaló volt az évadban, ki nem állhattam és akárhányszor megjelent és kavarta a sz*rt és elkezdett nyivákolni, akkor esküszöm képen töröltem volna.

- Az előzővel párhuzamban Cressida sokkal nagyobb szerepet kapott most mint az eddigiek során, jobban megismerhettük a családi hátterét, a múltját, hogy miért lett olyan, amilyen és engem lepett meg a legjobban, de Cressida kezdett igazán komplex és szerethető karakterré válni. Nem azt mondom, hogy jó ember, mert nem az, most is csinált olyan dolgokat, amitől Eloise-hez hasonlóan megérdemelt volna egy-két sallert, de legalább komplex karakterré tették, akit érdekes volt nézni.

- Nagy kedvencem Benedict sem hazudtolta meg önmagát, bár szegény karakterrel az írók nem tudnak mást kezdeni, minthogy megint összekavart valakivel és élvezte a gondtalan és szabad agglegény életét. Annyi újítás azért belefért, hogy most nem egy nővel kavart össze, vagyis nem csak egy nővel, hanem egy férfival szintén, és megkaptuk a biszexuális Benedict-et, ami nem értem miért lepett meg bárkit, mikor erre korábban voltak már utalások. Abszolút illik ez a változtatás Benedict karakteréhez, jobban mint bárki más esetében.

- A Mondrich családot még mindig nem bírjuk elengedni, akik tovább haladnak feljebb a ranglétrán, és hirtelen nemesi rangra emelkednek kissé bugyuta módon, de a történelmi hűséget rég elengedtük, ne is foglalkozzunk vele. Én kifejezetten unom a Mondrich családot, nem értem miért kapnak ilyen kiemelt szerepet, és nem értem miért kaptak a harmadik évadban ilyen sok játékidőt, mikor a Bridgerton családhoz gyakorlatilag semmi közük és ha nem lennének benne a sorozatban, akkor semmi sem változna. Helyettük inkább Colinnak és Pennek kellett volna több jelenetet adni.

- A Featherigton család is hozza a formáját, Portia próbálja egyengetni a lányait, hogy minél hamarabb valamelyik fiút szüljön, és így megtarthassák a családi vagyont más férfi örökös híján. Közben persze láthatjuk, hogy Pen anyja és a nővérei hogyan viszonyulnak ahhoz, mikor kiderül, hogy Pen Lady Whistledown, és ez hogy hat a velük való kapcsolatára. A legjobb beszólások és a legviccesebb jelenetek megint csak hozzájuk kötődnek, tehát ezen a téren legalább nem kellett csalódnunk.

- Megjelenik Lady Danbury bátyja, aki persze rögtön Violetet célozza be magának, szóval itt is kezdődik valami.

- Anthony és Kate visszatérnek, bár nem sokat szerepelnek, de amikor igen, akkor elviszik a show-t és jó volt látni az immár boldog párosukat és ahogy még mindig imádják egymást. Náluk még mindig ott a kémia, és öröm volt nézni, hogy Anthony végig úgy nézett Kate-re, mint valami istennőre, akit imád és csodál továbbra is.

- És persze az évad nagy intrikája, hogy Pen egyre inkább kereszttűzbe került és nem tudja tovább titkolni, hogy ő Lady Whistledown, a végén pedig meg van a nagy leleplezés, amit kissé kiábrándítónak találtam. Pen előadta a nagy monológot, de senki nem szólt semmit, a királynő meg elfogadta és kész, majd mintha ebben a három évben semmi nem történt volna, ment minden tovább. Azért nagyobb megrökönyödést vártam volna mindenkitől, hisz Pen azért mégis csak elég durva dolgokat pletykált mindenkiről, titkokat leplezett le, keresztbe tett embereknek, gúnyolódott rajtuk, mégis senki nem tett semmit.

