2017. jún. 24.

Catherine Fisher: Sapphique (Incarceron 2.)

Fülszöveg:
Finn megszökött Incarceronból, a szörnyű élő Börtönből, ám kínozzák az emlékek: a testvére, Keiro még mindig fogoly.
Claudia ragaszkodik hozzá, hogy Finn király legyen, a fiú azonban a saját identitásában is kételkedik.
És vajon Rix, az őrült mágus tényleg Sapphique kesztyűjét találta meg, az egyetlen emberét, akit a Börtön valaha is szeretett? Ha pedig Keiro ellopja, azzal vajon elpusztítja a világot?
Az egyikük Bent van, a másik Odakint.
Mindketten a szabadságot áhítják.
Ahogy Sapphique…


Most úgy döntöttem, hogy a félbehagyott könyvsorozataimmal kellene haladnom, így előszedtem néhány sorozat befejező részét és az elkövetkezendő időben ezeket fogom olvasni. Elsőnek nem is volt kérdés, mi kerül sorra, hisz annyira imádtam az első részt, hogy máig ott szerepel az örök kedvencek előkelő listáján. (Itt csak kevés könyv kap helyet, azok, amiket bármikor, bármilyen mennyiségben újra tudom olvasni.) Imádtam az Incarceront és fura belegondolni, hogy több mint 3 év telt el azóta, hogy elsőnek olvastam.

Végre sikerült megkaparintanom a folytatást és félelemmel vegyes izgalommal vetettem bele magam. A félelem oka pedig nem volt más, mint a negatív kritikák tömkelege, amivel szembetaláltam magam. Sokan panaszkodtak azért, hogy nem épp ilyen folytatásra számítottak és hogy sok elvarratlan szál maradt a végére, amire aztán már nem is kapunk semmilyen magyarázatot. Mindenesetre próbáltam tárgyilagosan hozzáállni és nem előítéletes lenni, így adtam neki egy esélyt.

Nem akarok hazudni, látok némi igazságot a korábbi kritikában és a könyv befejezése után bennem is maradt némi keserédes érzés. Egyrészt imádtam a második részt, nekem majdnem annyira bejött, mint anno az első, de be kell ismernem a vége szerintem is kissé mintha összecsapott lett volna. Vagy ki tudja... talán szándékosan hagyta az írónő nyitva a szálakat, hogy mindenki maga döntse el, kinek hisz, vagy hogy mit gondol. Lehet, hogy ezzel akarta rejtélyessé tenni a befejezést, ami ha belegondolunk illik a történethez, csak hát sokan nem szeretik a nyitott szálakat. Nekem ezzel nincs gondom.

A történet ott folytatódik, ahol az első rész végén abbamaradt. Finn kiszabadult Incarceronból, így nem maradt más hátra, mint hogy elfoglalja jogos helyét a trónon. Azonban a mostohaanyja, Sia királynő nem adja könnyen a hatalmat, így roppant ravasz tervet sző a fiú félreállítására. Előkerül egy fiú, aki azt állítja ő az igazi Giles herceg és hogy Finn egy szélhámos, ezzel mindenkit teljesen összezavarva. Nekem tetszett ez a csavar, mert legalább bonyolított a dolgokon.

A másik fiú annyira jól adja elő magát, hogy mindenkiben kételyeket ébreszt, még azokban is, akik korábban teljesen mellszélességgel Finnt támogatták. Claudia elbizonytalanodik, hogy most valóban Finn-e az, akit keresett, vagy csak tévedett vele kapcsolatban... sőt maga Finn is megkérdőjelezi a saját személyét, az emlékeit és a céljait. Amúgy se volt könnyű helyzetben, hisz elveszett emlékei és az Incarcronban átélt szörnyűségek miatt, már nem az az ember, aki a történtek előtt lehetett valamikor. Még ha ő az igazi Giles herceg, akkor se tud már igazi herceghez méltón viselkedni, mert a sok szörnyűség, szenvedés, nélkülözés és borzalom teljesen más embert faragott belőle. Erre megjelenik ez a másik fiú, aki tökéletesen megtestesíti mindazt, aminek neki kellene lennie, így nem csoda, ha Finn kételkedni kezd magában.

Nem csak a származása miatti kételyeivel kell megküzdenie, hanem a bűntudattal és a tehetetlenséggel szintén, amiért magára hagyta barátait az Incarceronban. Keiro és Attia hátramaradtak, és várják a fiút, hogy ígéretéhez híven megmentse őket, Finn azonban képtelen ezt megtenni, főleg mert tovább kell harcolnia a jogaiért és saját belső harcát is meg kell vívnia. Nekem nagyon tetszett az Odakinti történet, Finn harca, a királynő és Caspar ármánykodása, a másik fiú felbukkanása és Claudia eltökéltsége, hogy mindenben támogassa Finnt. Korábban Finn és Claudia voltak a két főszereplő, de most valahogy a lányt nem éreztem olyan erős karakternek, mint ezelőtt. Kicsit mintha mellékszereplő vált volna belőle ebben a részben.

A másik oldal sem maradt hátra, most sem kellett nélkülöznünk az Incarceron sötét és borzongató világát. Keiro és Attia ketten próbálnak boldogulni és Finn nélkül megtalálni a kiutat. Keiro nem bízik abban, hogy Finn segíteni fog nekik és haragszik vértestvérére, amiért hátrahagyta őt, Attia viszont szüntelenül hisz Finnben. Mégsem ül ő sem ölbe tett kézzel, hanem megpróbálnak megszökni. Sapphique elveszett kesztyűje lehet a kulcs a szökésükhöz, így ezt próbálják megszerezni. Ez persze nem megy könnyen, mert egy őrült mágustól kell elszedniük, hogy aztán a börtönben ragadt Igazgatót kicselezve és az önmagától szabadulni vágyó Incarceront átverve tudjanak megszökni. Hisz az Incaceron is szökni szeretne... ha azonban felszabadul önmagától, akkor mindenki aki benne van halálra van ítélve.

Roppant izgalmas történetet kaptunk az elejétől a végéig, mint a két szálon, amin én egy cseppet sem unatkoztam. Csak faltam a sorokat és az oldalakat. És aztán ott a könyv vége, amiről sokan írtak és igazat szóltak. Tényleg maradtak nyitott kérdések, amikre nem kaptunk semmilyen magyarázatot. Mi az Incanceron tulajdonképpen és hol van valójában? Tényleg az a kis kocka lenne vagy az Igazgató csak hazudott? Ki volt Sapphique és létezett-e egyáltalán vagy csak egy mítosz? Valóban Finn lenne az elveszett Giles herceg?

Ez a három legfontosabb kérdés a történet kezdete óta és egyikre se kapunk konkrét választ. Az az ironikus az egészben, hogy John Arlex választ tudna adni ezekre, de inkább úgy dönt, hogy nem így tesz, mert a válaszok nélkül is jóra fordultak a végén dolgok. És ha minden jóra fordul, akkor mi értelme lenne megtudni az igazat? Érdekes gondolat valóban.... nem tudom, hogy az írónő jól döntött-e, hogy nyitva hagyta ezeket a kérdéseket, de szerintem ennek így kellett lennie. Hisz így mindenki eldöntheti, hogy ő mit gondol és hogy mi a saját magyarázata a történtekre.

Ismét több szálon fut a történet, párhuzamosan halad egymás mellett az Odakinti világ és az, ami az Incarceronban történik. Finn és Attia lettek most számomra az abszolút főszereplők, mindkettejük története nagyon tetszett. Fisher olyan érdekes háttérvilágot alkotott meg, amit most is csak csodálni tudtam. Volt itt újra cselszövés, árulás, izgalom, és lezáratlan kérdések, amitől megmaradt a rejtély a könyv befejezése után. Sajnálom, hogy vége, mert nagyon szerettem ezt a két könyvet, de örülök is annak, hogy az írónő nem húzta-halasztotta csak azért, hogy kötelezően trilógiát kreáljon belőle. Nagyon tetszett a könyvsorozat, és az egyik legkreatívabb és legegyedibb YA történet, amivel valaha találkoztam.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2017. jún. 18.

Tarryn Fisher: Zűrös vörös (Szeress, ha hazudok is 2.)

Fülszöveg:
Drága Olivia! 
Azt hitted, elveheted őt tőlem. Vesztettél. Most, hogy már az enyém, mindent meg fogok tenni, hogy velem maradjon. Kételkedsz bennem? Minden, amire te fented a fogadat, az enyém lett. Ja, és ha esetleg érdekel: már egyáltalán nem is gondol rád. Nem fogom elengedni őt… Soha.
Leah

Leah Smith végre mindent megszerzett, amit valaha is akart. Vagy mégsem? Házassága leginkább kölcsönbérletnek tűnik, mintsem élethosszig tartó elköteleződésnek, az általa felépített kép pedig a szeme láttára omlik össze. Új szerepében és a titkokkal teli múltjának terhével el kell döntenie, meddig hajlandó elmenni az ellopott kincsek megtartásáért.


Sok idő eltelt mióta a Kihasznált alkalom című könyvet olvastam, de arra még most is tisztán emlékszek, hogy mennyire imádtam. Nem vagyok a NA könyvek nagy rajongója, de mikor az első rész fülszövegét olvastam, már akkor tudtam, hogy ez a sorozat be fog jönni nekem. És így is lett. A Kihasznált alkalom valami olyat mutatott, amit ritkán lehet találni a hasonló stílusú könyvekben. Kaptunk egy hihetetlenül manipulatív, önző és számító főhősnőt, aki úgy kavart bele mások életébe, mintha annak semmi következménye nem lenne. Kibontakozott egy olyan szerelmi háromszög, amilyet én még nem láttam sehol. Olívia nagy zűrt kavart, az nem kétséges és mivel nem épp pozitív véget ért az első rész, tudtam, hogy olvasnom kell majd a folytatást.

