2017. okt. 14.

Leylah Attar: Papírhattyú

Fülszöveg:
A szerelem nem halhat meg soha. 
Azt mondják, 21 nap kell hozzá, hogy kialakuljon egy szokás. Ez hazugság! A lány 21 napig kitartott. A 22. napon pedig mindent megadott volna a halál nyugalmáért. Mert azon a bizonyos 22. napon rájött, hogy az ő megmenekülése a biztos halált jelenti vagy az apja, vagy a szerelme számára. A Papírhattyú komor, mégis szívet melengető szerelmi történet, tele nyersességgel, intrikával és feszültséggel.
Lenyűgöző mese szenvedélyről, veszteségről, megváltásról.


Igazából nem tudnám megmondani, miért vettem a kezembe ezt a könyvet. A várható történetről nem sokat tudtam, csak annyit amennyit a fülszöveg elárult, ami lássuk be nem valami sok. A borító viszont valamiért kifejezetten magával ragadó, egy szomorú, meggyötört és negatív végkimenettel rendelkező befejezést ígér mindezt egy 18-as karikával megspékelve. Nem olyan durva könyv ez, hiába a jelzés. Inkább csak a néhány szexjelenet miatt kapott 18-as karikát, de azok se annyira szókimondóak, hogy indokolttá tennék.

Rögtön belecsapunk a történetbe és Skye elrablásának közepén találjuk magunkat a lánnyal együtt. Ekkor azt gondoltam, hogy ez is ilyen "elrablós, pszichopata jóképű pasi és Stockholm- szindrómás csaj jellegű" könyv lesz, így félve folytattam, mert hát lássuk be egy ilyet nem könnyű jól és érdekes módon megírni. Aztán mikor kiderültek a múlt titkai és hogy Damian nem egy ismeretlen pszichopata, aki nőket rabol, hanem igenis meg van a saját oka arra, amit tesz, akkor kezdett komolyabbá válni a sztori számomra. Múltbéli titkokról lebbent fel a fátyol, régi ismertségek és kapcsolódási pontok derültek ki és ahogy szövevényesebbé és összetettebbé vált minden, úgy lett egyre jobb.

Szerencsére nem csak Skye nézőpontját ismerhetjük meg, ami két okból plusz pont. Egyrészt Skye hosszú távon roppant irritáló, főleg az elején, másrészt Damien narrációja szükséges ahhoz, hogy a férfi múltját, motivációit és személyiségét megismerhessük. Több éven keresztül ível át a történet, ahol történnek rossz és jó dolgok is, főszereplőink rövid kis boldogságát viszont inkább a fájdalom, magány és a szenvedés határozza meg. Gyerekként indul Skye és Esteban története, majd felnőttként találkoznak újra a férfi bosszúálló terve miatt, hogy a rövid kis boldogságot aztán újabb fájdalmak és szenvedések váltsák fel.

Nem akarok kertelni... a fordulatok, a nézeteltérések és a történeti csavarok kissé szappanopera jellegűre sikeredtek, néha úgy éreztem magam, mintha egy latin szappanoperát olvasnék. Hogy ez jó vagy rossz dolog-e, azt mindenki döntse el maga, de nekem nem volt gondom vele. Történt itt sok minden, árulás miatti ártatlanok szenvedése, bosszú tervezése és kivitelezése, elrablás és kínzás, hazugság, ármánykodás, titkolózás, gyilkosság, maffiaháború, szerelem, szex és így tovább. És mindez ahogy már írtam több évet ölel fel. A történet tehát izgalmas volt és fordulatos, emiatt igazán nem tudok panaszkodni, még a szappanopera jellegű stílus és elemek ellenére sem.

A másik, ami tetszett a váltott nézőpontos történetmesélés, aminek itt igenis releváns oka volt, és nem lehetett másképp megcsinálni. A történeti hézagokat csakis így lehetett kitölteni, így kaphattuk meg minden kérdésünkre a magyarázatot és ezért érezhettünk együtt mind a két főszereplővel... mert mindkettejük gondolataiba és érzéseibe beleláthattunk. Persze Damian sorsa és életútja jóval rögösebb és több szenvedést és bánatot kellett elviselnie, mint Skye-nak, de azért a férfi jóvoltából a nőnek is kijutott aztán a szenvedés.

Érdekes belegondolni abba, hogy apró jelentéktelen kis véletlenek micsoda nagy galibákat okozhatnak... hisz pont egy ilyen miatt siklott félre Esteban gyerekkora. Logikus, hogy épp azt okolta, akit bűnösnek hitt, így nem tudom hibáztatni, hogy bosszút akart állni Skye apján. Mondjuk az elég hülyeség, hogy Skye-ra szintén haragudott, hisz egy tizenéves kislánynak mi szerepe lehetett volna abban, ami vele történt? Most komolyan egy kislány mit tehetett volna abban a helyzetben? Ha azt mondják neki, hogy költöznek, akkor költözik az apjával, nem nagyon volt más lehetősége. Így habár Damian bosszú iránti megszállottsága teljesen érthető és indokolt, mégis a bosszú hadjárata során éppen annak a személynek ártott a legjobban, aki ugyanolyan ártatlan volt a történetben, mint ő maga.

Persze Skye apjának sikerült keresztbe tennie, megkapta, amit szerinte érdemelt, de ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor Damian leginkább Skye-t büntette végig. Tönkretette a nő életét, porrá zúzta azt a gondtalan és gazdagsággal teli világát és lerántotta a "saját szintjére". Persze Skye-t se kellett félteni, mert hamar megtanulta, hogy mennek a dolgok. Ha úgy nézzük, akkor visszaadta Damiannak mindazt, amit tőle kapott. Fizikailag és lelkileg bántották egymást, holott mélyen legbelül tudták, hogy nem tudnának a másik nélkül élni. Igazi pusztító szerelem volt ez, megannyi tragédiával, ármánnyal, szenvedéssel, titokkal és fájdalommal, meg egy kis boldogsággal. Épp ezek miatt tetszett annyira.

Egyáltalán nem azt kaptam, mint amire számítottam a fülszöveg alapján, hanem egy sokkal összetettebb, hosszú éveken átívelő izgalmas és fordulatos történetet. Skye és Damian tragédiákkal, félreértésekkel és titkokkal teli életét követhetjük végig, ami a gyerekkori elválás után felnőttként újra összefonódik a férfi bosszú iránti megszállottsága miatt. A néha kissé szappanoperás jellegű fordulatok talán túlzások lehetnek, de nekem ezzel se volt bajom, mert ide pontosan illett. Jó kis olvasmány volt, nekem tetszett. Még szerencse, hogy nincs folytatása, mert ez így egy kerek és egész történet.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2017. okt. 7.

Rick Riordan: Az elveszett hős (Az Olimposz hősei 1.)

Fülszöveg:
Három ​vadonatúj hős. 
Egy eltűnt félisten.
És egy átok, ami mindegyiküket pusztulással fenyegeti…
Percy Jackson visszatér… Vagy mégsem? Ugyanis minden nyom nélkül eltűnik a Félvér Táborból. Annabeth égre-földre keresi kedvesét, egyelőre eredménytelenül. Ám ugyanolyan rejtélyesen, ahogy Percy felszívódott, feltűnik egy Jászon nevű srác, aki semmire sem emlékszik a múltjából, viszont nagyon sokat tud. Például a küldetésekről, és – csak úgy mellékesen – folyékonyan beszél rómaiul, hogy a farkas-pótszülőkről már ne is beszéljünk…
Elhangzik egy újabb prófécia, és kezdetét veszi egy újabb küldetés – most már Jászon vezetésével. Közben kiderül néhány furcsa dolog… Jászonról is. Tényleg létezik egy másik Félvér Tábor, ahol a római istenek gyermekei nevelkednek, akik halálos ellenségei a görög félvéreknek? És a kedves olimposzi szülők vajon miért nem merik hallatni isteni hangjukat? Ki ejtette foglyul Hérát, az istenek hisztis, undok és bajkeverő királynőjét? Megéri kockáztatni érte az életüket?


Mivel az író korábbi Percy Jackson sorozata kellemes olvasmánynak bizonyult, így gondoltam miért ne folytathatnám a spin-off sorozattal. Úgy vagyok vele, hogy a Percy Jackson könyveket is csak "lazulásból" olvasgattam, mert hát valljuk be nem én vagyok a célközönség. Mégis... egyszerű, szórakoztató és kellemes könyvekről van szó, ami kikapcsol és amiben jó lehet néha elmerülni. Humoros, néha kissé gyerekes, de hát milyen legyen egy middle-grade könyv?

Nem néztem utána, hogy miről fog szólni Az Olimposz istenei könyvsorozat, így gyakorlatilag teljesen tudatlanul álltam neki az első könyvnek. A történet nem sokkal a Percy Jackson könyvek vége után játszódik, a nagy Titánháború után, onnan veszi fel a fonalat. Az első nagy különbség, hogy itt nem egy narrátorunk van, hanem rögtön hármat kapunk, ami fura volt számomra. Persze egyértelmű, hogy Jászon a főszereplő (te jó ég, milyen béna név ez!?), de itt van még nekünk Piper és Leo is, akik szintén fontos karakterei a történetnek.

Leo, Piper és Jászon

Nem szokott problémám lenni a több narrátoros könyvekkel, ha az jól van megírva és ha az összes karakter narrációja indokolt. Itt viszont valahogy furán jött ki a dolog. Azt szeretem, ha a több karakter narrációja élesen elkülönül, ha tényleg érződik a stílusukon, hogy más-más emberekről van szó. És ezalatt nem azt értem, hogy az egyik fiú, a másik lány, hanem a stílus, a fogalmazás, a hangulat mind-mind más legyen, élesen különöljenek el a karakterek. Itt sajnos nem ez a helyzet, én legalábbis nem így éreztem. Három karakterről volt szó, de néha egybefolytak a fejezetek és ha nem lett volna kiírva a fejezet elejére a karakter neve, akkor észre se vettem volna, hogy most Jászon, Piper vagy épp Leo a narrátorunk.

Ebben a sorozatban ismét egy veszedelmes jóslat áll a középpontban, ami szörnyű tragédiákat ígér. Hét olimposzi hősnek kell majd megtalálnia egymást és összefogni, hogy legyőzhessék az ellenséget, aki még a titánoknál is nagyobb fenyegetést jelent. Kíváncsi vagyok, hogy ki lesz a másik négy, mert azért lássuk be Jászon, Piper és Leo nem valami emlékezetes karakterek, elég középszerűek és könnyen felejthetőek. A Percy Jackson sorozatot éppen a főszereplő, Percy miatt kedveltem igazán, mert ő érdekes karakter volt és mindenképp emlékezetes.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, az új sorozat kezdése nem hagyott bennem mély nyomokat. Igazából elég lassan is haladtam az olvasással, mert egyszerűen nem kötött le, nem  érdekelt mi lesz a karakterekkel. Persze az író stílusa és humora most is megcsillant néha, de míg Percy esetében jóval több poénkodást kaptunk, itt a karakterek "egysíkúsága" miatt valahogy ez elmaradt. Adok még esélyt a folytatásnak, mert lehet később jobb lesz, de az biztos, hogy nehéz lesz rávennem magam, hogy kezembe vegyem a második részt.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2017. szept. 30.

Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara (Tüskék és rózsák udvara 1.)

Fülszöveg:
A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak. 
Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.

Kicsit sokáig tartott mire sikerült leülnöm megírni ezt a kritikát, mert mostanában nem nagyon van kedvem hozzá, de nem akartam tovább halogatni. Mielőtt azonban aggódni kezdenétek ez nem a könyv hibája volt, hanem csupán a saját lustaságom. Valahogy az írásra mostanában elég nehézkesen veszem rá magam, de ma kora reggel csak sikerült. Sarah J. Maas másik könyvsorozatát, az Üvegtrónt imádom, így sosem volt kérdés, hogy esélyt adok a másik sorozatának. Csak az volt a kérdés, hogy mikor leszek olyan hangulatban és mikor jut rá időm. Nos.... ez most történt meg.

Maas ismét egy klasszikus mesét vett alapul és dolgozta át a saját ötleteivel. A Tüskék és rózsák udvara sorozat tulajdonképpen egy modern Szépség és a szörnyeteg átdolgozás fantasy köntösbe ültetve, egy sokkal életrevalóbb és harciasabb főhősnővel és persze tündérekkel. Az írónő úgy látom imádja a tündéreket, mert ez már a második könyvsorozata, ami tündéres világban játszódik. Nem mintha ezzel gond lenne, én is imádom a tündéres könyveket. A remek alap tehát meg van, a tökéletes recept ebből tevődik össze: meseátdolgozás+tündérek+badass főhősnő+remek karakterek= remek könyv.

Tetszett az első rész, sokkal jobban megfogott magának, mint anno az Üvegtrón első része. Az Üvegtrón sorozat aztán remekül alakult és a második részétől már sokkal jobb lett, részről-részre jobb. Kicsit félek, hogy a mostani erősebb kezdést aztán majd gyengébb folytatás követi, de meglátjuk mi lesz. Persze nem volt ez sem tökéletes könyv, néhány dolog kicsit szúrta a szemem, azokról is szeretnék majd néhány szót szólni. Na, de kezdjük azzal, ami tetszett.

Szerencsére nem sokat kellett várni és rögtön beindultak az események. Feyre viszonylag hamar Tamlin udvarába kerül büntetésképp, amiért megölt egy tündért farkas alakjában. (Na... ez furán hangzott, de majd megértitek, ha elolvassátok a könyvet... igen... némelyik tündér farkassá tud változni.) Onnan nem nagy meglepetés, de megpróbál megszökni, miközben egyre közelebb kerülnek egymáshoz és egyre több mindent tud meg a tündérek világáról és a Tamlin udvarát sújtó átokról. Ez a rész őszintén szólva nem sok meglepetést tartogatott, mert gyakorlatilag ugyanaz történt, mint a Szépség és szörnyetegben. Fokozatosan közel kerültek egymáshoz, aztán egymásba szerettek és így tovább. Nem azt mondom, hogy nem voltak jók együtt, csak semmi meglepetést nem tartogatott a szerelmük alakulása.

Feyre

A legnagyobb különbség azonban a főhősnő karaktere. Nem mintha Belle-el bármi gond lenne, de Feyre egy lapon se említhető a másik lánnyal. Tudatosan vagy sem, de Feyre tisztára ugyanolyan lett, mint az Üvegtrón Celaena-ja. Erős, ravasz, konok, kitartó harcos, aki nehéz helyzetből jön, és akinek egymaga kell boldogulnia a világban. Persze Feyre-nek van családja, de az mondjuk nem sokat ér, mert olyan, mintha nem is lennének. Nincs velük jó kapcsolata, sőt neki kell eltartania őket, amitől még keményebb és megtörtebb ember lett belőle, aki belül magányos, és akivel senki sem foglalkozik vagy törődik igazán. Persze neki is van egy gyengédebb oldala némi művészi vénával megspékelve, de azért legtöbbször elég magánakvaló és komoly szokott lenni, amíg meg nem ismeri őt igazán az ember.

Feyre mellett a másik három fontosabb karakter szintén érdekes a maga módján. Mindegyikben van potenciál, csak némelyik kevesebb időt kapott a kibontakozásra... legalábbis eddig. Tamlin a másik főszereplőnk, akivel nincs semmi baj, de valamiért mégse került közel a szívemhez. Nem tudom miért, mert igazából semmi baj nincs vele, neki is meg van a saját története, nem is unalmas, de valahogy nem lett a kedvencem. Persze Feyre és ő remek kis páros lesznek, de valahogy az erős női főhős mindig elnyomja a mellett lévő férfi főhőst és most szintén ez történt.

Sokkal közelebb került a szívemhez Lucien, Tamlin barátja és udvaronca. Talán mert sokkal szörnyűbb története van, talán mert nagyobb tragédiákat élt át, talán mert bírtam, ahogy az elején osztotta néha Feyre-t. Jó volt nézni, ahogy a lánnyal végül barátokká válnak, nekem tetszett ez a történetszál. Semmi romantikus nem volt benne, tisztán igazi barátság, és remélem ez is marad. Aztán ott van Rhysand, az ügyeletes "rossz fiú", aki eddig csak egy "rossz fiús" kliséhalomnak tűnhet, de szerintem biztosan tartogat még meglepetéseket a jövőre nézve. Biztos több van a karakterben, csak sajnos látom mi lesz a dologból. Ne legyen igazam, de ebből egy (számomra hihetetlenül irritáló) szerelmi háromszög fog kibontakozni. Félek tőle, hogy ez lesz... pedig nagyon efelé halad a sztori.

Tamlin és Feyre

Némi negatívumot megemlítenék a végén. Nem tetszett az írónő megoldása a maszkokkal. Elképzeltem magamban olvasás közben az arcokra ragadt maszkokat, és sajnálom de ez elég bénán nézhetett ki. Jobb lett volna megtartani az eredeti verziót, hogy szörnyként vagy más alakban lettek elátkozva. Jó... értem miért nem akarta így az írónő, mert akkor nem lehetett volna szerelmes jeleneteket írni, mert egy állattal azért mégse kezd el senki fajtalankodni, de azért mégis olyan fura lett ez a maszkos megoldás. Akkor már inkább valami eldeformált, roncsolt arcot és testet kellett volna, vagy nem is tudom.

A másik, ami nem nyerte el a tetszésemet, az maga a fő gonosz, Amarantha. Sajnos ő is egy kliséhalom lett, akinek tervei annyiból állnak, hogy ostoba sérelmei miatt és mert Tamlin visszautasította, el szeretné pusztítani az emberek világát. Valahogy nálam nem érte el azt a félelmetes hatást, amit szeretett volna. És ha már itt tartunk... a három próba. Jó ötlet volt szerintem, csak engem az zavart, hogy iszonyat gyorsan lezavarták mind a hármat és azért lássuk be egyik se volt egy nagy nehézség. Én azt hittem, hogy ez a rész jobban ki lesz fejtve, hogy azért valamivel nehezebb dolga lesz Feyre-nek. Mondjuk ez csak személyes vélemény, de azért lássuk be sokkal eredetibb és izgalmasabb próbákat is ki lehetett volna találni.

Nem volt ez rossz könyv, korrekt sorozat indítóként könyvelem el. Ha az Üvegtrónhoz hasonlítom, akkor ahhoz képest sokkal erősebb kezdés mindenképp. Ugyanaz a recept itt is meg van, mert kaptunk egy tündérekkel tarkított világot, ahol tündérek és emberek egymás ellen harcolnak (vagy fognak), egy erős női főhőst és érdekes férfi karaktereket, akik közül mindenki találhat kedvencet magának. A történet izgalmas a maga módján, de ha jobban belegondolunk semmi újat nem mutatott, mert tulajdonképpen a Szépség és szörnyeteg sztoriját írta le újra, csak a végén vett más irányt a történet. A végén nagyot fordult a világ Feyre-vel és épp ezért nagyon érdekel a folytatás. Remélem érkezik magyarul mihamarabb.
UI: A borító ismét csodaszép lett, de hát ezen már meg sem lepődök. Maas könyveinél ez így szokott lenni. :)

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2017. szept. 17.

Keri Smith: Nyírd ki ezt a naplót színesen


Korábban már írtam néhány sort arról, hogy került hozzám Keri Smith Nyírd ki ezt a naplót színesen című könyve. Azóta több mint két hónap telt el és ahogy időm engedte, elővettem és kiéltem rajta a kreativitásomat. Mikor húgom megtudta, hogy van nálam egy ilyen könyv, akkor rögtön kölcsön akarta kérni, ebből is látszik, hogy még két felnőtt ember kíváncsiságát is felkeltheti annak ellenére, hogy nem mi vagyunk kifejezetten a célcsoport.

Nem mintha csak gyerekeknek és fiataloknak ajánlanám a könyvet, de hát lássuk be, hozzájuk közelebb állnak ezek a játékos, szórakoztató és sokszor igen humoros feladatok, amit igazi kihívásként kell teljesíteniük. Tényleg igazi kihívás némelyik feladat, persze nem azért mert nehéz vagy bonyolult lenne megoldani, hanem azért, mert a sok-sok ötlet közül nehezen tudtam eldönteni melyiket valósítsam meg.

A korábbi Nyírd ki ezt a naplót könyvekhez (ha jól tudom eddig kettő jelent meg, a Nyírd ki ezt a naplót és a Nyírd ki ezt a naplót mindenhol címmel) nem volt szerencsém, így azokról nem tudok nyilatkozni, de ez a 3. rész színesebb és rikítóbb kiadásban mindenképp elnyerte a tetszésemet. Még nem értem a végére, van egy-két feladat, ami várat magára, de azért elég szépen haladtam vele.

Nem tudom, hogy az első két könyvben mennyiben mások a feladatok, sajnos nincs meg a viszonyítási alapom, de felmerült bennem a kérdés, hogy ki lehet három könyvnyi különböző feladatot találni? Nem ismétlődhetnek a feladatok? Ha valakinek meg van az összes, akkor nyugodtan megírhatja nekem a választ, csak mert érdekelne.

Hoztam nektek néhány képet arról, hogy egyes feladatokat hogy oldottam meg. Nem mindig ragaszkodtam az utasításokhoz, néha a saját fejem után mentem, de ez legyen a legkisebb gond. Ha a könyv egészét vesszük, akkor kívülről elég jó állapotúnak tűnik, aminek egyszerű oka van. Én úgy vigyázok a könyveimre, mint a hímes tojásra, és a feladatok ellenére egyszerűen nem volt szívem kárt tenni a külsejében, mert az igazán csodaszép lett.

Egyszerűen képtelen vagyok leönteni, leejteni, összegyűrni és még sorolhatnám egy könyvet, mert nincs szívem megtenni. Így ezt nézzétek el nekem. Tudjátok... én az az ember vagyok, aki még kölcsönadni se szereti a könyveit, mert az emberek általában nem úgy bánnak egy könyvvel, mint én. Őket nem zavarja, ha meggyűrődik, ha elszakad itt-ott, ha foltos lesz, de engem rohadtul idegesít.

Lássuk akkor néhány képet.

Igen, jól látjátok, egy csomó hajszál és rágó ragasztja össze azt a két lapot. Undi... de épp ez jutott az eszembe.

A számozást valahol a felénél feladtam, de egyszer biztos befejezem majd.

Nem a lázadó énem kerekedett felül, amikor nem színeztem be az egész lapot, hanem csak kifogyott a filcem... így rövidre kellett zárnom a dolgot. Ciki, de ez van.

Körök és körök...

Ennyi féle színű tollam és filcem volt, amit húgomtól kaptam kölcsön. Ezeket használtam a könyvön.

Na, ki találja ki minek a körvonalai láthatóak?

Roppant kis kreatív könyv a Nyírd ki ezt a naplót színesen (és gondolom az egész sorozat is), aminek a célcsoportja inkább a gyerekek és a fiatalabb korosztály, de a felnőttek szintén jót szórakozhatnak rajta. Én legalábbis jót szórakoztam az biztos, nagyon ötletes feladatok voltak benne, amihez az embernek elő kellett szednie a kreatív énjét. A hiányzó feladatokat még pótolom valamikor.

További információk a könyvről:

A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!

2017. szept. 13.

Kresley Cole: Végtelen lovag (Az Arkánum Krónikák 2.)

Fülszöveg:
Néhány évszázadonként eljön az idő, amikor a tarot kártya lapjai életre kelnek, hogy megküzdjenek egymással, életre-halálra.
"– Minden játékban végzett velem?
– Nem mindben. De a Lótusz Hölgye akkor is meghalt.
– Vagyis mások öltek meg… Nyertem már játékot? – Azt kívántam, bárcsak ne tudnám meg. – Hányszor?
Matthew habozott.
– Többet, mint bárki más előtte. Vagy azóta.
Akkor gyilkosságban rekordtartó vagyok. Nem csoda, ha Selena annyira aggódik, amikor új Arkánumokkal találkozunk. Mindenkinek rám fáj a foga.
– Ki kapott el?
Matthew a kezét nézte. Téma lezárva.
– Akkor azt áruld el legalább, hogy a Halál hányszor kapott el!
– Ez a Halál? Az utolsó három játékban kétszer. – Matthew barna szeme elkomorodott, amikor hozzátette: – Gyakorlat teszi a mestert."
Tegyél fel mindent egy lapra!



Sok időbe telt mire végre magyarul megjelent Az Arkánum Krónikák 2. része, amit izgatottan vártam. Aztán még több idő kellett ahhoz, hogy végre eljussak odáig, hogy a kezembe vehessem, de szerencsére ez is megtörtént. Az első részt, a Méreghercegnőt szerettem már csak az érdekes alapötlete miatt is és mert a még jobb folytatás ígéretével kecsegetett. Hogy sikerült a második rész? Nem is tudom hirtelen, abban azonban biztos vagyok, hogy erősen felemás érzéseim vannak róla.

Nem akarok elfogult lenni, és nem is szoktam (na jó, csak a nagy kedvenceim esetében, de ezzel mindenki így van!), így mindenképp el kell mondanom, hogy ez a könyv jó a maga módján, teljesen olvasható, de ha jobban belegondolok lehetett volna ennél sokkal jobb is. Ha a hibákat és a (szerintem) rossznak ítélt dolgokat máshogy alakította volna az írónő, akkor sokkal elégedettebben fejeztem volna be.

A második rész rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész abbamaradt. Evie felfedte valódi énjét és képességeit a többiek előtt és elköveti az első gyilkosságát. Jack persze nem veszi könnyen az akadályokat, mondjuk nem hibáztatom, hisz én se reagáltam volna másképp, ha megtudtam volna, hogy a barátnőm egy gyilkos erővel megáldott szörnyeteg. Talán túlzok, de Evie tényleg az, ha így vesszük a dolgot. Tetszett, hogy Jack és Evie nem lépnek túl egykönnyen a dolgon, hogy időt szánnak arra, hogy feldolgozzák a dolgokat, hisz mindkettejüknek van mit feldolgozniuk.

A könyv fő történetszála és a remek alapötlet még mindig telitalálat. Az Arkánum kártyalapok bizonyos időközönként emberekként elevenednek meg, hogy egy véres és kegyetlen játék folyamán leszámoljanak egymással, hogy csak a győztes maradjon. A győztes, aki halhatatlanná válik és aki pár száz év múlva ismét kezdheti elölről a játékot, mikor a többiek reinkarnálódnak. A világ közben pusztulásra van ítélve és az emberiség a kihalás szélére kerül, és ebben a poszt-apokaliptikus új világban kell a megmaradt embereknek boldogulniuk. Nagyon kreatív ötlet, amit még mindig csak méltatni tudok. Poszt-apokaliptikus fantasy, én ennek nevezném.