Láthatjátok hát, hogy nem túloztam mert olyan sok történetszálat és karaktert zsúfoltak bele ebbe az évadba, és pont azok kaptak több játékidőt és nagyobb szerepet, akiknek nem kellett volna, hogy nem csoda, hogy a főszereplő párosra ilyen kevés idő jutott. Nem értem miért kell ide a Mondrich család, nem értem miért kellett a Violet és Lady Danbury bátyja bimbózó románc, ezt a kettőt nyugodtan ki lehetett volna hagyni véleményem szerint.

A végén pedig mindenképp meg kell említenem az évad lezárását és az ezzel kapcsolatos kérdéseimet. Nem teljesen értem a dolgot. Most hogy mindenki megtudta Pen Lady Whistledown, ugyanúgy írja tovább a lány a pletykalapot csak már a saját nevével? Mivel mindenki tudja, hogy kicsoda ő, eztán sokkal óvatosabbak lesznek az emberek, és jobban vigyáznak a titkaikra, így hogy tud majd tovább írni róluk? Meg úgy alapjáraton, ha visszafogja magát, hogy ne legyen annyira sértő és bántó mint korábban, akkor pedig mi értelme a pletykalapnak, ami minden csak nem pletykákkal teli és izgalmas? Tényleg nem értem. Vagy most már ez a pletykalapos rész ki fog maradni? Kíváncsi vagyok ezt hogy fogják megoldani a folytatásban.

Hogy a folytatás mikor érkezik az a hírek szerint minimum két év, és ha minden igaz, végre Benedict sztorija lesz a következő. Ezek után bízzunk bele, hogy a harmadik évadot ért sok negatív kritika miatt a készítők összeszedik magukat, és Benedict történetét nem rontják el annyira, mint Colinét. Addig pedig nem tehetünk mást csak várunk és reménykedünk a legjobbakban.

Értékelés: 10/6

Előzetes:

Bridgerton (A Bridgerton család) 2. évad összegzés

A napokban fejeztem be a Bridgerton második évadának újranézését és el sem tudom mondani mennyire tetszett most is. Ebből elég egyértelmű lehet mindenki számára, hogy most egy elég istenítő kritika fog következő, mert a második évad fényévekkel jobban sikeredett, mint az első. Aztán lehet ebben sokan nem fognak velem egyetérteni, de számomra a második évad egy remekmű, imádtam az elejétől a végéig. Ismét 8 részt kapunk és a második évad Julia Quinn A vikomt, aki engem szeretett című könyvét dolgozza fel, ahogy hallottam igen sok változtatással. De én most szintén csak a sorozatról tudok és fogok nyilatkozni.

A második könyv fülszövege így a második évad rövid leírása:

1814 ​is eseménydús szezonnak ígérkezik, de e sorok írójának véleménye szerint ez nem igaz Anthony Bridgertonra, London legkívántabb agglegényére, aki ez idáig semmi jelét nem mutatta házasulási szándékának. És az igazat megvallva, miért is mutatná? Nála jobban senki nem játssza a tökéletes élvhajhászt.

Lady Whistledown társasági lapja, 1814. április

De a pletykalap szerzője ezúttal téved. Anthony Bridgerton nemcsak hogy elszánta magát a nősülésre, de már ki is választotta magának a feleségjelöltet. Az egyetlen akadály a hölgy nővére, Kate Sheffield, a legalkalmatlankodóbb nőszemély, aki valaha londoni bálterembe tette a lábát. A tüzes intrikus megőrjíti Anthonyt elszántságával, hogy megakadályozza a házasságot. De amikor Anthony Bridgerton éjszakánként lehunyja a szemét, Kate igen erotikus álmokban jelenik meg neki. A közvélekedéssel ellentétben Kate biztosra veszi, hogy nem a megjavult szoknyavadászokból lesz a legjobb férj; Anthony Bridgerton pedig a legnagyobb élvhajhász. Kate elszántan védelmezi a férfitól húgát, de fél, hogy éppen az ő szíve sebezhető. Amikor Anthony ajka az ajkához ér, hirtelen attól tart, ő maga sem képes ellenállni ennek a megvetendő élvhajhásznak.