Egy olyan trilógiáról van most szó, melynek mindegyik részében más a narrátor. Sajnos Olívia-t most nélkülöznünk kellett és helyette Leah vette át a mesélő szerepét, így megismerhettük a "zűrös vörös" igazi személyiségét. Persze Leah nem okozott senkinek se meglepetést, mert korábban kaptunk már belőle némi ízelőt, így számítani lehetett rá, hogy újfent nem egy kedves és szimpatikus főhőssel találjuk szembe magunkat. Leah szörnyű ember, ez nem vitás. Hirtelen nem is tudnék dönteni, hogy a két nő közül melyik a rosszabb, mert ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor mindketten azok... csak épp másmilyen módon.

Leah egy elkényeztetett "hercegnő", nem lehetne jobban  megfogalmazni. Megszokta, hogy mindig mindent és mindenkit megkap, amikor csak szeretné. Mikor találkozik Calebbel és a fiú visszautasítja, akkor már csak büszkeségből is kitűzi maga elé a célt, hogy márpedig övé lesz a férfi, ha beledöglik is. És Leah bele is döglik valamilyen módon, ha úgy vesszük. Kihasználja az előnyös adottságait és szépségével és felvett megnyerő személyiségével magához csábítja, és egészen jól megy addig minden, amíg Caleb újra össze nem találkozik első szerelmével Olíviával. Leah akkor jön rá, hogy ennyi nem elég és ha magához akarja láncolni Calebet, akkor valami véglegeset kell kitalálnia. És ekkor veti be a nők örök fegyverét... a terhességet.

Ismét két szálon fut a cselekmény, mert ahogy halad a jelen, közben visszaemlékszünk a múltra, és Leah meséli el nekünk a Calebbel való kapcsolatának alakulását. Ebben nem sok újdonság van, mert nagy részét tudni lehetett korábbról, de most Leah szemén keresztül láthatjuk, az ő kommentjeivel és gondolataival. Habár Leah rossz ember és nem több, mint egy nyafka fiatal nő, aki senkivel és semmivel nem foglalkozik magán kívül és azon, hogy megszerezze, amit és akit akar, valahogy mégis magyarázatot ad a viselkedésére a családi háttér, ahonnan jött. Ilyen szülők mellett nem csoda, hogy olyan ember lett, amilyen. A hideg és folyton kritikus anya és a lenéző apa nagyban rátette a bélyegét Leah személyiségére.

Nem mintha ez magyarázat lenne bármire, de azért legalább némi indokot szolgáltat Leah bosszúszomjas és álnok viselkedésére. Hisz végtére is... a szülei ugyanilyenek voltak. Sosem szerették őt, így nem csoda, hogy bármit megtenne azért, hogy örökre magához láncolja a férfit, akit kiszemelt magának. Mert hogy Leah nem szereti és sosem szerette Calebet, abban holt biztos vagyok. Csak az egója, csak a büszkesége vezérli arra, hogy mindenáron maga mellett tartsa, mert ő volt az egyetlen férfi, aki sosem lehelt utána. Nem akar ismét vesztes lenni, nem akarja elveszíteni a harcot és a női hiúsága miatt ragaszkodik foggal-körömmel az igazához. Egy hihetetlen bonyolult női karakter ő, aki abszolút unszimpatikus és akivel nem tudtam együtt érezni. Olívia se volt egy szent, de ő valahogy közelebb került hozzám, vele valahogy együtt tudtam érezni, míg Leah esetében ez egyszer sem merült fel.


Mindenképp meg kell említenem, hogy a könyv milyen érdekes módon kezelte az anyaság kérdését és az ezzel kapcsolatos dolgokat. Leah csak azért szül gyereket, mert így szeretné Calebet magához láncolni. Nem akart igazából anya lenni és így nem is jöttek elő belőle az anyai ösztönök, sőt ha durván őszinte akarok lenni, akkor nagy ívben tojt a lányára az elejétől a végéig. Csak eszközként tekintett rá a Calebért vívott harcban, vagy, ami rosszabb, újabb vetélytársat fedezett fel benne, aki elvonja őróla Caleb figyelmét. Féltékenységében elhanyagolta a kisgyermeket, és ha rajta múlott volna, akkor a gyerek nem sokáig húzza. Szemernyi anyai ösztön se szorult belé... és mindezt hihetetlen volt olvasni. Másnak talán fájt volna vagy ellenérzéssel viseltetett volna Leah iránt ezek miatt, de nekem nagyon tetszett ez a megoldás, mert éppen illett Leah karakteréhez.

Ha jobban belegondolunk nem sokat haladnak előre a jelen történései és a végkifejlet sem meglepő, mert tudjuk, hogy egy omladozó kapcsolatot egyetlen gyerek se fog megmenteni. Nekem inkább a múlt felelevenítése, a múltbéli történések tetszettek jobban, mert általa megtudhattam ki is ez a Leah tulajdonképpen és hogy lett olyan, amilyen. A könyv végén ismét kapunk egy nagy csavart és mikor Leah Caleb képébe vágja az igazságot, akkor tátva maradt a szám, mert ez mindent megváltoztat a jövőre nézve. (Jó... persze sejthettem volna, hogy ez lesz, de engem mégis meglepett, mert nem gondoltam, hogy ezt is megmeri lépni. Mekkorát tévedtem.)

Ismét egy negatív karaktert kapunk főhősnek, aki ugyanolyan.. sőt ha lehet még rosszabb ember, mint amilyen Olívia volt az előző részben. Leah egy önző, akaratos és manipulatív csitri, aki bárkit és bármit megszerez magának akkor is, ha másokon kell azért áttaposnia. Teljességgel unszimpatikus, de valamiért mégis szórakoztató. Ugyanolyan szórakoztató, mint ahogy ez a három rossz ember egymás vérét szívja évek óta. A harc pedig még nem ér véget. Az utolsó részben Caleb lesz a narrátorunk, és én már nagyon várom, hogy olvashassam a két nő után a férfi nézőpontját is. Mert tuti, hogy abban sem lesz majd köszönet.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2017. jún. 13.

Tabitha Suzuma: Kimondhatatlan

Fülszöveg:
A szerelem nem ismer határokat…
Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz.
Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek.
Lochan és Maya tudja, hogy a kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…


Kicsit komolyabb témák felé evezve került a kezembe a könyv, amit ki tudja mióta olvasni szerettem volna. Mikor végre megjelent magyarul, akkor minél hamarabb le szerettem volna csapni rá, de sajnos csak most jutottam el odáig, hogy végre olvashassam. De miért is érdekelt engem annyira Suzuma regénye? Egy olyan szerelemről szól, ami abszolút tiltott és tabu a legtöbb ember szemében. A testvérek közötti szerelem.

Ötletem sem volt, hogy fogja az írónő felvezetni és bemutatni ezt a kényes témát úgy, hogy azért ne undort vagy viszolygást váltson ki az olvasóból. Sok olvasó áradozva mesélt a könyvről és az élményről, amit általa kaptak, így igen nagyok voltak az elvárásaim. Azért se tudtam elképzelni, hogy lehet megírni egy testvérek közötti szerelemről szóló történetet, mert nem tudtam sehogy sem elképzelni, hogy mi miatt szerethet egymásba két testvér, akik együtt nőttek fel. (Itt most felejtsük el az a valószínűbb esetet, mikor a felek számára csak később derül ki, hogy valójában testvérek, mert korábban nem tudtak róla.)

Lehet, hogy velem van a baj, de nem tudom megérteni az írónő által bemutatott indokot. Nekem ne próbálja eladni senki, hogy két testvér egymásba szeret, csak mert az anyjuk és az apjuk feléjük se néz, és nekik kell gondoskodniuk a kisebb testvéreikről. Ettől maximum szoros kötődés és összefogás alakul ki közöttük, igazi barátság, de semmiképp se szerelem. (Ilyen például a Shamelessben Fiona, Lip és Ian testvéri kapcsolata.) Az egyik nagy problémám a könyvvel tehát az, hogy számomra ez nem elég magyarázat arra, hogy miért is szeretett egymásba Lochan és Maya.

A másik, amit nem értek… még ha ez elég ok lenne arra, hogy egymásba szeressenek, akkor miért pont ennyi idő után? Miért nem már évek óta? Eddig normális testvérekként funkcionáltak, aztán egyszer csak beugrik nekik, hogy márpedig ők szeretik egymást, és hogy milyen nagy kín, hogy nem lehetnek együtt. Számomra túl hirtelen jött a váltás a testvéri kapcsolatból a szerelembe, és nagyon furcsa volt az átmenet. Egy nap mindketten megkattantak és már azon kezdtek el nyavalyogni, hogy mennyire szeretik egymást. Így ha nagyon gonosz akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy a könyv alap váza, a magyarázat a tabu témára elég felszínes és érthetetlen módon lett felvázolva, amitől nem tudtam hasra esni, sőt… inkább csak néztem nagyokat.

Mindezzel persze nem azt mondom, hogy nem tetszett a könyv, mert akkor hazudnék. Habár az indok és a magyarázat számomra nem elég, mégis teljességgel átéreztem Lochan és Maya kapcsolatát. Ha minderre egy sokkal érthetőbb és reálisabb okot kaptunk volna, ha normálisabban fel lett volna vezetve, akkor ütött volna hatalmasat. Nem tudom… kicsit úgy érzem, hogy a tabu téma miatt lett olyan felkapott ez a könyv, mert igazából mindenki amiatt vette csak a kezébe. Még én is. Ha egy szimpla romantikus történet lett volna két idegennel, vagy teszem azt mostohatestvérrel… máris csak egy sablonos, csöpögős szerelmi történetként maradt volna meg mindenki tudatában.

