Jeaniene Frost: Síron innen, síron túl (Cat és Bones 7.)

Fülszöveg:

Mindig akad egy újabb kiásandó sír.

Az élet az utóbbi időben természetellenesen nyugodtan telt a vámpír Cat Crawfield és férje, Bones számára. Tudhatták volna, hogy nem szabad lazítaniuk az éberségükön, mert egy megdöbbentő felfedezés miatt most újra kénytelenek akcióba lendülni, hogy megakadályozzanak egy mindent elsöprő háborút…

Egy aljas CIA-ügynök rettenetes titkos tevékenységet folytat, amely azzal fenyeget, hogy veszélyesen elmélyíti a feszültséget az emberek és az élőholtak között. Catnek és Bonesnak versenyt kell futniuk az idővel, hogy megmentsék a barátaikat a halálnál is rosszabb sorstól… mert minden újabb felfedett titokkal egyre halálosabbnak bizonyulnak a következmények. És ha kudarcot vallanak, az életüket – és mindenkiét, akit szeretnek – egy hajszál fogja elválasztani a sírtól.

A világszerte kirobbanóan sikeres Cat és Bones-sorozat befejező része.

Hagyd, hogy elragadjon!

Mivel időközben sikerült hozzájutnom a Cat és Bones könyvsorozat utolsó részéhez, így gondoltam tudjuk le akkor a dolgot és jöjjön most ez a könyv a sorban. Nem olyan régen olvastam a hatodik részt így viszonylag friss emlékekkel tudtam nekiállni a folytatásnak, ez se hátrány, ha ebből a szempontból nézzük. És mivel egy hosszú hét részes könyvsorozat befejező részéről van szó, így csak azért is hajtott a kíváncsiság, hogy milyen lezárást kapunk a hosszú történet végére.

Ha úgy vesszük akkor a történet ott folytatódik ahol az előző abbamaradt, majdnem ugyanott veszi fel a fonalat. Madigan ügynök titkos és felettébb aggasztó ténykedéseit Cat nem tudja tovább tétlenül nézni és mikor értesül korábbi kollégái állítólagos haláláról, akkor elhatározza, hogy utána jár a dolgoknak. Mert abban mindenki biztos, hogy Madigan hazudik és titkol valamit, és milyen igazuk lesz! Sőt, mint később kiderült, Madigan sokkal nagyobb titkokat rejteget, mint arra Cat-ék valaha számítottak volna. És innentől kezdve spoileresen folytatom, mert nem lehet máshogy.

Nagyon meglepett hogy milyen irányba vitte el az írónő a történetet, mert bármi másra gondoltam volna csak arra nem, hogy oda lyukadunk ki, ahova végül elértünk. Persze adta magát a dolog, hogy Madigan titkos kísérleteket végez valamiért és hogy ehhez Cat-nek is köze van, de én azt hittem, hogy valami vámpírellenes szert fejlesztenek vagy nem is tudom igazán mire számítottam, de arra semmiképp sem, ami kiderült. Valóban szuper fegyvert készítettek, csak itt a fegyver nem egy tárgy hanem egy alig 8 éves kislány, aki nem mellesleg Cat gyermeke. És aki nem csak hogy fél vámpír és fél ember, mint Cat régen volt, hanem harmad vámpír/ember/ghoul és ezért talán a legerősebb teremtmény a földön. Vagy valami ilyesmi. Mert habár a kislány erős és különleges, mégsem a képességei a lényegesek, hanem a puszta létezése, hisz egy új faj első példánya, akiben a régóta ellenséges vámpírok és ghoulok tulajdonságai keverednek. Ilyen lény pedig nem létezhet, és ha mindez kiderül, az a két faj közti háborúhoz vezethet.

Ha mindez nem lenne elég kiderül, hogy Madigan nem az a nagy lángelme és fondorlatos gonosztevő, akinek hittük, hanem csak egy báb, akit egy random emberbőrbe bújt démon rángatott zsinóron idáig. A démon célja pedig hogy kirobbantsa a háborút a vámpírok és ghoulok között és így meggyengítse őket, hogy újra a démonok lehessenek a legerősebbek a Földön. Vagy valami ilyesmi. Őszintén szólva valami nagyobb és érdekesebb ellenfélre számítottam volna így a végére, nem pedig arra, hogy az írónő valami random démont előszed, miközben Madigan szerepe pedig totálisan jelentéktelenné zsugorodik. Nem mintha Madigan olyan nagy karakter lett volna, de legalább régebb óta ismertük és végig úgy volt felépítve, hogy valami nagy szemétséget művel a háttérben. Ellenfelek terén tehát csalódtam.

Maga a történet, a fordulatok, titkok, leleplezések és az izgalom sokkal jobban és koherensebben lett most felépítve, mint az előző részben. Gyorsan és lendületesen lehetett olvasni annak ellenére, hogy azért nem hozott sok meglepetést, itt is minden fordulatot ki lehetett találni előre. Ha nagyon kekeckedni akarnék, akkor a fő történetszál Cat-el és a lányával szinte majdnem megegyezett az Underworld negyedik filmjének történetével, és aki látta azt, az pontosan érti, hogy mire gondolok.

Cat és Bones hozták a formájukat, aranyosak és szexik voltak egyszerre és végre normális erotikát kaptunk ebben a részben, nem olyat, mint az előzőben. (Azt a repülős szexjelenetet a hatodik részben még mindig nem sikerült kihevernem.) Ha tovább akarnék kötekedni, akkor feltenném a kérdést, hogy mi szükség volt arra, hogy behozzuk Cat-nek van egy lánya, akiről idáig nem is tudott? Jó, persze nem hagyományosan szülte meg, hanem Madigan emberei „kikísérletezték” szerencsétlen gyereket, legyen elég ennyi, akit érdekelnek a részletek, olvassa el a könyvet. Nem tudom, szerintem kicsit erőltetettnek tűnik, hogy az írónő így a végére behozta a történetbe a gyermek történetszálat, mintha anélkül nem lehetett volna valami értelmes és boldog befejezést írni.

