2017. dec. 6.

Kass Morgan: Kiválasztottak (100 1.)

Fülszöveg:
Évszázadok ​óta senki sem lépett a Földre, egészen mostanáig. 
Pár száz éve egy háború lakhatatlanná tette a bolygót. Azok, akik túlélték a pusztítást, az űrbe menekültek, és egy hatalmas űrhajón kezdtek új életet. Az eltűnt civilizáció emlékei lassan a feledés homályába merülnek, de az emberek nem mondtak le a Földről. A hazatérést tervezgetik, bár nem tudják, mi vár rájuk odalenn.
A kockázat óriási. Ezért 100 fiatalt – akiket a társadalom feláldozhatónak vél – indítanak el egy veszélyes küldetésre: újra kell gyarmatosítaniuk a bolygót.
Clarke-ot árulás miatt ítélték el, Wells a szerelméért sodorta magát bajba. A vakmerő Bellamy önként tartott a kiválasztottakkal, Glass pedig egy merész akciót tervezve lép a Földre tartó űrkompra. Különböző sorsok, egy közös cél. Egy út, amely mindenki életét meg fogja változtatni. Földet éréskor egy hihetetlen világ tárul eléjük, melynek szépsége elragadó, ugyanakkor baljós is. A fiatalok még cipelik a múlt terhét, és félelem tépázza a szívüket, de harcolniuk kell a túlélésért. Ebben a kiélezett helyzetben az érzelmek is felfokozódnak: barátságok alakulnak, szerelmek szövődnek, és riválisok kerülnek szembe, miközben lassan kezdik kialakítani saját szabályaikat. Sosem akartak hősök lenni, mégis valószínűleg ők az emberiség utolsó reményei.


Elég sokat hangoztattam már, hogy egyik kedvenc sorozatom manapság a The 100 (nálunk magyarul A Visszatérők címen fut), épp ezért mindig kíváncsi voltam a könyvre, ami a sorozat mellé íródott. Őszintén szólva nem tudom melyik volt előbb, a sorozat vagy a könyv, de mondjuk ez teljesen lényegtelen, hisz ahogy adaptációk esetében lenni szokott ég és föld a kettő. Sok negatív kritikát olvastam a könyvről, így bedőlve ezeknek némi ellenérzéssel viseltettem iránta annak ellenére, hogy mindig is érdekelt. Most jutottam el odáig, hogy el tudtam olvasni.

Nem értem a rengeteg negatív kritikát, mert nem olyan rossz könyv ez. Persze nem fog irodalmi Novel díjat kapni és persze ezer és ezer jobb könyvet tudnék elé sorolni, de igenis elmegy egy egyszeri kellemes olvasmánynak. Se több, se kevesebb, tudjátok csak egy olyan könyv, amin egyszer jól szórakozol, de aztán rögtön elfelejted és valahogy sosem érzed a késztetést arra, hogy újra elolvasd. Az a tipikus "egyszer olvasós" könyv, ha értitek mire gondolok.

A sok negatív kritika oka csakis az lehetett, hogy mindenki azt várta, hogy ugyanazt fogja visszakapni benne, mint amit a sorozatban látott. Ezért csalódhattak nagyokat. Velem meg éppen fordítva történt. A legrosszabbra felkészülve ültem neki, és igazából egész kellemeset csalódtam benne. Ha teljesen elvonatkoztatjuk a sorozattól, akkor más szemmel tudjuk nézni és sokkal objektívebben megítélni.

Az alap történet maradt, a kiindulópont ugyanaz, a főbb karakterek ugyanazok. Nekem az külön bejött, hogy azok a karakterek, akiket a sorozatban valahogy sosem szívleltem (értem itt pl. Finn, Jasper, Lincoln) a könyvben nem léteznek, legalábbis az első részben nem, a folytatásról még nem tudok nyilatkozni. Több nézőpontos történetmeséléssel épül fel a könyv, ez alapján négy főszereplőről beszélhetünk akik Clarke, Bellamy, Wells és Glass lennének. (Remélem nem hagytam ki senkit.) A könyvek szerkezeti felépítése teljesen más, mint egy sorozatoké, hisz míg az utóbbi kellenek a pörgős események, addig a könyvben lassabban haladhat a sztori, több lehetőség van a karakterek gondolatainak kifejtésére, elmélkedésére. Az első könyv nagyjából a sorozat első részét fedi le. Igen, az első részét. Nem az első évadot, hanem csak az első részét.

Néhány sorozatbeli karakter hiányán túl a másik nagy különbség, hogy a könyvben a felnőttek nem kapnak fontos szerepet. Ám itt is meg marad a másik történetszál, vagyis a Százak Földre való visszatérésre után, ugyanúgy látjuk mi történik a Kolónián, csak itt nem a felnőtteken keresztül, hanem Glass szemén át. Glass tehát egy teljesen új karakter a könyvben, vagy ha a másik oldalról nézzük, akkor a sorozatból hagyták ki. Glass nézőpontja azért tetszett, mert általa és a vele történtek miatt ismerhettük meg jobban a Kolónia életét.

A könyvben több részletet megtudunk a fenti társadalomról, hogy itt is ugyanúgy megjelennek a társadalmi különbség, hiába majdnem a kihalás szélén van az emberiség. Három fő osztály van, így az űrhajó is három részre oszlik. A Főnixen élnek a gazdagok, az elit, a Waldenen és az Árkádián pedig a szegényebbek és a munkásosztály. Glass és Luke kapcsolata kicsit egy elátkozott Rómeó és Júlia viszonyra emlékeztet, főleg ha ugyanolyan tragikus véget ér.

A harmadik nagy különbség, amin szintén meglepődtem és kellemesen csalódtam, az Wells karaktere. A sorozatban ugyebár nem kap nagy szerepet és elég hamar bevégzi a sorsát (és még finoman fogalmaztam!), a könyvben viszont főszereplő és sokkal kidolgozottabb és érdekesebb karaktert kapott. Persze a szerelmi háromszögnek nem örülök, ami biztosan kialakul közte, Clarke és Bellamy közt, de hát erre számítottam, így felkészítettem a lelkemet rá, hogy el kell viselnem. Wells, habár csak jó szándék vezérelte, mégis tönkretette szerelme, Clarke életét és miatta történt mindaz a szörnyűség, ami a lányt sújtotta. Sőt.. aztán kiderül, hogy sokkal, de sokkal szörnyűbb dolgokat is képes volt tenni azért, hogy megmentse a lányt és hogy ne veszítse le. Az persze más kérdés, hogy visszafelé sült el a dolog.

Itt egészen megszerettem Wells karakterét, míg a többiek valahogy nem hagytak bennem maradandó nyomokat. Clarke és Bellamy még csak nyomokban sem emlékeztetnek sorozatbeli énjükre, Bellamy talán csak annyiban, hogy itt is mindig a húgát védelmezi és mindenben mellette áll és támogatja a lányt. Octavia itt még idegesítőbb, mint a sorozat elején volt, Clarke pedig eddig csak egy jószívű kis gyógyítónak tűnik, semmi egyébnek, jelenleg elég távol áll a bátor és mindenre elszánt vezető egyéniségtől, akinek a sorozatban ismerhetjük.

Ha elvonatkoztatunk attól, amit a sorozatban megismerhettünk és próbáljuk teljesen különálló történetként kezelni, akkor nem olyan rossz ez a könyv, mint amilyenre számítottam. Ugyanaz az alapötlet, ugyanazok a karakterek, csak kicsit más megközelítésben és más-más hangsúllyal, ami mellé persze jó néhány eltérés társul, mert ez már csak így szokott lenni. Arra mindenképp jó volt, hogy felelevenítse bennem, milyen rég láttam már a sorozatot az elejétől, így eldöntöttem, hogy ideje egy újranézésnek még az ötödik évad előtt. Könyvben szintén érdekel a folytatás, mindenképp olvasni fogom a többi részt.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2017. nov. 29.

The Shannara Chronicles (Shannara Krónikák) 2. évad összegzés


Még mindig élénken él bennem az emlék, mennyire magával ragadott a sorozat első évada. Igazi újdonság volt számomra, egy olyan csemege, amire nem gondoltam volna, hogy szükségem lehet. Régen gyerekkoromban imádtam a szórakoztató fantasy sorozatokat, mint például a Herkulest és a Xénát, és a Shannara Krónikák éppen ezekre a régi nagy kedvencekre emlékeztet. Igen sokat kellett várni a folytatásra, de szerencsére idén ősszel végre megérkezett.

A második évad tíz részből áll, melyben kedvenc hőseink kalandjai folytatódnak. Csaknem egy év telt el a Dagda Mor legyőzése óta. Wil Amberle elvesztését próbálja feldolgozni és közben folytatni korábbi átlagos életét, Eretria pedig régi ismerősök között találta meg új szerelmét és a nyugodt életet. A tündérek birodalma tovább él immár Ander király uralma alatt. Ámde a békés idők nem tartanak sokáig, hisz egy újabb fenyegetés éledezik, a valaha volt legerősebb és leggonoszabb boszorkánymester, aki el akarja pusztítani a világot. Itt vesszük fel újra a történet fonalát.


Kíváncsi voltam mennyire sikerül hozni az első évad színvonalát, és szerencsére ezen a téren nem kellett csalódnom. A történet ugyanolyan pörgősen és izgalmasan halad tovább, mint ahogy megszokhattuk. Ismét egy gonosz ellenséget kell legyőzni, aki habár önmaga egy kliséhalmaz és a gonoszságán kívül semmit nem tudunk meg róla, mégis jó motiváció hőseinknek arra, hogy ismét megmentsék a világot. Újra egymásra találva és a múltbéli veszteségekkel megküzdve kell felvenniük a harcok a boszorkánymesterrel. Az évad első fele újra az építkezésről szól, hogy aztán teljes erővel a gonosz ellen küzdjenek.

A második évad története tehát ugyanolyan kalandos és fordulatos, némi üresjárattal tarkítva, de az ilyet mindig el kell viselnünk. Voltak itt csavarok bőven, összefogások, árulások és halálok.... olyan karakterek haltak meg, akikre nem számítottam volna, bár így utólag visszagondolva tényleg feleslegessé vált a jelenlétük, így sejthettem volna, hogy a közeljövőben ez lesz a sorsuk. Én mégis megdöbbentem, már csak azért is, mert valamilyen szinten fontosnak számítottak a történetben. Gyakorlatilag három főszereplőtől kell búcsúznunk, én egyik halálára se számítottam volna, és őszintén szólva mind a három meg is lepett.


Tovább bővül az eddig megismert világ és a tündérek birodalma, Arborlon után most az emberek birodalma, Leah lesz a történet központi helyszíne. Örülök ennek a váltásnak, mert korábban is érdekelt, hogy mi lehet a többi néppek a tündéreken kívül. Az első évad vitathatatlan a tündérek évada volt, most pedig inkább az emberek kerültek előtérbe. A királynő és a lánya nem hagytak bennem maradandó nyomokat, azt pedig kicsit erőltetettnek tartottam, hogy Eretria épp a hercegnővel jön össze tudtán kívül. Túl nagy véletlen ez, hogy reálisan hasson, és annyira izzadságszagúan jött ki az egész. A "nagy" szerelmüket se tudtam hova tenni, nem éreztem semmilyen kémiát közöttük, az egész irritáló volt számomra. És nem a leszbikus szál miatt, azzal nincs bajom, csak nem lehetett átérezni a "nagy" szerelmüket, számomra olyan semmilyen volt az egész.

Tetszett, hogy Wil igenis meggyászolta Amberle-t és hogy bemutatták nekünk, hogy a fiú hogy lépett túl a lánnyal való kapcsolatán, ami ugyebár tragikus véget ért. Ez viszont teljesen valósan lett felépítve, csak az rontott némileg a dolgon, hogy máris behoztak Wilnek egy új szerelmi szálat. Mareth se egy nagy karakter, így szerintem nyugodtan ki lehetett volna hagyni a köztük lévő kavarást. Bőven elég lett volna, ha csak szimplán Allanon lányaként jelenik meg, nem értem minek kellett máris egy új szerelmi szál Wilnek.


Ha már az új karaktereknél tartunk, kaptunk mindjárt négy fontosabbat. Az emberek hercegnője, Lyria, mint már írtam olyan semmilyenre sikeredett azzal a sablonos "elkényeztetett hercegnőcske vagyok, akit senki se ért meg, és ezért mindig épp az ellenkezőjét csinálom, mint amit az anyám elvárna tőlem" személyiséggel. Jaxról se tudunk meg sokat, így számomra totál semleges maradt, Mareth pedig bőven elég lett volna, ha csak Allanon lányaként funkcionál a sorozatban. Riga Parancsnok volt köztük talán a legérdekesebb, nekem legalábbis mindenképp, bár azért az ő motivációiról is megtudhattunk volna többet.

Ha úgy vesszük Riga Parancsnok volt a másik ellenfél az évadban, aki a mágiát szerette volna elpusztítani követőivel, mert úgy vélte, hogy a mágia minden probléma forrása. Az eszközei vitathatóak, de ha jobban belegondolunk, akkor valamilyen szinten igaza volt. Hisz ha nem lett volna mágia, akkor se a Dagda Mor, se a Boszorkánymester, se a többi mágikus gonosztevő nem okozna semmilyen gondot senkinek. Szerintem Riga volt a legígéretesebb karakter az újoncok közül, sajnálom, hogy úgy végezte, lehetett volna még árnyalni a karakterét bőven.


A korábbi nagy trió már a múlté, és csak Wil és Eretria maradt. Eretria vitathatatlan a kedvenc karakterem a sorozatban, és már Wilt is annak tartom. Nem nagyon értettem mi szükség volt Eretria "gonoszságára" az évadban és az se jött át teljesen, hogy most akkor ő micsoda tulajdonképpen, vagy hogy miért is van benne ez a hajlam a gonosz csábítására. Eretria az a karakter, aki a legnagyobb utat tette meg a kezdetektől, ő fejlődött és változott a legtöbbet, természetesen a jó irányba úgy, hogy közben megmaradt mégis az a lázadó és erős harcos, aki mindig volt. Wil és Eretria barátsága jól működik és habár van köztük egy kis izzás még most is, én nem szeretném, ha igazi romantikus kapcsolat lenne köztük, mert az biztos mindent tönkre vágna.

A Shannara Krónikák második évada szerintem lett annyira jó, mint az első volt. Ugyanolyan kalandos, fordulatos és izgalmas történetet kaptunk, ismét meg kellett menteni a világot a gonosztól és újra egy önfeláldozás lett mindennek a kulcsa. Karaktereink fejlődtek, tovább küzdöttek, szépen alakulgat a kapcsolatuk. Ugyanolyan gyönyörű látványvilág, még mindig fülbemászó soundtrack tette jobbá az élményt, nekem ez az évad is bejött. Szerencsére érkezni fog a folytatás, csak az a kérdés mikor. Én nagyon várom, hisz mostanra a Shannara Krónikák ott van a kedvenc sorozataim között.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2017. nov. 25.

American Horror Story: Cult (Amerikai Horror Történet: Kultusz)


Tudom, hogy kimaradt a tavalyi év és nem írtam a 6. évadról, a Roanoke-ról kritikát, de ennek nagyon egyszerű és érthető oka van. Untam az évadot, nem kötött le, és habár végignéztem, mégsem hagyott bennem maradandó nyomokat. Ez azonban mégsem tántorított el attól, hogy esélyt adjak az új évadnak, így teljes tudatlansággal kezdtem neki az immár 7. évadnak, (te jó ég, milyen gyorsan telnek az évek!), ami a Kultusz alcímet kapta. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem rohadtul tetszett ez az évad.

Az AHS igen hullámzó minőséget produkál, egy erősebb évadot egy gyengébb követ, legalábbis az én ízlésem szerint. A Hotelt imádtam, és most a Kultusz szintén tetszett. Le is írom nektek, hogy miért. Egyrészt érdekes központi témát választottak a szekták kérdéskörével. Sosem voltam olyan ember, aki könnyen megy a tömeg után és el nem tudnám képzelni az életemet egy szektában élve, valahogy sosem érdekelt a dolog. Érdekes témakör ez, amiről sokat lehetne beszélni, de nem fogok.

A sorozat a szektás témakör segítségével mutatta be az emberek befolyásolhatóságát, a gyengeségüket és hogy milyen rossz dolgok történhetnek akkor, ha a sok "birka" egy kétes szándékokkal megáldott vezetőt kezd el követni. A történelmünkben számtalan példa mutatja milyen tragikus dolgok történhetnek, ha egy pszichopata elmebeteg akar hatalomra törni, főleg ha még követik is mások. Nem akarok történelemleckét tartani senkinek. Kai karaktere tökéletesen reprezentálja azt, mi mindent képesek egyesek megtenni a hatalomért és az ideáikért.


A téma tehát nálam telitalálat. De nem csak ez az egyetlen központi témája az évadnak, hanem a férfi-női egyenjogúság, a férfi-női ellentét szintén kiemelt hangsúlyt kap. Ugyancsak egy nehéz és hosszadalmas kérdés, amiről megint órákig tudnék beszélni, de nem szeretnék. Az évad bemutatja, hogy miként tekint a nőkre a férfiak többsége (sajnos igenis ez a helyzet, mondjon akárki akármit), hogy azért még mindig élnek a régi begyöpösödött sztereotípiák arról, hogy mi a nő dolga és mit tehet meg és mit nem. Habár ma már egy sokkal szabadabb világban élünk mint akár pár tíz évvel ezelőtt, de azért még mindig nem olyan fényes a helyzet. A férfiak azért még mindig sokkal előnyösebb helyzetben vannak a legtöbb területen és ki is használják ezt a fölényt. Ez a két téma nekem nagyon tetszett és az évadban való feldolgozása is.

Persze a téma nem lenne elég remek karakterek nélkül. Kapunk két iszonyat jól kidolgozott főszereplőt, akiket ki más játszhatna, mint Sarah Paulson és Evan Peters. (Evan Petersből sosem elég, de Sarah Paulson helyett azért találhatnának néha valaki mást.) Evan Peters zseniálisat alakított Kai szerepében, szerintem vitathatatlan ez a második legjobb karaktere az 1. évados Tate után. Úgy tűnik már zsigerből megy neki a pszichopata karakter, szerintem minden évadban egy ilyet kellene alakítania. Sarah Paulson pedig hozza az elején gyengének és elesettnek tűnő, majd pedig folyamatosan megerősödő és végül győzedelmeskedő női főhőst. Eddig kb. minden évadban ezt játszotta, ahol komolyabb szerepet kapott.


Nagy meglepetés volt számomra Ally karaktere, főképp azért, mert általa kaptuk meg az AHS történetében az első meleg főszereplőt. Ami azért volt még meglepő, mert Paulson a való életben is leszbikus. Na nem mintha ez számítana valamit, vagy emiatt máshogy kellene megítélni. Igazán üdítő volt látni, hogy ilyen központi szerepet kapott a melegség kérdése, ami szintén ott volt az évad fő kérdései között, főleg a politikai szál és Ally magánélete révén. Megemlítenék egy másik női szereplőt még, Wintert. Kai és Winter egy igencsak fura testvéri kapcsolatban álltak egymással, amit néha nem nagyon tudtam hova tenni. Persze tragikus lett a vége a dolognak, amiért nagyon sajnáltam mindkettejüket, de mégis jó volt végignézni a fura testvéri kapcsolatuk változását, ahogy a feltétlen bizalomtól kezdve fokozatosan közéjük állt a saját maguk által generált hazugságok és cselszövések sora.

Két negatívumot mindenképp említenék,  ezek nem igazán illettek ide. Egyrészt totál feleslegesnek tartom a politikai témát, amit beleerőltettek az évadba. Szerintem ez már túl sok volt, nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Elég lett volna a szekta és a férfi-női harc témának, és azokra kellett volna a nagyobb hangsúlyt fektetni. Másrészt fura volt, hogy a Kultusz az első olyan évad, amiben semmilyen természetfeletti szál nincsen. Valahogy nekem már az AHS elengedhetetlen részévé vált a természetfeletti, hisz eddig minden évadban akadt valami kis megmagyarázhatatlan. Most mindez elmaradt és helyette a színtiszta emberi gonoszságot mutatták be nekünk. Persze ez ugyanolyan rémisztő lehet, mint a természetfeletti, ha nem még nagyobb.

Habár az eleje lassan indult a korábbi szokásokhoz híven, és ezernyi kérdéssel haladtunk előre, de az évad végére minden szál összeért, minden kérdés és kétely magyarázatot kapott. Voltak csavarok bőven, engem sokszor igenis sikerült meglepni, mert teljesen máshogy alakult a sztori, mint ahogyan vártam volna. A sok-sok meglepetés és csavar miatt nem lehetett unni a történetet, ezen a téren se lehetett panaszom. Úgy vélem, most sikerült megcsinálni, a Kultusz ismét egy egészen jól sikerült fejezete lett az AHS sorozatnak. Hogy mi lesz a következő évadban? Várom, de félek is tőle, mert egy jobb évadot, mindig egy gyengébb követ. Meglátjuk mi lesz.
Ui: Csak én nem értem mi szükség volt Evan Peters haját kékre festeni? Mi pluszt adott ez Kai karakteréhez? (Költői kérdés, nem kell rá válasz.)
Értékelés: 10/9

Előzetes:

2017. nov. 19.

Az Igazság Ligája (film)

A történet:
Bruce Wayne tudja, hogy nem vonulhat vissza. A világnak szüksége van rá, és a hozzá hasonlókra, mert különben védtelen. Új szövetségese, Diane Prince segítségével csapatot toboroz.
Ehhez hasonló nem történt még soha: Batman és Wonder Woman mellé felsorakozik egy csapat metahumán: Aquaman, Cyborg és Flash.
És amikor végre összefognak, rá kell jönniük, hogy talán még az ő egyesített erejük is kevés. Lassúak voltak. A Földet fenyegető katasztrófa már nagyon közel jár, és elképesztő hatalommal bír. Nincs metahumán, aki képes lehet megállítani. (Forrás: mafab.hu)

Az ide év egyik (általam) legjobban várt filmje a héten megérkezett a mozikba és ilyenkor nem engedem, hogy valami közbejöjjön. Ha törik, ha szakad én ott vagyok legkésőbb hétvégén a moziban, mert az ennyire várt filmeket minél hamarabb látnom kell. Szerencsére pénteken sikerült eljutnom a vetítésre, ráadásul a még nagyobb szerencsémnek hála feliratosan tudtam megnézni. Hála az égnek! De hogy tetszett? Mindjárt leírom nektek.

Nagy DC és Batman rajongóként félelemmel vegyes izgalommal vártam a filmet. Habár a kritikusok és a nézőközönség sem ájult el az eddigi DC filmek többségétől (Az acélember, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala, Öngyilkos Osztag), mely alól talán csak a Wonder Woman a kivétel, nekem nem volt igazán nagy gondom velük. A Batman Superman ellen egyszer nézhető, az Öngyilkos Osztag nekem tetszett, akárki, akármit mond, a Wonder Womant pedig én is csak méltatni tudom. A sok negatív kritika miatt azt hihetnénk, hogy a DC tanult a korábbi hibákból és most végre odateszik magukat, sajnos azonban ez csak félig meddig jött össze nekik.

DC és Batman rajongó lévén nem tudok nem elfogult lenni a filmmel kapcsolatban és rögtön az elején szeretném kijelenteni, hogy nekem tetszett. Már a feliratos verzió nagyot dobott az élményen, és habár látom a hibákat és a hiányosságokat, nekem összességében mégis bejött a film. Kezdjük akkor a pozitívumokkal.


Képregény film révén nem is várhatunk mást, mint töménytelen harcot és verekedést, ahol képregényes karaktereink életre kelnek a vásznon, hogy megmentsék a világot valami fő gonosztól. Erről szólnak ezek a filmek és nem értem, hogy miért is várnánk mást tőlük. Az Igazság Ligája ezt a részét tökéletesen hozta. Kapunk töménytelen verekedést és bunyót, szerencsére ezen a téren egyik karakter se maradt le, mindenki bemutathatta a képességeit és az erejét. Ez a film jóval humorosabb lett, mint a Batman Superman ellen, ami igazán jót tett neki. Főleg Flash fiatalosan naiv és általában esetlen megnyilvánulásai, Batman emberi "gyengesége" szuper képességek híján, valamint a karakterek közötti különbözőségek szolgáltatták a poén forrásokat.

Hat karakter alkotja a Ligát, melyek közül egyértelműen a "szentháromság" a legismertebb. Róluk tudunk a legtöbbet, Superman, Batman és Wonder Woman így nem kapnak most nagy bemutatást. A film elején viszont megjelenik a másik három, Flash, Aquaman és Cyborg. Kezdjük ott, hogy ők amúgy se annyira ismert képregény karakterek idehaza, talán csak a Flash, (de ő is csak a pár éve futó DC sorozat miatt, itt azonban egy teljesen más verziója jelenik meg) Aquaman és Cyborg viszont gyakorlatilag ismeretlenek. Sajnos nem kaptak sok időt a film elején a bemutatkozásra, így szerintem teljesen érthetetlen, hogy kik és mik ők tulajdonképpen. De még ha többet is megtudtunk volna róluk, akkor se lennének olyan érdekesek, mint a többiek.

Imádom Ezra Millert, nem tudom ezt említettem-e már korábban, de ha nem, akkor most mondom. Épp ezért kíváncsi voltam, milyen lesz Flashként. Ő se kapott sok időt a kibontakozásra és valahogy nem is egy ilyen esetlen és gátlásos Flashre számítottam tőle, ám mindezek ellenére ő is tetszett a karakterben. Vitathatatlanul ő hozta a legtöbb humor forrást, és szerethetővé tette Flashnek ezt a verzióját. Főleg azt bírtam, mikor le akarta csapni Supermant, amikor az bevadult, de Superman meg ugyanolyan gyorsan felvette vele a harcot. Mindketten olyan fejet vágtak akkor, hogy kb. mindenki egyszerre nevetett fel a moziban.


Azonban sajnos látom a film hibáit és hiányosságait, nem tudom letagadni. Egyrészt a fő gonosz valami irdatlan nagy kliséhalmaz, akinek szokás szerint az a célja, hogy elpusztítja a világot, mert csak. Ennyi, nincs több magyarázat. Ráadásul egy totál ismeretlen gonoszt szedtek elő, mikor annyi, de annyi ikonikus fő gonosz található a DC univerzumban. A film eleje kissé lassan indul be, talán túl lassan is, így aki nem olyan nagy rajongó, mint én, az kb. halálra unhatta magát rajta. A túl sok CGI-t t sem hagyhatom ki, és nem is azzal van a baj, hogy túl sok lett, hanem azzal, hogy annyira, de annyira látszik, hogy CGI az egész harcjelenet, főleg a végén a nagy összecsapás, hogy csak fogtam a fejem. Nem igaz, hogy ennyi pénzből nem tudták volna ezt valahogy jobban megoldani.

Az új karakterekről nem tudunk meg annyit, hogy érdekessé és így szerethetővé váljanak, súlytalanok, főleg Aquaman és Cyborg. Nagyon látszik az önálló filmek hiánya, és itt merül fel a kérdés, hogy a DC jól tette-e, hogy rögtön a közös filmekkel kezdett. A Marvel ezt okosabban csinálta, lépésről lépésre, tökéletes megfontoltsággal építette ki az univerzumát először saját karakterfilmekkel, majd utána a közösekkel. Van még valami, ami lehet csak nekem nem tetszett, de remélem nem szeretnék Bruce-t és Diana-t összeboronálni, mert akkor nem állok jót magamért. Lehet csak én képzelem bele, hogy erre felé haladnak a dolgok, de ne legyen igazam.

Összességében nekem tetszett a film és mindenképp újra fogom nézni, ha kijön DVD-n, ez nem kétség. A Batman Superman ellennél jobban sikerült, ezt nem lehet vitatni, de még mindig nem az igazi, valami még mindig hiányzik. A DC valahogy nem érzi, hogy mit várunk mi nézők. Mindenesetre bízzunk a legjobbakban és reméljük idővel megtalálják a tökéletes receptet.
UI: Csak nekem tűnt indokolatlanul soknak a meztelen férfi felsőtestek száma, vagy másnak is? Na... nem mintha baj lenne vele, mert Henry Cavill és Jason Momoa nem ocsmányságok, és elnézegetem én őket világhosszat, de itt valahogy olyan hülyén jött ki az egész.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2017. nov. 5.

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei 3.)

Fülszöveg:
A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz. Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek? 
A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.

Még mindig tisztán emlékszem milyen nagy meglepetés volt számomra a könyvsorozat első része. Rögtön levett a lábamról egyediségével, így sosem volt kérdés, hogy olvasni fogom a folytatást. Ahogy lehetőségem adódott rá, nyomban rávetettem magam a második részre, ami szintén nem okozott csalódást. És lám, most értem el oda, hogy végre sikerült a harmadik részt is a magamévá tennem. Hogy tetszett vagy sem? Azt nyomban meglátjátok.

A könyvsorozat szerethetőségét számomra több tényező együttes állása adja meg. Egyrészt imádom a stílust, a fogalmazási módot, a korszak hangulatát, a sajátos és egyedi régi magyaros kifejezéseket, amik körbelengik a könyveket. Látszik, hogy az író alapos kutatómunkát végzett a korszakról, és habár én nem sokat tudok minderről, mégis úgy hiszem, hogy ami a könyvben megjelenik az mind hiteles és autentikus. Az a rengeteg régi magyaros kifejezés és szó manapság már ódivatúnak és legyünk őszinték kissé "parasztosnak" hangzanak, de akkoriban tényleg így beszéltek az emberek, és ide mindez pontosan illik. A korszak szokásainak, stílusának, beszédmódjának reprezentálásával tényleg elhiszem, hogy a 20. század eleji Magyarországon járok. (Vagyis az Osztrák-Magyar Monarchiában, ha pontosak akarunk lenni, de értitek mire célzok.)

Az író olyan kissé fura, ám mégis roppant olvasmányos stílust alkotott meg, amitől szinte lehetetlenség letenni a könyvet. Olvastatja magát az biztos, még akkor is, ha a régi, ismeretlen szavak és kifejezések néhol kizökkenthetik az olvasót. A humort se kell nélkülöznünk, hisz mind a helyzetkomikum, mind a karakterek belső monológjai és cselekedeti igen sok mosolygásra adhatnak okot. A könyv története és stílusa persze nem megy át erőltetett komédiába, hanem a nyomozási szál és a rejtélyek mellett, amik a komolysági faktort szolgáltatják, ott van tökéletes egyensúlyba a humor, és így ez a két tényező éppen megfelelően egészíti ki egymást.

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész végén abbamaradt. Mili és Emma eddig két szálon futó kalandjai egyre jobban közelítenek egymáshoz és ahogy sejteni lehetett itt már (szerencsére) összeérnek a szálak. Nagyon örülök neki, hogy végre kiderült (majdnem) minden rejtély, hogy megtudtuk miért raboltatták el anno Emmát, és (majdnem) minden kérdésre, kételyre és problémára megoldást kaptunk. Ennek már épp itt volt az ideje, nem lehetett volna tovább húzni a szálakat. (És az olvasók idegeit.) Egyik lány sorsa se könnyű, mindketten sok mindenen mentek keresztül, ezzel vitatkozni se lehetne, így épp ezért kíváncsi vagyok, hogy ez miként fog hatni a kapcsolatukra a jövőben. Mert ugyanis lesz még egy rész, ami állítólag tényleg az utolsó. Reméljük ebben erről több szó fog esni, mert itt még nem nagyon láthattuk a történtek hatásait a két lány kapcsolatának tekintetében.

A karakterekről se szeretnék elfeledkezni, hisz megérdemelnek néhány dicsérő szót. Habár korábban is méltattam már őket eleget, főleg a három főszereplőt, a bárót, Milit és Emmát, de rajtuk kívül a többiek se papírmasé figurák. Valahogy mindegyiket sikerült igazi élettel megtölteni és szinte már a legapróbb mellékszereplő is szerethetővé válhat az olvasó számára. Nem éreztem azt, hogy valamelyikük felesleges lenne, és nem idegesített vagy untatott egyik se. Mostanra nőtt a szívemhez például Tarján Vili, akivel szerencsére rövidre zárták a korábban kialakulgató szerelmi háromszöget vagy Frecska és Mari, Emma bolondos és igencsak egyedi barátai, akiket csak imádni lehet ("Szervusz világ!")

Két negatívumot azonban nem hagyhatok szó nélkül, de szerintem ez a kettő is csak engem idegesített kissé. Egyrészt arra vártam, hogy ebben a részben megtudunk legalább valamit Ambrózy báró múltjáról, ami sajnos nem történt meg. Oké, értem, hogy kellett valami rejtély a folytatásba, de engem már tényleg nagyon érdekel a férfi múltja, így remélem az utolsó részben mindenre választ fogok kapni. A másik, amit nem értek, és ami már most sem tetszik, az újabb szerelmi háromszög, ami felütötte a fejét. Miért kellett? Lehet csak nekem tűnik úgy, lehet csak én nézem bele mindezt az apró utalások miatt, de könyörgöm mi szükség volt erre? Nem értem a dolgot, és ne legyen igazam, mert nincs kedvem a folytatásban egy szerelmi háromszöget végigasszisztálni.

Szerencsére a sorozat folytatása most sem okozott csalódást, és ugyanolyan jól szórakoztam rajta, mint az első két részen. Minden megvolt benne, amiért annyira lehet szeretni a könyveket, és a történet ugyanolyan izgalmasan alakult, mint korábban. A karakterek még mindig életteliek és imádnivalóak, a humor még mindig fergeteges és végre a korábbi két külön történetszál összefut, ezáltal érdekes folytatás ígéretével kecsegtetve. Nem tudom, mikor lesz alkalmam olvasni az utolsó részt, de bízom benne, hogy minél hamarabb, mert iszonyatosan kíváncsi vagyok a lezárásra.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2017. okt. 29.

Laurell K. Hamilton: A Harlekin (Anita Blake, vámpírvadász 15.)

Fülszöveg:
Létezik egy titkos társaság, akiktől még a vámpírok is tartanak. A szervezet neve: Harlekin, tagjai valós személyét rejtély övezi. A vámpírvilág rendőrségeként az a feladatuk, hogy megregulázzák a saját törvényeiket megszegő vérszipolyokat. De mi van akkor, amikor maga a Harlekin hágja át saját szabályait? Hogyan védekezhetnek ellenük az egyszerű vámpírok és alakváltók? Vagy Anita Blake? Miközben Anita szeretői érzelmi viharainak közepette egyensúlyoz, megjelenik a városban a Harlekin, s hamar kiderül, csöppet sem békés szándékkal.

Néha megjön a kedvem Anitához és a pasijaihoz és általában ilyenkor szoktam előszedni a következő részt ebben a szinte már végtelenre nyúlt sorozatban. Most éppen ez történt, így előkeresve az utolsónak olvasott rész értékelését, kicsit félve vágtam neki a következő könyvnek. Nem igazán jött be, sőt talán a leggyengébbnek értékeltem az utolsónak olvasott részt, de gondoltam ennél már csak jobb lehet a folytatás. Szerencsére igazam lett, mert az 1 pontnál kevesebbet már nem nagyon tudnék osztogatni.

Anita élete tovább hömpölyög a már megszokott kerékvágásban. Igazából a fülszöveg remekül összefoglalja A Harlekin lényegét, nem nagyon tudnék mit hozzátenni. Anita próbálja megoldani az éppen felmerülő pasi gondjait. Jelenleg épp Nathaniellel vannak gondok, mert a fiúnak kellene a BDSM szex, Anita meg attól ódzkodik ugyebár, de azért jó barátnőhöz híven próbálja kitalálni mi legyen a megoldás e kényes helyzetre. Aztán Richard is megjelenik, és újra lenyomják régi vitáikat és nézeteltéréseiket, amit őszintén szólva Anitához hasonlóan én is rettentően unok már.

A szerelmi szálak és az erotika ugyanolyan kiemelt szerepet kap a könyvben, mint ahogy azt már megszokhattuk egy ideje. Az érzelmi szálakkal nem lenne gondom, mert Anita belső lelki vívódásait valahogy mindig olyan remekül írja meg Hamilton, hogy öröm olvasni. Az erotika azonban teljesen más tészta, holott azt is kezdem megszokni. Nem a sok szexszel van a gondom, nem az zavar, mert lássuk be, azokat is élvezetes módon írja meg az írónő (de komolyan!), engem csak az zavar, hogy az amúgy most izgalmas történetet oda nem illő és abszolút felesleges szexszel zavarja meg és rontja el.

A Harlekin története izgalmas volt, vagy legalábbis jobban lekötött, mint az előző részeké, mintha a régi hangulat újra felütötte volna a fejét, erre jön Hamilton és megint rengeteg szexszel rontja el az összképet. Nem értem a dolgot. Miért nem lehet megtalálni az egyensúlyt? Miért nem lehet néha csak egy kicsit mellőzni az ardeurt? És miért kell Anitának újabb és újabb ismeretlen pasikkal összefeküdnie? Nem elég az a hárem, ami már most is kielégíti minden igényét? Ott van neki Jean-Claude, Richard, Micah, Nathaniel, Damien, már ez az öt pasi is bőven elég lenne egy nő számára. Tudom, tudom... nem értem én az ardeurt... lehet ez a gond... de tényleg nem értem. Hagyjuk is. Lássuk be, nincs ebben semmi logika. Az írónő szexmániás lett, és ezt az indokot találta, hogy rengeteg szexet írhasson a könyveibe.


A könyvsorozattal kapcsolatos ellenérzéseim azonban nem akadályoznak meg abban, hogy tovább olvassam a következő részeket, mert egyszerűen imádom Anita karakterét. Talán a legjobb női főszereplő karakter, akivel idáig dolgom volt. Ha nem vesszük figyelembe a pasi ügyeit és a szerelmi kavarásait, melyik nő ne szeretne olyan erős, okos, magabiztos és humoros lenni, mint ő? Imádom olvasni a humorát és az elmélkedéseit, mindig jókat mosolygok rajta, mert olyan dumája van, hogy az egyszerűen hihetetlen. Persze néha már kezd zavarni, hogy minden pasi Anitát akarja, de komolyan mindenki, aki csak találkozik vele. Kicsit valószerűtlen a dolog, de hát írjuk ezt is az ardeur számlájára.

Nagyon sokat dobott ezen a könyvön, hogy újra felbukkant Edward, aki Anita férfi tükörképe, és aki a másik kedvenc karakterem. De nem csak Edwardnak örülhettem, hanem Olafnak és Peternek szintén. Olaf ígérte a visszatérését és lám megtörtént, szegény Anita pedig próbált ezzel is megbirkózni az egyéb gondjai mellett. Bírtam ahogy Anita reflektált Olafra, bizarr páros lennének ők... végre egy férfi, akitől még Anita is tart. Peter pedig... nem számítottam rá, hogy ilyen módon fog újra szerepelni, és hogy kiderül Edward ugyanolyan gyilkosnak képzi ki a mostohafiát, mint amilyen jó maga. Persze érthető a dolog, és az, hogy Peter miért lett olyan, amilyen, és ha jobban belegondolunk, nem nagyon lenne reális, ha más módon alakult volna az élete. Edwardnak tanítványa akadt és jó volt azt is látni, hogy a fiú fontos számára, mintha csak a sajátja lenne. Ez a tanár-tanítvány felállás remélem tartogat még meglepetéseket a jövőben.

Az előző részhez képest A Harlekin számomra fényévekkel élvezetesebb olvasmány volt. Volt benne izgalom és némi nyomozás, harcok és összetűzések, de a lelki drámákat és a töménytelen szexet se kellett nélkülöznie annak, aki szereti az ilyesmit. A könyvsorozat stílusa még mindig remek és imádom Anitát és Edwardot, főleg mikor ketten együtt akcióznak valamit. Nekem ez a rész tetszett, és máris nagyobb kedvem van a folytatáshoz.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2017. okt. 22.

Kelley Armstrong: Megmarva (Nők egy más világból 1.)

Fülszöveg:
Elena Michaelsnek fogalma sincs arról, hogy Clay, a kedvese, vérfarkas, amíg az meg nem marja, és ezzel mindörökre megváltoztatja az életét. Elárulva érzi magát és feldühödik: képtelen tudomásul venni az átalakulását, és nem tervez semmilyen kapcsolatot a Falkájával – karizmatikus vérfarkas társainak csapatával, akik azt állítják, segíteni akarnak.
Amikor azonban a Falkát brutális gyilkosságsorozat fenyegeti, Elena képtelen választásra kényszerül. Sorsára hagyja-e az egyedüli embereket, akik valóban megértik újonnan szerzett természetét, vagy segítsen nekik régi kedvesének a megmentésében, aki nemcsak tönkretette az életét, de még mindig vissza akarja szerezni Elenát, mindenáron.

Korábban már írtam kritikát a könyvből készült sorozatról (1.-2. évad, 3. évad), és azokat elolvasva mindenki számára egyértelművé válhat, miért érdekelt engem annyira a könyv. A sorozat a legjobb vérfarkasos sorozat, amivel idáig találkoztam, de még a legjobb fantasy sorozatok között is előkelő helyen szerepel. Egyszóval imádtam... és épp ezért sosem volt kérdés, hogy olvasnom kell az eredeti könyvet. Csak az volt a kérdés, hogy mikor jutok el odáig. Nos... ez most történt meg.

Habár már elég sok idő eltelt azóta, hogy ledaráltam a sorozatot, még mindig élénken emlékszem a történetre és a karakterekre, így volt némi viszonyítási alapom. Talán nem így kellene megközelítenem a könyvet, de mivel a sorozatot láttam elsőnek és az egyértelműen a kedvencemmé vált, nem tudom elkerülni az összehasonlítást. Egyszerűen képtelen vagyok nem összehasonlítani a kettőt, így éppen ezt fogom tenni. A Megmarva adta ugyebár a sorozat első évadát, tehát ha pontosabb akarok lenni, akkor a Bitten sorozat első évadát fogom összehasonlítani a könyvvel.

Elena

Nem tudok belekötni a könyvbe, mert ha hozzávetjük a sorozathoz, akkor azt láthatjuk, hogy egy szinte tökéletes könyvadaptációról beszélhetünk. Ritka az ilyen, lássuk be. A sorozatra választott színészek éppen olyanok, mint ahogy a könyvben írták le őket, de persze van egy-két kisebb változtatás és eltérés, de azok annyira elenyészőek, hogy nem érdemes megemlíteni őket. A történet is követi a könyv történetét, szinte pontosan ugyanazt láthattuk a sorozatban, ami valóban szokatlan, főleg egy sorozat adaptáció esetében. Még a filmek hagyján... de ha egy könyvből sorozatot készítenek, akkor általában olyan durva változtatásokat és átírásokat eszközölnek, hogy az eredmény csak nyomokban sem emlékeztet az eredeti műre.

Ha úgy vesszük tehát semmilyen meglepetést nem okozott nekem a történet, sem a karakterek, hisz pontosan tudtam mikor mi fog történni. Ez talán csökkentett valamit a könyv élvezeti értékéből, hisz elmaradt a meglepetés hiánya, de ez nem a könyv hibája, hanem az enyém, mert hamarabb láttam és szerettem meg a sorozatot. Volt néhány dolog, ami a könyvben jobban tetszett és sajnálom, hogy a sorozatban nem így alakították azokat a karaktereket vagy történetszálakat.

A sorozat leggyengébb pontja volt mindig is számomra Logan és Rachel "kálváriája", amitől szerencsére a könyvben megkímélt engem az írónő. Nem is értem, ha nincs ilyen történetszál a könyvekben, akkor minek kellett a sorozatban olyan nagy szerepet adni nekik. Annyi sokkal jobb karakter van, aki nagyobb szerepet kaphatott volna. A könyvben tehát Logan nincs, és ennek felettébb örültem. A másik, akit nem bírtam a sorozatban Philip és a családja, akik a könyvben szintén töredék annyit jelennek meg, és valahogy őket sem hiányoltam.

A sorozat szereplői

A másik nagy eltérés maga Elena és Clay karaktere. A könyvet olvasva világosan látszik, hogy a sorozatban némileg finomítottak a kezdetekkor a két főszereplő karakterén. Elena sokkal "lágyabb" és megtörtebb lett, szimpatikusabb és szerethetőbb. A könyvben egy sokkal negatívabb, antipatikusabb és ellenszenvesebb nőként jelenik meg rögtön az elején egy alapvetően unszimpatikus természettel. Clay szintén vadabb, erőszakosabb, rámenősebb és "pszichopatább" a könyvben, mint a sorozatban valaha. Hogy melyik volt a jobb megoldás, a könyves vagy a filmes, arról hosszan vitatkozhatnánk, de ha belegondolunk mindkettő megállja a helyét. A sorozatban több idő állt rendelkezésre a karakterek alakulására, fejlődésére, és később láttuk is, hogy Elena és Clay mennyit változik a három évad során.

Volt még egy dolog, ami tetszett a könyvben, és amit így utólag hiányoltam a sorozatból. A könyvben nagyobb hangsúlyt kap Elena és Jeremy kapcsolata. Itt jobban ki van fejtve, hogy Jeremy milyen fontos Elena számára, hogy szinte apjaként tekint rá, és hogy mennyire tiszteli és hogy mennyire hálás neki azért, amit érte tett. Persze a sorozatban sem kell ezt a szálat nélkülöznünk, de valahogy a könyvben ez is nagyobb jelentőséget és hangsúlyt kapott.

Mivel elsőnek a sorozatot láttam és szerettem meg, így a könyv nem okozott nagy meglepetést. Mindenesetre tetszett, hisz szerettem a sorozat első évadát is, ebből következik, hogy a könyvbe se tudok belekötni. A sorozat első évada szinte tökéletes adaptációja a könyvnek némi változtatással fűszerezve, de azok olyan jelentéktelenek, hogy nem befolyásolták nagyban a véleményemet. Tetszett a könyv, a stílussal se volt gondom. Mindenképp érdekelne a folytatás, kíváncsi vagyok azok is meg fognak-e valaha jelenni magyarul.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2017. okt. 14.

Leylah Attar: Papírhattyú

Fülszöveg:
A szerelem nem halhat meg soha. 
Azt mondják, 21 nap kell hozzá, hogy kialakuljon egy szokás. Ez hazugság! A lány 21 napig kitartott. A 22. napon pedig mindent megadott volna a halál nyugalmáért. Mert azon a bizonyos 22. napon rájött, hogy az ő megmenekülése a biztos halált jelenti vagy az apja, vagy a szerelme számára. A Papírhattyú komor, mégis szívet melengető szerelmi történet, tele nyersességgel, intrikával és feszültséggel.
Lenyűgöző mese szenvedélyről, veszteségről, megváltásról.


Igazából nem tudnám megmondani, miért vettem a kezembe ezt a könyvet. A várható történetről nem sokat tudtam, csak annyit amennyit a fülszöveg elárult, ami lássuk be nem valami sok. A borító viszont valamiért kifejezetten magával ragadó, egy szomorú, meggyötört és negatív végkimenettel rendelkező befejezést ígér mindezt egy 18-as karikával megspékelve. Nem olyan durva könyv ez, hiába a jelzés. Inkább csak a néhány szexjelenet miatt kapott 18-as karikát, de azok se annyira szókimondóak, hogy indokolttá tennék.

Rögtön belecsapunk a történetbe és Skye elrablásának közepén találjuk magunkat a lánnyal együtt. Ekkor azt gondoltam, hogy ez is ilyen "elrablós, pszichopata jóképű pasi és Stockholm- szindrómás csaj jellegű" könyv lesz, így félve folytattam, mert hát lássuk be egy ilyet nem könnyű jól és érdekes módon megírni. Aztán mikor kiderültek a múlt titkai és hogy Damian nem egy ismeretlen pszichopata, aki nőket rabol, hanem igenis meg van a saját oka arra, amit tesz, akkor kezdett komolyabbá válni a sztori számomra. Múltbéli titkokról lebbent fel a fátyol, régi ismertségek és kapcsolódási pontok derültek ki és ahogy szövevényesebbé és összetettebbé vált minden, úgy lett egyre jobb.

Szerencsére nem csak Skye nézőpontját ismerhetjük meg, ami két okból plusz pont. Egyrészt Skye hosszú távon roppant irritáló, főleg az elején, másrészt Damien narrációja szükséges ahhoz, hogy a férfi múltját, motivációit és személyiségét megismerhessük. Több éven keresztül ível át a történet, ahol történnek rossz és jó dolgok is, főszereplőink rövid kis boldogságát viszont inkább a fájdalom, magány és a szenvedés határozza meg. Gyerekként indul Skye és Esteban története, majd felnőttként találkoznak újra a férfi bosszúálló terve miatt, hogy a rövid kis boldogságot aztán újabb fájdalmak és szenvedések váltsák fel.

Nem akarok kertelni... a fordulatok, a nézeteltérések és a történeti csavarok kissé szappanopera jellegűre sikeredtek, néha úgy éreztem magam, mintha egy latin szappanoperát olvasnék. Hogy ez jó vagy rossz dolog-e, azt mindenki döntse el maga, de nekem nem volt gondom vele. Történt itt sok minden, árulás miatti ártatlanok szenvedése, bosszú tervezése és kivitelezése, elrablás és kínzás, hazugság, ármánykodás, titkolózás, gyilkosság, maffiaháború, szerelem, szex és így tovább. És mindez ahogy már írtam több évet ölel fel. A történet tehát izgalmas volt és fordulatos, emiatt igazán nem tudok panaszkodni, még a szappanopera jellegű stílus és elemek ellenére sem.

A másik, ami tetszett a váltott nézőpontos történetmesélés, aminek itt igenis releváns oka volt, és nem lehetett másképp megcsinálni. A történeti hézagokat csakis így lehetett kitölteni, így kaphattuk meg minden kérdésünkre a magyarázatot és ezért érezhettünk együtt mind a két főszereplővel... mert mindkettejük gondolataiba és érzéseibe beleláthattunk. Persze Damian sorsa és életútja jóval rögösebb és több szenvedést és bánatot kellett elviselnie, mint Skye-nak, de azért a férfi jóvoltából a nőnek is kijutott aztán a szenvedés.

Érdekes belegondolni abba, hogy apró jelentéktelen kis véletlenek micsoda nagy galibákat okozhatnak... hisz pont egy ilyen miatt siklott félre Esteban gyerekkora. Logikus, hogy épp azt okolta, akit bűnösnek hitt, így nem tudom hibáztatni, hogy bosszút akart állni Skye apján. Mondjuk az elég hülyeség, hogy Skye-ra szintén haragudott, hisz egy tizenéves kislánynak mi szerepe lehetett volna abban, ami vele történt? Most komolyan egy kislány mit tehetett volna abban a helyzetben? Ha azt mondják neki, hogy költöznek, akkor költözik az apjával, nem nagyon volt más lehetősége. Így habár Damian bosszú iránti megszállottsága teljesen érthető és indokolt, mégis a bosszú hadjárata során éppen annak a személynek ártott a legjobban, aki ugyanolyan ártatlan volt a történetben, mint ő maga.

Persze Skye apjának sikerült keresztbe tennie, megkapta, amit szerinte érdemelt, de ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor Damian leginkább Skye-t büntette végig. Tönkretette a nő életét, porrá zúzta azt a gondtalan és gazdagsággal teli világát és lerántotta a "saját szintjére". Persze Skye-t se kellett félteni, mert hamar megtanulta, hogy mennek a dolgok. Ha úgy nézzük, akkor visszaadta Damiannak mindazt, amit tőle kapott. Fizikailag és lelkileg bántották egymást, holott mélyen legbelül tudták, hogy nem tudnának a másik nélkül élni. Igazi pusztító szerelem volt ez, megannyi tragédiával, ármánnyal, szenvedéssel, titokkal és fájdalommal, meg egy kis boldogsággal. Épp ezek miatt tetszett annyira.

Egyáltalán nem azt kaptam, mint amire számítottam a fülszöveg alapján, hanem egy sokkal összetettebb, hosszú éveken átívelő izgalmas és fordulatos történetet. Skye és Damian tragédiákkal, félreértésekkel és titkokkal teli életét követhetjük végig, ami a gyerekkori elválás után felnőttként újra összefonódik a férfi bosszú iránti megszállottsága miatt. A néha kissé szappanoperás jellegű fordulatok talán túlzások lehetnek, de nekem ezzel se volt bajom, mert ide pontosan illett. Jó kis olvasmány volt, nekem tetszett. Még szerencse, hogy nincs folytatása, mert ez így egy kerek és egész történet.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2017. okt. 7.

Rick Riordan: Az elveszett hős (Az Olimposz hősei 1.)

Fülszöveg:
Három ​vadonatúj hős. 
Egy eltűnt félisten.
És egy átok, ami mindegyiküket pusztulással fenyegeti…
Percy Jackson visszatér… Vagy mégsem? Ugyanis minden nyom nélkül eltűnik a Félvér Táborból. Annabeth égre-földre keresi kedvesét, egyelőre eredménytelenül. Ám ugyanolyan rejtélyesen, ahogy Percy felszívódott, feltűnik egy Jászon nevű srác, aki semmire sem emlékszik a múltjából, viszont nagyon sokat tud. Például a küldetésekről, és – csak úgy mellékesen – folyékonyan beszél rómaiul, hogy a farkas-pótszülőkről már ne is beszéljünk…
Elhangzik egy újabb prófécia, és kezdetét veszi egy újabb küldetés – most már Jászon vezetésével. Közben kiderül néhány furcsa dolog… Jászonról is. Tényleg létezik egy másik Félvér Tábor, ahol a római istenek gyermekei nevelkednek, akik halálos ellenségei a görög félvéreknek? És a kedves olimposzi szülők vajon miért nem merik hallatni isteni hangjukat? Ki ejtette foglyul Hérát, az istenek hisztis, undok és bajkeverő királynőjét? Megéri kockáztatni érte az életüket?


Mivel az író korábbi Percy Jackson sorozata kellemes olvasmánynak bizonyult, így gondoltam miért ne folytathatnám a spin-off sorozattal. Úgy vagyok vele, hogy a Percy Jackson könyveket is csak "lazulásból" olvasgattam, mert hát valljuk be nem én vagyok a célközönség. Mégis... egyszerű, szórakoztató és kellemes könyvekről van szó, ami kikapcsol és amiben jó lehet néha elmerülni. Humoros, néha kissé gyerekes, de hát milyen legyen egy middle-grade könyv?

Nem néztem utána, hogy miről fog szólni Az Olimposz istenei könyvsorozat, így gyakorlatilag teljesen tudatlanul álltam neki az első könyvnek. A történet nem sokkal a Percy Jackson könyvek vége után játszódik, a nagy Titánháború után, onnan veszi fel a fonalat. Az első nagy különbség, hogy itt nem egy narrátorunk van, hanem rögtön hármat kapunk, ami fura volt számomra. Persze egyértelmű, hogy Jászon a főszereplő (te jó ég, milyen béna név ez!?), de itt van még nekünk Piper és Leo is, akik szintén fontos karakterei a történetnek.

Leo, Piper és Jászon

Nem szokott problémám lenni a több narrátoros könyvekkel, ha az jól van megírva és ha az összes karakter narrációja indokolt. Itt viszont valahogy furán jött ki a dolog. Azt szeretem, ha a több karakter narrációja élesen elkülönül, ha tényleg érződik a stílusukon, hogy más-más emberekről van szó. És ezalatt nem azt értem, hogy az egyik fiú, a másik lány, hanem a stílus, a fogalmazás, a hangulat mind-mind más legyen, élesen különöljenek el a karakterek. Itt sajnos nem ez a helyzet, én legalábbis nem így éreztem. Három karakterről volt szó, de néha egybefolytak a fejezetek és ha nem lett volna kiírva a fejezet elejére a karakter neve, akkor észre se vettem volna, hogy most Jászon, Piper vagy épp Leo a narrátorunk.

Ebben a sorozatban ismét egy veszedelmes jóslat áll a középpontban, ami szörnyű tragédiákat ígér. Hét olimposzi hősnek kell majd megtalálnia egymást és összefogni, hogy legyőzhessék az ellenséget, aki még a titánoknál is nagyobb fenyegetést jelent. Kíváncsi vagyok, hogy ki lesz a másik négy, mert azért lássuk be Jászon, Piper és Leo nem valami emlékezetes karakterek, elég középszerűek és könnyen felejthetőek. A Percy Jackson sorozatot éppen a főszereplő, Percy miatt kedveltem igazán, mert ő érdekes karakter volt és mindenképp emlékezetes.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, az új sorozat kezdése nem hagyott bennem mély nyomokat. Igazából elég lassan is haladtam az olvasással, mert egyszerűen nem kötött le, nem  érdekelt mi lesz a karakterekkel. Persze az író stílusa és humora most is megcsillant néha, de míg Percy esetében jóval több poénkodást kaptunk, itt a karakterek "egysíkúsága" miatt valahogy ez elmaradt. Adok még esélyt a folytatásnak, mert lehet később jobb lesz, de az biztos, hogy nehéz lesz rávennem magam, hogy kezembe vegyem a második részt.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2017. szept. 30.

Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara (Tüskék és rózsák udvara 1.)

Fülszöveg:
A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak. 
Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.

Kicsit sokáig tartott mire sikerült leülnöm megírni ezt a kritikát, mert mostanában nem nagyon van kedvem hozzá, de nem akartam tovább halogatni. Mielőtt azonban aggódni kezdenétek ez nem a könyv hibája volt, hanem csupán a saját lustaságom. Valahogy az írásra mostanában elég nehézkesen veszem rá magam, de ma kora reggel csak sikerült. Sarah J. Maas másik könyvsorozatát, az Üvegtrónt imádom, így sosem volt kérdés, hogy esélyt adok a másik sorozatának. Csak az volt a kérdés, hogy mikor leszek olyan hangulatban és mikor jut rá időm. Nos.... ez most történt meg.

Maas ismét egy klasszikus mesét vett alapul és dolgozta át a saját ötleteivel. A Tüskék és rózsák udvara sorozat tulajdonképpen egy modern Szépség és a szörnyeteg átdolgozás fantasy köntösbe ültetve, egy sokkal életrevalóbb és harciasabb főhősnővel és persze tündérekkel. Az írónő úgy látom imádja a tündéreket, mert ez már a második könyvsorozata, ami tündéres világban játszódik. Nem mintha ezzel gond lenne, én is imádom a tündéres könyveket. A remek alap tehát meg van, a tökéletes recept ebből tevődik össze: meseátdolgozás+tündérek+badass főhősnő+remek karakterek= remek könyv.

Tetszett az első rész, sokkal jobban megfogott magának, mint anno az Üvegtrón első része. Az Üvegtrón sorozat aztán remekül alakult és a második részétől már sokkal jobb lett, részről-részre jobb. Kicsit félek, hogy a mostani erősebb kezdést aztán majd gyengébb folytatás követi, de meglátjuk mi lesz. Persze nem volt ez sem tökéletes könyv, néhány dolog kicsit szúrta a szemem, azokról is szeretnék majd néhány szót szólni. Na, de kezdjük azzal, ami tetszett.

Szerencsére nem sokat kellett várni és rögtön beindultak az események. Feyre viszonylag hamar Tamlin udvarába kerül büntetésképp, amiért megölt egy tündért farkas alakjában. (Na... ez furán hangzott, de majd megértitek, ha elolvassátok a könyvet... igen... némelyik tündér farkassá tud változni.) Onnan nem nagy meglepetés, de megpróbál megszökni, miközben egyre közelebb kerülnek egymáshoz és egyre több mindent tud meg a tündérek világáról és a Tamlin udvarát sújtó átokról. Ez a rész őszintén szólva nem sok meglepetést tartogatott, mert gyakorlatilag ugyanaz történt, mint a Szépség és szörnyetegben. Fokozatosan közel kerültek egymáshoz, aztán egymásba szerettek és így tovább. Nem azt mondom, hogy nem voltak jók együtt, csak semmi meglepetést nem tartogatott a szerelmük alakulása.

Feyre

A legnagyobb különbség azonban a főhősnő karaktere. Nem mintha Belle-el bármi gond lenne, de Feyre egy lapon se említhető a másik lánnyal. Tudatosan vagy sem, de Feyre tisztára ugyanolyan lett, mint az Üvegtrón Celaena-ja. Erős, ravasz, konok, kitartó harcos, aki nehéz helyzetből jön, és akinek egymaga kell boldogulnia a világban. Persze Feyre-nek van családja, de az mondjuk nem sokat ér, mert olyan, mintha nem is lennének. Nincs velük jó kapcsolata, sőt neki kell eltartania őket, amitől még keményebb és megtörtebb ember lett belőle, aki belül magányos, és akivel senki sem foglalkozik vagy törődik igazán. Persze neki is van egy gyengédebb oldala némi művészi vénával megspékelve, de azért legtöbbször elég magánakvaló és komoly szokott lenni, amíg meg nem ismeri őt igazán az ember.

Feyre mellett a másik három fontosabb karakter szintén érdekes a maga módján. Mindegyikben van potenciál, csak némelyik kevesebb időt kapott a kibontakozásra... legalábbis eddig. Tamlin a másik főszereplőnk, akivel nincs semmi baj, de valamiért mégse került közel a szívemhez. Nem tudom miért, mert igazából semmi baj nincs vele, neki is meg van a saját története, nem is unalmas, de valahogy nem lett a kedvencem. Persze Feyre és ő remek kis páros lesznek, de valahogy az erős női főhős mindig elnyomja a mellett lévő férfi főhőst és most szintén ez történt.

Sokkal közelebb került a szívemhez Lucien, Tamlin barátja és udvaronca. Talán mert sokkal szörnyűbb története van, talán mert nagyobb tragédiákat élt át, talán mert bírtam, ahogy az elején osztotta néha Feyre-t. Jó volt nézni, ahogy a lánnyal végül barátokká válnak, nekem tetszett ez a történetszál. Semmi romantikus nem volt benne, tisztán igazi barátság, és remélem ez is marad. Aztán ott van Rhysand, az ügyeletes "rossz fiú", aki eddig csak egy "rossz fiús" kliséhalomnak tűnhet, de szerintem biztosan tartogat még meglepetéseket a jövőre nézve. Biztos több van a karakterben, csak sajnos látom mi lesz a dologból. Ne legyen igazam, de ebből egy (számomra hihetetlenül irritáló) szerelmi háromszög fog kibontakozni. Félek tőle, hogy ez lesz... pedig nagyon efelé halad a sztori.

Tamlin és Feyre

Némi negatívumot megemlítenék a végén. Nem tetszett az írónő megoldása a maszkokkal. Elképzeltem magamban olvasás közben az arcokra ragadt maszkokat, és sajnálom de ez elég bénán nézhetett ki. Jobb lett volna megtartani az eredeti verziót, hogy szörnyként vagy más alakban lettek elátkozva. Jó... értem miért nem akarta így az írónő, mert akkor nem lehetett volna szerelmes jeleneteket írni, mert egy állattal azért mégse kezd el senki fajtalankodni, de azért mégis olyan fura lett ez a maszkos megoldás. Akkor már inkább valami eldeformált, roncsolt arcot és testet kellett volna, vagy nem is tudom.

A másik, ami nem nyerte el a tetszésemet, az maga a fő gonosz, Amarantha. Sajnos ő is egy kliséhalom lett, akinek tervei annyiból állnak, hogy ostoba sérelmei miatt és mert Tamlin visszautasította, el szeretné pusztítani az emberek világát. Valahogy nálam nem érte el azt a félelmetes hatást, amit szeretett volna. És ha már itt tartunk... a három próba. Jó ötlet volt szerintem, csak engem az zavart, hogy iszonyat gyorsan lezavarták mind a hármat és azért lássuk be egyik se volt egy nagy nehézség. Én azt hittem, hogy ez a rész jobban ki lesz fejtve, hogy azért valamivel nehezebb dolga lesz Feyre-nek. Mondjuk ez csak személyes vélemény, de azért lássuk be sokkal eredetibb és izgalmasabb próbákat is ki lehetett volna találni.

Nem volt ez rossz könyv, korrekt sorozat indítóként könyvelem el. Ha az Üvegtrónhoz hasonlítom, akkor ahhoz képest sokkal erősebb kezdés mindenképp. Ugyanaz a recept itt is meg van, mert kaptunk egy tündérekkel tarkított világot, ahol tündérek és emberek egymás ellen harcolnak (vagy fognak), egy erős női főhőst és érdekes férfi karaktereket, akik közül mindenki találhat kedvencet magának. A történet izgalmas a maga módján, de ha jobban belegondolunk semmi újat nem mutatott, mert tulajdonképpen a Szépség és szörnyeteg sztoriját írta le újra, csak a végén vett más irányt a történet. A végén nagyot fordult a világ Feyre-vel és épp ezért nagyon érdekel a folytatás. Remélem érkezik magyarul mihamarabb.
UI: A borító ismét csodaszép lett, de hát ezen már meg sem lepődök. Maas könyveinél ez így szokott lenni. :)

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2017. szept. 17.

Keri Smith: Nyírd ki ezt a naplót színesen


Korábban már írtam néhány sort arról, hogy került hozzám Keri Smith Nyírd ki ezt a naplót színesen című könyve. Azóta több mint két hónap telt el és ahogy időm engedte, elővettem és kiéltem rajta a kreativitásomat. Mikor húgom megtudta, hogy van nálam egy ilyen könyv, akkor rögtön kölcsön akarta kérni, ebből is látszik, hogy még két felnőtt ember kíváncsiságát is felkeltheti annak ellenére, hogy nem mi vagyunk kifejezetten a célcsoport.

Nem mintha csak gyerekeknek és fiataloknak ajánlanám a könyvet, de hát lássuk be, hozzájuk közelebb állnak ezek a játékos, szórakoztató és sokszor igen humoros feladatok, amit igazi kihívásként kell teljesíteniük. Tényleg igazi kihívás némelyik feladat, persze nem azért mert nehéz vagy bonyolult lenne megoldani, hanem azért, mert a sok-sok ötlet közül nehezen tudtam eldönteni melyiket valósítsam meg.

A korábbi Nyírd ki ezt a naplót könyvekhez (ha jól tudom eddig kettő jelent meg, a Nyírd ki ezt a naplót és a Nyírd ki ezt a naplót mindenhol címmel) nem volt szerencsém, így azokról nem tudok nyilatkozni, de ez a 3. rész színesebb és rikítóbb kiadásban mindenképp elnyerte a tetszésemet. Még nem értem a végére, van egy-két feladat, ami várat magára, de azért elég szépen haladtam vele.

Nem tudom, hogy az első két könyvben mennyiben mások a feladatok, sajnos nincs meg a viszonyítási alapom, de felmerült bennem a kérdés, hogy ki lehet három könyvnyi különböző feladatot találni? Nem ismétlődhetnek a feladatok? Ha valakinek meg van az összes, akkor nyugodtan megírhatja nekem a választ, csak mert érdekelne.

Hoztam nektek néhány képet arról, hogy egyes feladatokat hogy oldottam meg. Nem mindig ragaszkodtam az utasításokhoz, néha a saját fejem után mentem, de ez legyen a legkisebb gond. Ha a könyv egészét vesszük, akkor kívülről elég jó állapotúnak tűnik, aminek egyszerű oka van. Én úgy vigyázok a könyveimre, mint a hímes tojásra, és a feladatok ellenére egyszerűen nem volt szívem kárt tenni a külsejében, mert az igazán csodaszép lett.

Egyszerűen képtelen vagyok leönteni, leejteni, összegyűrni és még sorolhatnám egy könyvet, mert nincs szívem megtenni. Így ezt nézzétek el nekem. Tudjátok... én az az ember vagyok, aki még kölcsönadni se szereti a könyveit, mert az emberek általában nem úgy bánnak egy könyvvel, mint én. Őket nem zavarja, ha meggyűrődik, ha elszakad itt-ott, ha foltos lesz, de engem rohadtul idegesít.

Lássuk akkor néhány képet.

Igen, jól látjátok, egy csomó hajszál és rágó ragasztja össze azt a két lapot. Undi... de épp ez jutott az eszembe.

A számozást valahol a felénél feladtam, de egyszer biztos befejezem majd.

Nem a lázadó énem kerekedett felül, amikor nem színeztem be az egész lapot, hanem csak kifogyott a filcem... így rövidre kellett zárnom a dolgot. Ciki, de ez van.

Körök és körök...

Ennyi féle színű tollam és filcem volt, amit húgomtól kaptam kölcsön. Ezeket használtam a könyvön.

Na, ki találja ki minek a körvonalai láthatóak?

Roppant kis kreatív könyv a Nyírd ki ezt a naplót színesen (és gondolom az egész sorozat is), aminek a célcsoportja inkább a gyerekek és a fiatalabb korosztály, de a felnőttek szintén jót szórakozhatnak rajta. Én legalábbis jót szórakoztam az biztos, nagyon ötletes feladatok voltak benne, amihez az embernek elő kellett szednie a kreatív énjét. A hiányzó feladatokat még pótolom valamikor.

További információk a könyvről:

A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!

2017. szept. 13.

Kresley Cole: Végtelen lovag (Az Arkánum Krónikák 2.)

Fülszöveg:
Néhány évszázadonként eljön az idő, amikor a tarot kártya lapjai életre kelnek, hogy megküzdjenek egymással, életre-halálra.
"– Minden játékban végzett velem?
– Nem mindben. De a Lótusz Hölgye akkor is meghalt.
– Vagyis mások öltek meg… Nyertem már játékot? – Azt kívántam, bárcsak ne tudnám meg. – Hányszor?
Matthew habozott.
– Többet, mint bárki más előtte. Vagy azóta.
Akkor gyilkosságban rekordtartó vagyok. Nem csoda, ha Selena annyira aggódik, amikor új Arkánumokkal találkozunk. Mindenkinek rám fáj a foga.
– Ki kapott el?
Matthew a kezét nézte. Téma lezárva.
– Akkor azt áruld el legalább, hogy a Halál hányszor kapott el!
– Ez a Halál? Az utolsó három játékban kétszer. – Matthew barna szeme elkomorodott, amikor hozzátette: – Gyakorlat teszi a mestert."
Tegyél fel mindent egy lapra!



Sok időbe telt mire végre magyarul megjelent Az Arkánum Krónikák 2. része, amit izgatottan vártam. Aztán még több idő kellett ahhoz, hogy végre eljussak odáig, hogy a kezembe vehessem, de szerencsére ez is megtörtént. Az első részt, a Méreghercegnőt szerettem már csak az érdekes alapötlete miatt is és mert a még jobb folytatás ígéretével kecsegetett. Hogy sikerült a második rész? Nem is tudom hirtelen, abban azonban biztos vagyok, hogy erősen felemás érzéseim vannak róla.

Nem akarok elfogult lenni, és nem is szoktam (na jó, csak a nagy kedvenceim esetében, de ezzel mindenki így van!), így mindenképp el kell mondanom, hogy ez a könyv jó a maga módján, teljesen olvasható, de ha jobban belegondolok lehetett volna ennél sokkal jobb is. Ha a hibákat és a (szerintem) rossznak ítélt dolgokat máshogy alakította volna az írónő, akkor sokkal elégedettebben fejeztem volna be.

A második rész rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész abbamaradt. Evie felfedte valódi énjét és képességeit a többiek előtt és elköveti az első gyilkosságát. Jack persze nem veszi könnyen az akadályokat, mondjuk nem hibáztatom, hisz én se reagáltam volna másképp, ha megtudtam volna, hogy a barátnőm egy gyilkos erővel megáldott szörnyeteg. Talán túlzok, de Evie tényleg az, ha így vesszük a dolgot. Tetszett, hogy Jack és Evie nem lépnek túl egykönnyen a dolgon, hogy időt szánnak arra, hogy feldolgozzák a dolgokat, hisz mindkettejüknek van mit feldolgozniuk.

A könyv fő történetszála és a remek alapötlet még mindig telitalálat. Az Arkánum kártyalapok bizonyos időközönként emberekként elevenednek meg, hogy egy véres és kegyetlen játék folyamán leszámoljanak egymással, hogy csak a győztes maradjon. A győztes, aki halhatatlanná válik és aki pár száz év múlva ismét kezdheti elölről a játékot, mikor a többiek reinkarnálódnak. A világ közben pusztulásra van ítélve és az emberiség a kihalás szélére kerül, és ebben a poszt-apokaliptikus új világban kell a megmaradt embereknek boldogulniuk. Nagyon kreatív ötlet, amit még mindig csak méltatni tudok. Poszt-apokaliptikus fantasy, én ennek nevezném.

A könyv gyakorlatilag két részre bontható. Az első felében Evie és Jack próbálnak megküzdeni a gondjaikkal és a kapcsolatuk problémáival, miközben még mindig az a kis csapatuk célja, hogy eljussanak Evie nagymamájához. Aztán megjelenik a Halál és magával viszi Evie-t. A könyv másik felében Evie a Halál foglyaként "sínylődik" a fiú várában. Igazából egyáltalán nem sínylődik, én inkább nyaralásnak nevezném, mert azért nem volt ott rossz dolga.

Értelemszerűen most a könyv második fele kötött le inkább, mert már nagyon érdekelt, hogy a Halál, vagyis Aric miért van ennyire bepöccenve Evie-re. Érdekelt kettejük múltja, amit röviden megismerhettünk Evie álmai révén, és valami hasonlóra számítottam. Nem hittem, hogy ennyire a szívemhez fog nőni a Halál, de végül így lett, kétség sem fér hozzá, hogy ha nekem kellene döntenem, akkor rögvest lecserélném Jacket rá. Megismerhettük némileg a múltját, főleg az Evie-vel való múltját, és nem olyan gonosz és kegyetlen ő, mint amilyennek elsőre tűnt. Érzem, hogy több van a karakterben, remélem később még több mélységet kap és nem csak annyiból fog állni, hogy Evie után csorgatja a nyálát.

Az eredeti borítón a Halál és Evie

Itt pedig rögtön áttérhetünk a könyv negatív oldalára. Igen, jól sejtitek... ismét kaptunk egy szerelmi háromszöget, amitől esküszöm a falra tudok mászni. Evie-t egészen eddig kedveltem, és erős női karakternek tartottam, még bele nem esett a YA hősnőnk végzetes hibájába... vagyis, amíg el nem kezdett nyavalyogni azon, melyik férfit válassza, és nem kezdett el kavarni mindkettővel. Ráadásul olyan irreális módon, hogy csak pislogtam. Megharagszik Jackre, akit állítólag annyira, de annyira szeret, és azért mert épp haragszik rá, rögtön a Halál karjaiba veti magát. Én meg csak arra tudtam gondolni, MI VAN?! Ezt azért jobban is meg lehetett volna írni, mert így Evie-ből egy nyavalygó kis l*tyó lett és rögvest az utálatos karakterek közé soroltatta magát.

A másik, amit nem értettem, hogy ha elvileg ez egy YA, vagyis ifjúsági könyv lenne, akkor mégis hogy a fenébe került ide több szexjelenet? Ne értsetek félre, nem durva szexjelenetekre kell számítani, de mégis olyan furán hatottak egy állítólag YA műfajba sorolt könyvnél. Vagy én maradtam le valamiről? Ez nem YA könyvsorozat lenne? Mert eddig nagyon annak tűnt. Ebben a műfajban ez egyáltalán nem megszokott, itt inkább csak a lágy utalások dominálnak és ennyiben kimerül a szexualitás. Ez biztos csak nekem jött le furán, de mindenképp szóvá kellett tennem.

Azt se szeretném kihagyni, hogy az első részhez képest ez mintha lassabb lett volna. Mármint az első részben sokkal akciódúsabb és mozgalmasabb volt a történet, ott jobban dominált a poszt-apokaliptikus hangulat, hisz mindig valamilyen veszéllyel kellett szembenézniük a karaktereknek. Folyton úton voltak, menekültek, most meg inkább csak bujdostak és ültek egy helyben. Itt inkább a karakterek drámája, a kapcsolatok nehézségei és az új karakterekkel való kapcsolatok alakulásán volt a nagyobb hangsúly. Hiányoltam az izgalmat, az adrenalint és a kalandokat. Nem azt mondom, hogy rossz volt, amit kaptam, de mellette egy kicsivel több akció bőven elfért volna.

Nem tudom mit írjak, mert tetszett a könyv, meg nem is. Az előbbi oka a remek alapötlet, az érdekes és szerethető karakterek és persze a Halál. Az utóbbi oka, hogy kissé belassult a történet, hogy Evie kedvencből egy idegesítő nyafkává vált, aki egyik pasiról ugrál a másikra, és hogy az "első csapat" a könyv második felében teljesen eltűnt. Ha Evie karaktere nem változott volna ekkorát, és ha több adrenalin lett volna a történetben, akkor nagyobbat ütött volna. Mindenesetre érdekel a folytatás, remélem mihamarabb érkezik magyarul.
Ui: A magyar borító nekem nem jön be, jobb lett volna, ha marad az eredeti.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...