Maggie Stiefvater: Greywaren (Álmodók 3.)

Fülszöveg:

Vajon megtanulnak végre összefogni és családként meggyógyulni A Hollófiúk-sorozat megrázó eseményei után?

Ez a történet a Lynch családról szól. Niall és Mór elmenekültek a hazájukból, hogy új életet kezdjenek, ám elvesztek abban, amit találtak.

Declan felelősségteljes gyerek és felelősségteljes testvér volt, de felnőttként rájött, hogy bármennyire szeretné is, nem óvhatja meg mindentől a családját.

Ronan mindig is az álmok és az ébrenlét közötti határon élt… ez a határ azonban most eltűnt, ő pedig zuhanni kezdett.

Matthew volt a boldog gyerek, a fényes napsugár. De most lázadni kezdett, mert hirtelen minden illúziónak tűnt számára.

Ezt a világot nem ilyen családok számára teremtették, nem egy olyan családnak, amelynek hatalmában áll világokat teremteni és elpusztítani. Ha nem tudják megmenteni egymást és önmagukat, akkor mindannyiunknak annyi. A Hollófiúk-univerzumban játszódó epikus történet méltó lezárása.

Mindig nagyon szerettem Stiefvater írói stílusát, és úgy vagyok vele, hogy írhat bármit, én azt biztos előbb-utóbb el fogom olvasni. Igazából azt is szívesen olvasnám, ha csak egy bevásárlólistát írna meg, mert olyan szépen és egyedi stílusban írja meg a könyveit, hogy habár egyik se egy nagy kalandregény és inkább lassan csordogálnak az események benne, mégis teljesen el lehet veszni a történeteiben. Nagy kedvencem máig a Hollófiúk sorozata, arról a négy könyvről ódákat zengtem korábban és évente egyszer mindig újraolvasom a teljes sorozatot. Ennyire nagy kedvencem.

Aztán megérkezett a Hollófiúk spin-off sorozata, az Álmodók trilógia, amelyben a Lynch testvérek és hogy a címből következtetni lehet az álmodók és álmaik kerültek a középpontba, így nem volt kérdés, hogy nekem ezt a sorozatot olvasnom kell. Ronan és a testvérei lépnek a reflektorfénybe és többet megtudhatunk a Lynch családról és erről az egész álmodók világról, miközben egy új veszély fenyeget, amit aztán meg kellene majd akadályozni. Csak a világvége jön el elvileg, semmi egyéb, szóval van tétje a dolognak és ezt kellene új hőseinknek megállítani.

Ronan, Matthew és Declan

Az új trilógia első részét szerettem, a másodikat már nem annyira, így vártam, hogy milyen lesz a lezárás. Alapjáraton még mindig imádom az írónő stílusát és továbbra is tartom amit az elején kijelentettem, hogy tényleg bármiből ír, azt élvezetes olvasni, mégis sajnos van néhány problémám ezzel a harmadik résszel, amit meg kell említenem.

Így hogy véget ért ez a trilógia már tudom is, hogy mi szerintem a legnagyobb probléma ezzel a sorozattal. A Hollófiúk könyvekben valahogy sokkal érdekesebb és komplexebb ellenfeleket, „gonosztevőket” vagy nevezzük őket bárhogy kaptunk, és mind a négy részben ezek az ellenfelek kaptak saját nézőpontot, így jobban beleláthattunk a fejükbe és hogy mit miért csinálnak, hogy kapcsolódnak a fő történetszálhoz és egymáshoz. De most komolyan, Whelk, Szürke, Piper és Greenmantle mennyire jó kis karakterek voltak a maguk módján, nem? Nem azt mondom, hogy jó emberek, mert egyikük se az, de legalább érdekesnek lettek megírva. És mivel beleláttunk a fejükbe, így tudjuk mit miért csinálnak és mi a céljuk, még ha az ellenkezett is a főhőseink terveivel.

Itt pedig kiderül a végére, hogy ki a nagy ellenfél, én meg csak érdektelenül vontam meg a vállam, hogy egyrészt ki a fene ez a Nathan, másrészt ki a fenét érdekel, mikor semmit nem tudunk azon kívül róla, hogy egy őrült sorozatgyilkos. Igazából még ennyit se tudunk róla, csak annyit, hogy sok embert megölt az álmaival és kész, de hogy miért, ki ő, miért csinálja ezt, ezek egyike sem derül ki, mert nem kapunk Nathan nézőpontot és szerintem ez a legnagyobb kihagyott ziccer. Az első két részben még a homályban voltunk, hogy ki okozza a világvégét, így értem, hogy ott még nem akarta az írónő ellőni a poént, de a harmadik részbe bőven elfért volna egy Nathan nézőpont és szerintem nagyon hiányzott innen.

Ronan és Adam

A másik aminek nem annyira örültem a rész olvasása közben, hogy a történet nagy részében Ronan eszméletlen volt és gyakorlatilag nem csinált semmit. Na jó, azért csinált valamit, mert próbálta magát megmenteni valahogy és észhez térni, de valójában tényleg nem csinált semmit és fájdalmasan hiányzott, hogy Ronan aktív szereplője legyen az események alakulásának. Persze itt is értem, hogy mi szükség volt erre a történetszálra és hogy így legalább a többiek több játékidőt kaptak, de kérem szépen Ronan a főszereplőnk és erre ki van ütve majdnem a teljes könyvben és gyakorlatilag csak a végére tér magához? Nekem ez a megoldás most nem tetszett, több Ronant és több Ronan és Adam és több Ronan és a testvérei történetszálakat akartam.

Habár Ronant nélkülöznünk kellett, de legalább így a többiek kaptak több időt a szereplésre és azt viszont nyugodtan kijelenthetem, hogy a többi karaktert még mindig imádom. Declan nagy kedvencem a kezdetektől fogva és a trilógia legnagyobb előnye, hogy végre Declan is belépett a reflektorfénybe és jobban megismerhettük őt. Delcan és Jordan nagyon aranyosak együtt, ők egymásnak lettek teremtve és annak ellenére, hogy mennyire mások mégis annyira kiegészítik egymást. Declan karakterének iróniája az, hogy ő az egyetlen normális ember a sok álmodó és álom között és mindig valahogy rá szakad a teher súlya, hogy rendet tegyen a sok probléma után amit az álmodók és/vagy álmaik csinálnak körülötte.

Jordan és Declan

A másik páros, akiket tovább építettek Jordan és Hennessy, akik mint jó „testvérek” tovább küzdenek azért, hogy megoldják az egymás közti nézeteltéréseik és végre visszataláljanak egymáshoz. Ők az érem két oldala, ugyanannak a személynek a két fele (szó szerint!) és érdekes volt végig olvasni, hogy alakult a kapcsolatuk a kezdetektől, hogy távolodtak el egymástól, hogy aztán végül megbékéljenek és visszataláljanak egymáshoz.

Aztán Adam-et se kellett hiányolnunk, mert felbukkant párszor, de mivel Ronan végig eszméletlenül kiterülve feküdt, így nem kaptunk sok Ronan és Adam párost most sem. Amit szintén nem szerettem annyira ebben a trilógiában, mert mikor neki kezdtem, akkor azt hittem, hogy végre ők kerülnek a középpontba és több Ronan és Adam jelenetet kapunk. Erre inkább azt kellett végignéznem ahogy szétesik a kapcsolatuk, és habár teljesen reális volt ez a folyamat, azért mégis rossz volt nézni. Nekem legalábbis mindenképp. Az egyéb kisebb mellékszereplők pedig adtak némi pluszt a fő történetszálhoz, Carmen, Liliana, Persival vagy épp Matthew és Bryde, de őket nem annyira éreztem most erősnek.

Jordan és Hennessy

Nagy meglepetés volt viszont, hogy kaptunk Niall és Mór visszaemlékezést és megismerhettük a Lynch szülők történetét és a múltjukat. Hogy kik ők igazából, hogy jöttek Barnsba, mit csináltak és mi vezetett oda, ami végül aztán mindkettejükkel történt. Itt már mindenre fény derül, minden korábbi kérdéses pont tisztázni látszik, és ami eddig nem volt érthető, mostanra teljesen az lesz. És az a titok is nyilvánosságra kerül, hogy mi a greywaren pontosan és hogy jött létre.

A Hollófiúk az egyik örök kedvenc könyvsorozatom aminek az összes részét imádtam és többször újraolvastam már. Habár az Álmodók trilógia jó kis kiegészítő spin-off sorozat hozzá, de így a harmadik könyv végére érve úgy érzem, hogy sajnos nem tud felérni az elődje színvonalához és ezt én sajnálom a legjobban. Persze érdekes kiegészítés lehet hozzá és nem azt mondom, hogy unalmas vagy hogy rossz ez a trilógia, inkább csak azt érzem, hogy Stiefvater túlságosan meg akarta csavarni a dolgokat, túlságosan belemélyült a saját maga világába, de ezzel inkább csak elveszett benne. A kevesebb néha több és ide most pont ez a mondás illik. A Lynch fiúkat és Jordant persze imádom, és csakis miattuk megérte ezt elolvasni, de a teljes trilógiát inkább csak ilyen egyszer olvasós történetnek mondanám, nem pedig örök kedvencnek. Az örök kedvenc a Hollófiúk könyvek maradnak.

UI: És most teljesen megjött a kedvem egy Hollófiúk újraolvasáshoz, szóval most ez fog következni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-greywaren

Értékelés: 5/3

Maggie Stiefvater: Képtelen küldetés (Álmodók 2.)

Fülszöveg:

Történet ​álmokról és vágyakról, a halálról és a végzetről.

Valami történik az álmodók erejének forrásával. Valaki korlátozza. Egyre csökken, egyre gyengébb. Ha teljesen eltűnik, mi történik az álmodókkal és azokkal, akik tőlük függenek?

Ronan Lynch nem tervezi megvárni, hogy kiderüljön a válasz. Mentora, Bryde támogatásával kész megtenni, amit meg kell tennie, hogy megmentse az álmodókat és az álmodottakat… még akkor is, ha emiatt maga mögött kell hagynia a családját. És a fiút, akit szeret.

Jordan Hennessy tudja, hogy ha az álmodók kudarcot vallanak, ő meghal. Ezért beleveti magát az alvilág sötét bugyraiba, hogy megtalálja azt a tárgyat, ami életben tarthatja.

Carmen Farooq-Lane fél az álmodóktól, ezért is vállalta, hogy levadássza őket. Minél közelebb kerül azonban a céljához, annál inkább összezavarodnak az érzései. Vajon az álmodók pusztítják el a világot… vagy a világ pusztul el az álmodók kiirtása közben?

E csodás folytatásban a szerző felfedi a szereplői végső határait – és megmutatja, mi történik, ha azok a határok lassan eltűnnek. Merülj el a csodájában!

Nem olyan régen jutottam el odáig, hogy elkezdtem az Álmodók trilógiát, holott már évek óta tervben volt, hisz a Hollófiúk sorozat nagy kedvencem az írónőtől. A sólyom nyomában teljes meglepetés volt számomra, ötletem sem volt, hogy mi fog benne történni és miről fog szólni a spin-off sorozat. Összességében tetszett, habár nem lett nagy kedvenc, de azért annak örülök, hogy a Lynch fivérek kerültek most a középpontba és ezért nem volt kérdés, hogy olvasni fogom tovább a sorozatot.

Nagy meglepetésemre időközben megjelent a második rész, a Képtelen küldetés, én pedig izgatottan kezdtem neki, hogy mit lehet még ebből kihozni. Nem tudom mire vártam vagy hogy mire számítottam, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor semmire, mégis meglepett, hogy a második rész mennyire… unalmas lett. Sajnálom, nekem ez a könyv nem tetszett. Unalmas, vontatott és érdektelen lett az elejétől a végéig és ha pisztolyt szegeznének a fejemhez akkor se tudnám elmondani, hogy mi a fene történt itt, mert én magam sem értettem.

És mielőtt bárkitől érkezne a válasz, nem, nem én vagyok ostoba vagy értetlen, hanem tényleg nem szólt semmiről ez a rész és ha mégis történt valami, az unalmasan volt lefestve. Gyakorlatilag erőt kellett vennem magamon, hogy tovább olvassam, mert annyira nem kötött le, annyira nem érdekelt a nagy semmi ami történik, hogy több nap kellett ahhoz, hogy végigrágjam magam rajta. És ahhoz pedig még több nap, hogy rávegyem magam eme sorok megírására.

Ronan és Henessy

Persze most is több szálon futottak az események, csak az volt a bajom, hogy ezek nagy része semennyire se hozott lázba. Ronan, Henessy és Bryde (aki valami random módon idecsapódott Ronan-ékhez, a fiú pedig elkezdte inni minden szavát, holott nem is ismerték ezelőtt egymást) szinte végig egy láthatatlan autóban kocsikáztak és álmodtak. Ennyi. Tényleg csak ennyit csináltak. Emellett Ronan azon nyavalygott, hogy őt senki se érti meg csak Bryde, hogy minden és mindenki ellene van, és ha valaki mégis megpróbált némi értelmet verni a fejébe (mondjuk Adam vagy Declan), akkor azokat egyből ellökte magától, mint egy hisztis ötéves. És ezt én nem voltam képes már a végére elviselni. Ronan az agyamra ment ebben a könyvben és nem értem hogy lehetett ennyire elrontani egy korábban remek karaktert.

Farooq-Lane és Liliana

A másik szálon Farooq-Lane, Liliana és a titkos társaság tovább loholt az álmodók után, hogy egyesével megöljék mindet és megakadályozzanak egy állítólagos világvégét vagy mit. Aztán Farooq-Lane hirtelen támadt öntudatra ébredt és rájött, hogy talán mégse kellene mindenkit ész nélkül megölni, mert nem minden álmodó gyilkos vagy pszichopata, mint az öccse volt, így sebtében oldalt vált. Ezt se tudtam komolyan venni, sajnálom. Aki ennyire elvakultan hisz valamiben, mint ahogy a nő tette korábban, azt nem lehet ilyen könnyen megingatni a hitében és az ellentétes oldalra állítani.

Aztán nem feledkeztem meg Declanról, Jordanról és Matthew-ról sem, mert csakis miattuk olvastam végig ezt a könyvet, ők mentették meg számomra valamennyire ezt az egészet. Csak az ő történetszáluk volt érdekes számomra és mindhármukat bírtam továbbra is. Kár, hogy elég keveset bukkantak fel a lapokon a többiekkel ellentétben, ha több játékidőt kapnak, akkor talán jobban tudnám értékelni ezt a könyvet.

Declant még mindig imádom, örülök, hogy ebben a trilógiában nagyobb szerepet kapott és hogy jobban megismerhettük a karakterét, az érzéseit, céljait és a motivációit. Jordan szintén nagy kedvenc, szerintem remek kis párost alkotnak Declannel és épp azért mert alapjáraton annyira nagyon mások. Ők ketten azon dolgoznak most, hogy találjanak egy módot annak elkerülésére, hogy ha az Álmodó meghal, akkor annak minden „valóra keltett álma” vele együtt jobb létre szenderüljön. Declannek pedig ez igenis fontos cél, hisz míg korábban csak Matthew miatt kellett aggódnia, most már Jordant ugyanúgy elvesztheti bármikor.

Szegény Matthew pedig teljes identitásválságon megy keresztül, amit lehetett volna irritálóan is megírni, de Matthew esetében ez mégis aranyosan sült el, és szegény fiút annyira szívesen megölelgettem volna, hogy némi lelket öntsek belé. Tetszett a megoldás, hogy Jordan ott volt mellette és igenis meg tudta neki mutatni, hogy attól hogy valaki nem igazi ember, hanem csak egy "álom", attól igenis élhet úgy mint egy ember és igenis megérdemel egy normális életet.

Úgy érzem ez egy teljesen „töltelék” rész lett és annak se a legjobb, mintha csak időhúzásnak lett volna megírva a nagy finálé előtt. Tulajdonképpen pár mondatban össze lehetne foglalni a második rész lényegét, maga a történet pedig lassú, vontatott és mondjuk ki... néha egyenesen unalmas. Ronan karakterét nem tudtam most hova tenni, mintha nem önmaga lett volna, most ő idegesített a legjobban. Csak a Declan, Jordan és Matthew hármas mentette meg számomra valamennyire ezt a könyvet, az ő történetszálukat szerettem az elejétől a végéig. Mindenképp el fogom olvasni a harmadik részt, mert tudnom kell mi fog ebből a történetből kisülni, és remélem, hogy a harmadik rész ennél sokkal izgalmasabbra sikeredett.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-mister-impossible-keptelen-kuldetes

Értékelés: 5/3

Maggie Stiefvater: A sólyom nyomában (Álmodók 1.)

Fülszöveg:

„A ​mágikus ellentéte nem az átlagos. A mágikus ellentéte az emberi.”

Az álmodók köztünk járnak… ahogy azok is, akiket megálmodnak. Az álmodók átka, hogy nem tudják abbahagyni az álmodást – legfeljebb megtanulhatják irányítani. Azok, akiket megálmodtak, nem élhetik a saját életüket, és ha az álmodójuk meghal, ők elalszanak örökre. És vannak azok, akik üldözik az álmodókat. Hogy kihasználják és csapdába ejtsék őket. Hogy megöljék őket, mielőtt az álmaik kipusztíthatnák az emberiséget.

Ronan Lynch álmodó. Képes áthozni az álmaiból különböző ritkaságokat, de akár katasztrófákat is a hétköznapi valóságba. Jordan Hennessy tolvaj. Minél közelebb kerül ahhoz, amit meg akar szerezni, annál szorosabban kötődik hozzá. Carmen Farooq-Lane vadász. A testvére álmodó volt – és gyilkos. Látta, mit képes tenni egy emberrel az álmodás. Ahogy azt is, milyen károkat tudnak okozni az álmodók. Bár az mind semmi a közelgő pusztuláshoz képest…

A világszerte rajongva szeretett Hollófiúk-sorozat szereplőinek új története – egy fantasy-thriller, ami a felnőtteket ugyanúgy magával ragadja, mint a tizenéveseket.

Hagyd, hogy elbűvöljön!

Egyik örök kedvenc könyvsorozatom a Hollófúk könyvek, évente minimum egyszer mindig újraolvasom a teljes sorozatot és mind a négy részről csak istenítő véleményt tudnék mondani. A Hollófiúk könyvsorozat végeztével aztán mégse kellett teljesen a Stiefvater által megteremtett világ és karakterek nélkül maradnunk, mert az írónő készített hozzá egy spin-off sorozatot immár Ronannal és a hozzá kapcsoló Álmodókkal, álomvilággal és minden ehhez tartozó dologgal a középpontban. Őszintén szólva nem tudtam mire számítsak és mit lehet ebből a világból még kihozni a korábbiakon kívül, ezért tartott ilyen sokáig, hogy végre elolvassam az első részt, holott régóta ott csücsült a könyvespolcomon.

Stiefvater még mindig tud írni és a magyar fordítás is remek, talán ezt mondanám a könyvei sikeréhez vezető legnagyobb titoknak. Ha visszagondolunk a Hollófiúk könyvek se voltak valami kalandos regények, inkább a karaktereken, és a kapcsolataikon volt végig a hangsúly és ezek az írónő rendkívül olvasmányos stílusával vegyítve alkották a könyvsorozat sikerét. Nálam legalábbis mindenképp. Az Álmodók trilógia első részével ugyanez talán a helyzet, bár így első körben azért nem került annyira közel a szívemhez ez a történet, se az új karakterek, mint anno a többiek.

Ronant megkapjuk kvázi főszereplőnek, vagy ha pontos akarok lenni, akkor nincs olyan hogy egy főszereplő, hanem itt is több karakter köré összpontosulnak az események, több karakter nézőpontján át haladunk előre a végkifejlet felé. Az Álmodók és az álmaik okozta galibák kerülnek szembe azokkal akik üldözik őket. Van egy csoport, akik egy állítólagos világvégét megakadályozván, meg akarnak ölni minden egyes Álmodót, mert szerintük ők csak a bajt okozzák és miattuk fog elpusztulni a világ. Azt persze nem tudják melyik Álmodó okozza a gondokat így egyszerűen mindenkivel végeznek, aki az útjukba kerül.

Több szálon indul el a történet, több nézőponton keresztül haladunk előre a könyvben és a végén érnek össze a szálak. A végére értjük meg teljesen, hogy melyik új karakter kicsoda, mit akar és hogy is kapcsolódik a nagy egészbe. Ronan tehát marad és igazából habár nem ő a kimondott főszereplő, de mégis köré összpontosulnak a történések. Ronant imádtam a Hollófiúk könyvekben, ő és Adam nagy kedvenceim máig, így kicsit féltem, hogy mit lehet még kihozni a karaktereikből, hogy mit lehet még velük kezdeni a folytatásban. Nagy bánatomra Ronan és Adam kapcsolata nem kapott olyan nagy hangsúlyt, mint szerettem volna és Adam erőteljesen a háttérbe szorult, aztán meg kvázi eltűnt a sztoriból. Nem mintha hiányzott volna, mert habár nagyon jó páros ők ketten, de Ronan Adam nélkül szintén remekül működik, vagy talán még jobban. Ronan semmit se változott, még mindig az a roppant bonyolult és összetett karakter aki volt, még mindig keresi önmagát, próbál megbirkózni azzal, hogy Álmodó, és próbál megbirkózni az ebből adódó gondjaival.

A Lynch testvérek

Nagy meglepetésemre Ronan testvérei ebben a könyvben sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak, aminek aztán kifejezetten örültem, mert korábban is szívesen olvastam volna róluk többet. Matthew a legkisebb Lynch fiú, és nyugodtan kijelenthetjük hogy a legvidámabb és a leggondtalanabb. Az a tipikus legkisebb gyerek, aki éli a "rózsaszín" világát és nincs gondja semmire. Legalábbis eddig, mert hát időközben Matthew felnőtt és már ő is látja, hogy mi folyik körülötte és akárhogy próbálták előle eltitkolni a testvérei, arra is rájött, hogy kicsoda ő valójában. Kíváncsi vagyok Matthew-al mi fog eztán történni és hogy mit kezd azzal, amit kiderített magáról.

Aztán ott van Declan, akit kövezettek meg, de én mindig érdekesnek találtam és nem csak a Ronannel való ellentéte miatt, hanem érdekelt, hogy milyen karakter valójában. Nem kell tovább várnom, mert megkaptuk a Declan nézőpontot, és te jó ég, rögtön megszerettem őt, és éppen azért mert ő Ronan tökéletes ellentéte. Declan és a "declanizmus" (ahogy az írónő elnevezte a fiú karakterének a lényegét és a viselkedésének a jellegét) roppant találó volt számomra és tökéletesen megmagyarázta Declan karakterét és korábbi viselkedését. Declan egy olyan szükséges rossz szerepet volt kénytelen magára ölteni, amit senki más nem tudott volna megtenni helyette a Lynch családban az apjuk halála óta. Declan a szürkeség és a normális élet unalmába vegyülve próbálta egyengetni a saját és az öccsei életét, megóvva magukat a bajtól és minden veszélytől, de persze ez egy igen nehéz és kimerítő feladat Ronan miatt, és hát épp ez okozta köztük azt a sok korábbi feszültséget.

Declan és Jordan

Én teljesen át tudtam érezni Declan karakterének a "tragédiáját", mert hát lássuk be, hogy elég tragikus amilyen életet kell élnie csupán azért, mert más nem tudja ezt megtenni helyette. A legidősebb testvérként neki kellett magára vállalnia a családfő szerepét, neki kellett visszafognia a testvéreit, főleg Ronant és próbálni a normális élet látszata felé terelni őket. Neki kellett eltussolnia a problémákat amiket az apjuk és a testvérei okoztak és neki kellett minden rossz dolgot megoldania úgy, hogy közben neki is hiányzott az apjuk és ő ugyanúgy szenvedett magában.

Declan őszintén szólva a háta közepére se kívánja az Álmodókat, az álmokat és minden velük kapcsolatos dolgot, és mégis neki kell velük foglalkoznia és megoldani bármi baj történik miattuk. Ha ez így nem lenne elég Declan találkozik Jordannel, a lánnyal, akivel rögtön egymásra kattannak és tényleg nagyon aranyosak voltak együtt, hogy aztán a végére kiderüljön, hogy Jordan épp abból a világból származik, amit Declan a háta közepére se kíván. Remélem azért nem csak ennyi volt a kapcsolatuk, hanem valahogy mégis összejönnek végül, mert nagyon jók voltak együtt.

Kaptunk egy új Álmodót Ronan mellé, Hennessey-t, egy fiatal nőt, aki még rosszabbul viseli, hogy álmodik és az álmait áthozza a valóságba. Az ő álmai ugyanis önmaga saját másolatai és minden egyes álom során ébredéskor áthozza a valóságba önmaga egy hasonmását, így elég sok "ikertestvérét" álmodta meg az életbe. Ezek a lányok vele élnek és együtt próbálják megoldani Hennessey problémáját, hogy valahogy be tudja fejezni a saját másolatai készítését, mert ha tizenháromnál több másolatot készít önmagából, akkor abba már bele fog halni. És mind tudjuk, hogy ha az Álmodó meghal, akkor az álmai is jobb létre szenderülnek vele együtt.

Hennessey épp ezért depressziós, reményt veszett, kialvatlan és életunt, nem tudja mit tegyen a halál ellen, önmagát tartja felelősnek azért, hogy ilyen sok hasonmást keltett életre magából, és mindegyik lánynak ő fogja végül okozni a halálát. Ebben az állapotában fonódik össze a sorsa Ronanével, és a fiú végül segít neki abban, hogy összeszedje magát valamennyire és ki tudjon lépni ebből az átkozott sötét spirálból, amibe belekerült.

Hennessy és Jordan

Hennessey másolatai közül Jordan volt az első, így ő a legerősebb és gyakorlatilag mondhatjuk azt, hogy ő Hennessey tökéletes ikerpárja, teljes értékű embernek tekinthető. Utána a többiek mindig vesztettek valamit Hennessy-ből, vagy csak egy-egy tulajdonságát vagy jellemvonását tudta bennük átmenteni. Jordan saját  jogú karakterré vált, saját személyiséget fejlesztett ki és ahogy telt az idő, sikerült teljesen leszakadnia Hennessy-ről és önmaga teljes verziójú emberévé válnia. Mármint nem igazi ember ő, csak egy álom, de értitek mire gondolok. Érdekes volt látni, hogy alakul Hennessy és Jordan kapcsolata, és hogy Jordan miként kezdi el járni a saját útját úgy, hogy azért bármit megtenne a "nővéréért" és igenis azért dolgozik, hogy valahogy meg tudják őt és mindegyik "testvérüket" menteni.

Aztán ott volt az ellentétes oldal, mert itt is kaptunk egy nézőpontot a másik oldalról, nevezetesen Farooq-Lane-t, aki társaival együtt azon ügyködik, hogy minden egyes Álmodót megtaláljanak és megöljenek. Elvileg nincs erre más okuk, mint a világvége megakadályozása, legalábbis Farooq-Lane így tudja, bár azért van egy olyan érzésem, hogy több lehet a háttérben, mint amit a nővel megosztottak a társai. Remélem többet meg tudunk róluk a folytatásban, mert most ez volt a leggyengébb történetszál a könyvben.

Örültem, hogy ismét belemerülhettem a Hollófiúk világába, csak most egy kicsit más történetre helyezve a fő hangsúlyt, az Álmodók és az álmok világába. A Lynch fiúk karakterét imádtam, az új karakterek közül Jordan és Hennessy kedvencek lettek, viszont maga a történet annyira nem kapott el, mint szerettem volna. Az írónő még mindig remekül ír, nagyon olvastatta magát a könyv, de valami mégis hiányzott belőle, így annyira nem tudott berántani a történet magával, mint anno történt a Hollófiúk könyvek esetében. Ennek ellenére természetesen érdekel a folytatás, és ha minden igaz már megjelent magyarul, így remélem mihamarabb tudom majd olvasni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-call-down-the-hawk-a-solyom-nyomaban

Értékelés: 5/4

Maggie Stiefvater: A Hollókirály (A Hollóciklus 4.)

