2018. nov. 4.

Philippa Gregory: A fehér királyné (Rózsák háborúja 2.)

Fülszöveg:
A fehér királyné egy rendkívüli szépségű és becsvágyú nő történetét meséli el, aki magára vonja a frissen megkoronázott ifjú király figyelmét, majd titokban feleségül megy hozzá, és a királyi méltóságig emelkedik. Miközben Elizabeth felnő magas pozíciója követelményeihez, és családja sikeréért küzd, két fia olyan rejtély központi alakjává válik, amely évszázadok óta zavarba hozza a történészeket: ők a londoni Tower eltűnt hercegei, sorsuk a mai napig ismeretlen.

Nagy kedvencem Philippa Gregory Tudorok könyvsorozata, amit ki tudja hányszor olvastam végig (jut eszembe, régen olvastam utoljára, lehet újra sort kellene rá keríteni). Így mikor elkezdték magyarul kiadni ennek az előzménysorozatát, már akkor tudtam, hogy egyszer arra is sort kerítek. Aztán úgy alakult, hogy a Rózsák háborúja könyvekből készült két tévésorozatot, A fehér királynét és A fehér hercegnőt hamarabb megnéztem, és csak most jutottam el odáig, hogy a könyvekre sort kerítsek.

Nekem tetszett a két sorozat, és nem csak azért, mert szeretem a történelmi sorozatokat, hanem azért is, mert így jobban megismerhettem a Tudor dinasztia előtti időszak történéseit és a trónra jutásuk folyamatát. Közelebbi képet kaphattam a Rózsák háborújáról és annak főbb szereplőiről, és elkezdett ez a korszak is érdekelni, így azóta sokat olvasgattam a témában. Persze joggal mondhatjuk, hogy Gregory könyvei fikcióval erősen kevert történelmi regények, melyekben az ő saját változatát mutatja be igencsak romantikus és eltúlzott változatban azoknak a tényeknek, amiket a történelemkönyvekből ismerhetünk. Mindez azonban nem csorbít a tényen, hogy Gregory remek író és olyan módon keveri a fikciót a valósággal, hogy annak általában egy letehetetlen és izgalmas romantikus történelmi könyv lesz az eredménye.

A Rózsák háborúja könyvsorozat hat részből áll, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor én ebből csak kettőt tervezek elolvasni. A fehér királynőt, és utána majd a A fehér hercegnőt is. A többi könyvek főszereplői számomra nem olyan érdekes vagy megkapó személyiségek, hogy elolvassam a saját könyvüket. A fehér királyné tévésorozat az azonos című könyv, A vörös királyné és A királycsináló lánya könyveken alapszik, és mivel a sorozatot előbb láttam, és sem Margaret Beaufort, se Anne Neville nem került igazán közel a szívemhez, ezért se fogom olvasni a saját könyvüket. A tévésorozatban éppen elég volt belőlük.


Megint az az eset áll fenn, hogy egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni egymástól a tévésorozatot és a könyvet, így mindkettőről beszélnék egyszerre. A sorozat tetszett, és épp ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy a könyv majd mennyi pluszt tud hozzáadni ahhoz, amit ott láttam. Mind tudjuk, hogy a könyvek mindig jobbak, mint a belőlük készült adaptációk, de ez itt nem teljesen igaz. Vártam, hogy a könyv majd jobban bemutatja a karaktereket, hogy jobban megértem a motivációikat, de mondjuk ki, a könyv pontosan ugyanazt adta, mint a sorozat. Ha fordítva nézzük, ez jó dolog, mert így utólag meg tudom állapítani, hogy a tévésorozat egy remek adaptációja lett a könyvnek, csak sajnos én épp fordítva kaptam az élményt, és a tévésorozat után a könyv már nem ütött akkorát.


A másik problémám a könyvvel, hogy Elizabeth Woodwille a narrátorunk, és csakis az ő szemén keresztül látjuk a történetet. Így a sorozat után erős hiányérzettel fejeztem be a könyvet, mert míg ott a többiek nézőpontjába is beletekinthetünk, itt végig Elizabeth fejében és gondolatai közt voltunk. Elizabeth pedig nem egy nagy karakter, ha engem kérdeztek. Persze erős nő, küzd a céljaiért, ravasz és kitartó, mindent megtesz a hatalomért, amit megszerzett magának, de még sincs olyan mélysége a karakterének, olyan egyedisége ami miatt közel kerülhetett volna hozzám. A lánya, Lizzy számomra sokkal érdekesebb (legalábbis a tévésorozat alapján), de róla inkább majd a saját könyve olvasása után beszélnék.

Gregory még mindig tud írni, igazán olvasmányos a könyve, ezzel sosem volt gond és szerencsére most sem. Mégis hiányérzettel fejeztem be, mert a sorozathoz képest semmi többet nem tudott számomra nyújtani. Nem gyakran mondok ilyet, de szerintem A fehér királynő tévésorozat sokkal jobb és összetettebb lett, mint maga a könyv, amiből készült. Lehet, hogy azért mert a sorozat három könyvet dolgoz fel, ami mindenképp jó ötlet volt, nem tudom. A fehér hercegnőt, Yorki Lizzy könyvét még el fogom olvasni, de a könyvsorozat többi része sajnos nem nagyon érdekel. Egyszeri olvasmánynak jó volt, de a Tudorok könyvsorozat ezt messze kenterbe veri.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

A fehér királyné sorozat előzetese:

2018. okt. 24.

Into the Badlands (A Pusztaságban) 1.-2. évad összegzés


A történet:
Az "Into the Badlands" harcművészeti témájú sorozat, amelynek alapja a klasszikus kínai mese, a "Nyugati utazás" / "Journey to the West". A sorozat a néhány évszázaddal későbbi jövőben játszódik. Több millióan vesztették életüket természeti és egyéb, ember által okozott katasztrófákban. Államok omlottak össze. Kezd kialakulni a feudális társadalom, amelyben a gazdagság és a hatalom a legerősebbek és legbrutálisabbak kiváltsága. A sorozat Badlands vidékén játszódik, amely területen hét rivális nagybirtokos osztozik. Ők ellenőrzik a mindennapi élethez szükséges feltételeket, és támaszkodnak saját lojális hadseregükre. A katonák, akik a sorozatban Clippers névre hallgatnak, olyan státuszt és kényelmet élveznek, amelyről földi halandó csak álmodik, és akik életüket is feláldozzák urukért. Kevesen érik meg a 30. születésnapjukat, de Sunny (Daniel Wu) nem hétköznapi harcos. A harcművészetek kíméletlen profija. Alulról indulva hamar felküzdötte magát, és vezető harcosa és legfőbb bizalmasa lett Quinn nagyúrnak, akit a magyar származású Marton Csokas alakít. (Forrás: port.hu)

Ez is egyike azoknak a sorozatoknak, amiket évek óta kerülgettem, de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy elkezdjem. Mindig volt valami érdekesebb, mindig volt valami más, ami jobban felkeltette a kíváncsiságomat és folyamatosan háttérbe szorult. Most valahogy ismét az eszembe jutott, és gondoltam miért ne? Próbáljuk meg. Aztán rögtön megfogott magának. Pár napja fejeztem be a második évadot és gondoltam írok néhány sort az első két évadról, ami igazából egy konkrét kerek történet, így jobb is, hogy egybevonom őket. Összesen 16 részről van szó, az első évad mindössze 6 részt jelent, a második pedig 10 részt, a részek nagyjából 40-45 percesek. Láthatjátok, hogy nem nagy dolog végignézni. Nálunk is vetítették a sorozatot, így van hozzá magyar szinkron, de én felirattal néztem, mint mindig.

A sorozat legnagyobb erőssége a furcsasága és a különcsége. Nem amiatt lehet érdekes, mert egy újabb poszt-apokaliptikus történetet mesél el, mellesleg azt is jó nagy hézagokkal, nem is azért mert folyik a vér ezerrel, hanem azért mert itt a harcművészet jelenti a lényeget. Hőseink fegyverek nélküli világban élnek és a hatalomhoz vezető úton, vagy a hatalom megtartásának nehézségein nem a puskák, gránátok és egyéb modern fegyverek segítik őket, hanem a harcművészet már-már szinte balettszerű mozdulatai. Saját testük a legnagyobb fegyverük, na meg a kardok és tőrök sokasága. Ettől olyan különleges az Into the Badlands. Minden részben található minimum egy remekül megkoreografált harcjelenet és én pedig ámulva néztem, ki hogy ugrál, forog, esik, szaltózik össze-vissza. Persze néha kissé irreálisak egyes mozdulatok, hisz van amit nem lehetne megcsinálni valójában, de még az irrealitása ellenére is jó nézni ezeket a közelharcokat.


A másik, ami miatt tetszett az alap története, holott nem egy nagy kunszt. Fent olvashatjátok a lényeget, így nem ismételném önmagam. Szeretem a poszt-apokaliptikus sztorikat, és habár ez a világfelépítés több sebből vérzik, és nagyon sok mindenre (még) nem kaptunk magyarázatot, ezért vannak fenntartásaim vele kapcsolatban. Azért nem említem meg ezt nagyobb problémának, mert nagyon az elején járunk és lehet később megkapjuk a magyarázatot, hogy mi történt a világgal pontosan, hogy miként alakult ki a bárók rendszere, miért pont hét báró lett és így tovább. A természetfeletti szálról nem is beszélve, amit szintén csak behoztak, de érdemi magyarázatot erre se kaptunk idáig. Hogy jön ez ide? Mi ez a sötét erő tulajdonképpen? Kérdések, amikre nem érkezett válasz, de lehet később fog. Nagyon remélem.

Adott tehát egy érdekes alap remek harcokkal, amit ámulva nézhetünk végig, de mindez nem lenne elég, ha nem lennének jók a karakterek és nem történne velük semmi izgalmas. A hatalmi harcok vannak a központba, a bárók nem nyugszanak saját területükön, így mindig próbálva kiterjeszteni befolyásukat, egymás ellen fordulnak. Néha szövetséget kötnek egyikőjük ellen, aztán hátba támadják egymást egy résszel később, mert mindegyiknek az a célja, hogy ő birtokolja a legnagyobb hatalmat a Pusztaságban. Kapunk több főszereplőt, azok nagy része számomra totálisan érdektelen vagy irritáló, így nem beszélek mindenkiről, inkább a kedvenceimet emelném ki.


Abszolút főszereplőnk, Sunny, aki a nevével ellentétben nem egy "napfényes" személyiség. Ő Quinn nagyúr legjobb Pengéje és leghűségesebb katonája. Sunny élete akkor vesz nagy fordulatot mikor rátalál M.K.-re és megmenti a fiút, majd mikor megtudja, hogy szeretője, Veil terhes és hamarosan gyerekük születik. A Pengéknek nem lehet családjuk, hogy semmi se vonhassa el a figyelmüket a bárójuk szolgálatától. Sunny hamarosan ráébred, hogy Quinn se érdemli meg tovább, hogy őt szolgálja, így elkezdi szökésüket tervezni. Nagyon kedveltem Sunny-t, holott általában elég halálmadár képet vágott. Szegény nagy utat tett meg a két évad során, nehéz döntést kellett meghoznia, mikor feladta korábbi életét azért, hogy megmentse azokat, akiket szeret. Nagyot bukott, de aztán visszatalált oda, ahova való és bevégezte a sorsát.

A másik számomra érdekes karakter Quinn volt, de ha őszinte akarok lenni, akkor nem lett a kedvencem. Ő az abszolút "fő ellenség" az első két évadban. Quinnt a hatalma élteti na meg a nők, és éppen ezek okozzák végül a vesztét. A fia, Ryder és Sunny árulása miatt ő is nagyot bukik, de annál keményebb fából faragták, minthogy feladja. Újabb tervet sző hatalma visszaszerzése érdekében, miközben kezd kissé megőrülni. Halálos betegségben szenved, agydaganata miatt egyre őrültebb tetteket visz véghez, szinte mindenkit elmar maga mellől, és a végére már az sem érdekli, hogy kit kell magával vinnie a sírba. Ha neki vége, akkor mindenki másnak is. Semmi sem számít már neki. Őt csak gyűlölni lehet, de azt el kell ismernem, ő is nagy utat tett meg és sosem adta fel a céljait. Az egyik legerősebb karakter volt a sorozatban, de a végét nem kerülhette el.

Sunny mellett a másik kedvencem ki más lehetne, mint az Özvegy. Bírom az erős és komplex nő karaktereket és Minerva az volt a javából. Harcban kenterbe veri a férfiakat, és habár elsőnek úgy tűnik, hogy egy hataloméhes nő, aki saját önző érdekei miatt ölte meg a férjét és teszi, amit tesz, de aztán kiderül, hogy nemesebbek a céljai. Meg akarja szüntetni a férfiurak uralmát, vagy legalább azt elérni, hogy elfogadják őt bárónak a halott férje helyett és békében élhessen a saját területén. Befogadja a menekülteket, segít az elnyomott nőknek. Kicsit néha agresszív, kicsit néha a fejébe száll a hatalom, főleg a második évad vége felé, de akiket szeret, azoknak sosem tudna igazán ártani. Szerettem a Minerva és Tilda közti anya-lánya kapcsolatot. Később jót tenne neki egy szerelmi szál, mert engem érdekelne, hogy mennyiben változna a karaktere egy férfi hatására.


Sajnos azonban volt néhány dolog, ami egyszerűen nem tetszett a sorozatban. A végére teljesen elegem lett a felesleges és lapos karakterekből, akiket a hátam közepére se kívántam. Veil unalmas, csak annyi volt a funkciója, hogy Sunny tetteit motiválja. Baije irritáló ezzel az erőltetett vicces csávó karakterrel, M.K.-t nem tudom hova tenni, mert néha egész jó volt, de legtöbbször inkább csak untatott. Inkább a körülötte lévő rejtély érdekel, hogy mi pontosan a képessége, honnan ered és hogy-hogy egyeseknek van ilyen képessége és másoknak nincs. Ha nem lenne a képessége, akkor ugyanolyan unalmas és felesleges karakter lenne, mint Veil.

A másik aminek nem örültem, hogy elég lassan halad a fő történetszál és még mindig semmit nem tudunk Azráról. Gondolom az lenne majd a fő cél, hogy oda eljussanak hőseink, de Azra nevének néhány belebegtetésén túl, szinte semmi nem derül ki erről az utópikus városról. Jó persze, most még mindenki a hatalomért küzd és hogy leszámoljon az ellenségeivel, de remélem utána útra kelnek, hogy megtalálják Azrát. Szeretnék többet megtudni erről a városról, hisz a képességek is onnan származnak valószínűleg. M.K., Sunny és Minerva onnan származnak, remélem többet megtudunk majd a múltukról, nagyon érdekel mit hoznak ki ebből a szálból.

Az Into the Badlands egy roppant érdekes és fura sorozat, vagy bejön valakinek rögtön a stílusa, vagy nem. Az holt biztos, hogy engem rögtön megfogott és habár voltak benne unalmas vagy felesleges szálak, néhány értelmetlen vagy szükségtelen kavarás, és érdektelen karakterek, de ezeken túl mégis tetszett és folytatni fogom a harmadik évaddal. Rengeteg nyitott szál van még, amikre remélem előbb-utóbb érkezik a magyarázat. Nagyon várom mi történik eztán Sunnyval és Minervával, remélem mindkettő visszatér a helyes útra. Nagy kár, hogy a két kedvencem általában egymás ellen van, de sajnos ez a helyzet. Remélem a harmadik évad még jobb lesz.
UI: A főcím iszonyúan ötletes, a zene, a képek, az utalások, nekem nagyon tetszik, lent linkelem nektek. Egyszer nem pörgettem végig, hanem minden egyes résznél végignéztem.
Értékelés: 10/8

Előzetes


Főcím:

2018. okt. 19.

Defenders (Oltalmazók)


Mikor tavaly nyáron kijött a sorozat, rögtön lecsaptam rá és akkor végignéztem, ahogy érkezett hozzá a magyar felirat részről-részre.  A Daredevil nagy kedvencem, viszont Jessica Jones, Luka Cage és Dany Rand, vagyis Vasököl teljesen ismeretlenek számomra. Nem láttam a saját sorozataikat, mert nem érdekeltek. Valahogy sosem hoztak lázba. Daredevil miatt azonban adni akartam egy esélyt ennek a cross-over szériának és nem is bántam meg, hogy így tettem. Tavaly azonban valamiért nem éreztem késztetést arra, hogy kritikát írjak. Nemsokára érkezik a Daredevil 3. évada és ennek örömére újranéztem az első kettőt és ha már így belejöttem a Defenders-t is, és gondoltam ideje pótolni azt, ami tavaly nyáron elmaradt. Egy nyolc részes Netflix minisorozatról van szó, a részek 40-55 percesek, magyar szinkron nincs hozzá.

A Defenders a Daredevilben és az Iron Fistben történteket vezeti tovább. A Kéz újra mesterkedik valamiben, mert ők sosem adják fel. Vezetőjük, Alexandra szent céljának tűzte ki, hogy legyőzhetetlen hatalomra tegyenek szert, ehhez pedig a Fekete Égboltot akarják felhasználni. Elektra sajnos nem nyugodhat békében, mert visszahozzák az életbe, hogy saját céljaikra használják fel a nő erejét. Matt, Jessica, Luke és Danny mind más-más szálon keverednek az események sűrűjébe, de aztán rájönnek, hogy csak együtt képesek felvenni a harcot a Kézzel és meghiúsítani a terveiket.


A Defenders nevezhetnénk a Bosszúállók "kis tesójának", hisz ugyanazt kapjuk itt kisebb kiadásban, mint amit a Bosszúállókban látványosabban és nagyobb volumenben. Négy teljesen különböző személyiség botlik egymásba, hogy aztán együtt harcoljanak egy gonosz szervezet ellen a városuk megmentése érdekében. A sorozat alap története nem egy nagy kunszt és nincs benne semmi újdonság, mert még mindig a Kéz a nagy ellenség. Ha már egyedül nem tudták őket legyőzni, akkor közösen talán menni fog. Persze le kellett már véglegesen zárni a Kéz szálat, ennek épp itt volt az ideje, de talán az még jobb lett volna, ha valami teljesen új alap történetet kapunk.

Ha jobban megvizsgáljuk az eseményeket, a Defenderst inkább venném a Daredevil vagy az Iron Fist egy újabb évadának, mert igazából hozzájuk kötődnek jobban a mostani események. Jessica és Luke bevonása kicsit erőltetettnek tűnik, "kicsit" túl nagy véletlen, hogy mindketten érdekeltté válnak abban, hogy segítsenek. Ők ketten voltak a gyengébbik láncszemek, kicsit mintha csak a képességeik miatt kellettek volna ide, semmi másért. Az egyik golyóálló, a másiknak szuperereje van. Harcban igazán jó jönnek, ez igaz, de a jelenlétük ennek ellenére mégis erőltetettnek tűnt.

 A történet eleje lassabb, mert fel kell építeni a szálakat, hogy aztán azok értelmesen összeérhessenek. Mindenki kap egy kis bemutatást, aminek örültem, mert Daredevilen kívül a másik hármat nem ismertem, így legalább el tudtam őket helyezni a kis fejemben. Aztán ahogy találkoznak és felveszik a harcot a Kézzel és Elektrával, onnan lesz egyre izgalmasabb  a történet. Sajnos megkapjuk a négy sorozat mellékszereplőit is, ami ha engem kérdeztek totál felesleges lépés volt és mintha csak időhúzásnak lettek volna iderakva. Én abszolút meglettem volna Karen, Foggy, Trish, Jessica szomszédja és Claire nélkül, a rendőrnőnek volt talán leginkább értelme a történetben, na meg Colleennak. Őt bírtam, mert ő legalább tudott harcolni. Jobban a hasznát lehetett volna venni. Stick nagy meglepetés volt számomra, neki szintén örültem, mert mindig nagyon bírtam az öreget. Most is hozta a formáját.


Örültem annak, hogy végre normálisan el lett magyarázva, hogy mi a Kéz és kik a tagjai tulajdonképpen. Madame Gao-t ismertem már, a többiek viszont újdonságnak számítottak. A japán csávó Nobu főnöke, mintha csak Nobu szellemét láttam volna benne. Aztán kaptunk egy afrikai hadvezért, aki elég hamar kidőlt a sorból, de hát nem is volt olyan érdekes, mint a négy társa. Habár keveset szerepelt, de nekem szimpatikus volt Bakuto, főleg a Colleennal való kapcsolata révén, még érdekelni is kezdett a közös múltjuk, csak ezért lehet belenézek az Iron Fistbe. (Mondjuk azt nem teljesen vágtam, hogy szerelmi kapcsolat volt köztük, vagy csak szimpla tanár-diák jellegű, de mindenesetre érdekes volt a dinamikájuk. Nem bántam volna, ha több interakció lett volna köztük.)

Alexandra-ról sem feledkeztem meg, de az a nagy helyzet, hogy őt nem igazán tudom hova tenni. Ő lenne a nagy félelmetes és a többieket összefogó vezető, de mivel semmi érdemlegeset nem csinált soha, csak osztotta az észt és parancsolgatott, így nem tudtam komolyan venni. Tetszett a fordulat, ami vele történt, bár mikor elsőnek láttam, akkor eléggé meglepett, de nem sajnáltam egy cseppet sem. Elektra... Elektra... ő a másik, akit nem tudtam hova tenni. A Daredevilben kedveltem őt, de itt egyszerűen nem értettem őt, sem a motivációit.


Nem azzal volt a gond, amikor még nem tudta kicsoda, de miután visszatértek az emlékei, miért folytatta tovább a sötét terveit? Mi értelme volt az egésznek? Ha Alexandra csinálta volna végig, akkor érthető, hisz neki mindig ez volt a célja, de Elektrának mi oka volt rá? Főleg hogy így szembekerült Mattel, és ellenségekké váltak, pedig mindig is az volt a célja, hogy Mattel lehessen. Számomra ez nagyon furán vette ki magát, így Elektra karakterét nem tudtam megérteni. Főleg hogy Matt próbált többször hatni rá, de mintha meg sem hallotta volna. Logikátlanul viselkedett, ez a nagy helyzet.

Nem volt végig komor a hangulat, kaptunk elég sok kis poént és beszólogatást, főleg azt bírtam, mikor a négy hős egymást "csipkedte" és próbáltak egymáshoz alkalmazkodni és nem csak a saját fejük után menni. Az első pár rész az építkezésről szólt, de ahogy összeértek a szálak, akkor felpörögtek az események. Remélem a Kéznek tényleg vége, mert már túl sokat szerepeltek a Marvel sorozatokban, kérek szépen új fő gonoszt mindenkinek. Kíváncsi vagyok lesz-e még ilyen cross-over évad, szerintem lenne benne potenciál, ha egy teljesen új és még izgalmasabb történetet készítenek nekik. Majd meglátjuk.
Értékelés: 10/7

Előzetes:

2018. okt. 12.

Marie Lu: Az ifjú kiválasztottak (Válogatott ifjak 1.)

Fülszöveg:
Van ​ki gyűlöl minket, akasztófára való zsiványként gondol ránk. 
Van ki retteg tőlünk, démonnak tart, máglyára vetne mindannyiunkat.
Van ki bálványoz minket, az istenek gyermekeinek vél.
De egy sincs, ki ne hallott volna rólunk.
Adelina Amouteru túlélte a vérlázat. Durva lelkű apja szerint ő egy malfetto, irtóztató, utálatos teremtmény, aki szégyent hoz a családjukra, és a boldogulásuk útjában áll. De a pletykák szerint, a láz túlélői közül néhányan nem csak forradásokkal lettek gazdagabbak – úgy tartják, néhányan rejtélyes hatalomra tettek szert, és bár a kilétük titokban maradt, úgy kezdték emlegetni őket, hogy a kiválasztott ifjak.
Teren Santoro a királynak dolgozik. Az Inkvizíció fejeként az ő feladata felkutatni az ifjú kiválasztottakat, hogy elpusztítsák őket, mielőtt még ők pusztítják el az országot. Veszélyesnek és bosszúszomjasnak tartja őket, de lehet, hogy a legsötétebb titkot maga Teren rejtegeti.
Enzo Valenciano a Tőr Társaságának vezetője. E titkos társaság kutat az ifjú kiválasztottak után, hogy előbb találjon rájuk, mint az Inkvizíció. És most Adelina személyében a Tőrök olyasvalakire bukkannak, akinek a hatalmához hasonlót még nem láttak.
De függetlenül attól, mit gondoltak róluk, a nevüket mindenki ismerte. A Kaszás. Magiano. A Széljáró. Az Alkimista. Az ifjú kiválasztottak.


Marie Lu Legenda trilógiája máig az egyik kedvenc disztópiám, így kétség sem férhetett hozzá, hogy olvasnom kell az írónő másik történetét is. Szerencsére már megjelent magyarul az első rész, Az ifjú kiválasztottak, de én csak most jutottam el odáig, hogy végre a kezembe vehessem. Kicsit féltem, hogy csalódni fogok és nem fog tetszeni ez a történet, de ahogy haladtunk előre, úgy lett egyre jobb és jobb. Na de kezdjük az elején.

Stílusában és felépítésében sok hasonlóságot mutat ez a sorozat a korábbival, de nem teljesen hasonlóak. Míg a Legendában Day és June váltott nézőpontban mesélte el nekünk a sztorit, itt inkább csak egy kiemelt főszereplőt kapunk Adelina személyében. Adelina a vitathatatlan főszereplő, ő narrál a legtöbbször és alkalomadtán kapunk egy-egy másik kisebb narrációt mellé. Néha belepillanthatunk Teren és Rafaelle szemszögébe, aminek örültem, csak azt nem értettem, hogy ha már ők is nézőpont karakterek lettek, akkor miért ilyen keveset kaptunk belőlük. Ha több nézőpontos könyvet írunk annak az a célja, hogy mindegyik narrátor kapjon elég időt és így jogosnak és szükségesnek érezhessük az ő nézőpontjukat is.

Nos, itt ez nem teljesen így történt. A fülszöveg alapján vártam volna Enzo szemszögét szintén, de azt a fél oldalt semminek se nevezném, így nem értem miért kellett azt sugallni, hogy ő is nézőpont karakter, holott nem az. Ami nagy baj, mert engem nagyon érdekelt volna az ő narrálása. Rafaelle-ből és Terenből se kaptunk sokat Adelina-hoz képest, de az kezdésnek éppen elegendő volt. A könyv szerkezeti felépítését tehát nem teljesen tudtam elfogadni, valahogy nem lettek megfelelőek az arányok a narrátorok között. Most vagy minden narrátor kapjon elég időt, vagy legyen egyetlen főszereplő és kész. Nekem ez a véleményem.

Adelina és Teren

Ha nagyon őszinte akarok lenni az alap történet semmi újdonsággal nem szolgált. Olyan volt az egész, mintha az írónő az X-ment a 1300-as évekbe helyezte volna és ebből már ki is tudjátok találni, hogy miről szólt a sztori. Különleges képességekkel rendelkező fiatalokra vadásznak, mert félnek tőlük és attól, hogy mi lesz, ha a normális emberek ellen használják a képességeiket. Kapunk némi hatalmi játszmát a háttérben, de nem ez lesz végül a lényeg. Morális és etikai szemszögből ugyanazokkal a kérdésekkel operál a könyv, mint az X-men.

Ha már a történet semmi újdonságot nem mutatott, ha a több nézőponttal se voltam teljesen megelégedve, akkor kérdezhetnétek mi tetszett a könyvben. Erre egyszerű a válaszom. A karakterek. Olyan remek karaktereket talált ki Lu, hogy öröm volt nézni. Mondjuk June és Day után nem is tudom mit vártam, mert Lu-nak korábban is erőssége volt a remek karakterek kitalálása és azok fejlődésének bemutatása.

Adelina, Rafaelle és Teren, ők az első rész abszolút főszereplői és habár különbözőbbek nem lehetnének mégis mindhárman remek karakterek. Nagy meglepetésemre Adelina személyében egy elég ellentmondásos főszereplőt kapunk, akit nem nagyon lehet jó kislánynak nevezni és épp ezért szerettem őt. Ha jobban belegondolunk inkább az antihősök táborát erősíti, bár nem mintha nem lenne meg mindenre az oka. A személyiségét remekül árnyalta és építette az írónő, minden egyes tette érthető és reális motivációt kapott. Külön tetszett az apjával való kapcsolatának részletezése, a húgával való kapcsolatának remek pálfordulása a végén, és hogy az Enzo-val való romantikázása nem ment át nyáladzásba, hanem elviselhető mennyiséget öntöttek ránk belőle.

Ha már itt tartunk, örültem annak, hogy nem egy klasszikus instant szerelmi szálat kaptunk, és annak még jobban, hogy tragikus lett a vége. Kíváncsi vagyok lesz-e ennek valami utóhatása a folytatásban, mert biztos nem lesz könnyű megemészteni a történteket. Ha már Enzo-nál tartunk, akkor meg kell említenem, hogy én bírtam őt, csak azt sajnálom, hogy nem láthattunk többet belőle. Nem bántam volna, ha ő is több narrációt kap.

Rafaelle a pozitív karakter a három narrátor közül, aki a jóságot, az egyensúlyt és a barátságot testesíti meg. Szegény Rafaelle-nek se volt könnyű az élete, én szívesen olvastam volna többet róla, és nagyon érdekelt volna az Enzo-val való kapcsolatának részletesebb bemutatása. Remélem később még többet kapunk belőle, mert annak ellenére, hogy ő képviseli a pozitív oldalt nem egy unalmas karakter, hanem igenis összetett a maga módján.

Enzo és Rafaelle

Direkt a végére hagytam a személyes kedvencemet, Terent. Rafaelle a "jó" oldalt szimbolizálja, Adelina a "középutat", aki se nem jó igazán, se nem rossz, addig Teren az aki a "sötét" oldal ékes mintapéldánya. Ha úgy vesszük ő a fő ellenfél az első részben, még akkor is, ha igazából csak a király és a királynő akaratát teljesíti. Teren a legérdekesebb karakter, mert ő az elvakult fanatizmus és a mélyben gyökeredző önsajnálatból és öngyűlöletből eredő gonoszság tökéletes reprezentációja. Ugyanolyan Kiválasztott, mint a többiek, de ő ezt képtelen elfogadni, így szent feladatának tűzte ki, hogy elpusztít minden különleges képességgel rendelkező malfettot. A sors iróniája pedig az, hogy ő maga az egyetlen, akinek senki és semmi nem árthat, így önmagával képtelen végezni. Remélem a folytatásban marad narrátor és tovább mélyíti az írónő a karakterét, mert engem nagyon érdekel mi lesz vele később.

Izgalmas és fordulatos felütése volt ez egy ígéretes trilógiának. Habár az alap történet nem újdonság, mert az X-men mindezt már bemutatta, mégis a jó kis csavarok, na és a remek karakterek és azok építése teszik olyan felejthetetlenné ezt a könyvet. Adelina, Rafaelle és Teren mindannyian összetett és komplex karakterek, nekem Teren a személyes kedvencem, és el se tudom mondani mennyire várom a folytatást. Kíváncsi vagyok mi fog történni. Remélem mihamarabb érkezik magyarul. Még nem lett olyan nagy kedvencem, mint a Legenda trilógia, de benne van a potenciál, hogy felér ahhoz a szinthez, csak az a kérdés, hogy Lu hogy szövi tovább a szálakat.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2018. okt. 1.

Rick Riordan: Athéné jele (Az Olimposz hősei 3.)

Fülszöveg:
Amíg ​a sors össze nem hozta egy robbanó szoborral, Annabeth biztos volt benne, hogy nagy meglepetés nem érheti már az életben.
Annabeth a rómaiak táborában végre megtalálja elveszett szerelmét, Percyt, de nem sokáig élvezhetik az egymásra találás örömét. Menekülni kényszerülnek. Ráadásul Nico az óriások fogságába kerül, és már csak napjai vannak hátra… Gaia ébredezik, Annabethre pedig egy magányos küldetés vár: követnie kell Rómában Athéné jelét. Ami lehet, hogy a halálba vezeti…

Ismét sikerült kezembe vennem egy könyvet egy hosszabb kihagyás után. Az utóbbi időben valahogy nem volt kedvem olvasni, nyár volt, meleg volt, egyéb problémáim is akadtak, amit nem részletezek, és valahogy sokkal jobban esett csak filmeket vagy sorozatokat nézni. Szerencsére elmúlt a nyár (de rühellem én a meleget!) és itt az ősz, így az embernek újra van kedve élni. Először valami kis könnyed limonádéra vágytam, így gondoltam folytassuk az Olimposz hősei sorozatot.

A harmadik résznek futottam neki, amiben a történet tovább robog előre. Végre két könyv után elértünk oda, hogy a két tábor és a hét főszereplőnk egymásra talált, így kezdődhet az újabb kaland. Mielőtt azonban mindenki boldogságmámorban borulna a másik nyakába, egy félreértésnek köszönhetően a görög és a római tábor egymásnak esik. Percy-ék épp hogy csak el tudnak menekülni, és nem tehetnek mást, követniük kell az újabb küldetést. Közben Annabeth privát küldetése miatt aggódik, amelynek sikere vagy a megoldást hozhatja el, vagy csak tovább bonyolíthatja a dolgokat.

Ha a sorozat első két részét nézzük, megállapíthatom, hogy még nem nőtt annyira a szívemhez, mint a Percy Jackson sorozat. Igazából az első két részben semmi jelentős nem történt csak annyi, hogy megismerhettük a hét főszereplőt, ők összebarátkoztak, kialakultak a kapcsolatok, hogy a második könyv végén aztán egymásra találjanak. Sejteni lehetett, hogy innen indulnak be jobban az események. Persze volt, akit már nem kellett bemutatni, Percy és Annabeth mindenki számára ismerősek, de a többieknek kellett a felvezetés, még akkor is, ha egyik se egy nagy karakter.

Ha az eddig történteket vesszük alapul az a legnagyobb bajom a könyvekkel, hogy hiába van hét főszereplő, az újak annyira laposak és egysíkúak lettek, hogy nem tudtak közel kerülni a szívemhez. Semmi egyedi vagy érdekes nincs bennük, igazi karakterbemutatást se kaptak, amitől igazán megismerhettük volna őket. Nem értem miért kellett hét főszereplőt kreálni, lehet hogy elég lett volna kevesebb is, és akkor számukra több idő maradt volna, hogy valódi mélységet kapjanak. Lehet csak én érzem így, de nekem ez a véleményem.


A másik problémám ezzel a résszel, hogy úgy éreztem, mintha csak időhúzás lett volna az egész. Minden szép és jó volt az elején, aztán valami mondvacsinált indokkal egymásnak esik a két tábor, mert azért mégse legyen már minden ilyen hamar megoldva. Hisz ez még csak a harmadik könyv és ugyebár két rész hátra van. Túlnyújtott a történet, sok mellékvágánnyal, ami néha szúrta a szemem, és habár sok volt ezekből, mégse tudtak semmi emlékezeteset nyújtani.

Haladt előre egy kicsit a fő történet szerencsére, de mégis sokáig egy helyben toporogtunk, ami sokszor untatott. A pozitívum, hogy legalább egymásra talált a korábbi két csapat és mind a heten megismerték egymást és együtt folytatják tovább az útjukat. Számomra mindenki olyan "meh" karakter volt, senkivel nem történt semmi izgalmas. Percy és Jászon "kakaskodását" bírtam talán a legjobban, ahogy néha egymásnak feszültek. És persze Annabeth, akit az előző részből hiányoltam, most nagyobb szerepet kapott, aminek nagyon örültem. Percy és Annabeth még mindig nagyon aranyosak együtt, ez nem vitás.

Az a tipikus egyszeri olvasmány volt ez a rész is, mint az előző kettő. Nem tett rám mély benyomást, de így egyszer jót szórakoztam rajta. Még mindig Percy és Annabeth a kedvenceim, na meg persze Nico, aki most elég keveset szerepelt, de remélem a folytatásban mindez orvosolva lesz. Riordan könyveinek legnagyobb erőssége szerencsére megmaradt, a stílus és humor még mindig meg van, ez sosem kopott meg. Nagy szerencse, mert ez a nem annyira izgalmas részeken igen sokat segít.

További információk a könyvről:
Értékelés:
5/3

2018. szept. 22.

The Punisher (A Megtorló) 1. évad összegzés


Végre összeszedtem magam, hogy megírjam a The Punisher sorozat kritikáját, csak mert lassan két hete, hogy befejeztem, és még mindig nem sikerült leülnöm és erőt vennem magamon. Ami nagy probléma, mert egy olyan sorozatról van szó, amit imádtam és amit épp ezért szeretnék kicsit dicsőíteni nektek, hátha kedvet kaptok hozzá.

Már több mint három éve, hogy megnéztem a Daredevil első két évadát, amit nagyon megszerettem. A második évad egyik fő ellenfeleként bukkant fel elsőnek Frank Castle karaktere, aki annyira jól sikerült, és annyira kedvencé vált, hogy hamarosan kiderült, kapni fog egy saját sorozatot. Szerettem Franket és a történetét a Daredevilben, de megmondom őszintén akkoriban nem nagyon hozott lázba a spin-off ötlete. Aztán ahogy megjelent és egyre többen dicshimnuszokat zengtek róla, gondoltam miért ne? Belenéztem... és aztán ott ragadtam.