Mert mi van akkor ha Cat és Bones csak kettesben élik tovább halhatatlan életüket? Ketten nem lettek volna boldogok? De. Feltétlen szükséges volt ide ez a kislány? Nem. Számomra furcsán vette ki magát ez az egész, kicsit olyan Twilight-os beütése lett ettől ennek a sztorinak, mert itt is az az üzenet jött le számomra, hogy csak a gyerekkel lehet boldog az élet, és a gyerekért mindent meg kell tenni, mert ő az élet értelme. Blablabla. Szájbarágós és erőltetett az egész. Azon persze jót mosolyogtam magamban mikor kiderült, hogy Tate a biológiai apja a lánynak, és Bones megjegyezte, hogy most már Tate-től se fog soha az életben megszabadulni, csakúgy, mint Cat anyjától, Justinától.

Az utolsó részre senkit nem kellett nélkülöznünk, minden fontosabb karakter és mellékszereplő visszatért kisebb-nagyobb szerepben. Voltak akik hozták a formájukat és nem lehetett őket nem szeretni, mint mondjuk Denise és Ian, és voltak akiktől csak újra felszaladt az ember szemöldöke, mint mondjuk Don. Mikor azt hiszed, hogy már mindent tudsz Donról és végre megbocsátottál neki a sok múltbéli hibáért, akkor kiderül valami új és megint ütnéd, amíg él. Cat így volt ezzel, és mi is olvasók. A sok komolykodás közepette kaptunk azért jó adag humort is, amit nagy részben Ian szolgáltatott nekünk, mint a rezidens mókamester. Ebben a részben így bírtam őt, pedig azért sokszor éles határon szokott táncolni a szerethető humoros és az idegesítő barom karakterek között.

Határozottan jobban sikerült a hetedik könyv, mint az előző, de azért az első néhány résztől már igen messze vagyunk minden tekintetben. A történet kísértetiesen emlékeztetett egy vámpíros film egyik részének történetére, amitől nem lett rossz, csak ugyanezt láttam már egyszer korábban, így semmi meglepetést nem tartogatott számomra. A lezárást kissé elnagyoltnak és erőltetettnek érzem, én azt se bántam volna, hogy ha Cat és Bones csak maradnak kettesben és úgy alkotva családot élik tovább az életüket. Kicsit fura volt számomra ez a lezárás, és kicsit csalódtam benne bevallom őszintén, de összességében a Cat és Bones könyvek mindig kedvencek maradnak, mert az első három-négy rész máig nagy favorit. Sajnálom, hogy vége lett, de talán jobb is így.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jeaniene-frost-siron-innen-siron-tul

Értékelés: 5/4

Jeaniene Frost: A sírcsapda (Cat és Bones 6.)

Fülszöveg:

Hogyan küldesz a halálba egy gyilkost, ha már halott?

Cat Crawfield, miután épp hogy megakadályozta a természetfelettiek háborúját, nem vágyik másra, mint kis együttlétre vámpírférjével, Bones-szal. Sajnos még megvan a New Orleans-i vudu királynőtől kapott kölcsönképessége. így (merő szívességből) újra harcba szállnak, ezúttal egy gonosz szellem ellen.

Heinric Kramer boszorkányvadász volt évszázadokkal ezelőtt, jó ideje azonban szellemként kísért. Minden Halloweenkor testet ölt, és ártatlan nőket kínoz, mielőtt élve elégeti őket. Ám idén az elszánt Cat és Bones mindent kockára tesz, hogy a túlvilágra küldjék… örökre. De egyetlen rossz lépés is ahhoz vezethet, hogy a saját sírjukat ássák.

Szenvedélyes történet arról, hogy a vámpírok sokszor mennyivel emberibbek az embereknél.

Egyik nagy kedvencem volt évekkel ezelőtt a Cat és Bones könyvsorozat, és sajnos vagy sem, nálunk idehaza nem lettek nagyon híresek a könyvek, pedig igenis remek vámpíros sorozatról van szó. Ebben mondjon bárki bármit az eredeti kimondottan szörnyű, de inkább nevezzük nevén ocsmány első magyar kiadásos borítók igen nagy szerepet játszottak. Nézzétek vissza, hogy az első három rész milyen borítóval jelent meg magyarul és most mondjátok meg őszintén, ti leemelnétek ezeket a könyveket a polcról, ha a könyvesboltban kerültetek volna szembe velük? Hát nem.

Én is ajánlás útján kezdtem bele, mert többen elismerően írtak a sorozatról, és csakis azért adtam neki esélyt. Aztán az első magyar kiadó habár belátta, hogy a borítók ocsmányak és elkezdte a negyedik résztől már az eredeti csodás borítókkal kiadni, amit igen okos döntésnek tartok, nem is értem miért nem így kezdték el már az elejétől fogva. Ám utána nem húzták sokáig, mert az Ulpius becsődölt, a Könyvmolyképző pedig úgy döntött, hogy megmenteni a sorozatot és kiadják a hátramaradt néhány részt, szerencsére a csodaszép eredeti angol borítókkal folytatva a sort. Csak hát az első három rész förtelmes borítója, az Ulpius becsődülése majd hogy a Könyvmolyképző csak később adta ki a megmaradt részeket, sajnos beverte az utolsó szögeket is a könyvsorozat koporsójába, már hogy ideillő hasonlattal éljek. A feledés homályába veszett és sosem lett körülötte igazán nagy hype.

