A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 3 pont. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 3 pont. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. ápr. 17.

Maggie Stiefvater: Greywaren (Álmodók 3.)

Fülszöveg:
Vajon megtanulnak végre összefogni és családként meggyógyulni A Hollófiúk-sorozat megrázó eseményei után?
Ez a történet a Lynch családról szól. Niall és Mór elmenekültek a hazájukból, hogy új életet kezdjenek, ám elvesztek abban, amit találtak.
Declan felelősségteljes gyerek és felelősségteljes testvér volt, de felnőttként rájött, hogy bármennyire szeretné is, nem óvhatja meg mindentől a családját.
Ronan mindig is az álmok és az ébrenlét közötti határon élt… ez a határ azonban most eltűnt, ő pedig zuhanni kezdett.
Matthew volt a boldog gyerek, a fényes napsugár. De most lázadni kezdett, mert hirtelen minden illúziónak tűnt számára.
Ezt a világot nem ilyen családok számára teremtették, nem egy olyan családnak, amelynek hatalmában áll világokat teremteni és elpusztítani. Ha nem tudják megmenteni egymást és önmagukat, akkor mindannyiunknak annyi. A Hollófiúk-univerzumban játszódó epikus történet méltó lezárása.

Mindig nagyon szerettem Stiefvater írói stílusát, és úgy vagyok vele, hogy írhat bármit, én azt biztos előbb-utóbb el fogom olvasni. Igazából azt is szívesen olvasnám, ha csak egy bevásárlólistát írna meg, mert olyan szépen és egyedi stílusban írja meg a könyveit, hogy habár egyik se egy nagy kalandregény és inkább lassan csordogálnak az események benne, mégis teljesen el lehet veszni a történeteiben. Nagy kedvencem máig a Hollófiúk sorozata, arról a négy könyvről ódákat zengtem korábban és évente egyszer mindig újraolvasom a teljes sorozatot. Ennyire nagy kedvencem.

Aztán megérkezett a Hollófiúk spin-off sorozata, az Álmodók trilógia, amelyben a Lynch testvérek és hogy a címből következtetni lehet az álmodók és álmaik kerültek a középpontba, így nem volt kérdés, hogy nekem ezt a sorozatot olvasnom kell. Ronan és a testvérei lépnek a reflektorfénybe és többet megtudhatunk a Lynch családról és erről az egész álmodók világról, miközben egy új veszély fenyeget, amit aztán meg kellene majd akadályozni. Csak a világvége jön el elvileg, semmi egyéb, szóval van tétje a dolognak és ezt kellene új hőseinknek megállítani.

Ronan, Matthew és Declan

Az új trilógia első részét szerettem, a másodikat már nem annyira, így vártam, hogy milyen lesz a lezárás. Alapjáraton még mindig imádom az írónő stílusát és továbbra is tartom amit az elején kijelentettem, hogy tényleg bármiből ír, azt élvezetes olvasni, mégis sajnos van néhány problémám ezzel a harmadik résszel, amit meg kell említenem.

Így hogy véget ért ez a trilógia már tudom is, hogy mi szerintem a legnagyobb probléma ezzel a sorozattal. A Hollófiúk könyvekben valahogy sokkal érdekesebb és komplexebb ellenfeleket, „gonosztevőket” vagy nevezzük őket bárhogy kaptunk, és mind a négy részben ezek az ellenfelek kaptak saját nézőpontot, így jobban beleláthattunk a fejükbe és hogy mit miért csinálnak, hogy kapcsolódnak a fő történetszálhoz és egymáshoz. De most komolyan, Whelk, Szürke, Piper és Greenmantle mennyire jó kis karakterek voltak a maguk módján, nem? Nem azt mondom, hogy jó emberek, mert egyikük se az, de legalább érdekesnek lettek megírva. És mivel beleláttunk a fejükbe, így tudjuk mit miért csinálnak és mi a céljuk, még ha az ellenkezett is a főhőseink terveivel.

Itt pedig kiderül a végére, hogy ki a nagy ellenfél, én meg csak érdektelenül vontam meg a vállam, hogy egyrészt ki a fene ez a Nathan, másrészt ki a fenét érdekel, mikor semmit nem tudunk azon kívül róla, hogy egy őrült sorozatgyilkos. Igazából még ennyit se tudunk róla, csak annyit, hogy sok embert megölt az álmaival és kész, de hogy miért, ki ő, miért csinálja ezt, ezek egyike sem derül ki, mert nem kapunk Nathan nézőpontot és szerintem ez a legnagyobb kihagyott ziccer. Az első két részben még a homályban voltunk, hogy ki okozza a világvégét, így értem, hogy ott még nem akarta az írónő ellőni a poént, de a harmadik részbe bőven elfért volna egy Nathan nézőpont és szerintem nagyon hiányzott innen.

Ronan és Adam

A másik aminek nem annyira örültem a rész olvasása közben, hogy a történet nagy részében Ronan eszméletlen volt és gyakorlatilag nem csinált semmit. Na jó, azért csinált valamit, mert próbálta magát megmenteni valahogy és észhez térni, de valójában tényleg nem csinált semmit és fájdalmasan hiányzott, hogy Ronan aktív szereplője legyen az események alakulásának. Persze itt is értem, hogy mi szükség volt erre a történetszálra és hogy így legalább a többiek több játékidőt kaptak, de kérem szépen Ronan a főszereplőnk és erre ki van ütve majdnem a teljes könyvben és gyakorlatilag csak a végére tér magához? Nekem ez a megoldás most nem tetszett, több Ronant és több Ronan és Adam és több Ronan és a testvérei történetszálakat akartam.

Habár Ronant nélkülöznünk kellett, de legalább így a többiek kaptak több időt a szereplésre és azt viszont nyugodtan kijelenthetem, hogy a többi karaktert még mindig imádom. Declan nagy kedvencem a kezdetektől fogva és a trilógia legnagyobb előnye, hogy végre Declan is belépett a reflektorfénybe és jobban megismerhettük őt. Delcan és Jordan nagyon aranyosak együtt, ők egymásnak lettek teremtve és annak ellenére, hogy mennyire mások mégis annyira kiegészítik egymást. Declan karakterének iróniája az, hogy ő az egyetlen normális ember a sok álmodó és álom között és mindig valahogy rá szakad a teher súlya, hogy rendet tegyen a sok probléma után amit az álmodók és/vagy álmaik csinálnak körülötte.

Jordan és Declan

A másik páros, akiket tovább építettek Jordan és Hennessy, akik mint jó „testvérek” tovább küzdenek azért, hogy megoldják az egymás közti nézeteltéréseik és végre visszataláljanak egymáshoz. Ők az érem két oldala, ugyanannak a személynek a két fele (szó szerint!) és érdekes volt végig olvasni, hogy alakult a kapcsolatuk a kezdetektől, hogy távolodtak el egymástól, hogy aztán végül megbékéljenek és visszataláljanak egymáshoz.

Aztán Adam-et se kellett hiányolnunk, mert felbukkant párszor, de mivel Ronan végig eszméletlenül kiterülve feküdt, így nem kaptunk sok Ronan és Adam párost most sem. Amit szintén nem szerettem annyira ebben a trilógiában, mert mikor neki kezdtem, akkor azt hittem, hogy végre ők kerülnek a középpontba és több Ronan és Adam jelenetet kapunk. Erre inkább azt kellett végignéznem ahogy szétesik a kapcsolatuk, és habár teljesen reális volt ez a folyamat, azért mégis rossz volt nézni. Nekem legalábbis mindenképp. Az egyéb kisebb mellékszereplők pedig adtak némi pluszt a fő történetszálhoz, Carmen, Liliana, Persival vagy épp Matthew és Bryde, de őket nem annyira éreztem most erősnek.

Jordan és Hennessy

Nagy meglepetés volt viszont, hogy kaptunk Niall és Mór visszaemlékezést és megismerhettük a Lynch szülők történetét és a múltjukat. Hogy kik ők igazából, hogy jöttek Barnsba, mit csináltak és mi vezetett oda, ami végül aztán mindkettejükkel történt. Itt már mindenre fény derül, minden korábbi kérdéses pont tisztázni látszik, és ami eddig nem volt érthető, mostanra teljesen az lesz. És az a titok is nyilvánosságra kerül, hogy mi a greywaren pontosan és hogy jött létre.

A Hollófiúk az egyik örök kedvenc könyvsorozatom aminek az összes részét imádtam és többször újraolvastam már. Habár az Álmodók trilógia jó kis kiegészítő spin-off sorozat hozzá, de így a harmadik könyv végére érve úgy érzem, hogy sajnos nem tud felérni az elődje színvonalához és ezt én sajnálom a legjobban. Persze érdekes kiegészítés lehet hozzá és nem azt mondom, hogy unalmas vagy hogy rossz ez a trilógia, inkább csak azt érzem, hogy Stiefvater túlságosan meg akarta csavarni a dolgokat, túlságosan belemélyült a saját maga világába, de ezzel inkább csak elveszett benne. A kevesebb néha több és ide most pont ez a mondás illik. A Lynch fiúkat és Jordant persze imádom, és csakis miattuk megérte ezt elolvasni, de a teljes trilógiát inkább csak ilyen egyszer olvasós történetnek mondanám, nem pedig örök kedvencnek. Az örök kedvenc a Hollófiúk könyvek maradnak.
UI: És most teljesen megjött a kedvem egy Hollófiúk újraolvasáshoz, szóval most ez fog következni.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2026. márc. 26.

Rina Kent: A Fájdalom Istene (Istenek öröksége 2.)

Fülszöveg:
Rettenetes hibát követtem el.
Maffia hercegnőként tisztában voltam azzal, hogy a sorsom előre eldőlt.
Ennek ellenére a nem nekem szántat néztem ki.
Creighton King káprázatos külsőbe bújtatott veszélyes figura.
Hallgatag, merengő és érzelmileg nyilvánvalóan elérhetetlen.
Így hát azt hittem, ennyi volt az egész.
Amíg fel nem ébreszt bennem egy vadállatot.
Annika Volkovnak hívnak, és Creighton legfélelmetesebb ellensége vagyok.
Creighton nem nyugszik, amíg össze nem zúz.
Vagy én őt.

