John Green: Papírvárosok

Fülszöveg:

Quentin Jacobsen egész életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta a hihetetlenül kalandvágyó Margo Roth Spiegelmant. Így aztán, amikor a lány nindzsának öltözve kinyitja Quentin ablakát, bemászik rajta az életébe, és magával invitálja egy nagy fantáziával kitervelt bosszúhadjáratra, a fiú vele tart.
Egész éjszakás kalandjuk után új nap veszi kezdetét, s amikor Q megérkezik az iskolába, megtudja, hogy a mindig is enigmatikus Margo ezúttal valódi rejtéllyé lett. Hamarosan kiderül azonban, hogy vannak bizonyos nyomok, amelyek felderítése csak rá vár. Ezzel olyan csapongó kaland veszi kezdetét, amelynek során minél közelebb kerül, annál kevesebb tárul fel előtte a lányból, akiről azt hitte, jól ismeri.

Szeretem John Greent. Szeretem a könyveit. És szeretem azt amit képvisel. Hogy mindig érdekes és szokatlan témákat szed elő, majd azt a saját stílusában és saját gondolataival olyan remekül tálalja, hogy ezáltal nem lehet őt nem szeretni. Imádtam a Csillagainkban a hibát, és legalább annyira szerettem az Alaska nyomábant, így nem volt kérdés, hogy minden megjelenő könyvét olvasni fogom. A Papírvárosok régóta izgatta a fantáziámat, és mivel a film idei megjelenésével eléggé aktuális lett a dolog, így tudtam, hogy nekem ezt legkésőbb a nyár végéig el kell olvasnom. És lássátok, csak sikerült nem sokkal a sulikezdés előtt.

A Papírvárosok stílusában és történetében inkább az Alaska nyomában-ra hasonlít. Ez is egy újabb ifjúsági könyv, ami egy gimnáziumban játszódik, aminek egy tinédzser fiú a főszereplője és annak baráti köre. Tulajdonképpen több hasonlóságot is mutat a két könyv. Fiú főszereplő... pipa, a fiúnak van két fiú legjobb barátja... pipa, van egy lány akiért epekedik... pipa, rengeteg vicces kaland és történés... pipa és mindezt az író számos érdekes és felejthetetlen gondolattal és "igazsággal" társította. Mégis, a sok hasonlóság ellenére a két könyv üzenete teljesen más, legalábbis én máshogy értelmeztem, és nekem mindkettő más élményt nyújtott.

Mi is tetszett nekem annyira a Papírvárosokban? Aranyos és olvasmányos YA könyv ez, olyan tipikus "John Greenes", ha értitek mire gondolok. Egyszerűen nem tudtam letenni, olvastam és olvastam tovább, és nagy pechemre elég hamar a végére értem. Nagyon tetszett a könyv és sajnáltam, hogy ilyen rövid, de szerencsére nem kellett most sem csalódnom Greenben. Habár maga a történet mint már említettem nem valami egyedi, és ha őszinte akarok lenni, akkor elég sok gimis klisét felvonultat, de mégis a karakterek és az üzenet, amit nekem jelentett, az annyira magával ragadott, hogy a hibák sem érdekeltek többé.

A könyv a felnövésről szól, ez vitathatatlan. Q és a barátai éppen a végzős évük utolsó heteit töltik békés nyugalomban. Nem ők az iskola legmenőbb srácai, de jó ez így nekik. Q egy normális, átlagos fiú, aki jó tanuló, akinek remek szülei vannak, aki egy kicsit kocka, és aki szereti a kiszámíthatóságot. Nem keveredik kalandokba, semmi izgalmas nem történik vele. Q barátai nem valami összetett karakterek, inkább csak a komikum forrásaként kellenek a történetbe, amit mondjuk nem is bántam annyira, mert Ben igen sokszor megmosolyogtatott a hülyeségeivel.

Q ellentéte Margo. Margo egy igazi kalandor, egy igazán "menő" lány, az iskola legnépszerűbb csaja. Nem ő a legszebb lány, nem valami egyedi szépség, mégis egy igazi egyéniség, akivel csak hihetetlen és roppant izgalmas dolgok történnek. Mindenki bálványozza Margo-t, mindenki oda van érte, Q gyerekkoruk óta szerelmes belé. Margo azonban nem az, akinek látszik és akinek mindenki hiszi. Egy roppant bonyolult személyiség, aki néha hihetetlen önzőnek, elkényeztetettnek és egoistának tűnhet, de belül csak egy elveszett kislány, aki figyelemre vágyik. El akar szabadulni az otthonából, amit gyűlöl, és a saját maga ura akar lenni. Hihetetlen bátor, talpraesett, okos, merész és vagány.