Sok idő eltelt azóta, hogy az ötödik részt olvastam volna, a történetre persze emlékszem, de nem minden maradt meg, így a korábbi kritikáimat újraolvasva elevenítettem fel az emlékeimet és az akkori véleményemet a történetről. A hatodik részben sem áll meg az élet Cat és Bones körül, megint belekeverednek egy kis zűrbe, hogy pontosabb legyek egy sorozatgyilkost kellene elkapniuk és megállítaniuk mielőtt az tovább folytathatná a gyilkolást. Ha emberről vagy netán vámpírról lenne szó, mindez semmiség lenne Cat és Bones számára, csak a mostani ellenfél egy szellem, és itt jön a nagy kérdés. Hogy ölsz meg egy szellemet, aki már halott? És ebbe majdnem beletörik a párosunk bicskája is. A fő történetszálról legyen elég ennyi, Cat és Bones próbálják megvédeni a potenciális áldozatokat és megölni a sorozatgyilkos szellemet.

Nem azt mondom, hogy nem jó ez a történet, csak valamiért nem értettem, hogy jön most ide egy szellem sorozatgyilkos, amikor eddig nagyjából mindig vámpírok voltak az ellenfelek. Cat ugyebár mindig a vámpírok ellen harcolt és őket gyilkolászta, persze csak addig, amíg rá nem jött, hogy nem minden vámpír gonosz gyilkológép. Azt pedig különösen erőltetettnek éreztem, hogy miért pont Cat és Bones feladata az, hogy kezdjenek valamit ezzel a problémával, mikor ismétlem nem a szellemek likvidálása a fő szakterületük? Az egész könyv nagyjából annyiból állt, hogy Cat-ék hajkurászták a szellemet, aki pedig őt hajkurászta, hogy megölje. A szellem rájuk talált, szétverték egymást, majd elmentek egy új helyre, ott a szellem megint rájuk talált, majd megint szétverték egymást és így tovább.

Sajnos nagy meglepetések és történeti csavarok se voltak most ebben a részben, mert annyira klisés és kiszámítható volt az egész, hogy a végére kezdtem én kínosan érezni magam. Most komolyan, ki nem számított arra, hogy majd az egyik feltételezett áldozatról kiderül, hogy ő Kramer titkos halandó segédje? Ki nem számított arra, hogy Kramer Cat-et szemeli ki magának, hogy ő legyen az egyik áldozata? Ki nem számított arra, hogy Cat magánakcióba kezd a végén? Semmi meglepetés nem volt, kiszámítható volt a történet az elejétől a végéig.

Bones és Cat

Ha mindez nem lenne elég, akkor megkaptuk az egyik legnevetségesebb szexjelenetet, ami nem hogy szexi és izgalmas nem volt, de inkább csak röhejes. Tudom, tudom, lehet csak nekem nem elég jó a képzelőerőm (de igenis jó, higgyétek el), vagy én nem tudtam átélni egy a baromi szexinek és menőnek szánt „repülős erotikát”, vagy csak az írónő nem jól írta le és azért lett ilyen baromság belőle, tényleg nem tudom, de egyszerűen képtelen voltam komolyan venni ezt a szexjelenetet. Cat és Bones repülés közben akcióznak, ha értitek mire gondolok, de tényleg. Repülés közben.

És nem annyi az egész, hogy lebegnek egy helyben és megy a dolog, hanem konkréten repülnek előre valamerre és közben csinálják. Én végigröhögtem magamban ezt az egészet és csak azt vártam, hogy a nagy élvezkedés közepette, mikor repülnek neki az első fának vagy valaminek, amit nem vesznek észre, mert annyira lekötik egymás figyelmét. Sajnálom, de ezt nem tudtam komolyan venni, röhejes és kínos volt az egész, és azért se értem, mert a korábbi könyvekben olyan jó kis szaftos erotikát kaptunk mindig, hogy azt öröm volt olvasni. Nem értem az írónő mire gondolt itt, és nem értem miért nem szólt neki egy szerkesztő vagy valaki, hogy ezt a részt inkább vegye már ki és találjon ki egy másik jelenetet helyette.

Mást nem nagyon lehet mit mondani, így a könyvet elolvasva már értem, hogy miért ez a rész kapta a legrosszabb értékelést a moly-on a sorozat részei közül. Kicsit csalódás volt számomra, ennél valami sokkal koherensebb és izgalmasabb történetet vártam volna olyan régi Cat és Bones stílusban. Persze a könnyed stílus, a humor és a két imádni való főszereplő még mindig remek, így olvastatta magát a könyv, de a fő történetszál hagyott maga után némi kívánnivalót. Ezek után nagyon érdekel, hogy mi fog történni az utolsó részben, remélem ott valami jobb sztorit kapunk majd.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jeaniene-frost-a-sircsapda

Értékelés: 5/3

Jeaniene Frost: This side of the grave - A sírnak ez az oldala (Cat és Bones vámpírvadász sorozat 5.)

A történet:
A veszély a sír mindkét oldalán várakozik. A félvámpír Cat Crawfield és vámpírférje Bones sokat harcoltak már az életükért, csakúgy, mint a kapcsolatukért. De mióta legutóbbi csatájukban diadalmaskodtak, Cat új és váratlan képességei a régóta tartó békét fenyegetik…
A vámpírok rejtélyes eltűnésével pletykák kelnek szárnyra, hogy háború közeledik két faj között. Egy fanatikus egymásnak akarja uszítani a vámpírokat és ghoulokat, és ha ez a két erőteljes csoport összecsap, akkor az ártatlan halandók lehetnek a járulékos veszteségek. Így Cat és Bones arra kényszerül, hogy segítséget kérjenek egy veszélyes „szövetségestől” – New Orleans ghoul királynőjétől magától. De az ő segítségének ára talán sokkal veszélyesebb lehet, mint maga a természetfeletti háború fenyegetése… csakúgy, mint a következmények, amiket Cat sose képzelt volna el. (Saját fordítás az eredeti fülszöveg alapján.)

A Cat és Bones vámpírvadász sorozatnak ugyebár csak az első négy része jelent meg ezidáig magyarul. A negyedik rész egy időre elvette a kedvem a sorozattól, abban rengeteg dolog idegesített, így egy kicsit szüneteltettem a dolgot. Nemrég tanakodni kezdtem, hogy mit kellene olvasni, mert kezdtem kifogyni az ötletekből és akkor eszembe jutottak Caték, és hirtelen nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy folytassam a történetüket, így habár angolul, de nekivágtam az 5. könyvnek. És nem bántam meg, mert hihetetlenül tetszett.

Elsőnek azt kell megjegyeznem, hogy az, hogy angolul olvastam plusz pozitívum, így nem kell a "néha" béna magyar fordítások miatt bosszankodnom, vagyis sikerült nélkülöznöm a sok "fortyintást", "szortyintást" és társait, vagy valami hasonló idegesített a magyar könyvekben, már nem is emlékszem pontosan. Frost nem fogyott ki az ötletekből, ismét egy igen akciódús és érzelmes könyvet sikerült megírnia. Cat és Bones most nem az egyik ostoba vagy épp gonosz fajtársukkal kerülnek szembe, hanem a ghoulokkal. Van itt adrenalin bőven, ugyanúgy tele van kisebb és nagyobb poénokkal a könyv, és mellesleg Cat és Bones romantikázása se maradhatott el, így akinek fontos a romantika (vagy inkább a sok szex a könyvekben) annak se kell csalódnia. Bár mintha most kevesebb lett volna ezekből a dolgokból, mint korábban, de lehet csak rosszul emlékszem.

A történet igazából nem nagy szám, és nem is valami eredeti, mégis működik. Egy fanatikus Hitler 2.0 fajgyűlölő és hatalommániás ghoul vezér, Apollyon magához akarja ragadni a hatalmat, és ehhez a saját ostoba tervének megvalósításán keresztül látja a megoldást. Amihez meg kell öletnie Catet, akit úgy állít be, mintha újdonsült képességei veszélyt jelentenének a ghoul faj számára. Így mindenkit Cat ellen uszít, akit ebben a helyzetben még saját fajtája se védene meg Apollyon számítása szerint. Vagy ha igen, akkor a ghoulok és a vámpírok között háború kezdődne. Apollyon nem valami észlény, ezt a végén be is bizonyítja, egy gyáva féreg semmi több. Pont azt kapta, amit megérdemelt.

Az izgalmakat fokozatosan fenntartó történet mellett a karakterek ugyanolyan szerethetőek és fantasztikusak, mint korábban. A 4. könyvben kicsit elegem lett Catből és Bonesból a folyamatos nyavalygásukkal, de itt teljesen helyrerázódtak. Végre normálisan egy párt alkotnak, férj és feleség lettek, és együtt élnek boldogan, mindketten immár teljes vámpírok ugyebár. Hála az égnek Tate is leszállt már Catről, és Bones egyik ex csaja se zavar a képbe. Vagyis a kapcsolatukban semmi dráma nem volt, együtt voltak békében és boldogságban... és mégsem untam őket. Ami igen nagy szó, hiszen a legtöbb író nem tud mit kezdeni a párokkal miután összejöttek és minden akadály elhárult a kapcsolatuk beteljesedése előtt. Unalmassá válnak vagy irritálóan nyálassá. De Cat és Bones nem lett az. Még mindig megvesznek egymásért és bármit megtennének a másikért, még mindig ott van a szikra a kapcsolatukban, mint az elején. Imádom őket együtt, az egyik legjobb páros akikkel könyvekben valaha találkoztam. Mellesleg külön-külön is remek karakterek, de együtt az igaziak.

A két főszereplőn kívül a többiek sem unatkoznak, és régi kedvenceink szinte egytől-egyig visszatérnek. Szegény Dont eléri a halandóság végzete, megbetegszik és az állapota csak nem akar javulni, a többiek meg persze nem akarják, hogy meghaljon. Láthatjuk mit kezdett magával Cat anyja, Justina, aztán, hogy vámpírrá változtatták, hogy mit forgat a fejében Marie Levaue, a vudu királynő, hogy Fabian és Dave hogyan segít az ügyben kedvenceinknek. És nem szabad elfeledkeznünk Vladról sem, akit egyszerűen még mindig imádok. Továbbá ugyancsak megjelenik két újdonsült páros, Spádé és Denise, valamint Mencheres és Kira. Mikor elsőnek bukkantak fel, akkor csak pislogtam nagyokat, hogy ezek hogy a fenébe kerültek össze, meg hogy ki a franc az a Kira... egy ideig nem állt össze a kép. De aztán leesett, hogy talán nem kellett volna kihagynom a két spin-off könyvet, ami pont ennek a két párnak a történetét meséli el. Vagyis ez a kis átmeneti zavar a saját hibám, mert én őszintén szólva arról a két spin-off könyvről totálisan megfeledkeztem. Ezek szerint azokat is pótolnom kellene majd valamikor. :) Majd meglátjuk mikor kerülnek sorra, talán el sem olvasom őket, hisz tudom, hogy a párosok épségben összejönnek, így nem is aggódnék értük eléggé. Na, majd meglátjuk...