Idén kezdtem elmerülni a Rina Kent könyvekben, és rögtön az egyik állítólag legjobb könyvsorozatával kezdtem. A Legacy of Gods sorozatból eddig három rész jelent meg magyarul, de mindegyik könyv önállóan olvasható, és nem muszáj sorban haladni velük. A könyvek egy-egy párosról szólnak és hogy ők ketten hogy találnak egymásra a körülöttük lévő nehézségek ellenére. Én rögtön éltem a lehetőséggel és nem sorban haladtam, mert az első rész után a harmadikra ugrottam, hisz Jeremy könyve jobban érdekelt, mint Creighton és Annika párosa. Most viszont úgy voltam vele, hogy ne hagyjuk félbe a dolgot, hanem le kellene tudni a második részt, ha már ilyen hangulatban vagyok.

A legfőbb oka annak, hogy eredetileg kihagytam a második könyvet az volt, hogy se Creighton, se Annika nem keltette fel a kíváncsiságomat és nem nagyon érdekelt hogy milyen lehet az ő sztorijuk. Az se segített a dolgon, hogy a második résznek elég alacsony az értékelése a többihez viszonyítva és sokan azt mondták róla, hogy ez a könyv unalmas… talán a legunalmasabb a hat rész közül. Aztán úgy voltam vele, hogy ezen is túl kell esni egyszer és majd én megmondom, hogy nekem hogy tetszett, meg amúgy se szeretek mások véleménye alapján dönteni.


Nos, most hogy végeztem a második könyvvel nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a történet korántsem volt unalmas. Nem, itt nem az a probléma, hogy unalmas vagy sem a sztori, hanem az hogy az egész fő konfliktus egy hatalmas baromság. Tisztára felesleges műbalhé az egész és olyan sok mindent nem értettem, hogy kezdem is a kérdéseimet, hátha valaki tudja rájuk a választ. Alapjáraton az alap felvetés hülyeség, miszerint Creighton emlékszik arra mi történt vele három éves korában. Egy három éves gyerek semmire nem emlékszik arra ami annyi idős korában történt vele, mert most őszintén… ki emlékszik arra mit csinált három éves korában?

Ha ezen túl tudunk lépni, mert mégis elhisszük, hogy valami csoda folytán Creigh mégis emlékszik a történtekre, akkor jön a következő kérdésem. Ő maga mondja, hogy tudja, hogy az igazi szülei milyen rossz emberek voltak és mit műveltek, és nem is miattuk akar bosszút állni. Hanem csakis saját maga miatt, a saját fiatalkori énjéért és ami vele történt. Eddig világos, oké, tégy így. De ha tudod, hogy a szüleid mennyire rossz emberek voltak és mit műveltek, akkor miért nem inkább örülsz annak, hogy a szüleidnek annyi és valaki megszabadította tőlük a világot? Miért azon kell bosszút állni aki csak védte magát és önvédelemből végzett egy zaklatóval? Nem értem.

Ugyanezt vizsgáljuk meg a másik oldalról. Mikor kiderül, hogy Creigh annak a fia, aki meg akarta erőszakolni Annika anyját jó régen a múltban valamikor, akkor mi a fészkes fenéért nem mondták el rögtön Annikának a dolgot és akkor talán jobban megértette volna, hogy miért akarják őt távol tartani Creighton-tól annyira. Nem, inkább elkezdenek titkolózni Annika előtt, és ő meg jó hogy nem hagyja ott Creightont, mikor erre semmilyen értelmes magyarázatot nem adnak neki, csak annyit, hogy tartsa magát távol tőle. Annyi a magyarázat, hogy csak mert.

Haladjunk tovább a logikátlan dolgok vonalán, mert van még pár. Mikor Creigh nekitámad Jeremy-nek és végezni akar vele bosszúból, akkor Annika választás elé kerül, hogy most mégis ki mellé álljon. A szerelme vagy a bátyja mellé. És erre mi a legegyszerűbb megoldása ennek az idióta lánynak? Hogy lelövi az állítólagos szerelmét. Igen. Mert máshogy ezt nem lehetett volna megoldani, igaz? Nem lett volna egyszerűbb leütni Creightont vagy valami és utána megpróbálni beszélni vele, hogy hagyja abba ezt a baromságot? Ebben a könyvben ez a séma ment végig, hogy senki nem volt képes normálisan és nyíltan kommunikálni és az emiatt adódott félreértések és kavarások vezettek aztán az ostoba lépésekhez.

Creighton és Annika

Az pedig már csak a hab a tortán, hogy én tényleg nem értem mi a fészkes fene baja volt Creighton-nak végig és miért volt ennyire a bosszú megszállottja. Saját elmondása szerint a szülei rossz emberek voltak, így valamilyen szinten megérdemelték ami velük történt. Őt pedig gyerekkorában egy szerető család fogadta örökbe, akik az elejétől saját gyerekükként szerették és egy boldog és kiegyensúlyozott családban nőtt fel szerető szülőkkel és egy testvérrel. Semmiben soha nem szenvedett hiányt, mindent megkapott, amire csak vágyott, jó barátai lettek és még a szerelmet is megtalálta, akkor meg minek kellett ez a bosszú baromság? Talán ha szenvedésekkel teli lett volna az élete vagy az utcán kallódna még mindig étel és fedél nélkül egymaga a nagyvilágban, akkor azt mondom, érthető lenne a bosszú a kisiklott élete miatt, de így? Vagy ha az igazi szülei jó emberek lettek volna akiket szándékosan és minden ok nélkül ölnek meg, talán akkor is jogos lenne a bosszú. A valós helyzetében viszont nem az, és számomra teljesen röhejesnek jött le ez az egész műbalhé és a magyarázat az egész bosszú történetszálra.

Valójában ez a legnagyobb problémám a második könyvvel, mert ha a fő konfliktus és a fő történetszál ennyire gyenge alapokon nyugszik, akkor hiába lenne izgalmas minden más, ha az alapok nincsenek jól megmagyarázva hozzá. Pedig még ezt a szadista és alárendelt vonalat se gondolom olyan rossznak, és visszagondolva már a címből sejthettem volna, hogy most valami ilyesmi szexuális irányba mennek el a dolgok. Bár kicsit volt egy ilyen A szürke ötven árnyalata beütése mindennek, és néha kínomban már csak nevetni tudtam, mikor Creigh Annika hátsóját vagy más testrészét ütögette, paskolta meg ilyesmi. Nem hogy szexi nem volt az egész, hanem inkább csak kínos. De Creigh legalább nem egy nemi erőszakkal kezdte az ismerkedést, és ezért mindenképp plusz pont neki.

Az egyetlen ami igazán tetszett ebben a részben, hogy fordított felállást kaptunk, és itt Annika volt a első aki elkezdett Creighton után olvadozni és szaglászni, Creigh csak később adta be a derekát és csak egy kis „kéretés” után lett a lány megszállottja. Jó néha olyat látni, hogy a lány lohol a fiú után és ő teszi meg az első lépést, Annika pedig nagyon aranyos volt, hogy Creigh után olvadozott és próbálkozott nála. Itt sem kellett nélkülöznünk a szülők fejezeteit és eddig ebben a részben jelentek meg a legtöbbet, bár mivel én annyira nem ismerem a szülők karaktereit, így ezek rám most sem tettek olyan nagy hatást.

Az viszont holt biztos, hogy ezek után tényleg érdekelni kezdett a soron következő negyedik és ötödik rész. A negyedik rész azért, mert ez az irritálóan tenyérbemászó és ütni való Landon lesz a főszereplő, akire ráférne már egy nagy pofon vagy valami, mert folyton csak kavarja maga és mindenki más körül a sz*rt. De most komolyan, mi a fene baja van Landonnak? Miért kell folyton szándékosan mindenkinek nekimenni és "gonoszkodni"? Nem tudom ő hogy fog működni, mint főszereplő, de kíváncsian várom. Az ötödik rész pedig azért, mert abban Nikolai és Brandon lesznek a párosunk, akikről kaptunk már kisebb utalásokat az első három részben, és ennyi nekem máris elég volt, hogy rohadtul várjam a saját könyvüket. Szóval remélem a magyar kiadó belehúz és még idén kijön magyarul a negyedik és az ötödik rész!

Az a legnagyobb bajom a második könyvvel, hogy lehetett ez volna ennél sokkal jobb, ha más a fő konfliktus vagy máshogy alakítja az írónő a fő történetszálat és annak magyarázatát. Egyszerűen nem értettem Creighton indokait a bosszúra, azt se, hogy miért nem tud mindenki normálisan kommunikálni egymással, és hogy Annika első reakciója miért az erőszak ahelyett, hogy normálisan megbeszélte volna a félreértéseket azzal, akit állítólag halálosan szeret. Az viszont biztos, hogy nem volt unalmas ez a könyv, akadt benne izgalom és fordulat bőven, megkaptuk a szokásos sötét erotikát is, csak valahogy mindezek mögött a magyarázat és a „nagy titok” ostoba és számomra teljesen irreális és érthetetlen lett. De lehet ezzel csak én vagyok így.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2026. febr. 2.

Rina Kent: A Gyűlölködés Istene (Istenek öröksége 1.)

Fülszöveg:
Killian Carson egy kifinomult, elbűvölő külső mögé rejtőző ragadozó. Hidegvérű, manipulatív és romlott. Kisugárzása és intelligenciája révén bolonddá tart mindenkit, Glyndon azonban rögtön keresztüllát rajta. Látja benne a pszichopatát, és bár az esze azt súgja, hogy meneküljön, a lelke mélyén titkon tudja, hogy a szörny üldözni fogja…és hogy ő azt szeretné, ha elkapná.
Glyndon King sosem érezte, hogy bárkinek is a kedvence lenne. A családjában az anyja és a fivérei rendelkeznek művészi tehetséggel, és Glyndon tudja, hogy ő sosem ér majd fel senki elvárásaihoz. De Killian? Ő nem támaszt vele szemben elvárásokat azon túl, hogy Glyndon most az övé. Az sem számít, hogy a főiskoláik versengenek egymással, kettejük másokat kizáró, mindent felemésztő szenvedélye minden mást elfojt.
De valóban képes-e két összetört lelkű ember begyógyítani egymás lelki sebeit? Képes-e sötét és bűnös vágyuk győzedelmeskedni a múltjuk felett? És amikor kiderül, hogy ez a két múlt még nyugtalanítóbban összefonódik, mint azt korábban hitték, akkor két lehetőség áll előttük: megerősödve kerülnek ki a harcból vagy a vesztükbe rohannak.

