Brandon Sanderson: A Megdicsőülés Kútja (Ködszerzet 2.)

Fülszöveg:

A lehetetlen megtörtént.

Az Uralkodót legyőzték.

Most a világ újjászervezése egy egykori bandatag kezébe került…

…és miközben Luthadel ostroma a küszöbön, valaki követő őt…

Nem olyan régen olvastam a Ködszerzet trilógia első részét, és mivel tetszett, így nem volt kérdés, hogy folytatni fogom. Inkább csak az maradt a kérdőjel, hogy mikor lesz újra kedvem elmerülni egy high fantasy világban és mikor lesz kedvem konkrétan ebben a világban elmerülni. Az se segít a dolgon, hogy iszonyat hosszúak ezek a könyvek, és tényleg kell egy hangulat hozzá, ha ilyesmit akarok olvasni. Most viszont kellett valami más, így gondoltam jöjjön akkor a második rész, ami A Megdicsőülés Kútja címet kapta.

A történet nem sokkal az első részben lévő események után játszódik. Ugyebár Elend lett a birodalom új királya, bár hogy miért éppen ő lett a király és legfőképp hogy miért fogadta el ezt mindenki, az igen remek kérdés. Elend, Vin és a többiek próbálják egyben tartani a birodalmat a korábbi uralkodó halála után, ami ugyebár nem egyszerű feladat. Egyrészt azért mert egyikük se tud semmit az uralkodásról, másrészt azért mert időközben mások is királynak kiáltják ki magukat és minden trónkövetelő megindul Luthadel felé, hogy letaszítsa Elendet a trónról és önmagát ültesse fel rá.

Igazi kis királydráma bontakozik ki a szemünk előtt, mert mindenki a trónra áhítozik és ha a külső fenyegetés nem lenne elég, akkor a belső lázadások se maradhatnak ki a káoszból. Miközben Elend a trónjáért harcol, Vin minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítse és védje szerelmét. Emellett egy másik szálon Sazed a régi próféciát kutatja egy váratlanul mellé szegődött társsal, és olyan titkok nyomára bukkannak a Korok hősével és az ezzel kapcsolatos próféciával kapcsolatban, ami aztán mindent alapjaiban megváltoztat.

Vin és Orseur

Fura és igencsak egyedi világot alkotott meg Sanderson ebben a sorozatában és van itt minden ami egy jó kis high fantasy történetbe szükséges. Látszik, hogy az író szinte patikamérlegen rakta össze a történetet, minden fantasy sztoriba szükséges elem megtalálható benne, amit csak vár az ember. Ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy emiatt eléggé klisés vagy mondjuk ki nyíltan kiszámítható minden ebben a könyvben, így a meglepetés vagy a „hűha” faktor sajnos az én részemről most elmaradt. Persze nem azt mondom, hogy rossz a könyv vagy hogy unalmas, mert nem az, hisz olyan jó az író stílusa, hogy viszi előre az olvasót és nyomban beszippant magába a könyv. Inkább csak azt szerettem volna ezzel mondani, hogy mindezek ellenére elég kiszámíthatóra sikeredett számomra most ez a történet.

Ha tovább kellene folytatnom, akkor kicsit úgy éreztem magam, mintha a Tűz és Jég dala könyvsorozat második részét olvasnám, hisz ott is a király halála után nagyjából mindenki új királynak kiáltotta ki magát és elkezdtek a hatalomért harcolni, és most itt éppen ugyanez történt. Csak míg az előbbi esetében a királyjelöltek nyomós okkal kiáltották ki magukat királynak, itt mindenki csak gondolt egyet és minden józan ész vagy észérv nélkül eldöntötte, hogy márpedig neki kell a királynak lenni és ment előre, hogy érvényt szerezzen az akaratának.

Elend és Vin

Sajnálom, de azt se hagyhatom figyelmen kívül, hogy szomorú vagy sem, Vin ebben a részben az agyamra ment. Az első könyvben kifejezetten szerettem őt és érdekes karakternek tartottam, de mintha egy teljes személyiségcserén ment volna keresztül, a második könyvben rá sem ismertem a lányra. Pedig eltelt két év közben szóval két év alatt fejlődnie kellene egy embernek, nem pedig visszafejlődni, és Vin valahogy éppen ezt csinálta. Őszintén szólva nem is értettem, hogy Vin miért makacskodik és miért nem fogadta el már régen Elend lánykérését. Ahogy azt sem értem miért vekegett magában azon, hogy Elend nem fogadja el a valós énjét, mikor Elend éppen hogy az elejétől kezdve elfogadta a lányt úgy ahogy van és azon se akadékoskodott egy percig se, hogy a kezdetekkor Vin végig hazudott neki és másnak adta ki magát.

Vin-nek ez az önmarcangolása és a saját belső küzdelme a magabiztosságával és önszeretetével, mindez lehetett volna érdekes vagy izgalmas, de itt ez nem így lett megírva. Azt pedig végképp nem értettem, hogy Vin, aki soha nem bízott senkiben igazán, mindig mindenkiben kételkedett még abban is, akiben nem kellene (mint mondjuk Elend), mégis mi a fenének bízott meg egy random idegen férfiban? Megjelenik Zane, elkezdi tömni a lány fejét minden ostobasággal és hülyeséggel, amik teljesen nyilvánvalóan kitalált dolgok, erre Vin hisz neki és majdnem odáig jut, hogy elhagyja Elendet és inkább Zane-el tart, aki megjegyzem párszor amúgy meg akarta ölni.

Igen, Zane is ködszerzet mint Vin és emiatt hasonlítanak és értem, hogy Vin olyasvalakit akart maga mellé, aki olyan mint ő és aki jobban megérti, de kérem szépen… Zane-nek a kezdetektől fogva a szeme se állt jól és mindig csak rossz szándékkal közeledett mindenki felé. Azt se felejtsük el, hogy Straff-nak dolgozott, tehát egy sétáló red-flag volt ez a férfi és erre Vin majdnem elkezd omladozni utána. Egy másfajta karakter esetében működhetett volna mindez, de Vint korábban nem ilyen hiszékenynek és befolyásolhatónak ismertük meg, így tőle teljesen karakteridegenként jött át mindez.

Zane

Ha már Zane-nél tartok, akkor róla szintén ejtenék néhány szót, mert ha csak magában nézzük, akkor Zane viszont jó kis karakter lett. Egy „sötét” Kelsier-ként tudnám röviden leírni és ezzel mindent elmondtam róla. Zane az a ködszerzet, aki rossz dolgokra használja a képességeit, és aki teljesen nyilvánvalóan végig rosszban sántikál és az is mindegy hogy mikor mi okból cselekszik, sosem jó szándék vezérli. És ezek miatt sosincs bűntudata, hanem csak megy előre és teszi amit a természete diktál. Bírtam ahogy végig az apjához viszonyult és hogy milyen fura és kérdéses kapcsolat volt köztük. Mindig jókat mosolyogtam, mikor Zane egy kis apa-fia csevej közben csak úgy mellékesen próbálta megmérgezni az apját.

Elend történetszála lett a legjobban megírva és őt szerettem most a legjobban, mert ő hű maradt a karakteréhez és ahhoz aki és éppen ezért lehet őt szeretni. Persze Elend elég sajátosan látja a világot és az idealizmusa miatt gyakran nem lát tovább az orránál és azt hiszi mindenki olyan jó, önzetlen és idealista, mint ő, mikor ez koránt sincs így. Elend egy értékes és igazán jó ember a sok rossz és kétes alak között és éppen ez a jósága buktatja meg végül, mert ő sosem akart egy kegyetlen és zsarnok uralkodó lenni. Igaz és becsületes királyként akarta vezetni a népet, csak mások ezzel nem tudtak azonosulni és amilyen gyorsan Elend a magasba emelkedett, olyan gyorsan zuhant végül a mélybe. Nevezhetnénk ostobának, mert hitt az emberekben és abban hogy igazságosan lehet uralkodni a saját elvei és moráljai szerint, de én mégsem nevezném ostobának, inkább csak kicsit naivnak. Végül aztán ő is rájön, hogy az emberek nagy része mennyire más, mint ő maga és reméljük tanul mindebből és kicsit talán megkeményedik.

Sazed

A könyv elég nagy része Luthadelben játszódik és végig magának a fővárosnak az ostroma a fő történetszál, ahogy a seregek körbekerítik a várost és ahogy az ellenségek kint sorakoznak, hogy aztán elsőnek diplomatikus módon szerezzenek érvényt az akaratuknak, majd mikor ez nem jön be, akkor már nem annyira diplomatikus módon. A város ostroma végül elkerülhetetlen és a könyv végén egy nagy csatának lehetünk a szemtanúi, ami viszont jól lett megírva és végig élvezetes volt olvasni. Annak nagyon örültem, hogy a többi király jelölt sem maradt egysíkú vagy kidolgozatlan karakter, hanem az író szerencsére adott nekik saját nézőpontot, így beleláthattunk a fejükbe és végül kaptunk magyarázatot arra, hogy kit milyen cél vezérelt. Elend apja, Straff volt a legkeményebb és legellenszenvesebb ellenfél, és ezt a fickót én tényleg szívemből gyűlöltem az egész könyvben. Akármikor jött egy Straff nézőpont és megint beleláttam a fejébe, csak fintorogni tudtam emiatt a gusztustalan és kegyetlen ember miatt. De ahogy az lenni szokott a végére megkapta a magáét és semmi mást nem érdemelt.