A könyv gyakorlatilag két részre bontható. Az első felében Evie és Jack próbálnak megküzdeni a gondjaikkal és a kapcsolatuk problémáival, miközben még mindig az a kis csapatuk célja, hogy eljussanak Evie nagymamájához. Aztán megjelenik a Halál és magával viszi Evie-t. A könyv másik felében Evie a Halál foglyaként "sínylődik" a fiú várában. Igazából egyáltalán nem sínylődik, én inkább nyaralásnak nevezném, mert azért nem volt ott rossz dolga.

Értelemszerűen most a könyv második fele kötött le inkább, mert már nagyon érdekelt, hogy a Halál, vagyis Aric miért van ennyire bepöccenve Evie-re. Érdekelt kettejük múltja, amit röviden megismerhettünk Evie álmai révén, és valami hasonlóra számítottam. Nem hittem, hogy ennyire a szívemhez fog nőni a Halál, de végül így lett, kétség sem fér hozzá, hogy ha nekem kellene döntenem, akkor rögvest lecserélném Jacket rá. Megismerhettük némileg a múltját, főleg az Evie-vel való múltját, és nem olyan gonosz és kegyetlen ő, mint amilyennek elsőre tűnt. Érzem, hogy több van a karakterben, remélem később még több mélységet kap és nem csak annyiból fog állni, hogy Evie után csorgatja a nyálát.

Az eredeti borítón a Halál és Evie

Itt pedig rögtön áttérhetünk a könyv negatív oldalára. Igen, jól sejtitek... ismét kaptunk egy szerelmi háromszöget, amitől esküszöm a falra tudok mászni. Evie-t egészen eddig kedveltem, és erős női karakternek tartottam, még bele nem esett a YA hősnőnk végzetes hibájába... vagyis, amíg el nem kezdett nyavalyogni azon, melyik férfit válassza, és nem kezdett el kavarni mindkettővel. Ráadásul olyan irreális módon, hogy csak pislogtam. Megharagszik Jackre, akit állítólag annyira, de annyira szeret, és azért mert épp haragszik rá, rögtön a Halál karjaiba veti magát. Én meg csak arra tudtam gondolni, MI VAN?! Ezt azért jobban is meg lehetett volna írni, mert így Evie-ből egy nyavalygó kis l*tyó lett és rögvest az utálatos karakterek közé soroltatta magát.

A másik, amit nem értettem, hogy ha elvileg ez egy YA, vagyis ifjúsági könyv lenne, akkor mégis hogy a fenébe került ide több szexjelenet? Ne értsetek félre, nem durva szexjelenetekre kell számítani, de mégis olyan furán hatottak egy állítólag YA műfajba sorolt könyvnél. Vagy én maradtam le valamiről? Ez nem YA könyvsorozat lenne? Mert eddig nagyon annak tűnt. Ebben a műfajban ez egyáltalán nem megszokott, itt inkább csak a lágy utalások dominálnak és ennyiben kimerül a szexualitás. Ez biztos csak nekem jött le furán, de mindenképp szóvá kellett tennem.

Azt se szeretném kihagyni, hogy az első részhez képest ez mintha lassabb lett volna. Mármint az első részben sokkal akciódúsabb és mozgalmasabb volt a történet, ott jobban dominált a poszt-apokaliptikus hangulat, hisz mindig valamilyen veszéllyel kellett szembenézniük a karaktereknek. Folyton úton voltak, menekültek, most meg inkább csak bujdostak és ültek egy helyben. Itt inkább a karakterek drámája, a kapcsolatok nehézségei és az új karakterekkel való kapcsolatok alakulásán volt a nagyobb hangsúly. Hiányoltam az izgalmat, az adrenalint és a kalandokat. Nem azt mondom, hogy rossz volt, amit kaptam, de mellette egy kicsivel több akció bőven elfért volna.

Nem tudom mit írjak, mert tetszett a könyv, meg nem is. Az előbbi oka a remek alapötlet, az érdekes és szerethető karakterek és persze a Halál. Az utóbbi oka, hogy kissé belassult a történet, hogy Evie kedvencből egy idegesítő nyafkává vált, aki egyik pasiról ugrál a másikra, és hogy az "első csapat" a könyv második felében teljesen eltűnt. Ha Evie karaktere nem változott volna ekkorát, és ha több adrenalin lett volna a történetben, akkor nagyobbat ütött volna. Mindenesetre érdekel a folytatás, remélem mihamarabb érkezik magyarul.
Ui: A magyar borító nekem nem jön be, jobb lett volna, ha marad az eredeti.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2017. szept. 8.

Maggie Stiefvater: A Hollókirály (A Hollóciklus 4.)

Fülszöveg:
Óvakodj az élőktől! Ne bízz a holtakban!
Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét.
A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik

Csak néhány könyvsorozatról mondhatom el, hogy az örök kedvenceim közé tartoznak. Ezek azok a könyvek, amik kitüntetett helyet foglalnak el a szívemben (ez kissé nyálasan hangzott, de igaz!), és amelyek összes része maximális értékelést kapott tőlem. Olyan könyvek ezek, ahol minden a helyén van: a történet, a karakterek és azok fejlődése, a humor, a komoly/komor témák kezelése, az író(nő) stílusa és a hangulat és az a plusz egyediség se hiányzik, ami mindig nagyot lök egy könyv értékelésén. Nem hiába kezdtem ezzel a kis felvezetővel a kritikát, sejthetitek, hogy A Hollóciklus könyvsorozat szintén ezen könyvek körébe tartozik.

Nem tudtam a korábbi részeknél se elégszer hangsúlyozni, mennyire imádom Stiefvater sorozatát. Valami tökéleteset alkotott meg számomra, amivel egyszerűen képtelen vagyok betelni. Az első három részt imádtam, és többször újraolvastam már, így epekedve vártam, hogy végre magyarul megjelenjen a záró kötete, A Hollókirály. Amint sikerült megkaparintanom, rögtön olvasni kezdtem és nem meglepő módon igen hamar kivégeztem. Rövid vélemény: imádtam a befejező részt. A hosszabb kifejtés pedig most következik.


Ahogy írtam a felvezetőben, ez az egyik olyan könyvsorozat az életemben, ahol az elejétől a végéig azt érzem, itt minden a helyén van. Több dologból áll össze egy olyan könyv, ami remek olvasási élményt nyújt számomra. Természetesen most csak saját ízlésemről tudok nyilatkozni, biztos vannak sokan, akiknek nem tetszett az első rész és nem is olvasták tovább. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek más tetszik, mindenki mást szeret, és ez így van jól. Én mindenesetre szeretném minél szélesebb körben terjeszteni, hogy milyen remek A Hollóciklus könyvsorozat és remélem ezzel a kritikával ráveszek néhány embert arra, hogy megpróbálkozzon vele.

A fő történetszál itt éri el a csúcspontját. Gansey nem adta fel élete nagy célját, még mindig a Hollókirály, Glendower sírját keresi és úgy tűnik meg is fogja találni. A természetfeletti szál, a mitikus elemek keverése a fő történetszállal, a karakterek saját személyes "drámájával", és e két elem fantasztikus ötvözése most sem alakulhatott volna másképp. Ha nagyon kategorizálni kellene, akkor én urban fantasynak titulálnám, de azért mégsem teljesen az. Nem a természetfeletti elemek itt a lényeg, én legalábbis nem úgy érzem, mert sosem a mágia, a miszticizmus volt a könyvsorozat erőssége. De nem ám!

Számomra két dolog a legfontosabb ebben a sorozatban. Egyrészt az írónő stílusa. Lassan halad a történet, nincsen nagy adrenalin és inkább a karakterek fejlődésén és egymáshoz való kapcsolatuk alakulásán van a fő hangsúly. Sokan talán épp ezért találhatják lassúnak, netán talán unalmasnak a könyveket, holott ez koránt sincs így. A négy főszereplő olyan remek karakter, annyira élnek a lapokon, hogy szinte már a saját barátimnak érzem őket. Stiefvater egy rejtélyes, humoros és olvasmányos stílust alkalmaz, amitől nagyon gyorsan lehet haladni a könyvvel. Imádom az apró kis humorát, főleg, mikor a karakterek belső gondolatait fejezi ki ezzel. A magyar fordításra se lehet panasz, szerencsére hozzáad az élményhez, és nem elrontja azt.

Gansey és Blue

És hát a karakterek! Korábban is méltattam őket már hosszú sorokon keresztül, de egyszerűen ők a szíve és lelke mindennek. Mind a négyen olyan mások, hogy különbözőbbek nem is lehetnének, ennek ellenére igaz barátok, akik bármit megtennének egymásért a súrlódásaik ellenére is. Néha persze veszekednek, néha persze összezördülnek és haragszanak egymásra, de ha kell, akkor mindig ott vannak és segítenek a másiknak. Korábban ugyebár csak a négy fiú volt és akkor változott meg a helyzet, mikor Blue bekerült a baráti társaságukba, ezzel megváltoztatva a történet folyását és a fiúk életét is.

A kezdetek óta sok minden változott. Egyrészt itt van Gansey és Blue kapcsolata, ami keserédesen szomorú a maga módján. Sosem kaptunk klasszikus értelemben vett szerelmi szálakat, ami nagy szerencse, mert a feleslegesen nyálas romantika elrontotta volna azt, amit nyújt a könyv. Inkább csak lopott pillantások, kis utalások és apró csókok csattantak el, és mindez olyan aranyosan, hogy csakis szurkolni lehet a párosoknak. Gansey és Blue kapcsolata sosem teljesedhetett be igazán, és az elején képtelennek tűnt, hogy két ennyire különböző ember valaha tényleg egymásba fog szeretni. A különbözéseik ellenére működnek annyira jól együtt, mert kihozzák egymás jobbik énjét.

Mi a helyzet a másik párossal? Ronan és Adam? Az első két részben én ebből semmit nem vettem észre, holott sokan írták, hogy már akkor is voltak utaló jelek. Én akkor még kételkedtem, de aztán a harmadik résztől kezdve már számomra is nyilvánvalóvá vált a dolog. Tudjátok mit? Imádom őket együtt. Az ő kapcsolatuk csak most indult el, így nem sokat láthattunk még belőlük, de már most a kedvenceimmé váltak. A másik pároshoz hasonlóan ők is kiegészítik egymást.

Nem csak szerelmes párok kapcsolatának alakulása tetszett, hanem a baráti kapcsolatok szintén. A három fiú nem is lehetne másabb, és mégis igaz barátok. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Ronan a kedvencem, (hisz biztos sokaknak ő az), őt érzem a legbonyolultabb és épp ezért legérdekesebb karakternek. Még most sem ismerhettük meg őt igazán, holott sok titka kiderült, szerintem van még benne sok rejtély és sok-sok kérdés, amire mind tudni szeretném a választ. Gansey-nek és Adamnek is megvannak a saját személyes gondjaik és problémáik és a sorozat végére mindenki megküzd a saját démonjaival.

Ronan és Adam

Három apró negatívumot említenék a végére. Egyrészt most jutottam el arra a pontra, hogy totál feleslegesnek találom Blue családját, mert ha jobban belegondolunk semmi érdemlegeset nem adtak hozzá a történethez. Persze humorforrások, és kellettek felnőttek is, akik segítik a fiatalok kalandját, de akkor sem értem, minek kellettek ennyien ide. Elég lett volna csak Blue anyja és kész. A másik, hogy ebben a részben nem kaptunk egy "méltó" ellenfélt a másik oldalra.

A korábbi részekben az "ellen oldal" szintén érdekes volt a maga módján a saját gondjaival és céljaival, hisz gondoljunk bele... Whelk, Szürke és Greenmantle mennyivel érdekesebb karakterek voltak, mint ez a démon? Ez csak egy sötét hüvely, ami mindent el akar pusztítani. Kissé túlzásnak érzem a démoni szálat, nem igazán tudom hova tenni, azt se bántam volna, ha kimarad a lezárásból és kapunk helyette egy érdekesebb emberi ellenpólust. És a vége! Jobban örültem volna, ha negatív befejezést kap, mert az olyan tökéletes lezárás lett volna, erre csak nem az lesz a vége. Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mert örülök is neki, meg nem is, de úgy hiszem, nagyobbat ütött volna, ha keserédes lesz a vége.

A Hollókirály tökéletes befejezése egy tökéletes könyvsorozatnak. Itt ér tetőpontjára a történet, itt derülnek ki a titkok és rejtélyek, miközben a karakterek közötti kapcsolatok is itt alakulnak át jelentős módon. Az apró szerelmi szálak még mindig aranyosak és szerethetőek, a fiúk és Blue igaz barátsága mind-mind követendő példa, és a természetfeletti szál végig tökéletes párost alkotott a karakterek személyes drámájával, családi gondjaikkal és saját belső démonaikkal. Sajnálom, hogy vége, de szerencsére nem teljesen, mert érkezik a spin-off sorozat Ronan főszereplésével hamarosan. Mindenképp olvasni fogom azt is, érdekel milyen folytatást lehet ennek írni, hisz A Hollóciklus fő történetszála és kérdései mind választ kaptak.
Ui: A borító megint csodaszép, remekül illik a korábbi részekhez.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2017. szept. 5.

Clélie Avit: Itt vagyok

Fülszöveg:
Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül. Hall. Csak ezt senki sem tudja. Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez, ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…

Régóta csücsült már a várólistámon ez a könyv, de nem tudnám megmondani, hogy egyáltalán miért került fel oda. A borító nem valami hívogató, egyszerű és unalmas, a fülszöveg se ígér olyasmit, amiért törném kezem-lábam, hogy olvashassam, és a túlságosan jó értékelés se valami jó jel. Főleg ha realista könyvről van szó, mert ha a jó értékelésű realista könyvet olvasok annak mindig az lesz a vége, hogy nekem cseppet se fog tetszeni.

Azért most vettem a kezembe a könyvet, mert valami rövid kis olvasmányra vágytam és csakis a könyv rövidsége miatt kezdtem neki, fogalmam se volt mire számítsak. Ez a könyv... sajnálom, de ez a könyv az elejétől a végéig egy baromság. Őszintén nem értem miért szeretik ilyen sokan és miért kapott ilyen sok pozitív értékelést, mikor az egész történet unalmas, irreális és ami még rosszabb hihetetlenül bizarr. Mondom is, hogy miért gondolom így.

Az alap ötlet jó lehetett volna. Adott nekünk egy fiatal nő, aki balesetet szenved és hónapok óta kómában fekszik. Már majdnem mindenki lemondott róla, de ő mégis "tudatra ébred", és habár még nem tér magához és nem látszik rajta, hogy menthető lenne, ő mégis hall és érzékel mindent maga körül. Az orvostudomány egyik legnagyobb kérdését helyezi az írónő a középpontba. Vajon a kómában fekvő betegek tényleg hallják, mikor hozzájuk beszélnek? Meddig érdemes bízni abban, hogy felépülnek? Meddig remélhet a család és a barátok? Meddig bizakodhatnak az orvosok, hogy valaha felépül a kómás beteg? Mind izgalmas és elgondolkodtató kérdés, amiről ezerszer szívesebben olvastam és méláztam volna el. Ez a könyv akkor ütött volna nagyot, ha egy családi/baráti dráma áll a középpontban azzal a kérdéssel, hogy megmenthető-e még vajon Elsa?

Sajnos nem ezt kaptuk, hanem egy bizarrul hihetetlen szerelmi történetet, ami a valóságban egyszerűen sosem történhetne meg. Mivel realista könyvről beszélünk, így elvárom, hogy olyan szerelmi szál legyen benne ami reális és ami akár meg is történhetne. Lehet unalmas, akár nyálas, de akkor is olyan legyen, amit el tudok hinni. Erre mit kapunk? A férfi főszereplőnk, Thibault egyik nap véletlen Elsa kórházi szobájába keveredik, hogy itt leljen egy kis nyugalmat saját gondjai elől. Ki tudja miért roppant vonzó lesz számára egy ezernyi csövön lógó, hónapok óta kómás beteg nő, így titokban elkezdi látogatni, beszél hozzá és pár nap alatt halálosan bele szeret. Én meg olvasás közben csak arra tudtam gondolni, hogy MI A FENE VAN?!

Nem vagyok én szívtelen dög, se nem érzéketlen tuskó, szeretem én a romantikát és értékelem a normálisan és reálisan megírt romantikus történeteket, de ilyen egyszerűen nem létezik. Az egész történet egy nagy baromság. Mégis ki az a normális férfi, akkor egy kómában fekvő idegen nőt kezd el látogatni és beszélni hozzá? És a nő barátai és családja miért nem akadnak ki ezen? Egy idegent engednek be a kórházi szobába, aki lehetne akár egy pszichopata is. Ilyen az életben sosem fordulna elő, kérem szépen! Főleg a nő családja nem engedne olyat a nő közelébe, akit nem ismernek és akiről nem tudnak semmit. De komolyan!

Az egész könyv épp ettől lett számomra hiteltelen és ennek következtében felettébb idegesítő. Az írónő egy roppant jó alapötletet rontott el rengeteg irreális cukormázzal és egy a valóságban sosem megvalósulható szerelmi szállal, ami önmagában egy nagy baromság. Pedig a felvetett komoly témák és azokkal kapcsolatos gondolatok engem kifejezetten érdekeltek volna, de sajnos nem ez került a középpontba, hanem éppen az, ami aztán mindent elrontott. Sajnálom, de ez a könyv egy baromság az elejétől a végéig, nem tudok rá jobb szót kitalálni, mert az, és őszintén nem értem, miért kapott ilyen sok pozitív értékelést.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/1

2017. aug. 31.

Dan Wells: Már nincs vesztenivalód (Nem vagyok sorozatgyilkos 6.)

