2018. júl. 16.

The End of the F*ing World (A k*szott világ vége)


Elég fura módon fedeztem fel a sorozatot. A youtube dobta ki folyton az előzetesét ajánlónak, és a szokatlanul kemény cím rögtön magára vonta a figyelmemet. A címből arra következtettem, hogy ez valami poszt-apokaliptikus történet lesz, így utánakerestem, hogy miről szól tulajdonképpen. Aztán meglepetten tapasztaltam, hogy nem az, aminek én gondoltam, hanem annál sokkal jobb. Egy igazi, ízig-vérig ötletes és sajátosan sötét brit sorozat, amit mindenkinek szívből ajánlok.

A történet:
James egy fiatal srác, aki szentül hiszi magáról, hogy pszichopata. Épp első emberi áldozatát keresi iskolatársai között. Alyssa menekülni akar a családja és nagyjából az egész világ elől és Jamest választja ki, hogy vele tartson. Nem mintha Jamesnek nagy kedve lenne hozzá, de így legalább lehetősége adódik megölni a lányt, csakis ezért tart vele. Ketten szöknek el otthonról és az úton sok minden történik velük, mely során rájönnek kik is ők valójában, és hogy mi az élet értelme.

Ez az a sorozat, ami rögtön az első pár percben magába szippant és onnan nincs megállás, hanem végig kell nézned. Ez szerencsére nem tart sokáig, hisz a sorozat csak 8 részes, egy rész pedig kb. 20 perces, így ha úgy nézzük akkor olyan, mintha egy 3,5 órás filmet néznénk végig. Örülök annak, hogy nem filmként adták ki, hanem sorozatként, mert így több idő maradt a karakterek részletesebb bemutatására és egy hosszabb történetre, és még így se maradt idő mindenre. Filmként meg kellett volna vágni, akkor nem lehetett volna hosszabb 2 vagy nagyon maximum 2,5 óránál.

Minden adott, amiért imádok egy sorozatot. Kezdjük az alap történettel. Tinédzserek családi problémáik elől menekülnek el otthonról és útnak indulnak, hogy a sok kaland között találjanak rá igazi önmagukra. Van egy sajátosan sötét és elborult hangulata, így nem mindenkinek fog tetszeni, csak aki vevő az ilyesmire. Néhol lassan és talán vontatott halad előre a sztori, van egy-két mellékvágány, de ez nem gond, mert ez is hozzátartozik a stílusához. Nem kapkod el semmit, hanem úgy halad, ahogy haladnia kell.


Az már csak a hab a tortán, hogy páros narrációt kapunk, hisz halljuk mindkét főszereplőnk gondolatait az elejétől a végéig. Szeretem ezt a megoldást, mert kicsit olyan érzésem van, mintha egy váltott nézőpontos könyvet olvasnék, vagy mintha az elevenedne meg a fejemben. Ez a sztori nem könyvadaptáció, hanem valamilyen képregényből készült, amit személy szerint nem ismerek, így nem tudok nyilatkozni róla. Ha úgy vesszük ide mindenképp kellett a narráció, hisz így ismerhettük meg James és Alyssa gondolatait, érzéseit és valós személyiségét. Persze a történetből és a cselekedeteikből ugyanúgy átjött, hogy milyen emberek ők, de a narráció tette mindezt tökéletessé.

A két főszereplő karaktere olyan remekül lett kidolgozva és árnyalva, hogy arra szavaim sincsenek. Mindketten fura személyiségek, talán ezért illettek össze ennyire. Ékes példája e két karakter annak, hogy mi a valódi különbség a pszichopata és a szociopata között, amit nagyon sokan összemosnak, vagy összekevernek, pedig a kettő olyan távol áll egymástól mint Makó... tudjátok mitől. Nem ízig-vérig pszichopata és szociopata e két karakter, de elég sok téren annak tűnnek.

Az elején sokkal nagyobb kontraszt volt köztük. Vicces volt nézni, ahogy Alyssa ráakaszkodott Jamesre, ahogy folyton dumált valamiről és mint egy energiabomba pörgött ezerrel. James pedig csak némán ment vele vagy egy "oké-t" kinyögve sodródott az árral, miközben magában azt tervezte, hogy és mikor kellene megölnie a lányt. James az a néma veszedelmes típus, aki inkább szenved magában és nem mutatja ki az érzéseit, mert sokáig azt hiszi, hogy nincsenek is neki. Alyssa vele szemben minden hezitálás nélkül hangosan mondja ki a véleményét, nem fél kiabálni, káromkodni és beolvasni akárkinek, akiknek csak kell, nem egy csendes típus és éppen e különbözőségük miatt működött olyan jól köztük a kontraszt. A két brit színész tökéletes volt a szerepre, mindketten remekül hozták, amit kellett.

Aztán ahogy egyre több időt töltenek együtt, akaratlanul hatnak egymásra és sokat változik a karakterük az évad végére. Mindkettejük problémás karakterének hátterében a családi gondjaik állnak, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elszöktek otthonról. A családi gondjaik komoly problémák, ezt nem vitatom, csak az volt vele a gondom, hogy arra már nem jutott elég idő, hogy ezeket a problémákat részletesebben kifejtsék a részünkre. Persze lehetett érteni miért lett pszichopata James, vagyis miért hiszi annak magát, és azt is, hogy Alyssa-nak mi baja úgy az egész világgal, de ha ezek részletesebben be lettek volna mutatva, akkor nagyobbat ütött volna.


Ezen kívül volt még két negatívum, amit nem tudok szó nélkül hagyni. Az első, hogy néhány helyen elég klisésre sikeredett a megoldás, sőt voltak olyan hihetetlen fordulatok, amik elégé irreálisnak hatottak. Jó tudom, hogy kellettek bele, hogy ne törjön meg a történet, de hogy pont egy sorozatgyilkos házába törnek be, hogy pont egy pedofil veszi fel őket, mikor stoppolnak, vagy hogy pont egy zakkant fiú az eladó azon a benzinkúton, ahonnan lopni akarnak, számomra túl erőltetettnek hatott és kissé kiszámíthatóvá tette a történetet.

A másik, amit negatívumként említenék meg, az a nyomozó páros történetszála. Nem is azzal van a bajom, hogy beraktak egy nyomozót, aki keresi őket, hanem azzal hogy egyrészt minek kellett két nyomozó, és minek kellett ide erőltetni egy totálisan felesleges szerelmi szálat. Abszolút semmi köze nem volt a fő történetszálhoz és csak a műsoridőt csökkentette. A nyomozók szerelmi drámáját ki kellett volna hagyni, sőt elég lett volna az egyikük, és helyette mondjuk több időt kellett volna hagyni a két főszereplő családi hátterének bemutatására. Vagy arra, hogy a családjuk hogyan reagál az elszökésükre és arra, amit tesznek az útjuk során.

A soundtrack mindenképp megérdemel néhány szót, mert remek zenékkel operált az elejétől a végéig, tökéletes összhangban a történettel. Egyelőre nem tudni lesz-e folytatás, vagy sem. Ha engem kérdeztek, szerintem nem kellene, mert ez így volt tökéletes és egy erőltetett és abszolút felesleges folytatás, csak elrontaná, ebben holt biztos vagyok. Nem kapunk rendes lezárást, nyitva marad a történet néhány kérdéssel, de ennek épp így kellett lennie, ezért sincs szükség második évadra. Remélem nem lesz. De komolyan! Ne legyen!

A végén említett negatívumok ellenére, nekem iszonyatosan tetszett ez a sorozat. Mi sem bizonyítja jobban, hogy egy lendülettel daráltam le a 8 részt az egyik este. Egyszerűen annyira lekötött, magával ragadott és érdekelt a folytatás, hogy nem tudtam abbahagyni, hanem néznem kellett tovább. Még szerencse, hogy már az összes részhez van felirat. Még csak felirattal lehet online megnézni, de ez senkit se tántorítson el, mert a brit akcentusnál nincs jobb dolog a világon. Komolyan, mindenkinek ajánlom, már csak egy próbára is, és ha az első rész beszippant, onnan már nem szabadulsz.
Értékelés: 10/10

Előzetes:

2018. júl. 10.

Black Mirror (Fekete tükör) 2. évad összegzés


Amikor van egy kis időm és kedvem haladok tovább a Black Mirror-al, mert egyszerűen hajt a kíváncsiság, hogy miről fog szólni a következő és a következő rész. Az első évad kritikája során már bemutattam a sorozat alapjait, így nem ismételném önmagam. Minden ugyanazon a séma és stílus alapján folytatódik. A második évadban ismét kapunk három teljesen különálló részt, emellett én ide fogom sorolni a "karácsonyi különkiadást" is, így négy részről fogok nektek mesélni. A második évad alap három része már megtalálható magyar szinkronnal, a folytatáshoz még nem készült. Lássuk akkor melyik rész, hogy tetszett.


2x01: Rögtön jövök (Be right back)

Martha és Ash fiatal házaspárként élik boldog és átlagos életüket, egészen addig, amíg Ash balesetet szenved és meg nem hal. Martha képtelen feldolgozni a szerelme elvesztését, így igénybe vesz egy szolgáltatást, amivel képes elérni azt, mintha Ash meg sem halt volna, hanem még mindig vele lenne. Ez a mesterséges intelligencia a közösségi médiában fellelhető adatokra és információkra támaszkodva szimulálja az adott egyént. Martha elsőnek csak chatel a programmal, hogy enyhítse a fájdalmát és Ash hiányát az életében. Aztán mikor ez nem elég számára telefonon kezdenek el beszélni, hogy aztán megvegye a "robotot" vagy mit, ami teljesen olyan, mintha Ash lenne maga.

Ez volt számomra eddig a legszomorúbb és meghatóbb rész, mert a gyász fájdalmáról és a veszteség feldolgozásáról szólt. Martha képtelen elfogadni Ash halálát, és míg a szolgáltatást az elején csak azért veszi igénybe, hogy segítse a halál feldolgozását, végül annyira ragaszkodni kezd hozzá, hogy képtelen elengedni. Pedig ő is rájön a végére, hogy ez a valami nem Ash,  csak egy igen jól sikerült utánzata. Az igazi szerelme meghalt, őt már senki és semmi nem hozhatja vissza. Ezzel a robottal csak a hiányérzetét csökkentheti. Na meg persze érdekes volt a háttérben a kérdés, hogy az Ash utánzat azért nem lett olyan, mint a valódi, mert ugyebár Ash közösségi médiában megjelentetett adatait és érzéseit reprodukálta. Az pedig sosem a (teljes) igazság, amit ott jelenítünk meg magunkról.


2x02: Fehér medve (White Bear)

Egy fiatal nő minden emlék nélkül tér magához egy elhagyatott házban, majd mire észbe kap már maszkos fegyveresek kezdik el üldözni. Ami még furcsább, hogy körülötte senki se segít neki, hanem némán a mobiljukkal fényképezik, miközben ő az életéért menekül. Mire azonban sajnálni kezdenénk a nőt, a végére nagyot fordul a kocka, és kiderül senki sem az, aminek korábban hittük.

Ezt a részt kicsit gyengének éreztem, holott a csavar a végén elég nagyot ütött. Jobban belegondolva én nem ellenezném egy ehhez hasonló hely létrejöttét, mert lássuk be, a bűnösök számára az a legnagyobb büntetés ha éppen ugyanazt kapják, mint amit ők tettek másokkal. Lehet radikálisnak fog hangzani, de ha meg van rá az ok, akkor igenis pártolom a szemet-szemért elvet, és ennek a résznek éppen ez volt a fő témája. Kiderül, hogy főhősünk teljesen megérdemelte azt a sok szenvedést, amin keresztül kellett mennie. Az viszont nem tetszett, hogy erőltetettnek éreztem a már-már horror jellegű elemek behozását, mert nem félelmetesnek, hanem inkább nevetségesnek hatottak.


2x03: Waldo (The Waldo Moment)

A rész középpontjában egy középkorú komikus, Jamie áll, aki egy sikeres műsor animált figurájának, Waldo-nak az "életre keltésével" keresi a kenyerét. Waldo mindenkit kiparodizál, és a véletlenek folytán kerül a politikai események középpontjába az egyik politikussal folytatott összetűzése révén. Waldo fura és váratlan megnyilvánulásai olyan hirtelen sikert és népszerűséget hoznak neki és a műsornak, hogy a producerek rögtön rávetik magukat a csontra és megindul a lejtő. Jamie-t akarata ellenére a politikai játszmákba keverik és mire észbe kap már nincs megállás.

Számomra ez a rész és maga Waldo mindazt szimbolizálta, hogy az embereket milyen könnyen meg lehet vezetni és milyen könnyen meg lehet nyerni. Ahogy maga Jamie mondta ki a végén, Waldo csak veszekedett, kötekedett, káromkodott és mindent leszólt, valódi változást nem tudott hozni (és nem is akart), valódi építő jellegű ötletei és tervei nem voltak. A vulgaritásával, agressziójával és nagy hangjával mégis megnyerte a tömegeket, egyre többen álltak mellé, pedig nem csinált mást, csak leszólta az ellenfeleit és fűt-fát ígérgetett az embereknek. Valamilyen szinten a mai politika élet egy kritikájaként is felfoghatjuk ezt a részt, hisz éppen ez szokott történni minden választás alkalmával.


+ Karácsonyi különkiadás: White Christmas ("Fehér karácsony")

Matt és Joe be vannak zárva egy kis házba csaknem öt éve. Karácsony este törik meg a jég és Matt unszolására beszélgetésbe kezdenek. Elsőnek Matt, majd Joe mondja el hogy kerültek erre a helyre, és mikor már azt hittük, hogy pontosan értjük mi történt velük, akkor következik a váratlan fordulat. A második évadból nekem egyértelműen ez lett a kedvenc részem.

Nagy ötletesnek gondolom a technikai dolgokat, amik a két férfi életére nagy hatással voltak. Egyrészt ott van Matt, aki feltalált egy különleges szolgáltatást, amivel képes az emberek egy digitális változatát létrehozni rendelői kérésre. Közben persze nem egészen jó dolgokra is használja tudását, és épp az utóbbi miatt került bajba. Matt a nagy dumás, magabiztos és okos fickó, és már az elejétől érezni lehet, hogy nem véletlen próbálja megtörni a jeget Joe-nál.

Joe története sokkal szerencsétlenebb, szegény pasi a körülmények áldozata lett és az sodorta a végzete felé. Mikor barátnője váratlanul terhes lesz, akkor a lány megijed a helyzettől és eltűnik. Joe-t blokkolja,ami azt jelenti, hogy a férfi eztán képtelen lesz látni őt és beszélni vele. De nem tudja elengedni és követni kezd, majd annak ellenére, hogy nem tudja elérni, mégis nyomon követi a szerelme és a gyermekük életét. Ebben a részben inkább a két technikai vívmány nyerte el igazán a tetszésemet, főleg a blokkoló rendszer, mert ha úgy vesszük, akkor irtó hasznos lehetne. Akit nem kívánsz látni vagy akit ki akarsz törölni az életedből, azt gond nélkül megteheted. Persze ha indokolatlanul és minden magyarázat nélkül történik mindez, mint Joe esetében, az a szenvedő fél részére iszonyat rossz lehet. Sokszor azonban mégis jól jönne, lássuk be.

Összességében kicsit gyengébbnek éreztem ezt az évadot az elsőhöz viszonyítva, de még mindig eredeti és ötletes, ez nem vitás, de valamiért az első évadban jobban ütöttek a részek. Nem azt mondom, hogy a mostaniak nem voltak jók, de nem tettek rám olyan mély benyomást. Leginkább a karácsonyi különkiadás tetszett, szerintem az sikerült a legjobban a négy rész közül.
Értékelés:
10/9

Előzetes:

2018. júl. 7.

Pittacus Lore: Hetedik bosszúja (Lorieni Krónikák 5.)

Fülszöveg:
ÁRULÓ ​FÉRKŐZÖTT KÖZÉNK. TETTÉÉRT BŰNHŐDNIE KELL…
Azt hitték, a legrosszabbon már túl vannak. Egy bő évtized elteltével végre megtalálták egymást. Sorra tárultak fel a múlt titkai. Gyakoroltak, napról napra erősebbek lettek. Már-már boldogok voltak együtt. Legszörnyűbb rémálmukban sem képzelték volna, hogy ellenségeik egyiküket ellenük fordíthatják. A Védőket súlyos veszteség érte, amikor Ötödik elárulta őket. Elveszítették Nyolcadikat, Ella pedig a mogadoriak fogságába esett. A csapat bármit megtenne, hogy Nyolcadik ismét velük legyen, de hiába. Így aztán minden erejüket arra fordítják, hogy leszámoljanak a mogokkal, akik elől egész életükben bujkálniuk kellett. Ennek most vége.
John Chicagóban meglepő szövetségesre tett szert, akinek révén feltárulhatnak az ellenség gyengéi. Ám hamarosan félelmetes titokra derítenek fényt. Mindeközben a többiek bosszúra szomjazva üldözik az árulót, Ella pedig különös rejtély nyomára bukkan a mogadori hajón.
A Védők csapata szétszóródott, de legyőzni nem sikerült őket. Amíg akár csak egy is él közülük, a Földért folytatott küzdelem még nem vesztett csata!

