2017. aug. 17.

J.A. Redmerski: Megölni Sarait (Gyilkosok társaságában 1.)

Fülszöveg:
Sarai mindössze tizennégy éves volt, amikor édesanyja kiszakította az általa ismert világból, hogy attól kezdve egy kegyetlen drogbáró mellett éljen Mexikóban. Idővel a lány elfelejtette, milyen a normális élet, ám sosem adta fel a reményt, hogy egy napon elszökhet a telepről, ahol az elmúlt kilenc évben fogva tartották. 
Victor hidegvérű bérgyilkos, aki Saraihoz hasonlóan, kiskora óta mással sem találkozik, csak halállal és erőszakkal. Mikor a telepre érkezik, Sarai meglátja a férfiban a lehetőséget a szökésre. Ám a dolgok nem a terve szerint alakulnak, és a lány egyik veszélyes férfi karmai közül a másik szorításába kerül.
Menekülés közben Victor egyre kevésbé hallgat az ösztöneire, és úgy dönt, segít Sarainak. Ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, Victor azon kapja magát, hogy bármire képes azért, hogy megóvja a lány életét, akár még a testvérével, Niklasszal való kapcsolatát is feláldozná, aki mostanra – csak úgy, mint mindenki – holtan akarja látni Sarait.
Ahogy Victor és Sarai lassan megtanulnak bízni egymásban, a köztük lévő különös vonzódás pedig erősödik. Ám lehet, hogy végül tapasztalata sem lesz elég, hogy megmentse a lányt, mivel az olyan hatással van a férfira, ami a saját halálához vezethet.


Nem sok New Adult (továbbá NA) könyvet olvasok, mert ahogy tapasztaltam két dologról szólnak. Rengeteg értelmetlen nyavalygásról és mellé egy komoly témáról, amit persze csak felületesen kezel az író és ahelyett, hogy megérintene, inkább csak felidegesít vele. Mellé kapunk egy szürke főhősnőt és egy "álompasit", akire csorgatni kellene nyálam, de ez valahogy sosem jön össze, mert a pasiról semmi egyéb nem derül ki, csak annyi, hogy jól néz ki. Ki ne felejtsem a sok értelmetlen összeveszést, félreértés, megcsalást és miegymást. Klisé, klisé hátán. De nem szeretnék lemondani a műfajról, így néha próbálkozom.

A Könyvmolyképző "Rázós könyvek" sorozatának egyik nemrég megjelent darabja, a Megölni Sarait. Miért keltette fel az érdeklődésemet? A fülszöveg nem ígér semmi olyat, amitől azonnal kézbe vettem volna. Nem. Most nem az fogott meg. Megmondom őszintén, hogy a felszínes énem előtörvén a borító alapján választott. Nem tudom miért, de nekem ez a borító baromira tetszik. A színvilág, a hangulat, amit sugall és magában az egész. Szóval igen, ezt a könyvet csakis a borítója miatt szerettem volna elolvasni.

Jó döntés volt? Határozottan igen. Mikor már azt hittem nem találhatok új NA kedvencet Tarryn Fisher Szeress, ha hazudok is könyvsorozata mellett, akkor megérkezik Redmerski és egy olyan remek könyvet készít, hogy esküszöm rögtön a kedvencemmé vált. Nagyon tetszett a könyv az elejétől a végéig több okból kifolyólag. Egyrészt imádtam a történetet. Végig olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy akciófilm elevenedve meg előttem. Olyan pörgős és izgalmas, olyan hangulatos és érzelmes volt a történet, hogy nem lehetett unatkozni rajta. Néhány durvább rész, némi gyilkolás és ez-az, egy kis erotika itt és ott, és kész a tökéletes egyveleg. A recept tökéletesen lett összerakva, az írónő megtalálta az egyensúlyt, hogy ne legyen túl véres, túl nyálas, túl erotikus, se túl unalmas. Mindezek volt egyszerre, de egyik se ment a másik rovására.

Ha a műfaját kellene meghatároznom, akkor krimiként vagy "akciókönyvként" (az akciófilmek mintájára) tudnám leírni. Ezzel szerintem elmondtam mindent. Persze nem Redmerski találta fel a spanyolviaszt és hozza azért a tipikus kliséket is, de ezek most mégsem zavartak, mert mellette olyan pluszokat tudott nyújtani, amitől a korábbiakat nyugodt szívvel el tudtam nézni.

A másik ok, amiért tetszett, az maga a főszereplő. Ahogy haladt előre a történet úgy kedveltem meg egyre jobban Sarait. Sok borzalmas dolgon ment keresztül és emiatt teljesen kiégett lelkileg. Már nem az a lány, aki azelőtt volt. Mégis szökni akar, hogy visszakapja a normális életét, csak aztán jön rá, hogy a normális élet már nem opció számára. Nem egy nebáncsvirág ő, és sokkal erősebb és okosabb, mint amilyennek az elején tűnhet. Megismerhettük őt a végére, de úgy hiszem még mindig vannak titkai, van még olyan oldala, amit nem láthattunk.

Kihasználva az egyetlen szökési lehetőségét évek óta, Victortól próbál segítséget kérni, aki maga sem egy paprikajancsi. És még finoman fogalmaztam. Túlzottan finoman. Victor egy rejtélyes és kiismerhetetlen bérgyilkos, aki egy bérgyilkos szervezet talán legjobb embere és aki minden bűntudat nélkül lepuffant akárkit. Ő Victor, aki persze nem olyan kegyetlen és megközelíthetetlen, mint amilyennek elsőre tűnik, van neki gyengéd oldala is, amit Sarai hoz elő belőle. Mindketten nagy hatással vannak egymásra, hisz Sarai hatására Victor "elpuhul" egy kicsit, (főleg a lánnyal), mialatt Victor hatására Sara megerősödik és rájön, hogy milyen életet szeretne eztán magának. És persze, hogy nem a nyugodt kertvárosi élet mellett dönt...

Mivel váltott nézőpontos történetmesélést alkalmaz az írónő, így mindkettejük gondolataiba beletekinthetünk. A történet haladásával párhuzamosan, az együtt átélt szörnyűségek és megpróbáltatások közelebb hozzák őket egymáshoz és rájönnek milyen jól és milyen összhangban tudnak együtt dolgozni. A kapcsolatuk is hihetően alakul, nem lett kapkodós, se tutyi-mutyi az egész. Tehát maga a szerelmi szál se olyan idegesítő, mint általában lenni szokott az NA könyvekben, mert azon kaptam magam, hogy szurkolok nekik.

Van még egy karakter, akit mindenképp szeretnék megemlíteni, ő pedig Niklas. Ugyanannak a bérgyilkos szervezetnek dolgozik, mint Victor és mint kiderül, ő Victor öccse. Fura kapcsolat van köztük, mert annak ellenére, hogy testvérek és ugyanazt csinálják, valami mégis közéjük áll és nem teljesen tudnak megbízni egymásban. Niklasról sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mit akarhat, hogy mi a valódi célja, de szerencsére az lett, amit vártam. Érdekes karakternek ígérkezik ő is, remélem a folytatásban még többet megtudhatunk róla.

Holott a műfaj nem a kedvencem, ez a könyv mégis iszonyatosan tetszett. Izgalmas, pörgős és kissé véres történet, melyben két remek főszereplő viszi a hátán sztorit. Mindketten komplex karakterek, saját tragédiákkal, saját gyengeségekkel és saját célokkal. Váratlanul keresztezik egymást az útjaik, de aztán rájönnek, milyen jól tudnak együtt dolgozni. Remek bevezető volt, mihamarabb ide a folytatást! Remélem érkezik minél hamarabb!

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2017. aug. 12.

Kevin Hearne: Átverve (A Vasdruida krónikái 4.)

Fülszöveg:
Atticus O’Sullivan, az utolsó druida nem maradt volna életben a kelta ravaszság nélkül kétezer évig. Így amikor a bosszúálló norvég istenek végezni akarnak vele, a még ravaszabb navahó isten, Prérifarkas segítségével elhiteti velük, hogy sikerült megölniük, felaprították az arizonai sivatag kellős közepén.
De a trükkös Prérifarkas nem osztogatja ingyen a segítségét. Mire kettőt pislogna, Atticus vérszomjas, sivatagi alakváltókkal találja magát szemközt, amiket a navahók bőrcserélőknek hívnak. Amikor a druida már azt hiszi, hogy kézben tartja a dolgokat, csúnyán elárulja valaki, akiről soha nem hitte volna. Atticus elhatározza, hogy ha ezt túléli, soha többet nem hagyja magát átverni. Milyen szép utolsó szavak!

Szeretem ezt a könyvsorozatot, pedig ha jobban belegondolunk tucatnyi ehhez hasonlót lehet találni. Tipikus urban fantasy annak minden szükséges kellékével együtt, mégis sokan imádják, mert ott van benne az a kis plusz, amitől kiemelkedik a többi közül. Nem azt mondom, hogy a kedvencem, nem a "többszöri újraolvasós" kategória, és nem remegek a folytatásért, de ha megjelenik a következő rész magyarul, akkor mindig sort kerítek arra, hogy elolvassam.

Lassan, de biztosan érkeznek magyarul a sorozat részei és jelenleg a negyediknél tartunk, ami az Átverve címet kapta. Találó cím, mert többszörös átverésről van szó, hisz nem csak Atticus veri át a bosszúra szomjazó Isteneket, hanem magát Atticust is átverik, így ismét nagy bajban találja magát. A korábbi könyvek történetei valahogy sokkal mozgalmasabbak voltak, ott valahogy jobban izgultam a történteken, valahogy csavarosabbnak éreztem a fordulatokat, amit sajnos most nem tudok elmondani. Az elejétől a végéig kiszámítható volt, amitől némileg csökkent az olvasási élmény, és nem éreztem olyan mozgalmasnak, mint a korábbi részeket. Jó... néha kellenek "lassabb" részek, én megértem, de akkor is hiányoltam a csavarokat és az izgalmakat. Nem ezt szoktam meg ennél a könyvsorozatnál, talán ezért érzek némi hiányt a negyedik rész olvasása után.

A másik, ami nem tetszett, hogy Leif hirtelen Atticus ellen fordult és gyakorlatilag (na jó, nem csak gyakorlatilag, hanem tényleg!) elárulta őket. Nagyot süllyedt a szememben és teljesen érthetetlennek tartom a pálfordulását, főleg azután, amit Atticus érte tett. Teljesen zavaros számomra az egész, kicsit mintha az író nem tudott volna már mit kitalálni, és ezért minden ok nélkül egymásnak ugrasztotta őket. Leif miért nem kérte normálisan Atticus segítségét? Hisz hosszú évek óta barátok voltak, miért ne segített volna neki? Ha győzködi egy kicsit, végül biztos belement volna. De nem... ő inkább elárulja a barátját holmi ostoba indok miatt, aminek persze következményei lesznek. A karakter kissé kifordult magából és mintha nem önmaga lett volna.

Atticus és Granuaile

A negatív dolgok mellett persze még mindig szeretem a könyveket, mert nem lehet nem szeretni. Könnyed, szórakoztató olvasmány, a stílus és a hangulat miatt olvastatja magát. Nem valami hosszú, így gyorsan lehet haladni vele. Ha mindez nem lenne elég, még mindig ott van a remek főhős, Atticus, aki egy igazi figura a maga módján. Egy valódi férfi minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Olyan dumákat nyom le magában és Oberonnal, amin sírva lehet röhögni, a poén faktor most sem maradt ki hála az égnek, hisz ez a sorozat egyik szerethetőbb aspektusa.

A másik pedig, hogy az író olyan szeretnivaló módon ábrázolja Atticus és hű kutyája, Oberon "kapcsolatát, hogy még nekem is kedvem támad ahhoz, hogy beszerezzek egy kutyát, pedig alapjáraton rühellem őket. (Igen, abszolút macskapárti vagyok.) Oberon szintén nagy forma még ha csak egy kutya is, de valahogy olyan remek "karaktert" kreált neki az író, hogy néha szinte el is felejtem, hogy nem emberről, hanem csak egy kutyáról van szó. Az ember és állat közti szeretet felhőtlen példája ők ketten.

Aztán ott van még Granuaile, aki Atticus druida tanítványaként csatlakozott a díszes társaságukhoz, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a csapat tagjává vált. Üde színfoltot hoz egy nő Atticus és Oberon kis "családjába". Őszintén megmondom nem tudom mit gondoljak Granualie-ről. Itt van ez a nő, akiről nem sok mindent tudunk, és aki eddig nem nagyon lopta be magát a szívembe, mert Atticus és Oberon mellett olyan kis semmilyennek tűnik. Nem értem, hogy pontosan mit akar vele az író, mert néha úgy tűnik, hogy van közte és Atticus közt valami, néha meg csak úgy vannak, mint a tanár és a diák. Ha valóban össze szeretné őket boronálni, akkor jobban fel kellene izzítani a levegőt köztük, mert ez eddig nem nagyon érzem a szenvedélyt és a vonzalmat.

Talán ezt a kötetet érzem a leggyengébbnek a sorozatban, sem a történet nem valami izgalmas és ötletes, sem a karakterek nem haladtak előre. Persze még mindig iszonyat olvastatja magát a könyv, és ha nem szólna semmiről, talán még akkor is kedvtelve olvasná mindenki tovább, de azért lássuk be, ennyi hosszú távon nem lesz elég. Remélem a következő rész megint izgalmasabb lesz történetügyileg, és akkor ezt a kis kilengést el is felejthetjük.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2017. aug. 9.

Wonder Woman (A Csodanő)

A történet:
Nem hívták mindig Wonder Womannek. Valaha ő volt Diana (Gal Gadot), az amazonok hercegnője, aki egy távoli, titkos szigeten, csupa nő között élt. Uralkodónak nevelték, legyőzhetetlen harcosnak képezték ki, de békében teltek a napjai.
Míg meg nem látta az első férfit.
Egy pilóta (Chris Pine) lezuhan a parton, és óriási háborúról beszél a páncélba öltözött nőknek, amely a kinti világban dúl. Diana biztos benne, hogy ő véget tudna vetni a vérengzésnek, a lábadozó pilótával együtt elhagyja az otthonát, és beleveti magát a harcba.
Csak a küzdelem közben érti meg, mibe keveredett, de akkor már nincs visszaút. Véget akar vetni minden háborúnak, és közben rácsodálkozik saját, emberfeletti erejére... és megsejti, hogy mi a végzete... (Forrás: port.hu)


Gyermeki rajongással várom és figyelem, ahogy a DC próbálja felépíteni saját filmes univerzumát a Marvel példáját követve. Habár DC rajongó lévén egyértelműen elfogult vagyok, azt még én is beismerem, hogy eddig inkább kisebb sikereket tudhatnak maguk mögött. és lássuk be nem nagyon jöttek be a számításaik. A Superman filmet hagyjuk, mert én kétszer is bealudtam rajta, miután csak sikerült végig néznem. A Batman Superman ellen - Az igazság hajnala nekem bejött sokakkal ellentétben, de azért azon is lehetett volna mit javítani. És az Öngyilkos Osztag. Nekem ez is tetszett, annak ellenére, hogy láttam és elismerem a hibáit. (Elfogult vagyok, kövezzetek meg érte.)