Fülszöveg:

Óvakodj az élőktől! Ne bízz a holtakban!
Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét.
A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik

Csak néhány könyvsorozatról mondhatom el, hogy az örök kedvenceim közé tartoznak. Ezek azok a könyvek, amik kitüntetett helyet foglalnak el a szívemben (ez kissé nyálasan hangzott, de igaz!), és amelyek összes része maximális értékelést kapott tőlem. Olyan könyvek ezek, ahol minden a helyén van: a történet, a karakterek és azok fejlődése, a humor, a komoly/komor témák kezelése, az író(nő) stílusa és a hangulat és az a plusz egyediség se hiányzik, ami mindig nagyot lök egy könyv értékelésén. Nem hiába kezdtem ezzel a kis felvezetővel a kritikát, sejthetitek, hogy A Hollóciklus könyvsorozat szintén ezen könyvek körébe tartozik.

Nem tudtam a korábbi részeknél se elégszer hangsúlyozni, mennyire imádom Stiefvater sorozatát. Valami tökéleteset alkotott meg számomra, amivel egyszerűen képtelen vagyok betelni. Az első három részt imádtam, és többször újraolvastam már, így epekedve vártam, hogy végre magyarul megjelenjen a záró kötete, A Hollókirály. Amint sikerült megkaparintanom, rögtön olvasni kezdtem és nem meglepő módon igen hamar kivégeztem. Rövid vélemény: imádtam a befejező részt. A hosszabb kifejtés pedig most következik.

Ahogy írtam a felvezetőben, ez az egyik olyan könyvsorozat az életemben, ahol az elejétől a végéig azt érzem, itt minden a helyén van. Több dologból áll össze egy olyan könyv, ami remek olvasási élményt nyújt számomra. Természetesen most csak saját ízlésemről tudok nyilatkozni, biztos vannak sokan, akiknek nem tetszett az első rész és nem is olvasták tovább. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek más tetszik, mindenki mást szeret, és ez így van jól. Én mindenesetre szeretném minél szélesebb körben terjeszteni, hogy milyen remek A Hollóciklus könyvsorozat és remélem ezzel a kritikával ráveszek néhány embert arra, hogy megpróbálkozzon vele.

A fő történetszál itt éri el a csúcspontját. Gansey nem adta fel élete nagy célját, még mindig a Hollókirály, Glendower sírját keresi és úgy tűnik meg is fogja találni. A természetfeletti szál, a mitikus elemek keverése a fő történetszállal, a karakterek saját személyes "drámájával", és e két elem fantasztikus ötvözése most sem alakulhatott volna másképp. Ha nagyon kategorizálni kellene, akkor én urban fantasynak titulálnám, de azért mégsem teljesen az. Nem a természetfeletti elemek itt a lényeg, én legalábbis nem úgy érzem, mert sosem a mágia, a miszticizmus volt a könyvsorozat erőssége. De nem ám!

Számomra két dolog a legfontosabb ebben a sorozatban. Egyrészt az írónő stílusa. Lassan halad a történet, nincsen nagy adrenalin és inkább a karakterek fejlődésén és egymáshoz való kapcsolatuk alakulásán van a fő hangsúly. Sokan talán épp ezért találhatják lassúnak, netán talán unalmasnak a könyveket, holott ez koránt sincs így. A négy főszereplő olyan remek karakter, annyira élnek a lapokon, hogy szinte már a saját barátimnak érzem őket. Stiefvater egy rejtélyes, humoros és olvasmányos stílust alkalmaz, amitől nagyon gyorsan lehet haladni a könyvvel. Imádom az apró kis humorát, főleg, mikor a karakterek belső gondolatait fejezi ki ezzel. A magyar fordításra se lehet panasz, szerencsére hozzáad az élményhez, és nem elrontja azt.

Gansey és Blue

És hát a karakterek! Korábban is méltattam őket már hosszú sorokon keresztül, de egyszerűen ők a szíve és lelke mindennek. Mind a négyen olyan mások, hogy különbözőbbek nem is lehetnének, ennek ellenére igaz barátok, akik bármit megtennének egymásért a súrlódásaik ellenére is. Néha persze veszekednek, néha persze összezördülnek és haragszanak egymásra, de ha kell, akkor mindig ott vannak és segítenek a másiknak. Korábban ugyebár csak a négy fiú volt és akkor változott meg a helyzet, mikor Blue bekerült a baráti társaságukba, ezzel megváltoztatva a történet folyását és a fiúk életét is.

A kezdetek óta sok minden változott. Egyrészt itt van Gansey és Blue kapcsolata, ami keserédesen szomorú a maga módján. Sosem kaptunk klasszikus értelemben vett szerelmi szálakat, ami nagy szerencse, mert a feleslegesen nyálas romantika elrontotta volna azt, amit nyújt a könyv. Inkább csak lopott pillantások, kis utalások és apró csókok csattantak el, és mindez olyan aranyosan, hogy csakis szurkolni lehet a párosoknak. Gansey és Blue kapcsolata sosem teljesedhetett be igazán, és az elején képtelennek tűnt, hogy két ennyire különböző ember valaha tényleg egymásba fog szeretni. A különbözéseik ellenére működnek annyira jól együtt, mert kihozzák egymás jobbik énjét.

Mi a helyzet a másik párossal? Ronan és Adam? Az első két részben én ebből semmit nem vettem észre, holott sokan írták, hogy már akkor is voltak utaló jelek. Én akkor még kételkedtem, de aztán a harmadik résztől kezdve már számomra is nyilvánvalóvá vált a dolog. Tudjátok mit? Imádom őket együtt. Az ő kapcsolatuk csak most indult el, így nem sokat láthattunk még belőlük, de már most a kedvenceimmé váltak. A másik pároshoz hasonlóan ők is kiegészítik egymást.

Nem csak szerelmes párok kapcsolatának alakulása tetszett, hanem a baráti kapcsolatok szintén. A három fiú nem is lehetne másabb, és mégis igaz barátok. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Ronan a kedvencem, (hisz biztos sokaknak ő az), őt érzem a legbonyolultabb és épp ezért legérdekesebb karakternek. Még most sem ismerhettük meg őt igazán, holott sok titka kiderült, szerintem van még benne sok rejtély és sok-sok kérdés, amire mind tudni szeretném a választ. Gansey-nek és Adamnek is megvannak a saját személyes gondjaik és problémáik és a sorozat végére mindenki megküzd a saját démonjaival.

Ronan és Adam

Három apró negatívumot említenék a végére. Egyrészt most jutottam el arra a pontra, hogy totál feleslegesnek találom Blue családját, mert ha jobban belegondolunk semmi érdemlegeset nem adtak hozzá a történethez. Persze humorforrások, és kellettek felnőttek is, akik segítik a fiatalok kalandját, de akkor sem értem, minek kellettek ennyien ide. Elég lett volna csak Blue anyja és kész. A másik, hogy ebben a részben nem kaptunk egy "méltó" ellenfélt a másik oldalra.

A korábbi részekben az "ellen oldal" szintén érdekes volt a maga módján a saját gondjaival és céljaival, hisz gondoljunk bele... Whelk, Szürke és Greenmantle mennyivel érdekesebb karakterek voltak, mint ez a démon? Ez csak egy sötét hüvely, ami mindent el akar pusztítani. Kissé túlzásnak érzem a démoni szálat, nem igazán tudom hova tenni, azt se bántam volna, ha kimarad a lezárásból és kapunk helyette egy érdekesebb emberi ellenpólust. És a vége! Jobban örültem volna, ha negatív befejezést kap, mert az olyan tökéletes lezárás lett volna, erre csak nem az lesz a vége. Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mert örülök is neki, meg nem is, de úgy hiszem, nagyobbat ütött volna, ha keserédes lesz a vége.

A Hollókirály tökéletes befejezése egy tökéletes könyvsorozatnak. Itt ér tetőpontjára a történet, itt derülnek ki a titkok és rejtélyek, miközben a karakterek közötti kapcsolatok is itt alakulnak át jelentős módon. Az apró szerelmi szálak még mindig aranyosak és szerethetőek, a fiúk és Blue igaz barátsága mind-mind követendő példa, és a természetfeletti szál végig tökéletes párost alkotott a karakterek személyes drámájával, családi gondjaikkal és saját belső démonaikkal. Sajnálom, hogy vége, de szerencsére nem teljesen, mert érkezik a spin-off sorozat Ronan főszereplésével hamarosan. Mindenképp olvasni fogom azt is, érdekel milyen folytatást lehet ennek írni, hisz A Hollóciklus fő történetszála és kérdései mind választ kaptak.

Ui: A borító megint csodaszép, remekül illik a korábbi részekhez.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-the-raven-king-a-hollokiraly

Értékelés: 5/5*

Maggie Stiefvater: Kék liliom (A Hollóciklus 3.)

Fülszöveg:

Az álom veszélyes műfaj, ám az ébredés talán még veszélyesebb.
Blue Sargentnek szerencséje volt. Életében először olyan barátokra lelt, akikben megbízhat, akik nem vetik ki maguk közül. A hollófiúk befogadták őt, és jóban-rosszban kitartanak mellette.
A szerencsével azonban van egy óriási baj, tudniillik forgandó.
A barátaid elárulhatnak.
Anyukád eltűnhet.
A látomásaid megtéveszthetnek.
A magabiztosságod meginoghat.

Egyik nagy kedvencem a Hollófiúk könyvsorozat, és általa figyeltem fel Maggie Stiefvater munkásságára, akit a többi könyvének elolvasása után egyre jobban és jobban megszerettem. Amennyire elvarázsolt és magával ragadott az első rész, A Hollófiúk, annál még jobban tetszett a második rész, Az álomrablók, pedig nem hittem volna, hogy lehet még hova fokozni a dolgokat. Épp ezért is vártam tűkön ülve a folytatást, és végre csaknem két évvel a második rész után itt van magyarul a Kék liliom. Persze kérdezhetnétek, hogy ha ennyire érdekelt, akkor miért nem olvastam el angolul. Hát azért, mert iszonyú jó a fordítás, és ezt a könyvet megéri magyarul olvasni.