Fülszöveg:
A nevem John Wayne Cleaver. Nem rég múltam el tizennyolc éves, és a szörnyvadászat a hobbim. Egy ideig magányosan harcoltam ellenük, később néhány kormányzati ügynök oldalán, de aztán a szörnyek megtaláltak minket. Mindenkit megöltek, úgyhogy most kénytelen vagyok egyedül folytatni.
De már nem sokáig.
Ez itt az én történetem. Annak is a vége.
A John Wayne Cleaver-sorozat utolsó, lehengerlő felvonásában Dan Wells antihőse végső leszámolásra készül a Sorvadtakkal. A Már nincs vesztenivalód a fiatal sorozatgyilkos történetének váratlan fordulatokban bővelkedő, döbbenetes lezárása.


Szavakkal nem lehet kifejezni mennyire imádom én ezt a könyvsorozatot. Ha elolvassátok a korábbi részekről írt kritikáimat, akkor kaphattok némi fogalmat a rajongásom okáról, de már akkor se tudtam igazán átadni, hogy miért olyan remek a John Cleaver sorozat. El kell olvasni és ha fogékony vagy a stílusra és témára, akkor biztosan neked is a kedvenceddé válik. Az eredetileg trilógiának indult sorozatot Wells megtoldotta még egy trilógiával, aminek roppant örültem, mert Johnból sosem elég. A második trilógia elért a végéhez, nemrég jelent meg az immár (valóban remélem, hogy tényleg) utolsó része.

Wells most sem hazudtolta meg önmagát, hisz egész kis korrekt befejezést kreált a könyvsorozat részére. Ha kötekedni akarok, akkor annyit írnék, hogy nem hozott semmi újat, hanem éppen azt, amit vártunk tőle. Ez lehet rossz vagy épp jó dolog, attól függ, ki melyik oldalról akarja megközelíteni. Személyes véleményem, hogy habár tetszett a lezárás és éppen egy olyan könyvet vártam, amire számítottam, mégis azt kell mondanom, némi hiányérzetem maradt utána. Nem rossz könyv, nem erre akarok utalni, csak szerettem volna ha jobban üt a vége, ha kapok valami megdöbbentőt vagy épp sokkolót, ami sajnos elmaradt. Így mindössze egy korrekt befejezésről van szó, ami hozta az előzőek színvonalát, de nem tett azokhoz semmi többet.

Lehet azért érzek így, mert így a 6. könyvre kezd kifulladni a téma és talán tényleg jobb is, hogy ez az utolsó rész, mert nem tudom hova lehetne már ezt tovább húzni. Ismétlem... nem arra akarok utalni, hogy rossz lett volna vagy unalmas, korántsem így volt, csak valami akkor is hiányzott a lezárásból. Valami nagy durranás a végére. Ha már kritizálni kezdtem a történetet, akkor essünk túl két negatívumon, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Már megszoktam, hogy John mellett a többi karakter lapos és említésre se méltó, de azért jó lett volna, ha végre Wellsnek sikerül egy érdekfeszítőbb mellékszereplőt kreálnia.

Mert az addig oké, hogy John még mindig remek és komplex karakter, de a többiekbe is lehetett volna fektetni némi energiát. Ez sajnos itt se történt meg, abszolút feledhető és szürke mellékszereplőket kaptunk. A másik, amit nem tudtam hova tenni, hogy John hogy a fenébe nem vette észre, hogy ott van az orra előtt, akit keres? Korábban mindig azonnal kiszúrta ki lehet a Sorvadt, most meg rögtön az elején belebotlik (ami szintén kissé irreális volt, mert pont hogy épp az ő házába sétál be és telepszik le), és fel sem tűnik neki? Holott még a legtapasztalatlanabb olvasó szemét is kiszúrja a nyilvánvaló evidencia. Jó értem... Wells kifogyott az ötletekből így a végére, és ezt a kis bakit megbocsátom neki a korábbi remek olvasási élmények miatt.


Ha ezeket nem vesszük figyelembe, akkor viszont egész jó kis könyvről van szó. John még mindig az egyik kedvenc karakterem. Sokat változott a kezdetek óta, felnőtt a maga módján, de mégis ugyanaz maradt, aki volt. Örültem annak, hogy nem vett 180 fokos fordulatot és nem "javult meg" hirtelen, mert az irtó hülyén vette volna ki magát. John pszichopata és az is marad, az olyan emberek, mint ő nem változnak meg soha. Ő is tudja magáról, hogy micsoda, és habár nem tudja levetkőzni a belső ösztöneit és késztetéseit, de próbálja azokat kordában tartani. A történet szép kis ívet zárt be a végére, hisz John új családot talált magának, akik nem helyettesíthetik azokat, akiket elvesztett, de akik között eztán normálisan (a maga szintjén normálisan) élhet, akik ismerik az igazi énjét és akik elfogadják olyannak, amilyen. Akik mellette állnak és mindezek ellenére támogatják.

Annak is örültem, hogy Brooke felszívódása után nem került a helyére semmilyen másik szerelmi szál, és nem ilyen irányba haladt a történt. Jó.. tudom... soha nem is volt klasszikus értelemben vett szerelmi szál ebben a könyvsorozatban, de én nem is hiányoltam. Ez nem erről szólt, hanem egy bonyolult lelkű és világú fiú történetét mutatja be John narrációján keresztül. John gondolatai, belső vívódása, önmaga elleni belső küzdelme és a világgal való harca az, amiért olyan egyedi ez a sorozat.

Vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet, mert egyrészt tetszett a maga nemében, de mint egy könyvsorozat befejezése, többet vártam volna. Maradt némi hiányérzetem, valami nagy dobást vártam a végére, amit nem kaptam meg. Nem azt mondom, hogy rossz, mert nem az, izgalmas és érdekes volt az elejétől a végéig az említett hibáktól eltekintve és John továbbra is örök kedvenc férfi főszereplőm marad. Sajnálom, hogy vége, meg nem is. Igazából nem nagyon lehetett volna már ezt tovább nyújtani. Remélem nem fogja az író a jövőben sem, mert ennek így kellett befejeződnie.
UI: A magyar borító valami pocsék, sajnálom, de nem tudok rá jobb szót mondani. :( Nézzétek meg az eredeti mennyivel hangulatosabb, nem igaz?

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2017. aug. 26.

Cassandra Clare: Éjfél kisasszony (Gonosz Fortélyok 1.)

Fülszöveg:
Öt év telt el a Mennyei tűz városa eseményei óta, amikor az árnyvadászok a kihalás szélére sodródtak. Emma Carstairs már nem gyászoló kislány, hanem egy fiatal nő, aki elszántan keresi szülei gyilkosát, hogy megbosszulhassa szeretteit és az őt ért veszteségeket. 
Oldalán a parabataiával, Julian Blackthornnal egy démoni cselszövést próbál felderíteni Los Angelesben, a Sunset sugárúttól egészen a Santa Monica partjait mosó, igéző tengerig követve a nyomokat. Emmának meg kell tanulnia bízni a szívében és az eszében. A szíve azonban veszélyes irányba húzza…
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Julian bátyja, Mark – akit a tündérek öt évvel ezelőtt elraboltak – egy alku részeként váratlanul hazatérhet. A tündérek mindenre hajlandók, hogy kiderítsék, ki gyilkolja a fajtájukat… és ehhez szükségük van az árnyvadászok segítségére. Ám a tündérek földjén másként telik az idő, így Mark alig öregedett, és nem ismeri meg a családját. Vajon valóban sikerülhet visszatérnie közéjük? Tényleg elengedik a tündérek?


Bevallom őszintén elég negatív érzésekkel álltam neki Cassandra Clare új Árnyvadászos trilógiájának első részéhez. Még mindig tisztán emlékszem mennyire szerettem anno (és még most is persze) az eredeti Végzet Ereklyéi trilógiát, de aztán a középszerű és abszolút felesleges újabb trilógia és az átlagos, egyszer olvasható Pokoli szerkezetek kissé elvette a kedvem attól, hogy érdekeljenek a további könyvei. Nem tetszett, hogy egy olyan brandet próbál felépíteni, amiben még ki tudja hány Árnyvadászos könyvet jelentet meg, mindezt persze úgy, hogy mindegyik könyv összefügg mindegyikkel, ezzel gyakorlatilag rákényszerítve az olvasót, hogy vegye meg az összes könyvét. Nem azzal van a baj, hogy egy Árnyvadász univerzumot épít ki, hanem azzal, hogy annyira összefűzi az egyes sorozatokat, hogy azok egymás nélkül hiányosnak és félek, hogy egyszer olvashatatlannak fognak minősülni.