A The Punisher első évada a Daredevil második évada után játszódik, ha időben el szeretnénk helyezni. Frank ugyebár korábban leleplezte a felelősöket a családja halálának ügyében, megtorolta a halálukat és mivel mindenki halottnak hitte, inkognitóba vonult, hogy megpróbáljon ismét normális életet élni. Itt veszi fel a The Punisher újra a fonalat. Frank azonban még most sem tudja túltenni magát a családja elvesztésén és a hétköznapi nyugalmas élet sem az ő asztala. Még mindig harag tombol benne. Aztán újra belekeveredik egy zűrös ügybe és ahogy kiderül, hogy nem is halt meg, hamarosan rá kell jönnie, hogy a családja halála mögött sokkal komplikáltabb titkok és összeesküvések húzódnak, mint azt korábban hitte. Nem bűnhődött meg minden felelős... ő pedig mindenre képes azért, hogy orvosolja ezt a problémát.


A történetről nem akarok többet elárulni, legyen elég annyi, hogy ahogy ez ilyenkor lenni szokott, kicsit lassabban indulnak be az események, de azért hamar felpörögnek. A sorozat gyártója ugyanaz a Netflix, mint a többi Marvel képregényadaptáció esetében. aAz első évad 13 részt kapott és a nagy sikerre való tekintettel garantáltan érkezik a folytatás. Valamikor jövőre. Csak felirat készült hozzá, szinkronnal ne is keressétek.

Ha röviden kellene jellemeznem, akkor azzal kezdeném, hogy eddig ez lett a legvéresebb és legkegyetlenebb Marvel sorozat. És ezt nem csak úgy mondom, higgyetek nekem. Nagyon sok vér folyik, ütnek-vágnak és kínoznak mindenkit, kegyetlen halálokat tolnak a képünkbe és még sorolhatnám, de a lényeg, hogy erőteljesen a realitásra helyezték a hangsúlyt. Ez mindenképp jó dolog, de meg kell jegyeznem, hogy azért párszor átestek a ló túlsó oldalára. Franket vagy ezerszer majdnem halálig verik vagy kínozzák, de ő mindent túlél, mint valami sebezhetetlen halhatatlan egyén. A következő részben újra "rambózik" keresztül a városon, mintha nem lett volna a halál küszöbén még egy résszel korábban. Frank esetében tehát néha túltolták mindezt, egy normális ember rég belehalt volna mindabba, amiket Frank túlélt.


Több szálon indul el a sztori, az első pár rész kicsit lassabb, hisz újra fel kell építeni a történetet, el kell helyezni a karaktereket, de aztán összeérnek a szálak és megtudjuk ki-kicsoda és miért kell ide. Sok a fordulat és a csavar, ez nem vitás, többnyire izgalmas és pörögnek az események, de az számomra furán jött ki, hogy még mindig Frank családjának megbosszulásáról szól minden. Ha belegondolok kicsit erőltetetten hat, mert a Daredevilben úgy tűnt lezártuk a témát, itt pedig megint előszedik. Persze meg van a magyarázat és nem volt ez olyan rossz, de én azt se bántam volna, ha teljesen más témáról szól a sorozat. Erre meg maximum lehetett volna utalni, hogy aki nem látta a Daredevilt az is képben legyen.

Voltak azonban olyan történetszálak és karakterek, akiket egyszerűen feleslegesnek éreztem. Vegyük Lewist és Madani-t. Persze... kellettek ők, csak nem olyan nagy mennyiségben, mint amennyi játékidőt kaptak. Na meg David családja. Értettem, hogy minek lettek iderakva, csak hát ők is olyan sok felesleges játékidőt kaptak, hogy csak fogtam a fejem. Olyan érzés volt számomra, mintha mással nem tudták volna kitölteni a 13x45 perces első évadot és ezért egy csomó plusz jelenetet adtak olyan karaktereknek, akikre egyébként senki se lett volna kíváncsi. (Én legalábbis biztos nem.)

Csak hogy lássátok mire próbálok utalni. Helyettük kaphatott volna több időt, hogy mi történt a múltban, lehetett volna több visszaemlékezés. Vagy kaphatott volna több időt Billy Russo karaktere, akit amúgy szerettem, csak az volt az egyetlen (ám hatalmas) problémám vele, hogy nem teljesen jött át számomra, hogy Frank és ő milyen nagy barátok voltak a múltban állítólag. Persze elmondták, hogy barátok voltak... de én akkor se tudtam ezt átérezni a közös jeleneteik hiánya miatt, és épp ezért szintén nem éreztem át Billy árulását se annyira a végén. Ha jobban átadták volna a barátságukat, ha több múltbéli közös jelenetük lett volna, ha Billy-t többet mutatják Frankkel és a családjával, akkor sokkal jobban átjött volna az árulása és hogy az miért ütötte annyira szíven Franket. És ha már itt tartunk... Billy miért árulta el őket? Csak a pénzért? Kicsit lapos indok... épp ezért nem ártott volna ha többet kapunk Billy-ből és a motivációiból, mert akkor talán érthetőbb lett volna mit miért tett.


Szerencsére Frank karakterét további mélyítették, erre nem sajnálták az időt. Látjuk, hogy még mindig a családja elvesztésén bánkódik és ezt próbálja magában feldolgozni. Folyton rájuk emlékszik vissza, mindig rájuk gondol, nem tud tovább lépni és normális életet élni. Akkor érzi újra elemében magát, mikor akcióba lendülhet és a bűnösök után eredhet. Kegyetlen, rideg és következetes, de azért néha a gyengébbik oldalát is megmutatja, mert nem egy érzések nélküli gyilkológép, mint amilyennek gyakran tűnik. Karen és Frank barátságát nagyon szerettem, Karen az, aki mindig jó hatással volt Frankre, és Frank meg is kedvelte őt, bármit megtenne érte. Remélem a barátságuk marad meg és nem kavarnak össze, mert az hülyén venné ki magát, legalábbis szerintem.

A háttérben zajló politikai összeesküvések és árulások, a háború negatív hatásai és következményei, a veteránok nehéz helyzete és a hétköznapi életbe való visszailleszkedésének nehézségei szintén remek kérdések, amiket a sorozat boncolgatott az évadban. Némelyiket kevésbé, némelyiket jobban érintve, de felveti ezeket a kérdéseket és épp ezért sikerül elgondolkodtatnia ezekben a témákban. Lewis bukása, Madani felettesiben való csalódása mind érdekesek a maguk módján.

Úgy tűnik lezárult Frank múltja és bosszúja a családja halála miatt, remélem most már tényleg, és ezzel új fejezetet nyitottunk. Ígéretes folytatás elé nézünk a második évadban, remélem jó történetet találnak ki hozzá. Az első évad összességében egy remek kis kerek történet, izgalmas, összetett, csavarokkal és árulásokkal tarkított. Sok a bunyó, verekedés, kínzás, folyik a vér és nem kímélnek minket az erőszaktól. De hát kell is ez ide, mert Frank már csak ilyen. Rendet tesz a maga módján. Néhány abszolút felesleges mellékszáltól eltekintve nekem nagyon tetszett az első évad, és iszonyatosan várom a folytatást.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2018. aug. 20.

Ker Dukey - K. Webster: Ellopott babácskák (Csinos játékbabák 1.)

Fülszöveg:
Szép kis babácskáit Benny nagyon szereti,
Mindaddig, míg azok szót fogadnak neki.
Hajukat fésüli, őket szép ruhába bújtatja,
Hogy tökéletességük semmi ne sújthassa.
Ha eljön az éj, velük játszadozni szeret,
Egyikük félénk, de a másik harcol és fenyeget.
Mikor aztán kedvence futásnak ered,
Hiába ígér a másik baba szépeket,
Benny szíve megtört, szeméből könny csorog,
hasztalan küzd, hisz nem férfias dolog.
Kedvence az övé, vissza kell kapnia
vagy a másiknak meg kell lakolnia.


Igazából egész egyszerű módon figyeltem fel a könyvre. A moly.hu oldalon adta ki friss megjelenésként pár héttel ezelőtt. Mivel láttam, hogy a KMK Rázós könyvek sorozatának tagja, így rákerestem, hogy miről szólhat. Aztán ahogy szembe találtam magam a fenti kis versikével, rögtön meggyőzött, hogy nekem ez kell. Örülök annak, hogy a KMK komolyabb és sötétebb könyvek kiadásával szintén próbálkozik, és bevallom, hogy én mindig érdeklődve várom az újabb és újabb megjelenéseiket. Nem mindegyik Rázós könyv jött be, amit olvastam, de ami igen, az nagyon is.

Mi a helyzet ezzel a könyvvel? Imádtam, mert annyira sötét, torz és borzongató, amivel régóta nem találkoztam, és ami rögtön levett a lábamról. Persze nem vagyok vak és látom a hibáit, amikre ki fogok térni, de összességében nekem nagyon bejött ez az elcseszett sötét sztori, amiben kb. mindenki egy pszichopata szintjét súrolja. Nem túlzok, tényleg így van. Lássuk mit szerettem benne és mi az, amit nem.

Mivel a fülszövegként funkcionáló versike nem teljesen világos, így kezdetnek essen néhány szó a történetről. Jade-t és húgát, Macy-t gyerekkorukban elrabolja egy fiatal férfi, aki Benny-nek hívja magát. 4 évig tartja fogva őket, mikor Jade egy váratlan pillanatban képes megszökni, de a húgát nem tudja megmenteni. Évekkel később Jade immár felnőtt nőként nyomozóként dolgozik és élete célja, hogy megtalálja elrablóját és húgát, akit hátrahagyott... ha még nem késő.