Egy kis idővel vesszük fel a fonalat a második könyv eseményei után. Blue anyja, Maura eltűnt és a lány a nagynénjeivel őt keresi. Nem nagy meglepetés azonban, hogy Maura anyjának eltűnése és a Glendower elveszett sírja utáni kutatás összekapcsolódik, így gyakorlatilag ugyanazt kell keresnie a kis csapatnak. Egyre közelebb kerülnek a megoldáshoz, és egyre közelebb jutnak a sír, és így Blue anyjának megtalálásához. Közben persze tovább bonyolódnak a kapcsolatok, új ellenség jelenik meg a városban, titkok lepleződnek le és újak merülnek fel.

Egyszerű oka van annak, hogy miért imádom ennyire ezt a könyvsorozatot. Már az elején azonnal beleszerettem a remek karakterekbe, és máig egyenesen imádom őket. Egyszerűen nem tudom elmagyarázni, mennyire szeretem a négy Hollófiút és Blue-t, sőt már a lány bolondos családját, Szürkét, de még az ellenségeket is valamennyire a szívembe zártam. Természetesen az öt főszereplő a kedvencem, mindegyik egy tökéletesen összerakott karakter és imádom a kapcsolataik alakulását, azt amennyire kötődnek egymáshoz, ahogy együtt egy pompás csapatot alkotnak. Kiegészítik egymást, és igazi barátok, még ha néha vannak is gondjaik és nézeteltéréseik. Maga a történet néha kissé lassú folyású és nem egy kalandregényről van szó, ez nem vitás, de én itt nem is ezt keresem. A remek, összetett karakterek kárpótolnak mindenért.

Mivel egy négykötetes sorozat harmadik részéről van szó, az ember elvárja, hogy azért néhány rejtélyre megkapjuk a magyarázatot és hogy végre kezdjenek összeállni a dolgok a végső felvonás előtt. Részben teljesül ez a kérés, hisz megtudjuk például ki az Greenmantle, aki megölette Ronan apját, vagy hogy nem is csak egy sír fekszik a mélyben, hanem rögtön három, amiből egyiknek a "lakóját" nem is szabadna felébreszteni. És előkerül Blue apja is, akinek sokkal több köze van Glendowerhez, mint azt korábban hittük volna. De az írónő nem lenne az aki, ha nem vetne fel újabb kérdéseket és rejtélyeket, amelyekre csak az utolsó részben kapjuk meg a választ. Remélem ott tényleg megkapjuk, és hogy nem marad semmilyen elvarratlan szál.

Blue és a Hollófiúk: Noah, Gansey, Ronan és Adam

A másik, ami tetszett a könyvben, hogy most Blue került a középpontba és ha jobban átgondolom, akkor tényleg köré szerveződtek a történések. Az ő anyját kutatták, ő vesztette el az egyik rokonát, az ő apja került elő és mint kiderült, ő sem pusztán véletlen barátkozott össze a Hollófiúkkal, hanem az apja révén sokkal erősebb szálakon kapcsolódik a Glendower körüli rejtélyhez. Nem szeretném elfelejteni megemlíteni az új ellenséget sem. Greenmantle és a felesége, Piper két nagy figura, akik roppant röhejesek a maguk módján. Tetszett a csavar, hogy a végén Greenmantle gyáván megfutamodott és hogy igazából nem is tőle kellett volna félni, hanem inkább a kissé bolond feleségétől, Pipertől. Úgy tűnik az írónő minden részben behoz egy új ellenséget, hisz az elsőben ott volt Whelk, a másodikban Szürke és most Greenmantle. Kíváncsian várom kivel fogok találkozni a negyedik részben.

És végül, de nem utolsó sorban szeretnék néhány szót említeni a szerelmi kapcsolatokról is. Valahogy sosem ez volt idáig a középpontban, aminek mindig is nagyon örültem, és ha mégis volt valami, akkor az is olyan kevés, inkább csak sejtelmes szerelmi szálként jelent meg, ami inkább volt szép és aranyos, mint idegesítően bugyuta. (Mint általában az a YA könyvekben lenni szokott.) Gansey és Blue annyira aranyosak együtt, hogy arra szavak sincsenek, nagyon drukkolok nekik. És végre megértettem, hogy miért emlegették sokan a Ronan és Adam szálat.

Bevallom, én ebből konkréten semmit nem vettem észre a korábbi két részben, de itt már tényleg egyértelmű utalások voltak arra nézve, hogy Ronan érez valamit Adam iránt. Adamet meg inkább hagyjuk, mert szerintem ő képtelen arra, hogy viszonozza az érzéseit. Jó páros lennének ők is, és az a kevés, ami velük történt szintén aranyos volt, de Adam egyszerűen képtelen normális érzelmekre, legalábbis szerintem. Egy érzelmi roncs és Ronan iránta érzett vonzalmából is csak annyit szűrt le, hogy mennyire jó már, hogy egy Ronan féle fiúnak ő és nem Gansey tetszik. Adam örökös rivalizálása és kisebbsége komplexusa, amit Gansey miatt érez még életének erre a területére is rányomja a bélyegét.

Imádom a Hollófiúk könyvsorozatot és a harmadik rész legalább annyira tetszett, mint az első kettő. Mindig mikor leülök olvasni az egyik könyvet, akkor annyira magával ragad a történet és maguk a karakterek, hogy képtelen vagyok tőlük elszakadni. Ezt a részt is majdnem egy lendülettel olvastam ki, és a végén is csak azért tartottam egy kis szünetet, mert majd kifolyt a szemem. El sem tudom mondani mennyire várom már a negyedik és egyben befejező részt, csak kár, hogy magyarul legjobb esetben is talán jövő karácsonyra érkezik.

Ui: A borító az elején nem tetszett, nekem valahogy nem illett be az előző kettő mögé a sorba, de már megbarátkoztam vele.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-blue-lily-lily-blue-kek-liliom

Értékelés: 5/5*

Maggie Stiefvater: A Skorpió Vágta

Fülszöveg:
A Skorpió Vágtát november elején rendezik. A lovasok mindent elkövetnek, hogy megzabolázzák tengeri lovaikat, és célba jussanak. Van, aki túléli. Van, aki belehal.

Idén a tizenkilenc éves Sean Kendrick a címvédő bajnok. Nem a szavak embere, és ha fél is, mélyen hallgat róla. Puck Connolly más. Soha nem gondolta, hogy egyszer majd indulni fog a Skorpió Vágtán. De a sors úgy hozza, hogy kénytelen benevezni a versenyre – egyedüli lányként. Sejtelme sincs, mi vár rá.
A nagysikerű Shiver-trilógia szerzője, Maggie Stiefvater, megint megmutatja, milyen az, amikor a szerelem és az élet komoly akadályokba ütközik, és csak az marad életben, akinek a helyén van a szíve. A Skorpió Vágta minden olvasó számára felejthetetlen élményt nyújt.

Két okból szerettem volna ezt a könyvet elolvasni. Egyrészt Maggie Stiefvater egyike a kedvenc íróimnak. Hihetetlen tehetséges és fantáziadús írónőnek tartom, mert a könyveibe mindig egyedi témákat választ, mert remek karaktereket alkot meg, és mert habár nem valami akciódúsak a könyvei, mégis olyan hangulatot tud teremteni, amiért képtelenség unni a történeteit. Ha mindez nem lenne elég, az is nagy szerepet játszott abban, hogy végül elolvastam a könyvet, hogy ez egy önálló könyv és nem készül(t) hozzá folytatás. Ez igen nagy szó manapság, ahol általában minimum trilógiákról beszélhetünk. Mivel az egyik kedvenc írómról van szó, így nagy elvárásaim voltak. Nem mondom azt, hogy csalódtam, mert nem... de ez a könyv se érte el nálam azt a színvonalat, amit a Hollófiúk könyvsorozatban megszerettem.

Kezdjük a pozitívumokkal, mert szerencsére ezek vannak többségben, mégsem tudom azt mondani, hogy maradéktalanul meg voltam elégedve a könyvvel. Ha ilyet állítanék, akkor hazudnék, azt viszont nem akarom. Jó volt a könyv, minden a helyén volt, aminek a helyén kellett lennie, mégis hiányzott az a valami... az a plusz, amiért a kedvencemmé vált volna. Ismétlem... nem azt mondom, hogy nem szerettem, mert igenis szerettem... én csak... valahogy ennél többet vártam volna. Valami hiányzott, és még ha beledöglök, akkor se tudnám megmondani, hogy mi. Tehát akkor visszatérve a pozitívumokra.

Az írónő megint egy olyan egyedi témát választott, amiről én ezelőtt sehol máshol sem hallottam. Fogott egy különleges legendát és saját kis történetet kerített mellé. A Tündérdallam könyvsorozatban már bebizonyította, hogy mennyire odaadóan és beleéléssel tudja átadni a zene iránti szeretetet a karakterek életében, és itt most ugyanaz a motívum jelenik meg. Csak itt a két főszereplő nem a zenéért, nem a zenélésért van oda, hanem a lovakért és a lovasversenyekért. Sean és Puck mindketten imádják a lovakat és lelkes hívei az évente megrendezett lóversenynek, ami nem szimpla lóverseny, hanem a félelmetes és veszélyes capall uisce-k, vagyis a befogott tengeri lovak a főszereplői. Nem hallottam még ezekről a különleges lovakról, pedig tényleg léteznek olyan mendemondák, amik róluk szólnak. Az egész könyv tulajdonképpen a versenyre való felkészülésről szól, és a végén valósul meg a nagy vágta.