Néhány szót a végén ejtenék Sazedről is, aki igencsak kiemelt szerepet kapott már ebben a részben, amit az elején nem nagyon tudtam hova tenni. Én végig abban a tudatban voltam, hogy ő csak egy mellékszereplő, de kezdem sejteni, hogy valami fontosabb szerepe lesz majd. Ő kutatott a prófécia után és ő jött rá a prófécia körüli rejtélyekre, bár sajnos elég későn, így nem tudta megakadályozni Vint a könyv végén. Kapott még saját szerelmi szálat is, ami nem tartott sokáig, de ezek mind arra utalnak, hogy valami fontosabb szerepe lehet még majd ebben a történetben. A végén lévő csavar miatt pedig már nem tudom mit gondoljak, és hogy mi történet tulajdonképpen. Nem nagyon akarok találgatni inkább, majd a harmadik részben úgyis gondolom minden kiderül és meglátjuk, hogy kinek volt igaza, Vin-nek vagy Sazed-nak.

Annak ellenére, hogy számomra elég kiszámítható lett a második könyv története, és a könyv végétől eltekintve mindent előre lehetett látni, mégis jót szórakoztam rajta és viszonylag gyorsan lehetett haladni vele, mert olvasmányos a stílusa. Vin most nem lett a szívem csücske és tőle teljesen karakteridegen módon viselkedett sokszor, amit nem tudtam hova tenni. Legjobban Elend és Zane karakterét és az ő történetszálukat szerettem ebben a részben, szerintem ők lettek most a legjobban megírva. Bőven maradt kérdés a folytatásra és elég nagy függővéget kaptunk, amitől érdekelni kezdett az utolsó rész, de inkább most hagyom ezt a világot egy kicsit és majd később térek vissza hozzá. Legalább így tovább tart a történet.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/brandon-sanderson-a-megdicsoules-kutja-1-2

Értékelés: 5/4

Brandon Sanderson: A Végső Birodalom (Ködszerzet 1.)

Fülszöveg:

Ezer évig hull a hamu egy virágok nélküli világra.

Ezer évig nyögtek a szkák szolgasorban.

Most egy összeesküvés a felszabadulásuk halvány esélyével kecsegtet.

Most egy izgalmas epikus fantasy történetre vágytam így gondoltam ideje lenne elkezdeni Brandon Sanderson Ködszerzet című trilógiáját, ami ki tudja mióta csücsült a várólistámon. Mivel egy high fantasy sorozatról beszélünk, így tudtam, hogy ezt nem lehet akármikor elkezdeni, hanem kell hozzá egy hangulat, jól kell időzítenem a dolgot, mert lássuk be a high fantasy sosem könnyű olvasmány. Egy komplex és kitalált fantasy világ felfedezése mindig nagy kihívás, főleg az elején, mikor az író felvázolja nekünk a világot, amit megalkotott. Kell hozzá hangulat és kitartás, na meg persze érdeklődés, hogy ne adja fel az ember az első néhány oldal után, mikor csak ömlenek ránk az információk és kapkodni kell a fejünket, hogy mindezeket meg is jegyezzük.

A Ködszerzet első könyve éppen így kezd és olyan sok információ ömlik a nyakunkba, olyan sok új megnevezés, olyan sok új karakter mutatkozik be, hogy ember legyen a talpán, aki mindent meg tud egyből jegyezni. Én igyekeztem ezen a téren és szerintem sikerült jó munkát végeznem, de nekem is kellett egy kis idő, mire megjegyeztem ki-kicsoda, kik azok a szkák, ködszerzetek, allomanták, obsztruktorok, inkvizítorok és így tovább. Az első rész tehát inkább a világépítésre koncentrál, felvázolja a világ alapjait, múltját és történelmét, majd pedig kibontakozik a fő történetszál és hogy miről fog szólni ez az egész trilógia.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, a fő történetszál hozza azt, amit egy high fantasy-tól vár vagy amire számít az ember. Van egy elnyomó birodalom élén a rejtélyes Uralkodóval, aki elnyomásban tartja a nemességet, a szkákat és úgy alapjáraton mindenkit. Aztán felbukkan a színen a lázadó hős, aki felkelést szervez az elnyomó hatalom ellen és ehhez jönnek a többiek. Egy sajátos kis csapatot gyűjt maga köré, akiknek célja, hogy lázadást robbantsanak ki, megdöntsék a hatalmat és megöljék az Uralkodót. A női főszereplőnk ebbe az egészbe csöppen bele egy véletlen folytán és Vin kettőt pislog máris a lázadó csapat tagjává válik.

A könyv szerkezeti felépítését tekintve, több fejezetre osztva kapjuk meg a történetet és a fejezetek elején rövid naplóbejegyzéseket olvashatunk, amiben kis részletekben megelevenedik előttünk az Uralkodó korábbi története. Az író szerencsére a több nézőpontos történetmesélés mellett döntött, bár a könyv E/3 személyben íródott, amit mindig nehezebben szokok meg, mert én sokkal jobban preferálom az E/1 személyben történő mesélést, de tudom, hogy ez csak én egyéni szociális problémám. Három karaktert tartok főszereplőnek ebben az első részben, mert hát habár kaptunk néhány másik nézőpontból megírt fejezeteket is, de az vitathatatlan hogy Vin, Kelsier és Elend kapta a legtöbb játékidőt ebben a könyvben, így én hármójukat tekintem főszereplőnek. (Legalábbis eddig, aztán ki tudja, hogy később milyen karakterek kapnak nagyobb jelentőséget.)

Vin és Kelsier

Jobban belegondolva az egész első könyv hozza mindazt, amit egy igazi high fantasy könyvtől vár az ember és igazából semmi újdonságot nem kapunk. Korábban ismertettem az alap történetet, tehát meg van a lázadás az elnyomó hatalom ellen. Ezen kívül olyan szinte alapvető elemek jelennek meg a könyvben, mint a szegény és nincstelen főszereplő lány, akiről kiderül, hogy különleges és különleges képességei vannak. A bukott mentor, akinek fájdalmas múltja van, de aki párfogásába veszi női főhősünket és apja helyett apja lesz, hogy a végén aztán feláldozza magát az ügyért, amit elindított és amiért végig harcolt. A jószívű és idealista nemesifjú, aki nem olyan szívtelen és gonosz, mint a nemesség többi tagja és aki mit ad a véletlen épp a női főszereplőnket szúrja ki magának és végül keresztezik egymást az útjaik. Na meg persze ott vannak a többiek, a lázadó banda más szükséges és hasznos tagjai, akik komikusak, akik árulók, akik önfeláldozók és így tovább, minden megszokott klisés karakter képviselteti magát ahogy azt kell egy ilyen nagyívű történetben.

Úgy éreztem olvasás közben, mintha az író szinte patikamérlegen rakta volna össze ezt az első részt, minden olyan történetszál vagy karakter helyet kapott benne, ami kell egy high fantasy-ba. Számomra olyannak tűnt az egész, mintha csak fogta volna a megszokott receptet és megírta volna a sokadik nagy ívű fantasy-t, amit ezerszer láttunk korábban. Persze mindent a saját szájízére szabott, de akkor is úgy éreztem, hogy semmi újat vagy váratlant nem kaptam. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy rossz volt a könyv vagy hogy unatkoztam rajta, mert az nem lenne igaz. Igenis izgalmas volt a történet, imádtam a három főszereplőnket, kaptunk csavarokat bőven, csak valahogy mindez a megszokott és elvárt módon lett elém tálalva, ahogy tényleg ezerszer láttam már korábban.

Vin és Eden

Vint, Kelsiert és Edent nagyon megszerettem annak ellenére, hogy ők is a fantasy karakterek egy-egy tipikus archetípusát testesítik meg. Vin a mélyről jövő kemény lány, akinek nem épp kellemes gyerekkora volt, de épp emiatt lett kitartó és erős. Kicsit vicces volt látni, hogy pont rá osztották a kém szerepét, amiben egy nemes hölgyet kellett eljátszania, de azért csak beletanult a feladatba miközben azért okozott néhány megmosolyogtató pillanatot közben. Vin nagyon feketén vagy fehéren látta a világot az elején, de később rájön, hogy semmi sem ilyen egyszerű és senki sem csak jó vagy rossz ember, ennél sokkal bonyolultabb minden. Persze van még mit tanulnia a lánynak, és tényleg várom, hogy mi lesz most vele a történtek után.

Aztán itt van nekünk Kelsier és Eden, és iszonyú nagy hálám, hogy nem kaptunk szerelmi háromszöget, hanem az író inkább úgy döntött, hogy Kelsier Vin mentora és apafigurája lesz, Eden meg a szerelmi szál. Mert mindezt meg lehetett volna úgyis írni, hogy szerelmi háromszög lesz belőle, de az ide annyira nem illett volna. Nem is kapunk nagy szerelmi szálat az egész könyvben, a romantika igencsak háttérbe van szorítva, inkább a lázadás, az árulások, a harcok, a stratégiák és a cselszövések, na meg a mágia vannak a középpontban, és jól van ez így.

Eden sem rossz karakter, mert végre nem egy tipikus férfi főhőst kapunk, ahol az erő és a szenvedély a lényeg. Eden okos, ravasz és tetszik vagy sem de nemesi származású, így teljesen máshogy látja a világot, mint Vin vagy Kelsier, és éppen ez az egész ad egy nagy kontrasztot annak ahonnan Vin érkezett. Mégis úgy érzem, hogy Edenből nem kaptunk eleget ahhoz, hogy igazán meg lehessen kedvelni, jobb lett volna ha több Eden fejezet lett volna. Vitathatatlanul Vin és Kelsier a legjobban kidolgozott karakterek az első könyvben, őket ismerhetjük meg a legjobban, így hozzájuk lehet igazán kötődni.

