Marie Lu: Az Éjféli Csillag (Válogatott ifjak 3.)

Fülszöveg:

Egykor a sötétség teljesen elborította a világot, és a sötétséget egy királynő uralta.

Adelina Amouteru eleget szenvedett. Szakított azokkal, akik elárulták, és elégtételt vett a sérelmeiért: diadalt aratott. Fehér Farkasként dicsőségben uralkodik, de minden egyes győzelemmel egyre kegyetlenebb lesz. A benne kavargó sötétség kezd kicsúszni az irányítása alól, és azzal fenyegeti, hogy elpusztítja mindazt, amit sikerült elérnie.

Mikor új fenyegetés tűnik fel, Adelina kénytelen felszakítani a régi sebeket, és veszélybe sodorni nemcsak saját magát, de az összes kiválasztottat. Hogy megóvja birodalmát, Adelinának és Rózsáinak össze kell fognia a Tőrökkel – és nem kizárt, hogy ez a kényszerű szövetség bizonyul a legkomolyabb veszedelemnek.

Kicsit bajban vagyok most ezzel a könyvvel, mert őszintén szólva nem ilyen lezárásra számítottam. A Válogatott ifjak könyvsorozat jól indult, nekem kifejezetten tetszett az első rész és habár csak évekkel utána olvastam a másodikat, az is tetszett annyira, hogy ha már idáig eljutottam, akkor befejezzem a trilógiát. Sajnos már a második részben voltak olyan dolgok, amik nem igazán tetszettek, de összességében még egészen elfogadhatónak tartottam és akkor úgy voltam vele, hogy kíváncsi vagyok az utolsó könyvre. Csak ahogy a kritikámat is kezdtem, én nem ilyen lezárásra számítottam.

Kérdezhetnétek persze, hogy mégis akkor mire számítottam? Nem tudom, de nem erre amit kaptam, ennél gyakorlatilag bármi jobb lett volna. Az Éjféli Csillag története unalmas és vontatott, nagyon lassan haladtam vele, mert annyira nem érdekelt, hogy mi történik benne. Már csak a vasakarat tartotta bennem a lelket, hogy ezt be kell fejeznem, ha idáig eljutottam. A könyv első felében az immár királynő Adelina agresszív és minden logikát nélkülöző hódító hadjáratának lehetünk szemtanúi, amit őszintén szólva nem értettem. Nem az volt eddig Adelina célja, hogy hatalmat szerezzen és a hatalmával egy olyan országot teremtsen meg, ahol többé nem nyomják el és nem bántják a kiválasztottakat és a malfettókat? Királynőként ezt már meg tudta tenni a saját országában, és habár a módszerei vitathatóak, de legalább hatásosak és elérte velük a célját. Akkor mégis hogy jön ide ez a hódító háború? Nem értem.

A könyv második felében pedig mivel rájönnek, hogy a kiválasztottakat előbb-utóbb el fogja pusztítani a képességeik, így vissza kell menniük az alvilágba és lemondani a képességeikről, ha életben akarnak maradni. Így összeáll a nagy csapat és az ellentéteik és korábbi sérelmeik dacára együtt indulnak útnak, hogy megmentsék az életüket. Hogy mi van? Eddig arról egy szó se volt, hogy a képességeik megölik a kiválasztottakat, kicsit olyan utolsónak bedobott bonyodalomnak érzem ezt az egészet, mintha az írónő már nem nagyon tudott volna mást kitalálni a végére, csak ezt a „mindenki elveszti a képességét” dolgot.

Ebből vezetném át a következő dolgot, ami nem tetszett. Kövezettek meg, de én kedvelem Adelina karakterét, igazán érdekes és élvezetes végre egy negatív karaktert főszereplőnek látni és az ő szemszögén keresztül látni az eseményeket. Adelina nem hős és nem jó ember, sosem volt az, ezt eddigre már mindenki tisztán láthatja, épp ezért nem értem hogy miért is tartott a többiekkel a végén? Annyira nem illet mindez Adelina karakteréhez, aki eddig imádta és dédelgette a saját képességét, aki csakis annak élt, és csakis annak köszönheti minden hatalmát és erejét, miért menne önként és dalolva az alvilágba az ellenségeivel, hogy aztán önként lemondjon a képességéről? És nem, erre nem mentség az, hogy a húga haldoklott, mert érte úgysem lehetett már mit tenni, és az sem mentség, hogy ha nem így tesz, akkor ő maga szintén meg fog majd halni.

Adelina

Igen, meg fog majd halni, a képessége felemészti őt, de éppen az Adelina karakterének a lényege. Foggal-körömmel ragaszkodik a képességéhez és a hatalomhoz, és azokról soha semmi és senki kedvéért nem mondana le. Gyakorlatilag bárkit és bármit képes lenne feláldozni önmagáért és a hatalomért. Ezek mellett azt pedig végképp nem értettem, hogy minek áldozta fel random a saját életét azért, hogy a húga újra élhessen. Nem, Adelina karakterétől ez a két dolog annyira karakteridegen volt, hogy azt hittem valamit rosszul olvasok, mert nem akartam elhinni, hogy szinte egy csettintésre vált egy kegyetlen, hataloméhes személyből a világ egyik legönzetlenebb emberévé.

És félreértés ne essék, mindezzel nem lett volna semmi gondom, ha fokozatosan fel lett volna építve Adelina karakterfejlődése, ha fokozatosan láttuk volna, ahogy megváltozik és jobb ember válik belőle. Itt viszont nem ez történt, így Adelina karakterét az írónő egy pillantás alatt tönkre vágta, legalábbis az én szememben. Nem tudtam komolyan venni a nagy hősies önfeláldozást a végén, mert ez egyáltalán nem illet Adelina korábbi karakteréhez és személyiségéhez. Nagy kár, mert mint mondtam, én szerettem Adelina karakterét, és sajnálom, hogy így tönkre lett téve a végére.

A másik kedvencem se úszta meg a dolgot, bár Teren legalább önazonos maradt magához és nem váltott egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot. Teren az őrület határán egyensúlyozva alig él már, ideje nagy részét Adelina foglyaként tölti, majd aztán őt is magukkal rángatják a többiek a nagy „magasztos” világmegmentő küldetésükre, hogy aztán teljesen jelentéktelen módon ott haljon meg. Némi vigasz Teren halálában, hogy nem nagyon lehetett neki más véget írni, ez így volt reális és ezt is érdemelte, csak azt nem értem, hogy utána mindenki milyen gyorsan és egyszerűen túllépett a dolgon. Teren meghalt és kész. Nem mintha bárkinek hiányzott volna a többiek közül (rajtam kívül ugyebár), mert hát mégis csak mindenkinek az ellensége volt, de azért kaphatott volna valami nagyobb hangsúlyt, hisz végtére ő is nézőpont karakter volt végig a trilógiában Adelina mellett.

A harmadik narrátorunk, Raffaele ugyanolyan súlytalan és felesleges harmadik maradt itt is, mint a második részben volt, amit nagyon sajnálok, mert szerintem Raffaelle karakteréből olyan sok mindent ki lehetett volna még hozni. És ha már Raffaele, akkor Enzo említése nélkül se tudok elmenni szó nélkül. A második könyv után vártam, hogy mit hoz ki az írónő Enzo feltámasztásából, mert ha már feltámasztották a fiút, akkor gondoltam ennek nagy jelentősége lesz és itt jó kis bonyodalmak születnek belőle. És mégis mi lett Enzo feltámasztásából? Semmi, az égvilágon semmi! Kis túlzással ötven oldal se telik el és Enzo újra meghal, immár véglegesen, így kérdem én… minek kellett őt feltámasztani, ha annak utána semmilyen jelentősége nem lett? Vagy csak én nem értem a dolgot? Ebből is olyan sok jó dolgot ki lehetett volna hozni, akár egy „szerelmesekből ellenségek” történetszálat lehetett volna kerekíteni belőle, ahol Adelina és Enzo egymás ellen feszül komolyabban és igazi ellenségekként harcolnak egymás ellen.

Nem tudok mást mondani, csak mint amivel kezdtem. Nekem ez a könyv nem jött be, egy trilógia lezárásának pedig egyenesen rossz. Unalmas, vontatott, alig kötött le, és csakis azért fejeztem be, mert felbosszantott az a sok ostobaság és karakteridegen dolog, ami főként a könyv második felében történt, így látnom kellett hova fog mindez kifutni. Szerintem ennél ezerszer jobb lezárást lehetett volna írni ráadásul úgy, hogy Adelina karaktere hű maradjon önmagához és korábbi énjéhez. Vagy ha már karakterfejlődést akarunk, akkor azt építsük fel rendesen, nem pedig úgy ahogy az itt történt. Nagy csalódás számomra ez a könyv, ami nagy kár, mert a trilógia olyan jól indult.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marie-lu-the-midnight-star-az-ejfeli-csillag

Értékelés: 5/3

Marie Lu: A Rózsa Társasága (Válogatott ifjak 2.)

Fülszöveg:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Volt neki apja, hercege, baráti társasága. Akik aztán elárulták őt, ő pedig elpusztította őket.

A családja és a barátai is összetörték Adelina Amouteru szívét, s az megtelt bosszúvággyal. Fehér Farkas néven ismerik és rettegik őt,mióta a húgával elmenekült Kenettrából, hogy más ifjú kiválasztottakkal szövetségre lépve saját hadsereget gyűjtsön, és legyőzze az Inkvizíciót, a fehér köpenyes katonákat, akik kis híján megölték.

Adelina nem egy tiszta szívű hős. Rettegésből és gyűlöletből táplálkozó ereje kezd kicsúszni az irányítása alól. Nem bízik az újonnan megismert kiválasztottakban. Teren Santoro, az Inkvizíció vezetője a halálát akarja. Egykori barátai, Raffaele és a Tőrök Társasága útját akarja állni bosszúszomjának. Adelina kétségbeesetten kapaszkodik a benne élő jóság maradékába. De hogy lehetne jó, akinek a léte, az egész élete a legmélyebb sötétségtől függ?

Nem olyan régen jutott eszembe Marie Lu Válogatott ifjak könyvsorozata, azt ne kérdezzétek hogyan, mert már nem is tudom. A lényeg, hogy évekkel ezelőtt olvastam az első részt, ami tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás, de aztán valamiért mégsem folytattam tovább. Be kell vallanom, hogy nem annyira emlékeztem az első részben történtekre, mint szerettem volna, így gondoltam legyen teljes az élmény, kezdjük az elejétől. Így az első rész újraolvasásával kezdtem, és utána rögtön folytattam a második résszel, A Rózsa Társaságával.

Még mindig tetszik a könyvsorozat, és most akkor a második részről szeretném összeszedni röviden a gondolataimat. A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt, a fülszöveg leírja nagy vonalakban merre halad majd tovább a sztori, így nem ismételném meg a dolgot. Szerettem a második részt is, de valamiért olvasás közben végig az az érzésem volt, hogy ez csak az átvezető könyv egy nagyobb grandiózusabb lezárás felé. Kérdezhetnétek, hogy hát nem ez a trilógiák középső részeinek a lényege, nem igaz? Persze, igen, ezek ilyen átvezető részek, de azért nem muszáj ennek a ténynek ennyire érződnie rajta.

Violetta és Adelina

Persze mozgalmas és kalandos volt a történet, habár néhány történetszál kicsit gyorsnak és egészen irreálisnak hatott (legalábbis számomra), de minden történetszál csak arra volt jó, hogy majd elindítja a vonalat, amiből aztán valószínűleg majd az utolsó részben lesz igazán nagy dolog. Ha mindez nem lenne elég akkor kaptunk egy szerelmi háromszögszerűséget, vagy minek is nevezzem, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Adelina szerencsére nem ömleng sosem szerelmesen egyik férfi után sem az idő nagy részében, így végül is nem volt annyira zavaró a dolog. Bár akkor meg azt nem értem, hogy minek kellett felvezetni ezt a szerelmi háromszöget?

Kapunk egy új karaktert Magiano személyében, aki elég gyors és instant módon rögtön belezúg Adelinába, akinek persze ez aligha tűnik fel a bosszúvágyába és a hatalom iránti megszállottságába merülve. Aztán amire életemben nem számítottam volna, Enzo visszatér a halálból, és ezt vegyétek szó szerint, mert tényleg a halálból tér vissza, ugyanis feltámasztják halottaiból. Persze mindezt senki se önzetlen céloktól vezérelve teszi, hanem azért, hogy Enzo pozícióját és képességét használva magához ragadhassák a hatalmat. Persze a nagy feltámasztás nem éppen úgy sül el, ahogy várták és Enzo sokkal erősebben tér vissza, és persze senki se tudja őt irányítani. Kíváncsi vagyok mi fog kisülni az utolsó részben a fiú történetszálából, remélem valami értelmes fog történni vele.

Magiano

Nem értem Magiano karakterének a létjogosultságát, mert szerintem semmit nem adott hozzá a történtekhez, mindent meg lehetett volna oldani nélküle, kicsit úgy érzem, hogy csak a szerelmi háromszög miatt lett behozva. Amit tovább vezetve azért igen érdekes a dolog, mert mint már korábban említettem, nincs is nagy romantikázás a könyvben. Minek kellett ide két férfi Adelina mellé, ha nem romantikázik egyikkel sem? Nem lett volna elég Enzo karaktere és a visszatérése miatti bonyodalmak?

Habár Adelina a vitathatatlan főszereplőnk, de ismét több nézőponton keresztül futnak a szálak. Adelina egy saját „bandát” hoz össze, hogy bosszút álljon és visszavágjon azért, amik vele történtek mind a Tőrök Társaságán, mind magán Teren-en és az Inkvizíción. Megerősödvén hazatér, hogy kihasználja az Enzo feltámasztása körüli helyzetet és mindezt a saját előnyére fordítva magához ragadhassa a hatalmat. A másik szálon a Tőrök Raffaele és a külhoni Maeve királynő vezetésével szintén a Gulietta királynő és Teren hatalmának megdöntésén dolgoznak. A harmadik szálon pedig Teren az Inkvizíció élén próbál rendet tartani Kenettrában és persze leszámolni az általa förtelmes undormánynak tartott malfettókkal és kiválasztottakkal. És épp emiatt kerül aztán összetűzésbe hőn imádott Gulietta királynőjével. Tehát minden szálon mozgalmas a történet, mindenki kavar, játszmázik, halad a céljai felé, hogy aztán a végére összeérjenek a szálak és összecsapjanak az ellentétes oldalak és az általuk képviselt eszmék és célok.

Teren

A három narrátorunk közül Adelina és Teren még mindig nagy kedvencek, ők az én kis gonosz „teremtményeim”, ahogy nevezni lehet őket. Mindketten iszonyat remek és összetett karakterek és az a tragikus bennük, hogy egyik se vált volna olyanná, amilyen lett végül, ha nem lesznek a körülményeik áldozatai. Gyűlölik saját magukat és mindenkit maguk körül néhány kivételtől eltekintve, és az a nagy kár, hogy ellentétes oldalon állnak, mert lássuk be ha ugyanazon az oldalon lennének, akkor együtt megállíthatatlanok lennének. Ebben holt biztos vagyok. Kicsit furcsa gondolat, de szerintem ketten remek páros lennének.

Raffaele-t ebben a könyvben teljesen hangsúlytalannak éreztem, míg az első részben őt is kedveltem, itt mintha benne se lett volna a történetben, és amikor volt, akkor se ő irányította a sorsát, hanem a Tőrök Maeve mögé beállva ügyködtek, ami szerintem tőlük teljesen karakteridegen volt, ha nagyon őszinte akarok lenni. Azt se nagyon értem Maeve karaktere minek kellett ide, miért kellett egy külföldi királynő szálat behozni, szerintem annyi is elég lett volna, ha találnak egy kiválasztottat, aki képes feltámasztani a holtakat és akkor ő visszahozza Enzo-t. Bár az se lett volna nagy baj, ha Enzo nem tér vissza. Emellett az írónő próbálkozott még Magiano és Violetta karakterének mélyítésével és hogy megszerettesse őket az olvasóval, de számomra mindkettő lagymatag és unalmas karakter, csak a képességük miatt hasznosak a történetbe, de mint karakterek laposak és érdektelenek.

Jó volt visszacsöppenni az ifjú kiválasztottak kicsit X-men-esen középkori jellegű világába, és ütemesen, gyorsan és izgalmasan haladt tovább a történet ismét több szálon. Ezek a szálak aztán majd az utolsó részben futnak ki, amit nagyon várok, mert kíváncsi vagyok mi lesz a lezárás. Adelina és Teren vitathatatlanul a kedvenceim, a két legjobb karakter ebben a trilógiában, és ezt senki se vitathatja még akkor sem, ha nem kedveli őket. Az új karakterek nem kerültek közel a szívemhez, bár azért bízom benne, hogy lesz még valami értelmük a folytatásban, mert valami izgalmasabbat belőlük is ki lehetne hozni. Meglátjuk. Hamarosan tervezem olvasni a trilógia utolsó részét és remélem nem okoz majd csalódást a lezárás.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marie-lu-the-rose-society-a-rozsa-tarsasaga

Értékelés: 5/4

Marie Lu: Az ifjú kiválasztottak (Válogatott ifjak 1.)

Fülszöveg:
Van ​ki gyűlöl minket, akasztófára való zsiványként gondol ránk. 

Van ki retteg tőlünk, démonnak tart, máglyára vetne mindannyiunkat.
Van ki bálványoz minket, az istenek gyermekeinek vél.
De egy sincs, ki ne hallott volna rólunk.
Adelina Amouteru túlélte a vérlázat. Durva lelkű apja szerint ő egy malfetto, irtóztató, utálatos teremtmény, aki szégyent hoz a családjukra, és a boldogulásuk útjában áll. De a pletykák szerint, a láz túlélői közül néhányan nem csak forradásokkal lettek gazdagabbak – úgy tartják, néhányan rejtélyes hatalomra tettek szert, és bár a kilétük titokban maradt, úgy kezdték emlegetni őket, hogy a kiválasztott ifjak.
Teren Santoro a királynak dolgozik. Az Inkvizíció fejeként az ő feladata felkutatni az ifjú kiválasztottakat, hogy elpusztítsák őket, mielőtt még ők pusztítják el az országot. Veszélyesnek és bosszúszomjasnak tartja őket, de lehet, hogy a legsötétebb titkot maga Teren rejtegeti.
Enzo Valenciano a Tőr Társaságának vezetője. E titkos társaság kutat az ifjú kiválasztottak után, hogy előbb találjon rájuk, mint az Inkvizíció. És most Adelina személyében a Tőrök olyasvalakire bukkannak, akinek a hatalmához hasonlót még nem láttak.
De függetlenül attól, mit gondoltak róluk, a nevüket mindenki ismerte. A Kaszás. Magiano. A Széljáró. Az Alkimista. Az ifjú kiválasztottak.

Marie Lu Legenda trilógiája máig az egyik kedvenc disztópiám, így kétség sem férhetett hozzá, hogy olvasnom kell az írónő másik történetét is. Szerencsére már megjelent magyarul az első rész, Az ifjú kiválasztottak, de én csak most jutottam el odáig, hogy végre a kezembe vehessem. Kicsit féltem, hogy csalódni fogok és nem fog tetszeni ez a történet, de ahogy haladtunk előre, úgy lett egyre jobb és jobb. Na de kezdjük az elején.

Stílusában és felépítésében sok hasonlóságot mutat ez a sorozat a korábbival, de nem teljesen hasonlóak. Míg a Legendában Day és June váltott nézőpontban mesélte el nekünk a sztorit, itt inkább csak egy kiemelt főszereplőt kapunk Adelina személyében. Adelina a vitathatatlan főszereplő, ő narrál a legtöbbször és alkalomadtán kapunk egy-egy másik kisebb narrációt mellé. Néha belepillanthatunk Teren és Rafaelle szemszögébe, aminek örültem, csak azt nem értettem, hogy ha már ők is nézőpont karakterek lettek, akkor miért ilyen keveset kaptunk belőlük. Ha több nézőpontos könyvet írunk annak az a célja, hogy mindegyik narrátor kapjon elég időt és így jogosnak és szükségesnek érezhessük az ő nézőpontjukat is.

Nos, itt ez nem teljesen így történt. A fülszöveg alapján vártam volna Enzo szemszögét szintén, de azt a fél oldalt semminek se nevezném, így nem értem miért kellett azt sugallni, hogy ő is nézőpont karakter, holott nem az. Ami nagy baj, mert engem nagyon érdekelt volna az ő narrálása. Rafaelle-ből és Terenből se kaptunk sokat Adelina-hoz képest, de az kezdésnek éppen elegendő volt. A könyv szerkezeti felépítését tehát nem teljesen tudtam elfogadni, valahogy nem lettek megfelelőek az arányok a narrátorok között. Most vagy minden narrátor kapjon elég időt, vagy legyen egyetlen főszereplő és kész. Nekem ez a véleményem.

Adelina és Teren

Ha nagyon őszinte akarok lenni az alap történet semmi újdonsággal nem szolgált. Olyan volt az egész, mintha az írónő az X-ment a 1300-as évekbe helyezte volna és ebből már ki is tudjátok találni, hogy miről szólt a sztori. Különleges képességekkel rendelkező fiatalokra vadásznak, mert félnek tőlük és attól, hogy mi lesz, ha a normális emberek ellen használják a képességeiket. Kapunk némi hatalmi játszmát a háttérben, de nem ez lesz végül a lényeg. Morális és etikai szemszögből ugyanazokkal a kérdésekkel operál a könyv, mint az X-men.

Ha már a történet semmi újdonságot nem mutatott, ha a több nézőponttal se voltam teljesen megelégedve, akkor kérdezhetnétek mi tetszett a könyvben. Erre egyszerű a válaszom. A karakterek. Olyan remek karaktereket talált ki Lu, hogy öröm volt nézni. Mondjuk June és Day után nem is tudom mit vártam, mert Lu-nak korábban is erőssége volt a remek karakterek kitalálása és azok fejlődésének bemutatása.

Adelina, Rafaelle és Teren, ők az első rész abszolút főszereplői és habár különbözőbbek nem lehetnének mégis mindhárman remek karakterek. Nagy meglepetésemre Adelina személyében egy elég ellentmondásos főszereplőt kapunk, akit nem nagyon lehet jó kislánynak nevezni és épp ezért szerettem őt. Ha jobban belegondolunk inkább az antihősök táborát erősíti, bár nem mintha nem lenne meg mindenre az oka. A személyiségét remekül árnyalta és építette az írónő, minden egyes tette érthető és reális motivációt kapott. Külön tetszett az apjával való kapcsolatának részletezése, a húgával való kapcsolatának remek pálfordulása a végén, és hogy az Enzo-val való romantikázása nem ment át nyáladzásba, hanem elviselhető mennyiséget öntöttek ránk belőle.

Ha már itt tartunk, örültem annak, hogy nem egy klasszikus instant szerelmi szálat kaptunk, és annak még jobban, hogy tragikus lett a vége. Kíváncsi vagyok lesz-e ennek valami utóhatása a folytatásban, mert biztos nem lesz könnyű megemészteni a történteket. Ha már Enzo-nál tartunk, akkor meg kell említenem, hogy én bírtam őt, csak azt sajnálom, hogy nem láthattunk többet belőle. Nem bántam volna, ha ő is több narrációt kap.

Rafaelle a pozitív karakter a három narrátor közül, aki a jóságot, az egyensúlyt és a barátságot testesíti meg. Szegény Rafaelle-nek se volt könnyű az élete, én szívesen olvastam volna többet róla, és nagyon érdekelt volna az Enzo-val való kapcsolatának részletesebb bemutatása. Remélem később még többet kapunk belőle, mert annak ellenére, hogy ő képviseli a pozitív oldalt nem egy unalmas karakter, hanem igenis összetett a maga módján.

Enzo és Rafaelle

Direkt a végére hagytam a személyes kedvencemet, Terent. Rafaelle a "jó" oldalt szimbolizálja, Adelina a "középutat", aki se nem jó igazán, se nem rossz, addig Teren az aki a "sötét" oldal ékes mintapéldánya. Ha úgy vesszük ő a fő ellenfél az első részben, még akkor is, ha igazából csak a király és a királynő akaratát teljesíti. Teren a legérdekesebb karakter, mert ő az elvakult fanatizmus és a mélyben gyökeredző önsajnálatból és öngyűlöletből eredő gonoszság tökéletes reprezentációja. Ugyanolyan Kiválasztott, mint a többiek, de ő ezt képtelen elfogadni, így szent feladatának tűzte ki, hogy elpusztít minden különleges képességgel rendelkező malfettot. A sors iróniája pedig az, hogy ő maga az egyetlen, akinek senki és semmi nem árthat, így önmagával képtelen végezni. Remélem a folytatásban marad narrátor és tovább mélyíti az írónő a karakterét, mert engem nagyon érdekel mi lesz vele később.

Izgalmas és fordulatos felütése volt ez egy ígéretes trilógiának. Habár az alap történet nem újdonság, mert az X-men mindezt már bemutatta, mégis a jó kis csavarok, na és a remek karakterek és azok építése teszik olyan felejthetetlenné ezt a könyvet. Adelina, Rafaelle és Teren mindannyian összetett és komplex karakterek, nekem Teren a személyes kedvencem, és el se tudom mondani mennyire várom a folytatást. Kíváncsi vagyok mi fog történni. Remélem mihamarabb érkezik magyarul. Még nem lett olyan nagy kedvencem, mint a Legenda trilógia, de benne van a potenciál, hogy felér ahhoz a szinthez, csak az a kérdés, hogy Lu hogy szövi tovább a szálakat.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marie-lu-the-young-elites-az-ifju-kivalasztottak

Értékelés: 5/5

Marie Lu: Bajnok (Legenda 3.)