Sean Corr, Puck pedig Galamb hátán

A lovak iránti szeretet, az állat és ember barátsága a könyv talán legjobban ábrázolt momentuma, és tökéletesen átadja azt az érzést, ami ilyenkor átjárja egy ember szívét és lelkét. Csak hogy egy személyes példával éljek, imádom a macskákat és sok macskám volt már az évek során, és voltak köztük olyanok, amelyiket legalább annyira szerettem, mint mondjuk Sean Corrt, vagy Puck Galambot. Az ember és állat barátsága talán egyik legtisztább és legőszintébb dolog, ami a világon létezhet, és Maggie ezt az egészet olyan szépen át tudta adni, hogy arra szavakat sem találok. Habár Puck is szerette saját lovát Galambot, nekem mégis a Sean és Corr közti szoros kapocs tetszett jobban, és a könyv vége olyan szépen el lett találva, hogy az nem lehet igaz. A lovak iránti szeretet mellett a sport iránti szenvedély, a győzelem utáni vágy és felkészülés közbeni izgalom és félelem, mind-mind a könyv szerves részét képezik.

Sean és Corr

Két dolog nem tetszett a könyvben. Az egyiket már említettem. Valami hiányzott belőle, valami plusz, valami amitől többször el szeretném majd olvasni. Az írónő Tündérdallam könyvsorozatához hasonlítanám. A Hollófiúk könyvsorozatát például imádtam, és többször újraolvastam. Mellesleg, a könyv tetemes része a versenyre való felkészülésről szól, az események mind-mind a nagy összecsapás felé haladnak, így azt vártam volna, hogy nagyobb drámát kapunk a végén, erre az egész pár oldalban le van tudva és aztán vége. Igazából kiszámítható is volt, valahogy sejtettem, hogy az lesz majd, ami valóban történt, és ezért se okozott nagy meglepetést. A másik dolog, amit nagyon sajnálok, hogy egyik karaktert se szerettem meg igazán, egyik se ragadott magával. Olyan egysíkúak és papírmasék voltak. A kapcsolataik se kaptak akkora szerepet, mint kellett volna. Valahogy az lovak és emberek közötti érzelmek sokkal jobban kifejtésre kerültek, mint a szimplán emberek közöttiek. Ami nagy kár, hisz a remek és komplex karakterekkel még a legunalmasabb könyvet is el lehet adni.

Nem egy kalandregény a Skorpió Vágta, mégis a stílus és a hangulat garantálták számomra a szórakozást, és egy percig sem untam magam rajta. Sajnálom, hogy a vége kissé összecsapottnak tűnik és sajnálom, hogy egyik karaktert se sikerült megszeretnem, pedig nagyon szerettem volna. Mindenesetre az egyedi témáért, az ember és állat közti mély kötődés és szeretet ábrázolásáért jár a a plusz pont, engem az ilyenekkel mindig kenyérre lehet kenni. Imádom, ha valaki elrugaszkodik a már ezerszer olvasott kliséktől és mer bátor lenni és valami újat mutatni. Maggie Stiefvater ilyen... és épp ezért tartozik a kedvenc íróim közé. Remélem még idén, minél hamarabb érkezik magyarul a Hollófiúk 3. része, mert azt már nagyon várom.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-a-skorpio-vagta
Értékelés: 5/4

Maggie Stiefvater: Ballada - A holtak éneke (Tündérdallam 2.)

Fülszöveg:
James Morgan szinte nem is evilági muzikális érzékkel rendelkezik. Tehetsége felkeltette a lélekrabló tündérmúzsa, Nuala figyelmét is, aki felébreszti, majd kiszipolyozza a kivételes halandók kreatív energiáit. Míg végül meg nem halnak. Jamesnek éppen elég oka van rá, hogy tartson a tündérektől, ám miközben Nualával egy közös zenei szerzemény megalkotásán dolgoznak, a srác egyszer csak rádöbben, hogy egyre mélyebb érzelmeket táplál Nuala iránt. A tündérnép többsége azonban korántsem ilyen ártalmatlan és jó indulatú. Mindenszentek éjszakájának – a halottak napjának – közeledtével Jamesnek meg kell küzdenie a tündérkirálynővel és a holtak királyával, hogy megmentse Nuala életét. És a saját lelkét.

Aki rendszeresen olvassa a blogomat az talán már tisztában lehet vele, hogy Maggie Stiefvater egyike a kedvenc íróimnak. Az első könyvével rögtön megszerettem két dolog miatt. Egyrészt imádom a hangulatot amit megteremt a könyveiben, olyan érzékletes és szép képeket fest le, olyan átgondoltan tud karaktereket alkotni, hogy azt csak csodálni lehet. Másrészt pedig egyedi témákkal dolgozik, és nem a lerágott, sablonos természetfeletti lényeket és konfliktusokat szedi elő, mint az ifjúsági könyvek írói manapság. Bizonyítja ezt a Hollófiúk könyvsorozata, ami nagy kedvencem a négy fiú miatt, és bizonyítja ezt a másik könyvsorozata a Tündérdallam.

Habár a Tündérdallam még nem ér fel a Hollófiúk színvonalára, (legalábbis nálam) ennek ellenére tetszett az első könyv, A Látó szerelme, így nem volt kérdés, hogy olvasni akarom-e a folytatást. Sőt, mikor megtudtam, hogy a második könyvnek nem Deidre lesz ismét a főszereplője, hanem a helyét James veszi át, akkor annak még jobban örültem. Ugyanis az első könyvvel az egyik legnagyobb problémám a főszereplő volt és az általam már kifejezetten unott szerelmi háromszög. Gondoltam, egy fiú főszereplő feldobja a dolgokat és érdekesebbé teszi a történetet. Azzal szeretném kezdeni, hogy nekem ez a könyv sokkal jobban tetszett, mint az előző.

A történet tovább folytatódik, csak mint már említettem más főszereplővel, de a tündérek még mindig embereket csábítanak magukkal, még mindig egyre többen bukkannak fel az emberek világában, az új királynő még mindig Deidre-t akarja elkapni és saját céljaira felhasználni, tehát az alap koncepció maradt ugyanaz. A zene iránti szeretet, a táncok, a tündérek természetközelsége és azzal való szoros kapcsolata, mint elemek ugyanúgy megjelennek végig a könyv folyamán - ez a Tündérdallam könyvsorozat legfőbb egyedisége már az elejétől, így most sem lehetett kihagyni. Csakúgy, mint korábban Dee játszott kiválóan a hárfán, James a duda szerelmese. Azért külön plusz pont, hogy Stiefvater nem annyira népszerű hangszereket emelt ki a könyveiben, így még különlegesebbé varázsolva a hangulatot.

James Morgan lesz az új főszereplőnk, Dee legjobb barátja, aki az első könyvben csak egy (irritáló és feleslegesnek tűnő) mellékszereplő volt, de most, hogy jobban megismerhettem, hogy megtudhattam mi jár abban a különös fejében, rögtön a szívemhez nőtt. Igazi kamaszfiú a hozzá illő gondolatokkal és problémákkal. Nekem a legjobban az tetszett vele kapcsolatban, ahogyan Stiefvater bemutatta, hogy James miként jött rá fokozatosan, hogy milyen is Dee valójában, hogy csak kihasználja őt, és hogy értelmetlen szeretnie egy olyan lányt, aki soha nem fogja viszonozni az érzéseit. Miközben Dee-ből fokozatosan kiszeret és túllép rajta, úgy lesz számára egyre fontosabb Nuala. Ez a folyamat és James jellemének közbeni leírása volt szerintem a könyv legjobban felépített eleme. James igenis egy remek karakter, most, hogy jobban megismerhettem nyugodtan kijelenthetem, hogy ezerszer szimpatikusabb, mint Luke valaha volt, és én egyáltalán nem sajnáltam Dee-t, azért mert James egy kicsit "megleckéztette" és éreztette vele, hogy milyen az, ha a mosdó olyan, mint a törülköző.

A váltott nézőpontos történetmesélés következtében kaptunk egy Nuala nézőpontot is, akit szintén egészen megkedveltem a maga bonyolult kis jellemével, és Jamessel igazán remek párost alkottak és fognak alkotni a jövőben. Nuala-nál azt bírtam a legjobban, mikor magában csodálta Jamest, és mikor magában féltékenykedett Dee-re. (Mindenben igaza volt Dee-vel kapcsolatban egyébként.) A háttérben persze a tündérek ismét szervezkednek, az új királynő rosszban sántikál, és hőseinknek ezzel is meg kell küzdeniük, miközben saját gondjaikat szintén meg kell oldaniuk. A mesés, az igazi hamisítatlan tündérmesés hangulat innen sem hiányzott, ennek ellenére engem mégis a karakterek személyes kis drámája érdekelt most a legjobban. Ez hozta fel a könyvet egy magasabb színvonalra, és ezért szerettem meg jobban ezt a második részt, mint az elsőt.
Ui: A borító megint egyedi és kifejező, utal a történet elemeire. Egyszerű, de mégis figyelemfelkeltő.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-ballada-a-holtak-eneke
Értékelés: 5/5

Maggie Stiefvater: A Látó szerelme (Tündérdallam 1.)