Kelsier

Szerintem senkit nem lepek meg ezzel de nekem Kelsier lett a kedvenc karakterem ebben a részben, és imádtam az elejétől a végéig. A lázadó hős mintapéldája ő, aki tragikus múlttal rendelkezik, akinek egyetlen és legfontosabb célja, hogy megszervezze és elindítsa a lázadást az Uralkodó ellen és megdöntse az elnyomó hatalmat. De Kelsier nem csak egy magasztos hős, hanem igenis vannak rossz tulajdonságai, mert önző, mert makacs és mert igenis egyoldalúan látja a világot, csakúgy, mint Vin, és a saját bosszúvágya az, ami valójában érdekli és amiért végig küzdött.

Nem rest feláldozni bárkit a céljaiért, és nem rest senkit sem kihasználni ezért. Vint sem puszta szívjóságból vette be a bandájába, mondjuk ki nyíltan, hanem azért, hogy a saját céljaira használhassa a lány képességeit, az már más kérdés, hogy később Vin a szívéhez nőtt és lánya helyett lánya lett, ha mondhatok ilyet. Kelsier egy remekül megírt karakter, én nagyon imádtam és habár szomorú volt látni a végét, de lássuk be, számára nem nagyon létezett más végkifejlet. Az ő karakterútjának így kellett lezáródnia, mert így volt reális a dolog.

A high fantasy mindig nehéz olvasmány és kell hozzá egy hangulat, hogy az ember bele tudja vetni magát és el tudjon merülni egy új összetett világban. Úgy érzem az író jó kis kezdést hozott össze a trilógia első részében és szinte patikamérlegen rakta össze a bevezető részt, amiben minden, de tényleg minden megtalálható, ami egy jó kis epikus fantasy történet elindításához szükséges. Izgalmas történet, mágia, lázadások, árulás, cselszövés, na meg jól megírt karakterek és több nézőpontos történetmesélés. Történnek itt fordulatok bőven, mégis ezt az első részt inkább csak amolyan felvezetőnek tudom tekinteni, mely megadta az alapot a várhatóan sokkal grandiózusabb folytatáshoz. Kíváncsi vagyok hogyan folytatódik Vin története és mi fog még itt történni, így biztos maradok a folytatásra.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/brandon-sanderson-a-vegso-birodalom-1-2

Értékelés: 5/4

Rina Kent: A Harag Istene (Istenek öröksége 3.)

Fülszöveg:

Az ördög ejtett csapdába.

Ami ártatlan tévedésnek indult valódi pokollá változott.

Mentségemre szóljon, hogy nem akartam belezúgni egy maffiahercegbe.

De ő ettől még ledöntötte a falakat, amikkel védtem magam.

Titkon követett, és kiragadott az életből, amit ismertem.

Jeremy Volkov elbűvölőnek tűnik, de valójában egy igazi ragadozó.

Egy dolog hajtja: hogy birtokba vegyen, a tulajdona legyek és meg is tartson.

De én nem akarok itt maradni a véráztatta világában.

Vagy legalábbis így gondolom.

Nemrég kezdtem bele Rina Kent Istenek öröksége sorozatába és habár az első rész nem nyerte el a tetszésemet annyira, mint amennyire szerettem volna, mégis úgy voltam vele, hogy jöhet egy következő rész, ha már ilyen hangulatban vagyok. A másodikat kapásból kihagytam most, mert Creighton és Annika karaktere annyira se hozott lázba, hogy érdekelni kezdjen a róluk szóló történet, így rögtön ugrottam a harmadik részhez, ahol Jeremy és Cecily a főszereplőink. Jeremy már az első részben érdekelt, rá mindenképp kíváncsi voltam, így elolvastam a róla szóló könyvet. Ahogy a korábbi kritikámban írtam, a részek önállóan olvashatóak, így nem muszáj sorrendben haladni annak ellenére sem, hogy azért vannak olyan jelenetek vagy események, amelyek több könyvben ugyanúgy megjelennek, csak mindig más-más karakter szemszögéből.

Bíztam benne, hogy nem megint ugyanazt fogom kapni, mint Killian és Glyndon esetében, hanem sokkal másabb lesz ez a könyv. Hogy az írónő behoz másabb témákat, hogy másmilyen főszereplő karaktereket kapunk, akik nyomokban sem emlékeztetnek majd Killianra és Glynre, meg hogy másféle történet lesz másmilyen drámákkal. Hogy ez így sikerült vagy sem, azt nem tudnám egyértelműen megmondani, mert kicsit felemás érzéseim vannak ezen a téren. A fő történetszál megint ugyanaz, hogy Jeremy és Cecily összejövetelének lehetünk szemtanúi, ami a korábbiakhoz hasonlóan szintén nem egy rózsaszín tündérmeseként indul, és nem is úgy ér véget.

Kapunk rengeteg erotikus jelenetet és most sem az unalmas fajtából, hanem van itt minden, amit csak el tud képzelni az ember. A végén ott egy csavar és egy kis dráma, majd minden jóra fordul. Tehát a könyv szerkezeti felépítése hasonló, a főszereplő páros kapcsolata nagyon hasonló dinamikán megy keresztül mint az első könyvben. Úgy tűnik tehát mindig ez lesz majd az alap, ezek szerint az összes részben ez lesz a felállás. Így felmerül a kérdés, hogy miben lehetnek a sorozat kötetei mások mint a többi rész? Kellenének különböző és jól kidolgozott érdekes főszereplők, némi váratlan meglepetés, amit nem láttunk már korábban, vagy bármi más dolog, ami megkülönbözteti a részeket egymástól.

Kezdjük a férfi főszereplőnkkel, Jeremy-vel. Most kövezzetek meg, de én nagyon bírtam Jeremy karakterét, és éppen valami ilyesmit képzeltem róla, mikor korábban még csak mellékszereplőként jelent meg. A rideg és megtörhetetlen jellemével, a kötelességtudó és céltudatos stílusával, a magabiztos és határozott kiállásával, na meg némi sötétséggel, ami körbelengi őt, éppen az igazi maffiahercegek tökéletes megtestesítője. Nem véletlen, hogy Jeremy a Hitetlenek vezetője, mert talán ő a „legnormálisabb” és legösszeszedettebb négyük közül, ami igen nagy szó, mert hát négyük közül egyik se egy könnyű eset. Jeremy keménynek és megközelíthetetlennek tűnik, de aztán kiderül, hogy igenis van szíve és lelke és valójában nem olyan magabiztos és erős, mint amilyennek mindig mutatja magát. Nagyon örültem, mikor megismerhettük Jeremy gyengébbik oldalát, és tetszett a fordulat a végén, hogy most a női főszereplő volt az „áruló” és a férfi főszereplő szívét törték össze, mert ez ugyebár épp fordítva szokott lenni.

Aztán ott van Cecily, aki pedig az a tipikus komoly, elszánt és földhözragadt fiatal nő, aki éli a kis tökéletes világát csendben és békében, aki óvatos, aki a baráti körének a tyúkanyója, aki mindenkivel törődik és mindenkin segíteni akar. Aztán persze neki is vannak titkok a múltjában, és persze, hogy nem teljesen olyan jó kislány, mint aminek mutatja magát, mert mint kiderül igen sajátos szexuális ízlése van, amit eddig soha nem mert kiélni az életében. Aztán ahogy sejtitek, itt jön a képbe Jeremy, és ahogy véletlenek (na jó, nem is annyira véletlenek) folytán ezek megtalálják egymásban a másik felüket, azt szebben nem is lehetett volna bemutatni. Minden téren tökéletesen kiegészítik egymást, mert Cecily adja a szívet a kapcsolatba, és ő lágyítja meg Jeremy addig annyira rideg és megközelíthetetlen jellemét, Jeremy pedig felkorbácsolja Cecily vágyait és azt az énjét, amit a lány eddig mindig elnyomott magában.

Az pedig csak a hab a tortán, ahogy a mondás tartja, hogy szexuális téren szintén egymásnak lettek teremtve, és habár elsőnek emiatt jönnek össze, később aztán mélyebb érzelmek szintén megjelennek közöttük. Ennek ellenére ne legyenek illúzióink, azért Jeremy is súrolta néha a birtokló agresszív zaklató határait, meg neki is voltak megkérdőjelezhető mozzanatai Cecily irányába, de valahogy mégis sokkal reálisabb módon lett felépítve az ő karaktere, mint korábban Killian-é. Jeremy sokkal szimpatikusabb és kedvelhetőbb karakter, és nekem Cecily is jobban bejött, mint karakter Glyndonhoz viszonyítva.

Jeremy és Cecily

Nem szeretném kihagyni, hogy tényleg meglepett és nem számítottam a könyv végén lévő csavarra, és nem értem, hogy nem vártam ilyesmit, mikor szinte végig az arcunkba volt tolva ez a fordulat. Utólag visszagondolva megvoltak a jelek, de tényleg őszintén mondom, hogy sikerült meglepni, és az ilyet mindig szeretem, ha nem kiszámítható egy történet. Emellett megint kaptunk plusz fejezeteket a szülők szemszögéből, ami biztos nagyon jó kis adalék a nagy rajongóknak, akik a szülők könyveit már olvasták, viszont nálam ezek most sem érték el a nagy drámai hatást, hanem csak elolvastam és tudomásul vettem őket. Mondjuk azon jót nevettem, mikor Jeremy random felbukkant Cecily-ék házában és a lány apja egy puskával próbálta onnan őt elkergetni, mert igen komikusan lett leírva ez a jelenet.

Nagyon sok korábbi mellékszereplő ismét felbukkant. Akiket korábban érdekesnek találtam, azok még mindig annak tűnnek, mint mondjuk Nikolai, és akik korábban se keltették fel a figyelmemet, azok sajnos most se tették ezt meg, mint mondjuk Annika, Creighton. Viszont érdekes volt most olvasni ezekről a karakterekről, hogy nem Killian vagy Glyndon szemén keresztül látjuk őket, hanem végig Jeremy és Cecily szemszögéből lettek ábrázolva. Nikolai engem speciel nagyon érdekel, mint karakter, főleg hogy tudom, hogy az ötödik rész Nikolai és Brandon kapcsolatára fog fókuszálni. Ezt biztos olvasni fogom és remélem magyarul mielőbb meg fog jelenni. Landonból viszont most lett teljesen elegem, mert ebben a részben párszor jó erősen képen vágtam volna. Mikor direkt jött és jól belezavart Jeremy és Cecily kapcsolatába majd pedig magában jót szórakozott a káoszon, amit hagyott maga után. Nem értem Cecily korábban mit evett rajta, mikor teljesen egyértelmű, hogy csak egy önimádó, egoista pszichopata, aki senkivel és semmivel nem törődik saját magán kívül. Talán még Killiannél is rosszabb. A negyedik résznek Landon a férfi főszereplője… hát nem tudom, hogy érdekel-e egyáltalán ez a könyv vagy sem. Meglátjuk.

Habár a sorozat harmadik része egy új főszereplő páros történetére fókuszál, a könyv szerkezeti felépítése, a sok erotika, a történetszálak fejlődése nagyjából hasonló módon épül fel, mint ahogy azt az első könyvben láthattuk. Viszont Jeremy-t és Cecily-t sokkal jobban megírt és szerethetőbb karaktereknek tartom, bennük van élet, bennük van szív és ész, itt nem csak az esztelen erotika a lényeg. Hanem igenis vannak érzelmek a kapcsolatukban és így a könyvben is, és talán épp ez az ami miatt ez a könyv számomra jobban működött. Vannak itt kemény dolgok, így aki szereti az ilyesmit az se marad élmények nélkül. Annak viszont én kifejezetten örülök, hogy Jeremy legalább sokkal emberibb és normálisabb módon bánt Cecily-vel, miközben azért igenis művelt sötét és kegyetlen dolgokat, de legalább azokat nem élete szerelmével tette meg, hanem azokkal akik ártani akartak a lánynak vagy a kapcsolatuknak. És épp ilyen férfi főszereplő kell egy szerintem jó kis dark romance könyvbe.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rina-kent-god-of-wrath-a-harag-istene

Értékelés: 5/4

Samantha Shannon: A lázadás dala (Csontszüret 3.)

Fülszöveg:

A Csontszüret-sorozat új kötetében vakmerő lázadók állnak szemben egy legyőzhetetlennek tűnő hatalommal.

A Rózsakoronáért vívott ádáz csatát követően Paige Mahoney a londoni látók szindikátusának alkirálynője lett. Nem egyszerű a bűnbandából hadsereget kovácsolni és a lázadó refaitákkal kötött szövetséget fenntartani, ráadásul bosszúszomjas ellenségei továbbra is vadásznak Paige-re.

Arcturus Mesarthimmal, egykori ellenségével ugyan javul kapcsolata, de ez is veszélyt hordoz: ha kiderülne, hogy beszélnek egymással, a szindikátus biztosan elveszítené a Ranten támogatását.

A Scion kiterjeszti az érzékelőpajzs használatát, ami megpecsételi a látnokok sorsát. Minden áskálódást félre kell tenni. Paige versenyt fut az idővel, hogy uralmát vérbe ne fojthassák.

Nem olyan régen jutott a tudomásomra, hogy Samantha Shannon Csontszüret sorozatát újra kiadják, és ami még ennél jobb hír, hogy azok a könyvek szintén kiadásra kerülnek, amik korábban nem jelentek meg magyarul. Vissza kellett néznem, mikor olvastam az első két részt és hogy milyen benyomásaim maradtak utána, mert nem sok mindenre emlékeztem belőle. Arra viszont igen, hogy az első rész nem lett nagy kedvencem, viszont a másodikat kifejezetten szerettem és akkoriban nagy fájdalommal vettem tudomásul, hogy nem fog több rész megjelenni magyarul. Tíz évnek kellett eltelnie, de egy új kiadó felkarolta ezt a sorozatot és újradolgozva kiadta az első résztől kezdve. Mivel az első két részt olvastam és a kritikáimat átnézve visszajöttek az emlékek, így én a harmadik résznél vettem fel újra a fonalat.

A lázadás dala nem nyújtja hosszúra a bevezetőt, hanem rögtön a dolgok sűrűjébe csapunk és beindulnak az események. Kellett néhány oldal, hogy újra felvegyem a fonalat, hogy eszembe jusson ki-kicsoda és milyen kapcsolatban áll egymással, na meg persze, hogy felelevenítsem a világ alapjait, a konfliktusokat és hogy mi mit jelent. De nem volt nehéz visszarázódni, szerintem igen hamar felvettem a fonalat és sodortak magukkal az események.

És te jó ég, mennyire pörgött a cselekmény, azt szinte el se tudnám mondani. Mondhatnám azt, hogy most csak jókor kapott el engem ez a könyv, vagy épp olyan kedvemben voltam, hogy jól esett egy ilyen történetet olvasni, de ez hazugság lenne, hisz szerintem tényleg nagyon jól sikerült a harmadik rész. Olvastatta magát a történet, Paige és a többiek folyton mentek össze – vissza, mindig történt valami, én egy percig sem unatkoztam rajta. Kitárult a világ, kiléptünk London városából és kicsit jobban bejártuk a karakterekkel együtt Britanniát.

A könyv központi témája két dolog. Egyrészt Paige lett az új alkirálynő és próbál boldogulni ebben az új szerepben, ami korántsem megy könnyen neki. Egyrészt mert lássuk be nem egy igazi vezető alkat, és igazából nem is értem miért ragaszkodott mindenki hozzá, hogy neki kell a vezetőnek lennie. Oké, ő az összekötő kapocs a látók és a refaiták szövetségében, de ez nem jelenti azt, hogy neki is kell a vezetőnek lennie. Hisz mégis csak egy 19 éves fiatal lány, akinek semmilyen tapasztalata nincs ezen a téren. És ahogy annak lennie kellett egy ilyen helyzetben, Paige-nek beletörik a bicskája a vezető szerepbe.

Örültem annak, hogy az írónő ennyire reálisan ábrázolta Paige karakterét és hogy hitelesen mutatta be, hogy Paige milyen baklövéseket és hibákat követ el, miközben pedig igyekszik minden tőle telhetőt megtenni azért, hogy jó vezető válhasson belőle. És tényleg sok hibát vét, de tesz jó dolgokat is, amiknek aztán később lesz meg a pozitív hatása. Mindezek mellett Paige igen jó kis karakterfejlődésen megy keresztül és sokkal érettebbé és szerethetőbb karakterré válik, mint amilyen korábban volt. A rá nehezedő felelősség és problémák súlya mély nyomokat hagynak benne és a baklövések is sok mindenre megtanítják őt.

A fő történetszál aköré a tény köré épül, hogy a látok megtudják, hogy a Scion most már hordozható érzékelőpajzsokat fejleszt, amivel gyakorlatilag bárhol és bármikor be tudják mérni a látókat, így könnyedén begyűjtve és elkapva őket. Ezt a rendszert egy titokzatos mag működteti és ha ezt a magot megtalálják és semlegesítik, akkor az egész összeomlik és elhárul a látókat fenyegető veszély. Az egész könyvben a rendszer titkát kutatják, hogy miként működhet, hol van a központja és mi az a titokzatos mag, amit el kellene pusztítaniuk, hogy aztán biztonságban lehessenek. Tetszett tehát hogy végig mozgalmas volt a történet, kaptunk akciót bőven, mindig pörögtek az események és egyszerűen olvastatta magát az egész.

Paige és Arcturus

Negatívumként azt tudnám mondani, hogy számomra a többi karakter még mindig olyan kis semmilyen, és egyikük sincs igazán emlékezetesre vagy érdekesre megírva. Két fontosabb karakter van, aki nagyobb hangsúlyt kap és mit ad Isten mindketten Paige-hez állnak közel, aminek annyira nem is kellene meglepőnek lennie. Viszont sem Arcturus, sem Jaxon nem váltotta be most a hozzá fűzött reményeimet. Az elsővel az volt a bajom, hogy egyszerűen nem érzem a közte és Paige közötti romantikus szálat hihetőnek, sem normálisan felépítettnek.

Már ahogy összejöttek az első részben azt sem értettem, hisz majdnem végig utálták egymást, aztán egyszer random hirtelen egymás karjaiba borultak. És azóta ugyanezt érzem velük kapcsolatban, hogy egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni, hogy ezek mit szeretnek egymásban és nekem annyira erőltetettnek tűnik ez a romantikus kapcsolat közöttük, hogy nem tudom komolyan venni. Jaxon pedig a „kedvenc árulóm”, vártam, hogy valahogy többet megtudunk róla és az indítékairól, de alig szerepelt és nagyon hiányoltam a jelenlétét. Inkább róla olvastam volna többet, nem pedig Arcturusról. De talán majd később ismét nagyobb szerephez jut.