Gyerekkorukban barátok voltak, de aztán eltávolodtak egymástól, mégis Q még mindig szerelmes belé és bálványozza a lányt, mint mindenki más. Itt értünk el a könyv egyik eleméhez, ami nagyon tetszett. Q azt hiszi szerelmes Margo-ba, pedig ez korántsem igaz. Ő nem az igazi Margo-t szereti, hanem azt az eszményképet, amit mindenki lát és amit mindenki csodál. Margo nem olyan, mint amilyenek mutatja magát, sokkal mélyebb és bonyolultabb személyiség, és amint Q megismeri az igazi énjét, akkor jön rá, hogy ő sosem ismerte az igazi Margo-t, és hogy ő nem is a lányba szerelmes. Hanem annak egy tökéletesített és általa idealizált változatába, ami nem is létezik. Az író egyik legfontosabb üzenete ezzel, hogy sosem ismerhetünk egy embert igazán, és a legtöbb ember egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mutatja magát a külvilág felé. Nem szabad mindig hinni a látszatnak, mert sokszor az ember szándékosan mutatja magát másmilyennek. Azért, hogy a külvilág ne lássa a gyengeségeit, a hibáit és azt, hogy nem olyan tökéletes, amint amilyennek mindenki hiszi.

A másik, ami kifejezetten tetszett a Q és Margo közti éles párhuzam, és ami végül Q karakterfejlődéséhez vezetett. Q csodálja és bálványozza Margo-t, és valamilyen szinten irigyli is őt, hisz a lány minden, ami ő sosem volt és sosem lesz. Ezért van annyira oda érte, és ezért képtelen kiverni a fejéből. Margo egy igazi rejtély, akit képtelenség megfejteni. Margo eltűnésével egy olyan űr keletkezik Q életében, amitől egyszerűen képtelen szabadulni. Ezért se adja fel, és ezért kezdi el keresni a lányt, mert akkor még úgy hiszi, hogy képtelen lenne nélküle létezni.

Margo eltűnése után az iskolában szintén elszabadulnak az indulatok, hisz eddig ő irányította a dolgokat, és mire Q észbe kap, ő veszi át a helyét. Lerendezi azokat, akiket kell, a nyomozás folytán elkezd lógni és hazudni a szüleinek, és egyre több olyan dolgot tesz, amit korábban sosem tett volna meg. Valamilyen szinten Margo eltűnése a legjobb, ami történhetett vele, hisz ennek hatására Q elkezd változni. Kalandokba bonyolódik, olyan helyzetekbe kerül, mint azelőtt soha és olyan dolgokat tud meg magáról, amiket nem is hitt volna. Rájön, hogy amit korábban fontosnak hitt, az talán nem is az. Margo eltűnésének hatására Q elkezd felnőni és végre tényleg elkezd élni.

A harmadik dolog, ami tetszett a könyv vége. Nem okozott mondjuk meglepetést, hisz Green korábbi könyveinek ismeretében számítottam rá, hogy nem épp happy end lesz a végkifejlet, de ennek így kellett történnie. Q és a barátai megtalálják Margo-t hosszú kutatás és nyomozás során, mikor is rájönnek, hogy a korábbi elképzelésükkel ellentétben Margo sosem akarta, hogy rá találjanak. Ő csak örökre el akart tűnni és szabadon élni az életét. Q rájön, hogy kicsoda Margo valójában, és hogy ők ketten annyira mások. Teljesen mást várnak és remélnek ez élettől, amit képtelenek lennének összeegyeztetni. És ennek így kellett lennie, mert máshogy nem is alakulhatott volna. Ők ketten annyira mások, hogy el kellett szakadniuk egymástól. Hisz egyszer mindenki felnő, az élet megy tovább, és nem biztos, hogy ezen az úton velünk maradnak azok, akiket korábban szerettünk vagy akiket a barátunknak hittünk.

