Kelly Creagh: Ébredés (Soha már 3.)

Fülszöveg:

Az élet és a halál közötti vékony határ már rég elmosódott Isobel Lanley számára. A Varennal történt kis híján halálos összecsapást követően Isobel retteg visszatérni az álomvilágba, arra a kihalt, mégis életveszélyes helyre , ahol egymás ellen fordultak. Amikor azonban újra kísérteni kezdik, majd véres valósággá válnak a rémálmai, nem marad más választása. Varen sötét világa lassan utoléri őt és a való világot, hogy mindent felemésszen.

Isobel számára csupa félelem a világ. Fél, hogy nem bírja ép ésszel, és attól is retteg, hogy Varen fog megőrülni. Különösen, hogy a fiút nem régen súlyos veszteség érte. Ráadásul Lilith is magának akarja Varent, és bármit megtenne, hogy végleg megszerezze őt. Bármit.

Vajon végül minden jóra fordul Isobel életében? Világok csapnak össze és sorsok pecsételődnek meg a Nevermore-trilógia lélegzet-elállító fináléjában.

Nem olyan régen realizálódott bennem, hogy a Soha már könyvsorozatot se fejeztem még be, holott annak idején nagyon tetszett az első két rész. Jó, ha pontos akarok lenni akkor az első rész nagyon bejött akkoriban, a második inkább csak az elment kategóriába esett, de ennek ellenére mindig szerettem volna olvasni az utolsó könyvet, sosem volt szándékomban félbehagyni a történetet. Visszanézve a bejegyzéseimet mondhatni hihetetlen felfogni számomra, hogy 9 év eltelt azóta, hogy a második részt olvastam, ez teljesen szürreális számomra. Olyan gyorsan telik az idő, hogy az borzalom.

Sebaj, ami késik nem múlik, mindennek eljön egyszer az ideje és annak pedig most jött el, hogy a trilógia harmadik része sorra kerüljön. Bevallom őszintén nem sok mindenre emlékeztem már így 9 év távlatából az első két könyvből a fő történeten kívül, így hogy újra tudtam olvasni a korábbi kritikáimat igen sokat segített az emlékek felelevenítésében. És így vetettem bele magam aztán a harmadik könyvbe.

A történet ott folytatódik ahol anno abbamaradt. Isobel nem járt sikerrel, nem sikerült megmentenie Varent az álomvilágból, és a próbálkozásba ő is majdnem belehalt. Szerencsére nem így történt, de az egy dolog, hogy Isobel túlélte a kalandot, a másik pedig az, hogy habár túlélte, de igenis maradandó sebeket kapott, mert éppen az akarta őt megölni, akinek a megmentéséért bármit megtett volna. És itt most nem a fizikai, hanem inkább a lelki sérülésekre gondolok. A könyv nagyjából első harmada így abból áll, hogy Isobel próbálja összeszedni magát a sokk után, ami érte és feldolgozni a történteket. Csak hát ez nem megy számára könnyen, mert az álomvilág és annak lényei nem szűntek meg létezni körülötte és újra és újra visszatalál abba a világba.

Kis túlzással mondhatjuk azt, hogy a harmadik rész története nagy vonalakban megegyezik a második könyv történetével. Isobel a kezdeti lelkizés és bánkódás után összeszedi magát és megpróbálkozik Varen megmentésével. Újra. Igen, ismét ugyanaz a történet, mint a második részben kisebb-nagyobb változtatásokkal, csak itt az a különbség, hogy Isobel végül megtalálja a módját a fiú megmentésének, nem úgy, mint első alkalommal. A történeti fronton tehát semmi új nincs a nap alatt, szinte teljesen ugyanaz a sztori ismét csak itt már boldog befejezéssel. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ezt tartom a könyv legnagyobb hibájának. Mert így mégis mi értelme volt trilógiát írni, ha egy szimpla duológiában le lehetett volna tudni a sztorit?

Varen és Isobel

A könyv sötét és már-már horrorisztikus hangulata most nem maradt el, imádtam olvasni azokat a sötét, misztikus és mágikus képeket amiket az írónő lefestett elénk a történetmesélés során. Borzongtam, féltem és ámuldoztam ott ahol kellett, ezzel a részével nem volt semmi bajom. Derültek ki titkok, minden korábbi homályos részlet a helyére került és minden magyarázatot kapott, pont ahogy annak egy befejező részben lennie kell. Néhol persze kiszámíthatóak voltak a dolgok és a magyarázatok, nagy meglepetéseket nem tartogatott ezen a téren az írónő, de ezt tudjuk be a műfaj korlátainak. Mert hát lássuk be, senki se várjon valami magasröptű drámákat egy ifjúsági könyvben. Nem azt mondom, hogy ez rossz, hanem hogy ez általában így szokott lenni és ezzel nincs is semmi gond.

Szintén kisebb negatívumként említeném meg, hogy Varen most se kapott nagy szerepet, bár az mindenképp pozitívum, hogy azért többször bukkant fel, mint a második részben. Bár azért még ennél is lehetett volna többször, mert hát mégis csak ő a másik főszereplőnk. Továbbra is tartom a véleményem, hogy szerintem sokkal jobb lett volna ez a trilógia ha nem csak Isobel nézőpontot kapunk, hanem váltott nézőpontban Isobel és Varen meséli el nekünk a történetüket. Kár, hogy nem így történt, ha engem kérdeztek. Kaptunk egy kis Pinfeathers-t, gondolom rajongói nyomásra, de kedvenc démonunk nem kapott valami nagy hangsúlyt, amit én szintén sajnálok, szerintem nem kellett volna őt ilyen hamar elintézni, nyugodtan kaphatott volna fontosabb szerepet. Kár érte.

A harmadik rész legnagyobb gyengesége, hogy a történet gyakorlatilag ugyanaz, mint a második részben volt, de szinte művi pontossággal. És nem azért mert rossz lett volna, csak így semmi meglepetést nem tartogatott. A könyv első harmada kicsit lassabban indul be, de miután Isobel összeszedi magát és elindul (újra) Varen megmentésére, felpörögnek az események. A sötét, misztikus és néha már horrorisztikus hangulatot most sem kellett hiányolni, és habár elég klisés és kiszámítható lett a rész és így a trilógia befejezése, de a hangulat minden más hiányosságért kárpótolt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kelly-creagh-oblivion-ebredes

Értékelés: 5/4

Kelly Creagh: Árnyék mélyén (Soha már 2.)

Fülszöveg:

Varen Netherst foglyul ejtette egy veszedelmes álomvilág – egy alattomos és sivár világ, ahol Edgar Allan Poe rémtörténetei életre kelnek. Isobel Lanley, akit furcsa látomások és Varen teremtményeivel terhes rémálmok gyötörnek, az egyetlen, aki megmentheti a fiút. Isobel tudja, hogy egyetlen reménye egy baltimore-i temetőben fekszik. E helyen, Edgar Allan Poe születésének minden évfordulóján kora reggel egy titokzatos idegen, a „Poe-köszöntő” teszi tiszteletét a legendás költő sírjánál.
Csak a Poe-köszöntő ismeri az átjárót a két világ között. Hatalmas veszély leselkedik azonban Isobelre. Egy fehér lepelbe burkolózó, gonosz ősi szellem les rá, aki el akarja őt szakítani Varentől. Amikor végre rátalál a fiúra, rájön, hogy ő már nem az a csöndesen tűnődő fiú, aki valaha rabul ejtette a szívét, hanem egy sötét erő, hatalmas és ellenséges. Vajon Isobel legnagyobb szerelme a legádázabb ellensége is lesz egyben?

Visszaemlékezve az első rész által nyújtott élményre, nyugodtan kijelenthetem, hogy a Soha már az idei év talán legnagyobb meglepetése volt számomra. Nem számítottam arra, hogy ennyire beszippant és magával ragad a könyv és arra se, hogy ennyire szeretni fogom, így kétség sem férhetett hozzá, hogy olvasnom kell  folytatást. Nagy szerencsémre már megjelent magyarul a második rész, az Árnyék mélyén, és most végre el is jutottam odáig, hogy kézbe vehettem.

Amennyire tetszett az első rész, legalább annyira a második is. Kicsit féltem attól, hogyan fog folytatódni a történet és magamban elképzeltem is, hogy mi minden következik. Volt, amiben igazam lett, volt amiben nem, és sajnos pont azokban a részekben lett igazam, amiket nem szerettem volna, hogy megvalósuljanak. Azzal kezdeném, hogy összességében szerettem ezt a könyvet, de azért voltak kisebb problémáim vele, így sajnos nem nyújtotta azt a feledhetetlen élményt, mint az első tette.

Még mindig szeretem azt a sötét, hátborzongató és horrorisztikus hangulatot, amit az írónő annyira jól megalkotott a történet részeként. A valóság és álomvilág még jobban összemosódik és szinte elválaszthatatlanná válik az első rész eseményeinek következményeként. Imádtam ahogy az írónő játszott a két világ egybegyúrásával, ahogy Isobel álmai és valós élete egybefonódott annyira, hogy nem csak ő nem tudta néha, hogy hol van éppen, hanem én se. Emiatt nagyon izgalmassá ás rejtélyessé vált a könyv.

Varen és Isobel

A másik, amit tetszett Isobel és Gwen barátságának elmélyülése. Nagyon aranyosak voltak együtt és őszintén csodáltam Gwent néha, amiért mindenben Isobel mellett állt és kitartott mellette. Nem volt könnyű dolga, az biztos, mert Isobel olyan nagy marhaságokat művelt néhanapján, hogy ha Gwen nem lett volna mellette, akkor biztosan megöleti saját magát. Kedvelem én Isobelt, és az első részben végbement karakterfejlődése után egész normális ember lett belőle, de a vágyakozása Varen után és a megmentésére tett ígérete miatt néha annyira vakon és ostobán keverte bele magát mindenféle bajba, hogy csak fogtam a fejem.

A bűntudat és a felelőtlen tiniszerelem számlájára írtam a hülyeségeit, de azért néha eléggé idegesített, és néha igenis fejbe kólintottam volna, hogy vegye észre magát. Ha Gwen nem lett volna, akkor egyedül soha nem jutott volna el a Baltimore-i temetőbe, ha Gwen nem lett volna, akkor nem tudott volna alibivel szolgálni a szüleinek és így tovább. Isobel eszét elvakította a szerelem, a fájdalom és a bűntudat, amiért miatta ragadt Varen az álomvilágban. Gwen pedig a józan ész és értelem képviselőjeként állt mellette és segítette ki, amikor szüksége volt rá. Épp ezért voltak ők most remek páros, mert tökéletesen kiegészítették egymást.

Pinfeathers

Örültem annak, hogy nagyon kevés romantikus szál volt a könyvben, emiatt nem lehet panaszom. Sokkal jobban tetszett az álomszerű, borzongató, horrorisztikus hangulat ami végig belengte a történetet. Ami viszont nem tetszett, hogy ennek következményeként Varen alig szerepelt a könyvben. De komolyan. Olyan, mintha itt se lett volna. Egy-két jelenetben láthattuk, és akkor is alig szólalt meg. Őszintén hiányoltam Varent, mert vártam, hogy itt jobban meg fogjuk őt ismerni. A váltott nézőpontos történetmesélés remek lehetőséget adott volna erre, így Varent se kellett volna nélkülöznünk. Varen hiánya az egyik, amit a könyv hibájának tartok.

A másik, ami nem tetszett, és amire számítottam is, így nem ért akkora meglepetésként, hogy a történet alig haladt előre valamit. Ez a második könyv a trilógiák középső részeinek szokásos hibájába esett bele. Értem ezalatt, hogy csak húzta és nyújtotta a történetet, miközben semmi érdemleges nem történt, és tulajdonképpen semerre se haladtunk. Isobel a végén átjutott az álomvilágba a könyv elejei mérhetetlen hosszú időhúzás után, de ott se ért el semmit, mert végül mégsem sikerült megmentenie Varent. A könyv nagy részét Isobel álom és valóság közti ugrálása és tévelygése töltötte ki, ami nem azt mondom, hogy unalmas volt, mert nem volt az, csak azt mondom, hogy közben a történet semerre se haladt, hanem egy helyben toporgott. És ez ismét nagy hiba.

Mégis, a hibái ellenére, és azért, mert pontosan azt nyújtotta amire számítottam, egyszerűen képtelen vagyok azt mondani, hogy ne tetszett volna maga a könyv. Voltak benne idegesítő dolgok, mint mondjuk Isobel ostoba viselkedése, voltak benne hiányosságok, mint mondjuk Varen kevés "szerepeltetése" és a történet igazából semerre se haladt előre, én mégis teljesen elvesztem az írónő által keltett hangulatban, ami ezt a történetet annyira egyedivé és szerethetővé teszi. Borzongató, sötét és izgalmas, és egyszerűen képtelen elereszteni. Kíváncsi vagyok, hogyan fejeződik be a történet és remélem mihamarabb érkezik az utolsó rész magyarul.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kelly-creagh-enshadowed-arnyek-melyen
Értékelés: 5/4

Kelly Creagh: Soha már (Soha már 1.)

Fülszöveg:
Isobel Lanley, a pom-pom lány elborzadva veszi tudomásul, hogy Varen Nethers-szel kell megírnia az angol dolgozatát. A dolgozat leadási határideje hihetetlenül igazságtalan módon a rivális focicsapat elleni nagy mérkőzés napjára esik. A hűvös és tartózkodó, cinikus és éles nyelvű Varen már az elején tisztázza, hogy a dolgozaton kívül nem akar a lánytól semmit. Isobel azonban hamarosan kifogásokat kezd keresni, hogy Varen-nel találkozhasson, miközben egyre jobban elszakad barátaitól és az erőszakos és féltékeny barátjától. Isobel egyre mélyebbre merül Varen álomvilágába, ami a jegyzetfüzetébe írt sorokból kelt életre, egy világba, ahol Edgar Allan Poe félelmetes történetei válnak valóra.
Ahogy egyre jobban felfordul körülötte a világ, Isobel felfedezi, hogy az álmoknak és a szavaknak sokkal nagyobb az erejük, mint azt gondolta és, hogy a legijesztőbb valóság az, amit az elme annak hisz. Képes lesz megmenteni Varent az Őrülettől, ami fogva tartja őt vagy mindkettőjüket felemésztik Varen rémálmainak árnyai?

Nagy rizikót vállaltam, mikor eldöntöttem, hogy ezt a könyvet fogom következőnek olvasni, mert őszintén szólva csak annyit tudtam róla, hogy ez egy romantikus ifjúsági könyv, amiben egy gót fiú és egy pomponlány egymásba szeret. Nem olvastam utána részletesebben a témának, de mivel érdekes felállásnak tűnt, és most valami könnyedebbre vágytam, és mert még mindig hiszek abban, hogy a szimpla romantikus könyvek között is vannak értékes darabok, így adtam egy esélyt Creagh művének. Képzelhetitek mennyire meglepődtem, mikor elkezdett beindulni a történet és kiderült, hogy ez korántsem az a szimpla romantikus könyv, amire számítottam.

Annál valami sokkal több és annál egyértelműen egyedibb. Nem voltak nagy elvárásaim, ha őszinte akarok lenni, gondoltam végigszenvedem magam rajta, és bosszankodok egy sort ismét a klisés és hiteltelen tini romantikán, de nagy meglepetésemre ahogy haladtam előre, és egyre jobban kezdett kibontakozni a történet, azt vettem észre, hogy nekem nagyon tetszik ez a könyv, és hogy alig bírom letenni. A második felét pedig szinte megállás nélkül olvastam végig, és mikor befejeztem, akkor csak annyit jutott eszembe, hogy „Ez iszonyat jó volt!”

Ne tévesszen meg senkit a borító és a fülszöveg, bár az utóbbi azért kicsit sejteti a dolgokat, csak én annyira nem olvastam el tüzetesen, hogy megragadjon bennem az infó. Ez nem egy egyszerű romantikus ifjúsági könyv, ez annál jóval több. Egy gótikus horrortörténet, nekem legalábbis mindenképp annak tűnt, és épp ezért, mert ilyet még nem olvastam korábban, és mert hasonlít az egyik nagy kedvencemre, ezért nekem nagyon tetszett. Várakozásaimmal ellentétben élveztem a történetet, és bárkinek szívből ajánlom, aki valami egyedit keres a mai YA kínálatban.

Isobel és Varen

Isobel és Varen története nagyon hasonló a Fantasztikus labirintushoz, vagy a Darkchylde képregények alap koncepciójához. Nem akarok túl sokat elárulni, de a lényeg annyi, hogy szerencsére a könyv nem egy sablonos és klisés tini szerelemről szól, hanem egy borzongató, horrorisztikus fantasy történetről, amiben a szerelmi szál csak a körítés. Persze annak is fontos szerepe van benne, de szerencsére nem az a lényeg, és nem olyan rózsaszínesen cukormázas, amitől felfordult volna a gyomrom. Persze ha kötözködni akarnék, akkor megjegyezhetném, hogy gyakorta két hét alatt szerettek egymásba, és ez tényleg elég hihetetlen, tekintetbe véve mennyire mások egyébként, de ismétlem, a könyv stílusa és maga a fő történetszál annyira tetszett, hogy még a kis hibák se érdekeltek mellette.

Isobel és Varen egy iskolai dolgozat miatt kénytelen együtt dolgozni, és miközben közelebbről megismerik egymást, rájönnek, hogy a másik egyáltalán nem olyan, mint amilyennek korábban képzelték. Isobel körül furcsaságok történnek, és mire észbe kap egy sötét fantasy világban találja magát, ami Varen elméjének és álmainak életre kelt verziója. A fiú az álomvilágába menekülve próbált megszökni a normális életéből, az álmaiban teremtette meg saját furcsa világát és barátait, de egy idő után elvesztette az irányítást, és mindez életre kelt. Ez a világ Isobelt is hamarosan beszippantja, és a lányra marad a feladat, hogy megmentse Varent és önmagát mielőtt túl késő lenne számukra.

Pinfeathers

Nem akarok többet elárulni a történetről, de azt mindenképp érzékeltetni szerettem volna, hogy fantasy történetről van szó, és abból is egy egészen különleges darab a Soha már. Tetszett az írói stílus, a magyar fordító remek munkát végzett, olyat, amit ritkán lehet látni. Tetszettek a történetbe ágyazott versek és a végéig a történetet egyre inkább körüllengő horrorisztikus és baljós hangulat. A stílus, a hangulat, a könyv fantasy része az, amitől olyan egyedi és szeretnivaló lehet ez a történet. Isobel és Varen kissé talán sablon karakterek, és nem azt mondom, hogy a kedvenceimmé váltak volna, mégsem idegesítettek vagy untattak annyira, mint általában az ilyenek szoktak. Isobelnek persze volt egy-két fura libás megnyilvánulása, de tetszett, ahogy megváltozott, és ahogy rájött, hogy mi a lényeges az életben és mi nem az.

Varen érdekes figura az biztos, és nem sok gót fiú főszereplővel találkozhatok YA irodalomban. Mármint mindig valami übersármos pasi a főszereplőnk, most meg egy különc fiú, amit megint csak értékelni tudtam. A két főszereplőn kívül még Pinfeatherst bírtam, rá nagyon kíváncsi vagyok, így remélem a következő részekben többet megtudhatok róla és arról, hogy milyen kapcsolat van közte és Varen között. (Bár van egy elméletem, és tuti az lesz, de azért kíváncsi vagyok, mit hoz ki ebből a történetszálból az írónő.)

Most kifejezetten örülök neki, hogy van folytatása a könyvnek, és annyira izgi lett a vége, hogy tudom, hamarosan olvasni fogom a folytatást, mert egyszerűen tudnom kell, hogy mi történik. Isobel és Varen története egy borzongató, horrorisztikus kaland, amit bátran ajánlok mindenkinek, aki unja már a megszokott, sablonos és kiszámítható ifjúsági könyveket. Nem hittem volna, hogy ennyire magával ragad a történet, nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni, de így lett. És higgyetek nekem, ezen én csodálkozom a legjobban. Mégis, tud valamit az írónő, megérezte mi az, amivel megfoghat magának. Remélem a folytatás nem lesz csalódás, mert azt nagyon sajnálnám, de majd meglátjuk. Ígéretes a kezdet, és nagyon érdekel hogyan alakul tovább egy különös páros kalandja.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/kelly-creagh-nevermore-soha-mar

Értékelés: 5/5