Tényleg nagy meglepetés volt számomra, mikor rájöttem, hogy egy új kiadó újra elkezdte kiadni a Csontszüret könyveket, és ennek én kifejezetten örülök. A harmadik résszel vettem fel újra a fonalat és nekem ez most tényleg nagyon bejött. Alig két nap alatt kiolvastam, mert úgy pörgött a történet, hogy sodort magával a cselekmény. Jó volt olvasni Paige karakterfejlődését és hogy végre a lány kezd felnőni, és ennek épp ideje is már. Sikerült visszazökkenni a Csontszüret világába, ami tényleg érdekes és egyedi. Nagyon bízom benne, hogy mostantól kezdve végig kiadásra kerülnek a részek, mert én nagyon várom majd a folytatást.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/samantha-shannon-a-lazadas-dala

Értékelés: 5/4

Elise Kova: Tánc a tündérherceggel (Mágiával egyesülve 2.)

Fülszöveg:

Katria megfogadta, hogy soha senkibe nem fog beleszeretni. A családjában megtapasztalhatta, milyen kegyetlen tud lenni a szerelem. Ezért aztán amikor egy szép summáért cserébe hozzáadják a titokzatos Lord Fenwoodhoz, Katria nem vágyik többre, csak egy jobb életre annál, amit maga mögött hagy – az érzelmeivel nem foglalkozik.

Újdonsült férje iránti vonzalma mégis egyre nő, és ezzel párhuzamosan új életében furcsa dolgokat tapasztal: különös szabályokat kell betartania, sikolyokat hall az éjszakában, és tündérek támadnak rá, akikről Katria korábban azt hitte, hogy igazából nem is léteznek. Miután tanúja lesz egy rituálénak, Középvidéken találja magát.

A tündérek vadonjában Katriának olyan emberként kell a túlélésért küzdeni, aki véletlenül ellopta az ősi királyok mágiáját – azt a mágiát, amiért egy vérszomjas király akár ölni is hajlandó lenne, hogy a segítségével megtarthassa jogtalanul elfoglalt trónját.

A tündérek megmentésének lehetősége Katria kezében összpontosul. De ki fogja megmenteni a szerelemtől, amitől annyira el akar zárkózni…?

Vissza kellett néznem mert hirtelen nem emlékeztem rá, hogy mikor olvastam Elisa Kova Mágiával egyesülve sorozatának az első részét. Volt az már bő egy évvel ezelőtt és igazából nem sok minden maradt meg belőle csak annyi, hogy olyan egyszeri kis kellemes olvasmánynak elment, de semmi több. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a történet részleteire nem nagyon emlékszem, csak talán a fő történetszálra. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy rossz lett volna az Alku a tündekirállyal, inkább csak azt, hogy nem hagyott bennem mély nyomokat.

Épp ez a tény az, ami ennél a sorozatnál nem jelent gondot, hisz minden egyes könyvben új történetet kapunk új főszereplőkkel, csak a mágikus világ az, ami összeköti a könyveket, mert mindegyik egy azon világban játszódik. Így tehát nem muszáj sorrendben olvasni, ha valaki nem úgy akarja az egyes könyveket, és akkor sem marad le az ember semmiről ha csak egy-egy részt olvas el és nem az összeset.

Katria és Davien

Ebben a könyvben Katria történetét ismerhetjük meg, és ha nagyon egyszerűen szeretném leírni, akkor ez egy átdolgozott Hamupipőke történet egy varázslatos mesevilágba ágyazva. Katria-t a gonosz mostoha pénzért kiházasítja egy vadidegen férfinak és az sem érdekli, hogy mi lesz aztán a lány sorsa. Közben Katria felfedezi, hogy nem csak gyerekmese a tündérek létezése, hanem igenis valósak ezek a természetfeletti lények és véletlenül belekeveredik a tündérek világába és azok hatalmi játszmáiba. Fontos, hogy most tündérekről van szó, nem tündékről, mint az első részben, ez két teljesen különböző faj. Ha mindez nem lenne elég, újdonsült férjéről kiderül, hogy egy elveszett tündérherceg, akinek egész életében az volt a célja, hogy visszaszerezze családja régen elvesztett koronáját és újra békét teremtsen a tündérek birodalmában. Innen aztán bonyolódik tovább a történet amit nem akarok lelőni annak ellenére sem, hogy igen kiszámítható minden fordulat. A lényeg, hogy itt Katria valós származását nem az elveszett cipellője fedi fel, hanem valami más és most már tényleg befejezem.

Láthatjátok hát, hogy tényleg kaptunk egy igazi kis klasszikus tündérmesét annak minden talán kiszámítható fordulatával, amit láttuk ezerszer is ezelőtt, de valamiért itt mégis működik a dolog. Mert ez a könyv egy percig sem akar több vagy kevesebb lenni annál, mint ami. Egy varázslatos és könnyed mese, amiben elveszhet az ember, amiben szurkolhat a főhősöknek, hogy legyőzzék a gonoszt, hogy a jó elnyerje végül a jutalmát, a gonosz pedig a büntetést, amit megérdemel. Katria-val egy olyan kalandra indulunk mi is, ahol szinte egy percig sincs megállás.

Katria és Davien

Csakúgy mint az első könyvben itt is főként a két főszereplőnk az igazán említésre méltó, és én mindkettejüket nagyon szerettem. Katria és Davien igazából nem nagyon különböznek egymástól, még ha az elején úgy is tűnik, és most nem csak arra gondolok, hogy az egyikük ember, a másik pedig tündér. Inkább a háttértörténetükre, a karakterükre célzok, mert nagyon hasonlóan éltek azelőtt hogy megismerkedtek és nagyon hasonló a személyiségük. Habár más-más világból jönnek, de mindketten magányosan éltek sok éven keresztül, nem voltak barátaik és olyanok, akikre igazán számíthattak volna. Katria-t a mostoha anyja taszította mondhatni cselédsorba az apja halála után, míg Davien az emberek világába menekülve magányosan töltötte egész életét és azon dolgozott, hogy végre vissza tudja szerezni a mágiát, amivel aztán harcolhat az őt megillető trónért.

Mindketten tehát magányosan és izoláltan éltek, és talán épp ezért tudták nagyon hamar megérteni és megkedvelni a másikat. Kényszerházasságnak indult az egész, de aztán egy mély és aranyos szerelem vált mindebből. Nagyon jól volt leírva a kapcsolatok alakulása és tetszett, hogy az elején úgy kezdtek el „ismerkedni”, hogy Katria gyakorlatilag nem láthatta a férfit, hisz amaz korlátozott mágia híján képtelen volt elrejteni tündér vonásait előle. Katria tehát vakon kezdte el megismerni a Davient, és már ekkor kezdte megkedvelni. Tudom, tudom, ez az egész ékes példája annak, hogy a szerelemben nem a külső számít, hanem inkább a belső, és ez szintén egy tipikus tündérmesés toposz, de ide abszolút illett és nekem nagyon bejött.

A végére pedig csak egy kérdés, amit nem nagyon értettem. Lehet csak nekem nem világos, de most akkor hogy van ez a világ, amiben ez a könyvsorozat játszódik? Mert ugyebár az első részben ott volt Eldas a tündekirály és emberkirálynője Luella, és én eddig abban a tudatban éltem, hogy ők a mágikus világ király és királynője. Most pedig itt van a tündérkirályság, és nem értettem teljesen, hogy akkor ez most két külön és egymástól független királyság egymás mellett? Vagy a tündérkirályság a tündekirályság fennhatósága alá tartozik? Lehet csak én siklottam el a dolgok fölött, de szerintem ez nem volt normálisan és érthetően leírva.

Kaptunk egy kellemesen varázslatos tündérmesét, és nem csak átvitt értelemben, hanem ez tényleg egy tündérekről szóló mese ugyebár. A sztori habár kiszámítható, hisz mégis csak egy Hamupipőke újramesélésről van szó és szinte minden fordulatot lehet előre tudni, főleg a gyakorlottabb olvasóknak, de nekem ez most valamiért mégis nagyon tetszett. Sodort magával a kaland és imádtam a két főszereplőnket, Katria-t és Davient, talán jobban is, mint az első rész főszereplő párosát. Nem hittem, hogy ennyire be fog jönni nekem ez a könyv, de tényleg tetszett, mégis szeretném megjegyezni, hogy azért ne várjon sokat tőle az ember. Könnyed kis olvasmány, semmi több, de annak abszolút tökéletes.

UI: A borító megint csoda szép, nagyon örülök, hogy a kiadó ezekkel a csodás borítókkal hozza el a könyveket nekünk. Szeretem az olyan könyveket, ahol a főszereplő vagy a főszereplők vannak a borítón ilyen rajzolt formában. Főleg fantasy könyvek esetében szerintem ez nagyon jó megoldás, csak kár hogy nálunk Magyarországon kevés könyv kap ilyen borítót.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/elise-kova-a-dance-with-the-fae-prince-tanc-a-tunderherceggel

Értékelés: 5/4

Holly Black: A fogoly trónja (Az elrabolt örökös 2.)

Fülszöveg:

Egy fogságba vetett herceg. Egy bosszúra éhes királynő.

És egy háború, ami újraírhatja Elfhon jövőjét.

Oak herceg súlyos árat fizet az árulásáért. A messzi észak jeges fogságában, a hófödte vidék új szörnykirálynőjének akaratához láncolva csak ravaszságára és sármjára támaszkodhat, ha túl akar élni.