Ez a történet elmenne egy krimi sorozat egyik epizódjának is, annyira beteg és undorító, ha jobban belegondolunk. Benny egy őrült pszichopata, aki játékbabákat készít és azok megszállottja. Jade-t és Macy-t élő babának tartja, öltözteti, szépítgeti őket, játszik velük, bármit megtesz velük, amihez épp kedve szottyan. Fogva tartja a két fiatal lányt és mindkettejüket kínozza különféle módokon. Jade az aki ellenáll, aki nem hagyja könnyen magát, míg Macy hamarabb megtörik. Fizikai és lelki terrort kell mindkettejüknek elszenvednie, ami nem marad nyom nélkül.

Kicsit fura volt számomra a szerkezeti felépítés, mert azt hittem, hogy a "jelenben" haladnak majd az események és az elrablás éveiről fog szólni. Aztán meglepetten látom, hogy nem így van, hiszen a jövőbeli, immár nyomozó Jade emlékszik vissza a múltra, miközben láthatjuk, ahogy nyomoz még mindig Benny és a húga után. Tehát visszaemlékezésben látjuk a múltban történteket. Rögtön itt jön az első negatívum. Jobban örültem volna, ha sokkal több visszaemlékezést kapunk, vagy ha alapjáraton csak az elrablás éveiről szól az első rész és maximum utána ugrottunk volna csak az időben.

Azért mondom mindezt, mert nekem ez a néhány visszaemlékezés nem volt elég arra, hogy kellően megértsem és átéljem mindazt a sok borzalmat, amin Jade-nek keresztül kellett mennie. Jade a narrátorunk, az ő szemszögéből látjuk az eseményeket, így csak egy egyoldalú nézőpontot kapunk. Persze sok szörnyűséget, kínzást és megalázást élt át, ezt nem vitatom, de mivel kevés volt a visszaemlékezés, így nem tudták kellően átadni a lány lelki fejlődését és a személyiségbeli átalakulását. A jövőbeli Jade teljesen más ember lett, mint az a naiv és ártatlan kislány, akit anno Benny elrabolt, épp ezért kellett volna sokkal nagyobb hangsúlyt fektetni a személyiség változásának a fokozatos és reális bemutatására. Ahhoz pedig sokkal több sztori kellett volna a múltból. Én legalábbis így látom.

A másik, ami nem egészen nyerte el a tetszésemet, az a felnőtt Jade felfokozott szexualitása. Tudom, engem még sosem raboltak el, kínoztak és erőszakoltak meg különféle módokon, de valahogy nehezen hiszem el, hogy ha olyasmi történik egy tinédzser lánnyal, ami Jade-el, akkor ilyen irányba alakul a szexhez való viszonya. Épp az ellenkezője a valószínűbb és nem az, hogy kb. mindenre felizgul és a tragédiákat úgy reagálja le, hogy márpedig neki azonnal d*gnia kell valakivel. Ilyen trauma hatására szerintem épp hogy inkább frigiddé válik az ember lánya és soha az életben férfihoz nem akar érni többé.

Szerintem nyugodtan ki lehetett volna hagyni ezt a sok szexet, legtöbbször nem igazán illett a történetbe, mikor random módon egymásnak estek Dillonnal. Én meg csak pislogtam, hogy mi a fene, ez most hogy jön ide? Bőven akkor is 18 karikás maradt volna, ha nem erőltetik bele az írók azt a sok szexjelenetet Jade és Bo/Dillon között. A múltbéli borzalmak éppen elegek lettek volna mindenkinek. Ez persze csak az én véleményem, de szerintem még nagyobbat ütött volna a történet, ha így lett volna és inkább Jade lelki válságára, karakterének és személyiségének lélekbeli torzulására helyezték volna a hangsúlyt.

Tulajdonképpen négy főszereplője van ennek a könyvnek. Mint már említtetem Jade a narrátor az első részben, így róla tudunk meg a legtöbbet. A szexuális részt kivéve éppen úgy reagált a vele történtekre, ahogy az reálisan elvárható, nem csoda, ha minden erejével azon van, hogy megtalálja és bosszút álljon Benny-n. Közben ő sem százas már, érzéketlen, rideg, otromba nő lett belőle, de hát ezért nem lehet hibáztatni. Bírtam a privát kis kommentjeit és ahogy lereagálta a körülötte lévőket és történteket.

Benny a fő pszichopata, ez nem kétség és valójában csak annyit látunk belőle, amit Jade látott. Ezek alapján nem túlzás azt állítani, hogy bárki pokolra vetné Benny-t (bocsánat, Benjamint!!!:), de gondolom később kapunk majd némi magyarázatot arra, hogy lett olyan, amilyen. Mert biztosan nem így született, hanem történt vele valami, amitől ilyenné vált. Remélem valami értelmes és normális magyarázat lesz, és nem valami baromság, mert akkor nagyot csalódnék.

Aztán ott van Macy, aki sokáig mellékszereplőnek tűnik, de aztán kapunk a végén egy csavart és leesik az állunk. Macy sem az már évekkel később, mint akire Jade emlékezett és ez a csavar roppant érdekes folytatást ígér. Remélem kapunk több Macy nézőpontot és megtudjuk mi történt vele azokban az években, amíg Jade nélkül maradt Benny kezei között. Ott van persze Dillon is, de nekem ő valahogy végig olyan semleges maradt. Nem értem minek kellett ide, ha nem jöttek volna össze Jade-el, akkor abszolút semmi létjogosultsága nem lenne a karakternek. Én nyugodtan meglettem volna nélküle, Jade egyedül is nyomozhatott volna.

Néhány hiba/logikátlanság ellenére, amiket ha nem veszek véresen komolyan, egész korrekt és élvezetes sorozatkezdő könyvet kaptam. Szeretem az ilyen sötét és elborult sztorikat, ez pedig kellően az volt a javából. A végén kapunk egy csavart, ami izgalmas folytatást ígér, és emiatt nagyon szeretném már olvasni azt. Remélem érkezik mihamarabb magyarul, mert az tuti biztos, hogy amint megjelenik, én azonnal lecsapok rá.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2018. aug. 14.

The 100 (A Visszatérők) 5. évad összegzés


Olyan gyorsan telik az idő, hogy el se hiszem, de mégis véget ért pár napja a legújabb ötödik évad. Tudjátok, hogy mennyire nagy kedvencem a sorozat, és habár voltak mélyrepülései (khm... 3. évad), de még mindig szeretem és amint elkezdődött az új szezon, nyomban rávetettem magam. Ismét 13 részt kaptunk, ami mint bebizonyosodott éppen elég volt, nem kellett ezt tovább nyújtani. Még így is akadtak üresjáratok, lássuk be, egy hosszabb évadnál még több lett volna.

Történetünk hat évvel Primfaya után folytatódik. A csapat három részre szakadt. Az első két-három rész felveszi a három különféle fonalat. Meglátjuk, mi történt az űrbe menekült Bellamy-ékkal, a felperzselt földön ragadt Clarke-al és a kislánnyal, akire rátalált, valamint, hogy miként élték túl az éveket odalent a bunkerben a többiek Octavia vezetésével. A felvezetés és az új erőviszonyok tisztázása után nem sokáig ülhetünk a babérjainkon, mert újabb fenyegetés érkezik. Egy ismeretlen űrhajó jelenik meg a Földön, ami tele van rabokkal, akiket nem éppen jó szándékok vezérelnek.


Ahogy azt a The 100-nál megszokhattuk, nem tökölünk sokáig, igen hamar belecsöppenünk a dolgok sűrűjébe. Ismét a túlélés a tét, hisz mindenki az egyetlen épen maradt területet szeretné megszerezni magának, így hőseink és a rabok hamar egymással szemben találják magukat. A diplomácia mit sem ér, Octavia nem akarja megadni magát, így ennek csakis háború lehet a vége. Kapunk rengeteg izgalmat, fordulatot, árulást és szövetséget, pont ahogy azt korábban megszokhattuk, és sokféle tervet próbálnak megvalósítani a béke érdekében, de ezek mind sorra kudarcot vallanak.

Hol kellene kezdenem? Annyi, de annyi lehetőség volt ebben az évadban és iszonyatosan fájt látni, hogy a nagy részét kiaknázatlanul hagyták, vagy ami még rosszabb, valami baromságot vagy irritálót hoztak ki belőle. Tehát kezdem azzal, ami nem tetszett. Clarke és Octavia mindketten az agyamra mentek, csak épp más okból. Nem tetszett, ahogy ez a két korábban remek karakter kifordult önmagából. Clarke álszentsége nem ismert határokat és nagyjából senki se érdekelte magán és Madin kívül. Korábbi barátait elárulta, otthagyta őket, nem törődve azzal, hogy meghalnak, közben meg Octavia-t ekézte, holott ő sem jobb a másiknál egy cseppet sem. Clarke megérdemelt volna egy-két atyai pofont valakitől, hogy ne játssza itt a szentet.


Aztán ott van Octavia.... te jó ég, mit műveltek ezzel a karakterrel! És ezt nem jó értelemben mondom. Annyira vártam, hogy milyen lesz Octavia vezetőként, és olyan jó dolgokat képzeltem el, de arra álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy rideg és csökönyös diktátort csinálnak belőle. Nem lett volna ezzel gond, ha fokozatosan látjuk az átalakulását, ha reálisan mutatják be, hogy lett olyan, amilyen, de itt sajnos nem ez történt. Persze volt néhány visszaemlékezés, de ennyitől senki se vesz ilyen 180 fokos pálfordulást, mint amilyet Octavia tett. Vagy ha mégis.... akkor legalább hallgat a jó szóra. Indra látta jól a dolgokat a végén... Octavia-nak szimplán agyára ment a hatalom.

Nem tudtam hova tenni a "fő ellenségeket" sem, a rabokat. Az meg sem lep, hogy a nagy részük totál érdektelen és csak a háttérben lebegett a három főbb karakteren kívül. De az a három karakter se sikeredett olyan érdekesre, hogy megkedveljem őket. Dioyza és McCreary voltak azok, akikben lehetett volna potenciál, főleg azt bírtam, ahogy egymás ellen feszültek néha, de mikor kiderült a kis légyottjuk és annak következménye, akkor csak sóhajtoztam nagyokat, hogy ez most komoly? Minek kellett a gyerek ide?
Shaw pedig olyan lapos karakter, hogy mintha ott se lett volna. Raven és ő hogy jöttek össze, azt máig nem értem, de legyen ez csak az én gondom. Biztos sokan szerették őket. Egyik percben még ellenségek voltak, aztán már szerelmesek? Mi van? Sokkal jobban lehetett volna ez az egészet felépíteni és akkor talán még jók is lettek volna együtt.


Voltak persze olyan dolgok is, amik tetszettek. Egyrészt Clarke és Madi anya-lánya kapcsolata, és Madi-t még magában szintén bírtam. Azt hittem idegesítő lesz a kis csaj, de a végére megemberelte magát és egészen ígéretes karakter vált belőle, kíváncsi vagyok mihez kezdenek vele a folytatásban. Bellamy még mindig nagy kedvenc, ő legalább most nem kattant meg, mint Clarke és Octavia, hanem hozta, amiért szeretjük. A "jolly joker" még mindig Murphy, őt nem lehet nem szeretni, hozta is a formáját. Tetszett, ahogy változott Bellamy és Octavia korábbi feltétlen szereteten alapuló testvéri kapcsolata, és ahogy Bellamy mélységesen csalódott a húgában. Valamint tetszett, ahogy Clarke és Bellamy barátságát (sőt talán többet is?) tovább mélyítették. Ha Clarke nem fordult ki volna önmagából, és nem árulta volna el többször Bellamy-t és a többieket az még jobb lett volna, de hát ez van. Úgy tűnik minden évadban meghülyül egy-két főszereplő, ezt el kell fogadnunk.

Az ötödik évad nagy része és főbb történetszálai valahogy nem igazán jöttek be, ezt ennyiből már le tudtátok szűrni és az utolsó összecsapott és kissé össze-vissza részt már meg sem említem. Valami drámaibb összecsapást vártam, Octavia-nak meg kellett volna halnia, az lett volna a remek lezárása a bukott karakterének. A megoldás érdekesre sikeredett és a vége megint izgalmas folytatást ígér, csakis ezért várom a jövőre érkező hatodik évadot. Remélem az nem fog csalódást okozni, mint a mostani.
Értékelés: 10/6

Előzetes:

2018. aug. 9.

The Originals (A sötétség kora) 5. évad összegzés


A The Originals idén befejeződött az ötödik, egyben utolsó évaddal, aminél jobb nem is történhetett volna. Nem azért mondom mindezt, mert nem szerettem a sorozatot, (habár a gyenge negyedik évad azért némi intőjelként szolgált) hanem azért, mert ez valóban csak ennyi volt. Ha akarták volna sem lehetett volna tovább húzni, így remek döntésnek tartom, hogy véget ért. Még viszonylag a csúcson. Persze mindezt képletesen mondom, mert sajnos nem a csúcson ért véget. Az a harmadik évad végét jelentette volna. Az utolsó felvonásban kaptunk 13 részt, ami bőven elég volt, még sok is, ezért se bánom.

Jól sejtitek, sajnos az ötödik évad sem nyerte el a tetszésemet. Az utolsó szezonban csúcsosodott ki minden probléma, amitől féltem, és amit korábban se láttam szívesen. Ez egy eléggé negatív kritika lesz, ezt már most látom előre, így aki nem akarja olvasni, az inkább ne is folytassa. Nem jókedvemben fikázom a sorozatot, mert volt ebben potenciál bőven, és a legtöbbet kihasználták, de már kifulladt a dolog és nem nagyon tudtak semmi újjal előrukkolni. Ezért se bánom a kaszát. Ennek most kellett vége lennie. Hogy sikerült a lezárás? Szarul.


Az egész ötödik évad fő történetszála egy nagy nulla. Egyrészt még mindig azon rágódnak, hogy mi legyen a Sivár gonosz erejével. De mivel a Mikaelson tesók nem tudnak sokáig egymástól távol maradni, így persze, hogy újraéled a fenyegetés, aztán az erő ismét Hope-ba kerül és ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Ha mindez a szenvedés nem lenne elég, kapunk még egy náci vámpír csoportot is, akik vissza akarják szerezni a vámpírok hajdan elvesztett dicsőségét. Mindezt úgy, hogy megölik Hope-t, mert hogy Hope egy förtelmes hibrid, vagy tribrid vagy mi a fene (boszorkány, vérfarkas és hibrid) és az milyen már!

Kissé nevetségesnek gondolom, hogy szerintük Hope tehet minderről, és hogy ő minden probléma forrása és azt is, hogy Klausék miért nem intézték el egy csettintéssel az egész vámpír csoportot. Persze ott volt Elijah és az új nője a másik oldalon, ami megint csak egy felesleges és irritáló kavarás, és olyan erőltetett, hogy csak fogtam a fejem. Hogy Elijah pont a gonosz nő lányába botlik bele véletlenül és pont egymásba szeretnek? Mert hogy ennek igen nagy a valószínűsége, nem? Ha Elijah nem lett volna ott velük, akkor nem lett volna semmi nehézség, mert Klaus lazán végez az összessel.


Sosem lett Haley a kedvencem, és nem azért mondom, mert annyira hiányolnám, de a karakter halála túl hirtelen és váratlanul lett. Nem értettem a dolgot és nem számítottam rá, így nagyon meglepett, mikor valóban meghalt és rájöttem, hogy sehogy se fog visszatérni. Utólag persze láttam az okot, hisz Haley halálával Hope teljes mértékben Klausra lett utalva, így tudták építeni az apa-lánya kapcsolatot közöttük, de szerintem ezt Haley mellett ugyanígy meg lehetett volna tenni. Aztán ahogy elbántak Elijah és Haley kapcsolatával! Könnyen elvágták őket és mindenki könnyen túllépett rajta, mintha sosem történt volna közöttük semmi. Én meg csak pislogtam, hogy mi van?!

Vincent és Marcel abszolút gyalogok maradtak ebben az évadban, senki észre se vette volna, ha nem szerepelnek. Az írók egyikükkel se tudtak mit kezdeni, csak akkor szedték elő érdemben őket, ha kellett a segítségük. Egyébként a háttérben maradtak, semmi jelentőséget nem kaptak. Freya annyira remek karakter lehetne, olyan sok mindent lehetne vele kezdeni, erre ebben az évadban neki se adtak valami nagy szerepet. Inkább csak a szerelmi életén nyavalygott, ami még mindig fura számomra és egyszerűen nem tudom hova tenni, hogy végül egy nővel jött össze. (Nem a leszbikus szál zavar, hanem az, hogy ez is hirtelen történt, minden korábbi utalás nélkül.)

Az évad-, és egyben sorozatzáró epizód nem hagyott bennem mély nyomokat, egyedül csak azon háborodtam fel, hogy Klaus és Elijah meghaltak. Jó, máshogy nem igazán lehetett volna megoldani a dolgot, de akkor is. Ők voltak a sorozat lelke és szíve, csak miattuk néztem, és ebben az évadban is imádtam a testvéri kapcsolatukat és annak hullámvölgyeit. Rebekah mellékszereplővé történő lefokozása után ő és Kol nem sok vizet zavartak, így rájuk mindig csak mellékszereplőként tudtam gondolni. Valami grandiózusabb és felejthetetlenebb lezárásra vágytam volna, erre kaptam egy középszerű részt két sokkoló halállal, aminek nem örültem, így elég keserű szájízzel fejeztem be.


De hogy ne csak panaszkodjak, azért a végén említenék két dolgot, ami tetszett. Örültem az időugrásnak, nagyon kellett az ide, mert a csecsemő vagy gyerek Hope kezdett az idegeimre menni. Nem azt mondom, hogy a tinédzser Hope egy nagy karakter, teljesen átlagos és nem lett a kedvencem, de legalább már meg tudja magát védeni és aktívan részt vesz a dolgokban, nem csak mindenki őt védelmezi, ami korábban rohadtul idegesített. Persze még mindig ő volt a középpontban, megint őt kellett megmenteni, de  legalább már ő is aktív részese lett az eseményeknek.

A másik ami tetszett, Klaus és Hope apa-lánya kapcsolatának építése. Ahogy az elején még félve, távolságtartóan közelítenek egymáshoz, hogy aztán a problémák összehozzák őket és kénytelenek legyenek együtt dolgozni. Klaus nem egy követendő példa, és Hope pontosan tudja, hogy kicsoda-micsoda az apja, de mégis szereti és igenis felnéz rá a maga módján. Klaus pedig most ért el arra a pontra, mikor valóban változott, és éppen az előnyére. Nagy önzetlenségről tesz tanúbizonyságot a végén, és bebizonyosodik, hogy Klaus igenis képes megváltozni és valakit önzetlenül szeretni.

Összességében egy összecsapott és kidolgozatlan utolsó évadot kaptunk, ami minden eredeti ötlettől híján volt, amit csak el lehet képzelni. A fő történetszál ugyanaz, ami már volt korábban, a karakterek vagy értelmetlen halált haltak, vagy csak lógtak a levegőben, amitől az évad egy katyvasz lett számomra. Nagyjából a negyedik évaddal van egy szinten. Sajnálom, mert ennél egy ütősebb és jobb utolsó évadot vártam volna.
UI: Készül egy újab spin-off sorozat Hope főszereplésével, olyan "tinik mágikus képességekkel" stílusban. Na én arra már nem leszek kíváncsi, az holt biztos.
Értékelés: 10/3

Előzetes:

2018. aug. 4.

Black Mirror (Fekete tükör) 4. évad összegzés


Szorgalmasan folytattam a sorozatot a legfrissebb negyedik évaddal, de be kell vallanom, ezzel kicsit lassabban haladtam. Nem az volt az oka, hogy már nem szeretem a sorozatot, csak valahogy nem keltették fel annyira az érdeklődésemet a részek leírásai, hogy nekem azt minél hamarabb meg kell néznem.

A negyedik évadra ismét hat részt kapunk a Netflix jóvoltából, a részek kb. 1 órásak, és ez is csak felirattal érhető el. Most értünk el arra a pontra (vagy legalábbis én mindenképp), hogy tényleg feltűnik, hogy az írók kezdenek kifogyni az eredeti ötletekből. Rögtön három rész az évadban kísértetiesen emlékeztet három korábbi részre, és végig az volt az érzésem, mintha ugyanazokat látnám csak épp pepitában. Lássuk akkor mi tetszett és mi nem a negyedik évadban.


4x01: USS Callister ("USS Callister")

Robert, egy nagy számítástechnikai cég csendes résztulajdonosa eléggé el van nyomva munkahelyen és élete sincs igazán. Otthon éli ki kissé beteges vágyait, hisz tudásának köszönhetően létrehozott egy programot, ahova a munkatársai DNS-t megszerezve klónozza őket különböző okok folytán. A Star Trek stílusú programban ő maga lesz a kapitány és ott vezeti le a klónokon azokat a sérelmeket, amiket a való életben nem tud megtenni.

Hát... rögtön az első rész nekem nem nagyon tetszett. Ez az egyik leggyengébb az évadban és ha őszinte akarok lenni, akkor nem nagyon sikerült megértenem a mondandóját. Talán arra próbáltak rávilágítani, hogy manapság sokan beleőrülnek a videójátékokba, és ott élik az életüket, ahelyett, hogy a való világban tennék ugyanezt? Nekem csak ennyi jött le belőle. Persze nem elég a mondandó és a rejtett üzenet, magának a résznek izgalmasnak kell lennie és az se árt, ha kedvelhetőek a karakterek. Vagy legalább legyen benne valami érdekesség. Ez utóbbiak hiányoztak számomra, talán ezért se tetszett.


4x02: Arkangel ("Arkangyal")

Marie életének értelme kislánya, Sara, akit egyedül nevel az apja segítségével. Egy napon majdnem eltűnik Sara, és mikor épségben  megtalálják, akkor Marie eldönti, hogy soha többé nem akar aggódni a kislány miatt, így az Arkangyal még kísérleti fázisban lévő szolgáltatását veszi igénybe. A  kislány agyába egy chipet ültetnek, aminek segítségével Marie mindig nyomon tudja követni, hogy mit csinál és érez Sara. Ha mindez nem lenne elég, akkor szabályozhatja, hogy mit lásson vagy érezzen a kislány. Akkor kezdődnek a gondok, mikor Sara tinédzser lesz.

Engem nem könnyen lehet felhúzni, de ez a rész elérte és teljesen felháborodtam mire a végére értem. Nem a modern technológia oldaláról vizsgálnám, mert ez csak metaforaként szolgált a sajnos igen gyakori elnyomó szülők, tetteik és azok következményeinek reprezentálására. Marie-t persze nem rossz szándék vezérelte, mindig csak meg akarta védeni Sara-t, de annyira túlzásba esett, hogy végül teljesen átvette a lánya élete fölött az irányítást.
Mindig követte őt, tudni akarta, hogy mit csinál és mit lát. Mindezt a háta mögött, mert nem tudott benne megbízni, mert nem akarta meghagyni Sarának, hogy önmaga kövesse el a hibáit, amikből aztán tanulhat. Elvette tőle a szabad döntés jogát. Nem csoda, hogy Sara a végére agresszívan reagált.
(Ez a rész amúgy emlékeztet az 1x03 részre.)


4x03: Crocodile ("Krokodil")

Mia és Rob véletlen elütnek egy biciklist, aztán eltussolják az ügyet és tovább lépnek. Évekkel később, mikor Mia élete szinte tökéletes, hisz jó munkája és boldog családja van, Rob előkerül és mivel bántja a bűntudat, így fel akarja adni magát. Mia persze nem szeretné, hogy a tökéletes élete összeomoljon, így mindent megtesz, hogy megállítsa Robot. Aztán elindul a láncreakció és onnan nincs megállás.

Ez a másik rész, amit nem igazán szerettem meg. Számomra unalmas volt, mert ezt már korábban láttuk majdnem ebben a formában. A 3x03 rész ugyanerről szól, ugyanazzal az üzenettel és tanulsággal. Bármit megtehetsz azért, hogy elkerüld a titkaid fényre derülését, hogy megtartsd magadnak őket, de egyszer úgyis minden kiderül. Ugyanaz a rész, csak egy kis átalakítással.


4x04: Hang the DJ ("Hangold össze")

Frank és Amy egy párkereső rendszer szolgáltatásait veszik igénybe, melynek feladata, hogy megtalálja a tökéletesen összeillő párokat. Különböző párosokat hoz össze egy előre megadott időre, akiknek addig együtt kell maradniuk, ez lehet pár óra, pár hét, de akár pár év. A sokféle kombináció után kiértékeli az eredményeket és úgy hozza meg a végső döntést ki kinek lehet a megfelelő párja.

A Black Mirror a sötét, komor és általában negatív befejezéseiről híres, egyetlen pozitívan végződő epizód a 3x04-es. És most megkaptuk ezt a részt, ami stílusában és témájában eléggé hasonlít a San Junipero-hoz. Itt szintén egy párkapcsolat van a középpontban, mely a mai modern világ által kreált internetes társkeresést és annak jellemzőit mutatja be, egy kis körítéssel melyben a megszokott párkapcsolati problémák szintén felvázolásra kerülnek. Aztán a végén a csavar és végül boldogan alakult főszereplőink sorsa. Az pedig külön bónusz pont, hogy Joe Cole a férfi főszereplő, akit évekkel ezelőtt a Skins Luke-jaként szerettem meg és azóta várom, hogy más filmekben/sorozatokban láthassam.


4x05: Metalhead ("Metálfej")

Egy olyan világban járunk, ahol minden lepusztult, kihalt és sivár, egy maroknyi emberi túlélő maradt. Egy kis csoport próbál megszerezni valamit, de nem járnak sikerrel, mert robotkutyák támadnak rájuk. Kettejüket megölik, és a nő egyedül menekül tovább a robotkutyák elől. Találékonyságának és szerencséjének köszönhetően elég sokáig sikerrel jár, majdnem le tudja rázni a robotkutyákat, de végül eléri a sorsa.

Ez volt a harmadik rész az évadban, ami nem igazán tetszett. Számomra unalmas volt az elejétől a végéig, és itt sem jött át az üzenet. Az lett volna a lényeg, hogy küzdhet bármeddig az ember, a végén úgyis megtörik és legyőzik? Vagy az, hogy a robotok kontra ember harcában úgyis mindig mi fogunk alul maradni, így kezdhetünk félni a jövőtől? Vagy mindkettő egyszerre? Ezek is jó témák, csak ehelyett egy sokkal izgalmasabb részben kellett volna bemutatni.


4x06: Black Museum ("Sötét múzeum")

Nish autója lerobban és kénytelen megállni, hogy feltöltse. Közben van egy kis szabadideje, így betér a közelben található múzeumba, ahol annak tulajdonosa korábbi, nem éppen legális és korántsem etikus kutató munkájáról és azok félresikerült következményeiről mesél neki. Kapunk három történetet, mindegyik creepy a maga módján, aztán érkezik a csavar és leesik az állunk, mert Nish sem az, akinek idáig látszott.

Lehet csak velem volt így, de számomra ez volt az eddigi legijesztőbb és legborzongatóbb epizód az egész sorozat történetében. Mindhárom kis történet creepy volt, és rávilágított arra, hogy az illegális kísérleteknek sosincs semmilyen pozitív  következménye. Szerintem egy könnyebb horrorfilmnek szintén elmenne, vagy nem tudom... rám mindenképp ilyen hatást tett. A kísérletek etikai oldala már csak hab a tortán, amin szintén sokat lehet gondolkodni.

Összességében azt tudom elmondani erről az évadról, hogy elég megosztó lett számomra. A hat részből három nem igazán nyerte el a tetszésemet, három viszont azért még mindig eléggé odatette magát. Ami fura mert korábban azért mindig tetszett a legtöbb rész és kevésben találtam csak valami kivetnivalót. Ezek után érdeklődve, de egy kis félelemmel várom az ötödik évadot, és bízom benne, hogy eredeti ötletekkel rukkolnak elő a készítők és nem a korábbiakat mutatják be újra kicsit átalakítva.
Értékelés: 10/7

Előzetes:
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...