Nem akarok ebbe a kérdéskörbe jobban belemenni, csak azért ezzel kezdtem a kritikát, hogy lássátok, hogy viszonyulok ehhez a dologhoz. Szóval igen... voltak ellenérzéseim az Éjfél Kisasszonnyal szemben és az sem segített, hogy Emmáék nem lettek a szívem csücskei a Mennyei tűz városában. Hogy akkor mégis mi a fenéért olvastam el? Kérdezhetnétek joggal, mire azt válaszolom, hogy igenis fúrta az oldalamat a kíváncsiságom, mert nagyon sok pozitív kritikát olvastam róla, és ott motoszkált az agyam egy rejtett kis hátsó zugában a gondolat, hogy mi van, ha igazak a pozitív kritikát és a hülye előítéleteim miatt egy remek könyvről maradok le. Milyen jól tettem, hogy engedtem a kíváncsiságomnak! Te jó ég, milyen jól! Imádtam az Éjfél Kisasszonyt, és nem hittem hogy valaha ilyet fogok mondani, de a kedvencemmé vált.


Habár imádtam a könyvet alapjaiban és főként a jó élményeimről szeretnék írni, mégis van egy-két dolog, ami nem nyerte el a tetszésemet. Kezdjük akkor elsőnek ezekkel. Az első nagy hiányérzetem oka, hogy ebben a könyvben Clare már teljesen adottnak kezeli az Árnyvadász világot és gyakorlatilag semmit nem magyaráz el az olvasónak. Úgy veszi, hogy mindenki olvasta az első két sorozatát és mindenki tud mindent, ismer mindenkit, ami nem biztos, hogy így van. Persze nagyobb a valószínűsége, hogy csak a hardcore rajongók olvassák ezt a könyvsorozatot, akik rég túl vannak a korábbi könyvein, de mi van, ha valakit mondjuk épp ez a sorozat fog meg elsőre? Mi van, ha valaki ezt veszi le elsőre a boltok polcairól? Megmondom én mi lesz szegénnyel. Gyakorlatilag nem ért semmit és zavarodottan olvassa majd a könyveit azzal a tudattal, hogy itt valami hiányzik. És valóban hiányzik mindaz, amit a korábbi két sorozatban mind-mind leírt. (Itt jön elő az, amit én nagyon ellenszenvesnek találok, mert ezzel "kényszerít" rá minket, hogy vegyük meg a többi könyvét is, ha érteni akarunk valamit.)

A másik, amit negatívként értékelek az három konkrét karakter lenne. Clare hajlamos arra, hogy felesleges mellékszereplőkkel pakolja tele a könyveit, és sajnos ez itt se alakult másképp. Most komolyan? Minek kellett ide Cristina és Diego? Abszolút felesleges karakterek, főleg a lány, a fiúnak még van is némi fontossága centurio révén, de máshogy is be lehetett volna hozni a történetbe. Minek kell ide Cristina? Emma néha neki panaszkodik, ennyi. Amúgy nélküle is menne tovább a történet. És Kit Herondale? Na ne már! Minek? Minek kellett ide ez a karakter? Mi célja van vele az írónőnek? Minek kellett egy újabb felesleges történetszálat behozni Emmáék sztorijába? Csak hogy legyen oka Jemet, Tessát és Claryéket visszahozni? De minek? Ők minek kellettek ide? Abszolút működött volna nélkülük a történet. Annyira izzadtságszagú volt számomra mindez, Clare megint annyira erőlködve próbálta összefűzni a könyveit és azok szereplőit, hogy most sem sült el jól. (Pontosan ezért nem szerettem meg Emmáékat a Mennyei tűz városában, mert ők pedig ott voltak totál feleslegesek és oda nem illőek.)

Ez a könyv legnagyobb hibája, és ha jobban belegondolunk nem csak ennek a könyvnek a hibája, hanem Clare új írási irányvonalának is. Mégis... habár eléggé húztam a szám a fenti két dolog miatt, egyszerűen nem tudtam nem szeretni a könyvet. Megkockáztatom, hogy van olyan jó, mint anno a Csontváros volt. Persze hülye lennék összehasonlítani a kettőt, mert a kettő teljesen más és vétek lenne méregetni őket egymás mellett. Míg a Csontváros "gyerekesebb" és jóval humorosabb stílusban készült fiatalabb karakterekkel, addig az Éjfél Kisasszony ennél "érettebbre" és komolyabbra sikerült. Emmáék 17-18 évesek, és nem olyan muris és mókás az életük, mint Claryéknek volt. Nincs is olyan sok humor ebben a könyvben, hanem komolyabb témákra fókuszál, de ez itt épp így működik.

Emma és Julian

Nézzük először a karaktereket. Nyugodtan kijelenthetem, hogy Emma eddig a legjobb női főszereplő, simán kenterbe veri Claryt és Tessát. Okos, erős, ravasz, bátor és minden, aminek egy igazi női főhősnek lennie kell. Ismeri az erősségeit és a gyengeségeit, mindent megtesz a céljai eléréséért és a szerettei védelméért, miközben neki is vannak félelmei és gyengeségei. Gyerekkoruk óta legjobb barátok Juliannal és mióta parabataiok lettek még közelebb kerültek egymáshoz harcosokként és barátokként is. Sőt... túl közel. Mindig érdekelt milyen lenne, ha két parabatai egymásba szeretne, hogy tulajdonképpen miért tiltott a szerelmük, és erre most megkaptam a magyarázatot.

Emma és Julian kapcsolata teljesen más, mint a korábbi párosoké, hisz ők nem most ismerkednek meg, hanem gyerekkoruk óta ismerik és szeretik egymást. Így gyakorlatilag nincs nagy felvezetés, hanem rögtön azzal indul a sztori, hogy mindketten titokban éreznek valamit a másik iránt, valami többet, mint amit kellene. A kapcsolatuk így egészen más ívet fog leírni, mint Clary és Jace vagy épp Tessa és Will kapcsolata, és ennek mindenképp örülök. Persze ők is bénáznak és szenvednek már most és gondolom fognak még eleget a folytatásban, de valamiért mégis szurkolok nekik, mert sokkal mélyebbnek és igazabbnak érzem a kapcsolatukat és az azzal járó nehézségeket, mint a korábbi két páros esetében.

Nem csak Emma érdekes karakter, hanem Julian és a Blackthorn család többi tagja szintén. Julian egy megtört lélek, aki habár abszolút normális jófiúnak tűnik, korántsem az, ahogy ez kiderül a történet folyamán. Nyugodtan kijelenthetem, hogy ő az egyik megtört karakter a könyvben, aki rengeteget tűrt és szenvedett magában, akinek sok-sok nehézséggel kellett megbirkóznia, aki sok titkot rejteget. Emma közvetlenebb, pimaszabb és játékosabb, Julian inkább elmélkedő, nyugodtabb és csendesebb és épp ezért egészítik ki egymást annyira jól. A Blackthorn gyerekek közül talán Ty az egyetlen, aki valamennyire érdekesnek tűnik jelenleg, de még ő se kapott olyan nagy szerepet, hogy igazán megismerhessük a furcsaságain túl.

Semmiképp se szeretnék elfeledkezni Markról, a legidősebb Blackthorn fiúról. Persze sejthettem volna, hogy most sem a főszereplők lesznek a kedvenc karaktereim, de ki hitte volna, hogy épp Markot szeretem meg ennyire? Én semmiképp. Mark a legjobban kidolgozott karakter, a leginkább megtört és legérdekesebb szereplő ebben a könyvben. Vívódása a tündér fele és a családja között, vívódása, hogy ki is ő valójában és hova tartozik, a normális világba való visszailleszkedésének nehézségei és a szerelmi szála mind-mind remek volt és ezek miatt vált szinte már az elejétől a kedvencemmé. Az ő karaktere mindenképp a legösszetettebb és ő tette meg a legnagyobb utat. És a szerelmi szála! Mark és Kieran annyira szuperek voltak együtt, hogy azt öröm volt nézni.

A Blackthorn család

A könyv története sem okozott csalódást. Egy nyomozási szál van a középpontban, ami szintén újdonságnak számít a korábbiakhoz képest. Mintha egy Árnyvadász világba oltott detektív regényt olvasnék némi családi drámával vegyítve, és kész a tökéletes recept. Clare most nagyon eltalált valamit, nekem tetszett a fő történetszál, a nyomozás, a gyilkos kiléte és indokai. Főleg annak örültem, hogy most végre egy olyan "fő gonosz" áll a másik oldalon, aki nem a hatalomért küzd (mint Valentine és Mortmain tette), hanem akinek indokai sokkal mélyebbek és szomorúbbak, és akivel épp ezért valamilyen szinten együtt lehet érezni. Hisz ő csak az elveszett szerelmet (szerelmét) akarta visszakapni. Épp ezért annyira tragikus az ő története, és esküszöm valamilyen szinten drukkoltam neki, mert tökéletesen megértettem az indokait és a haragját.