Két dolgot semmiképp se akarok kihagyni, mert ez a kettő tetszett a leginkább a könyvben. Az egyik a káros családi háttér bemutatása és hatása főleg a gyermekek életére. Lochan és Maya apja lelépett, anyjuk pedig kiégett 40-esként fiatalabb pasit hajkurászva esténként issza le magát a klubokban és gyakorlatilag tojik a gyerekeire. Így főként Lochan, de Maya segítségével veszi magára az összes terhet, ami a szüleik feladata lenne. Szomorú volt olvasni, mennyire nehezen boldogulnak, hogy mennyire megnehezíti az életüket a helyzetük, és hogy ez a szomorú sors mennyire rányomja a bélyegét a személyiségükre. Ahogy összetartottak mindennek ellenére, ahogy Lochan és Maya kezelte a helyzetet és nevelte a kisebb testvéreiket, szívfacsarító volt számomra.

A másik, amit imádtam, Lochan karaktere. Számomra Lochan a könyv főszereplője. Persze elvileg Lochan és Maya is narrátorok, de Maya mellett Lochan sokkal összetettebb és bonyolultabb karakternek tűnik, amitől egyszerűen imádtam őt. Lochan a családi helyzetük abszolút áldozata minden lehetséges módon, ő sínylette meg leginkább. A személyiségét nagyban befolyásolta, a társas kapcsolatait tönkretette, a jövőbeli terveit totálisan elfeledtette vele mindaz, ami történt velük. A végén önzetlenül cselekedett és feláldozta magát, vagyis ő bukott a legnagyobbat. Nem hittem volna, hogy ilyen véget ér a könyv, de nekem iszonyatosan tetszett, mert tudjátok, hogy mennyire szeretem a tragikus történeket. Mellette Maya karaktere elnagyoltak és kidolgozatlannak tűnik, legalábbis számomra, mert őszintén szólva nem is nagyon tudnék mondani rá semmit, amitől közel került volna hozzám.

A végén pedig itt a kérdés, amit a könyv is érintőlegesen pedzeget. Tényleg olyan rossz és elvetemült dolog a testvérek közötti szerelem, ha mindkettejük beleegyezésével történik? Miért baj az, ha két ember szereti egymást és azzal nem ártanak senkinek? Mert lássuk be, ez csak rájuk tartozik és senkinek semmi köze hozzá. Azt se tudtam, hogy a vérfertőző kapcsolat miatt börtönbe kerülhet egy ember, legalábbis Nagy-Brittaniában biztosan, mivel ott játszódik a könyv. (Ezzel is okosabb lettem!:) Ha belegondolok, és félreteszem az ellenérzéseimet a vérfertőzés iránt, akkor kissé felháborodhatnék azon, hogy két embert börtönbe zárhatnak azért, csak mert szeretik egymást. Nagyon érdekes ez a dolog, lehet kicsit beleásom magam a témába.

Nem egy rossz könyv ez, mert voltak olyanok elemek, amik tetszettek benne. Imádtam a komplikált családi helyzet bemutatása, Lochan remekül összetett és szerethető karakterét… csak a fő történetszál alapjait és a vérfertőzés kialakulásának magyarázatát és bemutatást nem tudtam egyszerűen így elfogadni. Számomra mindez kevés, és nem magyarázza meg, hogy Lochan és Maya mitől szerelmesedtek bele egymásba hirtelen. Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, de a felsorolt negatívumok miatt, csak egy közepes olvasmány számomra.

 További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2017. jún. 7.

Laurell K. Hamilton: Haláltánc (Anita Blake, vámpírvadász 14.)

Fülszöveg:
St. Louis-ban fellép a világhíres vámpír balett-társulat. A nagy eseményre rengeteg vámpírúr érkezik, pomme de sang jelölteket hozva magukkal Anitának, akinek energiaháztartása az ardeur miatt egyre csökken. És ha ez még nem lenne elég, úgy tűnik, teherbe is esett, a teszt pozitív. A lehetséges apák száma viszont majdnem ugyanannyi, mint a pomme de sang jelölteké. Ezzel egy időben a triumvirátus hatalma véletlen események során megerősödik, Anitát pedig több ízben is meglátogatja Minden Vámpírok Öreganyja, a sötét Marée Noire, aki minden jel szerint ébredezik…

Jó, tudom, tudom... az Anita Blake könyvsorozat már régen elért arra a szintre, amikor nem kellene reménykednem, de én balga mégis így teszek. Sok idő eltelt azóta, hogy az előző részt olvastam és mikor választani kellett, hogy mi legyen a következő olvasmányom tudtam, hogy Anita-nak helyet kell szorítanom. Őszintén szólva nem sok maradt meg az előző részek történetéből csak annyi, hogy egyre több volt a szex és egyre kevesebb a nyomozás és az akció. Fura, hogy a könyvsorozat első néhány részére élénken emlékszem, míg a későbbiekre pedig kevésbé.

A jelen könyv befejezése után csak egy kérdés zakatolt a fejemben. Hogy a fenébe fogok én erről a részről kritikát írni? Nem... nem én jöttem ki a gyakorlatból, és nem rajtam múlt a dolog. Nem is lehet nagyon miről írni, mert a Haláltánc nem más, mint egy tömény orgia. Igen, jól olvastátok, egy tömény orgia, és ha akarnám se tudnám szebben mondani. Még szerencse, hogy nem is akarom.


Persze az előző részek is tele voltak már rengeteg szexszel, de eddig legalább próbálkozott Hamilton némi (még, ha csak csekély) nyomozási szállal. Itt ezt most teljesen figyelmen kívül hagyta és írt egy pornó regényt némi romantikával fűszerezve, hogy ne csak a szexről szóljon minden, de a romantika így se kapott akkora szerepet, hogy ne az orgiák kerüljenek a középpontba. Csak hogy lássátok nem túlzok, gyakorlatilag 2 nap alatt játszódik le ez a rész, és ez idő alatt Anita aláfekszik kb. minden férfinak, aki az útjába kerül. Mert hát táplálni kell az ardourt... meg minden, értitek, nem? Csak én most jutottam el arra a szintre, hogy már nekem is megfeküdte a gyomrom ez a töménytelen szex.

Na, nem mintha nem értékelném a sok orgiát, mert pornóregénynek tökéletes lett, csak az a gondom, hogy én egy vérbeli nyomozós Anita Blake történetre vágytam, nem pedig hatalmas orgiákra. (Majdnem csúnyábban fogalmaztam, de nem akarok obszcén lenni.) Tehát igen. Nem nagyon tudok mást írni a Haláltáncról. Történet nuku, karakterfejlődés nuku, izgalom nuku, nyomozás nuku. Anita egyre idegesítőbb és már csak a csípős és karakán dumájában hasonlít régi önmagára, viselkedésében és értékrendjében távolról sem. Néhány beszólásán és gondolatán most is hangosan nevettem fel, de ezen kívül mást nem tudnék említeni, ami igazán érdemleges lenne ebben a könyvben. Talán a következő jobb lesz, de az biztos, hogy ez eddig a leggyengébb rész a sorozatban.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/1

2017. jún. 2.

The 100 (A Visszatérők) 4. évad összegzés


Egyik kedvenc sorozatomról van szó, amit máig imádok, mégis valamennyire megkopott már a kezdeti lelkesedés. Nem azt mondom, hogy unom, vagy hogy rossz lenne, hanem azt, hogy már nem azzal a hatalmas mindent elsöprő lelkesedéssel várom az új részeket, mint annak idején. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a harmadik évadot sokkal gyengébbnek éreztem az első kettőnél, és féltem, hogy mi lesz a folytatásban. Úgy vélem minden egyes sorozatnál a 3. és 4. évad az igazi fordulópont. Itt dől el a sorozat további sorsa. De komolyan! Figyeljétek meg, hogy a legtöbb sorozat a 3./4. évad környékén indult lejtmenetbe és aztán egyre csak rosszabb és rosszabb lett. (Nagy szívfájdalmam, az egykori másik nagy kedvenc, a Vámpírnaplók így járt.)

Féltem tehát, hogy milyen irányt vesz a sorozat, főleg azért, mert pontosan tudni lehetett, hogy miről fog szólni a folytatás. A harmadik évad végén ALIE által megjósolt "világvége" a fő téma, vagyis a The 100 visszatér az alap motívumához, egy igazi poszt-apokaliptikus érzés jellemzi az egész évadot. A túlélésről szól és az arról, hogy mire képes az ember a saját túlélése érdekében. Pontosan azt kaptam, amire számítottam, persze némi meglepő és váratlan fordulattal tarkítva (mert nem is lenne a The 100 az, ami, ha nem így lett volna), amikre életemben nem számítottam volna. A negyedik évad fényévekkel túlszárnyalta a harmadikat, és szerencsére sikerült újra felkelteni a lelkesedésemet.

Nézzük akkor sorba, mi mindent imádtam az évadban, mert van bőven miről beszélni. Az évad fő történetszála tehát az, hogyan élhetné túl ez a megmaradt emberiség a hónapok múlva bekövetkezendő robbanásokat, vagy mi a fenét. (Nem értettem pontosan mi okozza, de a lényeg, hogy a korábbi világvége után még épségben maradt atomreaktorok már nem bírják tovább, és elkezdenek felrobbanni, amitől megperzselődik a Föld és mindenki, aki rajta él.) Vagyis, ha nem találnak valami megoldást, akkor mindenki meghal. Hogy reagálnak az emberek ilyen helyzetben? Hát persze, hogy fejetlen csirkék módjára kapkodásba kezdenek, mindenféle ötlettel jönnek elő a megmenekülés érdekében, miközben igyekeznek féken tartani az egyre forrongó indulatokat és békésen megoldást találni. Nem kell mondanom, hogy ahogy telik az idő és egyre közelebb a vég, ez egyre nehezebbé válik és lassan fordulnak egymás ellen a korábbi szövetségesek. A Földiek most sem hazudtolják meg magukat, megint alaposan megnehezítik az Égiek dolgát.

A sorozat reálisan kezelte és ábrázolta az emberek reakcióit és tetteit egy ilyen helyzetben. Mindenféle megoldással jöttek elő, a tudományostól kezdve, a menedék keresésén át. Az egyik ötlet befuccsolt, majd következett a másik. Hogy aztán a végén olyan megoldás legyen, amire nem gondoltam volna. Nem akarok semmit sem elárulni, de engem nagyon meglepett az évad végén lévő megoldás, melyre magam nem gondoltam volna. Két részre szakadt (jó pontosabban háromra, mert Clarke ismét saját útját járta, amin meg sem lepődök) a szereplőgárda, az egyik menekülését a megtalált bunker adta, a másikét pedig az, ahonnan indult az egész sztori. Ezzel remek ívet kapott az eddigi történet, és szépen körbezárt a sorozat. Külön tetszett, mikor megjelent a párhuzam az Égiek és a Weather-hegy módszerei közt és már nem emlékszem pontosan ki jegyezte meg, de Clarke és Abby annyira belelovalták magukat a megmenekülésre szőtt terveikbe, hogy majdnem ugyanazt tették szegény Luna-val, mint amit a Weather-hegyiek tettek velük.


Kellően izgalmas volt végig ez a 13 részes évad, persze némi üresjárattal tarkítva, de ezen nem lehet meglepődni. Minden sorozatban vannak húzórészek, ezeket ki kell bírni és kész. A fő történetszál, a váratlan fordulatok és izgalmak végig biztosították azt, hogy az évad nagy részében nem lehetett unatkozni a sorozaton. A másik nagy erőssége a The 100-nak, a remek karakterek, akik annyira jól lettek felépítve és árnyalva az évadok során, hogy arra szavaim sincsenek. Nem tudom eleget hangsúlyozni, hogy mennyire imádom a karakterek nagy részét.

Két nagy kedvencem ki más lehetne, mint Clarke és Bellamy. Eleget méltattam őket korábbiakban is. Mondjuk az előző évadban kissé behülyültek mindketten és voltak olyan húzásaik, amitől csak fogtam a fejem, de szerencsére mostanra "helyrejöttek" és azok lettek, akiknek lenniük kell. Ők a két vezér a csapatban, és habár mostanában inkább összedolgoznak és nem egymás ellen, azért néha most is akad némi nézeteltérés közöttük. Remekül fejlődik a barátságuk, remek karakterek ők ketten külön és együtt is, és remélem sosem lesz köztük romantikus szál, mert az tönkre vágná ezt az egészet.

Nagyon aranyos volt együtt Abby és Kane. Habár összejöttek, mégsem vitték túlzásba őket. Néha úgy érzem, hogy a felnőttek teljesen feleslegesek a történetbe, de aztán látom, hogy mégis van szerepük, mégis kellenek ők ide, mert nélkülük azért csak nem lenne ugyanolyan a dolog. Jaha-t nem bírom hova tenni, már megint kavarta a sz*rt, amiért megcsapkodtam volna néha egy hatalmas péklapáttal. Miért kell ő még mindig ide? Miért nem halt már meg? Az egyik legfeleslegesebb karakter a sorozatban. És ha már felesleges karaktereknél tartunk! Jasper... hogy én mennyire utáltam már szegényt! A folytonos rinyálással, kivagyisággal és irritáló beszólogatásaival. Na, de szerencsére többé nem kell őt elviselnem. Ez volt számomra a másik nagy meglepetés, mert nem hittem volna, hogy végre meg fog halni, de szerencsére így lett. De nem csak az ő halála lepett meg, hanem Roané vagy épp Luna-é is.


Egy valakit majdnem kihagytam, pedig ez a karakter is ott tart már, hogy csatlakozott a kedvenceim köréhez. Ő lenne Octavia. Clarke és Bellamy mellett Octavia az, aki a legnagyobb utat tette meg a kezdetektől fogva, olyan szépen építették a lány karakterét, hogy azt öröm volt nézni. Habár untam a Lincoln utáni nyavalygását és szenvedését, de tudom, hogy kellett a személyiségfejlődéséhez és ahhoz, hogy eljusson oda, ahol most van. A következő csavar, ami meglepett, Octavia kvázi Földi királynővé válása. Lexa halála utáni zavarokban úgy hittem, hogy előbb vagy utóbb, de valahogy Clarke lesz az új Parancsnok, aki összefogja majd a Földieket és az Égieket, és mikor elkezdtek kísérletezni az Éjvérrel, akkor úgy tűnt ilyen irányba akarnak haladni. Majd csavartak egyet az írók és végül Octavia jutott el oda, hogy kivívta a Földiek tiszteletét és ezzel gyakorlatilag a királynőjükké vált. Kérdés, hogy mihez kezd a "hatalmával", hogy miként fogja eztán vezetni őket. Engem pl. ez kifejezetten érdekel a folytatásban.

Az évad vége a szokásokhoz híven egy nagy cliffhangerrel zárul ezernyi kérdést felvetve, amitől személy szerint, iszonyatosan várom a folytatást. Sajnos várhatok még, mert minimum egy évről van szó, de legalább újra visszahozta a korábban kissé megszunnyadt lelkesedésemet a sorozat, ami nagy szó. Úgy gondolom a The 100 (vagy ahogy magyarul fut nálunk A Visszatérők, mert igen, már elkezdték magyar szinkronnal adni nemrég!) manapság az egyik legjobb sorozat, és mindenkinek bátran ajánlom.
Értékelés: 10/9

Előzetes:

2017. máj. 30.

Sarah J. Maas: Árnyak királynője (Üvegtrón 4.)

Fülszöveg:
Celaena Sardothien mindenkit elvesztett, aki a szívéhez közel állt, végül mégis visszatért a birodalomba, hogy bosszút álljon, felszabadítsa egykor dicsőséges királyságát és szembeszálljon múltja árnyékaival…
Tiszta szívéből elfogadta, hogy ő Aelin Galathynius, Terrasen királynője. De mielőtt visszaszerezné trónját, harcolnia kell.
Küzdeni akar unokatestvéréért, aki harcosként az életét is kész feláldozni érte, a barátjáért, aki egy borzalmas tömlöcben sínylődik és a kegyetlen király rabságában tengődő népéért, akik rendületlenül várják eltűnt királynőjük dicső visszatérését.
A New York Times bestseller sorozat negyedik kötetében folytatódik Celaena szenvedélyes és időnként fájdalmas epikus utazása, mely fenekestül forgathatja fel az életét.

Tisztán emlékszem még, hogy amikor a sorozat első részét olvastam, akkor egyáltalán nem nyűgözött le. Olyan "közepes" olvasmánynak minősítettem, és nem igazán éreztem a késztetést a folytatáshoz, de aztán mégis kezembe vettem a második részt. Innentől kezdve pedig nem volt megállás, mert az Üvegtrón könyvsorozat mára a kedvenceim egyikévé vált. Már rég kijött a negyedik rész, én viszont csak most jutottam el odáig, hogy végre olvasni tudjam.

A történet ott folytatódik, ahol a harmadik rész végén abbamaradt. Celaena immár teljesen elfogadva sorsát, miszerint ő Aelin, Terrasen igazi örököse, visszatér Adarlanba, hogy leszámoljon ellenségeivel, megmentse unokatestvérét és közben a királyságot is. Imádom látni, ahogy bővül az Üvegtrón világa, ahogy bonyolódik a cselekmény, ahogy újabb és újabb karakterek lépnek színre, miközben a régieket is jobban megismerhetjük. Az Üvegtrón sorozat igazi fantasy történet, mely igaz, hogy a klasszikus fantasy elemekből épít és nem sok újat mutat, mégis annyira remekül van összerakva, olyan kellemes élményt nyújt, hogy nem lehet egy percig sem unatkozni rajta.

Aelin és Rowan

Imádtam a negyedik részt, ez nem kérdés, volt olyan jó, mint az előző kettő. Így haladva előre, már lassan kezdem végleg elfelejteni az első rész gyengeségeit és feltűnő hibáit, mert a folytatás annyira remek és szerethető, hogy nyugodt szívvel bocsátom meg azt a sok klisét és lehetetlenséget, amivel elindult Aelin története.  Pörgős a sztori, abszolút szerethetőek a karakterek, titkok derülnek ki, árulások és rejtélyek lepleződnek le, néhányan meghalnak, néhányan megmenekülnek... olyan sok minden történik ebben a részben is, hogy csak kapkodtam a fejem. Kaland tehát van bőven... pörög a történet ezerrel és mivel a könyv iszonyatosan olvastatja magát, így alig bírtam letenni. Csak az a fránya időhiány miatt nem tudtam olyan gyorsan olvasni, mint szerettem volna.

Na, de hogy mi is tetszett nekem különösen? Íme egy kis ízelítő. Tudom, hogy már sokszor leírtam, de engem három dolog fog meg igazán egy könyvben. Kell egy érdekes, kalandos és összetett történet. Kellenek komplex és szerethető karakterek, akik valamiért közel kerülnek a szívemhez. És kell egy kis humor vagy pedig kellő komolyság a témához, amivel az adott könyv foglalkozik. A kettő közül értelemszerűen az adott könyv stílusának megfelelően. Itt mindezek teljesülnek. Nem akarok semmit sem elárulni a történetből, pedig volt itt csavar ezerrel, pislogtam is nagyokat néhány dolog közben. Meghalt egy olyan karakter, akiről nem hittem volna, hogy meg fog, kiderült hogy más a fő gonosz, mint akit korábban annak hittünk, ellenségekből barátok lettek és fordítva. Van itt tehát minden, izgalom és izgalom hátán, némi humorral és romantikával fűszerezve, de éppen abban az arányban, hogy az egy kellemes egyveleget alkosson.

Dorian és Manon

És a karakterek! Te jó ég! Komolyan... már azt sem tudom kit szeretek jobban, vagy hogy ki az igazi kedvencem. Már ott tartok, hogy egy kedvencet nem igazán tudok kiemelni, mondjuk nem is akarnék. Aelin révbe ért és elfogadta a sorsát. Teljes erejével azért harcol, hogy visszavágjon azoknak, akik tönkretették az életét és hogy visszaszerezze azt, ami őt illeti. Hosszú még az út, és számos bökkenő akad, de halad előre és ez így van jól. Aelin és Rowan remek párost alkotnak ketten, és én meg annyira örülök annak, hogy Aelin végül nem Dorian vagy Chaol mellett kötött ki. Elsőnek fura volt számomra, hogy egy harmadik pasit is behozott neki az írónő, mert korábban Chaolt szerettem volna mellette látni, de mára teljesen világos, hogy Rowan az ő igazi másik fele minden értelemben véve. Szerencsére nem vitték túlzásba a romantikázást, hanem éppen annyi volt belőle, amit még elbírtam viselni.

Aztán ott van Aedion, aki szintén érdekes lehetne, ha többet szerepelt volna. Kissé másodhegedűsnek éreztem, pedig szívesen láttam volna többet együtt Aelinnel. Lysandra szintén előkerült, és ugye nem is olyan idegesítő r*banc, mint amilyennek Aelin korábban hitte. Aztán persze Arobynnt se kellett nélkülöznünk,.. már amíg Aelin el nem intézte. Tovább alakult a karakterek közötti kapcsolati háló. Chaol és Aelin lezárták a múltat és mindketten továbbléptek, hogy aztán együtt mentsék meg Doriant. Kaptunk ismét egy új szereplőt Elide személyében, akit korábban Manonhoz hasonlóan még nem igen tudok hova tenni, de talán később lesz valami fontosabb szerepe.

Aelin és Manon egymásnak feszül

És ha már Manon és Dorian... Dorian sosem volt a kedvencem és most sem lett az szegényke. Pedig érdekes lehetett volna a belső vívódása és harca az őt megszálló démonnal. De mégsem láttam az egésznek értelmét, mert ahhoz túl keveset olvashattunk róla, hogy igazán átérezzem a dolgot. Talán jobb lett volna, ha kimaradnak a részei, vagy ha az írónő érzékeltetni akarta Dorian belső harcát, akkor sokkal jobban be kellett volna mutatnia azt több Dorian-es fejezettel. Manon most vált hivatalosan az újabb kedvencemmé. Alig vártam, hogy egymásnak feszüljenek Aelinnel és szerencsére ez már ebben a könyvben megvalósult... szép kis harc volt közöttük, végre mindketten méltó ellenfélre találtak. Sok mindenben hasonlítanak egymásra, mindketten erős, karakán és veszedelmes nők, igazi harcosok, akik küzdenek a céljaikért és azért, amiben hisznek. Aelin és Rowan mellett, milyen jó páros lenne Dorian és Manon, nem igaz? Nem tudom, hogy mi lesz a folytatásban, de nekem úgy tűnt a kis utalásokból, hogy talán lesz köztük valami. Én örülnék neki, az biztos.

Remélem sikerült átadnom, hogy mennyire imádtam és mennyire magával ragadott ez a könyv, mert tényleg olvastatta magát. Izgalmas, pörgős, rejtélyes, vicces és romantikus volt egyben egy tökéletes keveréket alkotva. Ilyen egy jó fantasy és öröm látni, ahogy bővül a világ, ahogy fejlődnek a karakterek és a kapcsolataik. Úgy olvasnám az ötödik részt... remélem minél hamarabb érkezik magyarul.
Ui: A borító pedig csodaszép és remekül illik az előzőek mellé. Mondjuk ezen nem is kellene meglepődnöm. :)

További információk a könyvről:
https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-queen-of-shadows-arnyak-kiralynoje
Értékelés: 5/5*

2017. máj. 9.

Soman Chainani: Jók és Rosszak Iskolája (Jók és Rosszak Iskolája 1.)

Fülszöveg:
Sophie és Agatha jó barátnők; a következő tanévben felfedezik, hová kerül minden eltűnt gyerek: a Jók és Rosszak Iskolájába, ahol egyszerű fiúkból és lányokból tündérmesehősöket és gazembereket képeznek. Gavaldon legszebb lánya, Sophie egész eddigi életében titkon arról ábrándozott, hogy elrabolják, és elviszik egy elvarázsolt világba. Rózsaszín ruhákban, fess topánkákban jár. Rajong a jó cselekedetekért, ezért egészen biztos abban, hogy nagyon jó jegyeket kapna a Jók Tagozatán, és dicséretes mesekönyv-hercegnő bizonyítványa lehetne. Agatha viszont mindig formátlan, fekete hacukákban jár, gonosz macskája van, és szinte mindenkit utál, ezért természetesnek látszik, hogy ő a Rosszak Tagozatára kerül.
Amikor azonban a két lány a Végtelen Erdőbe kerül, azt tapasztalják, hogy sorsuk a remélttel éppen ellentétesen alakul, és hamar rájönnek, hogy egy tündérmeséből a leggyorsabb kivezető út az, ha… végigélik.

Sok pozitív véleményt olvastam a könyvről és mikor utánanéztem, hogy pontosan miről szól, akkor tudtam, hogy adnom kell neki egy esélyt. A fülszöveg egy érdekes történetet ígér, egy aranyos kis mesét és őszintén szólva ennél többet nem vártam tőle. Elég rég olvastam már middle-grade könyvet, és nem is sokat olvasok közülük, hisz nem én vagyok a kifejezett célközönségük, de valahogy éreztem, hogy ez a történet még nekem is tetszeni fog. Milyen igazam lett!

A fülszöveg egész jól felvázolja a könyv alap történetet és az alapján (ahogy én is elsőnek hittem) csak egy könnyed kis aranyos mesének tűnik, pedig ez sokkal több annál. Engem teljesen megvett magának az író és nem bántam meg, hogy a kezeim közé került. Mert ez nem csak egy mese, nem csak egy gyerekkönyv, hanem annál fontosabb kérdéseket boncolgat, sőt próbálja kerülni a kliséket, amiket megszoktunk a mesékben. Nagyon tetszett és biztos, hogy végig fogom olvasni valamikor a trilógiát, de hogy megértsétek miért ajánlom mindenkinek, szeretném kiemelni mindazt, amiért szerintem olyan egyedi ez a történet.

Az első és legfontosabb, amiért annyira szerettem, hogy nem egy női és egy férfi (vagyis lány és fiú, hisz 12 évesekről beszélünk!), hanem két női főszereplőt kaptunk. Sőt... a két női főszereplő két szemszögből történő narrációt jelent, így mind a két lány oldalát megismerhetjük. Nem is lehetnének különbözőbbek ők ketten! Az író az állítólagos kliséket megkerülve feje tetejére állította az általános elvárásokat, így itt a rossz lett a csodaszép és a jó a "csúnyácska", ami a mesékben és gyerekkönyvekben ugye általában éppen fordítva szokott lenni. Az elején persze úgy tűnik Sophie és Agatha tévedés áldozatai lettek, és várnánk mikor derül ki a csavar, de éppen az volt a csavar, hogy nem történt semmilyen tévedés. Egyikük se az, aminek a többiek hitték őket, vagy épp amit magukról gondoltak.


Ezzel párhuzamosan megjelenik a kérdés: ki a szép tulajdonképpen? Aki külsőleg szép, de belülről ocsmány és ronda? Vagy az, aki külsőre talán nem tökéletes, de a belső tulajdonságai mindennél szebbé teszik őt? Nehéz kérdés, hisz a szépség, mint fogalom mindenkinek mást jelent. A szépséget nem lehet meghatározni, nem lehet leírni, nincs rá egy általános megfogalmazás. Az író még egyet csavart a dolgon és a varázsvilág segítségével tovább fejtegette ezt a kérdést. Megszépíthet-e valakit az, ha önzetlen, kedves és csakis jót cselekszik? Szerintem igen, hisz a "jó" embereket, a nyitott, kedves, beszédes, segítőkész embereket általában mindenki kedveli. Elcsúnyíthat-e valakit az, ha sekélyes, önző, gonosz és mindenkinek csak árt? Hát persze, hisz lássuk be, hiába topmodell valaki, ha egy kedves szava sincs senkihez, senkivel sem foglalkozik magán kívül és mindenkit lenéz maga körül. Az ilyen emberek, akkor is elmarnak mindenkit maguk mellől, még ha egyébként úgy is néznek ki, mint egy Adonisz.

Nagyon érdekes volt ezt a kérdést a mesébe ágyazva olvasni és elgondolkozni rajta. Tetszett a megoldás, hogy mindenkinek a belső tulajdonságai tükrözték a külső tulajdonságaikat. Így ahogy Sophie egyre gonoszabb lett úgy csúnyult meg, míg Agatha fokozatosan szépült, ahogy egyre közvetlenebb és barátságosabb lett mindenkivel. Emellett felvetődik egy másik érdekes kérdés is: lehet valaki eredendően jó vagy rossz? Létezhet olyan, hogy valaki már a születésétől kezdve egyik vagy a másik?

Szerintem nem, mert mindenkit a tettei vagy a körülmények tesznek azzá, ami. Hisz a mesék gonosztevőinek gyerekei is épp azért lettek olyanok, mert már gyerekkoruktól kezdve azt mondták nekik, hogy ők márpedig gonoszak, csakis ezt hallották, így nem csoda, hogy éppen olyanok lettek. Míg a mesék hőseinek gyerekei pedig csak azt látták, hogy kedvesnek és szépnek kell lenniük, a fiúknak pedig bátornak és védelmezőnek, így nem is hiszik, hogy ennél több lehet bennük. A kontraszt tökéletesen működött, aztán pedig az író szépen árnyalta a két oldalt, hisz senki se tisztán jó vagy gonosz.

A két női főszereplő miatt két szemszögből követhetjük az eseményeket, és két merőben más lány útjának és fejlődésének lehetünk szemtanúi. Örültem annak, hogy most nem egy szokványos mesét kaptam, ahol a lány és a fiú egymásra talál, hanem két lányról szól a történet és rajtuk keresztül most nem a szerelem, hanem a barátság került a középpontba. A könyv legnagyobb és legfontosabb üzenete a barátság fontossága, ami szerintem nagyszerűen átjött és amivel tökéletesen egyet értek. Személyes véleményem, hogy egy igaz barát, még az igaz szerelemnél is fontosabb. Tudom, hogy ezzel sokan nem értenek egyet, de én így gondolom. A két lány barátsága remekül lett ábrázolva a könyvben minden gondjukkal és problémájukkal együtt. Persze ott volt egy fontosabb fiú karakter, de abszolút csak mellékszerepben, ami éppen elég is volt belőle. Sőt... azt se bántam volna, hogy ha kimarad, lévén 12 éves gyerekekről van szó, így kissé hiteltelenek voltak számomra a szerelmi szálak. Vagy ha már ilyet is akart belerakni az író, akkor miért nem YA könyvként írta meg tinédzserekkel a mostani 12 éves karakterek helyett? De ez egy másik kérdés, amire nem kell választ találnunk szerencsére.

Könnyen olvasható, izgalmas és elgondolkodtató kis mese volt Chainani könyve, mely egy trilógia első része. Érdekes háttérvilággal, abszolút szerethető két női főszereplővel, remek dialógusokkal és a fent említett kérdések feszegetésével, amit nagyon jó ötletnek tartok, még gyerekkönyvekben is. Nekem nagyon tetszett az elejétől a végéig, a könyvben lévő illusztrációk aranyosan és ötletesek. Bátran ajánlom mindenkinek, felnőtteknek és gyerekeknek is, mert ez egy remek mesekönyv. Biztos olvasni fogom a folytatást.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

A könyvet köszönöm a Twister Media Kiadónak!

2017. ápr. 29.

Anne Bishop: Vörös betűkkel (A Mások 1.)

Fülszöveg:
Meggie Corbyn cassandra sangue, vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt. Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások működtetnek.
Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.


Kicsit fura volt hónapok után újra könyvet venni a kezembe, de örültem neki, hogy végre kedvet és lehetőséget kaptam az olvasásra. Jól esett ez a néhány hónapnyi szünet, higgyetek nekem, mert már kezdtem becsömörleni a sok könyvtől és az írástól. Mikor a Twister Media Kiadó felkeresett, hogy nem lenne-e kedvem írni a könyveikről, és találtam két engem érdeklő könyvet a kínálatukban, tudtam, hogy eljött a visszatérés ideje. A lényeg, hogy próbálok visszatérni és habár lehet, hogy ritkábbak lesznek a bejegyzések, mint régen, de szeretném az olvasást újra az életem részévé tenni. (Erről, a szünet okairól talán majd írok egy hosszabb bejegyzést.)

Elsőnek Anne Bishop Vörös betűkkel című könyve került terítékre. Két oka folytán került ez a könyv a kezembe. Az egyik, hogy a leírás alapján érdekesnek tűnt a történet és a háttérvilág felépítése, a másik, hogy imádom az urban fantasy-t, így gondoltam egy ilyen műfajú könyv remek lesz számomra a visszatéréshez. Kicsit vegyes érzéseim vannak a könyv befejezése után, mert részben tetszett, részben pedig erős hiányérzetet hagyott maga után. Mindenesetre próbálom kifejteni, hogy mit értek ezalatt.

Kezdjük akkor. Nem rossz könyv ez, csak nem épp azt kaptam tőle, amit vártam. A fülszöveg egy érdekesnek tűnő háttérvilágot vázol fel. Persze itt is vámpírok, vérfarkasok és a megszokott természetfeletti lények jelennek meg, de kicsit másképp, mint ahogy azt már megszokhattuk, így bíztam abban, hogy ez az újítás érdekesebbé és valamennyire egyedivé teszi ezt a könyvet a sok hasonló társa között. Ez így is lett, és habár nem kaptunk normális magyarázatot arra, hogy kik is a terra indigane lények, vagyis a Mások, csak annyit, hogy vannak és kész, mégis valahogy logikusnak tűnt a klánjaik felépítése és a kialakult udvari életük. Szinte mindegyik klánból kaptunk egy központi szereplőt, és a szereplő révén ismerhettük meg az adott faj legjellemzőbb tulajdonságait.


Itt csak az volt a gondom, habár sok volt a szereplő, mégsem lehetett őket igazán megszeretni. Ebből következik az első nagy probléma, vagyis a karakterépítés. Nem tudom szebben megfogalmazni, de ezek a karakterek egyszerűen laposak és unalmasak. Szinte mindenkiről csak annyit tudunk meg, ami az adott faj legfőbb jellemzője, és magáról az emberről (mármint értitek a lényről), mint egyénről viszont semmi érdemleges nem derül ki. Vegyük például Simont, aki vérfarkas ugyebár és a karaktere annyiban merül ki, hogy ennivalónak tekinti az embereket, ha mérges vagy feszült, akkor vicsorog és ráugat mindenkire és szívesen futkorászik farkas alakjában. Oké… egy farkas tényleg ilyen lehet, és értem, hogy Simon vérfarkas, de részben ember is, vagy valami hasonló, így lehettek volna némi egyéni, csak rá jellemző tulajdonságai is.

Ugyanez a helyzet Vladdal, a vámpírral, akit itt Sanguinati-nak hívnak, de vámpír az a lényeg. Ő meg rejtélyes, szűkszavú, kimért és vért iszik, ennél többet róla se lehet megtudni. De még Maggie, a főszereplő is csak arról marad emlékezetes, hogy vagdossa magát a látomásai miatt, egyébként egy személyiség nélküli fiatal nő, akiről semmi érdemleges nem derül ki, csak annyi, hogy menekül valaki elől és hogy mindentől fél. Az egyetlen valamire való karakter talán Asia Crane, az egyik mellékszereplő, akinek legalább van valamilyen említésre méltó karaktere, motivációi, gyengeségei, hibái, saját gondolatai és céljai, és aki legalább saját, egyedi személyiséggel rendelkezik. Persze negatív karakter, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy őt meg lehet érteni, meg lehet ismerni, és így lehet szeretni vagy gyűlölni. A karakterépítés- és fejlődés terén tehát nem teljesített valami jól az írónő, ami nagy kár, mert számomra az egyik legfontosabb, hogy jól megírt karaktereket találhassak egy történetben.

Mégis, az érdekesnek ígérkező háttérvilág, a természetfeletti lények egy újfajta megközelítése miatt nem az átlagos történetek közé sorolandó. A másik, ami tetszett, maga a könyv stílusa. Nem egy izgalmas akcióregény és néhol kissé lassan haladnak előre az események, ennek ellenére olvastatta magát és gyorsan haladtam vele. Könnyed és egyszerű hangulata valahogy megfogott magának, és ebben a remek fordításnak is nagy szerepe lehetett.
Ahogy az elején utaltam rá, nem rossz könyv ez, számomra egy közepes kategória, ami elég vegyes érzéseket hagyott maga után. Érdekel-e a folytatás? Őszintén szólva nem tudom… az a baj, hogy sok a könyv és kevés az idő, és nagyon meg kell válogatnom, hogy melyiknek adok esélyt. Majd az idő eldönteni, és talán egyszer sort kerítek a folytatásra.
Ui: A magyar borító valami csodaszép, nekem nagyon bejön és kenterbe veri az eredetit, így ezért is jár a plusz pont.

További információk a könyvről:

A könyvet köszönöm a Twister Media Kiadónak!

2017. ápr. 23.

13 reasons why (13 okom volt...) sorozat


A történet:
Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP. Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat. Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.
Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát. Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért. Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat… és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét. (Forrás: a könyv fülszövege)

Az ide év talán legjobban várt sorozata számomra. Még évekkel ezelőtt olvastam először Jay Asher azonos című könyvét, mely rögtön kedvenc lett, és azóta ábrándoztam magamban arról, hogy milyen jó lenne filmként vagy sorozatként megelevenedni látni a történetet. Meg kell mondjam, nem is történhetett volna jobb ezzel a remek alapanyaggal, minthogy sorozatot készítsenek belőle. Filmként nem ütött volna ekkorát. Ráadásul a Netflix készítette el, ami plusz garancia a minőségre, így egy cseppet sem féltem, tudtam... ebből valami jó dolog fog kisülni. Szerencsére igazam lett.

Március 31.-én jött ki a 13 részes sorozat, melyhez fokozatosan készült a magyar felirat is, én ebben az ütemben néztem. A sorozat szerkezeti felépítése hűen követi a könyvét. 13 ok, 13 rész, nem is lehetett volna ennél jobban megoldani, Minden részben az adott kazetta főszereplője áll a középpontban, és ahogy a jelenben haladnak az események, úgy ismerjük meg a múltat Hannah narrációja és a múlt megelevenedése révén. Könyvként remek volt a történet, így kíváncsian vártam, mindezt hogy fogják átültetni egy sorozatba. Hisz tudjuk, hogy ami a könyvben működik, az a sorozatban nem biztos, vagy csak szimplán hülyén jönne ki, így persze, hogy kellett némi kreatív változtatás a jobb eladhatóság reményében.


Kezdjük rögtön a legevidensebb változtatásokkal. Míg a könyv, ha jól emlékszem egy este alatt játszódik, a sorozatban napok telnek el a történet mesélése közben. A könyvben Clay hallgatja a kazettákat egymás után, miközben bejárja a városukat Hannah elbeszélései nyomán. A sorozatban értelemszerűen ez így ebben a formában nem működött volna, sokkal mozgalmasabbá kellett tenni a történetet. Így kibővítve a jelen eseményeit, komplexebb személyiséget adva az összes karakternek, megnövelve a szülők és az iskola szerepét az ügyben, tökéletesen formálták át az alaptörténetet. Szeretem az ilyen kreatív megoldásokat, és az ehhez hasonló változtatások miatt valósulhatnak meg a remek könyvadaptációk. Kreatívan és okosan kell nyúlni az alapanyaghoz és csakis olyan változtatásokat és átalakításokat lehet eszközölni benne, ami javára válik és amitől még jobb lehet. (Sok könyvadaptáció éppen ezen a banánhéjon csúszik el, hogy nem eszerint az elv szerint cselekednek, hanem indokolatlan, felesleges, ellentmondásos vagy épp ostoba változtatásaikkal teszik tönkre az alapul szolgáló könyv történetét.)

Habár elsőre fura volt és hozzá kellett szoknom, de beláttam ennek így kellett lennie, hogy értelmesen és logikusan épüljön fel a történet, és hogy a 13 részt meg tudják tölteni eseményekkel. Ha már a jelen eseményeit kibővítették, ez szinte automatikusan vonta maga után, hogy kihasználva a rengeteg plusz játékidőt, a mellékszereplők karaktereit lehessen mélyíteni. És te jó ég! Itt is olyan kreatívan nyúltak a készítek a karakterekhez, hogy csak tapsolni tudok. Mindenki kapott egy háttérsztorit, mindenki értelmes és érthető magyarázatot kapott a tetteire, tökéletesen vázolták fel a karakterek közötti ellentéteket és kapcsolatokat, meg volt az ok-okozati összefüggés és a történet háló módjára szövődött és tágult, fokozatosan haladva a csúcspont felé, hogy az nagyot üthessen.


E remek változtatás következményeként tudom megemlíteni például, hogy soha nem sejtettem volna, hogy a könyv talán egyik legjelentéktelenebb szereplője, Justin itt a kedvencemmé válik. Persze nem csak őt tudnám kiemelni, mert a sorozatban szinte mindenki komplexebb karakter kapott. Láthatjuk, a többiek hogyan élik meg Hannah kazettáit, ki hogy reagál arra, amit a lánytól hallott. A könyvből épp ezt hiányoltam anno, hogy ott csak Clay szemszögéből láthatjuk a dolgokat, viszont a sorozatban mindenki megkapja a maga szemszögét, így jobban érthetővé és megérthetőé válnak a tetteik. Néhány karakter persze kicsit más lett, mint amilyen a könyvben volt, sőt némelyik sztori is kissé át lett írva, de ezek megint csak olyan változtatások, amik javára váltak a történetnek, amelyektől az csak még ütősebb vagy jobb lett.

Habár szerintem teljesen felesleges külön kiemelnem, mert szerintem mindenki egyet ért velem, de Hannah és Clary szerepére két remek fiatal, kezdő színészt találtak. Örültem annak, hogy ismeretlen arcok kapták meg a szerepeket, ez pont így volt jó. A két színész remekül hozta Hannah és Clay karakterét, kettejük közül pedig a Hannaht alakító Katherine Langfordot emelném ki. Ez a lány valami irtó remek volt Hannah szerepében, tökéletesen hozta a lány karakterét és olyan hitelesen adta át Hannah útját az elejétől a végéig, hogy azt remek volt végignézni. Egyértelmű kedvencem tehát ő és Clay, valamint imádtam még Justint, Alexet és Jessicát is.

Szerencsére komoly hangulatot kapott a sorozat és nem bagatellizálták el a könyv tartalmát és üzenetét, hanem még nagyobb hangsúlyt fektettek arra. Az iskolai bántalmazás téma fontos, és habár nálunk nem kap olyan nagy visszhangot, mint az amerikai iskolák esetében, de higgyetek nekem, itt is jelen van valamennyire. Mikor az amerikai tini filmeket nézem, mindig ledöbbenek, hogy ott tényleg ilyen rossz a helyzet ezen a téren, vagy csak a filmek/sorozatok túloznak ennyire. Pedig de... sajnos ott tényleg ilyen helyzeteket uralkodnak az iskolákban. Az iskolai bántalmazás nehéz ügy, amit nehéz vizsgálni és kezelni. Persze ha történik valami tragédia, az iskola és vezetése máris próbálja hárítani a felelősséget, amit itt tökéletesen mutattak be, mintha nem is nagy dologról lenne szó. Mintha csak ártatlan kis piszkálódásokkal húznák egymást a gyerekek, holott ez sokszor nem így van.


De nem csak ez az egyetlen komoly téma a sorozatban. Felvetődik a nemi erőszak, a fegyvertartás, az alkohol, a gondatlanságból elkövetett gyilkosság és az öngyilkosság kérdése, melyeket mind feszeget a sorozat a maga módján. Valamelyik témát jobban érinti, valamelyiket nem annyira, de ezek mind jelen vannak és elgondolkodtatnak minket nézőket. Engem mindenképp, és bízom benne, hogy másokat szintén, hisz éppen az volt a könyv és most a sorozat célja is, hogy felhívja ezekre a figyelmet.

Két negatívumot azért megemlítek a végén. Tudom, hogy kellett és tudom, hogy szükséges volt a szülők bővített szerepe, de engem sokszor inkább csak irritáltak, minthogy érdekeltek volna. Szerintem ki lehetett volna hagyni a szülőket, vagy maximum Hannah szüleit kiemelni, viszont a többi totál felesleges volt. A másik, amiért kicsit csalódott vagyok, hogy a narráció időnként eltűnt és amikor volt, akkor is kevésnek tűnt. Jobban örültem volna annak, hogy ha sokkal több könyvbeli szöveget átvesznek, és annak, ha a sorozat tetemesebb részét Hannah narrációja kíséri. Mert azért mégis csak a kazettákról van szó és sokszor nem is mutatták, hogy Clay hallgatja őket, hanem csak maguk a jelenetek haladtak előre. Engem ez egy kicsit zavart, hiányoltam a több narrációt.

Összességében egy remek könyvadaptációként értékelném a sorozatot. Fogott egy kitűnő alapanyagot, Jas Asher könyvét, és azt átalakítva egy remek sorozatként adta el magát. Voltak átalakításokat, voltak változtatások, ez igaz, de kreatívan és roppant okosan nyúltak hozzá a könyvhöz, hogy abból egy ugyanolyan remek és elgondolkodtató sorozatot készítsenek. Csak gratulálni tudok, nekem nagyon tetszett. Mindenkinek bátran ajánlom.
Értékelés: 10/10

Előzetes:

2017. ápr. 9.

A szultána (Muhtesem Yüzyil: Kösem) 1. évad összegzés


Ismét egy sorozat kritikával érkeztem, aminek már régen itt volt az ideje. Mikor véget ért a sorozat első évada, már akkor írni akartam róla, de aztán sose volt időm arra, hogy leüljek és összeszedjem a gondolataim, aztán meg valahol elfelejtődött. Most viszont végre eljutottam odáig, hogy leírjam, miért is szerettem én ezt a török sorozatot. Előre szeretném leszögezni, hogy nem láttam a Szulejmánt, így nem viszonyítottam semmihez, hanem "önálló" és mindentől független sorozatként értékelem.

Bizonyára sokan hallottatok már A szultánáról, és tudom hogy sokan (látatlanban is) egyből elkönyvelték egy szappanoperának, de akik így tesznek, nem tudják mekkorát tévednek. Persze nem vitatom, hogy néhány szappanoperás momentum helyet kapott a sorozatban, és sokszor irtó lassan halad előre a történet, de lássuk be, minden sorozatban vannak hullámvölgyek, amin túl kell lendülni. A szultánával sincs ez másképp, és én akkor is tartom a véleményemet, hogy ez nem egy szappanopera. Ez egy török történelmi sorozat, ami valóban létezett történelmi személyek életét veszi alapul, persze sok kitalált és egyéb történeti szál hozzáadásával.


Aki esetleg egy kő alatt élt az utóbbi hónapokban és még hírből sem hallott a sorozatról, annak hoztam egy rövid ismertetőt:
A látványos széria az I. Szulejmán szultán utáni időkbe viszi el a nézőt, bemutatva Kösem szultána életét, aki Hürrem szultána mellett, az egyik legnagyobb hatalommal rendelkező nő volt az Oszmán Birodalom történetében. Ahmet szultán háremébe hozatnak egy görög lányt, Nasia-t, aki az uralkodó, Ahmet szultán kedvence lesz. Az ártatlan, őszinte lány hamarosan megtapasztalja, milyen intrikák és harcok folynak a palotán belül a hatalom megszerzéséért. Bár állandó honvágyat érez, a szerelem mégis a palotában tartja. Ő maga is a cselvetések részévé válik, ám bátor fellépésével kivívja az elismerést, és később Kösem szultána néven az oszmán történelem egyik leghatalmasabb asszonya lesz. (Forrás: port.hu)

Annyi mindenről szeretnék írni, mert olyan sok minden van, amiért érdemes elkezdeni nézni. Próbálok mindenre kitérni, amiért annyira megszerettem, és remélem sikerül átadnom, mennyire szerettem a sorozatot. Kezdjük rögtön az elején. Főszereplőnk egy erős női karakter, és szerintem már tudjátok rólam, hogy én imádom az ilyen történeteket. Persze nem rögtön válik az oszmán birodalom egyik leghatalmasabb szultánájává, hanem hosszú utat tesz meg odáig, hatalmas karakterfejlődésen megy keresztül a vele történt jó és rengeteg rossz dolog hatására. A sorozat remekül mutatja be, hogy az ártatlan és naiv görög kislányból Nasya-ból, aki semmire se vágyik, csak hogy hazamenekülhessen a családjához, akitől elrabolták őt, megszületik Kösem, Ahmet szultán legkedvencebb háremhölgye, gyermekeinek anyja, felesége, majd a birodalom irányítója.


Remek színésznőket választottak a szerepre, és habár sokan nem értették, hogy miért kellett lecserélni a főszereplőt egy bizonyos idő után, szerintem jó ötlet volt. A fiatal Nasya egy teljesen más színészi játékban és külsőségekben nyilvánul meg. Ő az ártatlanságot, a romlatlanságot, a naivitást szimbolizálja. Az elejére tényleg egy fiatal lány kellett, de aztán ahogy Kösem felnő és átlátja a hatalmi játszmákat, aminek ő is részévé válik, már nem lett volna hiteles Anastasia Tsilimpou, hanem kellett ide Beren Saat, az egyik legkedveltebb török színésznő manapság. (Aki tényleg egy remek színésznő, a Fatmagülben is imádom!) Kösem tényleg nagy utat tesz meg, szinte mindenkit elveszít, akit valaha szeretett. Tetszett a karakterút, amit bejárt, szerintem nagyon jól fel lett építve a folyamat.

Ha a teljes sorozatot vesszük, akkor tulajdonképpen két nagy részre tudnám osztani az első évadot. A választóvonal számomra ott jött el, mikor megtörténik a középtájon a több éves időugrás, amikor Kösem és Ahmet gyermekei felnőnek. Sok korábbi főszereplő ekörül hal meg, és az időugrás után új főszereplők veszik át a helyüket, értelemszerűen Kösem és Ahmet gyermekei személyében. A sorozat eleje kicsit lassabb, mert kell az idő a karakterépítésre és a korszak bemutatásra, és az eleje néha egy roppant nyálas tinisorozatra hajaz, de amint Nasya "felnő" és az udvar részévé válik, sokat komolyodik a stílus és a hangvétel. Annyi karakter van a sorozatban az elejétől a végéig, hogy szinte képtelenség lenne mindenkiről beszélni, én mégis megpróbálom kiemelni a legfontosabbakat. Ők azok, akiket főszereplőnek tekintek és akik végig a legnagyobb hatással voltak a történet alakulására.


Ha nagyon pontos akarok lenni, akkor igazából nem Kösem egymaga a főszereplőnk, hanem három nő hatalomért vívott harcának lehetünk szemtanúi, akik saját céljaik elérésére szinte bármire képesek. Kösem legnagyobb ellenfelei Safye és Halime szultánák. A másik kettő is saját fiait akarja a trónra ültetni és mindig azon mesterkednek, hogyan vehetnék át a hatalmat, hogy őrizhetnék meg saját befolyásukat. Minden lehetséges alkalmat megragadva hátba támadják egymást, vagy épp kényszerű szövetséget kötnek a harmadik eltiprására, hogy aztán megint egymás ellen forduljanak.
Tetszett a párhuzam Kösem és Safye között, mert ha jobban belegondolunk, akkor Kösem lassacskán, de végül éppen pontosan olyanná válik, mint Safye szultána. Legnagyobb ellensége elleni harcban, kénytelen hasonló eszközökhöz nyúlni és ezek ketten tényleg mindig ott csapnak oda a másiknak, ahol annak a legjobban fáj. Megöletik egymás szeretteit egymás után sorban és még sorolhatnám. Persze Halimét se kell félteni, ő szintén okosan lavírozik a hatalmi játszmákban, amivel aztán saját és fia sorsát örökre megpecsételi.

Az a legjobb az egészben, hogy egyikük se egy szimpla negatív karakter, mert idővel kapnak némi mélységet, így tökéletesen érthetővé válnak tetteik. Persze, hogy egy ilyen korban és ilyen törvények között, csak úgy élhetik túl, ha ők kerülnek hatalomra, nem is csoda, hogy mindent megtesznek ennek érdekében. Önző vágyaik is ott vannak, de az biztos, nem szimplán csak önzők és kegyetlenek, hanem fiaikat például mindennél jobban szeretik és azokat is, akik hűségesek hozzájuk. Három nő csatája a hatalomért, így lehetne összefoglalni A szultána című sorozatot.

Na, de hogy ne csak a női karakterekről essen szó, néhány férfit is érdemes megemlíteni. Ahmet, ha vehetjük úgy, a férfi főszereplőnk. Meg van a saját története, saját szenvedése és saját életútja. Ő is nagy karakterfejlődésen megy keresztül egészen amíg eléri a végzete, de valahogy sosem tudtam rá erőskezű uralkodóként tekinteni. Persze kegyetlen volt, ha kellett, bántotta, azokat, akiket kellett, hozott néhány kemény döntést, de eközben is végig mintha csak a nők manipulációinak megfelelően cselekedett volna. Ennek ellenére iszonyat jó párost alkottak Kösemmel, még a hullámvölgyeik ellenére is, és rossz volt látni, mikor Kösem elvesztette egyetlen szerelmét, Ahmetet. A sorozat talán legmeghatóbb (legalábbis számomra) jelenete Ahmet halála, annyira szomorú volt az egész, a zenével, a fehér háttérrel, és az egész elmúlás gondolatával, hogy mikor elsőnek láttam, esküszöm megkönnyeztem.


Mellette ott van Iskender, akit az elején nagyon kedveltem, aztán valahogy semleges lett számomra, végül pedig csak egy idegesítő púp maradt az ember hátán. Iskender hasonló átalakuláson ment keresztül, mint Kösem, hiszen ő is naiv, ártatlan fiatal fiúként kezdte, de a lány iránti szerelme, a szultán iránti hűsége, és aztán saját származásának kiderülése után, mondjuk úgy, hogy őt is megrontott a hatalom ígérete, hogy aztán nagyot bukjon. Nem szeretnék megfeledkezni Zülfikar pasáról sem, aki számomra a legkedvencebb mellékszereplő. Ő az igazi hűséges katona, aki mindig feltétel nélkül az uralkodó és a hatalom szolgálója. A lelkiismeret, aki sokakból hiányzik. Mindig a helyes utat választja, ennek ellenére igazságos és jószívű, nem rontotta meg az a hatalom, amihez idővel jutott. Aztán ő is nagyot bukott a végén, de ő önön hibáján kívül és éppen azok árulták el, akikért olyan sokat tett.

Nem akarok egy hosszú litániát írni, pedig tudnék még, hisz több karakter is van, akik megérdemelnének néhány szót. Nagyon bírtam még a Giray testvéreket, Sahint és Mehmedet az elején, főleg Sahint, ahogy ügyködött a saját céljaiért. Vagy épp Kösemék két legidősebb gyermekét is, Oszmánt és Mehmetet. A testvér rivalizálás, Oszmán hatalmas bukása és ezzel Kösem hatalomra jutása már a sorozat végét jelenti. Persze csak az első évadét, mert nemrég kezdődött el a 2. évad, ami ismét egy nagyobb időugrás után veszi fel a fonalat, de erről még nem írnék. Úgy vélem A szultána első évada egy remek és kerek történet, ami akár a folytatás nélkül is megállja a helyét. Egy olyan történelmi időszakot és annak kultúráját mutatja be és tárja elénk, amiről egy átlag ember nem sokat tudhat. Mivel imádom a történelmi sorozatokat, így örültem annak, hogy az oszmán kultúrába, hagyományaikba, szokásaikba kaphattam egy kis betekintést Kösem életútja révén.

Összességében én nagyon szerettem A szultána első évadát, és mindenkinek bátran ajánlom. Az eredeti török részek kb 2 óra 30 percesek, persze a magyar részeket ezért meg kellett vágni. Az első évad 30 török részből állt, magyar részekben ez nem tudom mennyi lehetett. Nemrég kezdett nálunk a 2. évad, ami ha minden igaz, megint 30 török részből fog állni. Az eddigi pár részt már láttam és kicsit fura, hogy megint új Kösemet kaptunk, új főszereplőkkel, de gondolom idővel, ahogy mélyítik az új karaktereket és felpörög a sztori, talán itt is beindul a történet.
A szinkronról rossz szavam nincs, révén nem tudok törökül, így esélyem se volt eredeti nyelven nézni, vagyis nem tudom mihez viszonyítani. Talán ezért se tűnt annyira rossznak a szinkron. És mielőtt elfelejteném, imádtam a zenéket is, nagyon jó kis soundtrack-eket hoztak össze a készítők.
Értékelés: 10/8

Előzetes:
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...