John Green most sem okozott csalódást, úgy, mint az előző két könyvét, a Papírvárosokat is imádtam. Q és Margo két remek karakter, akik egymás tökéletes ellentétei és akik épp emiatt tökéletes kontrasztot adnak a történetnek és a dolgok előremenetelének. A humor, a roppant olvasmányos stílus, amiért annyira szerethetőek az író könyvei itt is megtalálható, miközben megint remek és érdekes üzeneteket pakolt bele a történetbe, amiken érdemes elgondolkozni és amivel engem újfent megfogott magának. Mindenképp meg fogom nézni a könyvből készült filmet is, ki nem hagynám. Bár van egy olyan érzésem, hogy fele annyira se lesz olyan jó, mint amilyen ez a könyv volt.

Ui: A magyar borító nagyon tetszik, főleg az, hogy Green könyveit újranyomták új borítókkal és mindegyik hasonló sémára készült csak épp más színben. :)

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/john-green-papirvarosok

Értékelés: 5/5

John Green: Alaska nyomában

Fülszöveg:
Első pia
Első balhé
Első csaj
Utolsó szavak
A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz. Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.
John Green Alabamában járt bentlakásos iskolába, amely nem sokban különbözött az Alaska nyomában Culver Creekjétől. Az Alaska nyomában az első regénye.

Eddig úgy voltam vele, hogy John Green= Csillagainkban a hiba. Az volt az első könyv, amit olvastam tőle, mert olyan nagy felhajtást csaptak körülötte, hogy tudnom kellett mire ez a nagy hype. A Csillagainkban a hiba rögtön kedvenc lett, és már nagyon várom a filmet, a lényeg viszont, hogy megjegyeztem John Green nevét és a többi könyvét várólistára tettem. Most kicsit becsömörlöttem a sok fantasytól, így kellett egy éles váltás. Elsőnek egy realista könyvet szúrtam ki magamnak, így döntöttem az Alaska nyomában mellett. Most nem írnék saját történeti összefoglalót, mert a fülszöveg tökéletesen leírja mire számíthattok a könyvben. Kezdem azzal, hogy John Green: IMÁDLAK! Nem tudom miért, de ez a könyve ismét a lelkemig hatolt és annak ellenére, hogy kissé kétkedve álltam neki, magamban arra gondolva, hogy a Csillagainkban a hibát képtelen lesz túlszárnyalni, az Alaska nyomában is a kedvencem lett. Az igaz, hogy nem szárnyalta túl az előbbit, de legalább annyira jó lett.

Mint minden realista regény ez is hétköznapi dolgokról szól, jelen esetben fiatalokról, így ifjúsági regénynek szintén nevezhetjük. Itt a mindennapi problémák, a tinédzserek élete, balhéi, gondjai és szórakozásai kerülnek előtérbe. Emellett pedig olyan nagy kérdéseket feszeget a könyv, minthogy az élet csak szenvedés, és vajon milyen módon lehet ebből szabadulni; hogy a vallásnak milyen szerepe lehet az emberek életében; hogy honnan tudod, hogy valaki bajban van és hogy miként tudsz/kellene segíteni neki. Továbbá felmerül a kérdés, hogy miként lehet feldolgozni egy közeli ismerős halálát. Már az elejétől rögtön beszippant magába a történet, pedig semmi kalandos nem történik a karakterekkel, csak olyan dolgok, ami a legtöbb fiatallal is megtörtént valamikor, mégis olvastatja magát a könyv. Egyszerűen képtelen voltam letenni, így nagyon hamar kivégeztem.

Sajátos szerkezetben íródott, rövid fejezetekre bontva és tulajdonképpen két nagy részből áll össze. Van az "azelőtt" és az "azután". És napokban számolja, hogy hány nappal "azelőtt" vagy "azután" vagyunk. Ennek a felbontásnak az előnye, hogy tudod hogy valami nagy dolog fog történni, ami ketté szeli a történetet, és ahogy telnek a napok, annál jobban érzed, hogy mindjárt robban a bomba - és robban is. Mert olyasmi történik, ami a szereplők életét merőben megváltoztatja. Most nem akarok spoilerezni, így nem árulom el. Nagyon rövid a könyv, így tényleg hamar ki lehet olvasni.

A karakterek is szokványos tinédzserek, amilyet szinte bármelyik más ifjúsági regényben megtalálhatunk valahol, de Green mégis mélységet ad nekik, szerethetővé teszi őket annak ellenére, hogy szinte mindegyikük típus karakter. Nagyon megszerettem az egész csapatot, és igazán vicces volt, hogy mindenki kapott egy becenevet, és aztán szinte mindig azon szólították egymást. A főszereplő és narrátor, Miles, akit ugyebár Chip a szobatársa rögtön az első napon Pufinak nevez el. Így ráragad a Pufi név, és eztán mindig mindenki így hívja, kivéve szülei. Tehát én is így hívom őket, ha megengeditek. Pufi imádnivaló és vicces narrátor volt, néha olyan baromságok megfordultak a fejében, hogy hangosan nevettem rajta olvasás közben. Egy szerény, magányos és csendes fiúként kezdi a könyvet, de ahogy barátokra lel és a többiek befogadják a csapatba ő is kinyílik és megerősödik. Főleg "azután" kerül közelebb mindenkihez és lel igazi barátokra. Valamint aranyos volt a hobbija is, hiszen híres emberek utolsó mondatait jegyezte meg, és ezzel villogott folyamatosan, így legalább én is megjegyezhettem egy-kettőt a sok közül. Rájöttem, hogy tényleg érdekes a híres emberek utolsó mondatait olvasgatni, mert némelyik tényleg vicces vagy sokatmondó.

A másik két kedvencem pedig (ezzel szerintem nem árulok el nagy titkot) az Ezredes (Chip), és Alaska volt. Mindkettő egy egyéniség, és mindkettő megtört, problémákkal teli karakter, főleg Alaska, aki a könyv végéig egy nagy rejtély marad. Nem tudjuk meg miért tette, amit tett és ez különösen tetszett, hiszen ezzel megoldatlanul marad a rejtély, belátják a fiúk is, hogy az már mindegy, hiszen nem lehet meg nem történté tenni a dolgokat, és ennek ellenére tovább kell lépniük, mert az élet megy tovább. Takumi és Lara is aranyos volt, de őket valahogy annyira nem szerettem meg, mint a triumvirátust. Persze itt is piálnak, cigiznek és még egyéb dolgokat is csinálnak ezerrel a fiatalok, de ez már meg sem lep, holott még mindig nem érzem azt, hogy ez az egész tinédzser nemzedéket jellemezné. Szerintem a tinédzserek többsége nem ilyen életet él, vagy lehet csak én mozogtam anno más közegben. Vagy Amerikában tényleg ennyire más a helyzet.

El sem tudom mondani, mennyire tetszett a könyv, és pont kellő felüdülés volt a sok fantasy után. John Greent még jobban megszerettem és eztán biztosan bizalmat szavazok a többi könyvének is. Azt viszont el kell mondanom, hogy a magyar borító valami borzalom. Sajnálom Gabo Kiadó, de szerintem ennél bármi jobb lett volna, a színe ocsmány, és ki az a nő rajta? Egyik karakterre se passzol, ha Alaska akart volna lenni, akkor nagyon félresikerült, mert Alaska egy fiatal lány, és egyáltalán nem hasonlít a borítón lévő középkorú nőre. A borító senkit ne tántorítson el ettől a remek könyvtől!

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/john-green-alaska-nyomaban
Értékelés: 5/5

John Green: Csillagainkban a hiba

A történet ismertetője:

"A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… „A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában."

Az egyik oldalon véletlenül olvastam, hogy John Green könyvéből majd filmet fognak készíteni valamikor, csak úgy kíváncsiságból elolvastam miről szól egyáltalán és már akkor tudtam, hogy ez nekem való és olvasnom kell. Nos, ennek most jött el az ideje és annyit már itt az elején elmondhatok, hogy nagyon tetszett a könyv.

Mikor megtudtam, hogy miről szól akkor elsőnek a Séta a múltba című film története jutott az eszembe, (abból is van könyv, de azt még nem olvastam), gondoltam egy hasonló történettel kerülök szembe, egy beteg lány és egy fiú egymásba szeretnek, meg minden, de az író itt még tovább csavart a történeten, hiszen két halálos beteg fiatal szeret egymásba, annak ellenére, hogy tudják nem sok van nekik hátra. Ez a könyv teljesen kifacsarta a szívemet és a végére teljesen elszomorított. A könyv szépen és meghatóan, teljesen reális és hihető módon írja le milyen lehet egy halálos beteg élete, hogy mit érezhet, hogy mit gondolhat a világról és a környezetéről. Két főbb beteg szereplőnk is van, mindegyik másképp áll az élethez és másképp gondolkozik.

A főszereplő narrátor, Hazel teljes nyugalomban és a tehetetlensége tudatában éldegél, tudja, hogy semmit nem tehet a betegsége ellen, már régen elfogadta, magányosan otthon tölti az idejét a szüleivel, nem barátkozik senkivel sem, még azt is nehezen viseli, hogy a szülei csakis neki szentelték az életüket. Folyamatosan kedvenc könyvét olvasgatja, a The Imperial Affliciton-t, és arról ábrándozik, hogy a könyv írója, Peter Van Houten egyszer majd válaszol a rengeteg levelére, amiben arra kéri a férfit, hogy mondja el, mi a könyvének folytatása, ugyanis Hazel egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy a könyvnek nincs normális befejezése. Ez az egész pedig azért zavarja ennyire, mert nem tudja mi lesz a többiekkel majd a halála után. És azért imádja ezt a könyvet, mert egy ugyanolyan halálos beteg lányról szól, amilyen ő saját maga és úgy érzi, hogy csakis a könyv érti meg igazán min megy keresztül. Ő az elfogadást választja, nem harcol a betegsége ellen.

Vele ellentétben Augustus, vagyis Gus, gyűlöli, hogy beteg és azt szeretné, ha valamilyen nagy dolgot hagyna hátra maga után, ha sokan emlékeznének rá, ha nem felejtenék el, ahogy egyre inkább romlik az állapota, úgy lesz egyre rosszabb kedve és csakis Hazel és a kapcsolatuk az egyetlen pozitívum az életében. Ő már másodjára éli át, milyen egy halálos beteggel együtt lenni, mert a korábbi barátnőjének agytumora volt és a lány abba halt bele. Gus és Hazel egymásba szeretnek szépen lassan, de ezt az egészet nem csöpögősen és nyálasan írja le az író, hanem szépen és szerethetően.

Mindkettejük érdekes karakter és habár valahogy sejtettem, hogy nem lesz happy end a történetük vége mégis vártam arra, hogy minden rendbe jöjjön.... persze nem jött, hiszen a betegségüket nem lehet túlélni, de a vége így jó és tökéletes, máshogy nem is alakulhatott volna.

Rajtuk kívül érdekes karakter volt még Isaac, aki Hazel és Gus barátja is egyben, a fiú a látását vesztette el, és sajnáltam, hogy a barátnője ahelyett, hogy ekkor kiállt volna mellette, inkább elhagyta a fiút, lehet nem rosszindulatból tette, hanem tényleg nem tudott volna egy beteg fiúval megbirkózni és nem tudta volna elviselni, hogy egy beteg emberrel legyen együtt, de akkor is szemét és önző dolog volt tőle. Emellett az író, Peter Van Houten pedig azt szimbolizálta, hogy mit tehet a szülőkkel a beteg gyermekük elvesztése, hiszen az ő lánya is meghalt rákban 8 éves korában, erről írta meg a könyvét, és egyszerűen azóta se volt képes feldolgozni ezt az egészet, Hazel szintén attól fél a szüleivel is ez fog történni a halála után.

Az egész könyvnek szomorú a hangulata, folyamatosan az elmúlás, a halál lengi körbe a szereplők mindennapi életét, és a karakterek drámáján kívül még olyanokról is olvashatunk, hogy a szülők miként élik meg a gyermekük betegségét, hogy mi a fontos abban a rövid életben, ami megadatott egy halálos beteg számára, hogy miként élik meg a mindennapokat és hogy mit gondolnak arról, ahogy a többi ember bánik velük. Kicsit furának gondoltam az elején, hogy a könyvnek nincs normális befejezése, hiányérzetem volt vele kapcsolatban, de aztán átgondoltam és rájöttem nincs is szükség a teljes befejezésre, hiszen mind tudjuk mi lesz Hazel sorsa is.:(

Ez a könyv belopta magát a szívembe, és majd valamikor magyarul is olvasni akarom, kíváncsi vagyok a fordításra. Nagyon várom a filmet, remélem mihamarabb elkezdik a forgatást.

Kedvenc idézet: "Thats the thing about pain. It demands to be felt."

Ui: A magyar cím olyan furán hangzik szerintem, az eredeti angol valahogy érdekesebb és fülbemászóbb. (The fault in our stars)

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/john-green-csillagainkban-a-hiba

5/5*