Fülszöveg:
June és Day annyi mindent feláldozott a Köztársaságért, és egymásért, de az ország végre a megújulás küszöbén áll. June visszanyerte a Köztársaság megbecsülését, a kormányzat legfelsőbb köreiben dolgozik mint princepsjelölt, Day pedig a hadseregben emelkedett magas posztra. Arra azonban egyikük sem számított, hogy a körülmények alakulása ismét összehozza őket. Épp mikor már küszöbön áll a békeszerződés aláírása, egy járvány kitörése okoz pánikot a Kolóniákban, és ismét háború fenyegeti a Köztársaságot. A fertőzést egy minden eddiginél halálosabb vírus okozza, az ország sorsa pedig June kezében van. De hogy megmentse milliók életét, arra kell kérje, akit mindennél jobban szeret, hogy áldozza fel mindenét. Szívszorító dráma, akció és feszültség. Marie Lu nagysikerű trilógiájának elképesztő befejezése.

Talán alig egy héttel ezelőtt olvastam a trilógia második részét, a Született tehetséget, és annyira tetszett, hogy már akkor tudtam, hogy mihamarabb meg kell kaparintanom a befejező részt, mert egyszerűen tudnom kell, hogy mi lesz a történet vége. Kész szerencse, hogy már megjelent magyarul, és hogy kölcsönbe kaptam, így gyakorlatilag várnom sem kellett sokat, hogy megtudjam, hogyan zárul Day és June felettébb izgalmas és küzdelmes története. Nem csalódtam egy cseppet sem a befejező részben, annak ellenére, hogy ez kissé "nyugisabb" lett, mint az első kettő volt. Így is imádtam, és a trilógia tökéletes lezárása lett.

A történet 8 hónappal később folytatódik, és habár elsőnek furcsa volt ez a kis időugrás, de később megértettem a szükségességét és a fontosságát, így belátom, hogy kellett ide több okból is. Egyrészt az írónő így adott egy kis időt a Köztársaságnak, hogy megpróbáljon új lábra állni, továbbá adott időt June-nak és Day-nek is. Ugyebár a 2. rész végén Day és June útjai különválnak. June a fővárosban marad Anden oldalán és Princepsjelöltnek tanul, míg Day az öccsével más városba költözik, ahol kezelések sora vár rá. Olyan kezeléseké, amelyek egyetlen célja, hogy megmentsék a fiú életét, aki mint kiderült halálos betegségben szenved és nincs sok ideje hátra.

Persze a viszonylag békés és nyugodt idők nem sokáig tartanak, hisz a Kolóniákban egy rejtélyes vírus üti fel a fejét, és mivel azt hiszik, hogy a Köztársaság szabadította rájuk a vírust, hadat üzennek nekik, a háborút pedig csakúgy lehet elkerülni, ha a Köztársaság előáll a vírus ellenszerével. A gyógymód megtalálását az utolsó alany segítheti, így Anden June-on keresztül szeretné rávenni Day-t, hogy engedje meg, hogy az öccsét felhasználva kikísérletezhessék az ellenszert. June és Day így újra találkoznak, és rövidesen elszabadulnak az indulatok.

Kicsit más lett ez a könyv, mint az előző kettő. Legalábbis én így éreztem és elmondom, hogy miért. Az első két rész tele volt izgalommal, adrenalinnal és akcióval, ami mellett a szerelmi szál, a karakterfejlődés csak másodlagos kiegészítő szerepet játszottak. Tökéletes harmóniában futottak egymás mellett, tökéletes kiegészítései voltak egymásnak. Mégis az akció valahogy kicsit nagyobb szerepet kapott, szinte filmszerűen peregtek előttem az események, míg olvastam. Ezzel ellentétben azt vettem észre, hogy a 3. részben az akció mintha kissé háttérbe szorult volna, és valahogy sokkal nagyobb szerepet kaptak a magánéleti dolgok, a karakterek fejlődése és a köztük lévő kapcsolatok alakulása. Nem azt mondom, hogy itt nem volt akció és adrenalin, csak kevesebb, mint ezelőtt, és ez nagyon látszott.

Hogy ez jó-e vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Ami engem illet, engem nem zavart a dolog, mert helyette a karakterfejlődés és a karakterek kapcsolatai kerültek előtérbe, és mivel mindenki érdekes és elgondolkodtató gondokkal küszködött, így nem untam ezeket a részeket sem. Day ugyebár erősen visszavett a hősködésből, hisz 8 hónap alatt a betegsége miatt nagyon legyengült és kimerült, sőt egyre rosszabb és rosszabb lett az állapota. Ezt a folyamatot, a hatásait és következményeit az írónő szépen és fokozatosan mutatta be és írta le, ebbe nem tudok belekötni. Day persze próbálja kivenni a részét a harcokból, és minden tőle telhetőt megtesz, de csak nem kerülheti el a végzetét. Ő és June csak egymásra találnak a végén, és annyira szeretem a párosukat, hogy véglegesen bekerültek a kedvenc könyves álompárjaim közé. Sosem volt nagyon cukormázas a szerelmük, sosem ment a szerelmi szál a történet rovására, és a kapcsolatuk végig a reális és hihető maradt. Így kell megírni egy romantikus szálat az ifjúsági könyvekben.

June jobban kiveszi a részét a konkrét harcokból, és Day-el együtt mindketten ismét az események sűrűjébe kerülnek, mindketten védik és harcolnak szeretett otthonukért a Köztársaságért, miközben próbálnak rájönni arra, hogy mit is éreznek valóban egymás iránt, és hogy milyen jövő várhat majd rájuk. Végül June is megkapta a saját kis bosszúját, és sikerült elégtételt vennie a bátyja igazi gyilkosán, így végre megnyugodhat a lelke és végre valóban elengedheti Metiast. Thomast még mindig nagyon kedvelem, és talán az övé az egyik legtragikusabb sors ebben a könyvben. Nem pozitív hős, inkább negatív karakter, és utálnom kellene mindenért, amit tett, de egyszerűen nem tudom. Sajnáltam azért, ami vele történt, holott valamilyen szinten megérdemelte, de mégsem tudtam örülni neki, ahogy June sem.

Thomas az elhivatottsága és szolgálatkészsége áldozata lett, és épp ezért annyira tragikus az, ami vele történt. Különösen igaz az, amit June-nak mondott arról, hogy habár ő mindig mindent azért tett, hogy teljes erejével és meggyőződésével szolgálja a Köztársaságot, mégis árulóként és kegyvesztve hal meg, miközben Day folyamatosan lázadt a rendszer ellen és mindig is keresztbe tett a Köztársaság működésének, mégis Day-re emlékeznek majd hősként, ő lesz a legenda, akire mindenki a megmentőként tekint. Érdekes a kontraszt a két fiú közt, nekem nagyon tetszett, főleg, amikor Thomas így nyíltan megfogalmazta, ami nekem is megfordult korábban a fejemben.

Tudtam, hogy Day nem fog meghalni. Csak nagyon kevés író meri meglépni az ifjúsági könyvekben, hogy megölje a két főszereplő közül valamelyiket. Pedig milyen jó lett volna, ha tragikus vége lesz a sztorinak, akkor ütött volna nagyot. Mégis, nem csalódtam a lezárásban, mert így se lett olyan mint amire számítottam. Keserédes lett a vége, kissé erőltetett, de azért legalább keserédes, így  nekem végül is tetszett a megoldás, amit az írónő választott, főleg az utolsó fejezet, ami 10 évvel később játszódott. Így kerek egész a történet, és ennek így kellett véget érnie.

Így az utolsó rész végére érve nyugodtan kijelenthetem, hogy a Legenda  trilógia hivatalosan belekerült a kedvenc disztópiáim közé. Imádom a könyvek világfelépítését, imádom a karaktereit, és a két főszereplőt. Imádom, hogy váltott nézőpontban íródott a történet, és imádom, hogy az izgalmas és akciódús történetet sosem nyomta el a szerelmi szál, hanem a kettő mindig szinte tökéletes egyensúlyban haladt egymás mellett. Így kell az ilyet. Mindenkinek bátran ajánlom a Legenda trilógiát, higgyetek nekem nem fogtok benne csalódni.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/marie-lu-champion-bajnok
Értékelés: 5/5*

Marie Lu: Született tehetség (Legenda 2.)

Fülszöveg:
Miután sikerül megszökniük a Köztársaság hadseregének Los Angeles-i erődítményéből, June és Day megérkezik Vegasba, és ekkor megtörténik, amire senki sem számított: az Első Polgár meghal, és a fia, Anden veszi át a helyét. Miközben a Köztársaság egyre közelebb sodródik a káoszhoz, hőseink csatlakoznak a lázadó Patriótákhoz, akik segítenének Daynek megmenteni az öccsét, és átjuttatnák őket a Kolóniákba. Cserébe egyetlen dolgot kérnek: June és Day ölje meg az új Elsőt.
Esélyt kapnak rá, hogy megváltoztassák a nemzet sorsát, hogy hangot adjanak a túl rég óta hallgatásra kényszerített nép óhajának. Ám June hamarosan rájön, hogy az új Első Polgár egyáltalán nem olyan, mint az apja volt. Így hát döntenie kell. Mert mi van, ha Anden valami újnak a kezdete? Mi van, ha a forradalom többről szól, mint veszteségről és bosszúról, haragról és vérről? Mi van, ha a Patrióták tévednek?

Januárban olvastam a Legendát, és még mindig élénken él bennem az emlék, hogy mennyire szerettem és mennyire magával ragadott a történet és a karakterek. Rögtön 5*-osra értékeltem az első részt, és már akkor folytatni szerettem volna a trilógiát, de valami mindig közbejött, vagy épp valami mást kezdtem el. Na, de, ami késik nem múlik, így végül csak elérkezett az idő, hogy kezembe vegyem a folytatást. Hétvégén belevettem magam, és alig két nap alatt kiolvastam. Ebből sejthetitek, hogy a Született tehetség-et is imádtam, és igen, ez megint egy istenítő kritika lesz.

Nem lehet érezni ezen a részen, hogy egy trilógia középső darabja. Szerencsére egyik hibát se fedeztem fel benne, ami a középső könyveknél gyakran elő szokott fordulni. Nem váltak idegesítővé vagy épp hiteltelenné a karakterek, nem lassult be a történet, és nem éreztem azt, hogy ez csak egy "húzórész", ami a végső nagy felvonást hivatott előkészíteni. Persze ez volt a dolga, és ezt sikeresen teljesítette, de mindezt úgy, hogy közben megállt a saját lábán. A Született tehetség méltó folytatása a Legendának, nekem legalább annyira tetszett, és ezek után még izgatottabban várom a trilógia utolsó részét. (Igyekszem minél hamarabb olvasni, és remélem össze is fog jönni a tervem.)

A Legenda végén June és Day sikeresen megszöktek a Köztársaság fogságából és a Patriótákhoz menekülnek. Nem sok idejük marad megemészteni azt, ami velük történt, Day gyakorlatilag meg sem tudja gyászolni az anyját és a bátyját, hisz a Patrióták nem vesztegetik az időt. Rögtön küldetéssel bízzák meg a párost, és nagy szerencsétlenségükre két külön küldetést kapnak. Nem sok időt tölthetnek kettesben, máris el kell szakadniuk egymástól, és tenniük kell a dolgukat. A könyv első felében így gyakorlatilag June és Day el van választva egymástól, de ennek is meg volt a maga célja. Aztán újra egymáshoz sodorja őket a sors, és folytatják tovább küzdelmüket az ellenség ellen. A végére viszont már azt sem lehet tudni biztosan, hogy ki az igazi ellenség, és hogy kinek az oldalára kellene állniuk.

Az írónő remekül csavarta a történeti szálakat, nagyon tetszett, ahogy a könyv elején elindul valamerre a történet, míg a végére teljesen máshol köt ki. Jól bújtatta el a titkokat, összeesküvéseket és árulásokat, és habár én az ilyeneket mindig előre ki szoktam találni, és azért most is sejtettem, hogy valami ilyesmi van a háttérben, de azért mégis szép ívvel kanyarította a történetet. June és Day ismét számos kalandban és akcióban vettek részt, tisztára filmszerűen pörögtek egymás után az események, egy percig sem lehetett unatkozni. Emellett voltak természetesen lassabb részek is. Azoknak a karakterfejlődés bemutatása volt a céljuk, amit maximálisan teljesítettek, így ezeket a részeket pedig éppen ezért olvastam szívesen. Kalandos, mozgalmas és izgalmas a történet, így ezen a téren az írónő hozta, amit vártam tőle.

June és Day

Féltem attól, hogy mi lesz most a párossal, hogy végül együtt lehetnek, féltem, hogy átfordul tömény és rózsaszín romantikába a kapcsolatuk, amit mindig nehezen viselek el, főleg ha háború közepén vagyunk, de szerencsére nem így történt. Az írónő ezen a téren is megtalálta a tökéletes egyensúlyt, így kaptunk egy kis romantikát, de ami még fontosabb, hogy ez nem nyomta el magát az izgalmas történetet. Külön tetszett ahogy alakította a kapcsolatukat, hogy nem felejtettük el, hogy mi minden történt korábban, és hogy June és Day két teljesen más világból származnak. Így volt reális a dolog, és ennek így kellett alakulnia. Mindig közéjük fog állni, hogy gyakorlatilag June a felelős Day anyja és bátyja haláláért, hogy June gazdag elit családból származik, míg Day egy szegény csavargó, hogy két teljesen másmilyen háttérből érkeztek, más morálokkal, felfogással és szemlélettel.

Igazából mindkettő remek karakter, és a személyes "tragédiájuk" és "fejlődésük" leírása az, ami tulajdonképpen ebben a részben leginkább megfogott magának. June még most sem dolgozta fel a bátyja halálát, sőt nehéz megszoknia, hogy mindent elvesztett és belőle is földönfutó vált. Világéletében gazdag polgárként élt, és mindent megkapott, most pedig ő is a lázadókhoz került egy fitying nélkül, és éppen úgy reagált, ahogy egy hozzá hasonló lánynak reagálnia kellett. Mellesleg nehéz megváltoztatnia a felfogást és az elveket, amit 15 éven át belé neveltek. A Köztársaság hűséges és elkötelezett katonájaként szerette, tisztelte és óvta a hazáját, most mégis az ellen munkálkodik, amit nehéz megemésztenie és feldolgoznia. Küzd a haza iránti hűsége és a kételyei között.

Day ezzel szemben önmagával küzd, a hitével és azzal, hogy vállalja-e a szerepet, amit neki szánnak a lázadásban. Nyilvánvalóan sosem akart lázadóvezérré válni, mégis így hozta a sors, és mivel a hazája és a szerettei sorsa függ tőle, így kénytelen vállalni a szerepet, amivel a Köztársaság népe ruházta fel. June és Day kapcsolata megtörik egy ponton, bizalmatlanság és félreértések nehezítik meg a helyzetüket, és mindketten kísértésbe esnek Anden és Tess miatt, ami még jobban nehezíti a kapcsolatukat és azt, hogy képesek legyenek igazán megismerni egymást és megbízni a másikban. Bízni akarnak a másikban, de a bizalom nem jön egykönnyen, ezt ki kell érdemelni.

Bírtam ezt a jelenetet. :)

Tesst most valahogy nem kedveltem annyira, és míg az első részben egy aranyos kislányként gondoltam rá, akit valamennyire bírtam is, itt leginkább egy hisztis, féltékenykedő libára hasonlított. De komolyan! Mondjuk érthető, hogy beleszeretett Day-be, hisz ki ne tenne így a helyében, de azért ennél normálisabban is reagálhatott a dolgokra. Anden az, akit nem tudok hova tenni. Nekem túl szép, hogy igaz legyen. Mármint nem a külsejére gondolok, hanem magára a karakterre. Hogy ő pont teljesen más, mint az apja volt, hogy ő pont meg akarja reformálni a Köztársaságot, hogy ő el akarja nyerni a nép szeretetét és tiszteletét, és hogy ő mindent jóvá akar tenni... szép álmok, és nagy tervek, csak számomra mindez annyira jónak tűnik, hogy már nem is lehet igaz. Lehet, csak én látok bele valamit, és csak én hiszem, hogy Andennek is vannak hátsószándékai és rejtegetnivalói, nem tudom. Ne legyen igazam, de valamiért úgy érzem, lesz itt még csavar az utolsó részben.

Van még valaki, akit majdnem elfelejtettem, és akire már az első részben is felfigyeltem, és akiről ebben a részben kiderült valami, amitől még szimpatikusabbá vált számomra. Ki más lehetne ő, mint Thomas. Thomas remek karakter, összetett és félreértett. Kedvelem az ilyeneket, és tudtam, hogy lesz még itt a háttérben valami vele és Metiassal. Attól, ami kiderült róluk, csak még szomorúbb az, ami velük történt, és ettől valahogy mindketten még közelebb kerültek a szívemhez. Metiast is megkedveltem annak ellenére, hogy igen hamar meghalt, és bárcsak szerepelt volna tovább, és akkor többet láthattunk volna az ő és Thomas kapcsolatából, amiből annyi mindent ki lehetett volna még hozni. Az egyik kedvenc részem ebben a könyvben, mikor June rájön, hogy mi volt Metias és Thomas között.

Igazából egyetlenegy negatívumot tudnék mondani a könyvről, de szerintem ez is csak olyan dolog, ami senki mást nem zavart rajtam kívül, de én akkor is leírom, mert hát le fogom. :) Számomra a könyv végén lévő csavar nagyon kiábrándító volt. Nem szeretem az ilyen "szappanoperás" fordulatokat. Nem számítottam rá, és nagyon meglepett, mikor kiderült, hogy Day halálos beteg, és elsőnek csak bosszankodva felsóhajtottam, hogy "ezt most miért kellett?!". Mivel meghalni úgysem fog, ezt borítékolom nektek előre, mert biztosan találnak valami módot a megmentésére, így nem értem, miért kellett ilyen erőltetetten drámainak szánt függővéget beleerőszakolni a végébe. Ha tényleg tragikus lenne a történet vége, és tényleg meghalna Day, akkor visszaszívok mindent, amit írtam most, és elismerően bólogatok majd az írónőnek, amiért meg merte lépni, hogy tragikus véget ír egy ifjúsági könyvsorozat lezárásának. Ritka az ilyen, szinte nincs is, mindig full happy és boldog mindenki. De mivel itt is ez lesz a végkifejlet, ezért gondolom én erőltetettnek és nem ideillőnek ezt az egész "halálos betegség" dolgot.

Az utolsónak említett negatívum ellenére, ami biztosan csak engem zavart, imádtam a könyvet, le sem lehet írni mennyire, és ha monumentális és felejthetetlen lezárást írt utolsó résznek az írónő, akkor már most garantálom, hogy a Legenda trilógia bekerült a kedvenc disztópiám közé. Remélem egyszer lecsapnak rá a nagy filmstúdiók, mert a trilógiából iszonyat izgalmas, látványos és egyedi filmet lehetne készíteni, és ott van benne a potenciál, hogy felérjen mondjuk Az Éhezők Viadala
, A Beavatott vagy Az Útvesztő sikeréhez. Bízok benne, hogy így lesz. Addig még hátravan az utolsó kötet, amit hamarosan tervezek olvasni, mert hát ki bírná sokáig June és Day nélkül?:)

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/marie-lu-prodigy-szuletett-tehetseg
Értékelés: 5/5* (Még mindig!)

Marie Lu: Legenda (Legenda 1.)