Fülszöveg:
Hát nem tudod, mi történik a Látóval, aki nem tud uralkodni a tündérnépen? A mindössze tizenhat éves Deirdre Monaghan bámulatosan tehetséges zenész. Hamarosan rá kell azonban döbbennie, hogy Látó is – különleges tehetsége képessé teszi, hogy saját szemével láthassa a mágikus erejű tündéreket. Deirdre egy szép napon váratlanul arra eszmél, hogy fülig beleszeretett egy Luke nevezetű titokzatos srácba, aki mintha a semmiből robbant volna be addig teljesen hétköznapi életébe. Ám a fiú iránta mutatott élénk érdeklődése egyszerű nyári románcnál talán sokkal sötétebb szándékot takar. Amikor felbukkan a színen Aodhan vészjósló alakja, aki a tündérkirálynő halált hozó parancsát hozza, Dee hirtelen a tündérvilág forgatagának kellős közepébe csöppen. Az érzelmektől fűtött hatalmi játszma kereszttüzében pedig ott áll Dee mellett komolytalan, ám végletekig hűséges legjobb barátja, James is. Bár Deirdre azt kívánta, bárcsak ne várna rá még egy végtelenül unalmas nyár, talán mégsem egy több száz esztendős tündérkirálynővel vívott csata volt az, amire igazán vágyott.

Maggie Stiefvater nagy kedvencem lett a Hollófiúk könyveivel, így nem lehetett kétséges, hogy majd a többi könyvét is olvasni fogom valamikor. Ezen kívül még két sorozata jelent meg, az egyik a Tündérdallam, a másik A Skorpió Vágta, mindkettő ott csücsül a várólistámon és a tündéres könyve akadt elsőnek a kezembe. Tündérek... nyugodtan kijelenthetem, hogy a vámpírok után manapság már a tündér a második kedvenc természetfeletti lényem. A Tündérdallam a korábban olvasott tündéres könyveim közül inkább a Vastündérekre hasonlít. Ifjúsági könyv egy kis természetfeletti mázzal körítve. Igazi tündérmese szó szoros értelmében, olyan, amilyeneket gyerekkorunkban szívesen olvastattunk fel szüleinkkel elalvás előtt. A hangulat, a stílus, a történet mind-mind klasszikus tündérmesei elemeket hordoz magában... és annak ellenére, hogy tényleg inkább a fiatalabb korosztály számára készült, még nekem is tetszett.

Kezdjük először a pozitívumokkal, mert most jó kedvemben vagyok, és Maggie Stiefvater igenis megérdemli, hogy próbáljak csakis a jó dolgokra figyelni, ne pedig egyből a hibákat vegyem észre. Az írói stílus még mindig remek, sőt, nekem most kicsit jobban is tetszett, mint a Hollófiúknál. Olyan szépen át tudta adni a lapokon a zene iránti szeretetet, mintha valóban megelevenedne a muzsika olvasás közben. Ezen meg sem lepődök, hiszen önmaga is zenész, ugyanúgy hárfán játszik, mint Deidre, így nagyon is tudta mit hogyan kell leírni, hogy az reálisnak hasson. Az egész könyvet a zene járja át, és a történetben szintén fontos szerepet játszik, nem csak a főszereplő, hanem a tündérek életében is. Nagyon tetszett ennek a kihangsúlyozása, hiszen a tündérek vidám, természetközeli életéhez nagyon illet, hogy oda vannak a muzsikáért és a táncért.

A karakterekkel se volt semmi bajom, úgy értem, hogy mindegyik érdekes volt a maga módján és az írónő megint arra törekedett, hogy egyedi karaktereket alkosson meg, ami néhol összejött, néhol pedig nem. Deidre-t kedveltem valamilyen szinten, de voltak olyan "szőke libás" megnyilvánulásai mikor csak fogtam a fejem. (Pl. mikor megtudja, hogy Luke embereket ölt, és ezen gyakorlatilag ki sem borul, hanem tovább olvadozik Luke fiú után. Vagy mikor az állítólagos legjobb barátja haldoklik, de ő még csak észre sem veszi, és helyette Luke fiút akarja megmenteni.) A két fiú a szokásos klisé, semmi több. A vicces, hűséges és titokban a lányba szerelmes legjobb barát, James, valamint a hihetetlenül helyes, sötét titkokat rejtegető új fiú Luke. [Találjátok ki, hogy melyiket fogja választani...] A gonoszok papírmasé figurák, igazi mélység és reális motiváció nélkül. Mármint ugyanmár! A tündérkirálynő se volt épelméjű. Ha békén hagyta volna Deidre-t, akkor a lány fel se fedezte volna a képességeit, és soha nem jelentett volna veszélyt a számára. És akkor mindenki élhetett volna tovább boldogan a saját kis életében és akkor az egész konfliktus meg sem történt volna.

Bármennyire nem szerettem volna, azért a könyv hagyott némi kívánnivalót maga után. Annak ellenére, hogy olvasmányos és könnyen lehet vele haladni, valamint remek az írói stílus, mégis jelen vannak az ifjúsági könyvekre annyira jellemző hibák. Nem akarom ismételgetni magam, és nem is fogom, ha végre valamelyik ifjúsági könyv veszi a fáradtságot és túllép azokon a kliséken, amelyiket a nagy többségük mindig elkövet. Ugyanolyan hihetetlen volt a főszereplők közt gyakorta két nap alatt szövődő örök szerelem, mint máskor; valamint kezdem unni, hogy szinte mindegyik YA könyvben a főszereplőbe szerelmes a legjobb barátja. UNALMAS! Nem lehet valami mást kitalálni ehelyett? A szerelmi háromszögre szintén az előbbi vonatkozik. Kérem szépen, lépjünk már ezeken túl! A tündérek mitológiája se volt annyira részletesen kidolgozott, mint amennyire vártam volna, mármint tudjuk, hogy szépek és gonoszak és hogy van egy királynőjük, de ennél több nem nagyon derül ki. Engem érdekelt volna, hogy a tündéreknek hány fajtája van, milyen hierarchiai rendben élnek, milyen képességeik vannak és stb.

Nem rossz történet ez, egy szokásos ifjúsági könyv egy az átlagnál mindenképp jobb történetvezetéssel és írói stílussal, valamint tündérekkel, akikről én szívesebben olvasnák többet is. Esetleg ha valaki tud nekem tündéres könyveket ajánlani azt megköszönném. (A Tündérkrónikákat és a Vastündéreket olvastam!)
Érdekel majd a folytatás, persze, de valahogy nem érzem, hogy most azonnal olvasnom kellene.
UI: A magyar borító valami hihetetlenül tetszik, egyszerű, de mégis utal a történet lényeges elemeire, a hangjegyekkel, a kalitkával és a galambbal.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-lament-a-lato-szerelme
Értékelés: 5/4

Maggie Stiefvater: Az álomrablók (A Hollóciklus 2.)

Fülszöveg:
A varázslat és a romantika különös keveréke. Minden rajongó erre várt!

Most, hogy Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan, például, egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmok is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba. Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey is…

Ennél rövidebb fülszöveget még életemben nem láttam, de lépjünk is tovább, mert nem ez most a lényeg, csak gondoltam megjegyzem. :D Szóval, Maggie Stiefvater a Hollófiúk című könyvével seperc alatt a kedvenc íróim között találta magát vagyis ebből le lehet szűrni, hogy imádtam a Hollófiúkat. Így kérdés nem volt, hogy nekem mihamarabb kell a folytatás így amilyen hamar lehetett lecsaptam rá és máris olvasni kezdtem. Nem kellett csalódnom, mert Az álomrablók hozta az elvárt színvonalat és nem hittem volna, hogy lehetséges, de felül is múlta az első könyvet.

A történet ott folytatódik ahol abbamaradt. Adam magánakciója következtében életre keltek a Ley-vonalak, vagyis elvileg mostantól hőseinknek könnyen Glendower nyomára kellene bukkannia. A fiúk és Blue folytatják a nyomozást, még elszántabban, mint valaha, de várakozásaikkal ellentétben nem megy olyan könnyen a dolog. Egyrészt mert a fiúk között kialakult konfliktusok akadályozzák a közös munkát, másrészt mert váratlanul eltűnik Cabeswater, és harmadrészt mert ismét nem csak nekik fáj a foguk a kincsre, hanem valaki másnak is. Miközben tovább nyomoznak, mindenkinek saját problémáival szintén meg kell küzdenie, Adam még mindig az átélt traumákat próbálja feldolgozni, miközben lappangó sötét énje egyre inkább a felszínre tör, Gansey és Blue egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Ronant álmai kísértik és a rejtélyes Szürke pedig a Greywarent keresi megbízója parancsára.

A Hollófiúk esetében is írtam, hogy ebben a könyvben engem nem a történet fogott meg, hanem a karakterábrázolás. Az utóbbi viszi a hátán a könyvsorozatot, ez nem kétséges. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem izgalmas a történet, mert az, és külön tetszik benne, hogy olyan témáról szól, amit sehol máshol nem olvashattam ezelőtt. Gansey és a többiek tovább kutatnak Glendower után, bár mintha úgy érezném, hogy most egy kicsit megtorpantak volna a kutakodásban, mert ezer más gondjuk volt, így még mindig nem jutottak előrébb. Továbbá kiderül, hogy Ronan álmainak is fontos szerepe van a történetben, és szervesen hozzákapcsolódik minden máshoz, ami Henriettában történik és történni fog.

A Hollófiúk: Adam, Gansey, Noah és Ronan

Imádom a karaktereket, és ugyanúgy tartom a véleményem, hogy mindegyikük ijesztően pontosan kidolgozott, reális és azonnal megkedvelhető. Úgy tűnik Blue jóslata mégis csak valóra válik, mert Gansey és Blue lassan, de biztosan, egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Gansey folyamatosan vetkőzi le sznob és Blue számára idegesítő szokásait, így a lány egyre jobban megkedveli őt. Szerintem nagyon aranyosak együtt. Noah szerepe eléggé megcsappant és jelenléte se annyira indokolt, mint az első könyvben, de őt is bírom a maga szerény módján. Most Adam volt, akit egyszerűen nem tudtam hova tenni.

Értem én a tragédiáját, és a Hollófiúkban nagyon sajnáltam, sőt még mindig sajnálom szegényt, de néha kezd elegem lenni a makacsságából, és abból, hogy mindennek csakis a negatív oldalát látja. Nem tudja elhinni, hogy Gansey és a többiek kedvességből akarnak rajta segíteni, mindenen vérig sértődik, pedig a barátai nem szánalomból próbálnak neki segíteni, hanem azért, mert szeretik és tényleg jót akarnak neki. Továbbá egyre nyilvánvalóbb, hogy mennyire féltékeny Gansey-re és arra, ami a fiúnak van és neki nem, plusz a Blue-s dolog miatt, eztán szerintem még jobban vérig fog sértődni. Egyre inkább magával rántja a sötét oldal és valahogy érzem, hogy ennek korántsem lesz jó vége.

A szívem csücske kis más lehetne, mint Ronan. Az első könyvben nagyon sajnáltam, hogy nem volt Ronan nézőpont, de szerencsére itt megkaptam, amire annyira vágytam, sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor az Álomrablók igazából Ronan könyve, a történet nagy része róla szól. Megtudjuk, hogy milyen különleges képessége van, jobban megismerhetjük a családja történetét, a testvéreit, az apja halálát, és azt, hogy Ronan milyen igazából. Az álmai egyre jobban átveszik felette az uralmat, miközben meg kell tanulnia uralkodni felettük. És igen, Láncfűrész még mindig meg van, és még mindig nagyon aranyos Ronannel együtt.

Imádom a négy Hollófiút együtt, és a köztük lévő mély baráti kapcsolatot, mindegyik érdekes karakter a maga módján és remélem a nézeteltéréseik és Adam hiúsága és hülyesége hosszú távon nem bomlasztja fel ezt a jó kis csapatot. Volt még két új karakter a könyvben, Kavinsky, akit én egyszerűen nem tudtam hova tenni, nem értettem, hogy ő most mit is akart, mi volt a célja, meg hogy minek csesztette Ronant. Rajta kívül meg Szürke, aki viszont meglepően szimpatikus volt a negatív szándékai ellenére, és a végén kifejezetten örültem, hogy változtatott a dolgokhoz való hozzáállásán.

Nagy kedvencem ez a könyvsorozat, és eztán még jobban várom a folytatást, el sem tudom mondani mennyire, kár, hogy egy évet kell várni rá. Mindenesetre Stiefvater felhívta magára a figyelmem, így biztosan bepróbálkozom a többi sorozatával, a tündéressel biztosan és A Skorpió Vágtával is, a farkasossal nem biztos, majd meglátjuk.

UI: A borító az eredeti és csodaszép és Ronan van rajta. :)

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-the-dream-thieves-az-alomrablok

Értékelés: 5/5*

Maggie Stiefvater: A Hollófiúk (A Hollóciklus 1.)

A történet:
Nem látó csak két okból pillanthat meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján. Vagy te vagy a lény igaz szereleme… vagy te ölted meg őt. Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket: ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt. A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Holló Fiúkként ismert banda csak bajt hozna rá. De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Holló Fiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél. Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát. A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Holló Fiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában.

Őszintén megmondom ezt a könyvet csakis a borítója miatt kezdtem el olvasni és fogalmam sem volt, mire számítsak benne, persze ott volt a fülszöveg meg minden, de az alapján se ilyen úgymond "kincskeresős", szellemes sztorira számítottam. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem tetszett, sőt ellenkezőleg, igen kellemes olvasmány volt, csak az elején ötletem nem volt merre fog ez az egész haladni. A könyv E/3. személyben íródott, és emellett váltott nézőpontból, aminek néha nem láttam az értelmét. A váltott nézőpontot ugyebár elvileg akkor kellene alkalmazni, mikor több fontos szereplő van egy történetben, így nem csak egyet szeretnék kiemelni és főszereplővé tenni, hanem többet is.

Így lehetőségünk adódik arra, hogy több karaktert közelebbről megismerhessünk és megszerethessünk. Itt 4 nézőpontból íródott a könyv, és még Bluet, Ganseyt, vagy még akár Adamet is megértettem, de a Whelk nézőpont az minek kellett? Egyrészt az volt a legkevesebb, és nagyon rövid részeket kaptunk tőle, így nem lett se nem szimpatikusabb, se nem szerethető. Én nem sajnáltam meg, nem éreztem vele együtt, sőt inkább irritált... és legfőképp akkor nem értettem minek kellett az ő nézőpontja, mikor a végén úgyis megkapta, ami neki járt. (Vagy lehet még később több szerepe lesz, ki tudja, de ha nem tér vissza valahogy, akkor tényleg nem értem a dolgot.)

A történet eleje így egy kicsit fura volt számomra, mert nem tudtam eldönteni, hogy akkor most mi lesz itt a fő téma, a "kincskeresős sztori", vagy épp a szellemes cuccok... de végül rá kellett jönnöm, hogy mindkettőt meg fogom kapni. Sőt, igazából nekem nem is ezek tetszettek, persze érdekes volt, meg minden, de nekem a karakterábrázolás vitte el a hátán ezt a könyvet. Ennek oka egyrészt a váltott nézőpont (Whelk kivételével mindenkit imádtam), másrészt meg, hogy ismét nem kellett szerelmes nyavalygásokat olvasnom, sőt ebben a kötetben szinte nem is volt romantikus kavarás, csak egy nagyon kicsi, de az inkább aranyos volt, és nem pedig irritáló. Nem olyan hosszú könyv ez, és ha csak a történetet vesszük magában, az se valami bonyolult, igazából a váltott nézőpontok miatt sikerült az írónőnek ennyire elnyújtania a dolgokat. Tehát nekem nem a természetfeletti rejtélyek, hanem a karakterek drámája tetszett a legjobban.

Nem is tudom igazán, hogy ki(k) lenne(ének) itt a főszereplő(k), Blue, vagy pedig a három Hollófiú. Blue igazán szimpatikus lány, igazi különc, nem nyavalyog a szerelmi életén (ami nincs neki, de legalább nem szenved rajta és ez igazán üdítő) mondhatnám, hogy egy átlagos fiatal, de persze a végére kiderül, hogy mégsem az, amit mondjuk nem értettem teljesen, hogy ki is volt az apja igazán. Mégis, nekem nem Blue lett a kedvencem, hanem a három Hollófiú, így az én szememben ők lesznek ennek a könyvnek a főszereplői. Gansey a gazdag családból származó, eléggé elvarázsolt figura, aki éli a vagyonos gyerekek semmitevő és semmit nem nélkülöző életét, és annak ellenére, hogy sokan sznobnak tartják első látásra (mint mondjuk Blue) mégis igazi csupa szív ember, akinek mindennél fontosabbak a barátai, és mindent megtesz, hogy segítsen rajtuk, mind Ronan, mind pedig Adam esetében.

Aztán ott van Adam, aki ösztöndíjjal került be erre a menő iskolába, rajta kívül szinte csak gazdag családok kölykei járnak oda, épp ezért fontos számára a jól tanulás, hogy bent maradhasson ösztöndíjjal, rengeteget dolgozik az iskola mellett, hogy tudja fizetni az iskolai költségeket, mindent megtesz azért, hogy jó egyetemre kerülhessen és ezáltal kiléphessen a nem éppen szívmelengető családi légkörből. Az apja folyamatosan veri, az anyja nem áll ki mellette, és egy poros lakókocsiban laknak. Gansey régóta azzal nyaggatja, hogy szeretné ha hozzáköltözne, mert segíteni akar rajta, de Adam büszkesége nem engedi, hogy elfogadja akárki segítségét, a maga ura akar lenni, és én annyira meg tudtam érteni ebben. Én is tudok olyan büszke lenni, mint Adam, ami nem mindig jó dolog... és Adam is akkor jön rá, hogy talán el kellene fogadnia a barátja által nyújtott segítséget, mikor már nem sok más választása marad. Közben Adam persze féltékeny Ganseyre, amiért neki minden megadatott, ami neki nem...

És a harmadik fiú pedig Ronan, és azt sajnálom a legjobban, hogy Ronan nézőpontot nem kaptunk, mert az ő fejébe szívesebben beleláttam volna, mint mondjuk Whelkébe. Ronan apja meghalt, saját szemével látta az esetet, azóta nem bírja feldolgozni, ami történt, a bátyjával Declannal nagyon rossz a kapcsolatuk az apjuk halála óta, nem bírnak egymás mellett meglenni, hisz mindketten máshogy dolgozták fel a tragédiát. Ronan a legforrófejűbb a három fiú közül, néha talán undoknak és magánakvalónak tűnhet, de amikor a barátainak szüksége van rá, akkor nem kell kétszer kérni, hogy segítsen rajtuk. És az, hogy magához vett egy kis hollót, akit Láncfűrésznek nevezett el, és akiről lelkiismeretesen gondoskodik... a legaranyosabb dolog volt tőle.

Egy szó, mint száz, tetszett a könyv, de ha őszinte akarok lenni, akkor nem a természetfeletti történet, hanem a karakterek ábrázolása és drámájuk igazán hiteles és szívbemarkoló leírása miatt. A három fiút és Bluet nagyon megkedveltem. Gondolom ez is sorozat, mindenképp olvasom majd a folytatást. A vége talán egy kicsit összecsapott, nem nagyon értettem, hogy akkor most Adam mitől is "kattan be" (ez viszonylag erős szó, de hát ez történt), és hogy Neeve mit is akart tulajdonképpen, de biztos kiderülnek majd ezek a folytatásban. Épp ezért gondolom, hogy ez szintén sorozat. Ez biztosan nem a vége.

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-the-raven-boys-a-hollofiuk

Értékelés: 5/5*