Ui: Az eredeti borító megint nagyon szép lett, bár most ez a ruha Caten egy kicsit fura számomra. De a nő tisztára Cates, és a sötét háttérrel együtt meg.... el sem tudom mondani mennyire tetszik. Kár, hogy nem az elejétől az eredeti borítókkal jelentek meg a könyvek. :(

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/jeaniene-frost-this-side-of-the-grave

Értékelés: 5/5

Jeaniene Frost: Sírig hű szerelmed (Cat és Bones vámpírvadász sorozat 4.)

A történet:
A félvámpír Catherine Crawfield és élőhalott szerelme, Bones az izgalmakban és véres csatákban bővelkedő évek után némi pihenésre vágyik. Párizsba utaznak, hogy végre gondtalanul élvezhessék egymás társaságát, ám közbeszól a múlt… Cat egy éjjel lidérces álomból ébred. Egy nagy hatalmú vámpír, Gregor furakszik be az álmaiba, olvas a gondolataiban, s ami a legijesztőbb: azt állítja, Cat az ő felesége, s Bones elrabolta tőle.A vámpírtörvények rendkívül szigorúak. Ha egy házasság megköttetett, az immár felbonthatatlan. De hogyhogy Cat nem emlékszik semmire? Mi ez a nyomasztó őrület? Gregor hajthatatlan, és semmi sem tántoríthatja el, hogy visszaszerezze, ami az övé… Őrületes hajsza veszi kezdetét, s persze Cat nem tagadja meg önmagát – jó szándékú, ám gyakran hebehurgya akcióival végveszélybe sodorja mindkettejüket…

Nagy bánatomra elértem az utolsó magyarul megjelent Cat és Bones könyv végére, ami azt jelenti, hogy egy ideig nélkülöznöm kell majd a társaságukat. (Persze olvashatnám tovább angolul, de most egy kicsit pihentetni akarom ezt a sorozatot, egyrészt mert nem akarom, hogy ilyen hamar vége legyen, másrészt mert ez a negyedik kötet néha már a tűrőképességeimet feszegette). Igen, a negyedik kötet nem jött be annyira, mint az előző három és ki fogok térni ennek az okaira. Voltak benne olyan dolgok, amiken vagy hangosan morogtam olvasás közben, vagy pedig szívesen hozzávágtam volna a könyvet a falhoz. (Az utóbbit nem tettem meg). Épp ezért csalódtam ebben a kötetben és nem tudtam annyira élvezni, mint az előzőeket és teljesen meglepett, hogy ezt is Frost írta, akiben eddig mondhatni nem tudtam csalódni.

Na, de akkor nézzük mi nem tetszett:

1. Már a könyv alap történetével gondjaim akadtak. Ez az egész Gregor-os kavarás... ennél nagyobb baromságot az életben ki nem lehetett volna találni. Kicsit úgy érzem Frost már nem nagyon tudott mivel előrukkolni, ezért kitalált valamit, ami elvileg Cat-el történt a múltban.... de a lány erre nem emlékszik, mert elfelejtették vele. Ráadásul azt hittem Tate az idegesítő... DE NEM! Gregor még őt is felülmúlta a Cat iránti megszállottságával. Nem is értem mit hitt az a pasi, hogy mert azt mondja, hogy Cat a felesége és ráparancsol, hogy márpedig vele kell eztán lennie, akkor Cat fülét-farkát behúzva engedelmeskedik neki? Továbbá azt sem tudom felfogni miért jó neki az, ha egy olyan nő után fut, aki még a háta közepére se kívánja... vagyis Gregor nem lett a kedvencem, egyenesen rühelltem bármikor felbukkant és alig vártam már, hogy valaki végre beledöfje az ezüst karót. Az egész alap koncepciót leszámítva, mármint ezt a Gregor-os kavarást, a történet íve ugyanolyan szépen és alaposan lett kidolgozva, mint korábban. Voltak izgalmas harcolós, verekedős részek, veszekedések és nyugisabb pillanatok is. Ezen a téren nem kellett csalódnom.

2. Cat ebben a könyvben egy hisztis, nyivákoló kis liba volt, sajnálom de nem tudok más jelzőt használni rá. Míg korábban nagyon bírtam most egyszerűen képtelem voltam elviselni, amikor elkezdett hisztizni és nyavalyogni, hogy miért hagyják őt hátra, mikor tudna segíteni? Hát azért Cat mert miattad kerültek folyton bajba a többiek, és nem tudtál volna segíteni, így nem tehettek mást. Cat most egészen passzív szerepben tűnt fel, és mikor ezen kiakadt és elkezdett hisztizni, akkor vágtam a könyvet majdnem a falhoz.

3. Továbbá az egész félreértés dolog, amiért Cat és Bones egy ideig megharagudtak egymásra, azzal se tudtam hirtelen mit kezdeni. Korábban mindig őszinték voltak, így nem értettem most miért titkolóznak egymás előtt és miért nem bíznak meg a másikban. Persze Cat miatt talált rájuk folyton Gregor meg minden.... de Bones és Cat... jaj istenem.... itt rengetegszer az agyamra mentek.

4. És ami a legjobban szúrja a szemem az, hogy Cat ilyen váratlanul és ilyen hülye indok miatt vámpírrá vált. Abban bíztam, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert Cat épp ezért volt különleges, hogy sosem gondolt ezelőtt ilyesmire, és azt hittem ha ez mégis megtörténik, akkor annak valami nyomósabb oka lesz, mondjuk, hogy örökre Bones-al akar maradni, nem pedig az, hogy csak így győzhetik le Gregort. Tovább az is szúrja a szemem, hogy persze, hogy Cat nem normális vámpír lett, hanem valami irtó különleges hogy véletlenül se kelljen kivárnunk amíg az újszülött vámpír magához tér, hanem Frost ezt gyorsan lerendezte azzal, hogy Cat különleges vámpír lett és kész (Csak nekem olyan ismerős ez valahonnan?! Khm... Bella... khmmm.....).

Az általam felsorolt negatívumok nagyon idegesítettek olvasás közben, épp ezért ezt a könyvet nem élveztem annyira, mint az előzőket. Bár azért néhány dolog még mindig tetszett, és kijelenthetem, hogy új kedvencem van ebben a világban, aki pedig nem más, mint Vlad. Imádom azt a pasit, és az egyetlen pozitív dolog, ami jól jött ki szerintem ebben a kötetben a Vlad és Cat közt kialakuló barátság. Most egy ideig pihentetem ezt a sorozatot, bár még tervezem majd valamikor elolvasni a spin-off könyvet is, ami Denise-ről és Spádé-ról szól. Majd meglátom mikor.

UI: ÉS VÉGRE SIKERÜLT MEGTARTANI AZ EREDETI BORÍTÓT. Ez a legjobb az összes közül. :)

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/jeaniene-frost-sirig-hu-szerelmed

5/3

Jeaniene Frost: Síri csendben (Cat és Bones vámpírvadász sorozat 3.)

A történet:
És megnyílik a föld… síri csendben.
Cat Crawfield és élőhalott szerelme, Bones összeszokott párost alkot. Számos csatát nyertek a halandók oldalán az elvetemült vámpírok ellen, de most fordult a kocka. Cat hiába él rejtőzködő életet, ellenségei leleplezik, és ez akár az életébe is kerülhet. Eközben Bones egykori szerelme, a fekete mágia ismerője is a nyomukban liheg, és Cat ügyessége és esze ez egyszer kevésnek bizonyul a gonosz hatalma ellen. Csakis vámpírösztönében bízhat, ha meg akarja menteni szerelmét a síron túli sírtól.

Nagyon megszerettem a Cat és Bones könyveket, és nem mintha olyan sok mindent olvasnék az Ulpius-ház kínálatából (főleg mert mostanában csak igénytelen "szexkönyveket" jelentetnek meg, tisztelet a kivételnek), de szerintem ez mondhatni a legjobb sorozatuk, és remélem az összes könyvet meg fogják magyarul jelentetni. Asszem eddig 6 könyv van összesen, most írja Frost a 7.-et, magyarul csak négy jelent meg + és a spin-off sorozat, Az első vércsepp, de az Spádé és Denise története, ha jól tudom. Tehát bízom abban, hogy végig kiadják majd magyarul a Cat és Bones sorozatot, mert kár lenne ezekért a könyvekért, ha mégse.

A harmadik kötet ugyanolyan izgalmas és olvasmányos, mint az első kettő, igazából nem sok újdonságot tudok róla mondani. Érdekes és izgalmas a történet, ugyanott van mellette a rengeteg kis apró humor és poénkodás, a karakterek még mindig szeretnivalóak (egy-két kivételtől eltekintve), méltó folytatása az első két résznek. Most nem egy emberrablóbanda után erednek hőseink, se nem Ian mesterkedését próbálják megállítani, hanem Bones vérvonala ősi vámpírjának, Mencheres-nek hozzá hasonló ősrégi halott kedvesét, Patra-t, kell megállítani veszedelmes és kissé őrült tervében. Korábban azt hittem, hogy valami nagyobb történet fog kirajzolódni fokozatosan a sorozat folyamán, de úgy tűnik, hogy minden részben valamilyen bűnesettel kell megküzdeniük főhőseinknek, miközben persze halad az életük is előre, tehát a könyvek végül is nem kapcsolódnak olyan szorosan egymáshoz. Épp ezért sosincs durva függővége egy könyvnek. (Ennek ellenére nem kevésbé várom a következő részt)

Az eredeti borító még mindig ezerszer szebb:)

Cat és Bones még mindig nagy kedvenceim, Tate-t most is ütöttem volna párszor, NEM IGAZ, HOGY NEM TUDJA VÉGRE FELFOGNI, HOGY CAT NEM AKAR TŐLE SEMMIT! Én Bones helyében már biztos párszor belevertem volna a fejét a falba, mikor megpróbált Cat-re hajtani. És végre egy olyan könyv, ahol az írónő bebizonyította számunkra, hogy egy páros akkor is lehet izgalmas, ha együtt van. Ugyanis sok más könyvben a főszereplő szerelmes pár boldogságának mindig valami az útját állja, vagy bezavar egy harmadik fél, és a lányka nem tud dönteni két pasi között, vagy valami elválasztja őket egymástól és csak a legeslegvégén jönnek össze.... de itt... Cat és Bones már az elejétől együtt vannak (Cat kis hülye magánakcióját számítva az első könyv végén, második elején), és NEM UNALMASAK, egy csöppet sem. Imádom őket együtt.

Sőt, ebben a kötetben külön tetszett, hogy rengeteg vámpír szerepelt benne, akik mind aktív szereplői voltak a történetnek, új karakterek mutatkoztak be, régiek bukkantak fel, és mindannyian érdekesek és szerethetőek voltak. Mencheres, Ian, Spádé, Juan, mindegyiket nagyon bírtam, és jókat mosolyogtam Bones és Cat anyja közi szópárbajokon csakúgy, mint az előző könyvekben.

Apró negatívumok a végére: Tate tiszta hülye volt, hogy most hirtelen vámpírrá akart válni, bármit is mond, tuti Cat miatt csinálta, én nem hiszem el, hogy még mindig nem képes feladni. Bár azért javára legyen mondva igen kitartó, ez az egyetlen jó tulajdonsága. Aztán meg Juan is vámpír lett, kérdem én minek? Épp az volt bennük jó, hogy emberek voltak, így segítettek a csapatnak, erre már gyakorlatilag az összes korábbi nemzetbiztonságis ember vagy vámpír vagy ghoul lett. (Na jó, nem mindenki, de a többiek meg meghaltak). Mivel elég jó a vizuális memóriám, így egyes részeknél elég élénken magam elé képzeltem a "jeleneteket", és néha már túl undorítóra sikeredett az egész, például a vége nagy harcok, ahol a testrészek repültek oda-vissza... hát ezt lehetett volna egy kicsit visszafogottabban megírni, de ez szerintem csak az én gondom.

Most sem csalódtam ebben a sorozatban, és jöhet a negyedik könyv. Már el sem tudom képzelni milyen kalandokba keveredhet Cat és Bones ismét. És a végére még ideszúrom, hogy külön plusz pont, hogy alig volt szexjelenet, bár ami volt az se annyira zavaró és felesleges, hogy idegesítsen.

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/jeaniene-frost-siri-csendben

5/5*

Jeaniene Frost: Karó és sírhant (Cat és Bones vámpírvadász sorozat 2.)

A történet:
Cat miután leszámolt egy veszedelmes emberkereskedő bandával és fájdalmas búcsút vett vámpír szerelmétől, új névvel és személyazonossággal él tovább. Az FBI egyik különleges és szupertitkos csoportjának vezetőjeként küzd a gyilkos vámpírok ellen. Minden oka meglehetne az elégedettségre, de a sötét múlt árnyai újra kísérteni kezdik. Megváltozott élete új szerelmet is tartogat, ám egy esküvőn váratlanul ismét Bones mellé sodródik, akinek nagyobb szüksége van rá, mint eddig bármikor…

Az első rész nagyon tetszett és már akkor tudtam, hogy nekem olvasnom kell az egész sorozatot, addig semmi másra rá se nézek míg a Cat és Bones könyveket be nem fejeztem. Így természetesen rögtön az első után kezdtem neki a másodiknak és most sem kellett csalódnom, egy remek folytatást kaptam. A történet ugyanolyan izgalmas, mozgalmas és csavaros, van itt akció bőven, nem lehet unatkozni, én csak úgy faltam a lapokat, alig bírtam letenni, pedig hát mást is kellett csinálnom, nem csak folyton olvasni. Igazából szerintem Frost könyveiben az a jó, hogy végre okos íróként rájött arra, hogy nem elég ha a könyveit csak egy téma köré építi, vagyis ezalatt azt értem, hogy például annak ellenére, hogy manapság a vámpíros könyvek és a finoman szólva "erotikus felnőtt könyvek" (vagyis A szürke 50 árnyalata és társai) a legnépszerűbbek nem csak arra épített, hogy kell egy vámpíros románc, meg hogy jó sokat henteregjenek a főszereplők (persze ez is meg van itt), hanem ezt kiegészített egy normális történettel, vicces és szerethető főszereplőkkel és más karakterekkel és máris kész lett a mondhatni tökéletes könyv. Nekem ezért tetszik ennyire az ő stílusa.

Tehát a történetre most se lehetett panasz, sőt végre megismerkedtünk Cat apjával, Maximiliannal, akire én roppant kíváncsi voltam, remélem eztán még szerepelni fog, mert azért nem sok mindent tudhattunk meg így se róla. Emellett rengeteg új karakter mutatkozik még be, egyrészt Cat ember munkatársai, akikkel a különleges egységnél dolgozik, aztán pedig Bones vámpír felmenői és ismerősei szintén felbukkannak. Továbbá még több érdekes kis infót tudhatunk meg a vámpírtársadalom szabályairól, hogy ki kihez tartozik, kinek az alárendeltje és hogyan is mennek ezek a dolgok Bones-éknál. Továbbá az is kiderült kicsoda Don, Cat főnöke, valójában. Itt néztem nagyokat, erre a fordulatra nem számítottam, még engem is sikerült meglepni.

Cat az eredeti borítón

Cat-et még mindig kedvelem, és épp ezért megbocsájtom az előző könyv végi "elhagylak, hogy megmentselek, mert sosem lehetünk együtt" klisés megnyilvánulását, amit korábban nem tettem szóvá, de szerencsére nem kellett sokáig Bonest nélkülöznünk, mert hát igen hamar újra megjelent a színen. Nekik örökre együtt kell maradniuk, Cat és Bones együtt fantasztikusak. Ismét rengeteget mosolyogtam és nevettem fel olvasás közben a történetbe szúrt kis poénoknak, vicces helyzeteknek köszönhetően, kedvenc jelenetem mikor Cat és Anette egymásnak esnek és egy komplett "cicaharcot" vágnak le Bones miatt. Sőt, a vámpírokon kívül most még az embereket is bírtam, mármint Cat munkatársait, nem tűntek töltelékkarakternek, hanem igenis szerethetőek voltak, külön bírtam Juan-t. (Bár Tate-t azért néha leütöttem volna, főleg mikor féltékenykedett).

Ez a könyv se okozott csalódást, így természetesen jöhet a harmadik kötet, amilyen hamar csak lehet. A magyar borító még mindig borzalmas, bár már nem annyira, mint az első esetében, nem értem miért nem lehetett meghagyni az eredetit, ami Cat-et ábrázolja, de ez legyen csak az én gondom.

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/jeaniene-frost-karo-es-sirhant

5/5*

Jeaniene Frost: Félúton a sírhoz (Cat és Bones vámpírvadász sorozat 1.)

A történet:
Senki sem hisz a vámpírokban. Catherine azonban tudja az igazságot. Anyját egy vámpír erőszakolta meg, ezért bosszúból a félvámpír lány évek óta üldözi az élőhalottakat, hátha egyszer a tettes is horogra akad. Egy nap azonban óvatlanul besétál a vámpír fejvadász csapdájába. Bones az egyik vámpírmester, akit gyilkos horda üldöz, így ajánlatot tesz Catnek; együtt talán legyőzhetik a hordát és felkutathatják Cat apját, de ahhoz a lánynak előbb osztoznia kell Bones sorsában; vámpír harcossá kell válnia. Jeaniene Frost Cat és Bones vámpírvadász-sorozata fergeteges sikert arat a vámpírrománc rajongóinak körében. Humorral, érzékiséggel és hihetetlen izgalmakkal teli könyveit felejthetetlen karakterekkel népesíti be.

Ez a könyv már régóta a várólistámon volt, de sajnos meg kellett várnom amíg ki tudom kölcsönözni a könyvtárból, így csak ekkor kezdhettem neki. Ennek pedig most nyáron jött el az ideje. Komolyan mondom szükségem volt már egy ilyen laza, vicces és szórakoztató történetre, amiben nincs idegesítő főhős, nincsen irritáló szerelmi háromszög, és nem disztópia. (Igen, most a disztópiákból egy időre elegem lett.) Ráadásul egy klasszikus vámpíros sztoriról van szó, amilyet már régen olvastam és habár ez már nem tudom hányadik sorozat, amit elkezdek, mégsem bántam meg.

Először is, a történet izgalmas, rejtélyes és egy percig sem lehet unatkozni. Van itt nyomozás ezerrel, persze mivel ez az első kötet így a karakterek bemutatásán és összetalálkozásán/barátkoztatásán van a főbb hangsúly, de ezt sem úgy írja le az írónő, hogy közben halálra unjam magam, hanem mellette ott van a kalandos akció, verekedések és vámpírvadászatok, és érdekes karaktereket vonultat fel előttünk. Tehát a történetre nem lehet panasz, kellően izgalmas, sőt külön tetszett, hogy a vámpírvilág története összekapcsolódott az emberek világával, így mindkét "színtérnek" köze volt a fő konfliktushoz valamennyire.

Aztán itt van az egész vámpírmitológia. Szerencsére Frost nem szakadt el a klasszikus vámpír sémáktól (mint egyesek, és NEM mondok neveket, szerintem mindenki tudja kire gondolok itt), és ez is előnyére vált a történetnek. Persze néhány dolgot megváltoztatott, például itt az ezüstkaró öli meg őket, akkor nem halnak meg a naptól, a szemük zölden izzik, meg miegymás, de ezeket is el tudtam fogadni. Sőt, Frost igen szépen megoldotta ezt a "vámpír gyereket nemz" témát. Először is tudnotok kell, hogy a vámpíros könyvekben azt rühellem a legjobban, mikor kitalálják, hogy a vámpírok tudnak gyereket nemzeni/szülni, ami nos teljességgel lehetetlen biológiailag és pont. Szerintem ezt minden épeszű ember fel tudja fogni, hiszen a vámpírok halottak, és a halottak azok halottak. Ezt nem akarom tovább ragozni.

Habár még ebben a történetben is necces a dolog, de mégis megmagyarázta nekem Frost, és el tudtam fogadni az egészet. Cat ugye félvér, vagyis félig ember és félig vámpír, ami úgy következett be, hogy az apja még újonc vámpír volt, mikor megerőszakolta az anyját, és itt Bones elmondása szerint az újonc vámpírok szervezetében az átváltozásuk után néhány hónapig még emberi szövetek keringenek, vagyis Cat apjának is volt még a szervezetében sperma... vagyis ergo... tényleg meg tudott valakit termékenyíteni. Nos, ezt a magyarázatot teljes mértékkel el tudom fogadni és itt nem zavar ez a félvér téma. (Ellenben például a Twilight-al). Tehát ezért egy hatalmas plusz pont Frost-nak.

Az eredeti borítón Cat. Pontosan így képzeltem el őt. :)

És akkor a végére maradtak a karakterek. Cat nagyon szimpatikus főszereplő, talpraesett, okos, erős, elszántan írtja a vámpírokat, mégis emellett egy önbizalom hiányos fiatal nő, aki nem képes elfogadni önmagát, hogy félig vámpír. Meg szeretne felelni az anyjának, részben miatta kezdte el öldösni a vámpírokat, hogy helyette álljon rajtuk bosszút az apja miatt. Bones is tökéletesen kidolgozott karakter, és persze, hogy ő a kedvesebb vámpír fajta a többiekkel ellentétben, pénzért vadássza le a többi vámpírt, ebből él. Így mikor találkoznak útjaik Cat-el, akkor természetesen rövidesen egymásba bonyolódnak. Tényleg nagyszerű párost alkotnak. Imádom őket. Bones-t és az ő kis Cicuskáját. (Jaj, ez a becenév, az elején annyira idegesített, de a végére már megszoktam.) Mellettük aki még valamennyire szimpatikus volt az Spádé, Bones egyik barátja, remélem később még többet szerepelni fog, és habár Cat anyját párszor fejbe vertem volna, mégis úgy érzem ő is szépen kidolgozott karakter a hányattatott múltjával, a komplexusaival, ami kialakult nála a vele történtek miatt, teljesen érthető miért gyűlöli az összes vámpírt, bár ezt a gyűlöletet nem a lányán kellett volna sokszor levezetnie.

Egy szó mint száz nagyon tetszett a könyv, így természetesen jöhet a folytatás, minden meg van benne, amire nekem szükségem van egy jó könyvben, és a pár szex jelenet se idegesített, mert mellette ott volt az alaposan kidolgozott történet, a szerethető főszereplő páros és a rengeteg kis poén, amit Frost a történetben csempészett az olvasónak.

Ui: A BORÍTÓ VALAMI BORZALMAS! Miért nem lehetett meghagyni az eredetit?

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/jeaniene-frost-feluton-a-sirhoz

5/5*