Idén elérkezett a következő filmes próbálkozás, a Wonder Woman, mely gyakorlatilag a novemberben érkező Igazság Ligája film felvezetőjének tekinthető. Wonder Womanről nem sokat tudtam, gyakorlatilag csak annyit, amennyit az előzetesben tudni lehetett, így mondhatni "szűz fejjel" ültem be a moziba, mert nem tudtam, mire számítsak. Hallottam a sok pozitív kritikát, így megnőttek hirtelen az elvárásaim, melyeket a film szerencsére sikeresen megugrott. Igazak voltak a pozitív elismerések, ez a film egy korrekt módon összerakott darab.


Nekem nagyon tetszett és örülök annak, hogy a DC végre egy olyan filmet rakott le az asztalra, amit nem csak a rajongók, hanem a kritikusok szintén elismernek. Hirtelen azt sem tudom, hol kezdjem, de azért megpróbálom részletezni, miért olyan jó film a Wonder Woman. A legfontosabb indok mi más lehetne, mint hogy végre egy női szuperhős kerül a középpontba. Ez azért korszakalkotó a maga módján, mert ilyen nagy költségvetésű, hollywoodi produkcióban először láthatunk női szuperhőst főszereplőként megelevenedni a vásznon. Szeretem a női főszereplős történeteket, főleg akkor ha az a főszereplő tényleg érdekes és szerethető karakter. Diana pedig mindenképp az.

Ennyi persze nem lehet elég a sikerhez, kellett ide más is. A film tulajdonképpen Diana történetének kezdetét tárja elénk, életének azt a korszakát, mikor kilépve a naiv és ártatlan "gyerekkorból" megismeri a való világot annak minden borzalmával együtt. A történet az 1. világháború idején játszódik és habár a háború nagy szerepet kap benne, mégse azon van a hangsúly. A történet izgalmas és látványos, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy Diana hogyan ismerkedik meg a "való világgal", hogyan illeszkedik be az emberek életébe, hogyan ismeri meg a szerelmet és hogyan szenvedi el élete első nagy csalódásait és veszteségét.

Diana, mint karakter szép utat tesz meg. Okos, bátor, erős, ám végtelenül naiv fiatal lányként kezdi, és közben fokozatosan alakul át egy olyan igazi női példaképpé, akire mindannyian bátran felnézhetünk. Aki kitartóan és félelmet nem ismerve küzd a céljaiért, aki nem fél senkitől és semmitől, aki hisz az emberekben és a barátaiban, aki végtelenül hűséges azokhoz, akiket szeret. Igazi nő ő minden porcikájában, igazi példakép lehet bárki számára.


Személy szerint nekem az is tetszett, hogy habár volt a filmben némi romantikus szál, nem ezen volt a hangsúly, hanem finoman maradt a háttérben a fő történetszál mögött. Ha jobban belegondolunk, nem is nagyon volt itt semmi említésre méltó, mert mielőtt jobban kibontakozhatott volna a dolog, a sors ugyebár közbeszólt. Örültem annak, hogy ezen a téren tragikus lett a film vége, mert így valahogy még nagyobbat ütött számomra. Ez a veszteség kellett ide, hisz ezek azok a dolgok, amik igazán formálhatják egy karakter jellemét. Diana életútjába kellett mindez, az első igazi nagy veszteség.

A film szépen egyensúlyoz a komolyság és a poénok között. Szerencsére a poénos részek tényleg azok voltak, többször is őszintén mosolyodtam el, nem érződött az erőltetettség, mint néha szokott az ilyen esetekben. Két kisebb negatívumot nem szeretnék kihagyni. Személy szerint örültem volna annak, hogy ha az amazonok nem csak az elején szerepelnek, hanem mondjuk később szintén feltűnnek, nekem hiányoztak a film többi részéből. A másik a papírmasé fő gonosz, akinek most sem tudtak értelmesebb célt kitalálni, minthogy el akarja pusztítani a világot, mert éppen ahhoz van kedve. Fő gonoszok terén a DC most sem erőltette meg magát. Jobb lett volna, ha a végén kiderül, nincs semmilyen Árész, én őszintén azt hittem, így lesz, de sajnos nem ez lett a vége.

Valóban jól sikerült film lett a Wonder Woman, a DC most valahogy megragadta azt, amit kellett és szerencsére nem lőttek (ismét) mellé. Ezek után bizakodva várom az Igazság Ligáját, remélem nem kell majd csalódnom. És talán a korábbi negatív kritikák hatására, a DC végre összeszedi magát és  a soron következő filmjeik is jobban sikerülnek majd, mint a korábbiak. Meglátjuk, de én drukkolok.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2017. aug. 5.

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok (Ambrózy báró esetei 2.)

Fülszöveg:
1900 ​ősze.
Budapest székesfőváros a perzsa sah látogatására készül. A titokzatos keleti uralkodó teljes udvarházával egyetemben járja be Európát, mindenhol rendkívüli érdeklődést, sőt rajongást váltva ki.
Rudnay Béla rendőrfőkapitányt azonban egészen más nyomasztja: számos olyan gyilkossági ügy aktája hever az asztalán, amit a legkiválóbb detektívjei sem voltak képesek felderíteni. Vajon a ferencvárosi szatócs miért ölte meg a Bécsből öngyilkossági szándékkal Budapestre érkező festőt – a frissen alkalmazott cselédlány miért mérgezte meg úrnője édesanyját, akit addig sohasem látott – a hamburgi kémiatanár miért utazott Triesztbe, hogy ott a vonaton lelőjön egy általa sohasem látott, tízéves kisfiút? A minden lében kanál Hangay Mili kisasszony és az ő morc bárója nyomozásba kezd, nem tudván, hogy életük máris veszélyben forog.


Csaknem egy éve, hogy az első részt nagy szerencsémre a kezembe vettem és még ma is emlékszem, milyen kellemes meglepetést volt számomra. Azért írom, hogy nagy szerencsémre, mert kicsit félve olvasok kortárs magyar könyveket. Ennek egyszerű oka van. Ha negatív kritikát írsz egy magyar könyvről, akkor az író és/vagy rajongói megtalálnak és nekem nincs kedvem senki pocskondiázását olvasgatni. Nem mintha érdekelne ki mit gondol, de azért nem szeretném ha a blogom virtuális csatatérré változna. (Jó tudom, vannak normális magyar írók és rajongóik, de azért lássuk be, az a ritkább eset, hisz mind hallottunk már ezt-azt.)

Szerencsére Böszörményi Gyula új könyvsorozata esetében ez a félsz nem vált valóra, mert az első részről csakis pozitívan tudtam nyilatkozni. Nem volt kétség akkor sem, hogy olvasni fogom a folytatást és lám most került sorra. Valami másra vágytam az előző negatív olvasási élményem után, így műs műfajt vettem elő és kis gondolkodás után erre a könyvre esett a választásom. Ha röviden és tömören kellene fogalmaznom, akkor imádtam. De ez így elég sivár kritika lenne, így következzen egy kis kifejtés, miért lett legalább olyan jó a második rész, mint az első.

A műfaja is szokatlan a maga módján, hisz nem nagyon tudnék mondani hasonló magyar könyvsorozatot. Magyar történelmi nyomozós, méghozzá nem férfi főszereplővel, ahogy azt várná az ember, hanem egy női főszereplővel. Vagyis ha pontosabbak akarunk lenni, akkor két női főszereplővel. Az író olyan aprólékosan alkotja meg a könyv atmoszféráját és hangulatát, hogy tényleg elhiszem, hogy abban a korszakban járok. Persze avatatlanként nem tudom, hogy mi korrekt történelmileg és mi nem, de az író biztos alapos háttérmunkát végzett, így tudom, hogy mindent hitelesen ábrázolt a könyvében.

Komoly kutatói munka áll a háttérben, mely a karakterek szokásain és beszédén érezhető a leginkább. Korabeli jó kis magyaros kifejezések teszik színessé az olvasás élményét. Nekem nagyon tetszik ez a stílus, a hangulat és ez az egyedi műfaj, amivel korábban nem találkoztam. Olvastatja magát a könyv, hisz a történet roppant izgalmas és fordulatos. Ismét egy nyomozási szál áll a középpontban, vagyis ha pontosabb akarok lenni, akkor több nyomozási szál egyszerre. Ambrózy báró és Mili ezeket próbálják megoldani. Érdekes volt ez a történeti szál, próbáltam megfejteni a rejtélyeket, de nem az lett a végkifejlet, amit én magamban kigondoltam.

A második rész ugyanúgy két narrátorral operál, hisz Mili és a báró története mellett, ismét láthatjuk, hogy alakul Emma sorsa. Ugyebár nem halt meg az első rész végén, hiába tudja úgy a húga Mili. Emma pedig ismét nagy galibába kerül. Közben persze közelebb vezet az útja, fokozatosan vissza a családjához és az események különös alakulása révén éppen abba az ügybe keveredik bele hosszú szálak révén, amiben Mili és Ambrózy báró nyomoznak. Jó, persze még messze van a nagy találkozás, és kicsit csalódott is vagyok, mert azt hittem, hogy a könyv végén a két testvér végre megtalálja egymást, de nem így lett. Úgy tűnik erre várnunk kell a következő részig. (Ami szerencsére már megjelent, így tuti hamarosan olvasni fogom.)

Nagyon kedvelem a három főszereplőt, én legalábbis a következő hármat tekintem annak. Mindegyik érdekes és abszolút szerethető karakter a maga módján. Mili a kissé néha naiv, de talpraesett, okos és ravasz fiatal hölgy, aki legalább olyan ügyesen oldja meg a rejtélyeket, mint a báró. Ambrózy báró, vagyis Richárd, aki egyértelműen maga is egy hatalmas rejtély. Mi történt vele, amitől olyan lett, amilyen? Mi az ő története? Hogy lett egy magyar nemesből különc nyomozó? Miért nincs még felesége és családja? Nem sokat tudtunk meg eddig róla, csak tapogatózunk a sötétben Mili-vel együtt. Azért remélem lassan már csepegni fognak az infók, mert engem nagyon érdekelne az ő sztorija is.

Szépen alakulgat Richárd és Mili kapcsolata, lassan, nagyon lassan, de kicsit már forr köztük a levegő. Eddig még nem kaptunk sok romantikát, ami jobb is így, de azért ezen a téren szintén lehetne némi előrelépés. És ott van Emma, aki még mindig bujkál és menekül, aki még mindig nem mer hazatérni a családjához, és aki egy új álnéven próbál boldogulni, de újra hatalmas galibába kerül. Szegénynek egyre rosszabb a sorsa, holott csak annyit szeretne, hogy békében éljen és ne akadjanak a nyomára azok, akik ártani akarnak neki. Közben pedig nem is sejti, hogy a húga közelebb van hozzá, mint ahogy gondolná. Közelednek a szálak és lassan biztosan összeérnek. Mielőtt kihagynám, még mindenképp megemlíteném Tarján Vilit is, akit szintén kezdek megkedvelni. Ez a fiatal újságíró ugyanolyan jópofa, mint a többiek. 

Most sem kellett csalódnom, mert a Rudnay-gyilkosságok talán még jobban tetszett, mint anno az első rész. Imádom a karaktereket, tetszik ez a szokatlan műfaj és a könyv hangulata és a történetre se lehet panasz, mert végig fent tartotta az érdeklődést. Izgalmas volt, nem lehetett unatkozni rajta. A két lány története fokozatosan fut össze, és remélem a következő részben végre egymásra találnak a testvérek. Mihamarabb jöhet a folytatás!

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...