A herceg, és én folytatása!

Ebben az évadban immár a legidősebb Bridgerton testvér, Anthony kerül a középpontba és a korábban ért szerelmi csalódása után, eldönti, hogy itt az ideje megházasodni. Csak hogy Anthony minden érzelemtől mentesen, pusztán csak kötelességből akar egy nőt elvenni, akivel családot alapíthat és örököst nemzhet. Mikor erre a feladatra a szezon gyémántját Edwina Sharmát szemeli ki, azt hiszi semmi sem állhat az útjába, csak hogy ott van Edwina nővére, Kate. Kate pedig mindenáron távol akarja tartani Anthony-t a húgától, mert hiszi, hogy Anthony nem alkalmas férjnek, de főleg a húga férjének nem. És itt kezdődik a „játék”, mert Anthony mindent megtesz, hogy Edwina közelébe férkőzhessen és elnyerje a lány kegyeit, Kate pedig mindent megtesz, hogy Anthony útjába álljon és elriassza a húgától a férfit. És igen, jól sejtitek, az egyik legkedvencebb könyves toposzom az „ellenségekből szerelmesek” az évad fő témája, mert hogy igen hamar kiderül, hogy Anthony és Kate sem közömbösek egymásnak.

Egyik nagy előnye a második évadnak, hogy a két főszereplőnk mindkettő remek karakter, Anthony és Kate mondhatjuk egymás tükörképei. Mindketten a legidősebb testvérek, okosak, műveltek, kötelességtudóak, makacsak, kissé zsarnokoskodók, de a családjukért és a szeretteikért bármit megtennének. És amíg ezek a tulajdonságok egy férfiban igencsak vonzóak főleg abban a korszakban, amikor a történet játszódik, egy nőnél már sokkal kevésbé azok, és ez is az egyik oka lehet annak, hogy Kate 26 évesen férj nélkül már igencsak vénlánynak számított akkoriban. Anthony a saját életét áldozta fel az apjuk halála után, hogy a családfőként előre lépve gondoskodjon a testvéreiről és az anyjukról, Kate pedig ugyanígy tett a saját életében. Kate-nek mindig a húga, Edwina volt a legfontosabb, mindent megtett azért, hogy Edwina-ból kifogástalanul viselkedő és vonzó ifjú hölgyet neveljen, a saját életét ezzel pedig mindig háttérbe szorítva.

Anthony és Kate tehát egymás tökéletes tükörképei és épp azért indult nehézkesen a kapcsolatuk, mert tükröt állítottak egymás elé. És sajnos nem csak a jó tulajdonságaik hasonlóak, hanem a rosszak is, és épp ez okozta az elején a nagy ellenszenvet egymás irányába. Mégis, pont egy Kate féle nő az aki Anthony mellé kell, mert Kate az, aki mindig ellent tud mondani Anthony-nak, aki igenis néha helyére teszi a férfit és aki tudja őt kezelni minden rossz tulajdonságával. Imádtam őket az elejétől a végéig, és ahogy az évad első felében szabályosan szívták egymás vérét, azon mindig csak nevetni lehetett. Aztán pedig ahogy elkezdett forrni körülöttük a levegő, már csak azt vártam, hogy mikor omlanak egymás karjaiba. Anthony és Kate kapcsolatának alakulása kissé lassabb dinamikát jár be az első évados Daphne és Simon kapcsolathoz képest, ők csak az évad végére jönne össze.