Még mindig tartom a véleményem, hogy a dark romance könyvek nem nekem valók. És nem azért mert nem bírnám a sötétebb témákat vagy mert nem élvezem a sok-sok gyakran igen explicit erotikus részt. Hanem azért mert ezeknek a könyveknek a nagy része arról szól, hogy a férfi főszereplő hogyan bántja, abuzálja és igen sokszor megerőszakolja a női főszereplőt a szerelem nevében vagy mi a szösz és én ezzel sehogy se tudok azonosulni. Egy igazi és jól megírt dark romance könyvnek sosem arról kellene szólnia, hogy a férfi főszereplő bántja a női főszereplőt, de úgy tűnik az írók ezen a sablonon valahogy sosem tudnak tovább lépni. Én tényleg újra és újra próbálkozom ezzel a műfajjal, de valahogy mindig csak felidegesítem magam rajta.

Hogy lássátok ismét próbát tettem és igenis nem adom fel, néha a kezembe veszek egy-egy ilyen könyvet, hátha most valami jobb történetet kapok és valamelyik végre tetszeni fog. Rina Kent könyveit több helyen ajánlották már, hogy ezek tényleg jók a műfajon belül, így gondoltam próbát teszek vele. Több könyvsorozata megjelent külföldön, ide haza nálunk még nem olyan sok, és én kiválasztottam ezek közül az egyiket és annak kezdtem neki. Az Istenek öröksége sorozat hat részből áll, magyarul eddig három jelent meg és minden könyvben egy másik főszereplő páros történetét ismerhetjük meg. Ennyi információm volt a kezdéshez és nagyon bizakodva kezdtem neki az első résznek.

Aztán képzelhetitek mekkorát koppantam mikor rögtön az első fejezetekben egy nemi erőszakkal indítunk én meg fogtam a fejem, hogy hát ez nem lehet igaz. És rögtön ki is jelentem, igenis nemi erőszak amit Killian művelt, mondjon nekem bárki bármit, és ha később a könyvben az írónő próbálja is árnyalni ezt az egészet, a tényeken az semmit nem változtat. Még az sem, hogy Glyndon se tekinti annak a dolgot, mert hát akkor is az. És ennek az ellenkezőjéről senki se fog soha engem meggyőzni.


Egy ilyen váratlanul durva kezdés után némileg megcsappant az érdeklődésem a történet iránt és felmerült bennem a gondolat, hogy én ezt abbahagyom és nem olvasom végig. Olyan viszont nem volt még hogy én egy megkezdett könyvet nem fejeztem be, akkor sem, ha végigszenvedtem magam rajta. Ha elkezdek egy könyvet befejezem ha világ a világ, és maximum aztán jól lehúzom egy kritikában, hogy miért is volt az egy borzalmas olvasmány. Viszont ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy a történet olvasás közben valahogy mégis magába szippantott és a kezdeti nehézségeken átlendülve a végére érve mégsem tudom teljesen utálni.

Az bosszant az egészben, hogy ha az elején nem ilyen durván indul, hanem mondjuk egy kicsit „lightosabban”, akkor azt mondanám rá, hogy nem is olyan rossz ez a könyv, sőt kifejezetten jóra értékelném. Killian és Glyndon mindketten jó karakterek a maguk módján és örültem a váltott nézőpontos történetmesélésnek, mert tudjátok, hogy ez az egyik kedvencem. Azt most inkább hagyjuk, hogy ezek ketten hogy találkoztak, mert inkább arra az első pár fejezetre nem akarok gondolni, inkább arról szeretnék beszélni, hogy miért volt annyira érdekes számomra a kettejük kapcsolata.

Killian egy igazi rideg és könyörtelen pszichopata és ezt nem lehet szebben mondani, mert hát tényleg az. Teljesen megszállott módon Glyndon nyomába ered és kitalálja, hogy márpedig a lány övé lesz és kész, és ebbe senkinek nincs semmilyen beleszólása. Mert ha Killian akar valamit, azt meg is szerzi. Aztán nem épp kedves és szívmelengető módszerekkel Glyndonra akaszkodik és addig kísérti a lányt, amíg azt meg nem töri. Jó volt beleolvasni Killian fejébe, mert mindig érdekes egy ilyen sötét és beteg elme gondolatait megismerni, még ha néha szívesen fejbe vágtam volna valamivel, akkor is.

Nekem az tetszett a legjobban, hogy Killian pontosan tudta kicsoda, és azt is hogy mit kell tennie, hogy ennek ellenére helye legyen a normális emberek között. Gyerekkorától kezdve elrejtette az igazi sötét énjét és próbálta normálisnak mutatni magát amennyire csak lehetett, hogy azért ne meneküljön mindenki előle sírva és teli nadrággal, bár azt inkább hagyjuk, hogy azért nem végzett ezen a téren tökéletes munkát. Tudja, hogy más mint a többiek, de mégis visszafogja magát amennyire csak lehet, és aztán nagy meglepetésére épp Glyndon lesz az a személy, aki előtt végül teljesen elengedheti magát és aki mellett valóban önmaga lehet. Killian tehát teljesen önazonos és nem próbálja másnak mutatni magát, mint ami, és pontosan tisztában vele, hogy milyen rossz ember. 

Killian és Glyndon

És itt térjünk át a lányra, mert habár az elején Glyndon egy csendesebb jó kislánynak tűnik, aki magába fordult és aki egy halott barátját gyászolja, aki sosem a társaság központja, és aki a családjában szintén kirekesztettnek érzi magát, aztán elég hamar kiderül, hogy ő sem teljesen százas. Mert Glyndon se normális, hisz egy normális nő sikítva és fejvesztve menekülne egy Killian féle férfi elől, főleg azok után amit művelt vele a könyv elején. Glyndon pedig nem hogy nem menekül hanem szinte mindig Killian karjaiban köt ki és közben rájön, hogy ő márpedig szereti a durva és erőszakos erotikát, és habár fél a férfitől, mégsem tud tőle sokáig távol maradni.

Killian szerintem sokkal érdekesebb és komplexebb karakternek sikerült, még akkor is ha egy sötét pszichopata, aki nagyjából senki és semmi iránt nem érez semmit. Glyndon mellette elég egyszerű és egysíkú karakter lett, hisz sok ilyen elnyomott és meg nem értett jó kislányról olvastam már, aki egy vadabb pasitól rájön, hogy ő márpedig igenis tud rossz lenni és végül megtanulja szeretni önmagát és igazi önbizalmat szerez. Glyndon tehát nem került közel a szívemhez és igenis sablonos karakternek tartom. Az viszont tetszett ahogy Glyndon hatására Killian végül megpróbált normális emberi módon viselkedni a végére, és habár sokszor erőszakos, kemény és harsány volt a lányhoz, lettek azért szép és már-már romantikus pillanataik is, amikor szinte aranyosnak mondtam volna őket. Bár az esetek nagy részében az aranyostól igen távol álltak ezek ketten, inkább csak egy bántalmazónak és toxikusnak tűnő kapcsolatnak lehetne az övékét jellemezni a könyv nagy részében.

A könyv központi történetszála Glyndon és Killian egymásra találása némi egyéni családi drámákkal vegyítve, és mellé kaptunk egy kis rejtélyt is, ami némileg kiszámítható volt, de mivel ez csak egy mellékszálként funkcionált a történetben, így mondom oké, ez belefér. Sokkal érdekesebb számomra viszont a történet háttere és hogy három rivális elit klub tagjai, az Elitek, a Hitetlenek és a Kígyók versengenek egymással a népszerűségért vagy igazából nem is tudom miért, hisz mindenkinek meg van a saját klubja és nem értem miért nem tudnak magukkal foglalkozni.

De ahogy látom az összes további könyvben a főszereplő párosok ellenkező klubokból jönnek majd össze, szóval gondolom végig ez az ellenségeskedés lesz a háttere a drámáknak. Killian és Glyndon mellett megismerhetünk rengeteg egyelőre csak mellékszereplőt, akik később saját könyvet kapnak majd, és ezek közül a karakterek közül némelyik jobban érdekel, mint a másik, de azt szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy a Hitetlenek eddig a legérdekesebb karakterek. Jeremy, Nikolai és Gareth mind érdekesnek tűnnek, és azokat a részeket, amikben ők lesznek a főszereplők mindenképp el fogom olvasni.

Külön plusz kis adalék, hogy kaptunk néhány kiegészítő fejezetet egy-egy szülő szemszögéből, amit először nem tudtam hova tenni, mert hirtelen nem értettem kik ezek a random karakterek és minek kellenek ide. Azóta már utána olvastam, hogy ezek a fejezetek valamiféle fanservice-ként működnek az írónő részéről, mert nagyjából az összes mostani karakterünk szüleinek meg vannak a saját könyveik, és a régi nagy rajongóknak onnan lehetnek ők ismerősek. Én egyik szülő könyvét se olvastam eddig, így nekem nem sok pluszt adtak hozzá az élményhez ezek a fejezetek, de az írónő nagy rajongói biztos értékelték mindezt.

Ha az első néhány keményebb fejezetet kihagyta volna az írónő és valami enyhébb drámával indított volna, akkor azt tudnám mondani, hogy annak ellenére hogy a dark romance továbbra sem az én műfajom, mégis tetszett valamennyire ez a könyv. Killiant roppant érdekes karakternek tartom és imádtam a fejében lenni és a gondolatait olvasni, akármennyire sötét és zavaros volt néha. Glyndon mellette a tipikus szürke kisegér jó kislány, akiről kiderül mégse olyan jó kislány, és ennél nagyobb klisét kitalálni sem lehetne. Tetszett ahogy formálták egymás karakterét, és az amilyen hatással voltak egymásra. Akármennyire fura a kapcsolatuk és akármennyire is súrolja a bántalmazó kapcsolatok határát igen gyakran, valahogy mégis egymásnak lettek ők teremtve és kiegészítik egymást. A kemény kezdést azonban nem tudom tolerálni, és ez az ami igen sokat levett számomra a könyv élvezeti értékéből. Nem tudom, hogy el fogom-e olvasni az Istenek öröksége sorozat összes részét, de azokat biztosan amelyikben a Hitetlen srácok a főszereplők.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2025. szept. 8.

Rebecca Yarros: Ónixvihar (Negyedik szárny 3.)

Fülszöveg:
Miután majdnem másfél évet töltött a Basgiath Hadi Iskola falai között, Violet Sorrengail tisztában van vele, hogy már nincs idő elméleteket gyártani. És nincs már több idő a bizonytalankodásra sem.
A háború ugyanis elkezdődött, és az ellenség az iskola falain kívül és belül is egyre veszedelmesebb – lehetetlen megmondani, hogy kiben lehet megbízni.
Violetnek útra kell kelnie a roskadozó aretiai varázsvédelmen túlra, hogy ismeretlen vidékeken keressen szövetségeseket Navarre számára. Az út alaposan próbára teszi a rátermettségét, a szerencséjét és az erejét, de bármit megtenne, hogy megmentse az övéit – a sárkányait, a családját, az otthonát és persze a férfit, akit szeret.
Még akkor is, ha ehhez akkora titkot kell őriznie, amely talán mindent elpusztít körülötte.

Mindig nehezemre esik olyan könyvsorozatba belekezdeni, ami körül nagy a felhajtás, mert az eddigi tapasztalataim alapján nem sok az esélye annak, hogy az ennyire egekig marasztalt könyvek nekem aztán tetszeni fognak. Ezért húztam sokáig azt, hogy belekezdjek a Negyedik szárnyba, mert olvastam róla jókat, de inkább több rosszat és sokat kellett győzködnöm magam, hogy igenis adjak neki esélyt, mert sosem lehet tudni. Az első rész tényleg kellemes meglepetés lett számomra, egy erős kezdőrész, amiről még mindig pozitívan tudok nyilatkozni. Aztán a második rész  nem nyűgözött le ennyire és kezdtek felszínre törni a sorozat legnagyobb hibái és hiányosságai, de összességében még mindig elment egynek. És végül jött a harmadik rész és értem már a sok negatív kommentet, ami az Ónixvihar kapott, mert vitathatatlanul ez a könyv lett eddig a leggyengébb a sorozatban. Innen spoileresen folytatom!

Nem akarok most annyira negatív lenni így kezdeném azokkal a dolgokkal, amik tetszettek ebben a részben. Sajnos ez a lista elég rövid lesz, mert sokkal több a negatív gondolat mint a pozitív, amit higgyetek nekem én sajnálok a legjobban. Hisz annyi, de annyi potenciál lenne ebben a megalkotott mágikus világban és a karakterekben, csak fáj látni, hogy az írónő nem él ezekkel. Örültem annak, hogy kinyílt a világ és ahogy hőseink az iridek után kutatva elkezdték járni a világot, így több olyan helyet ismerhettünk meg, amik eddig nem kaptak nagy szerepet a sztoriban. Yarros próbálkozott tehát azzal, hogy tovább építse a világot, amit kitalált és hogy bővítse az ismereteinket, csak más kérdés, hogy ez nem mindig sült el jól.

Andarna

Az se hátrány, hogy egyre több mindent tudunk meg a veninekről, hogy kik ők, hogy működnek, mik a céljaik és motivációik. Xaden veninné válásának folyamatát követhetjük nyomon, valamint Jack mellé kapunk egy új venin „fő gonoszt” ha nevezhetem így, Theophanie személyében. Bár bevallom a nővel kapcsolatban valami nagyobb durranásra számítottam a végén és azt hittem, hogy tovább velünk marad. Az utolsó pozitívum pedig maguk a sárkányok és a lovasaikkal való kapcsolatuk és minden ezzel kapcsolatos dolog. Tairn és Andarna még mindig nagy kedvencek, és még mindig imádom a köteléküket Violettel. Örültem annak, hogy többet megtudtuk Andarna-ról, bár azért maradtak még itt kérdések, és érdeklődve várok vele kapcsolatban minden további információt.

És ennyi. Ennyi pozitív dolgot találtam a harmadik részben, viszont mellette rengeteg olyan dologgal kellett szembesülnöm, ami vagy csak szimplán nem tetszett, vagy pedig egyenesen idegesített. Kezdjük a legalapvetőbb problémával, ami szerintem a Negyedik szárny sorozat legnagyobb hibája és ami így a harmadik részre tényleg elég nagy problémává nőtt. Túl sok a karakter, túl sok név van és az írónő mindegyiket fontosnak vagy jelentősnek akarja beállítani, de egyszerűen senki sem kap elég játékidőt vagy fontosabb szerepet, hogy igazán érdekessé váljon. Violet-en és Xaden-en kívül persze, mert ők mindig mindenhol ott vannak.

Úgy érzem, hogy a két főszereplőnkön kívül az összes többi karakter csak azért van ott, hogy amikor épp kellenek valamiért, mondjuk a sárkányuk, a pecséterejük vagy a lelki támaszuk miatt, akkor felbukkannak, aztán két oldal múlva eltűnnek. Ezzel nem azt akarom megint mondani, hogy minden karakter legyen komplex és jól kidolgozott, mert tudom, hogy ez fizikai képtelenség. Inkább csak azt, hogy a kevesebb néha több, és inkább kevesebb karakterrel kellene működnie a történetnek, és ők akkor több időt kaphatnának és jobban ki lehetne őket dolgozni. Csak hogy a legalapvetőbbet mondjam, minek kell Violet-nek négy jó barát, mikor Rhiannon magában bőven elég lenne egy legjobb barátnőnek?

Vagy ugyanez Xadennél, mert neki szintén elég lenne egy-két jó barát és kész. Mert ismétlem hiába van ennyi karakterünk, ha mindegyiket csak felszínesen ismerjük meg vagy még úgyse, hanem sehogy. Nincsen karakterfejlődés, semmi, és ezért se érdekelt korábban se Liam, se Sorrengail mama halála, mert egyikről se tudtunk semmit, idő se volt igazán megismerni őket. Ebben a harmadik részben is meghalt valaki a végén, de hogy őszinte legyen azt se tudom ki ez a Quinn és miért kellene engem érdekelnie a halálának.

Xaden

A másik legalapvetőbb problémám, hogy a történetmesélés E/1 személyben történik. Violet a főszereplőnk, ő a narrátorunk, mindent az ő szemén keresztül látunk, ebből kifolyólag mindenhol ott van és persze hogy minden fontos esemény akkor történik, amikor ő ott van. Így a harmadik részre teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sokkal jobb lett volna ez az egész ha mondjuk E/3 személyben íródik a könyv, több nézőpont karakterrel. Akkor több karaktert fel lehetett volna építeni normálisan, széjjelebb lehetett volna húzni a történetet és egyszerre több helyszínen játszódhattak volna az események párhuzamosan egymás mellett. Sokkal mélyebbé és aprólékosabbá válhatott volna így a történetmesélés és több komplexebb karaktert kaphattunk volna.

Vitathatatlanul Violet és Xaden a főszereplőink és az írónő nem titkolt módon rájuk helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Ami az első részben nem volt gond, mert mindketten szerethetőek voltak a maguk módján... még. Aztán ahogy haladtunk előre a történetben így a harmadik könyvben már azt kellett sajnos észrevennem, hogy nem hogy nem szeretem Violet-et és Xadent, de egyenesen irritálnak mindketten és konkrétan végig a falra másztam tőlük. Értem én, hogy a lelki drámák meg miegymás, meg hogy a saját személyes gondjaikon és veszteségeiken őrlődtek mindketten, de mondjuk ki nyíltan. Violet egy arrogáns idegesítő libává, Xaden pedig egy magában morgó lelki bajos szerencsétlenné vált.

Xadennél értem én, hogy miért változott meg ennyire és értem hogy az átalakulás megakadályozása ellen küzd és persze hogy kezd megváltozni, tehát ez a változás teljesen valid, az más kérdés, hogy engem rohadtul idegesített. De kérem szépen… mi a fene történt Violet-tel? Hol van az első részben megismert kedves, megértő, segítőkész, együttműködő és normális fiatal nő, aki volt, mielőtt bármilyen hatalmat szerzett volna? Mert mióta övé a második legnagyobb sárkány és ő a generációja egyetlen villámforgatója (amit a könyvekben vagy százszor megismételnek, köszönöm nem kell, először is felfogtuk milyen különleges ez a lány), és övé lett a legjobb pasi a vidéken, azóta Violet olyan nagy arcot növesztett, amivel tényleg az agyamra ment. A fejébe szállt a hatalom, ez nem vitás.

Violet

Ezek a folytonos arrogáns, hisztis, okoskodó megnyilvánulásai és a folyamatos parancsnak és a feletteseinek való ellenszegülései, a folyamatos hazudozások és magánakciók… mintha nem is Violet lenne, hanem egy teljesen más ember. Az egész harmadik részben úgy lett lefestve mintha mindig mindenben és mindenkor csak neki lehetne igaza, mindenki más hülye, és csakis azt lehet csinálni, amit Violet kitalál, mert hát ő a legokosabb és a leghatalmasabb és mindenki más le van tojva magasról. Számomra irritálóan ellenszenves lett és az egész harmadik részben nagyjából végig ezt tolta, ami tőle annyira karakteridegen szerintem, hogy hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a nagy egót, amit Violet váratlanul növesztett magára.

Ha magát csak a harmadik rész történetét nézem kicsit ellentmondásos érzéseim vannak vele kapcsolatban. Mint az elején említettem, örültem annak, hogy sokfelé mentek a karakterek és kinyílt a világ, új helyeket ismertünk meg, de olyan sietősen és ugrálva történt mindez, hogy valójában egyik másik országról se tudtunk meg semmit. Mindenhol valami erőltetett bajba keverednek hőseink, és persze hogy mindenhol Violet oldotta meg a problémát, és épp ezekről beszélek, hogy értem én, hogy Violet a főszereplő meg miegymás, de azért néha a többiek is csinálhatnának valamit. Brennan visszatérésének sincs semmi értelme, nagyjából csak azért kell a történetbe, hogy Violet-et mindig összefoltozza, és mindig csak akkor bukkan fel, mikor Violet ész nélkül összetöri magát. Azt pedig inkább hagyjuk, hogy minek kellett behozni a Xaden anyja történetszálat, mikor abból se lett végül semmi, és szerintem nem is lesz. Abszolút felesleges ide.

Sok minden történt tehát, hisz mindig mentek ide-oda, de ha jobban belegondolunk valójában ennek a sok jövés-menésnek mintha csak az lett volna a célja, hogy jól el legyen nyújtva a könyv és minél hosszabbá váljon. Mert nagyon fontos és lényeges dolgokat még most se tudtuk meg és kicsit úgy érzem mintha az egész harmadik könyv csak egy időhúzás lenne aztán a nagy finálé utolsó két rész előtt. (Azt hiszem öt részes lesz a könyvsorozat.) Mondjuk ha kaptunk volna Xaden nézőpontot, akkor engem speciel nagyon érdekelt volna Xaden szemszögéből ez az egész veninné válás elleni küzdelem és ezt tök jól meg lehetett volna írni, az egész személyiségváltozását, a lelki drámáját, a gonosszá válás elleni belső harcot és így tovább. A könyv végén pedig megkapjuk az egyik legelcsépeltebb klisét, amit csak lehet könyvbe rakni, mire csak forgattam a szemeimet, hogy miben vagyunk kérem szépen? Egy szappanoperában? (Mert néha tényleg ahhoz kezd hasonlítani.) Ha ennek az emlékezetvesztésnek valami értelmes és logikus magyarázata lesz később, akkor visszaszívok mindent, de addig tartom a véleményem, hogy ez most komolyan kellett ide?

Úgy érzem, ahogy haladunk előre a könyvsorozatban, az írónő egyre inkább küszködik azzal, hogy érdekes maradjon a történet és hogy szerethetőek maradjanak a főszereplők. Mintha maga se tudná, hogy merre menjen a történet, hogy milyen irányba építse tovább a világát, így mindent belerak ész nélkül a könyvbe, és próbálja izgalmas, ám elcsépelt fordulatokkal fenn tartani az érdeklődést. Csak az nem tűnik fel neki, hogy ennek az eredménye aztán egy nagy katyvasz lesz. Ha jobban belegondolunk a harmadik könyv végére ugyanott vagyunk a nagy egészt vizsgálva, mint a második könyv végén, és épp ezért ez a könyv mintha csak egy borzalmasan hosszú (majdnem 900 oldalas!!!) időhúzás lenne a nagy finálé előtt. Sajnálom nagyon, mert olyan jól kezdett a Negyedik szárny könyv, de a második rész óta folyamatosan romlik a színvonal. Jó lenne ha az írónő észbe kapna és csinálna valamit ez ellen mihamarabb.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2025. aug. 28.

Kerri Maniscalco: Rettegettek királysága (Gonoszok királysága 3.)

Fülszöveg:
Két átok. Egy prófécia.
Egy leszámolás, amitől mindenki rettegett.
És egy szerelem, ami erősebb a sorsnál.
Emiliát megrendítette a sokkoló felfedezés, hogy ikertestvére, Vittoria életben van. De mielőtt szembenézne múltjának démonaival, egyetlen vágy vezérli: hogy az ágyban is magának követelje királyát, a csábító Harag herceget. De Emilia nem csak a testére vágyik, a szívére és a lelkére is, ezt azonban a rejtélyes démon nem ígérheti neki.
Amikor a Kapzsiság házának egy magas rangú tagját meggyilkolják, Emiliát és Haragot a rivális démonudvarba szólítják. A bizonyítékok Vittoria bűnösségére mutatnak, így nyomban a Hét kör ellenségének nyilvánítják. Az árulása ellenére a lány mindent megtesz, hogy megoldja ezt az új rejtélyt, és kiderítse, ki is a testvére valójában.
Emilia és Harag a megtévesztés bűnökkel teli játékát játssza, miközben azon fáradoznak, hogy megakadályozzák a háborút a boszorkányok, démonok, alakváltók és a legálnokabb ellenségek, a Rettegettek között.
Emiliát figyelmeztették, hogy ha a Gonoszokról van szó, semmi sem az, aminek látszik. De lehet, hogy az igazi gonoszok mindvégig sokkal közelebb rejtőztek? Amikor végre fény derül az igazságra, a lány talán a szívével fizet érte.
Vesd bele magad a grandiózus fináléba!

Nemrég jelent meg a trilógia befejező része, így most valahogy kedvet kaptam a lezáráshoz, meg hát úgy voltam vele, hogy rövid a könyv, és most éppen valami ilyesmi kis rövid történetre vágytam. Az első két rész nem lett nagy kedvencem, inkább egy közepes sztorinak mondanám, annak az egyszer olvasós fajtának, ami nem hagy mély nyomokat az emberben. Persze érdekelt a lezárás és vártam, hátha most nagyobbat fog ütni a dolog, de sajnos nem így történt.

A harmadik könyv hozta a sorozat korábbi színvonalát, és ugyanazt a kiszámíthatóan középszerű történetet kaptuk meg újra, mint ezelőtt. És ezzel a jelzővel tudnám jellemezni legjobban az egész könyvsorozatot, hogy „kiszámíthatóan középszerű”, mert tényleg az. Hozza a műfajának minden kliséjét és ezerszer bejáratott történeti szálait, minden rejtély vagy titok rögtön kitalálható, és úgy alapjáraton semmilyen izgalmat sem tartogatott most számomra. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy rossz, mert nem az, de teljesen kiszámítható és klisés. Talán ha nem olvastam volna már ezer ilyen könyvet ezelőtt, és ez az első ami szembekerül velem, akkor nagyobbat ütött volna számomra.

Harag és Emilia

Mindenképp negatívum, hogy az írónő az utolsó részben igen nagy hangsúlyt szentelt az erotikus jeleneteknek, de tényleg, most sokkal többet kaptunk belőle, mint ezelőtt. Nem az a baj, hogy sokat kaptunk belőle, hanem az, hogy úgy érzem, mellette a fő történetszál és a rejtélyek laposra sikerültek, vontatott és kissé unalmas a sztori, és úgy éreztem, hogy a sok erotikus jelenet inkább csak helykitöltésnek kell, mert semmi más izgalmas nem akadt ebben a könyvben és valamivel olvashatóvá kellett azt tenni. A gyenge nyomozási szál amivel érdekessé próbált válni a könyv teljesen kiszámítható és roppant lapos lett.

Pedig annyi lehetőség lett volna az alap történetben, annyi potenciált láttam a Bűn hercegeiben, na és ott volt maga Vittoria is, aki ugyebár „visszatért a halálból”, és ezekkel mégsem kezdett semmit sem az írónő. A legnagyobb hangsúlyt Emilia és Harag kapta és értem én, hogy ők a főszereplők, meg miegymás, de talán ha más izgalmas is történt volna velük azon kívül, hogy épp hol estek begerjedve egymásnak, akkor sokkal jobban érdekeltek volna ők maguk és a sorsuk. Szívesebben olvastam volna többet Harag testvéreiről, vagy épp Emilia és Vittoria testvéri kapcsolatáról, vagy igazából bármi másról csak a begerjedt párocskánkról nem. És igen, Emilia és Harag olyan lapossá váltak ebben a részben, hogy kifejezetten untam őket, sajnálom.

Nem nagyon tudok mást írni erről a könyvről, mint ahogy azt az első két részben tettem, mert még mindig igazán középszerű és átlagos. Olyan, amit egyszer elolvas az ember, de pár nap múlva már semmire se fog belőle emlékezni, nem hogy bármilyen mély nyomot hagyjon benne. Ha összességében kellene értékelnem a trilógiát, rá ugyanezt tudnám mondani. Az írónő tényleg fogta a műfaj minden kliséjét és tipikus karaktereit, megírta a saját történetét ezek felhasználásával, csak azt felejtette el, hogy működjön a dolog, ahhoz kellene valami plusz és egyediség is. Na, ez az, ami kimaradt a Gonoszok királysága trilógiából.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2025. aug. 22.

Laurell K. Hamilton: Elátkozott kígyók (Anita Blake, vámpírvadász 26.)

Fülszöveg:
A rendőrbíró és vámpírhóhér Anita Blake abban a hitben él, hogy neki a természetfelettiek világa nem mutathat már semmi újat. Amikor azonban két vérleopárd szerelme, Micah és Nathaniel társaságában a legjobb barátja, Edward esküvőjére repül Florida legdélibb csücskébe, és azt tervezi, hogy hosszú évek óta most először végre felhőtlenül fog nyaralni a vőlegényeivel, hirtelen azzal szembesül, hogy még soha nem tévedett ekkorát.
A szállodából elrabolnak egy lányt, és bár Anita nem szeretné beleártani magát a bűnügybe, végül a bűnügy rántja magához őt. Amikor ugyanis előkerül a holttest, az esküvőre érkezett rendőrbírók kötelességüknek tartják, hogy segítsenek a nyomozásban, mert a gyilkosságot minden jel szerint nem emberi lény követte el. Arra azonban senki sem készült fel, hogy még maga Anita is tanácstalanul áll a nyomok előtt…
A környéken ugyanakkor évszázadok óta él egy család, akit különös átok sújt, és akik éppen Micah és a Koalíció segítségét kérték végső kétségbeesésükben. Képtelenek ugyanis együtt élni azzal a soha eddig nem ismert átokkal, amely vadul tekergő mérgeskígyók kupacává változtatja a testrészeiket. Vajon csak véletlen, hogy éppen itt élnek ők is? Lehet közük a gyilkossághoz? És miért keverednek gyanúba Anita vőlegényei?

Igen, egy újabb Anita Blake könyv és csakis azért vettem ilyen hamar a kezembe a következő részt, mert láttam, hogy ebben lesz majd Edward esküvője. Emiatt elég nagy reményekkel kezdtem bele a részbe és vártam, hogy Hamilton valami jó kis sztorit dob össze nekünk. Hogy ez így lett vagy sem, nehéz kérdés, de nekem erőteljesen felemás érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Arra számítottam, hogy Edward esküvőjére az írónő jobban összekapja magát és ír nekünk egy igazi Anita Blake történetet, olyat, amilyenek a régi első könyvek voltak, mert ha már Edward köré épül a sztori, akkor gondoltam ahhoz egy normális könyv dukál. És nem azt mondom, hogy annyira rossz az Elátkozott kígyók, mert azért az írónő próbálta megerőltetni magát, csak az a gondom, hogy hozta mindazt a sok negatívumot, amit szerintem mindenki utál manapság ebben a könyvsorozatban.

Kezdjük ott hogy a könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, mert az első felében gyakorlatilag semmi értelmes nem történik, csak Anita magánéleti nyűglődéseit kell végigszenvednünk. Egy kis erotika, egy kis érzelmi ömlengés és panaszkodás, Micah és Nathaniel folyton nyavalyognak valamin, amivel kezdenek az agyamra menni és tudjátok csak a szokásos. Én meg vártam, hogy végre beinduljon normálisan a sztori, elinduljanak Edward esküvőjére és történjen már valami, vagy legalább az, amit a fülszövegben olvashattunk. Úgy tűnik Hamilton csak nem akarja levetkőzni ezt a sok magánéleti vergődést és drámázást, csak ha már ennyire ragaszkodik mindehhez, akkor valahogy jobban is beépíthetné a drámázást a fő történetszálba.

Mindig mondtam, hogy az a legnagyobb probléma az Anita Blake könyvekkel, hogy teljesen aránytalanul épülnek fel. Manapság már csak nyomokban tartalmaznak egy értelmes történetet, vagy valami nyomozási szálat és a nagy részük pedig az erotikáról és az érzelmi drámákról szól. Az érzelmi dráma pedig abban merül ki általában, hogy persze nem Anita drámázik hanem mindegyik könyvben valamelyik pasija bekattan valamin, elkezd nyavalyogni, hogy jaj, rá senki sem figyel és így tovább, és Anita-nak azzal kell foglalkoznia, hogy megnyugtassa az adott pasi lelkivilágát. Igazából azt nem értem, hogy ezt nem csak Anita unja rohadtul, hanem mi olvasók is, szóval nem értem Hamilton miért ragaszkodik ehhez a sok magánéleti drámázáshoz.


Azt hittem ha Edward esküvője a fő téma, akkor valahogy köréjük fog épülni a történet, vagy nagyobb szerepet kap legalább, de ez sem így történt, mert most is minden Anita körül forgott. Persze örültem annak hogy a dinamikus kvartett megint összeállt és örültem annak, hogy Bernado és Olaf újra felbukkantak, mert őket négyüket mindig nagyon szerettem együtt és talán az a két könyv volt eddig a két legkedvesebb részem a sorozatban, amiben ők négyen nyomoztak együtt. De most valahogy mégis olyan erőltetettnek tűnt a dolog. Oké, Bernardo meghívása rendben, de mégis Olafot ki a fene hívta meg Edward esküvőjére, mikor őt mindenki a háta közepére se kívánja? Igen, értem, hogy Donna akciózott a háttérben, de az kész röhej, hogy erről Edward mit sem tudott és olyan erőltetetten jött ki az egész, hogy valahogy Olafot bele kellett passzírozni a történetbe, mert neki is ott kell lennie.

Nem mintha annyira rossz lett volna Olaf felbukkanása, mert azért hozott némi színt a sztoriba, csak annyira irreális volt az egész felbukkanása számomra, valahogy okosabban meg lehetett volna ezt oldani. Olaf és Anita interakcióit persze mosolyogva olvastam és igazán fura ez a „lágyabb” Olaf, ha engem kérdeztek, és én azt várom már, hogy Olaf-nak mikor esik le, hogy semmi esélye Anita-nál és mikor kattan be végre és feszülnek ezek ketten egymásnak. Vagy legalábbis remélem, hogy ez fog történni, mert ha épp az ellenkezője lesz a vége és Anita összejön valahogy Olaf-al... na, én akkor fogom befejezni végleg ezt a könyvsorozatot, mert akkor tényleg véglegesen elhagyjuk a realitás talaját. Mert értem én, hogy azért Anita pasijai közül egyik se egy ma született bárány, mert mindegyiknek van a rovásán valami a múltjában, de Olaf egy teljesen más kategória. És ha Anita képes lesz összejönni a pszichopata sorozatgyilkos Olaf-al, akkor én tényleg befejeztem ezt a könyvsorozatot, de komolyan mondom.

Maga a fő történetszál olyan mint a szürke szamár a ködben, hisz alig lehet látni és aztán ahogy az lenni szokott két csettintésre megoldódik minden gond és huss megoldják az ügyet. Ha akarnék se tudnék erről többet írni, mert annyira jelentéktelenre sikerült a nyomozási szál, hogy szinte kár volt beletenni, mert semmi jelentős szerepet nem kapott a könyvben.

Az Elátkozott kígyók hozza azt a közepesen jó vagy rossz (mindenki ítélje meg maga melyik jelzőt használná hozzá) színvonalat, ami manapság az Anita Blake könyvekre annyira jellemző szokott lenni. Az írónő persze próbálkozik visszatérni a kezdeti hangulathoz, mert mostanában azért igyekszik összerakni valami gyilkossági és nyomozási szálat, de tényleg igyekszik, azonban még mindig nem tudja megfelelő mennyiségben adagolni a nyomozási szálat és mellette az erotikát és az érzelmi drámázást. A könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, az első felét nyugodtan ki lehetett volna hagyni és semmi lényegesről nem maradtunk volna le. Nem fogok hazudni, attól a könyvtől ami Edward esküvőjéről fog szólni, én nagyobb durranást vártam, így nagyon csalódottan fejeztem be ezt a részt. Remélem, az a könyv, amiben Anita és Jean-Claude esküvője lesz a központi téma ennél azért nagyobbat fog ütni.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2025. máj. 29.

Laurell K. Hamilton: Vérvörös végzet (Anita Blake, vámpírvadász 25.)

Fülszöveg:
Írországról mindenki úgy tudja, hogy az egyetlen olyan hely, ahol nem élnek vámpírok. Az anyaföld élettel teli, ezért semmilyen halhatatlan nem szakadhat ki a halálból, ha egyszer a halandó test porrá lett. Sem vámpírok, sem zombik nem teremtődnek arrafelé. Legalábbis eddig mindenki így hitte. Most azonban egyre több vámpír garázdálkodik Dublin utcáin, éjszakáról éjszakára szaporodnak, szedik áldozataikat.
Az ír hatóságok minden ellenérzésük dacára kénytelenek megbékélni Anita Blake erőszakos módszereivel, és Edward mellett az ő szakértelmét hívják segítségül. Anita, Nathaniel és Damian triumvirátusa így új életre kap, ráadásul az is kiderül, hogy Damian régebben Írországban élt kegyetlen úrnője, Moroven fogságában. Ezért Anita őket is magával viszi a smaragd szigetre más testőrei és szeretői társaságában, hogy valami olyasmivel nézzenek szembe, amivel eddig soha nem volt dolguk.

Tavaly ősszel olvastam utoljára Anita Blake könyvet és tényleg kellett egy kis szünet a következő rész előtt, mert ezek a könyvek már csak ilyenek. Ha túl sokat olvas egymás után az ember, akkor nagyon meg tud csömörleni a dologtól. Jelenleg a sorozat 25. részénél járok és a hullámzó minőség miatt eddig már tényleg csak a „hardcore” rajongók jutottak el, legalábbis szerintem. Hogy én közéjük tartozom-e vagy sem, azt nem tudom, de annyira megszoktam ezt a könyvsorozatot, hogy megszokásból olvasom és időnként kedvet kapok a következő részhez mindig bízva abban, hogy akkor egy igazán izgalmas kalandot fogok ki. Tudjátok, egy olyan igazi véresen izgalmas és humoros klasszikus Anita Blake sztorit, amiért az elején annyira lehetett szeretni ezeket a könyveket.

Most is ilyen várakozásokkal kezdtem bele ebbe a részbe, de sajnos csalódnom kellett. Túl hosszú ez a könyv, túl sok a felesleges rizsa, túl sok a felesleges dráma, az érzelgős drámázás, a sok erotikus jelenet és minden amiért utálni lehet ezeket a könyveket. Nem viccelek, a könyv első felében az égvilágon semmi, de semmi nem történik és kezdtem elveszíteni a türelmemet, hogy induljon már meg Anita Írországba, csak történjen végre valami. A könyv első fele kapcsolati dráma, megint azon agonizál mindenki, hogy ki fekszik le kivel, ki kivel jár együtt, ki kivel akar együtt lenni, ki féltékeny kire és így tovább. Túl sok a pasi, túl sok az új karakter, de a nagy részük felejthető, így én már nem veszem a fáradtságot arra, hogy az új karakterek neveit megjegyezzem, mert számomra mind egy kaptafára megy. Pasi vagy csaj, aki Anitával akar lenni, de tényleg mindenki vele akar lenni. Nincs más egyéb tulajdonságuk.

A régi kedvenceket még mindig szeretem, csak kár, hogy rájuk manapság nem esik olyan kiemelt hangsúly, mint régen. Értem, hogy kell néha a vérfrissítés és Hamilton biztos úgy gondolja, hogy kellenek az új karakterek, hogy ne laposodjon el a sztori, de szerintem pedig éppen attól laposodik el, hogy jönnek a karakterek egymás után úgy, hogy egyik sincs értelmesen kidolgozva és egyiknek sincs semmi szerepe azon kívül, hogy Anita ágyát melegítse egy ideig. Miért nem tudunk nagyobb hangsúlyt fektetni a régi kedvencekre? Miért nem elég a régi csapat? Persze, mondhatnátok, hogy de hát most is felbukkant Jean-Claude, Nathaniel, Edward, és még Richard is benézett, de azt a pár jelenetet én nem mondanám olyan soknak. Edward pedig most inkább csak bábnak volt ott a sztoriban, mint hasznos és segítőkész karakternek.


A könyv szerkezeti felépítése megint a gond, mert mint írtam az első felében semmi nem történik csak a lelki és erotikus dráma, aztán nagyjából a felénél Anita végre megindul Írországba és ott végre történik valami izgalmas. Csak az a kár, hogy addig majdnem halálra untam magam. Szintén írtam többször és megint megteszem, hogy igazából nem a lelki és erotikus drámázással van a gond, hanem azzal, hogy mindig ezeken van a hangsúly és mellé kapunk egy kis odavetett nyomozást vagy természetfeletti szálat. Ha máshogy lennének az arányok, ha mondjuk a nyomozás kapna nagyobb hangsúlyt és mellette ott lenne kiegészítésnek a magánéleti dráma, akkor semmi gond nem lenne ezzel az égvilágon.

Maga a természetfeletti nyomozás olyan esetlenre és kiszámíthatóra sikeredett, mert tudni lehetett az elejétől fogva hogy mi folyik a háttérben és hogy mi lesz a vége. Hisz mindig Anita győz a végén, nem igaz? Anita olyan erős és hatalmas már, hogy nagyjából senki se veheti fel vele a versenyt, én nem is izgulok érte sosem. Ennek ellenére mindig valamiféle banális és ostoba módon keveredik bajba és persze épp úgy, hogy senki más ne tudjon neki segíteni az ezer pasija és testőre közül, hanem valahogy mindig magára marad és aztán egyedül kell megoldania a helyzetet. A könyv végén kaptunk egy kis csavart, annak mondjuk örültem.

A sorozat 25. része hozta az előző részek színvonalát annak minden pozitív és negatív oldalával. Semmi újat nem kaptunk vagy láttunk, amit eddig nem, csak Anita most nem Amerikában gyilkolja a gonosz vámpírokat, hanem Írországban, miközben tovább tolja a pasijaival a magánéleti drámákat elég nagy mennyiségben. A könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, az első felében semmi nem történik, aztán a második felében indul be a nyomozás. Én már tényleg csak azt várom, hogy legyen Edward esküvője Donnával, meg Anita esküvője Jean-Claude-al és a többiekkel, mert azokra tényleg nagyon kíváncsi vagyok és remélem ott jó kis sztorikat fogunk kapni.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2025. febr. 15.

C.S. Pacat: A rab herceg (A rab herceg 1.)

Fülszöveg:
„Ez ​itt Vere. Kéjsóvár és dekadens. A mézédes méreg földje.”
Damen népének hős harcosa, és Akielos trónjának jogos örököse. Ám amikor féltestvére magához ragadja a hatalmat, Damen fogságba esik, megfosztják az identitásától, és elküldik ágyas rabszolgának az ellenséges ország hercegéhez.
Új gazdája, Laurent herceg gyönyörű, manipulatív és halálos – a verei királyi udvar legrosszabb oldalát testesíti meg. Az ottani életveszélyes politikai cselszövések közepette azonban semmi sem az, aminek látszik. Így amikor Damen a verei trónért folytatott harc kereszttüzében találja magát, kénytelen összefogni Laurent-nal, hogy életben maradjon, és megmentse a hazáját.
Damen számára csak egy szabály létezik: soha, de soha nem szabad felfednie a személyazonosságát. Hiszen pont arra az emberre van szüksége, akinek a legtöbb oka van rá, hogy mindenkinél jobban gyűlölje őt…
Ármány, intrika és bizarr társadalmak.

Nem nagyon emlékszem már rá, hogy miért keltette fel a kíváncsiságom ez a könyv, de az biztos, hogy régóta ott csücsült a várólistámon. A fülszövege alapján valami könnyed sztorira számítottam és mivel most kifejezetten valami rövid történetre vágytam és ez a könyv még a 300 oldalt se éri el, így gondoltam következzen most ez. Aztán képzelhetitek mennyire meglepődtem mikor rögtön pár oldal után kaptam egyenesen a képembe a brutális és hajmeresztő dolgokat, én meg csak pislogtam, hogy mi a fene ez, kérem szépen.

Teljesen abban a tudatban kezdtem neki az olvasásnak, hogy kapok egy "áltörténelmi" sztorit, ami nem fantasy, de mégsem egy valós történelmi korszakban játszódik, hanem egy kitalált világban. Ha nagyon hasonlítanom kellene valamihez akkor az ókori Római birodalom világát mondanám mindenképp, mert mind Vere királyságának furcsa „szokásai” éppen arra hajaznak. És amikor a Római birodalmat említem, akkor annak minden dekadens, buja, gyilkos, számító és kegyetlen világát értem alatta.

Jobban visszagondolva, nekem nem tűnt fel, hogy a Könyvmolyképző Zafír pöttyös sorozatában jelent meg a könyv, abba a kategóriába pedig nem az ártatlan romantikus tini könyvek szoktak kerülni. Így mikor túl tettem magam a kezdeti sokkon és hogy most nem egy laza kis történetet kapok, akkor újult erővel folytattam és annyira magával ragadott az egész, hogy majdnem egy nap alatt sikerült kiolvasnom. Annyira kegyetlenül nyílt az egész és az írónő annyira könnyelműen a képünkbe vágja Vere királyság és az ott élők romlottságát, hogy nem csak Damen, hanem mi olvasók is pislogva vettük tudomásul a helyet és az embereket, akik közé kerültünk.

Kicsit úgy érzem, hogy az írónő néhol túlságosan nyíltan és meghökkentően fogalmazott, mintha direkt az lett volna a célja, hogy megbotránkoztasson és ezzel szögezze le az olvasót a könyv elé. Mindezzel viszont nekem az a bajom, hogy közben annyira rövid lett maga az első rész, a sok ocsmányságra és minden explicit erotikus témára sokkal nagyobb figyelmet fordított ahelyett, hogy inkább maga a történet vagy maguk a karakterek lettek volna jobban kidolgozva. Mert lássuk be a történet nem valami bonyolult és a karaktereket se ismerjük meg igazán. És ezt nagyon sajnálom. Vere királyságból például csak annyit látunk, hogy milyen züllöttek és milyen buja életet élnek, hogy miként paráználkodnak és nem vetik meg a nyílt erotikát annak minden formájában. Mást nem igen tudunk meg a helyről.

Két egyértelmű főszereplőt kapunk Damen és Laurent személyében, bár igazából a történetet Damen szemszögéből látjuk. Ő az akit rabszolgasorba taszítanak és akit elhurcolnak az ellenséges királyság hercegéhez rabszolgának, vagy ha pontosabb akarok kéjrabszolgának, azt hiszem ez volt a hivatalos megnevezése. Igen, két férfi a főszereplőnk, ha ez még valakinek a nevekből nem esett volna le, így aki nem bírja az ilyesmit, annak ez a könyvsorozat egyáltalán nem való. Bár ennél azért sokkal durvább dolgok is történnek be, így aki már két férfi kapcsolatától rosszul lesz, az inkább tényleg ne kezdjen bele ebbe a könyvbe, mert ennél ezerszer komolyabb dolgokkal fog még itt szembesülni.

Laurent és Damen

Damen karakterét jobban megismerhetjük révén ő a narrátorunk, de azért őt se nevezném annyira alaposan kidolgozottnak, mint azt ahogy én szerettem volna. Hozza azt, amit egy igazságtalanul fogságba esett és rabszolgasorsba taszított karaktertől általában kapni szokott az ember. Vagyis próbál életben maradni és minden egyes percben azon töri az agyát, hogy mikor és hogy tudna innen megszökni. Közben pedig újra és újra elborzad a dolgokon és az embereken amikkel és akikkel szembesül Vere királyságában. Kezdetben csakis ellenérzései vannak a fogva tartója, Laurent iránt, ami később persze változik, mert úgy hozza a sors, hogy a történések miatt jobban megismerik egymást és kénytelenek lesznek egymásra támaszkodni a köréjük szőtt ármánykodások és cselszövések közepette.

Laurent egy angyalszépségű, ám halvérű, kegyetlen és arrogáns herceg, és az elején ki nem állhattam, meg mondom őszintén. Aztán ahogy haladtam előre a történetben és előkerült a Kormányzó, meg megindult a sok machináció és cselszövés Laurent ellen, kezdtem megérteni, miért viselkedik úgy, ahogy és hogy miért lett belőle ilyen ember. Kénytelen volt azzá válni aki lett, mert másképp nem maradt volna életben abban az udvarban, ahol nagyjából végig mindenki ellene volt és mindenki a halálát kívánta, vagy ha azt épp nem, akkor pedig ki akarta őt használni. Teljesen egyedül maradt a szülei és a bátyja halála után, és a nagybátyja, a Kormányzó, meg az aki, szóval tőle se számíthatott sose nagy szeretetre vagy bármiféle őszinte támogatásra. Nagyon kíváncsi vagyok Laurent karakterére, örülnék neki ha később lenne Laurent nézőpont, hogy jobban megismerhessük a múltját és akkor sokkal tisztább képet kapnánk róla, mert szerintem sokkal több van a háttérben, mint amit eddig láttunk belőle. Meglátjuk mi lesz a folytatásban.