Cardan nagykirály és Jude nagykirályné a végletekig hajlandó elmenni, hogy kiszabadítsák elrabolt örökösüket, így Oak választásra kényszerül. Vagy megpróbálja visszanyerni annak a lánynak a bizalmát, akit mindig is szeretett, vagy hű marad Elfhonhoz, és megdönti Wren uralmát – még akkor is, ha ezzel őt is a pusztulásba taszítja.

Ahogy a háború fenyegető felhői egyre gyülekeznek, és minden sarokban új árulás lesi áldozatát, Oaknak rá kell ébrednie, hogy leleményessége közel sem elegendő ahhoz, hogy minden szerettét biztonságban tudhassa. Vajon kinek a sorsát pecsételi meg?

Nagy szerencsémre a második rész szintén megjelent magyarul, így semmi akadálya nem volt annak, hogy mielőbb olvashassam Az elrabolt örökös duológia befejezését. Alig két hónapja végeztem ki az első részt, így igen friss emlékeim vannak a történetről és olyan volt az egész, mintha rögtön utána kezdtem volna bele a folytatásba. Ha olvastátok az első részről írt kritikámat, akkor már tudjátok mit kifogásoltam leginkább a történetben. Egyszerűen nem tudtam hova tenni Oak karakterét, képtelen voltam kiismerni őt és épp ezért nem tudtam volna megmondani, hogy kedvelem-e őt vagy sem, mint karaktert. Nos, lehet csak én voltam az egyetlen, aki nem számított erre a fordulatra, de nagy szemeket meresztve vettem tudomásul, hogy a második részben nézőpontot váltunk és megkapjuk Oak-ot főszereplőnek. Nem tudom miért, de én eddig abban a tudatban éltem, hogy végig Wren lesz a főszereplőnk és Oak csak mellette mellékszereplő marad, olyan Jude és Cardan stílusban.

Eddig tehát az volt az egyik gondom, hogy képtelen lettem volna elmondani ki az igazi Oak, mire Black csavart egy akkorát a történeten, hogy mostanra teljesen kiismerhettem Oak-ot és mindent, de tényleg mindent megtudhattam róla. És az a legdurvább az egészben, hogy Oak tényleg minden egyszerre, amit korábban képzeltem róla és ha akarnám se tudnám egyetlen kategóriába besorolni. Elsőnek meglepett, de nagyon örültem annak hogy megkapjuk Oak-ot főszereplőnek, még ha fura is volt eleinte. Így tehát minden titok lelepleződött, minden rejtély feltárult és Oak maga se egy kérdőjel többé.

Örültem annak, hogy végre láthattuk a „másik oldalt”, és hogy az Elfhoni palota gyakorlatilag minden tagja képviseltette magát rövidebb-hosszabb ideig. Szinte minden korábbi karakter feltűnt, régen félbemaradt szálakat varrtunk el és minden a helyére került. Külön ujjongtam Jude és Cardan megjelenésekor, és habár nem szerepeltek sokat, de nem hazudtolták meg magukat egy percig sem. És habár szívesen olvastam volna róluk többet, lássuk be ez a duológia nem róluk szól, így jobb hogy a háttérben maradtak és mondhatni csak mellékszereplőként jelentek meg éppen elegendő mennyiségben.

Wren és Oak

Igazán érdekes volt Oak igazi karakterét jobban megismerni és megtudni ki ő valójában. Nem értem hogy hihettem egy percig is, hogy Oak egy egyszerű személyiség lesz, hisz az ég szerelmére mind tudjuk milyen családban és milyen emberek között nőtt fel. Teljesen reálisan alakult a személyisége és teljesen hihetően kezelte a körülötte lévő helyzetet és embereket. Jude, Madoc és a többiek mellett, egy ilyen komplikált múlttal és ilyen nehéz és bonyolult emberek között, hogy is alakulhatott volna másként az élete?!

Ezért nem is értettem, hogy a végén mikor kiderült, hogy Oak nem olyan gyenge, ostoba és léhűtő hercegecske, mint aminek mindenki gondolta, akkor miért lepődött meg ezen annyira mindenki. Várhatták volna, hogy akárhogy próbálják védeni gyerekkorától kezdve, akármennyire próbálják óvni a veszélytől és a körülötte lévő hatalmi ármánykodástól, Oak-nak mondhatni az a sorsa, hogy ebbe nőjön fel és ebben edződve legyen belőle felnőtt ember. Ő pedig nem volt rest kivenni a részét a játszmákból. Nem azért, hogy a saját hatalmát növelje vagy hogy önző céljait elérje, ő végig csak a családjáért, a nővéréért és azért szervezkedett, hogy minden árulót és cselszövőt leleplezzen mielőtt azok Jude és Cardan hatalmára vagy életére törhetnének.

Tényleg nagyon örültem, hogy Oak-ot kaptuk meg főszereplőnek a második részben és imádtam olvasni a gondolatait, megismerni a valós énjét, és egyáltalán nem okozott csalódást a karaktere. És tudom, hogy eddig csak Oak-ról hadováltam egy csomót, szóval joggal kérdezhetnétek, hogy mi van akkor Wrennel. Nagyon jó kérdés, hogy mi van Wrennel, mert ebben a részben a lány tényleg nagyon háttérbe szorult és elsőre a gonosztevő vagy a nagy ellenség kategóriába került. Bár szerintem teljesen egyértelmű az elejétől kezdve, hogy nem Wren itt a nagy machinátor a háttérben és hogy Bogdana valamivel irányítja őt vagy esetleg sakkban tartja, mert hát Wren korábban nem ilyen bosszúszomjas és gyilkos hajlamú lánynak tűnt.

Oak ugyancsak átlátta a helyzetet és hogy Wrennel nem stimmel valami, így próbált rá hatni vagy a maga módján segíteni rajta. Tetszett ahogy Oak végig epekedett Wren után és nagyon aranyosak voltak együtt még mindig, hogy nem nagyon bírtak távol maradni egymástól. Bár jobban belegondolva azért olyan sok közös jelenetük nem akadt, mert az idő nagy részében a két ellentétes oldalon ragadtak. Fura, hogy Wren szemszögét most nem láthattuk egészen a végéig, de ezen most azért nem akadtam fent annyira, mert az első könyv Wrené volt, a második pedig Oak-é lett, és épp így van meg a tökéletes egyensúly.

Wren és Oak

A történet középpontjában ismét egy újabb hatalmi játszma áll, ami szinte mindennapos Elfhon-ban, és Oak ezt próbálja felgöngyölíteni és megakadályozni az árulást. Azt persze vártam, hogy Bogdana machinál valamit a háttérben, ez teljesen egyértelmű volt, de aztán kaptunk egy olyan fordulatot, amit tényleg nem láttam előre. Olyan korábbról ismert karakter lett áruló, akiről nem hittem volna, hogy meg meri lépni mindezt. Bár utólag visszagondolva pont tőle nem állt sosem távol az ilyesmi és abszolút logikusan alakult a karakter sorsa, inkább az a csoda, hogy eddig nem árulta még el a királyi párt és a királyi udvart.

Amit még mindenképp meg szerettem volna említeni a végén, hogy most is örültem a kis mellékszálaknak és hogy a régi karakterekről tudtunk meg dolgokat. Megtudhattuk mi lett Taryn és a fia sorsa és hogy mi van vele és Szellemmel. Madoc visszatért a családjához és véget ért a száműzetése, aminek én személy szerint nagyon örülök, és remélem most már tényleg nyugton megül a hátsóján és nem okoz több galibát, hanem örül annak, hogy a családjával lehet. (Bár a halandó világban rekedt Madoc gondolata továbbra is nagyon vicces, én legalábbis jót szórakoztam rajta.) Kaptunk kis utalásokat arra, hogy mi várható Jude és Cardan életében hamarosan, legalábbis remélem, hogy jól értelmeztem az utalásokat. Megmondom őszintén az első részben nem nagyon érdekelt a két új karakterünk, Tiernan és Hyacinthe privát drámája és nem értettem minek kellenek ők ide, de most még őket is megszerettem és szurkoltam nekik, hogy túl tudjanak lépni a problémáikon és megtalálják az egymáshoz visszavezető utat.

Ami pedig nagy bónusz pont, hogy az írónő még arról is csöpögtetett némi infót, hogy a következő könyv kiről fog szólni. És most mondom, nekem roppant mód tetszik, hogy a következő könyv Nicasia-ról fog szólni és izgatottan várom. Főleg ha tényleg arról fog szólni ez a rész, hogy Nicasia hogy keres kérőt magának, mert a puszta gondolat, hogy szerencsétlen férfiak Nicasia kegyeiért küzdenek, máris jobb kedvre derít.

Az elrabolt örökös duológia második részében folytatódik az első részben megszakadt történet, csak most Wren helyett Oak lép elő főszereplőnek és az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Ő lesz az, aki felgöngyölíti nekünk a háttérben zajló hatalmi játszmákat és aki lebuktatja az árulókat, miközben minden tőle telhetőt megtesz, hogy megmentse a családját… és persze Wrent, aki sajnos az árulók bűvkörébe került. Oak és Wren nagyon kedves kis páros, és tökéletesen illenek egymáshoz, nagyon szerettem őket, mert tökéletesen kiegészítik egymást. Jude és Cardan párosát nem szárnyalják túl, mert őket ki tudná kiütni az első helyről, de szorosan mögöttük a második legjobb páros a sorozatban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-prisoners-throne-a-fogoly-tronja

Értékelés: 5/4

Carissa Broadbent: A kígyó és az éj szárnyai (Nyaxia koronái 1.)