A korábbi könyvekben a tündérek valahogy mindig háttérbe szorultak a vámpírok, várfarkasok és boszorkánymesterek mellett, és épp ezért is érdekelt ez a könyvsorozat, mert tudtam, hogy itt a tündérek nagyobb szerepet fognak kapni már csak azért is, mert Mark és Helen félig ugyebár tündérek. Persze arra nem számítottam, hogy most nem a Tündérkirálynő fog újra gonoszkodni, hanem épp ellenkezőleg. Ebben a könyvben a másik udvar, az Ellenudvar (ami tök bénán hangzik, így én az eredeti angol kifejezést használom a jövőben), vagyis az Unseelie udvar kerül előtérbe. Kissé fura, mert eddig róluk gyakorlatilag semmi szó nem esett, sem arról, hogy két külön udvar lenne, a Seelie udvar a Tündérkirálynővel, és az Unseelie udvar a Tündérkirállyal. Van egy olyan érzésem, hogy az Unseelie udvar és a királyuk még többet fog a folytatásban szerepelni, vagyis nagyon remélem, főleg Kieran és Mark kapcsolódása révén, és mert a "fő gonosz" ténykedéseihez szintén volt közük. Remélem így lesz, mert engem nagyon érdekelnek.

Nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni Clare új trilógiájának bevezető része, mégis így lett. Persze volt benne egy-két dolog, amivel nem értek egyet és ami szúrta a szemem, de összességében teljesen magával ragadott a történet, ami végig izgalmas és fordulatos volt, remek karakterekkel és két remek szerelmi szállal, komolyabb témákkal és egy abszolút emberibb és megtörtebb " ellenséggel", mint akikkel korábban találkozhattunk. Iszonyúan várom a folytatást, remélem érkezik mihamarabb magyarul.
UI: A borító valami csodaszép és követi a korábbi trendet, vagyis az egyik főszereplő van a tetején. Az első rész Emmát ábrázolja.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2017. aug. 17.

J.A. Redmerski: Megölni Sarait (Gyilkosok társaságában 1.)

Fülszöveg:
Sarai mindössze tizennégy éves volt, amikor édesanyja kiszakította az általa ismert világból, hogy attól kezdve egy kegyetlen drogbáró mellett éljen Mexikóban. Idővel a lány elfelejtette, milyen a normális élet, ám sosem adta fel a reményt, hogy egy napon elszökhet a telepről, ahol az elmúlt kilenc évben fogva tartották. 
Victor hidegvérű bérgyilkos, aki Saraihoz hasonlóan, kiskora óta mással sem találkozik, csak halállal és erőszakkal. Mikor a telepre érkezik, Sarai meglátja a férfiban a lehetőséget a szökésre. Ám a dolgok nem a terve szerint alakulnak, és a lány egyik veszélyes férfi karmai közül a másik szorításába kerül.
Menekülés közben Victor egyre kevésbé hallgat az ösztöneire, és úgy dönt, segít Sarainak. Ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, Victor azon kapja magát, hogy bármire képes azért, hogy megóvja a lány életét, akár még a testvérével, Niklasszal való kapcsolatát is feláldozná, aki mostanra – csak úgy, mint mindenki – holtan akarja látni Sarait.
Ahogy Victor és Sarai lassan megtanulnak bízni egymásban, a köztük lévő különös vonzódás pedig erősödik. Ám lehet, hogy végül tapasztalata sem lesz elég, hogy megmentse a lányt, mivel az olyan hatással van a férfira, ami a saját halálához vezethet.


Nem sok New Adult (továbbá NA) könyvet olvasok, mert ahogy tapasztaltam két dologról szólnak. Rengeteg értelmetlen nyavalygásról és mellé egy komoly témáról, amit persze csak felületesen kezel az író és ahelyett, hogy megérintene, inkább csak felidegesít vele. Mellé kapunk egy szürke főhősnőt és egy "álompasit", akire csorgatni kellene nyálam, de ez valahogy sosem jön össze, mert a pasiról semmi egyéb nem derül ki, csak annyi, hogy jól néz ki. Ki ne felejtsem a sok értelmetlen összeveszést, félreértés, megcsalást és miegymást. Klisé, klisé hátán. De nem szeretnék lemondani a műfajról, így néha próbálkozom.

A Könyvmolyképző "Rázós könyvek" sorozatának egyik nemrég megjelent darabja, a Megölni Sarait. Miért keltette fel az érdeklődésemet? A fülszöveg nem ígér semmi olyat, amitől azonnal kézbe vettem volna. Nem. Most nem az fogott meg. Megmondom őszintén, hogy a felszínes énem előtörvén a borító alapján választott. Nem tudom miért, de nekem ez a borító baromira tetszik. A színvilág, a hangulat, amit sugall és magában az egész. Szóval igen, ezt a könyvet csakis a borítója miatt szerettem volna elolvasni.

Jó döntés volt? Határozottan igen. Mikor már azt hittem nem találhatok új NA kedvencet Tarryn Fisher Szeress, ha hazudok is könyvsorozata mellett, akkor megérkezik Redmerski és egy olyan remek könyvet készít, hogy esküszöm rögtön a kedvencemmé vált. Nagyon tetszett a könyv az elejétől a végéig több okból kifolyólag. Egyrészt imádtam a történetet. Végig olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy akciófilm elevenedve meg előttem. Olyan pörgős és izgalmas, olyan hangulatos és érzelmes volt a történet, hogy nem lehetett unatkozni rajta. Néhány durvább rész, némi gyilkolás és ez-az, egy kis erotika itt és ott, és kész a tökéletes egyveleg. A recept tökéletesen lett összerakva, az írónő megtalálta az egyensúlyt, hogy ne legyen túl véres, túl nyálas, túl erotikus, se túl unalmas. Mindezek volt egyszerre, de egyik se ment a másik rovására.

Ha a műfaját kellene meghatároznom, akkor krimiként vagy "akciókönyvként" (az akciófilmek mintájára) tudnám leírni. Ezzel szerintem elmondtam mindent. Persze nem Redmerski találta fel a spanyolviaszt és hozza azért a tipikus kliséket is, de ezek most mégsem zavartak, mert mellette olyan pluszokat tudott nyújtani, amitől a korábbiakat nyugodt szívvel el tudtam nézni.

A másik ok, amiért tetszett, az maga a főszereplő. Ahogy haladt előre a történet úgy kedveltem meg egyre jobban Sarait. Sok borzalmas dolgon ment keresztül és emiatt teljesen kiégett lelkileg. Már nem az a lány, aki azelőtt volt. Mégis szökni akar, hogy visszakapja a normális életét, csak aztán jön rá, hogy a normális élet már nem opció számára. Nem egy nebáncsvirág ő, és sokkal erősebb és okosabb, mint amilyennek az elején tűnhet. Megismerhettük őt a végére, de úgy hiszem még mindig vannak titkai, van még olyan oldala, amit nem láthattunk.

Kihasználva az egyetlen szökési lehetőségét évek óta, Victortól próbál segítséget kérni, aki maga sem egy paprikajancsi. És még finoman fogalmaztam. Túlzottan finoman. Victor egy rejtélyes és kiismerhetetlen bérgyilkos, aki egy bérgyilkos szervezet talán legjobb embere és aki minden bűntudat nélkül lepuffant akárkit. Ő Victor, aki persze nem olyan kegyetlen és megközelíthetetlen, mint amilyennek elsőre tűnik, van neki gyengéd oldala is, amit Sarai hoz elő belőle. Mindketten nagy hatással vannak egymásra, hisz Sarai hatására Victor "elpuhul" egy kicsit, (főleg a lánnyal), mialatt Victor hatására Sara megerősödik és rájön, hogy milyen életet szeretne eztán magának. És persze, hogy nem a nyugodt kertvárosi élet mellett dönt...

Mivel váltott nézőpontos történetmesélést alkalmaz az írónő, így mindkettejük gondolataiba beletekinthetünk. A történet haladásával párhuzamosan, az együtt átélt szörnyűségek és megpróbáltatások közelebb hozzák őket egymáshoz és rájönnek milyen jól és milyen összhangban tudnak együtt dolgozni. A kapcsolatuk is hihetően alakul, nem lett kapkodós, se tutyi-mutyi az egész. Tehát maga a szerelmi szál se olyan idegesítő, mint általában lenni szokott az NA könyvekben, mert azon kaptam magam, hogy szurkolok nekik.

Van még egy karakter, akit mindenképp szeretnék megemlíteni, ő pedig Niklas. Ugyanannak a bérgyilkos szervezetnek dolgozik, mint Victor és mint kiderül, ő Victor öccse. Fura kapcsolat van köztük, mert annak ellenére, hogy testvérek és ugyanazt csinálják, valami mégis közéjük áll és nem teljesen tudnak megbízni egymásban. Niklasról sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mit akarhat, hogy mi a valódi célja, de szerencsére az lett, amit vártam. Érdekes karakternek ígérkezik ő is, remélem a folytatásban még többet megtudhatunk róla.

Holott a műfaj nem a kedvencem, ez a könyv mégis iszonyatosan tetszett. Izgalmas, pörgős és kissé véres történet, melyben két remek főszereplő viszi a hátán sztorit. Mindketten komplex karakterek, saját tragédiákkal, saját gyengeségekkel és saját célokkal. Váratlanul keresztezik egymást az útjaik, de aztán rájönnek, milyen jól tudnak együtt dolgozni. Remek bevezető volt, mihamarabb ide a folytatást! Remélem érkezik minél hamarabb!

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...