Az a baj, hogy annyira rövid ez a könyv, hogy a sok brutalitáson és explicit erőszakon kívül mást hirtelen nem tudnák kiemelni belőle. A legnagyobb problémám, hogy maga a történet és a karakterek sincsenek annyira kidolgozva, mint azt én vártam volna. Olyan az egész mintha egy normális könyv felét kaptuk volna meg, épp ott fejeződik be, ahol jobban beindulnának az események. Mintha ez az egész csak egy nagyon hosszúra nyújtott felvezető lett volna. Mindenesetre érdekel a folytatás, mert látni akarom mi lesz ebből a történetből és szerintem rögtön folytatom is a második résszel.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2025. jan. 25.

Alex Aster: Lightlark (Lightlark 1.)

Fülszöveg:
Lightlark ​szigete csak százévente egyszer közelíthető meg, hogy otthont adjon a Centenáriumnak, annak a halálos játéknak, amelyre kizárólag a hat birodalom uralkodói kapnak meghívást. Ez egyben kihívás is, melynek elfogadása esetén a résztvevők kénytelenek szembenézni a sorsukkal, akármi is vár rájuk: győzelem vagy vereség, jutalom vagy végső pusztulás. A most következő Centenárium az utolsó esély a hat uralkodó számára: csak a részvétel által válhatnak képessé a birodalmaikat évszázadok óta sújtó egyedi, kegyetlen átkok megtörésére. Csakhogy minden uralkodó rejteget valamit. Ráadásul megtudják: az átkok megszüntetéséhez az egyiküknek meg kell halnia.
Isla Crown a Vadoncok birodalmának fiatal uralkodója. A Vadoncok veszélyes csábítók, akiket az az átok sújt, hogy meg kell ölniük a szerelmüket. Rettegett és megvetett népnek számítanak, így csak Islában bízhatnak, hogy a Centenáriumnak köszönhetően képes lesz megtörni az őket sújtó átkokat.
A túlélés érdekében Isla bármit hajlandó megtenni, akár hazugságra és csalásra is kész, hogy megmentse népét… A szerelem pedig egyáltalán nem könnyíti meg a feladatát.

Egy teljesen új könyvsorozat első része került most a kezeim közé, amivel régóta szemezgettem, bevallom. A fülszöveg alapján érdekesnek tűnt és a Tiktok-on is elég népszerű, az pedig hogy az írónő, Alex Aster kirobbanó lelkesedéssel és mindig ezerrel pörögve promotálja a könyveit, valahogy olyan aranyosnak tűnt, hogy gondoltam adok a Lighlark sorozatnak egy esélyt. Mert miért, ne. Nem mintha olyan sokat vártam volna tőle, mert lássuk be mégis csak egy YA könyvről van szó, azok pedig többnyire egy kaptafára készülnek, de bíztam benne, hogy pozitívan fogok csalódni és jó lesz ez.

Sajnos azonban éppen azt kaptam, amit vártam és habár elment egy kis könnyed limonádénak, mert ifjúsági könyvnek abszolút tökéletes, de nem mondanám sem kiemelkedőnek, sem egyedinek. És ezzel röviden mindent el is mondtam, de megpróbálom hosszabban kifejteni. A Lightlark szinte művi pontossággal összerakott ifjúsági könyv, melybe az írónő mindent belepakolt, ami a híres és korábban nagyot futott sikeres ifjúsági könyvekben rengetegszer olvashattunk. Kapunk egy csoda szép, de mágia nélküli főszereplőt, akinek egy mágiával teli világban kell boldogulnia. Akit próbál valami nagy agyafúrt, vad csábító és harcos karakternek bemutatni, de valójában ezek egyike sem, hanem inkább egy buta, naiv és gyakran végtelenül idegesítő liba, akit gyakorlatilag mindenki dróton rángatott végig.

Persze hogy megkapjuk az „elengedhetetlen” (remélem érezni az iróniát) szerelmi háromszöget, mert anélkül nem ifjúsági könyv az ifjúsági könyv. Azt inkább meg sem említem, hogy szokásos módon teljesen irreális és béna módon lett ez a szerelmi háromszög felépítve és ha még ez lenne a legkisebb gond, akkor csak simán sóhajtottam volna rajta egyet, hogy oké csak a szokásos. De nem, kapunk egy random szerelmi háromszöget és közben egyik karakternél se tudjuk meg miért szeretett bele a másikba, vagy hogy miért is lettek szerelmesek. Egyik percben még semmi nem volt, aztán hirtelen szerelmesek egymásba és kész. Ennyi. Semmi átmenet, semmi hihető oda vezető út vagy bármi, amitől megérteném miért lettek ezek szerelmesek egymásba.


Jó, Isla egy naiv buta liba, akinek annyi elég, hogy ha egy férfi szépen néz rá, de hogy Grim és Oro miért is szerettek bele Isla-ba, azt valaki el tudná nekem magyarázni? Azon kívül, hogy gyönyörű, mit tudunk meg Isla-ról? Semmit az égvilágon csak hogy naiv és könnyen befolyásolható. És igen, értem, hogy Grimnek és Islának van egy közös múltja, mint kiderült a végén, de hogy korábban mi történt köztük, abból semmit nem kaptunk, így nem tudtam komolyan venni az érzelmeiket egymás iránt, mert teljesen megalapozatlannak tűnt. Azt meg hogy Grim állítólag halálosan szerelmes Isla-ba, mégis a lány tudta nélkül kihasználta őt a saját önző céljai elérése érdekében és direkt dobta oda Oro elé, végképp nem értem. Ha halálosan szeretsz valakit, azzal nem teszel ilyesmit és kész. Persze nagyon ravasz és agyafúrt terv lett volna, ha mondjuk mindezt Grim és Isla együtt terveli ki és mindketten önként vesznek részt az „átverésben”, de így hogy Isla mit sem tudott a dologról, hanem tudta nélkül lökték Oro elé, számomra inkább teljesen logikátlan lépésnek tűnt Grim karaktere szempontjából.

Na, de nem csak Grim lett teljesen értelmetlen karakter a húzásai miatt, hanem Oro-t se értettem igazán, hogy most ő mikor, miért és hogy szeretett bele a lányba. Ezek ketten alig beszéltek pár szót és amikor mégis, akkor pedig ridegen és ellenségesen szóltak a másikhoz. Nem ismerték meg egymást igazából, semmi kémia, semmi vonzalom nem volt köztük, erre a végén benyögi, hogy ő márpedig beleszeretett a lányba. De miért? Mert szép és ő volt az egyetlen, aki nem akarta soha elcsábítani? Tényleg nem értem. Ha meg lett volna egy normális átmenet, ha láttuk volna, hogy közelebb kerülnek egymáshoz, akkor talán elhittem volna a dolgot, de így egyszerűen teljesen ostobaságnak tűnt az egész. Isla-t pedig inkább meg sem említem. Ő végig Grim után csorgatta a nyálát, erre random a végére rájön, hogy ő mégis Oro-t szereti. Én meg, mi a fene van most, nem értem! Igen, Grim hazudott neki, de egy hazugságtól nem szeretsz ki egy másodperc alatt senkiből és szeretsz bele valaki másba. Az összes szerelmi szál tehát teljesen kidolgozatlannak tűnt az elejétől a végéig, egy percig nem tudtam komolyan venni.

Maga a nagy beharangozott Centenárium se azt hozta amit vártam. Nem voltak itt nagy harcok, sem cselszövések, sem izgalmak. Én valahogy mozgalmasabb történetre számítottam. Persze kaptunk árulásokat, de már kilométerekről látni lehetett, hogy Celeste kavar valamit a háttérben és aki erre nem számított, az soha egyetlen könyvet nem olvasott még életében. Hisz Celeste végig manipulálta Isla-t, mindig ott sugdosott a háttérből a fülébe, mindig terelgette Isla-t ide-oda így egyértelmű volt, hogy hátsó szándékai vannak akkor is, ha olyan nagy barátnőknek állították be magukat végig. Celeste végig az a sunyi barátnő volt, aki mindig terelgeti az utat a saját érdekei szerint, de ő maga semmit nem csinál közben. És épp ettől volt olyan gyanús.

Sajnálom, hogy az utolsó két uralkodót Cleo-t és Azult semennyire nem ismerhettük meg, és szinte semmit nem tudtuk meg róluk, mert annyira a másik négyre lett helyezve a hangsúly. Pedig engem tényleg érdekeltek volna ezek ketten, és bízom abban, hogy a folytatásban majd jobban előtérbe kerülnek és megismerjük őket és a történetüket. Cleo és Azul karakterében több lehetne annál, mint amit eddig kaptunk tőlük. Aztán inkább már el sem kezdem sorolni, de a könyv végig tele volt apró logikátlanságokkal, amiket nem tudtam nem észrevenni. Például ha Isla-nak volt egy teleportáló pálcája, akkor miért nem azt használta, amikor mennie kellett valahova kutakodni, mi értelme volt a nagyon „menő” lopakodós és settenkedős részeknek? Vagy mi értelme volt egy teleportáló pálcának, ha sosem használta mikor épp kellett volna? Aztán hogy nem tűnt fel senkinek, hogy Isla-nak nincs is semmilyen mágikus képessége, mikor az uralkodók elvileg érzik egymás hatalmát? Kicsit sem volt gyanús senkinek a dolog és senkit nem érdekelt?

Sajnálom, mert az alapötlet nem rossz és ebből sokkal jobb történetet ki lehetett volna hozni, ha az írónő elhagyta volna a megszokott YA könyvek kliséit és ennél azért jobban kidolgozta volna a karaktereit. Egyik karaktert se kedveltem meg, mindegyik lapos és egysíkú volt, a szerelmi háromszög és úgy alapjáraton a szerelmi szálak a semmiből jöttek mindenféle magyarázat vagy logika nélkül, így egyiket se tudtam komolyan venni. Az árulás és a nagy leleplezés az elejétől várható volt, és igazából ezzel tudnám röviden jellemezni ezt a könyvet. Végig klisés és kiszámítható. Ami nagy kár, mert ennél ezerszer jobbra számítottam. Nem tudom, adok-e esélyt a folytatásnak, azt még meglátjuk.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...