Én nagyon szerettem a Sharma családot is, Mary, Kate és Edwina jó kis háttértörténetet kaptak, nagyon jó volt látni, ahogy Kate és Edwina szoros nővéri kapcsolatát bemutatta a sorozat. Edwina kissé egyszerűbb és „könnyebb” karakter lett, mint Kate, szinte mindenben szöges ellentéte a nővérének, szinte csak egy kis műalkotás, egy összerakott baba, aki hibátlan és akit csak arra „képeztek” ki, hogy tökéletes feleségjelölt legyen. Nem sok karaktert mutat ezen kívül, de nem is az volt a szerepe az elején. Szerencsére a végére kinyílik Edwina előtt a való világ és többet láthatunk abból, hogy ki is ő valójában.

A fő történetszál mellett kapunk egy Eloise és egy Benedict történetet. Eloise fejébe veszi, hogy ő márpedig ki fogja nyomozni, hogy ki lehet valójában Lady Whistledown, és a nyomozás során egy nyomdához, egy nyomdászfiúhoz és feminista mozgalmakhoz keveredik. Ez a tini Eloise és Theo románc engem rohadtul idegesített és teljesen nem illett Eloise karakteréhez, nem értettem minek kellett ide. Benedict pedig tovább keresi a helyét a világban és úgy határoz, hogy kezd valamit a művészi vénájával, így jelentkezik egy művészeti egyetemre, ahol egész jól kezdi addig érezni magát, amíg rá nem jön, hogy csak azért került be oda, mert Anthony igen nagy adományt küldött az iskolának. És ezt Benedict persze nem veszi jó néven, mert eddig abban a hitben élt, hogy végre egyedül sikerült valamit elérnie, és ez mégsem így lett. Daphne szintén visszatért kisebb szerepben és jó volt látni, ahogy "vissza adta" a segítséget és a támogatást, amit anno kapott Anthony-tól.

Aztán ott vannak a Featherington-ék, akik a papa halála után várják az új Lord Featherington érkezését, aki reményeik szerint végre gondoskodni fog róluk. Persze arra nem számítanak, hogy egy csaló kerül a köreikbe, és Portia roppant eszesen és talpraesett módon kihasználja Jack kuzin felbukkanását és „adottságait” és valamiféle bonyodalmas játszmába kezdenek először egymás ellen, majd együtt. És aki azt hitte, hogy ebből nem Portia kerül ki győztesen a végén, az nem ismerte még ki eléggé a nőt. Portia csakis a családjáért és a lányaiért él, bármit megtenne értük.

Az első évad végén ugyebár kiderült a nézők számára, hogy Pen az, aki Lady Whistledown álnéven írogatja a pletykalapját. Így ez a rejtély már nem titok többé, ebben az évadban inkább azt láthatjuk, hogy Pen hogyan működteti a kis vállalkozását, hogy szerzi be a pletykákat, amikről aztán írogat, hogy juttatja el azokat a nyomdába és hogy bonyolítja le ezt az egészet. Megkapjuk a logisztikát az egész Lady Whistledown vállalkozás mögött, és most Pen még segítőre is akad. Persze tovább folytatódik Colin után való epekedése, hogy az évad végén Colin akaratán és tudtán kívül nagyon megbántsa Pent. Szegény Pen a végére teljesen összetörik Colin elutasítása és titkának lelepleződése miatt, ezzel felvezetve a harmadik évad fő történetszálát, ami Pen és Colin története lesz.

A mesésen romantikus, színes, humoros álomvilág továbbra sem változott, a sorozat stílusa és hangulata megmaradt a második évadra, ezt még mindig imádtam. Kaptunk néhány feleslegesen túlnyújtott kavarást és kissé „szappanoperás” jellegű megoldásokat is, de ezeken szerencsére hamar túlléptünk, kis negatívumként talán ezt tudnám csak megemlíteni. Mégis a fő történetszál és a két remek főszereplő és a kapcsolatuk alakulása miatt, és mert sokkal jobb kémia volt közöttük, mint az első évados főszereplőinknél, így nekem a második évad sokkal jobban bejött, mint az első. Majdnem tökéletesnek tudnám mondani. Imádtam az elejétől a végéig.

Értékelés: 10/9

Előzetes: