A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyaxia koronái. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyaxia koronái. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. szept. 30.

Carissa Broadbent: A hamvak és az elátkozott király (Nyaxia koronái 2.)

Fülszöveg:
A szeretetet és a szerelmet is fel kell áldoznia a hatalomért.
A Kejarin minden darabokra tört, amit Oraya valaha igaznak gondolt. Fogollyá vált a saját birodalmában, az egyetlen lényt gyászolja, aki számára a családot jelentette, és szerelme árulását követően már azt sem tudja, mit gondoljon saját érzéseiről. Csak egy dologban biztos: nem bízhat többé senkiben, a legkevésbé Raihnben.
Raihnért, az Átváltozott királyért még saját nemesei sem rajonganak. A Vér Háza pedig a birodalmába vájja karmait, és azzal fenyeget, hogy belülről tépi azt darabokra.
Amikor Raihn titkos szövetséget ajánl Orayának, a lány számára az alku elfogadása tűnik az egyetlen lehetőségnek, amellyel visszaszerezheti trónját – és bosszút állhat szerelme árulásáért. Ehhez azonban olyan pusztító ősi erő birtokába kell jutnia, amelyhez apja legnagyobb titkain keresztül vezet az út.
Ellenség közelít minden oldalról, és semmi sem az, aminek látszik. Oraya, miközben lassanként megfejti múltja titkait és szembenéz a jövőjével, kénytelen választani a hatalom megszerzésének véres valósága és azon pusztító szerelem között, amely a vesztét okozhatja.

Annyira tetszett a Nyaxia koronái könyvsorozat első része, hogy nem akartam sokat várni a folytatással. Így rögtön az első rész után kézbe vettem a másodikat és milyen nagy szerencse ilyenkor hogy ez is megjelent már magyarul, így nem kell semennyit sem várnom, hanem rögtön olvashatom tovább a történetet. Az első könyvben voltak olyan aspektusok, amik annyira nekem nem jöttek be és tényleg őszintén érdekelt merre halad tovább a történet, így nagy elvárásokkal kezdtem neki a könyvnek. Szerencsére nem kellett csalódnom, de még mennyire nem, sőt rögtön azzal kezdenék, hogy nekem a második rész iszonyatos tetszett. Jobban is, mint az első könyv. Na, de nézzük sorban.

Rengeteg dolgot tudnék felsorolni, hogy miért imádtam ezt a részt. Azt találtam a legjobbnak benne, hogy kiköszörülte az első rész hibáit (legalábbis amik engem zavartak, így én a hibákhoz soroltam ezeket) valamint éppen azt kaptam most, amit egy ilyen vámpíros könyvtől várna az ember. Jó lehet nem minden ember, de én mindenképp. Szerencsére most nem kaptunk semmilyen felesleges és erőltetett halálos versenyt, hanem végre tényleg a vámpíros hatalmi játszmákról szólt ez az egész, ahogy annak az elejétől kezdve lennie kellett volna. Oraya és Raihn elsőnek egymásnak feszülve próbálják megragadni és megtartani a hatalmat, aztán mikor egy másik ellenség mindkettejük ellen tör, akkor kénytelenek összefogni és úgy harcolni az ellenük lázadókkal szemben.

A történet felépítése talán kissé kiszámítható, de legalább a történések, a fordulatok és az árulások logikusan és teljesen reálisan követik egymást, ahogy annak lennie kell. Kaptunk fordulatokat bőven és néhány helyen engem is sikerült meglepni, mert szerencsére nem mindig alakultak klisésen a dolgok és hőseinknek se jött össze mindig minden elsőre, de ez éppen így volt életszerű.

Oraya

A könyv szerkezetét tekintve szintén kisebb változáson ment át, mert míg korábban Oraya-t kaptuk meg egyetlen narrátornak, az írónő most váltott nézőpontra állt át, amire nem számítottam, de mégis felettébb örültem neki. (Hisz tudjátok, hogy a több nézőpontos történetmesélés az egyik kedvencem.) Jobban belegondolva kellett ez ide, mert így lett teljes a történet, hogy láttuk Raihn szemszögét, hogy megismertük az ő szempontjából a korábban és a most történteket és megkaptuk a magyarázatot arra, kicsoda valójában Raihn és miért tette azt, amit tett. Eddig is kedveltem őt, mint karaktert és írtam már arról korábban, hogy igazán üdítő volt látni végre egy másfajta férfi főszereplőt, mint amiket folyton kapunk a fantasy könyvekben. De most lett véglegesen nagy kedvencem Raihn hogy megismerhettem a múltját és minden vele kapcsolatos dolgot. Az egyetlen nagy hibája, hogy ő az aki megölte Vincentet, amiért sosem tudok neki megbocsátani, de hát senki sem lehet tökéletes ugyebár.

Itt szeretnék átkanyarodni a karakterábrázolásra és a karakterek építésére, mert a váltott nézőpontos történetmesélés legnagyobb előnye, hogy így mind Oraya és mind Raihn lelkivilágába, érzéseibe és gondolataiba betekintést nyerhettünk. Tetszett köztük a kontraszt, hogy ellentétes oldalról indultak ebben a részben. Oraya teljesen padlóra került az első rész végén történt árulás miatt és mert elvesztette az apját, majd az ellenség fogságába esett. Oraya összetört Vincent halála után hisz elvesztette szeretett apját, aki habár mint kiderült nem volt tökéletes, de Oraya akkor is szerette őt. Önmagát okolja a férfi halála miatt így gyászolva kicsit depressziós spirálba kerül és nehezen tudja feldolgozni mindezt. Mellesleg ott van Raihn, aki a felelős az apja haláláért, és aki mondjuk úgy fogságban tartja és kénytelen elviselni a jelenlétét. Minden motivációját és életkedvét, minden harci kedvét elvesztette és a bűntudat miatt Vincentről képzeleg, mintha még mindig vele lenne és mintha még mindig segíteni tudna rajta. Vincent "szelleme" végigkíséri az egész második részt, és Vincent hangja Oraya saját bűntudatának jelképeként jelenik meg.

Vele ellentétben Raihn mondhatni fentről indul, hisz megszerezte az Éjszülött koronát. Miután végzett Vincettel ő lett az új Éjszülött király és olyan hatalom került a kezébe, amit korábban sosem birtokolt. De ez a hatalom sok bajjal és problémával jár, mert ahogy a mondás tartja a hatalmat sokkal könnyebb megszerezni, mint aztán megtartani és Raihn-nek éppen ezzel kell szembesülnie. Nem tud nyugodtan ülni a trónján, mert gyakorlatilag mindenki ellene tör. A bukott Hiaj vámpírok lázadnak ellene, Oraya lázad ellene, majd pedig saját népe a Rishanok és a kényszerű szövetség, a Vérszülött vámpírokkal szintén lázad ellene. Aztán egy puccs következtében Raihn életére törnek és frissen megszerzett hatalmát elvesztve újra a mélyben találja magát… csak most már nem egyedül, hanem Oraya-val együtt. És aztán együtt összefogva indulnak el hogy visszaszerezzék, ami őket illeti.

Raihn

Sok minden történik tehát ebben a részben, egy percig sem lehetett unatkozni rajta, nekem mégis legjobban nem maga a történet, hanem a két főszereplőnk belső vívódása, egymás elleni harca és a karakterük fejlődése tetszett a legjobban. Rég találkoztam már két ilyen jól megírt főszereplővel, mint Oraya és Raihn és az pedig bónusz pont, hogy ketten együtt remek párost alkotnak és csak úgy izzik köztük a levegő. Egyik kedvenc párosom lettek. És a legszebb az egészben ahogy a kapcsolatuk alakult, hogy tényleg gyakorlatilag mindent átéltek együtt. Voltak bizalmatlan riválisok és kényszerű szövetségesek, voltak naiv fiatal szerelmesek, aztán elárulták egymást. Voltak mindketten mélyponton, majd a csúcson, voltak boldogok és szomorúak együtt. Sok mindenben hasonlítanak, de sok dologban mégis különböznek, és talán azért is olyan jó páros ők ketten, mert tökéletesen kiegészítik egymást.

Tetszett a kontraszt, hogy Raihn végül épp egy olyan életet kínált Oraya számára, amit a lány mindig akart, és amire mindig vágyott. Raihn a szabadságot és az erőt kínálta neki, önbizalmat adott a lánynak és megmutatta neki, hogy Oraya mire lehet képes egyedül is. Raihn sosem akarta ketrecbe zárni, sosem akarta korlátozni őt, mindig hitt benne és mindig mellette állt. Éppen azokat a dolgokat adta meg Oraya számára, amit a lány korábban Vincenttől sosem kaphatott meg.

Ha már Vincentnél tartok akkor meg kell jegyeznem, hogy örültem annak, hogy habár meghalt az első rész végén, de valahogy mégis olyan érzésem volt végig, mintha még mindig velünk lenne. Kövezzetek meg, de én kedveltem Vincentet minden hibája ellenére és habár nem volt tökéletes apja sosem Oraya-nak, de mégis imádtam az apa-lánya dinamikájukat az első részben. Bonyolult volt a kapcsolatuk, az nem vitás. Örültem annak, hogy megismerhettük a múltat és hogy Vincent hogy találkozott Oraya anyjával és milyen kapcsolat volt közöttük és annak pedig főleg örültem, hogy megkaptuk a magyarázatot, hogy Vincent miért fogadta be Oraya-t és miért nem ölte meg gyerekkorában. Bár ha nagyon őszinte akarok lenni ennél valami bonyolultabb vagy érdekesebb magyarázatra számítottam, de valljuk be, néha a legegyszerűbb megoldás a legkézenfekvőbb. Főleg azért, mert ez is azt bizonyítja, hogy Vincent mégsem volt olyan kegyetlen és rideg ember, mint amilyennek mindig mutatta magát. Ha mást nem is, de Oraya-t mindig nagyon szerette az első perctől kezdve.

Oraya és Raihn

Ebben a részben kaptunk új ellenségeket és érkeztek új karakterek, de ezek közül nekem egyik se tűnt valami érdekesnek, és többségük ilyen hamar távozott a sztoriból, így nagyon meg se ismerhettük őket. A mellékszereplők közül nyilvánvalóan csak Septimus és Mische az említésre méltóak, persze más-más okokból. Septimust már az első részben érdekesnek gondoltam, és itt nagyobb szerepet kapott, az pedig szerintem senkit se lepett meg, hogy végül ő lett a nagy „fő gonoszunk”, aki a háttérben mozgatta a szálakat. Hisz eddig is nyilvánvaló volt, hogy valamit kavar a háttérben és nem értem Raihn hogy lehetett olyan ostoba, hogy megbízott benne és éppen vele kötött szövetséget. Bár azt továbbra se értem hogy mi Septimus végső nagy célja, mert valahogy sejtem, hogy nem csak ennyi, amit eddig láttunk. Az pedig tényleg érdekel, hogy hova tűnt a nagy finálé után és hogy mit tartogat még számunkra a jövőre nézve. Mert az holt biztos, hogy nem most láttuk őt utoljára.

Végül pedig itt van nekünk Mische, akiről eddig nem sokat szóltam, és őszintén szólva azért, mert nem nagyon tudom őt hova tenni. Sajnos ez a véleményem a második könyv befejezése után se változott, mert számomra olyan kis semmilyen karakter ő. Most kapott valami kisebb saját történetszálat és megtudhattunk pár dolgot a múltjáról, de ez még mindig nem elég, hogy valóban érdekelni kezdjen ő maga, mint karakter. Épp ezért leszek bajban a folytatást tekintve, mert ha minden igaz, ezzel a könyvvel lezárult Oraya és Raihn sztorija és a következő két résznek a sorozatban Mische lesz a főszereplője és az ő történetét fogjuk megkapni. Hát nem tudom… valójában annyira nem érzem a késztetést, hogy épp emiatt olvassam a folytatást, mert nem tudom elképzelni, hogy milyen izgalmas és érdekes történetet lehetne Mische köré írni. De lehet ezzel csak én vagyok így.

Nekem sokkal jobban tetszett a második könyv, mint korábban az első, mert szinte minden meg volt benne amit én egy vámpíros fantasy könyvben szeretnék látni. Kaptunk sok kalandot, fordulatot, vért és drámát, egy percig nem lehetett rajta unatkozni és sodortak az események előre. Örültem a váltott nézőpontos történetmesélésnek, mert így mind Oraya és mind Raihn igazából megnyílhatott előttünk olvasók előtt, és öröm volt olvasni a lelki vívódásaikat és harcukat elsőnek egymás, majd pedig a közös ellenség ellen. Remek kis duológiát kaptunk ebben a két részben, és nagy kedvencem lett ez a két könyv összességében. A folytatásban új főszereplővé lép elő Mische és az ő történetét ismerhetjük meg, amit talán valamikor olvasni fogok, de azt még nem tudom mikor. Most egyelőre Oraya és Raihn maradnak a kedvenceim, és maradok az ő történetüknél.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2025. szept. 21.

Carissa Broadbent: A kígyó és az éj szárnyai (Nyaxia koronái 1.)

Fülszöveg:
Akár ember, akár vámpír vagy, a túlélés szabályai ugyanazok: soha ne bízz, soha ne engedj, és mindig – mindig – vigyázz a szívedre!
Az Éjszülött vámpírkirály örökbe fogadott emberlánya, Oraya olyan világban vetette meg a lábát, amely arra hivatott, hogy végezzen vele. Az egyetlen esélye, hogy valaha puszta prédánál több lehessen, ha részt vesz a Kejari versenyen: a legendás tornán, amelyet maga Nyaxia, a halál istennője szervez.
De a három vámpírház legkiemelkedőbb harcosai között győzelmet aratni nem lesz egyszerű. Így a túlélés érdekében Oraya kénytelen szövetséget kötni egy titokzatos riválissal. Raihnben minden veszélyesnek tűnik. Könyörtelen vámpír, hatékony gyilkos, a lány apjának és uralmának ellensége… valamint Oraya legnagyobb vetélytársa. Ennél azonban sokkal rémisztőbb, hogy Oraya mennyire vonzódik a férfihoz.
A Kejarin viszont nincs helye együttérzésnek. Minden biztosnak hitt tudás, ami Oraya világát alkotta, összeomlik. Raihn ugyan talán mindenkinél jobban megérti őt – ám bimbózó vonzalmuk akár a vesztét is okozhatja egy olyan birodalomban, ahol semmi sem halálosabb a szerelemnél.

A vámpíros könyvek nálam mindig jöhetnek, ez az egyik téma amit sosem tudok megunni és amiből tényleg képes vagyok bármekkora mennyiséget elfogyasztani. A vámpíros műfajhoz többen sokféleképpen nyúltak már hozzá és igen sokféle könyv jelent meg ebben a témában. Nálam viszont mindig azok voltak inkább a nyerőbbek, ahol a vámpírlét sötétebb és véresebb oldala került előtérbe, nem pedig a romantikázás vagy a könnyedebb hangvétel. A fülszöveg alapján bevallom én valami komolyabb és sötétebb történetre vágytam, így sajnos kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy inkább egy romantikus könyvet kaptam… amiben mellesleg ott vannak a vámpírok is.

Az a legrosszabb az egészben, hogy nem olyan szörnyű a könyv alaptörténete és a karakterek se lennének olyan rosszak, csak úgy érzem, hogy az írónő nem gondolta át alaposabban az egészet, mert azokba a tipikus romantasy könyves klisékbe trappolt bele, amiket tényleg ideje lenne már minden írónak nagy ívben elkerülnie. Van néhány baki a történetben, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül és nem értem hogy lehetett mindezt benne hagyni a könyvben.

Kezdjük ott hogy nem értem mi szükség volt erre a Kejari versenyre, ami nagyon egyszerűen megfogalmazva egy Éhezők viadala vámpíroknak. Na és persze Oraya-nak. Ezt a „halálos verseny” témát szintén kezdem már unni, főleg hogy ide teljesen nem illett. Annyira irreális és röhejes az egész, hogy éppen egy halandó lány nyeri meg a versenyt és végez egy csomó vámpírral. Egy reális és valós forgatókönyv szerint minden vámpír egyből Oraya-nak megy neki és nagyjából az első néhány percben végeznek vele. Vagy ha már nem is mindenki, akkor legalább az ellenség Rishan vámpírok együtt és szimpla bosszúból rögtön végeznek vele csak hogy kicsesszenek Vincent-tel.

Oraya

Ha tovább szeretnék akadékoskodni, akkor megkérdezném, hogy mégis milyen halálos verseny az, ahol a versenyzők nincsenek teljesen elzárva a külvilágtól hanem gyakorlatilag mászkálhatnak amerre csak akarnak és csalhatnak amikor csak akarnak? Ha már egy csak egy győzhet és mindenki más meghal versenyt akarunk tartani, akkor csináljuk azt normálisan és ne ilyen lagymatag módon. Tehát számomra ez az egész Kejari röhejesen jött le és akármennyire keménynek és véresnek akarta az írónő lefesteni a próbákat és a harcokat, nem tudtam komolyan venni, nem tudtam valóban izgulni senkiért, mert mindannyian tudtuk, hogy Oraya és Raihn lesznek a győztesek és mindenki más meghal. És ha ebben valaki valaha is kételkedett, akkor tegye a szívére a kezét és mondja inkább meg őszintén, hogy nekem van igazam.

Ha már a kiszámíthatóságnál tartunk, akkor azt se mondja nekem senki, hogy nem lehetett egyből tudni, hogy Raihn a Rishan örökös, mikor szóba került ez a téma és arról értekezett mindenki, hogy vajon ki lehet az. Ennél nagyobb klisét nem is lehetett volna a könyvbe rakni, és komolyan csak forgattam a szemem, hogy „jaj, micsoda fordulat”. És itt jön a következő kérdésem és egy újabb baki. Oraya hogy a fenébe nem rakta magában össze a képet, mikor látta Raihn-en az örökösjegyet miután összejöttek? Oké, értem én hogy olyan extázisba került a szex után, hogy az na, de ha meglátsz valakin egy örökösjegyet, akkor csak rájössz, hogy kivel állsz szemben, nem? Mert amikor a végén rajta jelent meg, azt persze rögtön felismerte, de máson nem? Ezt így nem tudtam komolyan venni egyszerűen.

Szerintem sokkal jobban működhetett volna ez a könyv, ha nem a Kejari verseny van a középpontban, hanem azt kihagyják innen és szimplán csak a vámpír hatalmi játszmák és harcok köré összpontosul a történet. Hisz a hatalmi harcok főleg a vámpírok örökké tartó halhatatlan világában mindig izgalmasak, véresek és lássuk be erotikusak, és ezekből olyan jó izgalmakat lehetett volna mindig kihozni. És habár a történet a klisék és a bakik miatt hagyott némi kívánnivalót maga után, de legalább remek karaktereket kaptunk, én legalábbis imádtam a három főszereplőnket.

Vincent

Oraya, Raihn és Vincent szerintem mindhárman jó kis karakterek, persze más-más okokból és annak különösen örültem, hogy mindhármójuk motivációi és céljai világosak és érthetőek voltak és annak érdekében cselekedtek végig. Oraya a nő főhősünk, akit az Éjszülött vámpírkirály, Vincent gyerekként vett magához és mentette meg őt azzal, hogy saját lányaként nevelte fel. Vámpírok közt és egy vámpírkirály apa mellett emberként felnőni pedig nem egy sétagalopp és ez az egész helyzet amibe Oraya került alaposan rányomta a lány személyiségére a bélyegét. Vincent minden tőle telhetőt megtett, hogy megkeményítse a lányt és erőssé nevelje és Oraya pedig mindent megtett volna azért hogy Vincent büszke lehessen rá. Oraya kemény, szívós, bizalmatlan, határozott és gyilkos nővé vált és felnőve semmire se vágyik jobban csak hogy megnyervén a Kejari-t és nyertesként kapott kívánságát arra használhassa fel, hogy összekösse magát Vincent-tel és úgy válhasson belőle is vámpír, hogy igazából nem kell hozzá meghalnia.

Annak ellenére hogy Oraya büszkévé szeretné Vincent-et és mindent érte tesz, hogy megfeleljen neki, mélyen legbelül azért mégis lázad ellene és a Vincent által képviselt kegyetlen és könyörtelen vámpírlét ellen. Hisz az apja háta mögött visszajár az emberek közé, vámpírokat öl és ahogy egyre többet tud meg a körülötte lévő világról, úgy nyílik fel a szeme, hogy milyen ember Vincent valójában. És ez már csak így van, főleg a lányok apjukkal való kapcsolatuk alakulásában. Hisz kislányként általában mindenki felnéz rá és isteníti az apját, ő a védelmezője és mindene számára, de ahogy idősebbek leszünk rájövünk, hogy a szüleink is csak emberek jó és rossz tulajdonságokkal. Vincent pedig igenis komplex karakter, és egyértelmű, hogy Oraya ezt azért nem vette észre hamarabb, mert ártatlan és hálás gyermeki szemmel tekintett mindig rá.

Oraya és Vincent

Őszintén megmondom, hogy nekem legjobban Oraya és Vincent apa-lánya kapcsolatának alakulása és változása tetszett ebben a részben, mert annyira összetett módon mutatta be az írónő ezt az egészet. (Kicsit Jude és Madoc közti kapcsolatra emlékeztetett ez az egész, amit A levegő népe trilógiában szintén imádtam.) Persze azt nem értettem az elejétől kezdve, hogy Vincent miért pont Oraya-t kímélte meg és miért nem ölte meg őt is, mint a többi embert akkoriban, és egészen a végéig ott motoszkált bennem a kérdés, hogy erre mikor kapunk egy értelmes és hihető magyarázatot. Szerencsére a végén megkaptuk és arra aztán tényleg nem számítottam, hogy kiderült Oraya tényleg Vincent lánya, vagyis tényleg ő a vér szerinti lánya.

Persze így már érthető Vincent miért nem ölte meg őt és miért vette magához, azt viszont továbbra sem értem, hogy ha Oraya félig vámpír, akkor ennek miért nem láttuk eddig egyetlen jelét sem. Oké, van egy kis mágikus képessége, de az alig pislákolt eddig, és komolyan senkiben sem merült fel a kérdés, hogy lehetnek képességei ha állítólag csak egy normális halandó ember? És ha Vincent a vér szerinti apja, akkor miért nem mondta ezt el neki az elejétől kezdve? Miért kellett titkolózni és úgy beállítani az egészet, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, hanem Vincent csak úgy befogadta volna őt, hogy nevelőapjaként nevelje fel? Nem értem. Talán erre kapunk választ a második részben, vagyis én nagyon bízok benne, mert ennek így eddig nem sok értelme van.

Raihn

Tudom, hogy eddig nem sok szót ejtettem Raihn-ről, de őt sem szeretném kihagyni, mert nem is lehetne. Tényleg nagyon bírtam őt és igazán felüdülés volt hogy végre nem egy sötét hajú, árnyakat használó férfi főhős kapunk, hanem végre valami mást láthatunk. (Esküszöm, ha még egy fekete hajú „Shadowdaddy-t” látok egy könyvben férfi főhősként, akkor azt a könyvet biztos nem fogom tovább olvasni.) Habár Raihn elég átlátszó személyes önző okok miatt kezdett el Oraya-val haverkodni és szövetségre lépni, és előre lehetett tudni, hogy csak ki akarja használni a lányt, de mégis tetszett a kapcsolatuk alakulásának bemutatása.

Ahogy Raihn óvatosan és minden báját és megnyerő modorát bevetve döntötte le a falat közöttük és ahogy sikerült Oraya bizalmába férkőznie és feltörni a lány igencsak rideg páncélját. Épp azt adta meg a lánynak, amire az mindig vágyott, meglátta azt az Oraya-t, akit a lány mélyen magába akart rejteni és tényleg olyannak szerette meg amilyen valójában, és nem annak, akinek mutatni akarja magát. Épp ezért mondhatnám most hogy Oraya mekkora egy ostoba liba volt mikor bedőlt ilyen könnyen Raihn-nek és hogy mindent feláldozott érte és egyetlen kívánságát rá áldozta a saját korábbi céljait teljesen figyelmen kívül hagyva, de nem mondom, mert Raihn-nek tényleg nehezen lehetett volna ellenállni és talán én se tudtam volna. Az pedig csak plusz pont, hogy Raihn-enk sötétvörös haja van, mert én imádom a vörös hajú karaktereket és lássuk be vörös hajú férfi karakterünk, főleg főszereplőnk pedig tényleg szinte elvétve van. Oraya önzetlen feláldozása után Raihn váratlan árulása elég jó kis csavar volt, ha engem kérdeztek és mindaz ami a könyv végén történt igen érdekes és izgalmas folytatást ígér.

Az első könyv fő történetszála ezzel a halálos versennyel a középpontban szerintem teljesen felesleges volt és nem illet ide, bőven elég lett volna ha a vámpírvilág hatalmi és véres játszmáit kapjuk meg valamilyen más köntösbe ágyazva. A történet szerkezeti felépítése tehát nekem annyira nem jött be, ezt a semmilyen kis versenyt nem tudtam komolyan venni, mert tudni lehetett, hogy kik lesznek a győzteseink és kész. A három fő karakterünket és egymáshoz való kapcsolatukat viszont imádtam, Oraya, Raihn és Vincent rögtön kedvenceim lettek, és tényleg mindhármukat igencsak megszerettem. A könyv végén kapott fordulatok nálam nagyot ütöttek és olyan nyitott kérdések maradtak, amitől én egy ennél sokkal izgalmasabb és véresebb folytatást várok a második részben. Annyira érdekel, hogy mi fog történni, hogy rögtön olvasom a folytatást, és nagyon bízom benne, hogy abban nem kell majd csalódnom.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...