Fülszöveg:

Akár ember, akár vámpír vagy, a túlélés szabályai ugyanazok: soha ne bízz, soha ne engedj, és mindig – mindig – vigyázz a szívedre!

Az Éjszülött vámpírkirály örökbe fogadott emberlánya, Oraya olyan világban vetette meg a lábát, amely arra hivatott, hogy végezzen vele. Az egyetlen esélye, hogy valaha puszta prédánál több lehessen, ha részt vesz a Kejari versenyen: a legendás tornán, amelyet maga Nyaxia, a halál istennője szervez.

De a három vámpírház legkiemelkedőbb harcosai között győzelmet aratni nem lesz egyszerű. Így a túlélés érdekében Oraya kénytelen szövetséget kötni egy titokzatos riválissal. Raihnben minden veszélyesnek tűnik. Könyörtelen vámpír, hatékony gyilkos, a lány apjának és uralmának ellensége… valamint Oraya legnagyobb vetélytársa. Ennél azonban sokkal rémisztőbb, hogy Oraya mennyire vonzódik a férfihoz.

A Kejarin viszont nincs helye együttérzésnek. Minden biztosnak hitt tudás, ami Oraya világát alkotta, összeomlik. Raihn ugyan talán mindenkinél jobban megérti őt – ám bimbózó vonzalmuk akár a vesztét is okozhatja egy olyan birodalomban, ahol semmi sem halálosabb a szerelemnél.

A vámpíros könyvek nálam mindig jöhetnek, ez az egyik téma amit sosem tudok megunni és amiből tényleg képes vagyok bármekkora mennyiséget elfogyasztani. A vámpíros műfajhoz többen sokféleképpen nyúltak már hozzá és igen sokféle könyv jelent meg ebben a témában. Nálam viszont mindig azok voltak inkább a nyerőbbek, ahol a vámpírlét sötétebb és véresebb oldala került előtérbe, nem pedig a romantikázás vagy a könnyedebb hangvétel. A fülszöveg alapján bevallom én valami komolyabb és sötétebb történetre vágytam, így sajnos kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy inkább egy romantikus könyvet kaptam… amiben mellesleg ott vannak a vámpírok is.

Az a legrosszabb az egészben, hogy nem olyan szörnyű a könyv alaptörténete és a karakterek se lennének olyan rosszak, csak úgy érzem, hogy az írónő nem gondolta át alaposabban az egészet, mert azokba a tipikus romantasy könyves klisékbe trappolt bele, amiket tényleg ideje lenne már minden írónak nagy ívben elkerülnie. Van néhány baki a történetben, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül és nem értem hogy lehetett mindezt benne hagyni a könyvben.

Kezdjük ott hogy nem értem mi szükség volt erre a Kejari versenyre, ami nagyon egyszerűen megfogalmazva egy Éhezők viadala vámpíroknak. Na és persze Oraya-nak. Ezt a „halálos verseny” témát szintén kezdem már unni, főleg hogy ide teljesen nem illett. Annyira irreális és röhejes az egész, hogy éppen egy halandó lány nyeri meg a versenyt és végez egy csomó vámpírral. Egy reális és valós forgatókönyv szerint minden vámpír egyből Oraya-nak megy neki és nagyjából az első néhány percben végeznek vele. Vagy ha már nem is mindenki, akkor legalább az ellenség Rishan vámpírok együtt és szimpla bosszúból rögtön végeznek vele csak hogy kicsesszenek Vincent-tel.

Oraya

Ha tovább szeretnék akadékoskodni, akkor megkérdezném, hogy mégis milyen halálos verseny az, ahol a versenyzők nincsenek teljesen elzárva a külvilágtól hanem gyakorlatilag mászkálhatnak amerre csak akarnak és csalhatnak amikor csak akarnak? Ha már egy csak egy győzhet és mindenki más meghal versenyt akarunk tartani, akkor csináljuk azt normálisan és ne ilyen lagymatag módon. Tehát számomra ez az egész Kejari röhejesen jött le és akármennyire keménynek és véresnek akarta az írónő lefesteni a próbákat és a harcokat, nem tudtam komolyan venni, nem tudtam valóban izgulni senkiért, mert mindannyian tudtuk, hogy Oraya és Raihn lesznek a győztesek és mindenki más meghal. És ha ebben valaki valaha is kételkedett, akkor tegye a szívére a kezét és mondja inkább meg őszintén, hogy nekem van igazam.

Ha már a kiszámíthatóságnál tartunk, akkor azt se mondja nekem senki, hogy nem lehetett egyből tudni, hogy Raihn a Rishan örökös, mikor szóba került ez a téma és arról értekezett mindenki, hogy vajon ki lehet az. Ennél nagyobb klisét nem is lehetett volna a könyvbe rakni, és komolyan csak forgattam a szemem, hogy „jaj, micsoda fordulat”. És itt jön a következő kérdésem és egy újabb baki. Oraya hogy a fenébe nem rakta magában össze a képet, mikor látta Raihn-en az örökösjegyet miután összejöttek? Oké, értem én hogy olyan extázisba került a szex után, hogy az na, de ha meglátsz valakin egy örökösjegyet, akkor csak rájössz, hogy kivel állsz szemben, nem? Mert amikor a végén rajta jelent meg, azt persze rögtön felismerte, de máson nem? Ezt így nem tudtam komolyan venni egyszerűen.

Szerintem sokkal jobban működhetett volna ez a könyv, ha nem a Kejari verseny van a középpontban, hanem azt kihagyják innen és szimplán csak a vámpír hatalmi játszmák és harcok köré összpontosul a történet. Hisz a hatalmi harcok főleg a vámpírok örökké tartó halhatatlan világában mindig izgalmasak, véresek és lássuk be erotikusak, és ezekből olyan jó izgalmakat lehetett volna mindig kihozni. És habár a történet a klisék és a bakik miatt hagyott némi kívánnivalót maga után, de legalább remek karaktereket kaptunk, én legalábbis imádtam a három főszereplőnket.

Vincent

Oraya, Raihn és Vincent szerintem mindhárman jó kis karakterek, persze más-más okokból és annak különösen örültem, hogy mindhármójuk motivációi és céljai világosak és érthetőek voltak és annak érdekében cselekedtek végig. Oraya a nő főhősünk, akit az Éjszülött vámpírkirály, Vincent gyerekként vett magához és mentette meg őt azzal, hogy saját lányaként nevelte fel. Vámpírok közt és egy vámpírkirály apa mellett emberként felnőni pedig nem egy sétagalopp és ez az egész helyzet amibe Oraya került alaposan rányomta a lány személyiségére a bélyegét. Vincent minden tőle telhetőt megtett, hogy megkeményítse a lányt és erőssé nevelje és Oraya pedig mindent megtett volna azért hogy Vincent büszke lehessen rá. Oraya kemény, szívós, bizalmatlan, határozott és gyilkos nővé vált és felnőve semmire se vágyik jobban csak hogy megnyervén a Kejari-t és nyertesként kapott kívánságát arra használhassa fel, hogy összekösse magát Vincent-tel és úgy válhasson belőle is vámpír, hogy igazából nem kell hozzá meghalnia.

Annak ellenére hogy Oraya büszkévé szeretné Vincent-et és mindent érte tesz, hogy megfeleljen neki, mélyen legbelül azért mégis lázad ellene és a Vincent által képviselt kegyetlen és könyörtelen vámpírlét ellen. Hisz az apja háta mögött visszajár az emberek közé, vámpírokat öl és ahogy egyre többet tud meg a körülötte lévő világról, úgy nyílik fel a szeme, hogy milyen ember Vincent valójában. És ez már csak így van, főleg a lányok apjukkal való kapcsolatuk alakulásában. Hisz kislányként általában mindenki felnéz rá és isteníti az apját, ő a védelmezője és mindene számára, de ahogy idősebbek leszünk rájövünk, hogy a szüleink is csak emberek jó és rossz tulajdonságokkal. Vincent pedig igenis komplex karakter, és egyértelmű, hogy Oraya ezt azért nem vette észre hamarabb, mert ártatlan és hálás gyermeki szemmel tekintett mindig rá.

Oraya és Vincent

Őszintén megmondom, hogy nekem legjobban Oraya és Vincent apa-lánya kapcsolatának alakulása és változása tetszett ebben a részben, mert annyira összetett módon mutatta be az írónő ezt az egészet. (Kicsit Jude és Madoc közti kapcsolatra emlékeztetett ez az egész, amit A levegő népe trilógiában szintén imádtam.) Persze azt nem értettem az elejétől kezdve, hogy Vincent miért pont Oraya-t kímélte meg és miért nem ölte meg őt is, mint a többi embert akkoriban, és egészen a végéig ott motoszkált bennem a kérdés, hogy erre mikor kapunk egy értelmes és hihető magyarázatot. Szerencsére a végén megkaptuk és arra aztán tényleg nem számítottam, hogy kiderült Oraya tényleg Vincent lánya, vagyis tényleg ő a vér szerinti lánya.

Persze így már érthető Vincent miért nem ölte meg őt és miért vette magához, azt viszont továbbra sem értem, hogy ha Oraya félig vámpír, akkor ennek miért nem láttuk eddig egyetlen jelét sem. Oké, van egy kis mágikus képessége, de az alig pislákolt eddig, és komolyan senkiben sem merült fel a kérdés, hogy lehetnek képességei ha állítólag csak egy normális halandó ember? És ha Vincent a vér szerinti apja, akkor miért nem mondta ezt el neki az elejétől kezdve? Miért kellett titkolózni és úgy beállítani az egészet, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, hanem Vincent csak úgy befogadta volna őt, hogy nevelőapjaként nevelje fel? Nem értem. Talán erre kapunk választ a második részben, vagyis én nagyon bízok benne, mert ennek így eddig nem sok értelme van.

Raihn

Tudom, hogy eddig nem sok szót ejtettem Raihn-ről, de őt sem szeretném kihagyni, mert nem is lehetne. Tényleg nagyon bírtam őt és igazán felüdülés volt hogy végre nem egy sötét hajú, árnyakat használó férfi főhős kapunk, hanem végre valami mást láthatunk. (Esküszöm, ha még egy fekete hajú „Shadowdaddy-t” látok egy könyvben férfi főhősként, akkor azt a könyvet biztos nem fogom tovább olvasni.) Habár Raihn elég átlátszó személyes önző okok miatt kezdett el Oraya-val haverkodni és szövetségre lépni, és előre lehetett tudni, hogy csak ki akarja használni a lányt, de mégis tetszett a kapcsolatuk alakulásának bemutatása.

Ahogy Raihn óvatosan és minden báját és megnyerő modorát bevetve döntötte le a falat közöttük és ahogy sikerült Oraya bizalmába férkőznie és feltörni a lány igencsak rideg páncélját. Épp azt adta meg a lánynak, amire az mindig vágyott, meglátta azt az Oraya-t, akit a lány mélyen magába akart rejteni és tényleg olyannak szerette meg amilyen valójában, és nem annak, akinek mutatni akarja magát. Épp ezért mondhatnám most hogy Oraya mekkora egy ostoba liba volt mikor bedőlt ilyen könnyen Raihn-nek és hogy mindent feláldozott érte és egyetlen kívánságát rá áldozta a saját korábbi céljait teljesen figyelmen kívül hagyva, de nem mondom, mert Raihn-nek tényleg nehezen lehetett volna ellenállni és talán én se tudtam volna. Az pedig csak plusz pont, hogy Raihn-enk sötétvörös haja van, mert én imádom a vörös hajú karaktereket és lássuk be vörös hajú férfi karakterünk, főleg főszereplőnk pedig tényleg szinte elvétve van. Oraya önzetlen feláldozása után Raihn váratlan árulása elég jó kis csavar volt, ha engem kérdeztek és mindaz ami a könyv végén történt igen érdekes és izgalmas folytatást ígér.

Az első könyv fő történetszála ezzel a halálos versennyel a középpontban szerintem teljesen felesleges volt és nem illet ide, bőven elég lett volna ha a vámpírvilág hatalmi és véres játszmáit kapjuk meg valamilyen más köntösbe ágyazva. A történet szerkezeti felépítése tehát nekem annyira nem jött be, ezt a semmilyen kis versenyt nem tudtam komolyan venni, mert tudni lehetett, hogy kik lesznek a győzteseink és kész. A három fő karakterünket és egymáshoz való kapcsolatukat viszont imádtam, Oraya, Raihn és Vincent rögtön kedvenceim lettek, és tényleg mindhármukat igencsak megszerettem. A könyv végén kapott fordulatok nálam nagyot ütöttek és olyan nyitott kérdések maradtak, amitől én egy ennél sokkal izgalmasabb és véresebb folytatást várok a második részben. Annyira érdekel, hogy mi fog történni, hogy rögtön olvasom a folytatást, és nagyon bízom benne, hogy abban nem kell majd csalódnom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/carissa-broadbent-the-serpent-and-the-wings-of-night-a-kigyo-es-az-ej-szarnyai

Értékelés: 5/4

Victoria Aveyard: Vörös királynő (Vörös királynő 1.)

Fülszöveg:

AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd szeretettel uralkodtak a Földön.

Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.

Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek.

Lejöttek a csillagok közül.

ÉS MÁR NEM SZELÍDEK.

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok.

Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni.

Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti.

A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?

A rég megkezdett sorozatok folytatása mellett mindig igyekszek néhány újdonságot is keresni, amit még nem olvastam, vagy amik még valamiért nem kerültek eddig a figyelmem középpontjába. Így akadt meg a figyelmem Aveyard Vörös királynő könyvein, és gondoltam adok neki egy esélyt, ezért kezdtem bele az első részbe, ami az azonos címet viseli.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha visszacsöppentem volna vagy 15 évet az időben, és azt a korszakot élném újra mikor a fantasy YA és a disztópikus könyvek uralták mind a külföldi, mint a hazai könyves piacot. Tudjátok, mikor egymás után és egymást majmolva jöttek ki sorban a szinte egy kaptafára épülő fantasy ifjúsági és disztópia könyvek. Voltak közük akkoriban jók és rosszabbak, de az nem vitás, hogy a Vörös királynő éppen abba a trendbe illik bele. Ha ezt a könyvet tizenöt évvel ezelőtt olvasom, akkor nagyon odalettem volna érte, de úgy érzem, hogy olyan sok ehhez hasonló történetet láttam már, hogy ez semmi újat nem tudott nekem mutatni.

Mare

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz ez a könyv, mert minden meg van benne amit a műfaj megkíván. Kezdve az olyan kliséktől, mint a szegény, de különleges lány, aki az ellenállás és a lázadás arca lesz (mint Katniss), a számomra mindig irritáló szerelmi háromszög, ahol a férfi testvérpáros mindketten a női főhősért lesznek oda (mint Damon és Stefan), vagy a különleges természetfeletti erők megjelenése (mint szinte bármelyik YA könyvben), vagy mint a halálból visszatért családtag, akiről mindenki azt hiszi, hogy meghalt, de igazából nem (mint mondjuk a Negyedik szárny) és így tovább. Sorolhatnám ezeket a kliséket a végtelenségig, de a lényeg, hogy a Vörös királynő tökéletesen beleillik korának többi könyve közé, és nem akar se több, se kevesebb sem lenni annál.

Tényleg minden rosszindulat nélkül írom ezt, és aki szereti az ehhez hasonló történeteket, annak mindez nagyon tetszeni fog, de engem az ilyesmi már egyre nehezebben nyűgöz le, mert nem akarom ugyanazt a történetet huszadjára elolvasni csak épp más nevekkel társítva. Csak az első résznek értem a végére, de így is fel tudnám sorolni mi minden fog még ebben a könyvsorozatban történni a következő három részben (azt hiszem négy részes összesen), és ehhez meg sem kell erőltetnem magam, mert látom mi lesz ennek a vége.

Cal és Maven

Egyetlen dolog szúrta nagyon a szemem a történetben, mégpedig az, hogy szerintem iszonyat nagy baki, hogy épp egy olyan hatalmas erővel rendelkező nőből válik a királynő, aki bármikor a saját önző érdekeire használhatja a képességeit és ebben gyakorlatilag senki nem tudja megállítani. Na jó, van valaki aki meg tudná, de az is a királynőnek dolgozni, ami megint hatalmas baki, mert mindezek ellentmondanak a józan paraszti észnek és bárminemű logikának. Mi a jó fészkes fenéért vette el a király ezt a nőt, aki képes bárki gondolataiban olvasni és irányítani az embereket, ha úgy tartja kedve? Hogy nem félt senki attól, hogy bármikor a király ellen fordul? És hogy nem hitte el senki, hogy az első királynőt is ő tette tönkre azzal, hogy megőrjítette, mikor teljesen egybevág mindez Elara képességeivel?

Egy logikusan működő világban és egy normálisan gondolkozó királynak rögtön eszébe kellett volna jutnia mindennek és nem vakon megbízni egy ilyen nagy hatalommal bíró nőben, aki épp akkor bukkan fel, mikor az első királynő megőrül és meghal, majd rögtön a király kegyeibe édesgeti magát. Pont, hogy az ilyen nagy hatalmú embereket irtaniuk kellene vagy valahogy ártalmatlanítani őket (mint ahogy ezt a Negyedik szárnyban van, ott ezt legalább reálisan festették le), és nem vakon bízni bennük. Így a végén lévő nagy árulás nem hogy nem lepett meg, hanem inkább csak némileg türelmetlenül vártam, hogy mikor fog végre bekövetkezni. És épp ezt tudnám röviden mondani előre az egész könyvsorozatról, mert ahogy az első részben minden előre kiszámítható és klisés, nagyjából teljesen biztos vagyok abban is, hogy mi minden fog a folytatásban történni. Azt pedig most borítékolom mindenkinek, hogy később ki fog derülni, hogy Maven sem eredendően gonosz vagy nem az, akinek most tűnik, hanem az anyja művelt valamit az ő fejével is, hogy az apja és a bátyja ellen fordítsa a fiút.

Nagy kár, mert ha mondjuk tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt kezdem el olvasni a Vörös királynő könyveket, akkor biztos teljesen magába szippantott volna. De már annyira sok hasonló stílusú, történetű és karaktereket felvonultató könyvet olvastam, hogy el se tudom mondani, és épp ezért ez a könyv számomra teljesen kiszámíthatónak és roppant klisésre sikeredett. Nem azt mondom, hogy untam, mert nem, a műfajában egy jól sikerült darab, szóval aki szereti az ilyen könyveket, annak nagyon ajánlom, de én már ezerszer olvastam ilyesmit és ezért semmi újdonság nem akadt számomra benne. Épp ezért nem valószínű, hogy folytatni fogom, legalábbis a közeljövőben biztos nem, de talán egyszer később a távoli jövőben ha olyan kedvemben leszek. Meglátom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/victoria-aveyard-voros-kiralyno

Értékelés: 5/4