Fülszöveg:
"A hajdani Los Angeles partvidékét elöntötte a tenger. Észak-Amerika két nemzetre szakadt; a Köztársaság hadban áll a Kolóniákkal. A jómódú környéken, az elithez tartozó családba született, tizenöt éves June kivételes tehetség. kötelességtudó, szenvedélyes, a haza iránt elkötelezett, nyitva áll előtte az út a Köztársaság legmagasabb katonai köreibe. A Lake Szektorban, a nyomornegyedben született, tizenöt éves Day a Köztársaság legkeresettebb bűnözője. De a szándékai korántsem olyan elítélendők, mint azt gondolnánk. Ők ketten két külön világban élnek, és talán sosem keresztezné egymást az útjuk, ám egy nap June bátyja gyilkosság áldozatává válik. Az első számú gyanúsított Day lesz. Ezzel kezdetét veszi a mindent eldöntő macska-egér játék, melyben Day kétségbeesett versenyt fut a családja életéért, miközben June elszántan igyekszik megbosszulni bátyja halálát. De az események megdöbbentő fordulatot vesznek. Rájönnek, kettejükben van valami közös, és azt is megtudják, milyen messzire hajlandó elmenni a hatalom, hogy megőrizze titkait."

Ez a könyv egyike azoknak, amelyeket már olyan régóta olvasni szerettem volna, hogy már az idejét sem tudom. Mindig elterveztem, hogy most akkor el fogom olvasni, de aztán jött helyette valami más, ami jobban felkeltette a kíváncsiságomat. Komolyan, már évek óta tologatom, de büszkén jelentem, végre tényleg sikerült elolvasnom. Mikor a könyv végére értem, csak két kérdés vetődött fel bennem. Az első: hogy hol van a folytatás, és a második pedig, hogy lehetettem olyan hülye, hogy eddig még nem olvastam el. A Legenda azonnal beszippantott, egy nap alatt végeztem ki ezt az amúgy sem hosszú könyvet és büszkén jelenthetem, hogy új kedvencet avattam. Már itt az elején elmondhatom, hogy bátran ajánlom mindenkinek, mert egyike a legjobb disztópiáknak, amit idáig olvastam.

Most azt sem bánom, hogy ismét egy sorozatról van szó, mert annyira várom a folytatást, hogy azt el sem tudom mondani. Sajnos, még egy ideig nem tudom olvasni, de amint alkalmam adódik rá, azonnal nekikezdek. (Ez a fránya vizsgaidőszak, sajnos!+ Más könyveket is beterveztem előre, és azokat előtte mindenképp le akarom tudni.) Na de félre a mellébeszéléssel és lássuk miért is olyan nagyszerű ez a könyv.

DISZTÓPIA
A trilógia műfaja igen árulkodó és mivel manapság már a csapból is az ilyen típusú könyvek folynak Az Éhezők Viadala óta, nem kell sokat erről magyaráznom. Kapunk egy figyelemfelkeltő, bár még nem annyira részletesen kidolgozott háttérvilágot, de a kapott információk vannak annyira érdekesek és meghökkentőek, hogy minél többet akarunk tudni. Szerencsére nem azok közé a disztópiák közé tartozik, amelyek csak névben azok, és közben igazából halál unalmasak és nem történik bennük semmi ( mint pl. A Párválasztó trilógia), hanem ez tényleg egy vérbeli disztópia. Pörög a történet ezerrel, csak úgy buzog az adrenalin és mindez annyira jól van megírva, hogy szinte filmként láttam magam előtt a történetet.
Persze voltak olyan dolgok, amiket előre megjósoltam, és be is jött a számításom, de voltak olyanok is, amik még engem is megleptek. Nagyon tetszett a könyv befejezése, és Day bátyja igazi hős lett a szememben, mit meg nem tett az öccséért. Kíváncsi vagyok, hogy Day hogyan fogja majd a történteket később feldolgozni.

ÍRÓI STÍLUS
Marie Lu tudja mi kell egy ifjúsági könyvbe, és ennek megfelelően könnyed és olvasmányos a stílusa. Nem ragozza túl azt, amit nem kell, és nem is írja túl, pont megtalálja az arany középutat, egy olyan stílust, ami humoros, elgondolkodtató és viszi magával az olvasót. Váltott nézőpontos történetmesélés segítségével ismerjük meg a történetet, így belelátunk mindkét főszereplő fejébe és életébe, így érthető mindkettejük motivációja és a cselekedeteik. És mivel mindketten remek karakterek, így egyikük részét se lehet unni. Tökéletesen egészítik ki egymást.

June és Day

KARAKTEREK
Az előbbi pontban említettem, hogy váltott nézőpontos történetmesélés van a könyvben, a két főszereplő meséli el párhuzamosan a történetet. Két merőben ellentétes karakter, más háttérrel, gondokkal és célokkal, de a végére találkoznak útjaik és a küldetésük egy helyre sodorja őket. Day a szegény srác, aki hírhedt bűnözőként menekül a a törvény elől, és aki bármit megtenne, hogy megmentse a családját az őket fenyegető veszélytől.
És aztán ott van June, az eminens gazdag lány, aki fiatal tehetség, és aki a kormány egyik legígéretesebb jövőbeli katonája. Egy véletlen folytán keresztezik egymást az útjaik, és aztán nincs megállás. Ez a "szegény srác és gazdag lány" történetszál lehetne unalmas és klisés, de itt valahogy annyira jól meg van írva és annyira jól van tálalva, hogy nem tudok egy szót sem szólni ellene. A többiek valahogy számomra még súlytalanok, bár azért némelyik karakterben van lehetőség. Thomas lehet talán még érdekes, vagy én bírtam Metiast is, kár, hogy ilyen hamar meghalt.

Rég olvastam ilyen jó sorozatkezdő részt, nekem iszonyúan tetszett, szavakkal ki sem lehetne fejezni, hogy mennyire. Az biztos, hogy már most ott van a TOP 5 kedvenc disztópia könyvem között, és mindenképp jó hír, hogy a folytatásokról is mindenki csak ódákat zeng. Az érdekes és egyben szörnyű világ, amiben karaktereinknek élniük kell, a két merőben más, de mégis szerethető és komplex főszereplő valamint a kalandos történet mind-mind garantálják, hogy ezen a könyvön senki se fogja unni magát. Igazán megnézném filmként, mert egy roppant látványos, pörgős és izgalmas filmet lehetne belőle összehozni. Remélem mihamarabb lecsap rá valamelyik filmstúdió. Addig is, míg ezen ábrándozom, hátravan a következő két rész. Amilyen hamar csak tudom, olvasni akarom őket.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/marie-lu-legend-legenda
Értékelés: 5/5*