Egykor a sötétség teljesen elborította a világot, és a sötétséget egy királynő uralta.
Adelina Amouteru eleget szenvedett. Szakított azokkal, akik elárulták, és elégtételt vett a sérelmeiért: diadalt aratott. Fehér Farkasként dicsőségben uralkodik, de minden egyes győzelemmel egyre kegyetlenebb lesz. A benne kavargó sötétség kezd kicsúszni az irányítása alól, és azzal fenyegeti, hogy elpusztítja mindazt, amit sikerült elérnie.
Mikor új fenyegetés tűnik fel, Adelina kénytelen felszakítani a régi sebeket, és veszélybe sodorni nemcsak saját magát, de az összes kiválasztottat. Hogy megóvja birodalmát, Adelinának és Rózsáinak össze kell fognia a Tőrökkel – és nem kizárt, hogy ez a kényszerű szövetség bizonyul a legkomolyabb veszedelemnek.
Kicsit bajban vagyok most ezzel a könyvvel, mert őszintén szólva nem ilyen lezárásra számítottam. A Válogatott ifjak könyvsorozat jól indult, nekem kifejezetten tetszett az első rész és habár csak évekkel utána olvastam a másodikat, az is tetszett annyira, hogy ha már idáig eljutottam, akkor befejezzem a trilógiát. Sajnos már a második részben voltak olyan dolgok, amik nem igazán tetszettek, de összességében még egészen elfogadhatónak tartottam és akkor úgy voltam vele, hogy kíváncsi vagyok az utolsó könyvre. Csak ahogy a kritikámat is kezdtem, én nem ilyen lezárásra számítottam.
Kérdezhetnétek persze, hogy mégis akkor mire számítottam? Nem tudom, de nem erre amit kaptam, ennél gyakorlatilag bármi jobb lett volna. Az Éjféli Csillag története unalmas és vontatott, nagyon lassan haladtam vele, mert annyira nem érdekelt, hogy mi történik benne. Már csak a vasakarat tartotta bennem a lelket, hogy ezt be kell fejeznem, ha idáig eljutottam. A könyv első felében az immár királynő Adelina agresszív és minden logikát nélkülöző hódító hadjáratának lehetünk szemtanúi, amit őszintén szólva nem értettem. Nem az volt eddig Adelina célja, hogy hatalmat szerezzen és a hatalmával egy olyan országot teremtsen meg, ahol többé nem nyomják el és nem bántják a kiválasztottakat és a malfettókat? Királynőként ezt már meg tudta tenni a saját országában, és habár a módszerei vitathatóak, de legalább hatásosak és elérte velük a célját. Akkor mégis hogy jön ide ez a hódító háború? Nem értem.
A könyv második felében pedig mivel rájönnek, hogy a kiválasztottakat előbb-utóbb el fogja pusztítani a képességeik, így vissza kell menniük az alvilágba és lemondani a képességeikről, ha életben akarnak maradni. Így összeáll a nagy csapat és az ellentéteik és korábbi sérelmeik dacára együtt indulnak útnak, hogy megmentsék az életüket. Hogy mi van? Eddig arról egy szó se volt, hogy a képességeik megölik a kiválasztottakat, kicsit olyan utolsónak bedobott bonyodalomnak érzem ezt az egészet, mintha az írónő már nem nagyon tudott volna mást kitalálni a végére, csak ezt a „mindenki elveszti a képességét” dolgot.
Ebből vezetném át a következő dolgot, ami nem tetszett. Kövezettek meg, de én kedvelem Adelina karakterét, igazán érdekes és élvezetes végre egy negatív karaktert főszereplőnek látni és az ő szemszögén keresztül látni az eseményeket. Adelina nem hős és nem jó ember, sosem volt az, ezt eddigre már mindenki tisztán láthatja, épp ezért nem értem hogy miért is tartott a többiekkel a végén? Annyira nem illet mindez Adelina karakteréhez, aki eddig imádta és dédelgette a saját képességét, aki csakis annak élt, és csakis annak köszönheti minden hatalmát és erejét, miért menne önként és dalolva az alvilágba az ellenségeivel, hogy aztán önként lemondjon a képességéről? És nem, erre nem mentség az, hogy a húga haldoklott, mert érte úgysem lehetett már mit tenni, és az sem mentség, hogy ha nem így tesz, akkor ő maga szintén meg fog majd halni.