Úgy vagyok ezzel a könyvsorozattal, hogy sosem lett igazán a nagy kedvencem, de néha-néha eszembe jut és akkor mindig kedvet kapok a folytatáshoz. Tudjátok mire gondolok ezalatt. Tipikusan olyan könyvről beszélek, amit egyszer elolvasol és akkor tetszik, de annyira azért sosem fog meg, hogy újraolvasd, vagy hogy izgatottan várt a következő részt.

Épp ezért telt el olyan sok idő az előző rész óta, mert valahogy csak most jutott eszembe, hogy ideje lenne tovább haladni a sztorival. Vissza kellett olvasnom a korábbi értékeléseimet, mert kicsit elvesztettem a fonalat. Aztán ahogy belekezdtem, szerencsére könnyen visszarázódtam a lorieni világba és újra magával sodort a történet. A Védők Nyolcadik halála után sem adják fel, hanem tovább küzdenek a céljukért. Ismét két részre szakad a csapat és új tervet eszelnek ki a mogadoriak megállítására. Nincs túl sok idejük, mert a mogoknak eszük ágában sincs tovább rejtőzködni, hamarosan elérkezik a nyílt támadás ideje és John-éknak ezt mindenképp meg kell akadályozniuk.

Egy újabb izgalmas és pörgős kalandot kaptunk, sodort magával a történet, egy percet se unatkoztam rajta. Közben maradt idő a gyászra is, mert Nyolcadik halálát és Ötödik árulását mindenkinek fel kellett dolgoznia, és persze mindenki a maga módján tette azt. John továbbra is kénytelen mondhatni vezetőként irányítani a csapatot, Hatodik ebben igazi segítségét nyújt számára. Kilencedik adja a lazát, de közben belül forrong, Marina pedig megtörten gyászol, hisz ő volt az, aki elvesztette a szerelmét. Ötödik a saját bűntudatával küzd árulása miatt, Ella pedig azért, hogy rájöjjön miért rabolta el és mit akar tőle Setrakus Ra.

Említettem, hogy több szálon futnak az események. John, Kilencedik, Sam és a váratlan segítségként felbukkant szövetségiek a mogadori inváziót próbálják megállítani. Eközben Hatodik, Marina és Adam egy titkos szentélyt kutatnak fel, hogy ott helyezzék végső nyugalomra Nyolcadikat és megtalálják a rejtélyes fegyvert, amit a mogadoriak ellen használhatnak fel. Ella pedig az ellenség táborában ragadt. Minden erejével azon van, hogy megszökjön, de ez nehezebb, mint hinné, sőt olyan titokra derül fény a származásával kapcsolatban, amire sosem számított volna.

Hetedik és Nyolcadik

Jótt tett a történetnek, hogy három szálon futott egymás mellett. Az a rossz a sok karakteres könyvekben, hogy ha mindenki egy helyen van, akkor nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy mindenki kapjon elég játékidőt és mindenki megőrizze jelentőségét. Így, hogy szét lettek választva, mindenki fontos feladatot kapott, senki se szorult háttérbe és mindhárom történetszálon lehetett izgulni. Tovább pörgött tehát a sztori, szinte nem volt benne egy üresjárat sem, szerettem a humort, mert az is az egyik nagy erőssége a sorozatnak.

Az egyetlen, amit nem értek, az a rész címe. Megnéztem, és most nem csak a magyar fordítás ment félre, (mint az előzőnél), hanem tényleg ugyanez az eredeti cím. A cím alapján azt vártam, hogy Marina valami őrült bosszú hadjáratba kezd a szerelme halála miatt, és nagyon nem azt kaptam. Így kissé furcsállom a címet, mert teljesen mást vártam volna az alapján és olyan, mintha félre lettem volna vezetve egy kicsit.

Kellett nekem ez az olvasmány éppen most, pont egy ilyen kis könnyed, olvasmányos, humoros és izgalmas kalandra vágytam. Tovább küzdenek védőink és egyre közelebb a várt összecsapás a mogadirak ellen a Föld megóvása érdekében. A tini szerelmi szálak kimaradhattak volna, de nem volt olyan sok belőlük, hogy nagyon idegesítettek volna. Csak így tovább. Most nem szeretnék olyan sokat várni a folytatással, remélem hamarabb sort tudok majd rá keríteni.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2018. júl. 4.

Black Mirror (Fekete tükör) 1. évad összegzés


Nem értem, hogy lehettem olyan ostoba, hogy nem kezdtem el hamarabb ezt a sorozatot. Pedig sokan ajánlották korábban és húgom szintén sokáig győzködött, hogy kezdjek bele, mert tetszeni fog, de valahogy sosem sikerült meggyőzniük, hogy nekem ez kell. Most azonban mivel kezdek kifogyni a sorozataimból, egy unalmas pillanatomban gondoltam mégiscsak megpróbálkozok vele. Szerencsére találtam az első évadhoz feliratos linket, így felirattal kezdtem el nézni. (Mindenkinek ezt ajánlom, a magyart inkább el sem képzelem milyen lehet.)

A Black Mirror antológia sorozatnak tekinthető. Ez azt jelenti, hogy minden egyes rész másról szól és teljesen más karakterek szerepelnek benne. A részeket csak annyi köti össze, hogy elvileg ugyanabban az elképzelt jövőben játszódnak, és elvileg később lesznek kisebb utalások egy-egy részben a másikra. Amúgy viszont teljesen elkülönülnek egymástól. A sorozat egyes részeinek fő témája mindig a modern technológiai társadalom egy akár veszélyessé is válható aspektusának kiemelése és kissé szatirikus, de mindenképp elgondolkodtató módon való tálalása. Mellette megjeleníti az emberek rossz tulajdonságait, így társadalmi kritikának is tekinthetjük. Mindig egy elképzelt jövőben járunk és a direkt eltúlzott, hatásvadász történet és fordulatok éppen arra szolgálnak, hogy elgondolkodtassanak az adott témáról. Szatíra ez, ha úgy vesszük. A cím innen ered, hisz "fekete tükröt" állít elénk, a mai modern társadalom problematikus részeit fontolgatja.

Az első évad csupán három részből áll, nem olyan hosszú egy rész sem, olyan 40-60 perc között mozognak, így látjátok, hogy igen gyorsan lehet haladni vele. Évadonként tervezek írni kritikát. Ha jól tudom az első két évad magyar szinkronnal is elérhető, de én mindenképp felirattal ajánlom. Mindegyik részről írok néhány szót, lássunk is neki!


1x01: Nemzeti himnusz (The National Anthem)

A közkedvelt brit hercegnőt elrabolták, és az elkövető azzal a követeléssel áll elő, hogy megöli a lányt, ha a brit miniszterelnök nem közösül egy disznóval élő adásban. Groteszk, nevetséges és ugyanakkor undorító követelésébe jobb bele nem gondolni, de nem ez a lényeg a dologban. Az első rész a ma már a hétköznapi életünk elengedhetetlen részévé vált internetet és annak hatásait helyezi a középpontba. Az elrabló a youtube-ra tölti fel a videót, így habár a miniszterek próbálják eltitkolni a krízist és a polgárok tudta nélkül megoldani a problémát, erre aztán nem marad lehetőségük.

Érdekes volt látni, ahogy kezdetben mindenki a miniszterelnök mellett állt, amíg az elrabló egy újabb erőszakosabb videója meg nem változtatta a véleményüket. Aztán szinte mindenki egyszerre "követelte" az elnöktől, hogy teljesítse az  ismeretlen követelését. Aztán a végén kapunk egy csavart, amitől még sokkolóbbá válik a történet, hisz mint kiderül, nem is kellett volna teljesíteni a követelést, így hiába hozott ekkora áldozatot. Az elrabló pontosan tudta, hogy mindenki a tévére fog tapadni és akármilyen szörnyűségről van szó, igenis nézni fogják az elnök megaláztatását, mert az ember már csak ilyen. Szeretünk röhögni, ítélkezni és szórakozni másokon.


1x02: Az egyetlen kiút (Fifteen Million Merits)

Ebben a világban az emberiség egy földalatti bunkerben él, ahol mindenkinek meg van a maga feladata. Nem tudjuk meg mi történt a világgal, hogy alakult ki ez a társadalom, de nem is ez a fontos. Bing a "taposók" közé tartozik, akiknek annyiból áll az életük, hogy napközben tekerik a biciklit gusztustalan, primitív és értelmetlen videókat nézve. Dolgoznak meritet keresve, hogy aztán azt ostobaságokra költsék. Aki nem bírja a tekerést, abból lesz a takarító. Van egy elit réteg, a vezetők akik a tehetséges embereknek kiutat ajánlhatnak ebből a sivár életből, persze rengeteg meritét cserébe. Hogy meg legyen a lehetőséged a kitörésre sok-sok ideig kell dolgoznod és akkor se biztos, hogy megkapod a lehetőséget a bizonyításra.

Bing éli unalmas és sivár életét, dolgozik, este a kiemelkedett "csillagok" műsorait és pornót néz, szar kajákat eszik, majd másnap újra megismétli ugyanezt. Az zökkenti ki ebből az állapotból, mikor megismeri Abit. A lényeg énektehetségét hallva, önzetlenül segít neki beteljesíteni az álmait, hogy ha ő maga nem is tud, legalább a lány kitörhessen és megszerezhesse a jobb életet, amiről mindannyian álmodnak. Aztán megdöbbenve látja Abi bukását, mert a lány a könnyű hírnév és élet reményében, rábeszélés hatására a könnyebb utat választja és éneklés helyett valami másba kezd.

Bing ekkor csalódik mindenben és mindenkiben, keményen beleveti magát a munkába és spórolni kezd, hogy újra összegyűljön a 15 millió merit és ő is bejuthasson a válogatásra, hogy aztán keményen megkritizálhassa a rendszert és annak minden egyes tagját. Aztán Bing sorsa se alakul másképp, holott látja mi a rossz és hogy tenni kellene ellene, de ő egymaga kevés ehhez és beáll a sorba. Annyira valósan mutatja meg mindez, hogy milyenek vagyunk mi emberek. Ha valaki könnyű életet szeretne és lehetősége van azt megkapni, a lelkét is eladná érte. A többség azonban csak robotol nap, mint nap, éli a szánalmas kis életét és ostobaságokra költi a nehezen megkeresett pénzét, amivel a kevés hatalmon lévőket segíti.


1x03: Az emlékchip (The Entire History of You)

Ebben a világban az embereknek lehetőségük van arra, hogy egy a fülük mögé beültetett emlékchip segítségével minden egyes emléküket elmenthessék, megőrizhessék és aztán később bármikor visszanézhessék, mint valami kis filmet. Jó dolognak hangzik, de nem az. Vannak jó és rossz emlékeink, és míg a jókra nem lenne gond örökké emlékezni pontosan úgy, ahogy az megtörtént, azért a rosszat jobb elfelejteni idővel, mert csak így tudunk továbblépni és túltenni magunkat rajta.

Liam és Ffion boldog házasok, vagyis annak tűnnek. Liam féltékenysége akkor ébred fel, mikor meglátja a feleségét furcsán viselkedni egy Jonas nevű férfival. Nem képes elfelejteni, amit látott, már hogy is tudná, mikor újra és újra visszanézi az emléket, és elemezget minden egyes apró mozzanatot. Kezd egyre jobban féltékeny lenni, és kezd kivetkőzni önmagából. Értelemszerűen a féltékenység kérdésköre kerül itt középpontba, ami igen fájdalmas dolog lehet annak, aki valamiért nem tud bízni a partnerében.

Sokáig úgy tűnik, hogy Liam csak beképzeli magának a dolgokat, de aztán kiderül mégsem, így egy borzalmas összezördülés után a felesége elhagyja. Aztán már másból sem áll az élete, minthogy korábbi boldog emlékeiket nézi vissza újra és újra és szenved... csakis arra tud gondolni, amit elvesztett és ami nem lehet már az övé. Csak úgy szabadulhat és felejthet, ha kivágja magából az emlékchipet. És megteszi a végén, mert valljuk be akármennyi jó ötletnek hangzik az emlékchip, végül mindenkinek eljönne az a pillanat az életében, amikor kivágná magából. Nem jó mindenre örökké emlékezni, a feledés egy hasznos és elengedhetetlen képessége az agyunknak, amire szükségünk van.

Ha kedvencet kellene választanom a három részből, akkor a második lenne az, és szerintem nem kell tovább magyaráznom, hogy miért. Mindent leírtam fentebb. Folytatom a második évaddal és már alig várom milyen részekkel szembesülök majd.
Értékelés: 10/10

Előzetes:

2018. jún. 29.

James Dashner: Halálos hajsza (Halandósági elv 1.)

Fülszöveg:
Az ​Útvesztő szerzőjének új sorozata.
Michael szinte minden idejét a VirtNetben tölti, élete kalandok és izgalmas hackertámadások sorozata. Egyre magasabb szintekre jut a számítógépes játékvilágban, a szabályokkal mit sem törődik – miért is törődne, hiszen mind totál értelmetlennek tűnik. Ám egyes szabályoknak nagyon is jó oka van: bizonyos műszaki fejlesztések illetéktelen kezekben rendkívül veszélyesek lehetnek. És a veszély valóra is válik.
Michael egy napon sokkoló esemény szemtanúja lesz, melynek élményétől nem tud szabadulni. Egyedül van, a szülei elutaztak, a barátai pedig csak a virtuális térben elérhetők. Ekkor a történet még meglepőbb fordulatot vesz: egy szervezet rákényszeríti Michaelt, hogy barátaival együtt kutassa fel Kaine-t, azt a titokzatos hackert, aki nemcsak az egyre szaporodó halálesetekért felelős, hanem a VirtNet fölött is át akarja venni az uralmat. Senki sem tudja, hogy a virtuális világ melyik zugában rejtőzik, és mire képes. Michael, Bryson és Sarah elindul az Ösvényen, amely talán elvezet Kaine-hez. Szörnyű és brutális próbák, lávafolyamok, kozmikus földrengések és öldöklő háborúk között vezet az útjuk. Ezer halál vár rájuk, de csak a virtuális álomban – vagy talán mégsem csupán ott? Ahogy a játék és a valóság határai egyre inkább elmosódnak, úgy lesz a virtuális álomból igazi rémálom…

Dashner másik, Az Útvesztő könyvsorozata hatalmas kedvencem máig, főleg az első rész, amit akárhányszor képes vagyok újraolvasni. Mindig sort akartam keríteni a következő trilógiájára, de azért annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, hogy ne várjam meg a magyar megjelenést. Sokáig úgy tűnt, hogy nem érkezik magyarul, de mire észbe kaptam azt vettem észre, hogy már két rész is megjelent, így nem húztam tovább az időt. Most jutottam odáig, hogy az első részt, a Halálos hajszát a kezembe vegyem.

Megszoktam egy stílust és hangulatot Dashnertől és mivel épp ezek miatt szerettem annyira a korábbi könyveit, ugyanezt vártam most is. Szinte semmit nem tudtam a történetről, csak annyit, amennyi a fülszövegből kiderült, így azért részben sejtettem mire számíthatok majd. Félig meddig azt kaptam, mint amit vártam, és összességében nem volt rossz, de valahogy mégis elmaradt az a mindent elsöprő imádat, mint ami anno Az Útvesztő könyv befejezése után tört rám.

A legnagyobb problémám vele, hogy engem kísértetiesen emlékeztet a Ready Player One alapjaira. Hőseink ugyanúgy egy virtuális világba kerülnek, ahol meg kell keresniük valakit/valamit és közben több próbát és nehézséget kell kiállniuk. Ugyanúgy egy virtuális világba kerülnek, ahol furábbnál furább és veszélyesebbnél veszélyesebb dolgokkal kerülnek szembe. Csak épp annyi a különbség, hogy a hatóságok itt nem akadályozzák, hanem segítik őket, persze a saját önző céljaik érdekében.

Jó, tudom, nem nagyon lehet már újat mutatni és sok könyvben ismétlődnek ugyanazok a történetszálak, alapok és karakterek, de ha nem olvastam volna már korábban a Ready Player One-t, (amit mellesleg nagyon szerettem), akkor talán a Halálos hajsza  sokkal nagyobbat ütött volna. Persze nem kell sajnálni Dashnert, mert amiben erős, abban odatette magát. Ismét egy fiú főszereplőt kapunk narrátornak és az ő szemén keresztül izgulhatjuk végig a kalandokat. Dashner stílusa megmaradt, szinte sosem lankad a sztori és egy nyugodt percünk sincs sem nekünk, nem Micheal-éknak. Így nem lehet unatkozni rajta, hanem iszonyatosan olvastatja magát a könyv.


Karakterek terén sajna nincsenek jó híreim, mert mindenki elég egysíkúra sikeredett, és azt szintén nehezen emésztettem meg, hogy kb. semmit se tudunk meg róluk. Oké, értem, hogy a Virtnetben vannak és csak egymás ottani profilját ismerik, de azért jó lett volna megtudni a valós személyükről is néhány infó morzsát. Gondolom ez a folytatásban nem marad el, vagyis nagyon bízom benne. Bryson és Sarah tehát nem hoztak (még) semmi emlékezeteset, róluk nem nagyon van mit mondani.

Alapjáraton Micheal se lenne egy nagy karakter, őt inkább a könyv végén lévő iszonyatosan remek csavar teszi érdekessé. Lehet más sejtette előre, de nekem irtó nagy meglepetés volt, mikor kiderült, hogy Micheal szintén egy tangens, vagyis csak egy tudattal rendelkező program. Kaine pedig szánt szándékkal használta fel őt a terveihez.  Nagyon érdekel mi lesz eztán, és hogy viszi tovább Dashner ezt a szálat, mert olyan sok mindent ki lehetne ebből hozni. Na meg a fő konfliktus, hogy a mesterséges intelligenciák öntudatra keltek és szabaddá akarnak válni, szintén érdekes és morális kérdésekkel teli folytatást ígér. Nagyon remélem, hogy így lesz, nem akarok csalódni.

Részben azt kaptam, amit vártam, mert az író stílusa megmaradt és ugyanolyan végig mozgalmas és izgalmas történetet olvashattam végig. Az alap sztorit már láthattuk máshol, így ezen a téren nem kaptunk újdonságot és sajnos a karakterek sem kerültek igazán közel a szívemhez. Ám a könyv végén lévő csavar engem annyira meglepett, hogy csakis amiatt nagyon érdekelni kezdett a folytatás. Szeretnék majd mihamarabb sort keríteni rá és bízom benne, hogy nem rontja el Dashner a folytatást úgy, mint Az Útvesztő esetében tette. Mert lássuk be ott is a második és a harmadik rész jóval gyengébbre sikeredett.
UI: A magyar borító nem tetszik, sem a magyar cím. Mindkettő jellegtelen és unalmas. Valami sokkal egyedibbet és figyelemfelkeltőbbet kellett volna választani.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2018. jún. 25.

Skins 5.-6. évad összegzés

 

Csak elértem (újra) a végére a Skinsnek, így jövök egy utolsó, de nem kevésbé őszinte kritikával az utolsó két évadról, vagyis a harmadik generáció történetéről. Bevallom mikor elsőnek láttam az ötödik és hatodik évadot, akkor nem tudtam hova tenni az egészet, mert annyira más lett mint a korábbiak. Mintha egy teljesen más sorozatot néznék, nem pedig a megszokott Skinst. Talán ez lehet az oka annak, hogy sokan nem szeretik a harmadik generációt, pedig ha jobban a dolgok mélyére nézünk, akkor nem lett ez olyan rossz. Csak más.

A legnagyobb eltérés talán az, főleg az ötödik évadban a kezdetekkor, hogy szinte alig buliznak, isznak, drogoznak és szexelnek hőseink, ami valóban fura lehet a Skins sorozaton belül. Az se segít abban, hogy hamar megkedveljük új karaktereinket, hogy elég klisésen és kissé amerikanizált stílusban indul a sztorijuk. Rögtön kaptunk egy elég sablonos kezdést, hisz a csendes, fura új lány megérkezik az iskolába, ahol persze a menő szőke csaj és két barátnője rögtön kipécézi magának, hogy nem húzva az időt elég hamar megszégyenítsék mindenki előtt.

A menő szőke csaj persze az iskola menő focistájával jár, mert ki mással lehetne együtt, a két barátnője pedig pincsikutya módjára bólogat minden egyes ostobaságára. Persze nem hagyhatjuk ki a két lúzer srácot sem, akik szeretnének a menők közé tartozni, mert ugyebár ők is kellenek egy tipikus amerikai sorozatba és igen... sejthetitek, hogy adott a konfliktus. Szóval lássuk be, ez elég harmatgyenge kezdésnek és olyan amerikai kliséket vet be, amitől a leggyakorlottabb sorozatnézők is csak fogják a fejüket.


A kezdést tehát nem találták el és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor az egész ötödik évad olyan "meh" volt számomra. Szinte minden történetszál kiszámíthatóan alakult, semmi se okozott meglepetést. A csendes és fura lány fokozatosan kiállt magáért, a szőke menő csaj barátnői szintén kiálltak magukért, a szőke csajról kiderült, hogy nem olyan szemét liba, mint amilyennek mutatni akarja magát, és a lúzer srácok végül a menőkhöz csapódtak. Tiszta amerikai klisé, klisék klisék hátán, és épp lehetett az az ok, amiért annyian nem kedvelték meg a harmadik generációt. Sajnos a karakterek sem olyan érdekesek vagy ígéretesek az elején, amitől bárki izgalommal telve várná a folytatást, és nem kapunk semmi olyan újdonságot vagy egyediséget, amit korábban ne láttunk volna már, csak épp akkor sokkal jobban kidolgozva.

Aztán az írók rájöttek, hogy ez így nem mehet tovább és a hatodik évadra belehúztak és szerencsére sikerült felpörgetniük a sztorit. Így visszatért némileg a Skins hangulat és stílus, de sajnos még így sem lett az igazi. Hőseink élete akkor vesz nagy fordulatot, mikor az egyikük meghal egy balesetben, így gyakorlatilag az egész hatodik évad arról szól, hogy a többiek hogyan dolgozzák fel mindezt és lépnek túl a barátjuk halálán. Gonoszat fogok mondani, de nem bántam Grace halálát, ő hiányzott a legkevésbé, hisz nem volt egy nagy karakter. A halálával viszont a többiek számára kiváló lehetőség nyílt arra, hogy fejlődjenek és lássuk miként birkóznak meg a lány halálával. Ha nagyon kötekedni szeretnék, akkor némelyikük reakcióját tudnám kritizálni, mert néhányan elég furán és számomra irreális módon dolgozták fel a traumát.

Hogy a szerelmi szálakról szintén ejtsek néhány szót, ebben sem volt semmi meglepetés. Ahogy azt megszokhattuk, kavart itt mindenki mindenkivel, de sokszor itt se értettem, hogy egyes párosok mégis hogy és miért jöttek össze, mikor korábban ha két szót beszéltek, akkor sokat mondok. Úgy igazán kedvenc párosom nem lett a főszereplők közül, a legjobban talán a Franky és Luke párost szerettem, de mivel Luke csak két részben szerepelt, így ezt nem tekintem fő történetszálnak. Pedig én nagyon bírtam Luke-t és a közte és Franky közti fura és bonyolultan veszélyes kapcsolatot. Ha Luke többet szerepelt volna, akkor biztos jobban felpörgeti hőseink életét.


Két kedvencet szeretnénk kiemelni, akiket a végére egészen sikerült megkedvelnem épp azért, mert szépen és fokozatosan árnyalták a karakterüket és a szemünk előtt változtak meg gyökeresen ahhoz képest, mint aminek megismerhettük őket.  A kettejük közötti kontraszt csak hab a tortán, hisz míg Mini negatív karakterként kezdi, megismerve őt rájövünk, hogy nem egy szemét liba, hanem igenis vannak érzései. Franky vele szemben visszahúzódó, csendes lányként kezdi és azért a hatodik évadban eléggé "kinyílik a csipája" és még Mini-n is túltesz a mindenkori szemét p*csa stílusával. Amivel hála az égnek aztán a végére leáll, de addig kb. mindenkin átgázol egyszer-kétszer. Az elején egyiküket se szerettem, de a remek karakterfejlődésüknek hála a végére a kedvenceimmé váltak.

Sajnos a rangsorban a harmadik generáció maradt a végére, ezzel nem tudok vitatkozni, így talán jobb is, hogy az utolsó 7. évad után (ami három korábbi karakter, Cassie, Effy és Cook egy-egy immár felnőtt történetét meséli el) véget érte a sorozat. Mert lássuk be kifulladt és nem tudott volna már semmi újat mutatni. A hetedik évadot talán egyszer még megnézem, de eddig nem tudtam magam rávenni.
Értékelés: 10/6

Előzetes:

2018. jún. 18.

Skins 3.-4. évad összegzés



Szépen haladok a sorozattal, és nemrég értem a negyedik évad végére. Így újra összeszedtem a gondolataimat, hogy írjak néhányt gondolatot a 3. és 4. évadról, vagyis a második generáció történetéről. Ismét két évadon keresztül követhettük nyomon egy másik generációnyi fiatal mindennapjait. Az évadok 8-10 részesek, a stílus, a felépítés, a téma maradt, csak új szereplőket kaptunk. Ennyi, ami változott. A részek egy-egy adott karakterre fókuszálnak, ez se változott.

Ha pontosabb akarok lenni, akkor van egy karakter, aki már az első két évadban is feltűnt, ő lenne Effy, Tony ugyanolyan problémás és ha lehet még érdekesebb húga, mint a fiú volt anno. Na meg persze maradt Pandora, Effy új barátnője, aki igazából a második évadban mutatkozott be. Effy átveszi a főszerepet a bátyjától és egy ugyanolyan összetett és sokszínű baráti társaságot épít maga köré, mint az előző társaság volt.


Persze mivel az első két évadban szinte minden komolyabb témát ellőttek, így nem sok újdonságot kapunk, hanem szinte ugyanazokat követhetjük végig, csak épp újabb karakter életén keresztül. Effy-ék se mások, ugyanúgy tojnak az iskolára és a tanulásra, buliznak, isznak, szívnak és drogoznak, ki mit. Kavarnak egymással, szinte mindenki mindenkivel, de legalább nem unatkoznak, és ez a lényeg. Épp ahogy Tony megjegyezte anno.

Kapunk tehát drámát elég sokat, a szerelmi háromszöget se kell hiányolnunk (de "jó"), csak most Effy-ért teper kb. mindenki a sorozatban. Effy pedig jól összekuszálja a dolgokat és a "játékaival" és kavarásaival barátságokat tesz tönkre és a két évad alatt gyakorlatilag mindenkin átgázol valamilyen módon. Effy egy fura lány, ez nem kétség, és akármennyire magának valónak, szabad szelleműek és ridegnek tűnik, valójában nagyon is érzékeny és gyenge ember, mint az kiderül a végére. Tud ő szeretni, ha akar, csak azért nem engedi magához közel az embereket, mert fél a csalódástól és attól, hogy cserben hagyják. Persze mindez nem mentség az ostobaságaira és a szemétkedéseire, de legalább a végére értelmet nyer miért tette azt a sok hülyeséget.


Freddie és Cook a két gyerekkori jó barát, akik Effy-ért "küzdenek", és igazán rossz volt látni, ahogy egy lány miatt fokozatosan megy tönkre a barátságuk és ahogy elég agresszív módon fordultak egymás ellen. Pedig mikor barátokként funkcionáltak annyira imádtam őket együtt, Freddie és Cook, kiegészítve JJ-vel méltón reprezentálták milyen egy igazi és mély barátság. Különböző karakterek ők ketten, és épp ezért egészítették ki egymást olyan jól. Freddie jó hatással volt Cookra (már amikor sikerült neki), Cook pedig mindig valahogy felpezsdítette Freddie életét. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor én nagyon bírtam Effy-t mindkettejükkel, de Freddie csak jobban illett hozzá, mert Freddie ugyanolyan jó hatással volt Effy-re, mint Cookra. Cook és Effy úgysem tudtak volna rendes párt alkotni hosszú távon, mert ahhoz túlságosan egyformák és a végén csak tönkretették volna egymást.

A hármas szerelmi vívódásán túl a másik kedvenc történetszálam az ikreké volt, ami legalább újdonságnak számított valamennyire. Emily és Katie története révén némi betekintést nyerhettünk az ikrek lelkivilágába. Katie a domináns és a főnök, aki mindig hozza a döntéseket, Emily pedig elfogadván azt a testvére árnyékában él. Legalábbis az elején, és aztán fokozatosan kibújik a csigaházából és megmutatja a valós önmagát, hogy ki ő valójában és ki szeretne lenni.

Tetszett a kontraszt Emily és Katie között, és nekem már maga az ikerszál is elég lett volna, de mindezt megfejelték a másság problémáival. Emily-nek nem csak önmagára kell rátalálnia és kilépnie a nővére árnyékából, hanem  azzal is meg kell küzdenie, hogy valójában a lányokhoz vonzódik. Emily és Naomi igazán nagy utat tettek meg, a harmadik évadban nagyon szerettem őket, ahogyan összejöttek, aztán a negyedik évados balhét már nem tudtam hova tenni. Őszintén szólva Naomi tettére nem találok semmi értelmes magyarázatot, annyira karakteridegen volt az egész, ami történt, hogy a negyedik évadban ez a történetszál idegesített a legjobban. De ha ezt nem veszem figyelembe, imádtam őket együtt, kettejük közül inkább Emily-t, aki talán ki is mondhatom, hogy a kedvenc karakterem a második generációból.


Sajnos rajtuk kívül a többiek annyira haloványra sikeredtek, hogy nem nagyon tudnék róluk semmit se mondani, mert vagy untattak, vagy idegesítettek. Ez a két verzió lehetséges, és biztos van aki szerette Pandora-t, JJ-t vagy épp Thomast, de bennem egyik se hagyott maradandó nyomokat. Sokszor feleslegesnek éreztem őket, és az ő történetszáluk amúgy se lett olyan érdekes vagy összetett, mint a többieké. Inkább csak mellékszereplőként funkcionáltak, semmi többnek.

Hogy tetszett-e a 3.-4. évad? Többségében igen, kivéve a húzórészeket vagy a mellékszereplők történetszálait, de hát egy sorozatban az ilyet mindig el kell viselni. Komoly témák terén nem sok újdonságot kaptunk, többnyire ugyanazokkal kellett megbirkóznia új karaktereinknek, de azért lehetett élvezni a második generáció történetét is. Az első generációt nem múlja felül, ez tény, de azért ők is abszolút szerethetőek.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2018. jún. 14.

Skins 1.-2. évad összegzés


A történet:
A történet középpontjában egy csapat 17 éves kamasz áll, akik hétről hétre keverednek vicces, szívbemarkoló és olykor megdöbbentő helyzetekbe. Mindegyikük derűs és optimista gyerek, akik ismerkednek a felnőtt élettel és annak árnyoldalaival, alkohollal, szerelemmel, droggal, mindeközben feszegetik a határaikat és úgy irányítják a szüleiket, ahogyan azt csak a kamaszok tudják. Tony, a város legnépszerűbb és legsármosabb fiúja, született vezéregyéniség. Szeret jót nevetni, főként mások kárán. Gyönyörű barátnője Michelle, legjobb barátja az önbizalomhiányos szűz fiú, Sid és a kissé flúgos, de aranyszívű anorexiás lány, Cassie. De ott van még Chris, aki bármikor benne van egy jó kis balhéban, Jal, a szépreményű tehetséges klarinétos, Maxxie, aki minden fiút akar, és mindet meg is kapja. Anwar, aki vallásos családból származik, szülei tiltják a drogtól, alkoholtól, ő persze mindent kipróbál, Tony nővére Effy, aki sok dolgot tud, de a titkokat megtartja magának, a gazdag Abigail, aki folyamatos terápia és a nyugtatók világában él. (Forrás: port.hu)

Régi nagy kedvencem a brit Skins, amit időnként, ha épp olyan kedvemben vagyok, vagy nagyon nem találok mást, amit nézhetnék, akkor újra és újra előveszem és megnézem az elejétől a végéig. Nem tudom már hányszor láttam, de nem lehet megunni, mert olyan remekül felépített és érdekes karakterekkel és kérdésekkel teli sorozatról van szó, amit máshol nem nagyon lehet megtalálni. Sajátos hangulata és felépítése, na meg a részeket végigkísérő remek zenék már csak hab a tortán. Egy talán túlságosan is őszinte sorozat, ami a brit fiatalok laza és szinte erkölcsöktől mentes életét mutatja be.

Sose voltam brit tinédzser (milyen hihetetlen, igaz?) és nem találkoztam még eggyel sem, de állítólag valóban hasonló bulizós, lógós és laza életet élnek, mint ahogyan azt a sorozat ábrázolja. Van itt minden kérem szépen, több különféle karakter életét és problémáit követhetjük nyomon, mert egyiküknek sem könnyű az élet, mindenki meg kell küzdenie a saját gondjaival és élete nehézségeivel. Színes karakterekből áll a baráti társaság, így mindenki megtalálhatja a kedvenc karakterét. A sorozat felépítése rendhagyó, mert minden egyes rész és adott karakterre fókuszál, miközben a fő történet fokozatosan halad előre. Összesen 7 évad készült, melyben három generációt követhetünk nyomon, egy évad általában 9-10 részes.


Na, de ne szaladjunk ennyire előre, elsőnek nézzük meg kikről szól az első és a második évad, vagyis mit alkotott nekünk az első generáció. Generációnként fogom szétbontani a sorozatot, mind a háromról írni fogok külön kritikát, ahogy épp haladok a sorozat újranézésével. Már a bevezetőben utaltam rá, de nem hangsúlyozhatom eléggé, hogy a Skins legnagyobb erőssége maguk a remekül kitalált és összerakott karakterek, meg a kapcsolataik alakulása. Ha ez nem lenne elég, és a sok buli, pia, drog és meztelenkedés mögé nézünk, akkor igenis megláthatjuk, hogy a Skins ennél sokkal több, mert komolyabb témákat érint és boncolgat a karakterek életén keresztül.

Olyan komoly témák kerülnek szóba, mint a függőség, a mentális vagy épp halálos betegségek, az anorexia, a megcsalás, a homoszexualitás, az (iszlám) vallás és ehhez kapcsolódó dolgok, a továbbtanulás fontossága, a halál és annak feldolgozása, a tinédzser terhesség és az abortusz kérdése, vagy épp a felnőtté válás, a felnőtt életbe való kilépés nehézségei. És persze a középpontban ott van a szerelem és a barátság fontosságának boncolgatása. Van itt tehát minden, van, amit jól és hihetően mutat be a sorozat, van, amit jobban, van, amit kevésbé érint, de a lényeg, hogy elgondolkodtat ezeken a fontos kérdéseken.

Annyira színes karaktereket sikerült megalkotni és összehozni, hogy nem lehetnének ennél különbözőbbek, és ennek ellenére mégis barátok ők. Persze nem mindig boldog és felhőtlen az élet, sokszor összekapnak, veszekednek vagy épp gyűlölik egymást, de az igaz barátok mindig visszatalálnak egymáshoz. Az első két évadban rengeteg minden történik, mindenkinek történnek drámák az életében, amit fel kell dolgoznia, ha úgy vesszük egyiküknek se könnyű, ennek ellenére sajnos nem nőtt mindenki a szívemhez és voltak olyan "kavarások", amiktől a falra tudtam volna mászni.


Igazából három kedvenc karaktert tudnék kiemelni az első generációból, az ő történetüket nagyon szerettem, és mindhárman nagy utat tettek meg az elejétől a végéig. Elsőnek itt van Tony, akit akár az abszolút főszereplőnek is mondhatnánk. Az iskola legnépszerűbb sráca, aki helyes, okos, népszerű és ezt rohadtul tudja magáról. Élvezi az életet és szeret játszani másokkal, így gyakran még a saját barátain is keresztülgázol ha éppen unatkozik. Aztán ennek persze következménye lesz és egy súlyos baleset következtében gyakorlatilag újra kell kezdeni az életét. Nagyot fordul vele a világ és rátalál igaz önmagára.

A második évad egyik legidegesítőbb kavarása a Tony, Sid és Michelle szerelmi háromszög, amit máig nem bírok hova tenni, pedig már vagy ezerszer megnéztem a sorozatot. Tony balesete után, Michelle gyakorlatilag lesz*rta a fiút és ahelyett hogy az állítólagos szívszerelmét ápolta és gondozta volna, inkább bánatában bulizni és pasizni kezd, miközben önmagát sajnáltatja. Tony meg csak akkor lesz újra érdekes számára, amikor kezd újra jól lenni. Nem értettem én Michelle szenvedését és az ön sajnáltatást, amit levágott akkoriban, mikor ő volt az, aki irtó rosszul kezelte Tony balesetét. Nem értem az egészet, a legrosszabb történeti szálnak tartom a mai napig az egész Skins sorozatban.

A másik kedvencem ki más lehetne mint az aranyos Cassie, akit nem lehet nem szeretni. A mindig mosolygós, vidám (vagy csak annak tűnő) lány, aki csak szeretetre és figyelemre vágyik, amit sajnos a családjától és senkitől se kap meg, ezért az anorexiát használja fegyverként a világ ellen. Általa az anorexiás emberek lelki világába és gondolkodásmódjába nyerhetünk egy kis betekintést. Az ő története ékes példája annak, hogy az anorexia igenis egy lelki eredetű betegség, és gyakran semmi köze nincs az ételekhez vagy a fogyás iránti vágyhoz. Cassie és Sid voltak számomra a legkedvencebb páros, imádtam a bénázásukat, nagyon aranyosak voltak együtt a Michelle-s közjátékot kivéve.


Harmadik kedvencnek Maxxie-t említeném meg, és nem csak azért mert ő az egyetlen homoszexuális a csapatban, hanem mert irtó szeretnivaló, rendes és tehetséges srác. Neki a vele szembeni előítéletekkel kell megküzdenie, de szerencsére a barátai elfogadják olyannak, amilyen. Bírtam a második évadban a Maxxie "rajongója" történetszálat, és akármennyire vicces volt így kívülről nézni Sketch beteges csodálatát Maxxie iránt, azért a való életben egy ilyen zaklatótól én a legtávolabb menekülnék. Sketch nem komplett, ez teljesen világos, de azért meg lehet érteni, hogy beleesett Maxxie-be, még ha a fiú meleg is. Az már más kérdés, hogy Maxxie nem érdeklődik a lányok iránt, így sajnos Sketch rajongása sosem találhat pozitív fogadtatásra.

Aztán hármójukon kívül itt vannak még a többiek, de sajnos ők nem kerültek közel a szívemhez, sőt volt, akit kifejezetten untam. Két példát tudnék erre mondani. Az egyik Anwar, aki egy idegesítő kis görcs volt az első és a második évadban szintén, és nem értettem, hogy Maxxie minek bocsát meg neki folyton. A másik Chris, aki számomra nem volt több egy idegesítő ripacsnál, és ezt nem tudom szebben megfogalmazni. Viccesnek szánták a karaktert, de valahogy én sosem találtam annak. Jal pedig szimplán unalmas, nem tudok rá jobb jelzőt mondani.

Szintén hatalmas pozitívum, és ezt mindenképp ki kell emelnem, hogy brit sorozat révén rövidek az évadok, így nincs benne olyan sok üresjárat, mint az amerikai sorozatokban. Az sem mellékes, hogy itt tényleg tinédzserek játsszanak tinédzsereket és nem mindegyik álomszép virágszál, hanem olyan igazi brit fejük van. Nem azt mondom, hogy csúnyák, mert nem mindenki az, de legalább róluk tényleg hihető, hogy igazi tinédzserek, fiatalok, furák és hát az akcentus... imádom eredeti nyelven. Komolyan, mindenki csakis magyar felirattal nézze mert úgy az igazi. 

Összességében nekem nagyon tetszett első két évad, és elárulhatom, hogy az első generáció a kedvencem a három közül. Igazából az időbeli sorrend szerint alakul a kedvenceim sorrendje, és látni fogjátok, hogy sajnos az idő múlásával kezdtek kifogyni az eredeti ötletekből és az érdekes karakterekből, így a harmadik generációra elkezdte önmagát ismételni a sorozat, ami aztán sajnos a kaszához vezetett. De erről majd később. Hamarosan érkezem a harmadik-negyedik évaddal, vagyis a második generáció kritikájával.
Értékelés: 10/9

Előzetes:

2018. jún. 10.

Rick Riordan: Neptunus fia (Az Olimposz hősei 2.)

Fülszöveg:
Percy ​Jackson mellé új hősök társulnak, és a nagy prófécia mind a hét hőse felbukkan…
Percy teljesen össze van zavarodva. Hosszú álmából felébredve a nevén kívül nem emlékszik semmire. Nagy nehezen mégis sikerül eljutnia egy ismeretlen félvértáborba. A múltjából csak egyetlen arcot tud előbányászni: Annabethét.
Hazelnek halottnak kéne lennie. Az első életét alaposan elrontotta. és a világ veszélybe került egykori ballépése miatt. Most nem kíván mást, mint hogy messzire vágtathasson a gondok elől az álmában látott csődörön.
Frank egy rakás szerencsétlenség. Nagyanyja szerint hősök leszármazottja, de ő ebből semmit sem érez. Ormótlan medvének érzi magát, különösen legkedvesebb barátja, Hazel közelében, akiben teljes mértékig megbízik. Olyannyira, hogy legféltettebb titkát is rábízza.
Mindhármuknak köze van a titokzatos Hetedik Próféciához. A lélegzetelállítóan izgalmas történet a „másik” tábortól egészen az istenek háta mögötti földig, Alaszkáig ível. Útközben új félistenekkel ismerkedhetünk meg, félelmetes szörnyek, különös lények bukkannak fel és segítik, vagy éppenséggel veszélyeztetik a legújabb küldetés kimenetelét.


A Percy Jackson és az Olimposziak sorozatot összességében szerettem, noha voltak hibái és unalmasabb részei, de a humor és a szerethetően fura főszereplő miatt, nem lehetett nem kedvelni a könyveket. Az sem érdekelt, hogy nem én vagyok a célközönség, mert lássuk be mégis csak egy gyerekkönyvről van szó, de a maga nemében igenis szórakoztató és egyértelmű helyet érdemel műfajának legjobbjai között. Mikor megtudtam, hogy egy újabb sorozat készül hozzá folytatáskánt, akkor annak is adnom kellett egy esélyt.

Sajnos Az Olimposz hősei sorozat első része nem nyűgözött le egyáltalán, mint ahogy írtam is róla. Lehet csak az volt a gondom, hogy hirtelen nem tudtam hova tenni az új karaktereket, és hát lássuk be az sem segített a dolgon, hogy kissé vontatottnak és unalmasnak éreztem a történetet. Lassan indultak be az események és nem sikerült magával ragadnia, mint korábban mindig. Épp ezért nehezen vettem rá magam a folytatásra, de bíztam benne, hogy az már sokkal jobb lesz.

Örömmel jelentem, hogy hála az égnek bejöttek a számításaim, mert a Neptunus fia mintha fényévekkel túlszárnyalta volna az elődjét. Sokat segített a történeten, hogy visszakaptuk mindannyiunk szeretett Percy-jét, aki nélkül meg se tudok lenni, mert iszonyat nagy arc ez a fiú, szerintem ezen senki se fog összeveszni velem. Bírtam még mindig a humorát és a bénázásait, nélküle valahogy nem igazi egyetlen Olimposzi történet sem. Annak ellenére, hogy nem emlékszik ki ő és hogy került oda ahol van, csak nem hazudtolja meg önmagát és ismét egy hősi küldetésbe keveredik, miközben fokozatosan visszatérnek az emlékei és vele együtt jövünk rá néhány korábbi titokra.

Kapunk két másik főszereplőt mellé, Franket és Hazelt, vagyis három nézőpontból meséli el az író a történetet (újra). Értem én, hogy mi az oka a több nézőpontnak, hisz 7 félistenről szól az újabb prófécia, vagyis már nem csak Percy az abszolút főszereplőnk. A többieknek szintén teret kell hagyni, hogy az olvasó megismerhesse és megszerethesse őket. Értem a logikát és ezzel nem lenne abszolút semmi gond, ha érdekesebb karaktereket kaptunk volna. Az első rész triója, Jászon, Piper és Leo annyira egysíkúak és unalmasak voltak számomra, hogy szinte semmire nem emlékszek a sztorijukból.

Frank, Percy és Hazel

Frank és Hazel egy fokkal talán jobban összerakott karakternek tűnnek, de annyira ők se lettek komplexek vagy érdekesek, hogy a szívembe zárjam őket. Azért mégsem egy Annabeth vagy Tyson egyik se. Annabeth nekem iszonyatosan hiányzott, kár, hogy ebből a részből kimaradt, de szerencsére Tyson a végén felbukkant egy kicsit, aminek nagyon örültem. Ha választani kellene kettejük közül, akkor Hazelt emelném ki, de őt is csak a Nico-val kapcsolata révén, mert hát Percy után nekem egyértelműen Nico a másik kis kedvencem. Nem értem miért nem kap nagyobb szerepet, remélem azért később jelentősebb karakter válik belőle.

A történet se hozott semmi újdonságot, hőseink ismét egy küldetésre indulnak, aminek tétje kb. megint a világ sorsa. Közben saját problémáikkal szintén meg kell küzdeniük, és ahogy jobban megismerik egymást, úgy lesznek jó barátok. Kaphattunk egy közelebbi képet a Római táborról, ami a Félvér tábor latin változata, és a korábbi hetek próféciája is egyre jobban kezd kikristályosodni. A fő történetben nem sokat haladtunk előre, mert Jászonék a végére értek vissza csak a latin táborba, így izgalmasnak ígérkező függővéggel ért véget ez a rész, ami egy remélhetőleg még jobb folytatást ígér.

Egyértelműen jobbnak éreztem ezt a részt, mint anno az elsőt. Szerencsére visszakaptuk Percy-t, akit még mindig csak szeretni lehet, és aki megint a dolgok sűrűjébe kerül. Két új karakter társul mellé, akik sajnos nem tettek rám mély benyomást, de majd meglátjuk, hogy mi lesz a folytatásban. A függővég izgalmas folytatást ígér, reméljük egyre jobb és jobb lesz ez a sorozat és talán a végére megszeretem annyira, mint az eredetit.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2018. máj. 31.

Rick Yancey: Az utolsó csillag (Az ötödik hullám 3.)

Fülszöveg:
Az ​ötödik hullám végigtarolta a világot, és elpusztított szinte mindenkit, aki az első négy hullám után még életben maradt. A túlélők maroknyi csapatára már csak a világvége vár. Mindegy, hogy emberek vagy az Azok soraiból származó, hibás programozású lények, továbbfejlesztett szuperhősök. Öt napjuk van, aztán az égen lebegő zöld anyahajóból záporozni kezdenek a bombák, amelyek egyszer s mindenkorra eltakarítják a Föld felszínéről az emberi civilizáció minden nyomát – a fertőzést, aminek Azok az emberiséget tekintik. 
Cassie, Adu, Zombi, Evan, Dumbo és Sam együtt és egyenként is szembesül a dilemmával: vajon mi a fontosabb, menteni az életüket, vagy menteni azt, ami emberré teszi őket? Rejtőzködés vagy harc? Megküzdenek még egy-egy Némítóval, védelmezik a gondjaikra bízott gyerekeket, igyekeznek betartani régi ígéreteiket, és ráébrednek, hogy a szeretet a világvége fenyegetésétől sem sorvad el. Végül Cassie megpróbálkozik a lehetetlennel: egy utolsó küldetésben, akár az élete árán is megkísérli elpusztítani a mélyében bombákat rejtő anyahajót…

Bevallom őszintén igen régen olvastam már az első két könyvet, de nem is ez a fő oka annak, hogy kb. semmire nem emlékszek belőle. Ez sajnos annak a jele, hogy nem hagyott bennem maradandó nyomokat, ami lássuk be nem egy pozitív kezdet. Persze ne úgy értsétek, hogy a nulláról kezdtem neki, mert a karakterek és a fő történetszál rémlett, de az apró kis csavarok és minden egyéb nem igazán maradt meg. Az egyetlen, ami mélyen belém ivódott, hogy mennyire utáltam Cassie és Evan nyáladzását, meg hogy kedveltem Adut és Zombiet. Meg talán annyi, hogy az első rész nem jött be annyira, de ahhoz képest a második már jobban sikerült.

Azt kell mondjam ez is azok közé a könyvsorozatok közé sorolható, amiknek nem tett jót, hogy trilógiává nyújtották az amúgy sem túl bonyolult alap konfliktust. Adott volt egy remek ötlet, amiből annyival de jobb és izgalmasabb történetet lehetett volna kihozni, hogy kár a kihagyott ziccerért. A befejező rész nem nyűgözött le, sajnálom, de ez így van, és ekkor még egészen finoman fogalmaztam. Mondjuk ki nyíltan. Untam. Hatásvadász és nagyon epikus akart lenni, de közben csak ismételte önmagát és nem hozta azt a várva várt katarzist, amit el szeretett volna érni.

Nem kapunk normális magyarázatot a végén a földönkívüliekre, a Némítókra, a technológiai háttérre, a második rész végén belebegtetett "fordulatról" kiderül, hogy nem is úgy van, ahogy eddig hittük. Aztán kapunk egy folyamatosan hisztiző és nyivákoló Cassie-t, meg egy papucs Evant, aki aztán önszántából az ellenség kezei közé kerül, hogy aztán egy tök értelmetlen álhalált haljon. Aztán, ami nem maradhatott ki, Cassie hősi halált hal, mert az kell minden ifjúsági poszt-apokaliptikus könyvbe, mert nem elég drámai, ha az egyik főszereplő nem hal meg a végén. Mondjuk annak legalább örülök, hogy Cassie halt meg, és nem Adu vagy Zombie, mert értük fájt volna a szívem.

Adu

Evan és Cassie szerelmi drámája tovább folytatódott, és nem igazán értettem, hogy akkor ők most mit éreznek egymás iránt. Az egyik percben még nem szeretik egymást, a másikban igen, és ez így folytatódott a végéig én meg csak azért szurkoltam, hogy Vosch tényleg dobja rájuk a bombát, vagy Adu végre puffantsa le Evant. Szóval katyvasz, katyvasz hátán, unalmas és önismétlődő történet, klisés drámák és fordulatok, és mintha a stílus sem lenne a régi. Furán lettek vágva a jelenetek, kaptunk felesleges nézőpontokat, amit nem értettem minek kellett, szóval volt itt minden... csak épp nem az, ami nekem kellett volna.

Adu és Zombie maradtak a kedvenc karaktereim, ők a legérdekesebbek, nem kétség, és csakis az ő történetszáluk ért valamit ebben a részben. Mindketten érdekes karakterek, akik sok mindenen mentek keresztül, de még mindig nem adták fel. Bírtam, ahogy egymást osztották néha, és bírtam a kis szikrát közöttük, ennyi épp elég volt, nem kellett ide semmilyen nyáladzás. Jó páros lennének, csak hát eddig nem igazán jött össze nekik. Mondjuk ez épp így volt jó, ha összejönnek, akkor talán a végén őket is megutálom, mint a másik párost.

Nem sokat vártam a könyvtől, igazából nem tudtam mire számítsak, de nem azzal szerettem volna szembesülni, amivel végül sikerült. Nem kötött le a történet, olyan volt az egész, mintha önmagát ismételte volna és ez mellé kötelezően belepakolták volna a poszt-apokaliptikus sztorik nagy klisés drámáit. Csak hogy ezekkel nem azt érték el, amit szerettek volna, hanem inkább közönyös unalmat.
Sajnálom, de ez most nem jött be.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/2
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...