2017. aug. 17.

J.A. Redmerski: Megölni Sarait (Gyilkosok társaságában 1.)

Fülszöveg:
Sarai mindössze tizennégy éves volt, amikor édesanyja kiszakította az általa ismert világból, hogy attól kezdve egy kegyetlen drogbáró mellett éljen Mexikóban. Idővel a lány elfelejtette, milyen a normális élet, ám sosem adta fel a reményt, hogy egy napon elszökhet a telepről, ahol az elmúlt kilenc évben fogva tartották. 
Victor hidegvérű bérgyilkos, aki Saraihoz hasonlóan, kiskora óta mással sem találkozik, csak halállal és erőszakkal. Mikor a telepre érkezik, Sarai meglátja a férfiban a lehetőséget a szökésre. Ám a dolgok nem a terve szerint alakulnak, és a lány egyik veszélyes férfi karmai közül a másik szorításába kerül.
Menekülés közben Victor egyre kevésbé hallgat az ösztöneire, és úgy dönt, segít Sarainak. Ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, Victor azon kapja magát, hogy bármire képes azért, hogy megóvja a lány életét, akár még a testvérével, Niklasszal való kapcsolatát is feláldozná, aki mostanra – csak úgy, mint mindenki – holtan akarja látni Sarait.
Ahogy Victor és Sarai lassan megtanulnak bízni egymásban, a köztük lévő különös vonzódás pedig erősödik. Ám lehet, hogy végül tapasztalata sem lesz elég, hogy megmentse a lányt, mivel az olyan hatással van a férfira, ami a saját halálához vezethet.


Nem sok New Adult (továbbá NA) könyvet olvasok, mert ahogy tapasztaltam két dologról szólnak. Rengeteg értelmetlen nyavalygásról és mellé egy komoly témáról, amit persze csak felületesen kezel az író és ahelyett, hogy megérintene, inkább csak felidegesít vele. Mellé kapunk egy szürke főhősnőt és egy "álompasit", akire csorgatni kellene nyálam, de ez valahogy sosem jön össze, mert a pasiról semmi egyéb nem derül ki, csak annyi, hogy jól néz ki. Ki ne felejtsem a sok értelmetlen összeveszést, félreértés, megcsalást és miegymást. Klisé, klisé hátán. De nem szeretnék lemondani a műfajról, így néha próbálkozom.

A Könyvmolyképző "Rázós könyvek" sorozatának egyik nemrég megjelent darabja, a Megölni Sarait. Miért keltette fel az érdeklődésemet? A fülszöveg nem ígér semmi olyat, amitől azonnal kézbe vettem volna. Nem. Most nem az fogott meg. Megmondom őszintén, hogy a felszínes énem előtörvén a borító alapján választott. Nem tudom miért, de nekem ez a borító baromira tetszik. A színvilág, a hangulat, amit sugall és magában az egész. Szóval igen, ezt a könyvet csakis a borítója miatt szerettem volna elolvasni.

Jó döntés volt? Határozottan igen. Mikor már azt hittem nem találhatok új NA kedvencet Tarryn Fisher Szeress, ha hazudok is könyvsorozata mellett, akkor megérkezik Redmerski és egy olyan remek könyvet készít, hogy esküszöm rögtön a kedvencemmé vált. Nagyon tetszett a könyv az elejétől a végéig több okból kifolyólag. Egyrészt imádtam a történetet. Végig olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy akciófilm elevenedve meg előttem. Olyan pörgős és izgalmas, olyan hangulatos és érzelmes volt a történet, hogy nem lehetett unatkozni rajta. Néhány durvább rész, némi gyilkolás és ez-az, egy kis erotika itt és ott, és kész a tökéletes egyveleg. A recept tökéletesen lett összerakva, az írónő megtalálta az egyensúlyt, hogy ne legyen túl véres, túl nyálas, túl erotikus, se túl unalmas. Mindezek volt egyszerre, de egyik se ment a másik rovására.

Ha a műfaját kellene meghatároznom, akkor krimiként vagy "akciókönyvként" (az akciófilmek mintájára) tudnám leírni. Ezzel szerintem elmondtam mindent. Persze nem Redmerski találta fel a spanyolviaszt és hozza azért a tipikus kliséket is, de ezek most mégsem zavartak, mert mellette olyan pluszokat tudott nyújtani, amitől a korábbiakat nyugodt szívvel el tudtam nézni.

A másik ok, amiért tetszett, az maga a főszereplő. Ahogy haladt előre a történet úgy kedveltem meg egyre jobban Sarait. Sok borzalmas dolgon ment keresztül és emiatt teljesen kiégett lelkileg. Már nem az a lány, aki azelőtt volt. Mégis szökni akar, hogy visszakapja a normális életét, csak aztán jön rá, hogy a normális élet már nem opció számára. Nem egy nebáncsvirág ő, és sokkal erősebb és okosabb, mint amilyennek az elején tűnhet. Megismerhettük őt a végére, de úgy hiszem még mindig vannak titkai, van még olyan oldala, amit nem láthattunk.

Kihasználva az egyetlen szökési lehetőségét évek óta, Victortól próbál segítséget kérni, aki maga sem egy paprikajancsi. És még finoman fogalmaztam. Túlzottan finoman. Victor egy rejtélyes és kiismerhetetlen bérgyilkos, aki egy bérgyilkos szervezet talán legjobb embere és aki minden bűntudat nélkül lepuffant akárkit. Ő Victor, aki persze nem olyan kegyetlen és megközelíthetetlen, mint amilyennek elsőre tűnik, van neki gyengéd oldala is, amit Sarai hoz elő belőle. Mindketten nagy hatással vannak egymásra, hisz Sarai hatására Victor "elpuhul" egy kicsit, (főleg a lánnyal), mialatt Victor hatására Sara megerősödik és rájön, hogy milyen életet szeretne eztán magának. És persze, hogy nem a nyugodt kertvárosi élet mellett dönt...

Mivel váltott nézőpontos történetmesélést alkalmaz az írónő, így mindkettejük gondolataiba beletekinthetünk. A történet haladásával párhuzamosan, az együtt átélt szörnyűségek és megpróbáltatások közelebb hozzák őket egymáshoz és rájönnek milyen jól és milyen összhangban tudnak együtt dolgozni. A kapcsolatuk is hihetően alakul, nem lett kapkodós, se tutyi-mutyi az egész. Tehát maga a szerelmi szál se olyan idegesítő, mint általában lenni szokott az NA könyvekben, mert azon kaptam magam, hogy szurkolok nekik.

Van még egy karakter, akit mindenképp szeretnék megemlíteni, ő pedig Niklas. Ugyanannak a bérgyilkos szervezetnek dolgozik, mint Victor és mint kiderül, ő Victor öccse. Fura kapcsolat van köztük, mert annak ellenére, hogy testvérek és ugyanazt csinálják, valami mégis közéjük áll és nem teljesen tudnak megbízni egymásban. Niklasról sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mit akarhat, hogy mi a valódi célja, de szerencsére az lett, amit vártam. Érdekes karakternek ígérkezik ő is, remélem a folytatásban még többet megtudhatunk róla.

Holott a műfaj nem a kedvencem, ez a könyv mégis iszonyatosan tetszett. Izgalmas, pörgős és kissé véres történet, melyben két remek főszereplő viszi a hátán sztorit. Mindketten komplex karakterek, saját tragédiákkal, saját gyengeségekkel és saját célokkal. Váratlanul keresztezik egymást az útjaik, de aztán rájönnek, milyen jól tudnak együtt dolgozni. Remek bevezető volt, mihamarabb ide a folytatást! Remélem érkezik minél hamarabb!

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2017. aug. 12.

Kevin Hearne: Átverve (A Vasdruida krónikái 4.)

Fülszöveg:
Atticus O’Sullivan, az utolsó druida nem maradt volna életben a kelta ravaszság nélkül kétezer évig. Így amikor a bosszúálló norvég istenek végezni akarnak vele, a még ravaszabb navahó isten, Prérifarkas segítségével elhiteti velük, hogy sikerült megölniük, felaprították az arizonai sivatag kellős közepén.
De a trükkös Prérifarkas nem osztogatja ingyen a segítségét. Mire kettőt pislogna, Atticus vérszomjas, sivatagi alakváltókkal találja magát szemközt, amiket a navahók bőrcserélőknek hívnak. Amikor a druida már azt hiszi, hogy kézben tartja a dolgokat, csúnyán elárulja valaki, akiről soha nem hitte volna. Atticus elhatározza, hogy ha ezt túléli, soha többet nem hagyja magát átverni. Milyen szép utolsó szavak!

Szeretem ezt a könyvsorozatot, pedig ha jobban belegondolunk tucatnyi ehhez hasonlót lehet találni. Tipikus urban fantasy annak minden szükséges kellékével együtt, mégis sokan imádják, mert ott van benne az a kis plusz, amitől kiemelkedik a többi közül. Nem azt mondom, hogy a kedvencem, nem a "többszöri újraolvasós" kategória, és nem remegek a folytatásért, de ha megjelenik a következő rész magyarul, akkor mindig sort kerítek arra, hogy elolvassam.

Lassan, de biztosan érkeznek magyarul a sorozat részei és jelenleg a negyediknél tartunk, ami az Átverve címet kapta. Találó cím, mert többszörös átverésről van szó, hisz nem csak Atticus veri át a bosszúra szomjazó Isteneket, hanem magát Atticust is átverik, így ismét nagy bajban találja magát. A korábbi könyvek történetei valahogy sokkal mozgalmasabbak voltak, ott valahogy jobban izgultam a történteken, valahogy csavarosabbnak éreztem a fordulatokat, amit sajnos most nem tudok elmondani. Az elejétől a végéig kiszámítható volt, amitől némileg csökkent az olvasási élmény, és nem éreztem olyan mozgalmasnak, mint a korábbi részeket. Jó... néha kellenek "lassabb" részek, én megértem, de akkor is hiányoltam a csavarokat és az izgalmakat. Nem ezt szoktam meg ennél a könyvsorozatnál, talán ezért érzek némi hiányt a negyedik rész olvasása után.

A másik, ami nem tetszett, hogy Leif hirtelen Atticus ellen fordult és gyakorlatilag (na jó, nem csak gyakorlatilag, hanem tényleg!) elárulta őket. Nagyot süllyedt a szememben és teljesen érthetetlennek tartom a pálfordulását, főleg azután, amit Atticus érte tett. Teljesen zavaros számomra az egész, kicsit mintha az író nem tudott volna már mit kitalálni, és ezért minden ok nélkül egymásnak ugrasztotta őket. Leif miért nem kérte normálisan Atticus segítségét? Hisz hosszú évek óta barátok voltak, miért ne segített volna neki? Ha győzködi egy kicsit, végül biztos belement volna. De nem... ő inkább elárulja a barátját holmi ostoba indok miatt, aminek persze következményei lesznek. A karakter kissé kifordult magából és mintha nem önmaga lett volna.

Atticus és Granuaile

A negatív dolgok mellett persze még mindig szeretem a könyveket, mert nem lehet nem szeretni. Könnyed, szórakoztató olvasmány, a stílus és a hangulat miatt olvastatja magát. Nem valami hosszú, így gyorsan lehet haladni vele. Ha mindez nem lenne elég, még mindig ott van a remek főhős, Atticus, aki egy igazi figura a maga módján. Egy valódi férfi minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Olyan dumákat nyom le magában és Oberonnal, amin sírva lehet röhögni, a poén faktor most sem maradt ki hála az égnek, hisz ez a sorozat egyik szerethetőbb aspektusa.

A másik pedig, hogy az író olyan szeretnivaló módon ábrázolja Atticus és hű kutyája, Oberon "kapcsolatát, hogy még nekem is kedvem támad ahhoz, hogy beszerezzek egy kutyát, pedig alapjáraton rühellem őket. (Igen, abszolút macskapárti vagyok.) Oberon szintén nagy forma még ha csak egy kutya is, de valahogy olyan remek "karaktert" kreált neki az író, hogy néha szinte el is felejtem, hogy nem emberről, hanem csak egy kutyáról van szó. Az ember és állat közti szeretet felhőtlen példája ők ketten.

Aztán ott van még Granuaile, aki Atticus druida tanítványaként csatlakozott a díszes társaságukhoz, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a csapat tagjává vált. Üde színfoltot hoz egy nő Atticus és Oberon kis "családjába". Őszintén megmondom nem tudom mit gondoljak Granualie-ről. Itt van ez a nő, akiről nem sok mindent tudunk, és aki eddig nem nagyon lopta be magát a szívembe, mert Atticus és Oberon mellett olyan kis semmilyennek tűnik. Nem értem, hogy pontosan mit akar vele az író, mert néha úgy tűnik, hogy van közte és Atticus közt valami, néha meg csak úgy vannak, mint a tanár és a diák. Ha valóban össze szeretné őket boronálni, akkor jobban fel kellene izzítani a levegőt köztük, mert ez eddig nem nagyon érzem a szenvedélyt és a vonzalmat.

Talán ezt a kötetet érzem a leggyengébbnek a sorozatban, sem a történet nem valami izgalmas és ötletes, sem a karakterek nem haladtak előre. Persze még mindig iszonyat olvastatja magát a könyv, és ha nem szólna semmiről, talán még akkor is kedvtelve olvasná mindenki tovább, de azért lássuk be, ennyi hosszú távon nem lesz elég. Remélem a következő rész megint izgalmasabb lesz történetügyileg, és akkor ezt a kis kilengést el is felejthetjük.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2017. aug. 9.

Wonder Woman (A Csodanő)

A történet:
Nem hívták mindig Wonder Womannek. Valaha ő volt Diana (Gal Gadot), az amazonok hercegnője, aki egy távoli, titkos szigeten, csupa nő között élt. Uralkodónak nevelték, legyőzhetetlen harcosnak képezték ki, de békében teltek a napjai.
Míg meg nem látta az első férfit.
Egy pilóta (Chris Pine) lezuhan a parton, és óriási háborúról beszél a páncélba öltözött nőknek, amely a kinti világban dúl. Diana biztos benne, hogy ő véget tudna vetni a vérengzésnek, a lábadozó pilótával együtt elhagyja az otthonát, és beleveti magát a harcba.
Csak a küzdelem közben érti meg, mibe keveredett, de akkor már nincs visszaút. Véget akar vetni minden háborúnak, és közben rácsodálkozik saját, emberfeletti erejére... és megsejti, hogy mi a végzete... (Forrás: port.hu)


Gyermeki rajongással várom és figyelem, ahogy a DC próbálja felépíteni saját filmes univerzumát a Marvel példáját követve. Habár DC rajongó lévén egyértelműen elfogult vagyok, azt még én is beismerem, hogy eddig inkább kisebb sikereket tudhatnak maguk mögött. és lássuk be nem nagyon jöttek be a számításaik. A Superman filmet hagyjuk, mert én kétszer is bealudtam rajta, miután csak sikerült végig néznem. A Batman Superman ellen - Az igazság hajnala nekem bejött sokakkal ellentétben, de azért azon is lehetett volna mit javítani. És az Öngyilkos Osztag. Nekem ez is tetszett, annak ellenére, hogy láttam és elismerem a hibáit. (Elfogult vagyok, kövezzetek meg érte.)

Idén elérkezett a következő filmes próbálkozás, a Wonder Woman, mely gyakorlatilag a novemberben érkező Igazság Ligája film felvezetőjének tekinthető. Wonder Womanről nem sokat tudtam, gyakorlatilag csak annyit, amennyit az előzetesben tudni lehetett, így mondhatni "szűz fejjel" ültem be a moziba, mert nem tudtam, mire számítsak. Hallottam a sok pozitív kritikát, így megnőttek hirtelen az elvárásaim, melyeket a film szerencsére sikeresen megugrott. Igazak voltak a pozitív elismerések, ez a film egy korrekt módon összerakott darab.


Nekem nagyon tetszett és örülök annak, hogy a DC végre egy olyan filmet rakott le az asztalra, amit nem csak a rajongók, hanem a kritikusok szintén elismernek. Hirtelen azt sem tudom, hol kezdjem, de azért megpróbálom részletezni, miért olyan jó film a Wonder Woman. A legfontosabb indok mi más lehetne, mint hogy végre egy női szuperhős kerül a középpontba. Ez azért korszakalkotó a maga módján, mert ilyen nagy költségvetésű, hollywoodi produkcióban először láthatunk női szuperhőst főszereplőként megelevenedni a vásznon. Szeretem a női főszereplős történeteket, főleg akkor ha az a főszereplő tényleg érdekes és szerethető karakter. Diana pedig mindenképp az.

Ennyi persze nem lehet elég a sikerhez, kellett ide más is. A film tulajdonképpen Diana történetének kezdetét tárja elénk, életének azt a korszakát, mikor kilépve a naiv és ártatlan "gyerekkorból" megismeri a való világot annak minden borzalmával együtt. A történet az 1. világháború idején játszódik és habár a háború nagy szerepet kap benne, mégse azon van a hangsúly. A történet izgalmas és látványos, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy Diana hogyan ismerkedik meg a "való világgal", hogyan illeszkedik be az emberek életébe, hogyan ismeri meg a szerelmet és hogyan szenvedi el élete első nagy csalódásait és veszteségét.

Diana, mint karakter szép utat tesz meg. Okos, bátor, erős, ám végtelenül naiv fiatal lányként kezdi, és közben fokozatosan alakul át egy olyan igazi női példaképpé, akire mindannyian bátran felnézhetünk. Aki kitartóan és félelmet nem ismerve küzd a céljaiért, aki nem fél senkitől és semmitől, aki hisz az emberekben és a barátaiban, aki végtelenül hűséges azokhoz, akiket szeret. Igazi nő ő minden porcikájában, igazi példakép lehet bárki számára.


Személy szerint nekem az is tetszett, hogy habár volt a filmben némi romantikus szál, nem ezen volt a hangsúly, hanem finoman maradt a háttérben a fő történetszál mögött. Ha jobban belegondolunk, nem is nagyon volt itt semmi említésre méltó, mert mielőtt jobban kibontakozhatott volna a dolog, a sors ugyebár közbeszólt. Örültem annak, hogy ezen a téren tragikus lett a film vége, mert így valahogy még nagyobbat ütött számomra. Ez a veszteség kellett ide, hisz ezek azok a dolgok, amik igazán formálhatják egy karakter jellemét. Diana életútjába kellett mindez, az első igazi nagy veszteség.

A film szépen egyensúlyoz a komolyság és a poénok között. Szerencsére a poénos részek tényleg azok voltak, többször is őszintén mosolyodtam el, nem érződött az erőltetettség, mint néha szokott az ilyen esetekben. Két kisebb negatívumot nem szeretnék kihagyni. Személy szerint örültem volna annak, hogy ha az amazonok nem csak az elején szerepelnek, hanem mondjuk később szintén feltűnnek, nekem hiányoztak a film többi részéből. A másik a papírmasé fő gonosz, akinek most sem tudtak értelmesebb célt kitalálni, minthogy el akarja pusztítani a világot, mert éppen ahhoz van kedve. Fő gonoszok terén a DC most sem erőltette meg magát. Jobb lett volna, ha a végén kiderül, nincs semmilyen Árész, én őszintén azt hittem, így lesz, de sajnos nem ez lett a vége.

Valóban jól sikerült film lett a Wonder Woman, a DC most valahogy megragadta azt, amit kellett és szerencsére nem lőttek (ismét) mellé. Ezek után bizakodva várom az Igazság Ligáját, remélem nem kell majd csalódnom. És talán a korábbi negatív kritikák hatására, a DC végre összeszedi magát és  a soron következő filmjeik is jobban sikerülnek majd, mint a korábbiak. Meglátjuk, de én drukkolok.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2017. aug. 5.

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok (Ambrózy báró esetei 2.)

Fülszöveg:
1900 ​ősze.
Budapest székesfőváros a perzsa sah látogatására készül. A titokzatos keleti uralkodó teljes udvarházával egyetemben járja be Európát, mindenhol rendkívüli érdeklődést, sőt rajongást váltva ki.
Rudnay Béla rendőrfőkapitányt azonban egészen más nyomasztja: számos olyan gyilkossági ügy aktája hever az asztalán, amit a legkiválóbb detektívjei sem voltak képesek felderíteni. Vajon a ferencvárosi szatócs miért ölte meg a Bécsből öngyilkossági szándékkal Budapestre érkező festőt – a frissen alkalmazott cselédlány miért mérgezte meg úrnője édesanyját, akit addig sohasem látott – a hamburgi kémiatanár miért utazott Triesztbe, hogy ott a vonaton lelőjön egy általa sohasem látott, tízéves kisfiút? A minden lében kanál Hangay Mili kisasszony és az ő morc bárója nyomozásba kezd, nem tudván, hogy életük máris veszélyben forog.


Csaknem egy éve, hogy az első részt nagy szerencsémre a kezembe vettem és még ma is emlékszem, milyen kellemes meglepetést volt számomra. Azért írom, hogy nagy szerencsémre, mert kicsit félve olvasok kortárs magyar könyveket. Ennek egyszerű oka van. Ha negatív kritikát írsz egy magyar könyvről, akkor az író és/vagy rajongói megtalálnak és nekem nincs kedvem senki pocskondiázását olvasgatni. Nem mintha érdekelne ki mit gondol, de azért nem szeretném ha a blogom virtuális csatatérré változna. (Jó tudom, vannak normális magyar írók és rajongóik, de azért lássuk be, az a ritkább eset, hisz mind hallottunk már ezt-azt.)

Szerencsére Böszörményi Gyula új könyvsorozata esetében ez a félsz nem vált valóra, mert az első részről csakis pozitívan tudtam nyilatkozni. Nem volt kétség akkor sem, hogy olvasni fogom a folytatást és lám most került sorra. Valami másra vágytam az előző negatív olvasási élményem után, így műs műfajt vettem elő és kis gondolkodás után erre a könyvre esett a választásom. Ha röviden és tömören kellene fogalmaznom, akkor imádtam. De ez így elég sivár kritika lenne, így következzen egy kis kifejtés, miért lett legalább olyan jó a második rész, mint az első.

A műfaja is szokatlan a maga módján, hisz nem nagyon tudnék mondani hasonló magyar könyvsorozatot. Magyar történelmi nyomozós, méghozzá nem férfi főszereplővel, ahogy azt várná az ember, hanem egy női főszereplővel. Vagyis ha pontosabbak akarunk lenni, akkor két női főszereplővel. Az író olyan aprólékosan alkotja meg a könyv atmoszféráját és hangulatát, hogy tényleg elhiszem, hogy abban a korszakban járok. Persze avatatlanként nem tudom, hogy mi korrekt történelmileg és mi nem, de az író biztos alapos háttérmunkát végzett, így tudom, hogy mindent hitelesen ábrázolt a könyvében.

Komoly kutatói munka áll a háttérben, mely a karakterek szokásain és beszédén érezhető a leginkább. Korabeli jó kis magyaros kifejezések teszik színessé az olvasás élményét. Nekem nagyon tetszik ez a stílus, a hangulat és ez az egyedi műfaj, amivel korábban nem találkoztam. Olvastatja magát a könyv, hisz a történet roppant izgalmas és fordulatos. Ismét egy nyomozási szál áll a középpontban, vagyis ha pontosabb akarok lenni, akkor több nyomozási szál egyszerre. Ambrózy báró és Mili ezeket próbálják megoldani. Érdekes volt ez a történeti szál, próbáltam megfejteni a rejtélyeket, de nem az lett a végkifejlet, amit én magamban kigondoltam.

A második rész ugyanúgy két narrátorral operál, hisz Mili és a báró története mellett, ismét láthatjuk, hogy alakul Emma sorsa. Ugyebár nem halt meg az első rész végén, hiába tudja úgy a húga Mili. Emma pedig ismét nagy galibába kerül. Közben persze közelebb vezet az útja, fokozatosan vissza a családjához és az események különös alakulása révén éppen abba az ügybe keveredik bele hosszú szálak révén, amiben Mili és Ambrózy báró nyomoznak. Jó, persze még messze van a nagy találkozás, és kicsit csalódott is vagyok, mert azt hittem, hogy a könyv végén a két testvér végre megtalálja egymást, de nem így lett. Úgy tűnik erre várnunk kell a következő részig. (Ami szerencsére már megjelent, így tuti hamarosan olvasni fogom.)

Nagyon kedvelem a három főszereplőt, én legalábbis a következő hármat tekintem annak. Mindegyik érdekes és abszolút szerethető karakter a maga módján. Mili a kissé néha naiv, de talpraesett, okos és ravasz fiatal hölgy, aki legalább olyan ügyesen oldja meg a rejtélyeket, mint a báró. Ambrózy báró, vagyis Richárd, aki egyértelműen maga is egy hatalmas rejtély. Mi történt vele, amitől olyan lett, amilyen? Mi az ő története? Hogy lett egy magyar nemesből különc nyomozó? Miért nincs még felesége és családja? Nem sokat tudtunk meg eddig róla, csak tapogatózunk a sötétben Mili-vel együtt. Azért remélem lassan már csepegni fognak az infók, mert engem nagyon érdekelne az ő sztorija is.

Szépen alakulgat Richárd és Mili kapcsolata, lassan, nagyon lassan, de kicsit már forr köztük a levegő. Eddig még nem kaptunk sok romantikát, ami jobb is így, de azért ezen a téren szintén lehetne némi előrelépés. És ott van Emma, aki még mindig bujkál és menekül, aki még mindig nem mer hazatérni a családjához, és aki egy új álnéven próbál boldogulni, de újra hatalmas galibába kerül. Szegénynek egyre rosszabb a sorsa, holott csak annyit szeretne, hogy békében éljen és ne akadjanak a nyomára azok, akik ártani akarnak neki. Közben pedig nem is sejti, hogy a húga közelebb van hozzá, mint ahogy gondolná. Közelednek a szálak és lassan biztosan összeérnek. Mielőtt kihagynám, még mindenképp megemlíteném Tarján Vilit is, akit szintén kezdek megkedvelni. Ez a fiatal újságíró ugyanolyan jópofa, mint a többiek. 

Most sem kellett csalódnom, mert a Rudnay-gyilkosságok talán még jobban tetszett, mint anno az első rész. Imádom a karaktereket, tetszik ez a szokatlan műfaj és a könyv hangulata és a történetre se lehet panasz, mert végig fent tartotta az érdeklődést. Izgalmas volt, nem lehetett unatkozni rajta. A két lány története fokozatosan fut össze, és remélem a következő részben végre egymásra találnak a testvérek. Mihamarabb jöhet a folytatás!

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2017. júl. 30.

Susan Ee: A vég napjai (Penryn és a világváge 3.)

Fülszöveg:
Penryn és Rafi menekülnek, miután az angyaloktól sikerül megszökniük. Kétségbeesetten keresnek egy orvost, aki helyre tudná hozni azokat a változtatásokat, amiket az angyalok végeztek Rafin és Penryn húgán. Kutatás közben felbukkan valami Rafi múltjából, és olyan sötét erőket szabadít el, melyek mindkettejükre nézve végzetesek lehetnek.
Az angyalok által az emberekre szabadított apokaliptikus rémálomban mindkét oldal a totális háború felé sodródik. Valószínűtlen szövetségek köttetnek, a haditervek folyton módosulnak.
De ki fog győzedelmeskedni?
A Föld feletti uralomért folyó harcban Rafinak és Penrynnek döntenie kell, melyik oldalra álljanak, kit válasszanak: a saját fajtájukat vagy egymást?

Nagyon régen volt már, mikor az első két részt olvastam és szégyen, nem szégyen bevallom, nem sok mindenre emlékeztem belőle. Persze a fő történetszál és a két főszereplő rémlett, de hogy konkrétan mi történt az első két részben... az egy homályos köd maradt számomra. Újraolvastam a korábbi bejegyzéseimet és aztán derengeni kezdtek a dolgok. Az első részt szerettem, a másodikat kevésbé, így nem tudtam mire számítsak a trilógia befejező részében. Igazából nem nagyon volt kedvem most ehhez a könyvhöz, de szeretném befejezni a megkezdett sorozataimat és gondoltam ez lehetne a következő ebben a "projektben".

Nem kertelek. Nem kötött le a könyv. Nem tudom mi lehetett az oka, de csak ímmel-ámmal olvastam és azért, mert nem szeretek félbehagyni semmit, amit egyszer elkezdtem és mert tudtam, hogy ha most leteszem, akkor sosem visz rá a lélek, hogy valaha folytassam. Talán nem voltam YA fantasy hangulatban, talán pont rosszkor olvastam, talán maga a könyv volt ennyire unalmas, vagy talán mindhárom egyszerre, a lényeg, hogy ez a könyv inkább csak idegesített és untatott, minthogy szórakoztatott volna.


Pedig kár érte, mert remekül indult a sorozat az első résszel. Nem sok jó angyalos könyvvel találkoztam idáig, és a kezdetek alapján ez annak tűnt. Aztán idővel megjelentek a műfaj tipikus kliséi és hibái, én pedig egyre jobban kezdtem unni. (De legalább szerelmi háromszög nem volt benne, ez is valami.) Habár mozgalmas volt a harmadik rész, hisz mindig mentek ide-oda, mégis teljességgel kiszámíthatóan alakult az elejétől a végéig, semmi meglepetést nem okozott. A romantika most szerencsére háttérbe szorult, és nem kellett végig asszisztálnom a főszereplők nyáltengerét, ennek mégsem tudtam teljes mellszélességgel örülni, mert a könyv unalmas volt. Tessék, kimondtam. Számomra unalmas volt a befejező rész, nem tudok rá jobb kifejezést találni.

Ha a tömény unalom nem lett volna elég, akkor még az olyan logikátlanságokat is meg kellett emésztenem, hogy az ellenállók vezetőjének halála után Penryn lesz az új vezető. Igen... tengernyi erős, talpraesett és okos felnőtt férfi és nő helyett kit választanak meg vezetőnek? Egy 16 éves csitrit, aki még arra sem képes, hogy önmagát megvédje, nemhogy ezernyi embert. Értem én, hogy YA könyv és egy tinédzser a főszereplő, de azért maradjunk már a realitások talaján, kérem szépen! Mégis ki olyan idióta, hogy egy angyalpárti 16 éves kis csajra bízza az életét? Már miért lenne ő jobb, mint a többiek, akik korábban a lázadókat irányították? Persze más YA könyvekben is a tini főszereplők állnak a középpontban és mindig kiemelt jelentőségűek, de azért sosem lettek egymaguk vezetők, hanem mindig volt mellettük egy felnőtt "mentor", mert azért így mégis csak hihetőbb a dolog, nem igaz?

Ez a könyv nem jött be, nagyon nem. Talán ha jobb kedvemben olvasom, vagy ha olyan a hangulatom, akkor jobban tetszett volna, de az biztos, hogy mint egy trilógia befejező része, ahhoz képest irtó gyengére sikeredett. Pedig jól indult a sorozat, az első részt szerettem, csak kár, hogy egy ilyen maszlag lett a végére.
Értékelés: 5/1

További információk a könyvről:
https://moly.hu/konyvek/susan-ee-end-of-days-a-veg-napjai

2017. júl. 23.

Skam (Szégyen)


Húgom hosszadalmas győzködése után kezdtem bele a sorozatba, bevallom kissé szkeptikusan. Az utóbbi években nagyon más lett az ízlésünk és nekem nem igazán szoktak bejönni azok, amikért ő annyira odavan. Miután többször biztosított róla, hogy nekem ez a sorozat tetszeni fog és hogy tisztára olyan, mint a Skins (mármint az eredeti brit verzió, amit régen annyira imádtam), akkor gondoltam adok neki egy esélyt. Úgyis régen néztem már tinikről szóló sorozatot, úgy voltam vele, ha nem jön be, akkor is legalább megpróbáltam. Lássatok csodát, húgomnak igaza lett... rögtön magába szippantott a Skam és alig pár nap alatt ledaráltam a teljes sorozatot.

Mondjuk ez nem olyan nagy teljesítmény, hisz összesen 4 évad készült (idén az utolsó, júliusban ért véget a sorozat), évadonként 10-12 résszel és részek kb 20-30 percesek. Vagyis nem olyan hosszú a sorozat, ha belegondolunk. Az sem tántorított el, hogy norvég sorozat révén csak felirattal lehet online megnézni, hisz természetesen nincs hozzá magyar szinkron. Nem annyira ismert nálunk a Skam, amit nagyon sajnálok, mert van annyira jó, mint a brit Skins volt anno. Nehéz volt az elején megszoknom a norvég nyelvet, hisz olyan fura a hangzása és a kiejtése, és mivel egy kukkot se értek belőle, így teljes mértékben csakis a feliratra voltam utalva. Aztán ahogy magával ragadott a sorozat, már nem érdekelt, hogy felirattal kell néznem, hisz így is működött a dolog.


Miről szól a Skam? Egy sorozat, mely egy fiatal baráti társaság mindennapjait mutatja be, akik ugyanabba az iskolába járnak. Mind a négy évadban más a főszereplő, de a fő történetszál mellett természetesen a többiek is szerepet kapnak, de akkor inkább csak mellékszereplőként vannak jelen. Tetszett ez a koncepció, a Skinsnél is valami hasonló volt, csak ott minden epizódban volt más a központi karakter, itt pedig egy teljes évad egy adott karakterre fókuszál.

Megismerhetjük a norvég tinik életét és szokásait, ami érdekes volt számomra, mert nem sokat tudok a skandináv országokról, főleg Norvégiáról nem. Persze a norvég tinik se mások, mint a tinik bárhol máshol a világban, de például megtudtam, hogy milyen fontos számukra a Russ időszak végzős évükben vagy a Russ busz és minden ehhez kapcsolódó program és szokás. Kicsit emlékeztetett ez arra, hogy a mi sulinkban is volt végzős évünkben iskolanapok, ahol diákigazgatót választottunk és ahol 2-3 napos programok voltak és milyen jót szórakoztunk.

Amit fontos még megemlíteni, hogy a sorozat milyen kiemelten kezeli a mai modern közösségi médiák szerepét a fiatalok életében. Megmutatja, hogy a közösségi média mennyire elengedhetetlen részét képezi a fiatalok életének, hogy szinte ezen élik az életüket, ezen tartanak kapcsolatot, ezen kommunikálnak, ezen követik egymást, és hogy ez nélkül szinte nem is képesek élni. Emellett fontos témákat érint és gondolkodtat el az egyes évadok központi karaktereinek története révén. Nem csak bedobja ezeket a komoly témákat, nem elnagyoltan kezeli, hanem olyan módon érinti, hogy azzal megérint és nyomot hagy az emberben.


És a karakterek, te jó ég! Olyan remek karaktereket hoztak létre az írók, hogy szinte mindenkit lehet szeretni valamiért. Mindenki egyedi és szerethető, holott nem tisztán jó emberek ők, hanem csinálnak rossz és helytelen dolgokat, tesznek hülyeségeket, veszekednek és fúrják egymást, olyan emberiek és "szürkék", mint az igazi tinédzserek. Megérint, ami történik velük, és szurkolsz nekik végig. Ott van Eva, aki kicsit sem olyan helyes jó kislány, amilyennek elsőre tűnik, vagy épp Noora, aki okos, komoly és talpra esett fiatal nőként mindig kiáll a véleménye és azon ügyek mellett, amik fontosak számára.

Chris, a kissé fura, de mindig szórakoztató fiús lány, és Vilde, aki gyakran naiv és ostoba, de abszolút szerethető és mindenben támogatja a barátait. Sana-ról se feledkezzünk meg, aki talán komornak és hidegnek tűnik, de a barátaiért akár tűzbe is menne, ha kell. A fiúk közül nekem William és Isak a kedvenceim, persze éppen teljesen más okok miatt. Ha mindez nem lenne elég, az is hatalmas előny, hogy itt tényleg fiatalok játszanak tinédzsereket, nem pedig agyonsminkelt harmincasok, akikről messziről ordít, hogy régen nem tinédzserek már.

Szeretnék mindegyik évadról írni egy kicsit, mert mindegyikben más a központi karakter és más a fő történetszál, de azért a sorozat végig összefügg és haladunk előre a történettel. A négy évad két évet mesél el, és sajnálom, hogy vége lett a sorozatnak, mert engem érdekelt volna a lányok végzős éve is, szerintem igazán meg lehetett volna még csinálni két évadot az utolsó két félévről. Nem is értem miért fejezték be... sajnálom a dolgot, de hát nincs mit tenni. Lássuk akkor mit szerettem az egyes évadokban, mert mindegyiket szerettem valamiért.


1. évad - Központi karakter: Eva
Eva történetével indul a sorozat és az első évad az ő és Jonas kapcsolatát és annak nehézségeit mutatja be. Eva megismerkedik Vilde-vel és Chrissel, majd Noora-val és Sana-val és belőlük alakul meg az a lány csapat, ami köré eztán a sorozat épülni fog. A lányok igazi jó barátnők lesznek az évad folyamán. Megtudjuk Eva hogy lett kegyvesztett a korábbi barátnőjétől, és hogy miért nem tud igazán bízni Jonasban. Megjelenik a megcsalás, az anorexia kérdésköre, a barátság és az összetartás fontossága.


2. évad - Központi karakter: Noora
A második évadban Noora lesz az új főszereplőnk és a Williammel való kapcsolatának kialakulását asszisztálhatjuk végig. Noora és William két kedvenc szereplőm lettek, és ha már itt tartunk a kedvenc párosom is, ezt nyugodtan kijelenthetem. Annyira jók együtt, annyira remek volt a történetük, hogy csak imádni lehet őket. Majd ha megnézitek, akkor megértitek, miért is lettek a kedvenceim. Itt a bizalom, a szexuális zaklatás, a szexualitás és szintén a megcsalás jelennek meg, mint komoly témák.


3. évad - Központi karakter: Isak
A harmadik évadban szerencsére már nem egy lány került a középpontba, hanem Isak, aki a harmadik kedvenc szereplőm az előző páros után. Isak a sorozat eleje óta érdekelt engem, mert valahogy éreztem, hogy sokkal több van benne, mint amit eddig megmutattak belőle. Persze voltak utalások arra, hogy lehet, hogy meleg, de amíg nem lett biztos a dolog, addig én ezt nem vettem komolyan. Isak évadát szintén imádtam, ez a második kedvenc évadom. Isak és Even majdnem olyan kedvenc párosom lettek, mint Noora és William, de sajnos őket nem sikerült megelőzniük, így csak a második helyre szorultak. Értelemszerűen az évad komoly témája a homoszexualitás kérdése és minden ezzel kapcsolatos dolog, persze nem szájbarágósan. Isak az ékes példája annak, hogy nem minden meleg olyan, mint ahogy az általában az emberek fejében él. Ő egy normális fiú, aki a saját neméhez vonzódik és elsőnek magával kell megküzdenie, hogy elfogadja az érzéseit, majd pedig a körülötte lévőkkel és az előítéletekkel.


4. évad - Központi karakter: Sana
Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ez lett a leggyengébb évad az összes közül, de talán csak azért érzem ezt, mert sosem voltam nagy Sana rajongó. Szerintem ő nem annyira érdekes karakter, hogy rá lehessen húzni egy egész évadot, inkább csak mellékszereplőként tudtam őt elképzelni. Az íróknak mégis sikerült megcáfolniuk, mert csak kreáltak neki is egy saját sztorit, ami láss csodát érdekes volt a maga módján. Itt inkább Sana vallásossága miatt az iszlám vallás kerül előtérbe, a valláshoz kapcsolódó minden tipikus kérdéssel. Mire jó a vallás, ha szétválasztja az embereket? Hogy fogadhatja el egy vallásos ember, ha olyanok a barátai, akik nem a vallása előírásai szerint élnek? Egyáltalán lehetnek így barátok? Sana is fiatal lány, és neki is megtetszik valaki, de a vallása ismét közéjük áll. Az iszlám iránti előítéletek és azok megkérdőjelezése mind megjelennek az évad folyamán.

Láthatjátok hát, hogy az évadok sok-sok érdekes és összetett karakterrel, rengeteg tinédzser drámával és komoly témákkal operálnak, mindezt pedig remek zenékkel spékelték meg olyan fiatalos hangulatban. Egyetlen negatívumként annyit tudnék megemlíteni, hogy a korábbi főszereplők később végig háttérben maradnak és mondhatni teljesen eltűnnek. Például Eva és Jonas az első évad után gyakorlatilag alig szerepeltek, vagy Noora és William, akik a második évad után szinte eltűntek a negyedik végéig. Oké, értem, hogy az ő történetük lezárult, de azért nem szűntek meg létezni, így nyugodtan szerepelhettek volna ezután is. De ez csak a személyes véleményem.

Mindenesetre imádtam a sorozatot az elejétől a végéig, még a gyengébb negyedik évadban is találtam jó dolgokat és elgondolkodtató kérdéseket. A második évad az abszolút kedvencem, melyet szorosan a harmadik követ, de összességében remek a teljes sorozat, amit mindenkinek szívből ajánlok. Ha szeretitek a tini sorozatokat, főleg, ha anno imádtátok a Skinst, akkor a Skamet nektek találták ki. Adjatok neki egy esélyt, mert megérdemli, hogy szélesebb körben ismert legyen nálunk is.
UI: Külföldön olyan nagy siker mind a nézői és mind a kritikusi körökben, hogy Amerika ismét lecsapott és egy amerikai remake-t akar készíteni belőle. Próbálja csak meg, de előre megjósolom, hogy hatalmas bukta lesz. (Hisz tudjuk mi lett az amerikai Skins-el is!)
Értékelés: 10/10

Ezen a magyar rajongói oldalon tudjátok megnézni a sorozatot:

2017. júl. 14.

The Handmaid's Tale (A szolgálólány meséje) 1. évad összegzés


Ha egy sorozat körül nagy felhajtás alakul ki, akkor még ha akarnám se tudnám elkerülni. Persze, ami olyan témáról szól, ami hidegen vagy, vagy aminek a stílusa távol áll tőlem, az így se fog érdekelni, de A szolgálólány meséjével más a helyzet. Disztópia, melynek középpontjában a nők elnyomása áll, és ahol a főhősnek hihetetlenül borzalmas dolgokkal kell megküzdenie. Igy nem állhattam ellen neki, és ledaráltam az eddig megjelent első évadot. 10 részes első évadot idén tavasszal vetítette Amerikában a HULU csatorna, a részek nagyjából 50 percesek. Akkora sikert aratott kritikusi körökben, hogy érkezik jövőre a folytatás. Természetesen könyvadaptációról van szó, Margaret Atwood azonos című könyve adta az alapot. (Ez nem meglepő, mert manapság szinte minden sikeres film vagy sorozat valamilyen adaptáció, ritka az eredeti ötlet Hollywoodban, valljuk be.)

A történet:
A Margaret Atwood immár klasszikusnak számító regényén alapuló A szolgálólány meséje (The Handmaid's Tale) a disztópikus, Gileád Köztársaság nevű totalitárius társadalomban játszódik, amely az egykori Amerikai Egyesült Államok helyén jött létre. A környezeti katasztrófák által fenyegetett és zuhanó születési számokat mutató Gileádban torz fundamentalizmus uralkodik, amely militarizált formában tűzi zászlajára a "visszatérést a hagyományos értékekhez".
Offred (Elisabeth Moss), aki a Vezér háztartásában Szolgálólányként dolgozik, az egyik utolsó termékeny nő, így a nőknek abba a kasztjába tartozik, akiket szexuális rabszolgaságra kényszerítenek a világ újbóli benépesítésére irányuló utolsó kétségbeesett erőfeszítés nevében. Offrednek ebben a rémisztő társadalomban kell életben maradnia a Vezérek, kegyetlen Feleségeik, a háztartásvezető Marthák és a többi Szolgálólány között - akik közül bárki Gileád kémje lehet -, és beteljesítenie célját: mindezt túlélni és megtalálni a lányát, akit elvettek tőle. (Forrás: port.hu)

A sorozat annyira magával ragadó és olyan hihetetlenül keserű, mégis izgalmas hangulata van, hogy lehetetlen abbahagyni. Én is olyan gyorsan daráltam le a részeket, ahogy időm engedte. Sajnos azonban azt kell mondanom, hogy nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, mert van néhány iszonyú nagy problémám vele, amit mindenképp ki fogok fejteni. Nem szeretném azonban a negatív dolgokkal kezdeni, így elsőnek lássuk mi tetszett benne.

Egyrészt maga műfaj, hisz imádom a disztópiákat, ha azok rendesen ki vannak dolgozva. Olyan kegyetlen világot képzelt el az írónő, amit végig nézni is borzalmas, nem hogy megélni. A sorozat a jelenben indul, de folyamatos visszaemlékezések segítségével ismerhetjük meg, mi vezetett az elnyomók hatalomra kerüléséhez, hogy alakult ki az új rendszer és milyen szokásaival és szabályaival döntötte romba a korábbi világot. Nincs pontosan megmagyarázva, hogy mi történt a múltban, csak annyit kapunk, hogy a környezeti katasztrófák és légszennyezettség miatt a népesség nagy része meddővé vált és iszonyat kevés gyermek született évek óta. A visszaemlékezések megmutatják, hogy épült le a korábbi demokratikus rendszer, hogy vették el fokozatosan a nők jogait és hogy kerültek hatalomra a vallási fanatikusok.


A másik, ami tetszett a vallási fanatizmus ábrázolása. Egy olyan új rendszer kerül hatalomra, akik a mostani vallásokhoz hasonlóan a régi értékek fontosságában hisznek, vagyis abban, hogy a férfiak szerepe a vezetés és az irányítás, a nőké pedig az, engedelmesen mellettük álljanak és gyerekeket szüljenek. A nőktől elveszik jogaikat és visszakényszerítik őket a "természetes szerepükbe", miközben "kuss lesz a nevük". És ha ez így nem lenne elég borzalmas, még azt sem választhatják meg, hogy kivel akarnak együtt lenni, hisz a még termékeny nők értelemszerűen hihetetlen értékesnek számítanak. Nem szülhetnek akárkinek gyereket, ez nem így megy, még ezt a választást se hagyják meg számukra. 

Összegyűjtik és kiképzik őket, hogy a magas rangú vezetőknek és azok feleségeinek szüljenek gyereket. Persze mindez nem önkéntes alapon működik, hanem erőszakkal kényszerítik őket. Gyakorlatilag minden hónapban a rendszer vezetői a legtermékenyebb napon megerőszakolják ezeket a nőket a feleségeik jelenlétében (akik mindezt a "szertartást" mellszélességgel támogatják), hogy gyereket csinálhassanak. Borzasztó az egész és undorral vegyes felháborodással néztem szegény Offred és a többiek szenvedéseit. Kellően szörnyű és ijesztő ez a jövőkép, amiben én biztos öngyilkos lennék, de komolyan, mert nem tudnám elviselni, hogy élő szülőgépnek tekintsenek és a saját kedvükre használjanak. A műfaj, a háttérvilág, a téma nálam mind-mind telitalálat, nehéz dolgok ezek, és épp ezért tetszett, mert szeretem az ilyen borzasztó és elgondolkodtató történeteket.


A másik, amit imádtam a sorozatban a három főszereplő. Mindhárman remek karakterek, csak más-más módon. Offred, vagyis June rengeteg traumán megy keresztül, és habár valamikor erős és független nő volt, őt is megtörte a rendszer, mikor elvesztette a férjét és a kislányát és belekényszerítették ebbe az új szerepbe. Csak azért tart ki, hogy egyszer lehetősége legyen megtalálnia  a lányát és ezért viseli ez mindazt, ami vele történik. Számomra meglepetés volt a színésznő, aki a szerepet játszotta, bevallom ezelőtt nem ismertem, de olyan remekül adta át Offred szenvedését, belső fájdalmát, kétségbeesését és néhol örömét, hogy le a kalappal előtte.

A másik két főszereplő a Parancsnok és a felesége, akik szerencsére nem csak szimpla kegyetlen karakterként lettek bemutatva, hanem idővel kaptak egy kis mélységet. Kiderül a saját háttér történetük, megtudjuk, hogy milyen szerepük volt az új rendszer kiépülésében, hogy Serena mennyire vágyik már egy saját gyerekre, és hogy Fred pedig habár részt vett az új rend kialakításában, mégis fittyet hány a szabályaira és sorra szegi meg őket. De nem csak ők vannak így ezzel, hanem többen is, épp ez bizonyítja, hogy mennyire rossz és élhetetlen a világ, amit kialakítottak maguknak. A három főszereplő egymáshoz való viszonya, kapcsolataik alakulása hihetetlen jól lett bemutatva.

Habár meg van a tökéletes alap és a remek karakterek, valami mégsem kerek a sorozatban. Nem tudok a könyvről nyilatkozni, ott talán minden meg van magyarázva, de a sorozat nézése közben több kérdés is felmerült bennem. Mi szükség van a termékeny nők konkrét megerőszakolására? Miért nem mesterséges megtermékenyítéssel ejtik őket teherbe? Persze, hogy így drámaibb és borzasztóbb a szituáció, de ez akkor is érthetetlen számomra. Mintha csak a dráma kedvéért írta volna meg az írónő így, mellőzve a logikát. Vagy ezzel is a nők tárgyiasítását szeretné kifejezni? A másik, ami nem kerek számomra, hogy egy egész országnyi ember, hogy engedhette, hogy Gileád új rendszere létrejöhessen. Ott volt ez a kis csoport, aki megálmodta az új rendet, de velük szemben állt az ország nagy része és senkit sem érdekelt, hogy mi lesz a nőkkel? Kell a támogatók csoportja és persze katonaság a hatalomátvételhez, de könyörgöm a katonák is emberek, nem? Van anyjuk, húguk/nővérük, feleségük, barátnőjük, esetleg lányaik és nem érdekelte őket, hogy mi fog a szeretteikkel történni? Nem tudom hova tenni ezt az egészet, lehet csak én nem értem.


De ha már kialakult ez a világ, és tényleg ilyen fontosak lettek a termékeny nők, és tényleg úgy döntenek a vezetők, hogy gyerekek kellenek... akkor miért nem ezeket a nőket veszik feleségül? Minek kell nekik a meddő feleségük? Miért nem a meddő nőket taszítják szolgaságba és miért nem a termékeny nőket emelik ki a helyzetükből és bánnak velük tisztességesen? Ha már úgyis ilyen fontosak a világnak, akkor bánhatnának velük tisztelettel legalább. És mi a helyzet Gileádon kívül? Mi történik a többi országban? Persze van egy kis utalás Mexikóra és Kanadára, de én a világ többi részére gondolok. Ők mit kezdenek a helyzettel? Tudnak róla és hagyják, ami Gileádban történik az emberekkel? Igen, tudnak róla... ez a szomorú.

Iszonyúan összetett és komplex sorozat A szolgálólány meséje, ami érdekesen borzasztó alapokra épül remek főszereplőkkel és szintén érdekes mellékszereplőkkel. Adott egy jó háttérvilág, borzongató és kegyetlen hangulat és számos elgondolkodtató kérdés, mégis vannak lyukak a történetben, ami miatt nem tudok elégedett lenni. A kérdéseim adottak és remélem később mindre választ kapok. A negatív dolgok ellenére szerettem az első évadot és várom a folytatást.
Értékelés: 10//7

Előzetes:

2017. júl. 8.

Keri Smith: Nyírd ki ezt a naplót színesen (honnan indultam?)


A Maxim Kiadótól nemrég kaptam egy példányt a frissen megjelent Nyírd ki ezt a naplót színesen-ből. Mikor megkerestek a kérdéssel, hogy szeretnék-e belőle, akkor rögtön igent mondtam, mert már hallottam ezekről a kreatív könyvekről, csak még valahogy nem jutottam el odáig, hogy kipróbáljam őket. Nagyjából tudtam miről van szó, mégis mikor kézhez kaptam, elsőnek nem jutottam szóhoz, annyira imádtam azt, ahogy kinéz és persze a belső tartalmat is.

Végiglapozgatva érdeklődve szemeztem a jobbnál jobb és egyre kreatívabb feladatok közt. Ha valaki még nem ismerné a könyvsorozatot, a Nyírd ki ezt a naplót könyvek tulajdonképpen nem igazi könyvek, hanem kreatívan szórakoztató "füzetek". Lényegük, hogy minden egyes oldalon egy kisebb kihívást vagy feladatot teljesítve bárki kiélheti kreativitását, és a feladatok teljesítésének maga a könyv sínyli meg a következményét. Ha jól megdolgozod, a végére érdekes látványt fog nyújtani. Én roppant kíváncsi vagyok mi lesz belőle a végére. Most jutottam el nemrég odáig, hogy szereztem kellékeket és eszközöket a munkához, hogy minden oldalát átlapoztam. Tehát most fogok belekezdeni.... Ki fogom nyírni a naplót! :)

Még mielőtt elkezdeném e nemes feladatot (amihez majd húgom is lelkes segítséget nyújt!), hozok pár képet a könyv induló állapotáról. Roppant színes kiadvány, ötletes kihívásokkal, igazi színes egyéniség! Nem tudom mikorra végzek vele... de ha "kinyírtam", akkor hozok képeket a végső állapotról és leírom tapasztalataimat és élményeimet vele kapcsolatban.

Szóval... innen indul minden...







A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!

2017. júl. 4.

Jennifer A. Nielsen: Az árnytrón (Hatalom trilógia 3.)

Fülszöveg:
Egy ​háború. Túl sok véres csata. Vajon megmentheti-e a király az országát, ha a saját túlélése is kétséges?
A háború elérte Carthyát. Az ország minden ajtaján és ablakán bekopogtat. És amikor Jaron megtudja, hogy Vargan király elrabolta Imogent, hogy térdre kényszerítse Carthyát, az ifjú király felismeri: az ő feladata, hogy vakmerő mentőakcióba fogjon. Ám minden, ami elromolhat, az el is romlik.
Barátai szétszóródtak Carthyában és a környező országokban. Utolsó, kétségbeesett próbálkozásként, hogy megóvja országát a pusztulástól, Jaron elindul talán utolsó útjára, hogy megmentsen mindent és mindenkit, akit csak szeret.
Ám még pengeéles esze sem elég ahhoz, hogy elhárítsa a hatalmas veszélyt, ami őt és országát fenyegeti. Vajon útközben elveszti azt, ami a legfontosabb? És a végén vajon ki foglalhatja el Carthya trónját?


Tisztán emlékszem rá milyen nagy meglepetés volt számomra anno az első rész, mert nem hittem volna, hogy egy ilyen szórakoztató és egyedi YA könyvet kaparintottam a kezembe. Már akkor megvett magának a történet és az iszonyúan remek főhős, így nem volt kérdés, hogy olvasni fogom az egész trilógiát. A második részt is szerettem, de aztán egy időre elfelejtődött a folytatás. De ami késik, nem múlik. Végre eljutottam odáig, hogy olvashattam a trilógia befejező részét.

Senkinek se okozok meglepetést, de ezt a könyvet is imádtam. Remek folytatása az előzőeknek, és ismét jót szórakoztam Jaronon és azon, amit leművelt. Persze korábban is komoly volt a történet, hisz mindennek volt tétje, ami történt, de most éreztem azt igazán, hogy kezd felnőni a könyvsorozat. Az eleje még inkább gyerekkönyvként indult, de mostanra igazi középkorú stílusú YA történet lett belőle. Jaron most vívja meg legnehezebb és egyben utolsó harcát a koronáért és az ellenséges Vargan királlyal, aki még mindig nem adta fel. Akkor is meg akarja hódítani Carthyát és ezért kész minden eszközt bevetni.

A cselekmény mozgalmasra sikeredett, ez nem kétség, bár ezt is megszokhattuk már. Mondjuk ki a nyilvánvalót, Jaron nem képes megülni a hátsóján és maga indul megoldani a problémákat. Szerencsére van annyi esze, hogy elfogadja a segítséget ha kell, de azért még mindig volt olyan alkalom, amikor saját magának nehezítette meg a dolgokat. Jaron egy remek karakter, és már ezelőtt is hangoztattam mennyire kedvelem őt. Ritkák a fiú főszereplős YA könyvek, főleg az olyanok, amelyek ilyen műfajban íródtak. És az még ritkább, hogy a fiú főszereplős könyvekben a főszereplő maga is érdekes karakter.

Jaron határozottan az és jó volt látni, ahogy lassan "felnő" a szemünk előtt. Persze nem tudja levetkőzni rossz (és idegesítő) tulajdonságait, de azért már sokkal komolyabb, felelősségteljesebb és elkötelezettebb, mint akkor, mikor megismerhettük. Már nem az a szeleburdi árva kölyök, már nem Sage... hanem Jaron, Carthya ifjú, ámde ígéretes és mindenre elszánt királya. Roppant jót szórakoztam a poénjain és a belső monológjain, ismét szolgáltatta a könyv humor faktorát, ebben sem kellett hiányt szenvednünk. Tényleg remek karakter ő, én nagyon szeretem.

Tobias, Jaron és Roden

A fordulatos, izgalmas és pörgős történet, valamint az imádnivaló főhős mellett, az is tetszett ebben a részben, hogy Jaron régi ellenfelei, Tobias és Roden szintén végigjárták saját útjukat. Kár lett volna, ha elvesznek a jelentéktelen mellékszereplők tengerében. Mindketten kaptak egy saját kis történetet és örömmel néztem végig, ahogy révbe érnek. És hogy kiderült Roden valódi származása? Pislogtam nagyokat, mert erre én sem számítottam, így abszolút meglepett a dolog.

A végén egyetlen negatívumot tudnék kiemelni, mert sajnos nem tudok elmenni mellette. Jaron és Imogen.... hát igen, nem úsztuk meg a szerelmi szálat. Sejtettem, hogy ez lesz, nem is itt van a gond, mert szerencsére nem kellett sokáig asszisztálnunk hozzá. Nekem Imogen halálával van a bajom... vagyis a kamu halálával. Mikor "meghalt" a könyv elején, akkor gondoltam végre egy olyan könyv, amiben némi tragikum is történik és milyen jó már, hogy meghalt a főszereplő szerelme. Sokkal hatásosabb lett volna, ha veszít valamit (valakit) a harcban, szerintem nagyobbat ütött volna a sztori, kár hogy nem így lett. Mert persze aztán kiderült, hogy mégse halt meg. Puff, ennél nagyobb klisét nem is lehetett volna kitalálni.

Remek trilógia, remek befejezése. Ha ennyit írnék csak, azzal mindent elárulnék a könyvről. A Carthya trónjáért folytatott harc a végéhez közeledik és Jaron eszét, leleményességét és bátorságát felhasználva küzd meg az ellenséggel, miközben minden téren révbe ér. Jaront csak imádni lehet, ez most sem alakult másképp, és öröm volt nézni, ahogy a másik két fiú is megtalálta a saját útját. Ennél jobb befejezést nem is lehetett volna írni.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2017. jún. 28.

The Originals (A sötétség kora) 4. évad összegzés


A Vámpírnaplók hanyatlása után minden bizalmamat a The Originals-ba fektettem, és habár a sorozat fő történetszálával máig nem tudtam megbarátkozni (vagyis Klaus és Haley gyerekével), bátran kijelenthetem, hogy a The Originals rendes és önálló sorozattá nőtte ki magát. Az első évad felvezetője után kaptunk egy annál sokkal jobb másodikat, és nálam a harmadik évad volt az etalon. Imádtam a harmadik évadot az elejétől a végéig, épp ezért félve vártam a negyediket. Sajnos (vagy nem is annyira?) csak 13 részt kapott a negyedik évad, így sejthettük, hogy valami egyszerűbb történetet kreálnak az írók az időhiány függvényében. Hogy jól jártunk-e? Nem hiszem. Mondom, hogy miért.

Véleményem szerint a negyedik évad egy irtó nagy mélyrepülése lett a sorozatnak. Sajnálom, mert ennél mindenképp valami jobbra számítottam, és habár sejtettem, hogy a zseniális harmadik évadot nem tudják felülmúlni, mégis bíztam az írók kreativitásában. Hatalmasat tévedtem, mert az írók egyáltalán nem erőltették meg magukat, hanem egy olyan unalmas és egyszerű történettel leptek meg minket, hogy én szégyelltem magam helyettük. Sajnos ez az évad sok helyen vérzett és sokkal több negatívum maradt meg bennem, mint pozitívum.


Kezdjük rögtön az évad fő történetszálával, vagyis a Sivárral. Én már rettentően unom, hogy mindig valami boszorkány kavarja a trutyit a sorozatban, és ez már a harmadik alkalom, hogy ezt játsszák el. Ha ez nem lenne elég, kapunk egy ősboszorkányt, aki természetesen a mindenek fölötti uralmat akarja megszerezni azért hogy.... készüljetek fel! Csak mert. Ennyi a magyarázat. Csak mert gonosz és kész. Semmi motiváció, semmi magyarázat, semmi cél. Inadu gonosz és kész és hatalmat akar gyűjteni, hogy elpusztítsa a világot, mert élvezi ha mások szenvednek. Kérem szépen... ha már főgonoszt írunk egy történetbe, akkor annak adjunk egy rendes motivációt és karaktert, mert ezek nélkül egy papírmasé és üres karaktert kapunk, aki csak lebeg a levegőben és kész. Utálom a nem komplex gonoszokat.

Ha mindez nem lenne elég, akkor ismét előkerül Hope fontossága és megint minden körülötte forog. Persze, hogy Hope-t akarják megölni, persze, hogy az ő erejét akarják megszerezni és persze, hogy őt szállja meg a gonosz, mert ő a leghatalmasabb boszorkány a földön. Apropó... most jutott eszembe a kérdés, és kérlek titeket, ha valaki tudja rá a választ, írja meg nekem: Hope hogy a fenébe lett boszorkány? Genetikai képtelenség, hogy Hope boszorkány, hisz Klaus vámpír-vérfarkas hibrid, Haley pedig vérfarkas volt, mikor megszülte őt. Vagyis nem tudom megérteni, hogy lett belőle boszorkány, az ég szerelmére! Vagy vérfarkasnak kellene lennie vagy pedig hibridnek, de semmiképp se boszorkánynak. (De komolyan! Ha valaki ezt megmagyarázza nekem, akkor örök hálám üldözni fogja.) Értem én, hogy fontos a gyerek, de muszáj mindig mindennek róla szólnia? Talán azért is imádtam annyira a harmadik évadot, mert akkor nem körülötte forogtak az események.


A harmadik, ami kifejezetten negatívként jött le számomra, az a Freya-nak megírt szerelmi szál. Egyrészt totálisan feleslegesen volt Freya számára egy romantikus kapcsolatot beleerőltetni ebbe a rövid kis évadba, de ha már annyira szerettek volna neki behozni valakit, akkor miért így kellett ezt megoldani? Egyrészt nem értem, hogy Freya hogy lett hirtelen biszexuális, mikor erre korábban semmilyen utalást nem tettek, másrészt az egész kapcsolat annyiban merült ki, hogy beszéltek két szót egymással és máris örök szerelembe estek. Mi volt ez kérem szépen?! Nyugtassatok meg, hogy nem csak én néztem értetlenül pislogva, hogy mit csinálnak szegény Freya karakterével az írók. Pedig benne is mennyi lehetőség lenne! És az istenért nem akarják azt kihasználni.

Olyan apróságokat már meg sem említek, minthogy Marcel és Sofya totál feleslegesek voltak az évad folyamán és észre se vettem volna, ha nincsenek jelen. Vagy hogy Elijah és Haley már megint nem képesek sokáig együtt maradni, hanem újra szerencsétlenkednek és összevesznek. Meddig játsszák még a királydrámát? Mert rohadtul kezdem unni. Próbálok én szurkolni nekik, de egyszerűen felmegy az agyvizem, ha azt látom, hogy megint eltávolodnak egymástól valami pitináer apróság miatt. És Davina! Végre örültem, hogy Camivel együtt meghaltak, erre nem visszahozzák? Minek kellett ide? Nem tudtak volna valami mást kezdeni Kollal? 

De hogy ne csak panaszkodjak és kritizáljam az évadot, megnyugtatlak titeket, hogy azért néhány dolog tetszett is benne. A legnagyobb pozitívum (amiért hatalmas pacsi az íróknak), hogy Hope végre nem kisbaba többé, hanem az 5 éves időugrásnak köszönhetően megnőtt és végre valami komolyabbat is lehet vele kezdeni. Ne értsetek félre, még most sem a szívem csücske, hogy minden körülötte forog, de legalább már komolyabb dolgokat lehet vele csinálni és nem tehetetlen kisbabakánt áll a középpontban. Mondjuk itt is tudnék kötekedni, ha nagyon akarnék. Ha már időugrást terveztek az írók, akkor miért nem ugrottunk nagyobbat és telt el mondjuk rögtön 10-15 év? Még jobb lett volna, ha Hope tinédzserként lép be újra a történetbe, és akkor még több mindent lehetett volna vele kezdeni. Nincs igazam?


A másik, aminek örültem, hogy Rebekah és Kol mindketten visszatértek és viszonylag sokat szerepeltek az évadban. Mármint önmagukhoz képest, mert azért még mindig csak mellékszereplőkként voltak jelen. Ne felejtsük el azt sem, hogy milyen remekül változik és fejlődik Klaus karaktere. Eddig is látni lehetett, hogy már nem az a velejéig gonosz hibrid, akit a Vámpírnaplókban megismerhettünk, mert a lánya születése igenis megváltoztatta. Most, hogy Hope megnőtt még közelebb kerülhettek egymáshoz. Olyan aranyosak voltak együtt, nekem nagyon tetszett, ahogy épült közöttük az apa-lánya kapcsolat és kíváncsi vagyok, hogy miként alakul mindez a folytatásban. Nem sokat mutattak ebből, ezt is lehetett volna jobban ábrázolni, de talán a folytatásban nagyobb szerepet kap Hope és a szülei kapcsolatának fejlődése.

Nagyon sajnálom, de a negyedik évad számomra hatalmas csalódás és ahogy olvashattátok, sokkal több dolog volt, ami nem tetszett benne. A sok-sok negatívum elnyomta azt a kevés pozitívumot, amit fel tudtam benne fedezni. Egyértelműen ez a sorozat eddigi leggyengébb évada, a mélypont, ha mondhatom így, ami nagyon meglepett a tökéletes harmadik évad után. Ha jól tudom jövőre jön az ötödik évad, és őszintén bízom benne, hogy ennél jobb lesz és visszatér a régi minőséghez. Mondjuk ezt a szintet nem lesz nehéz megugrania.
Értékelés: 10/3 (Ez a három pont is csak a három pozitívum miatt, amit fel tudtam fedezni benne.)

Előzetes:
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...