Adelina
Igen, meg fog majd halni, a képessége felemészti őt, de éppen az Adelina karakterének a lényege. Foggal-körömmel ragaszkodik a képességéhez és a hatalomhoz, és azokról soha semmi és senki kedvéért nem mondana le. Gyakorlatilag bárkit és bármit képes lenne feláldozni önmagáért és a hatalomért. Ezek mellett azt pedig végképp nem értettem, hogy minek áldozta fel random a saját életét azért, hogy a húga újra élhessen. Nem, Adelina karakterétől ez a két dolog annyira karakteridegen volt, hogy azt hittem valamit rosszul olvasok, mert nem akartam elhinni, hogy szinte egy csettintésre vált egy kegyetlen, hataloméhes személyből a világ egyik legönzetlenebb emberévé.
És félreértés ne essék, mindezzel nem lett volna semmi gondom, ha fokozatosan fel lett volna építve Adelina karakterfejlődése, ha fokozatosan láttuk volna, ahogy megváltozik és jobb ember válik belőle. Itt viszont nem ez történt, így Adelina karakterét az írónő egy pillantás alatt tönkre vágta, legalábbis az én szememben. Nem tudtam komolyan venni a nagy hősies önfeláldozást a végén, mert ez egyáltalán nem illet Adelina korábbi karakteréhez és személyiségéhez. Nagy kár, mert mint mondtam, én szerettem Adelina karakterét, és sajnálom, hogy így tönkre lett téve a végére.
A másik kedvencem se úszta meg a dolgot, bár Teren legalább önazonos maradt magához és nem váltott egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot. Teren az őrület határán egyensúlyozva alig él már, ideje nagy részét Adelina foglyaként tölti, majd aztán őt is magukkal rángatják a többiek a nagy „magasztos” világmegmentő küldetésükre, hogy aztán teljesen jelentéktelen módon ott haljon meg. Némi vigasz Teren halálában, hogy nem nagyon lehetett neki más véget írni, ez így volt reális és ezt is érdemelte, csak azt nem értem, hogy utána mindenki milyen gyorsan és egyszerűen túllépett a dolgon. Teren meghalt és kész. Nem mintha bárkinek hiányzott volna a többiek közül (rajtam kívül ugyebár), mert hát mégis csak mindenkinek az ellensége volt, de azért kaphatott volna valami nagyobb hangsúlyt, hisz végtére ő is nézőpont karakter volt végig a trilógiában Adelina mellett.
A harmadik narrátorunk, Raffaele ugyanolyan súlytalan és felesleges harmadik maradt itt is, mint a második részben volt, amit nagyon sajnálok, mert szerintem Raffaelle karakteréből olyan sok mindent ki lehetett volna még hozni. És ha már Raffaele, akkor Enzo említése nélkül se tudok elmenni szó nélkül. A második könyv után vártam, hogy mit hoz ki az írónő Enzo feltámasztásából, mert ha már feltámasztották a fiút, akkor gondoltam ennek nagy jelentősége lesz és itt jó kis bonyodalmak születnek belőle. És mégis mi lett Enzo feltámasztásából? Semmi, az égvilágon semmi! Kis túlzással ötven oldal se telik el és Enzo újra meghal, immár véglegesen, így kérdem én… minek kellett őt feltámasztani, ha annak utána semmilyen jelentősége nem lett? Vagy csak én nem értem a dolgot? Ebből is olyan sok jó dolgot ki lehetett volna hozni, akár egy „szerelmesekből ellenségek” történetszálat lehetett volna kerekíteni belőle, ahol Adelina és Enzo egymás ellen feszül komolyabban és igazi ellenségekként harcolnak egymás ellen.
Nem tudok mást mondani, csak mint amivel kezdtem. Nekem ez a könyv nem jött be, egy trilógia lezárásának pedig egyenesen rossz. Unalmas, vontatott, alig kötött le, és csakis azért fejeztem be, mert felbosszantott az a sok ostobaság és karakteridegen dolog, ami főként a könyv második felében történt, így látnom kellett hova fog mindez kifutni. Szerintem ennél ezerszer jobb lezárást lehetett volna írni ráadásul úgy, hogy Adelina karaktere hű maradjon önmagához és korábbi énjéhez. Vagy ha már karakterfejlődést akarunk, akkor azt építsük fel rendesen, nem pedig úgy ahogy az itt történt. Nagy csalódás számomra ez a könyv, ami nagy kár, mert a trilógia olyan jól indult.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése