2018. máj. 22.

Riverdale 2. évad összegzés


Szerencsére pozitív meglepetést okozott számomra a sorozat első évada, így nem kellett megbánnom, hogy belekezdtem. Egy igazi guilty pleasure, mely műfajának összes hibáját felvonultatja szépen sorban egymás után, ám a pozitívumok mindezt egyensúlyozzák annyira, hogy igenis lehet szeretni a Riverdale-t. Nem egy klasszis, nem emlékezetes remekmű, de a fiatalos, humoros és az izgalmas történetszálak garantálják, hogy nem fogunk rajta unatkozni. Persze ha valaki már csak a tini sorozatok említésétől sikítófrászt kap, akkor ez nem neki találták ki.

Az első évad kellemes meglepetése tehát arra ösztönzött, hogy folytatnom kell, így rögvest belevágtam a második évadba, beérve a sorozat idei friss részeit. Mindenképp külön szerettem volna írni az évadokról, mert van bőven mit írni a másodikról. A második évad már 22 részt kapott az első 13 részével szemben, a részek ugyanúgy 40 percesek. Hogy jó döntés volt-e a teljes évados berendelés, ezen vitázhatnánk, de szerény véleményem szerint, nem volt az. Később kifejtem miért. Magyar szinkron még mindig nincs, így csak felirattal nézhető online.

A Fekete Maszkos

Vágjunk bele a dolgokba, elég volt ennyi a bevezetőből. A második évad ott folytatódik, ahol az első abbamaradt, de kapunk egy teljesen új fő történetszálat és mellé még több rejtélyt, izgalmat és problémát. Ha végigvesszük mi minden történt, akkor említhetünk érdekes és izgalmas történetszálakat, és sajnos olyat is, ami szerintem totál feleslegesen és értelmetlenül lett belekényszerítve az évadba. Rögtön kezdjük akkor azzal, hogy úgy vélem, rossz döntés volt a 22 részes berendelés, mert az évad közepe nagyon leült és több olyan mellékszálat erőltettek bele, amik aztán sehova nem futottak ki, nem illetek ide, sőt még unalmasak is voltak. Ha maradt volna a 13 részes mid-season felállás, az nagyon jót tett volna a második évadnak, mert így gyakran egy feleslegesen hosszúra nyújtott rétestésztára emlékeztetett. Elfogadtam és "megettem", mert ezt tették elém, de a felével bőven jól laktam volna és akkor nem émelyegnék ennyire utána.

A túl hosszú évad miatti felesleges történetszálak és azok elnyújtása következtében néha kezdtem azt érezni, hogy semerre se haladunk, hogy sehova se fog kifutni semmi és a végére kapok egy hatalmas zagyvaságot, amivel elveszik a kedvem a folytatástól. Részben igazam lett, magyarázom miért. Vegyük elsőnek górcső alá az évad rejtélyét, a Fekete Maszkos kilétét és tetteinek magyarázatát. Próbáltak a készítők "trükkösek" lenni és félrevezetni minket és hamarabb kaptunk egy megoldást, de szerintem abban mindenki egyetért velem, hogy senki se hitte el, hogy a takarító a sorozatgyilkos. Egy abszolút mellékkarakter, aki semmi szálon nem kötődik a főszereplőkhöz és életükhöz elég béna magyarázatnak, ezen szerencsére javítottak.

A déli Kígyók

Nem itt volt a gond, hanem az, ahogyan kezelték ezt a rejtélyt. Kaptunk egy magyarázatot és némi motivációt, de mindez számomra nem elég ahhoz, hogy értelmet nyerjen, hogy Hal Cooper a Fekete Maszkos. Sőt, ha nagyon kötekedni akarok, akkor Archie hogy a fenében nem ismerte fel korábban? Oké, persze nem sokszor futott össze Betty apjával, de kérem szépen... hosszú évek óta szomszédok... és ennyi nem esett le neki? És ha már Halból egy pszichopata kattant gyilkost akartak faragni ilyen váratlanul, akkor csinálhatták volna jobban és rafináltabban. Egyet kell értenem Betty anyjával... Hal még ezt sem tudta normálisan megcsinálni. És azt már figyelembe se veszem, hogy ezzel megkaptuk ugyanazt, mint amit az első évadban. Ismét az egyik főszereplő apja a gyilkos. Ennél azért lehettek volna kreatívabbak az írók.

Sőt, továbbmegyek. Cheryl és Betty apja mindketten gyilkosok, FP sem egy ma született bárány... és ha úgy nézzük Veronica apja se jobb. Jó... ő persze nem ölt meg senkit konkrétan a két kezével, de egy kvázi maffiafőnök, aki miatt szintén rengetegen meghaltak, tehát nem jobb a többinél. Már csak Archie apja tartja magát, de ha a harmadik évadban ő is bekattan és elkezd mészárolni, akkor esküszöm rögtön abbahagyom a sorozatot. Mindezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem mennyire erőltettet és nevetséges, hogy majdnem minden főszereplő apja gyilkos.

A Lodge szülők

Ha már szóba került Hiram Lodge, róla szintén ejtenék néhány szót. Jól sejtitek, hogy nem lopta be magát a szívembe és a Lodge család történetszála a másik, amiben hatalmasat csalódtam. Mikor még nem tudtam mire készül Hiram, addig érdekelt valamennyire, de miután kiderültek a céljai, csak fogtam a fejem és vártam, hogy valaki puffantsa le végre, (ami sajnos nem történt meg). Lehet csak én nem látom át az alvilág ténykedéseit meg minden, de miért jó az Hiramnek, ha épít egy börtönt Riverdale-ben? És hogy-hogy nem veszi észre senki, hogy mit művel? Na jó, azért páran észreveszik, de persze megint nem a felnőttek azok, akik átlátnak a dolgokon, hanem a tinédzserek. Irreális, hihetetlen és idegesítő, ezzel a három szóval tudnám jellemezni a Lodge családot ebben az évadban.

Két dolgot tudnék még negatívumként megemlíteni. A Lodge család sötét ténykedései sajnos Veronica-t is magukkal rántották és értetlenül néztem, hogy Veronica milyen egyszerűen és könnyedén magáévá tette az apja alvilági stílusát Archie-val az oldalán. Mert hogy se Veronica, se Archie nem a józan eszükről és életlátásukról voltak híresek ebben az évadban, hisz gyakorlatilag mindketten kifordultak korábbi önmagukból és mindenkin átgázolták, akin csak lehetett. Hiram úgy játszott a lányával és a hiszékeny Archie-val, mint a bábukkal, azok meg ostobán asszisztáltak mindenhez. (Én meg csak fogtam a fejem, hogy mi lett ezzel a két karakterrel.)

Nem hagyhatom ki Chicet sem, aki előtt tényleg értetlenül állok. Most komolyan? Mi szükség volt erre a történetszálra? Azt hittem valami értelmeset hoznak ki belőle és nem kötekednék, ha valóban Betty bátyja lett volna (bár ebben ez esetben se látom létjogosultságát, inkább csak húzószálnak nevezném), de mivel nem az, így végképp nem értem, kinek a fejéből pattant ki a karakter. Tökéletesen működött volna nélküle a sorozat, valami mást kellett volna kitalálni a Cooper családdal.

Betty és Jughead

Lehet hogy túl sokat panaszkodtam és most azt hiszitek, hogy nem szerettem a második évadot, de ez nincs így teljesen. A fentebb felsorolt sok negatívum persze nagyban rányomta a bélyegét a történet élvezeti faktorára és az évad közepén több unalomba fulladt húzószálat kellett végigszenvednem. Ezek mellett azonban bőven akadtak jó dolgok, amik miatt még mindig évezni lehet a sorozatot, annak történet és karaktereit. A Fekete Maszkos valódi kilétével és magyarázatával voltak gondjaim, de tetszett az eleje, ahogy felvázolták a rejtélyt és ahogy fokozatosan generálták a feszültséget és a zűrzavart a városban és a karakterek életében. A rejtéllyel és a nyomozási szállal nem akadt problémán, ezt izgalmas volt végignézni és találgatni, hogy mi lesz majd a megoldás.

A másik, ami tetszett, hogy Jughead révén alaposabb bemutatást kaphattunk a Déliekről és főképp a Kígyókról. FP visszatért, így tovább építették és javítgatták a kettejük közti apa-fia viszonyt, amit öröm volt nézni és szerencsére nem rontották el, hanem közelebb és közelebb kerültek egymáshoz és már valódi családként működnek együtt. Míg Veronica és Archie átállt a "sötét oldalra", addig Betty és Jughead pedig a másik oldalt képviselték az évadban, így elég sokszor szembekerültek egymással a korábbi nagy barátok. Az északi és déli oldal közötti ellentétet ugyanolyan fokozatosan és szépen vázolták fel az írók, mint a Fekete Maszkos rejtélyét.

Jughead igazi "szabadságharcossá" vált, aki küzd az igazáért, az igazságtalanságért, a barátaiért és azért, amiben hisz. Igazi Kígyóvá vált, és aztán annál többé, amit meg is érdemelt, ez nem kétség. Betty és Jughead még mindig irtó jó páros együtt, és ha nem vesszük figyelembe a bénázást és azt az erőltetett szakítást, akkor nagyon jól működtek együtt és külön is az évadban. Külön örültem annak, hogy kaptunk néhány új fiatal Kígyót, én például nagyon bírtam Sweetpea-t és Tonit, belevaló karakterek a maguk módján, remélem maradnak a folytatásban.

Cheryl és Toni

Cherylt sem felejtettem el, hisz ő a harmadik kedvenc karakterem Jugheadék párosa után. Cheryl iszonyat sokat változott és fejlődött a sorozat kezdete óta, és ugyanolyan nagy utat járt be az évadban, mint Jughead. Végre felvállalta azt, aki valójában és végre sikerült megszabadulnia az elnyomó és ellenséges még megmaradt családtagjaitól, akik többé nem húzzák le és nem hozzák elő belőle a rosszabbik énjét. Lehet figyelmetlen vagyok és azért nem tűnt fel korábban, de én semmi jelet nem vettem észre abból, hogy Cheryl talán biszexuális lenne, így engem gyakorta villámcsapásként ért, mikor elkezdtek Tonival egymásra "kacsintgatni". Nem azt mondom, hogy nem tetszett ez a szál és nem imádom a párosukat, de nekem kicsit túl hirtelen jött ez az egész, valahogy jobban fel lehetett volna mindezt vezetni. Nagyon jók ők ketten, a második kedvenc párosom lettek és nagyon örülök annak, hogy Cheryl végre a csapat igazi tagjává vált és nem a "gonoszkodó liba" többé. Az pedig csak a bónusz a végére, hogy a Kígyók szintén befogadták maguk közé, így nem kell többé egyedül lennie.

Ahogy láthatjátok elég vegyes érzéseim vannak a második évaddal kapcsolatban, mert volt benne elég sok felesleges vagy épp számomra idegesítő és ostobán felépített történetszál. A jó dolgok persze megmaradtak benne, mint a kedvenc karaktereim fejlődése, a két kedvenc párosom életútja, és az apróbb meglepetések, mint mondjuk a musicales rész, így ezek segítettek elfeledtetni a negatívumokat és összességében tetszett az évad. Persze az elsőt nem szárnyalja túl a szememben, ahhoz viszonyítva eléggé lemaradt, de annyira még érdekel, hogy folytassam az ősszel érkező harmadik évadot. Mert hogy igen, szerencsére berendelték, így bízom benne, hogy ott valami teljesen újat kapunk minden téren. (Ha megint valakinek az apja lesz a gyilkos, akkor viszont nagyon csalódni fogok.)
Értékelés: 10/6

Előzetes:

2018. máj. 15.

Soman Chainani: Itt nincsenek hercegek (Jók és Rosszak Iskolája 2.)

Fülszöveg:
Agatha már úgy érzi, bárcsak más boldog befejezést kívánt volna a mesének, ám ekkor véletlenül megtalálja és kinyitja a Jók és Rosszak Iskolájának kapuját. A lányok azzal szembesülnek, hogy az a világ, amit az első tanévben tapasztaltak, megváltozott. 
A boszorkányok és a hercegnők a Lányok Iskolájában laknak. Elhatározták, hogy kirekesztik életükből a hercegeket. Tedros és a fiúk a Rossz Iskolája régi tornyainak lakói lettek. A két iskola között háború van kitörőben. Vajon Agatha és Sophie helyre tudják állítani a békét? Vajon Sophie jó tud maradni úgy, hogy Tedros állandóan üldözi? És kihez húz Agatha szíve? A barátnőjéhez vagy a hercegéhez?

Nem sok gyerekkönyvet olvasok, mert lássuk be nem én vagyok a célközönségük, de azért akad mindig egy-két érdekesebb darab, aminek adok egy esélyt. Ha nem jön be az első rész, akkor nem folytatom, de legalább megpróbáltam. Egyik ilyen próbálkozásként került a kezeim közé a Jók és Rosszak Iskolája sorozat első része, ami kellemes csalódásként vonult be az emlékezetembe. Szerettem a történetet, a két főszereplőt, a könyv kérdéseit és üzenetét, így biztos lehettem benne, hogy valamikor sort kerítek a folytatásra.

Mi a helyzet a második résszel? Ugyanannyira bejött, mint anno az első és annál az egyszerű oknál fogva, hogy éppen ugyanazt kaptam, mint amire számítottam. Cseppet se ült le a történet, sőt igen hamar ismét a cselekmények sűrűjében találtuk magunkat a két főszereplővel, akik ha lehet most még nagyobb kalamajkába keverednek, mint korábban. Minden egy ártatlan kívánsággal kezdődik és aztán elfajulnak a dolgok. Sophie és Agatha kénytelen megküzdeni előre megírt sorsukkal, a velük szemben támasztott elvárásokkal és előítéletekkel, miközben barátságuk ismét veszélybe kerül az iskolák között ólálkodó új gonosz ténykedései nyomán.

Kaptunk tehát egy korrekt folytatást, egy még mindig izgalmas történetet, ugyanolyan szerethető és érdekes két főszereplőt, és habár a fordulatok és a rejtélyek nem hoztak semmi újat, de azért lehetett élvezni a könyvet. Még mindig egyszerű és olvasmányos a stílusa, nem használ nagy szavakat, éppen megfelelő a korosztálynak, akik számára készült. Korábban nagyon tetszett az is, hogy kérdéseket vetett fel, és ezekre kereste rejtve a választ. Úgy szőtte az író a történetet, hogy elgondolkodtassa és közben nevelje az olvasót, ami nem csak, hogy jó ötlet, hanem sikerült mindezt átadnia a részünkre.

Az első részben körbejártuk a barátság fontosságát, és a kérdést, hogy a szépség együtt jár- a jósággal, vagy a kissé egyszerűbb külső a gonoszsággal, vagy épp fordítva van minden. Ezek a kérdések és gondolatok ugyanolyan végigfutnak a második részen, kiemelve fontosságukat. Sophie és Agatha a barátságukat választották korábban és ezért lemondtak a mindkettejük számára kijelölt útról. Próbálnak kitartani egymás mellett, de a barátságuk ismét nehéz helyzetbe kerül a háttérben szorgosan dolgozó cselszövők jóvoltából. Habár erősnek hitték a barátságukat, megtörhetetlennek, a mellékelt ábra mutatja, hogy mégsem az, mert ha az lett volna, akkor bárki bárhogy mesterkedik, nem sikerül őket egymás ellen fordítani.

Agatha és Sophie

A barátság fontosságával párhuzamosan felvetődik a kérdés, hogy melyik fontosabb egy ember életében? A barátság vagy a szerelem? Nem létezhet a kettő egymás mellett? Nem kaphatjuk meg mindkettőt? Jó, ez így eléggé ki lett sarkítva, de ha belegondolok a való életben szintén gyakran az történik, hogy amíg nincs párunk, sok időt vagyunk együtt a barátainkkal, és mikor már találtunk párt magunknak, hajlamosak vagyunk elhanyagolni a barátainkat. Érdekes kérdés ez is, és nekem meg van rá a válaszom. Szerintem létezhet a kettő egymás mellett, csak meg kell találni az egyensúlyt.

A könyv fő történetszála egy újabb izgalmas gondolatot generál. Sophie és Agatha első rész végi döntésének következményeként a hercegek, és úgy általában a férfiak haszontalanná válnak a mesevilágban, így a korábbi Jó és Rossz iskola helyett immár Lány és Fiú iskola jön létre. Mivel Agatha Sophie-való való barátságát választotta Tedros iránti szerelme helyett, így a többi lány is azt veszi példának. Mert hogy ők is lehetnek erősek, önállóak és így nem kell abból állnia az életüknek, hogy a hercegek után ácsingóznak.

Ez roppant érdekes gondolat volt számomra, legalább annyira tetszett, mint a barátság és a szerelem egymás melletti kontrasztba állítása. Tényleg boldogan tudnának a nők élni férfiak nélkül? Tényleg lehetne úgy normális életük? És a férfiak meglennének nők nélkül? Nehéz a női-férfi kapcsolat, ez tény, de nyugodtan leszögezhetjük, hogy a két nem nem tudna egymás nélkül élni. Ez már csak így van, ne legyünk álszentek. Persze gyerekkönyv révén nem mélyül el annyira ebben a témában a történet, csak kapargatja a felszínt, de engem sikerült elgondolkoztatnia.

Nem okozott csalódást a folytatás, és kicsit jobban is tetszett, mint anno az első rész. Megkaptuk ugyanazt az egyszerű, de olvasmányos stílust, a meseszerű, humoros és könnyed hangulatot, két egymással tökéletesen ellentétes főszereplőt, akik ennek ellenére mégis legjobb barátok. Barátságuknak újabb próbát kell kiállnia, ám sajnos újra megtörik köztük valami. A könyvnek sikerült elgondolkodtatnia, miközben jól szórakoztam rajta. A végén kaptunk egy remek függővéget, amitől nagyon érdekel a folytatás. Remélem sikerül mihamarabb sort kerítenem rá.
Ui: A mostani borító is tetszik, szeretem a rajzolt borítókat, és itt mindhárman épp úgy néznek ki, ahogy én elképzeltem őket. Mintha Sophie, Tedros és Agatha életre keltek volna.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2018. máj. 10.

Sarah J. Maas: Köd és harag udvara (Tüskék és rózsák udvara 2.)

Fülszöveg:
Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem. 
Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött.
Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött.
Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról.
Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot.



Nem olyan régen olvastam a sorozat elő részét, a Tüskék és rózsák udvarát, kizárólag csak azért, mert az írónő másik könyvsorozatát, az Üvegtrónt annyira megszerettem, hogy gondoltam adok egy esélyt a  másik történetének is. Nem aratott nálam osztatlan sikert az első rész és ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz lett volna, hanem inkább csak azt, hogy semmi maradandó élményt nem hagyott bennem. Egyszeri olvasmánynak tökéletes, de valahogy nem vált a kedvencemmé. Mivel az Üvegtrónnal ugyanígy kezdtem, és ott is a folytatások által egyre jobb és jobb lett a történet, így itt is adtam egy esélyt, hogy ez újra megtörténjen.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy szerencsére nem kellett csalódnom, mert ez a rész erősen túlszárnyalta a korábbit szinte minden téren. Kezdjük rögtön a kritikát, mert sok minden van, amiről beszélni lehet. Feyre teljesen más emberként éli túl a korábban vele történteket, vagyis miket beszélek én? Ő már nem ember, hanem tündérként élesztették újjá, ezáltal hozzá kell szoknia új énjéhez és életéhez. Tamlinnal visszatérve a Tavasz udvarába próbálnak túllépni mindenen, de a kezdetben boldognak tűnő közös élet elég hamar fojtogatóvá válik Feyre számára. Közben a Sötétség udvarának ura, Rhysand sem felejtette el korábban megkötött alkujukat, így Feyre köteles havonta egy hetet vele tölteni. És csak eztán kezdődnek a bonyodalmak.

Legyen elég ennyi bevezetőnek és nem túlzok, ha azt mondom, hogy eztán tényleg csak bonyolódnak az események. Nagy félelmem volt, hogy egy irritáló szerelmi háromszögben találom magam Feyre-vel együtt, de nem így lett, amiért hálát adok az égnek. Az írónő olyan jól alakította és építette Feyre karakterét és fejlődését, hihetően ábrázolta a Tamlinnal való kapcsolatának a nehézségeit és bonyodalmait és megromlását, hogy nem vált erőltetetté az "átállás" egyik pasiról a másikra. Jó ez így durván hangzik, de egészen hihetően ábrázolta Feyre jellemfejlődését, a hatalmas bukás utáni újbóli megerősödését és felemelkedését, hogy valóban elhittem, hogy kiszeretett Tamlinból a történtek miatt és aztán szeretett bele Rhysbe. Nem ugrott hirtelen egyiktől a másikig, hanem megvolt az az átmenet, azok a reálisok okok és okozatok, amitől hitelessé vált az érzéseinek az alakulása.

Feyre és Rhysand

A nyavalygó szerelmi háromszögtől tehát megkíméltek, amiért hatalmas köszönet. Ehhez kapcsolódva jegyezném meg, hogy igazán tetszett ahogy a két férfiről alkotott képünk lassacskán darabokra tört és szinte egymás ellentéteivé váltak Feyre és egyben az olvasó szemében is. Korábban Tamlin volt a jófiú, a hősszerelmes, Feyre és mi szintén így láthattuk őt. Ám kiderült, hogy nem olyan, mint amilyennek hittük és Feyre-vel együtt csalódtunk benne. Rhys pedig, akit mindenki a negatív hősnek tekintett, levetette rideg álarcát és megtudtuk, hogy mögötte egy igenis érzelmes, hősies, a barátaiért, a népéért és a szerelméért bármit megtevő férfi áll. Korábban is kontraszt volt kettejük közt, de míg akkor Tamlin képviselte a jó oldalt és Rhys a rosszat, most fordult a kocka. Rhyst imádtam, (ki ne imádná?), és jó volt végignézni, ahogy megismerhettük valós énjét és érzéseit. Tamlin nem olyan, amilyennek hittük, de legalább ő is kapott egy kis mélységet és nem maradt egysíkú karakter.

Na, de ne hagyjuk ki magát a főszereplőt. Feyre-t korábban Celaena-hoz hasonlítottam, és már akkor igazam volt abban, hogy az írónő két sorozatának két főhősnője kísértetiesen hasonlít egymásra. Aki korábban kételkedett ebben, az most már tényleg nem vitatkozhat velem, mert itt Feyre olyan karakterfejlődésen megy át, hogy majdnem olyan kemény és elszánt harcos válik belőle, mint Celaena. Feyre szintén sokat változott, és ahogy többször elmondja, már nem az az ember, aki volt (szó szerint, mert már nem is ember, éritek). Megtörték a vele történtek, és ebből a mélységből kell magához térnie és újra felépíteni az életét. Nagyon mélyről indul, hogy aztán meglelje magában az erőt és megtalálja ki ő mostantól és mik az igazi céljai és vágyai. Feyre-t most kedveltem meg igazán.

A három főszereplőn kívül még meg kell említenem az Éjszaka udvarának néhány tagját, Rhys igaz barátait, a "sötét csapatot", ahogy elneveztem őket. Cassian, Azriel, Morrigan és Amren, valahogy mindegyiket sikerül emlékezetes és érdekes karakterré tenni, amiért vártam, hogy újra és újra megjelenjenek. Feyre-vel együtt ismertük és szerettük meg őket, remélem a későbbiekben még többet megtudhatok róluk, mert biztosan több van még bennük ennél. Korábbi kedvencek közül, Lucient se hagyhatom ki, aki most habár keveset szerepelt, de még mindig bírtam, és bízom benne, hogy a folytatásban ismét nagyobb szerephez jut. Mondjuk ez valószínűleg így lesz a könyv végén történtek miatt.

A sötét csapat: Morrigan, Feyre, Rhys, Cassian, Azriel és Amren

A karakterekre és azok fejlődésére, a szerelmi szálak alakulására nem lehetett egyáltalán panaszom. A lelki és érzelmi tényezők mellett maga a történet se állt meg, hanem egyre izgalmasabban alakult, főleg a végére fordult nagyot néhányukkal az élet. A könyv végén két felettébb érdekes csavart kaptunk, főleg a lezárás az, amitől iszonyúan várom a folytatást. Kíváncsi vagyok ebben a helyzetben mi lesz Feyre-vel, hogy miként fog boldogulni egy ilyen kényes szituációban, és arra is, hogy a testvérei mihez kezdenek új önmagukkal.

Egyetlenegy negatívumot azonban meg kell említenem. Utaltam rá, hogy Feyre érzelmeinek változása és alakulása  két férfi között számomra hitelesen lett bemutatva, hisz tökéletesen meg lehetett érteni, hogy miért csalódott iszonyatosan Tamlinban és hagyta ott őt. Kicsit talán korán is adta fel a kapcsolatukat és hagyta őt faképnél. Később kiderül Rhys szintén hazudott neki valamiben, és neki persze elég könnyen megbocsátott. Nem értettem ezt a kettősséget és igaz, hogy nem lehet összehasonlítani a két helyzetet, de ha úgy vesszük, Rhys ugyanúgy hazudott neki, mint ahogy Tamlin be akarta zárni és akár erőszakkal is maga mellett tartani. Talán az lehetett a magyarázat, hogy Tamlinba nem volt igazán sosem szerelmes, csak azt hitte, hogy az, és az az igaz szerelem, amit Rhys iránt érez. Vagy talán azért, mert Rhys az igazi társa, azért bocsátott meg neki könnyebben. Talán erre is kapunk később magyarázatot. Ha nem, akkor pedig erős kettős mércének lehettünk szemtanúi.

Sokkal jobban tetszett a második rész, mint anno a sorozat első része. A karakterek, főleg a főszereplő igen nagyot változott és mindezt hitelesen vázolta fel nekünk az írónő. A szerelmi szálak kuszálódtak és aztán merőben átalakultak, miközben Tamlin és Rhys között fordult a kocka és a korábbi jófiúból lett a rossz és fordítva. Iszonyatosan izgalmasan ért véget ez a könyv, nagyon nagy függővéggel, amitől el sem tudom mondani, mennyire érdekel a folytatás. Remélem jön mihamarabb! Remélem ez a sorozat is egyre jobb lesz, ahogy érkeznek az új részei. Majd meglátjuk. Mindenesetre bizakodok.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2018. máj. 5.

Cassandra Clare: Árnyak ura (Gonosz fortélyok 2.)

 Fülszöveg:
A napos Los Angeles igazán sötét hely is tud lenni.
Emma Carstairs végre megbosszulta a szülei halálát. Azt hitte, békében élhet, mégsem tud megnyugodni. Hiába vágyakozik Julian után, meg kell védenie őt a parabataiok közötti szerelem rettenetes következményeitől, ezért inkább a fiú bátyjával, Markkal jár. Mark azonban öt évet töltött a tündérek között – vajon lehet-e még belőle valaha igazi árnyvadász?
Tündérföldén sincsen nyugalom. Az ellentündérek királya belefáradt a hidegbékébe, és többé nem hajlandó úgy ugrálni, ahogy az árnyvadászok fütyülnek. A tündérkirálynővel kötött alku és a Klávé törvényei között egyensúlyozva Emmának, Juliannek és Marknak meg kell találnia a módját, hogy megvédjék mindazt, ami kedves a szívüknek, még mielőtt túl késő lenne.


Habár némi előítélettel viseltettem Cassandra Clare immár harmadik Árnyvadászos sorozata iránt, és nem hittem volna, hogy tetszeni fog, az első rész, az Éjfél kisasszony végül meggyőzött. A Végzet Ereklyéi eredeti trilógiája máig nagy kedvenc (talán újra is kellene olvasni, olyan rég volt már!), a Pokoli szerkezetek engem nem igazán fogott meg, és ezért nem jósoltam túl nagy esélyt a harmadik sorozatnak sem. Ám tévedtem és az Éjfél kisasszony igenis izgalmas olvasmány volt annak ellenére, hogy ugyanabban az Árnyvadász világban járunk, ahol már kétszer korábban.

Amint lehetőségem adódott hát rögvest kézbe vettem a folytatást, az Árnyak urát. Kezdjük azzal, hogy úgy érzem ez a rész a tipikus "trilógiák középső része" szindrómában szenved. Vagyis nem igazán sok fontos és sorsdöntő dolog történik benne, inkább csak az időhúzás a fő célja, hogy aztán majd az utolsó részben csúcsosodhasson ki minden. Itt szintén ez történt, ám ennek ellenére összességében tetszett. Persze nem vagyok vak és látom a hibákat, mert azok vannak bőven, azokról a dolgokról nem is beszélve, amikkel jómagam nem értek egyet vagy nem szeretek ebben a sorozatban.

Kezdjük akkor a negatív dolgokkal, mert most ilyen hangulatban vagyok. Igazából ugyanazt mondhatom, mint amit korábban. Hiányoltam a Clare-re jellemző korábbi humort, mert lássuk be erre a könyvsorozatára ez nem nagyon jellemző. Persze van néhány poén vagy vicces megjegyzés, de a Végzet ereklyéihez képest most olyan, mintha egy gyászmenetet kellene végigszenvednünk. Értem én, hogy nehéz az élet és ez egy más világ már, de nekem valamiért akkor is hiányzik a Clare jellemző humor, mert ez valahogy mindig a könyvei részét képezi számomra.

A másik, amit nem nézek jó szemmel, hogy a korábbi könyvei szereplőit foggal-körömmel szuszkolja bele az újakba. Kérdem én ismét, minek kellett ide Clary és Jace? Annyira izzadtságszagú lett az egész felbukkanásuk, Jace lagymatag poénkodása és Clary "drámája", hogy csak fogtam a fejem. Nem azt mondom, hogy ne essen róluk szó, de nem kellene őket ezekhez az eseményekhez kapcsolni, mert egyszerűen az én fejemben ők nem tartoznak ide.

Annabel és Malcolm

A második rész egyértelmű gyenge pontjai számomra négy tényezőben csúcsosodtak ki. Egyrészt sajnáltam, hogy Malcolm az első rész végén meghalt, így tökre örültem, hogy kiderült mégis él, mármint hogy valamilyen szinten él. Gondoltam kapunk részletesebb okfejtést a terveiről, meg gondoltam Annabel feltámasztásával ketten fognak gonoszkodni, erre nem kinyírják megint Malcolmot? Szerintem sokkal több rejlik ebben a két karakterben, mint amit idáig láttunk belőlük, engem érdekeltek volna a továbbiakban is. Valamiféle sötét és kissé kifacsart szerelmet építettem volna köréjük. A másik, amit nem tudok hova tenni, az Kit. Tudom, tudom... biztos sokan szeretik, és már értem, mi célja van a karakterének, de én egyszerűen nem bírom megkedvelni, mert semmi más csak egy lagymatag Jace koppintás.

Persze kaptunk néhány harcjelenetet és egy-két alkalommal voltak kisebb ütközetek, de valahogy ebben a részben sem ezek domináltak. A végén vártam volna valami nagyobb összeütközést, ehelyett kaptunk némi politikai felhanggal vegyített családi drámát, meg a Cohors fasiszta törekvéseit, amitől csak fogtam a fejem. Számomra a Cohors nem más, mint a Kör másolata. Hát nem látja senki, hogy tisztára olyanok, mint a Valentine vezette Kör volt? Jó, oké, ők még nem akarják megölni az Alvilágiakat, de majdnem ott tartunk. Hát senki nem tanult a korábbi hibákból? A Klávé nem hazudtolja meg önmagát, megint lósz*rt sem érnek, de hát ezt megszokhattuk.

Kit és Ty

Na, de térjünk rá a pozitív oldalra, mert a végén azt képzelitek, hogy utáltam a könyvet, pedig ez koránt sincs így. Az eleje kicsit lassabban indult be, de aztán felpörögtek az események és több téren zajlik az élet. Mivel rengeteg karakterrel operál a sorozat, így Clare több csapatra osztotta fel őket, így több helyszínen játszódik az esemény egymással párhuzamosan. Egyrészt ott vannak az idősebb gyerekek, Julian, Emma, Mark, Cristina (meg majd Kieran), ők többnyire így együtt vannak. Aztán később Julian és Emma különválik, míg a másik három együtt marad.

Szintén külön történetszálat kaptak a fiatalabbak, Ty, Livvie és Kit, akik próbálnak a saját módjukon segíteni, de valahogy mindig csak bajba kerülnek. Aztán van még külön Diana, aki szerintem totál felesleges ebbe a sztoriba, nem értem minek kellett ez a karakter, mikor nélküle is minden jól működött volna. De legalább kiderült a titka, és így látom a jelentőségét, de tényleg, mégis úgy gondolom, hogy Kithez hasonlóan nélküle szintén boldogan haladt volna a történet előre.

Tündérkirály és Tündérkirálynő

A történet középpontjában még mindig tündérek állnak, aminek nagyon örülök, mert korábban nem sok minden szólt róluk. Sőt, mint kiderült, tényleg a tündérek alakítják az eljövendő eseményeket és Malcolmhoz és ténykedéséhez sokkal több közük van, mint azt korábban hittük. Már az első részben tetszett, hogy kiderült van külön Seelie és Unseelie udvar és hogy a Tündérkirálynő mellett, aki a Seelie udvar feje, ott áll a másik oldalon a Tündérkirály, aki a sötét Unseelie udvar vezetője. Az Árnyak Ura, az Unseelie király sötét terveket szövöget és igen jól halad annak végrehajtásában.

Ha már a tündéreknél és az Unseelie királynál tartunk, hozzá kapcsolódóan nem lehet kihagyni Kierant, a kedvenc kis "sötét hercegemet" (már ahogy az apja hívta néha) és Markot. Biztosan utaltam erre korábban, de most sem hagyhatom ki, hogy nekem ők ketten a kedvenc karaktereim és ebből adódóan a kedvenc párosom a Gonosz fortélyok könyvsorozatban. Markot nem lehet nem szeretni, mert imádom nézni, ahogy viaskodik a családja és a tündér élete közt, Kieran pedig az apja ellen lázadó, valójában igenis jószívű és segítőkész Unseelie herceg, akit csak imádni lehet. Párosként pedig egyszerűen fenomenálisak.

Végig nekik szurkoltam, így mikor Cristina bekerült a képbe és elkezdtek Markkal kavarni, akkor előre fogtam a fejem, hogy ebből mi a fene fog kisülni. Gondoltam drámáznak egy sort és kialakul egy felettébb idegesítő szerelmi háromszög, ahol Cristinát a pokolra fogom kívánni. Erre mi lett? Mondhatjuk, hogy mindhárman kavartak egymással és ahogy Emma megjegyezte, ebből lehet édeshármas lesz a végére. Épp ezért Cristina nem idegesített annyira, de még mindig tartom a véleményem, hogy Mark és Kieran illenek igazából össze és remélem a végén csakis ők találnak egymásra.

Kieran, Mark és Cristina

Nem szeretnék elfeledkezni a két főszereplőről sem, de ahogy az általában lenni szokott, most se ők a kedvenceim. Emma és Julian... mit lehetne róluk mondani. Tudom, hogy valószínűleg mindenkinek Emma lehet az érdekesebb, de szerintem Julian sokkal komplexebb karakter. Julian tipikusan az a srác, ha a való életben létezne hozzá hasonló, minden lány rögvest beleszeretne. És nem azért mert olyan irtó dögös és nagypofájú, mint Jace vagy Will, hanem azért mert Julian a tipikus "szomszéd srác". Aki amellett, hogy jól néz ki, kedves, család centrikus, hisz a testvéreiért és Emmáért bármit, de bármit megtenne. Egy koraérett fiatal srác, akinek hamar kellett felnőnie és minden szerettéért felelősséget vállalnia. Nem adta fel, hanem küzdött tovább és tovább, és épp ezek miatt lehet bárki számára főnyeremény. Egyszerűnek és hétköznapinak tűnik, de korántsem az, hanem az "igazi férfi" ígéretét hordozza magában.

Emma sokkal vadabb és harciasabb, lobbanékony, így Juliannal épp emiatt a különbözőségük miatt alkotnak remek párost. Korábban barátokként és parabatai-ként, most pedig szerelmesekként. Ám tudjuk, hogy nem lehetnek együtt, mert a parabatai-ok között tiltott a szerelmi kapcsolat, és már az sem titok, hogy miért van ez így. Tehát ebben a részben kapunk némi csendben szenvedést mindkét fél részéről, miközben próbálnak távol maradni egymástól szerelmi téren. Ami persze nem jön össze, de hát nem gond, mármint nekünk olvasóknak, mert mindig jó látni, ahogy izzik köztük a levegő. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy oldják meg a végére ezt a kérdést.

Annak ellenére, hogy néha igencsak húzórész érzésem volt és hogy az eleje lassabban indult be számomra, aztán csak összeálltak a dolgok. Kaptunk ismét egy egészen szórakoztató és legtöbbször izgalmas történetet, amiben persze volt némi szerelmi szenvedés, igen kevéske humor, néhány felesleges karakter és történetszál, de a fő gonosz és a kedvenc karaktereim és párosom végül mindenért kárpótoltak. Sajnos elég soká jön az utolsó rész, de én nagyon kíváncsi vagyok rá.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2018. máj. 1.

Bosszúállók: Végtelen háború

 A történet:
A Marvel mozis univerzumának egészét felölelő, tíz év eseményeinek tetőpontját jelentő Bosszúállók: Végtelen háborúban minden idők legnagyobb és leghalálosabb leszámolására kerül sor. A Bosszúállóknak és szövetségeseiknek mindent kockára kell tenniük, hogy megfékezzék a nagy erejű Thanost, aki egy szemvillanás alatt elpusztíthatja a világot. (Forrás: port.hu)

A Marvel előre kigondolt tervvel és alaposan megfontolva építgeti filmes univerzumát több mint tíz éve. Vitatkozhatunk rajta vagy sem, de azt mindenképp el kell ismerni, hogy ezalatt a tíz év alatt igen sok jó film került ki a kezeik közül. Persze én se láttam az összeset, és biztosan sokan vannak még így, mert azért annyira fanatikus rajongó nem vagyok. Engem például mindig totál hidegen hagytak a Vasember, az Amerika kapitány és az új Pókember filmek, vagy épp a Thor folytatásai, nem említve az idei év nagy sikerét, a Fekete párducot. Vagyis jól sejtitek, nem tökéletes ismeretekkel ültem be a harmadik Bosszúállók filmre.

Azért ezzel kezdtem a kritikát, mert az, hogy nem láttam az összes korábbi filmet, most kapott igazán nagy jelentőséget. Eddig nem nagyon maradtam ki semmiből, legalábbis én nem éreztem, mostanra viszont elértünk arra a pontra, mikor a nagyra nőtt univerzum szinte minden szálát ismernünk kellene ahhoz, hogy a Végtelen háború maradéktalan élményt nyújthasson. Nem azt mondom, hogy voltak olyan részek, amiket nem értettem a filmben, mert ez nem lenne igaz. Inkább ott éreztem a hiányosságokat, mikor a karakterek közötti kapcsolatokat vagy épp az apró kis poénokat/beszólásokat kellett volna igazán megértenem.


Mivel nem láttam minden egyes önálló filmet, így például nekem totál kimaradt, hogy Tony és Steve min vesztek össze, hogy ki ez a Fekete párduc és mi ez a hely, ahol él, vagy hogy milyen is az új fiatal Peter Parker. Jó, tudom, ez az én hibám, nem is itt a gond, hanem inkább ott, hogy ha valaki teljes élménnyel akarja élvezni ezt a filmet, akkor sürgősen pótolja be előtte a korábbiakat. Nem azt mondom, hogy ezek nélkül totál érthetetlen és követhetetlen a film, hanem azt, hogy csakis így lehet megérteni minden apróságot. Meg lehetett volna csinálni úgy, hogy önállóan is teljesen érthető legyen azok számára szintén, akik néhány korábbi filmet kihagytak? Igen. Lett volna értelme úgy csinálni? Nem. Mert a Végtelen háborúnak direkt az a célja, hogy végre összehozza és egybekapcsolja a teljes univerzumot. Ez pedig éppen ezzel jár együtt.

Ha kötekedni szeretnék, akkor mindenképp meg kell említenem, hogy ahogy az lenni szokott, megint egy iszonyat hosszú filmet kapunk. Az eleje kicsit lassabb, míg mindenki megjelenik a színen és kialakulnak a "csoportok", de aztán gőzerővel beindul a harc Thanos megállításáért. A látvány és a humor a lényeg, ezt korábban is megszokhattuk és ennél többet ne várjunk egy képregény adaptációtól, főleg Marveléktől, mert akkor csalódni fogunk. A történet nem nagy durranás, hisz megint egy nagy hatalommal rendelkező, világuralomra törő, (de komolyan, nem csak képletesen, hanem valóban az egész világot akarja uralni) gonoszt kell megállítani, akinél erősebbel még nem volt dolguk hőseinknek. A néhány logikai bukfenctől tekintsünk el, mert ilyen téren ne keressünk értelmet képregény filmben.


Nekem két nagy problémám/kérdésem volt, amitől sajnos nem tudok eltekinteni, és ezekre még mindig keresem a választ. Először is, ott van nekünk Dr. Strange, aki ha jobban belegondolunk az idő és térmanipulációval könnyedén hatástalaníthatta volna Thanost az elején, mielőtt az nagyobb hatalomra tesz szert. Mondjuk visszamegy az időben, vagy manipulálja a valóságot, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy ha valóban bevetette volna magát, akkor nem kellett volna ilyen sokáig tökölni. Persze ha így tett volna, akkor nem lehetne két több mint két órás filmet összehozni, így ne kötekedjek, mondhatnátok, de ezt a hatalmas logikai hibát, meg kellett említenem. Aztán lehet ez lesz a vége, így oldják meg végül a gondot, és kiderül, hogy annak, ami közben megtörtént, meg kellett történnie valamiért. Mindez kiderül a negyedik rész végén, ha valóban így lesz. (Bár én kétlem.)

A másik, amit nem tudtam hova tenni, az Thanos és Gamora hirtelen támadt "apa-lánya" kapcsolata. Ne nézzetek hülyének, mert igenis láttam mind a két Galaxis őrzői filmet, és abban egy csepp szó se esett arról, hogy Thanos egyáltalán szereti Gamorát, meg úgy általában bárkit is. Ha már egy ilyen csavart szerettek volna beletenni a filmbe, ami lássuk be igenis nagy mozgatórugója volt a történet alakulásának, akkor nem csak most, hanem korábban is kellett volna rá utalni. Mert ez itt így légből kapott ostobaságnak tűnt és Thanos egész áldozata hiteltelenné és lássuk be nevetségessé vált, legalábbis számomra. Mutattak nekünk két múltbéli emléket, és ennyiből higgyem el és érezzem át, hogy ő valóban szereti a lányát, és hogy mekkora áldozatot hoz a céljai megvalósítása érdekében. Meghatóra szerették volna, hogy némileg érezzünk együtt Thanossal, de sajnálom, ez elég bénán jött ki végül.


Nem szeretném végig csak kritizálni a filmet, mert igenis tetszett. A hossza ellenére szinte hirtelen röppent el az a két óra és mire feleszméltem már jött a stáblista. A humor és a látvány vitte a hátán az egészet, ahogy erre korábban utaltam, na meg az, hogy a karakterek hogyan ismerkednek össze és reflektálnak egymásra. Erre nem lehetett panasz, kihoztak mindent, amit ki lehetett hozni ezen a téren. A látvány pazar és a nagy összecsapások olyan gyönyörűek, hogy élvezet volt nézni. A humor ütős és főleg a karakterek különbözőségéből adódik és abból, hogyan szoknak össze. Nincs új a nap alatt, főleg azok nyomják a poénokat, akik korábban is, de ők ismét odateszik magukat.

Három részre oszlik a csapat és így veszik fel a harcot Thanos és követői ellen. Szükség volt erre a felosztásra, mert olyan sok karakter van, hogy ha mindenki egy helyen nyomná, akkor egyszerűen nem lehetett volna mindenkinek rendes mozgásteret adni és túl sok lett volna az egy négyzetméterre eső tesztoszteron. Komolyan rengeteg karakter találkozik össze ebben a filmben, és ez lehetne jó, de lássuk be a nagy részük nélkül is remekül működött volna a film. Nem mindenki kap elég teret arra, hogy fontosabb szerephez jusson, és sokan csak a háttérben maradnak és mondhatni "statisztaként" asszisztálják végig az egészet. Tony, Thor, Strange és a Galaxis őrzői, ők lettek az abszolút főszereplők, ez nem kétség. Ezt én abszolút nem bántam, mert Thor az egyik kedvencem, a Galaxis őrzői pedig mindig nyomják a poénokat, így belőlük sosem elég.

Egy szó mint száz, kaptunk egy igazán remek, egész Marvel filmes univerzumot átölelő újabb Bosszúállók filmet, amin iszonyat jót lehet szórakozni, már ha valaki szereti az ilyen filmeket. Erősen ajánlatos a korábbi filmek megtekintése, mert anélkül lesznek dolgok, amiket nem fogunk érteni (velem is így volt), így akit ez zavar, az mindenképp pótoljon a mozi előtt. Hatásos lett a vége, bár tudjuk, hogy úgyis megoldják a dolgot, de legalább elérték vele, hogy mindenki tűkön ülve várja a folytatást. Sokat kell várni rá, de van egy olyan érzésem, hogy még egy ennél is ütősebb és grandiózusabb filmet fogunk kapni. Csak bírjuk kivárni.
Értékelés: 10/9

Előzetes:

2018. ápr. 24.

Böszörményi Gyula: Nász és téboly (Ambrózy báró esetei 4.)

Fülszöveg:
1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak. 
1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel?
Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el.
A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.


Kicsit mindig félve kezdek neki egy könyvsorozat utolsó részének, mert általában afelé támasztom a legnagyobb elvárásokat. Hisz le kell zárnia egy több részen átívelő történetet, de közben önálló könyvként is helyt kell állnia úgy, hogy minden függőben maradt kérdésre megkapja az olvasó a választ. Nagyon sok könyvsorozat befejezése ezt rontja el, és az utolsó rész valahogy felemásra és hiányosra, vagy ami még rosszabb, feleslegesre sikerül. Az Ambrózy báró esetei első három részét nagyon szerettem, és mivel tulajdonképpen le lett zárva a fő történet, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy miről fog szólni a negyedik rész.

Nem azt mondom, hogy nem tetszett, mert igenis szerettem, csak éppen a fő történetszállal akadtak gondjaim. Számomra az egész nagy "titok" könnyen kitalálható volt és már akkor tudtam, hogy ki áll a háttérben, ahogy a neve elsőnek szóba került. Jó, mondjuk szerintem senki se találta ki nehezen a nagy csavart a végén, és igazából nem is ennek kellene lennie a lényegnek, de ha már detektív könyvről beszélünk, akkor valamivel csavarosabb csattanót vártam volna. Főleg a sorozat utolsó részében.

A másik, amit nem tudtam hova tenni, hogy ez a rész teljesen máshogy fókuszált, mint az előzőek. A korábbi részekben Mili és Emma volt a két narrátorunk és a két nővér történetét követhettük nyomon egymással párhuzamosan két idősíkon át, miközben fokozatosan találtak vissza egymáshoz. Két női narrátoros könyv, ezt mindig nagyon szerettem benne. Most pedig Emma gyakorlatilag feleslegessé válik és eltűnik és helyette a báró múltját ismerhetjük meg a párhuzamos narráció segítségével.

Mielőtt félreértenének a dolgot, nem azzal volt a bajom, hogy végre megismerhettem a báró múltját, hogy miként lett az, aki, mert ennek igenis örültem. Legalább ezek a nagy égbekiáltó kérdések nem lebegnek többé a homályban magyarázatra várva. Hanem azzal volt a problémám, hogy így Emma eltűnt, pedig őt annyira szerettem korábban. Ebben a részben szinte nem is bukkant fel. Hiányoltam na, és nem csak őt, hanem például Fecskát is. Legalább Mück Márika nem tűnt el, mert belőle és a naiv szeleburdiságából sosem elég.

Mili szerencsére velünk maradt és ő is az események sűrűjébe keveredik a titokzatos zsaroló révén. Miközben házasságra kényszerülnek a báróval, kizárólag a zsarolás miatt és hogy így megtalálhassák és leleplezhessék a titokzatos "jótevőt" (remélem érzitek az iróniát!), Mili tovább küzd az érzéseivel és azzal, hogy egyszerűen képtelen zöldágra vergődni Richarddal. És itt érkezik a másik, amivel nem voltam maradéktalanul elégedett. Lehet csak az én romantikára hajlamos lelkem látja így, de a negyedik könyvben valamivel több romantikát vagy legalább némi konkrétabb érzelemkinyilvánítást vártam volna. Jó, azt tudjuk, hogy Mili oda van a báróért, de a másik oldal is gyakrabban kimutathatta volna az érzéseit. Értem én, hogy ő férfi és nem egy érzelgős alak a múltban vele történtek miatt, de azért Mili csak rábírhatta volna némi romantikára vagy legalább kedveskedésre.

Habár Emma és Fecska most nem sokat szerepeltek, ahogy már utaltam rá, de a többi kedvencet nem kellett nélkülöznünk. Tarján Vili és Erdős Renée baráti jó tanácsai és ügyködései nem maradhattak el, Mück Márika sem hiányzott, aki nem lehet nem szeretni, és közben Kaméleonka is felbukkant, akinek szintén megismerhettük a múltját, ami nagyon meglepett. Nem számítottam rá, hogy valaha nagyobb jelentőséget fog kapni.

A megszokott stílus és hangulat, a felettébb remekül összehozott nyelvezet és a korszak megjelenítése most sem okozott csalódást. Imádom a könyv humorát, nem lehet betelni vele és ahogy az író csűrte-csavarta a karakterek mondandóját és gondolatait, többször hangosan nevettem fel. Szerintem ez az egyedi nyelvezet és hangulat az, ami a könyvsorozat legnagyobb erőssége.

Nem azt mondom, hogy nem szerettem ezt a részt, hanem inkább azt, hogy nem teljesen azt kaptam, mint amire számítottam. A fő történetszál kicsit kiszámítható volt számomra, így nem okozott nagy meglepetést. De legalább megismerhettük a báró múltját, aminek épp ideje volt így a végén. Egy kicsivel több romantikát a két főszereplőnk között nyugodtan elviseltem volna, de ez megint csak az én véleményem. Sajnálom, hogy ez az utolsó rész, de ha jobban belegondolok, inkább legyen egy korrekt lezárás, minthogy a végtelenségig nyújtsuk azt, amit nem nem muszáj. Egy biztos, az Ambrózy báró esetei könyvsorozat az egyik kedvencemmé vált és biztos újra fogom még olvasni.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2018. ápr. 18.

Laurell K. Hamilton: Fogat fogért (Anita Blake, vámpírvadász 17.)

Fülszöveg:
Anita Blake-nek St. Louis-ból ezúttal az egészen távoli, 2600 kilométerre fekvő Las Vegasba kell repülnie szeretett vámpírjai és vérállatai mellől, hogy eleget tegyen egy meghívásnak. A szívélyes meghívó postán érkezett egy levágott fej képében, feladója a sorozatgyilkos vámpír: Vittorio. Melyik nő tudna ellenállni ilyen ajándéknak, pláne, ha szövetségi rendőrbíró? Anita nem is habozik, bár gyomra eléggé émelyeg a repülőúton, három kollégájával a Bűnös Város táncosait és rendőreit tizedelő vérszívó nyomába ered. Az ő nyomában viszont ott liheg Minden Sötétségek Anyja, valamint Belle Morte, vámpírerejének origója.

Az új olvasási lendületemet mi mással is folytathattam volna, mint egy újabb Anita Blake könyvvel! Tudjátok mennyire imádom az egész könyvsorozatot néhány gyengébben sikerült résztől eltekintve. Olyan számomra, ami mindig segít kikapcsolni és elmerülni egy sajátos világban néhány órán keresztül. Anita és a többiek mintha csak velem élnének, épp ezért mindig izgatottan várom az újabb kalandjaikat. Szerencsére az írónő se hagyta (még) abba a könyvsorozatot és hozza az újabb és újabb részeket.

Az előző rész annyira leszerepelt nálam, hogy azóta teljesen kitöröltem még az emlékét is a fejemből. Így mintha az meg se történt volna, vetettem bele magam egy újabb történetbe. Ha tudom korábban, hogy egy ilyen izgalmas és szórakoztató részt kapok, akkor nem húztam volna idáig, hanem már hamarabb sorra kerül. És mikor azt mondom, hogy szórakoztató, akkor úgy értem, hogy az Obszidián Pillangóhoz hasonlóan szórakoztató. Igen... jól sejtitek. Visszatért a dinamikus kvartett, én meg álmomban sem gondoltam volna, hogy Anita, Edward, Bernardo és Olaf újra együtt fognak nyomozni.


Nekem máig a kedvenc részem a kilencedik kötet, áradoztam róla akkoriban eleget és lám megkaptuk úgymond a folytatását. Anita élete tovább pörög cseppet sem unalmasan. Egy vámpír bérgyilkos Las Vegasba csalja őt, és mivel Anita nem engedheti. hogy az őrült össze-vissza gyilkoljon, így útra kél pasijait hátrahagyva (szerencsére), hogy megoldja az ügyet és elintézze a vámpírt. Mit ad Isten elsőnek Edward bukkan fel "önzetlen" segítség gyanánt, majd hozza magával korábbi csapatukat, Bernardo-t és Olafot.

Teljesen nosztalgikus érzésem lett és e csapat miatt egyszerűen nem tudtam nem szeretni ezt a részt. A csapat dinamikájuk annyira jól működött elsőre is, hogy nem volt kétség ez itt se lesz másként. Edward az Edward, senkinek se kell magyaráznom, miért imádom őt. Most se volt ez másképp. Ha leválasztjuk a másik kettőt, akkor Anita is ő remek párost alkotnak. Mármint fejvadász párost, mert hát a közös gyilkolászási ösztönökön és képességeket kívül mást nem tudnának egymás iránt érezni. Ez így van jól. Egy amolyan testvéri kapcsolat az övék, némi rivalizálással vegyítve, de akkor is prímán működnek együtt.

Bernardo nem sokat változott, őt így szeretjük, de azért volt egy-két jó kis pillanata Anita-val és a többiekkel. És persze Olaf sem maradhat ki a buliból, aki most már egészen más érzelmeket táplál Anita iránt, mint az elején. Tudjuk, hogy Olaf egy pszichopata sorozatgyilkos, aki megveti a nőket és úgy általában körülbelül mindenkit, de Anita-ban mégis emberére akadt. Anita szerencsétlenségére, mert hogy Olaf most már nem megölni akarja, hanem inkább meghódítani. Amit Anita persze nem tud könnyen kezelni. Olaf próbálkozásai és Anita reagálása mindent vitt, jókat mosolyogtam rajtuk. Még szerencse, hogy Anita meg tudja magát védeni. Kíváncsi vagyok Olaf meddig marad a "kedves" próbálkozásoknál és mikor jön rá, hogy hiába minden. Na és hogy aztán mit tesz? Remélem erre választ fogok kapni a későbbi részekben.

Anita és Edward, a gyilkos páros (szó szerint)

Nem csak a négy karakter remek dinamikája és közös munkája miatt jött be ennyire a könyv, hanem végre egy elég rendesen kidolgozott történetet kaptunk, amiben volt egy korrekt nyomozási szál. Nyomoztunk hát ezerrel, és nem mentek könnyen dolgok, de végül Anitáék megoldották a kérdést. Szerencsére Anita háreme most a háttérbe szorult, de azért kaptunk egy-két pikánsabb jelenetet, mert úgy tűnik az már sosem maradhat ki. Persze Anita megint új pasikkal feküdt le, de ezen már fent sem akadok. Végül is az a 10 pasi, aki otthon várja, az még mindig nem elég. (Jó, pontosan most nem emlékszem hány palija van, de elég sok.) Az Anitára leselkedő egyéb veszélyek se maradtak ki, a Sötétség Anyja még mindig azon mesterkedik, hogy új életre kelhessen és ehhez épp Anitára van szüksége. Aztán mikor neki esze ágában sincs segíteni ebben, akkor erőszakkal próbálja elérni a célját.

Az egyetlen negatívum, amit most meg tudnék említeni, az Jean-Claude hiánya. Ha jobban belegondolok nem csak itt került majdnem teljes mellőzésre, hanem már az utolsó néhány részben szintén. Nekem rohadtul hiányzik és igazán lehetne vele kezdeni valami értelmeset, mert ő a harmadik kedvencem Anita és Edward mellett. Kérem szépen Jean-Claude-t vissza!

Szerencsére egy újabb hamisítatlan Anita Blake könyvvel volt dolgom, amiben (majdnem) minden a helyén volt. Egy értelmes és izgalmas nyomozási szál, négy remek karakterrel az élen, akik csapatdinamikája ismét magával sodort és iszonyatosan élveztem, ahogy közösen nyomoztak. Anita most sem okozott csalódást, rengeteg poénnal dobta fel a napjaimat, csak neki lehetnek olyan beszólásai hogy hangosan nevetek fel olvasás közben. Bírtam ezt a részt, nagyon bejött. Talán a második kedvencemmé vált a kilencedik rész után.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2018. ápr. 14.

Riverdale 1. évad összegzés


A történet:
A sorozat a Riverdale nevű kisváros életébe enged bepillantást egy egész várost megrázó, tragikus esemény után. A közelmúltban rejtélyes módon elhunyt Jason Blossom, az iskola egyik népszerű diákja. Az idillinek tűnő kisváros sötét oldalával ismerkedhetünk meg, ahol mindennaposak a hazugságok és a rejtélyek. A középpontban Archie Andrews (K. J. Apa) és barátai állnak. (Forrás: Wikipédia)

Ismét egy sorozat ajánlóval érkeztem, mert a Riverdale az utóbbi hetekben csatlakozott a kedvenc sorozataim sorához. Elsőnek úgy akartam, hogy megvárom a jelenleg futó második évad végét és akkor egyben írok egy kritikát a két évadról. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy inkább külön-külön fogalmazom meg az évadokról a véleményemet, mert merőben más a kettő. Érdekességként kezdjünk azzal, hogy egy képregény adaptációról van szó, hisz a sorozat az Archie képregényeken alapszik. Nálunk ez nem annyira ismert, és ahogy utánanéztem a sorozatnak nem sok köze van a képregényhez és merőben más a kettő. Csak a helyszínt és a karaktereket vették onnan, aztán a sorozatnak egy saját történetet alkottak meg, ahol a karakterek önálló életre kelnek és másabb utat járnak be.

Képregény vs. sorozat

Tavaly debütált a Riverdale a CW csatornán. Akkoriban még nem ért el hozzám a híre, aztán a második évad során sokkal népszerűbbé vált, és egyre többen írtak róla, így felkeltette az én kíváncsiságomat is. Azonban csak nemrég jutottam el odáig, hogy elkezdjem, de aztán nem volt megállás, és igen rövid időn belül ledaráltam az első évadot, hogy aztán folytassam a másodikkal. A részek 40 percesek, az első évad 13 részből áll, a második már 22 részes berendelést kapott. Magyar szinkron még nincs hozzá, nálunk még nem vetítik.

Azonban térjünk vissza csak az első évadhoz, mert most erről szeretnénk nektek néhány szót szólni. Engem teljesen beszippantott a Riverdale világa, karakterei és hangulata, röviden szólva tehát egy remek első évaddal volt dolgunk. Próbálom kifejteni nekem miért tetszett annyira, hátha valaki más is kedvet kap hozzá. Az első évad középpontjában egy haláleset áll. Az addig nyugalmas kisváros életét egy gyilkosság rázza fel és az évad tulajdonképpen a gyilkos utáni nyomozásról szól. Persze nem a rendőrség talál rá a gyilkosra, hanem Archie és barátai.

Balról: Archie, Veronica, Betty és Jughead

Kezdhetnétek a kötekedést, hogy majd pont pár tizenéves old meg egy gyilkossági ügyet, de ne lovagoljunk ilyen "apróságokon". Tiniknek szóló sorozat tini karakterekkel, még szép, hogy ők oldják meg az ügyet akármennyire valószerűtlen a dolog. Ha figyelmen kívül hagyjuk a CW tini sorozataira jellemző kliséket (mert hát megkapjuk szinte az összeset, ezt nem vitatom), igenis egy korrektül összerakott sorozatról van szó. Szépen adagolják a nyomozási szálat, a rejtélyeket és a gyilkos kilétének felfedését, van egy sajátosan sötétebb hangulata, de mellette sajnos el kell viselnünk a szokásos "tini kavarásokat". Ez már csak így megy egy ilyen műfajú sorozatnál.

Persze ha nem vagyunk totálisan analfabéták és nem ez az első sorozat, amit életünkben látunk, akkor nem nehéz kisakkozni ki lehetett a gyilkos. Most mondjuk magamnak mondok ellent, mert én nem arra a személyre tippeltem volna, de valahol a környéken kerestem a megoldást. Van néhány mellékjárat, néhány felesleges mellékszál és kavarás, amit el kell viselni, de ezek ellenére jól adagolták végig a rejtélyeket és azok felgöngyölítését. A történetre tehát nem lehet panaszom, meg van a sajátos hangulat, az izgalom és valahogy folyamatosan fenntartja az érdeklődést.

A Blossom család

A másik fontos aspektus a karakterek és kapcsolataik. Négy főszereplőről beszélhetünk, akik mindannyian érdekesek a maguk módján. Annyira mások, és annyira ellenpólusai egymásnak, hogy nem is értettem néha, hogy lehetnek ők barátok. (Később lesznek nézeteltérések emiatt, de ez inkább a második évadban figyelhető meg.) Mégis remekül árnyalták a barátságukat, a két fiú és a két lány barátságát külön-külön is. Essen pár szó egyenként róluk. Itt van nekünk Archie, az ügyeletes "álomlovag", és most cseppet sem túlzok. Ó a jófiú, aki helyes, aki mindenkivel kedves, aki mindenkivel törődik, aki bármit megtenne a barátaiért, és aki kb. minden nőnemű egyeddel kavart már a sorozatban. (Na jó, ez írói túlzás, de most komolyan? Mondjatok egy tinit, akivel még nem kavart egy cseppet sem a karakterek közül!Na ugye, hogy nem tudtok.)

Aztán ott van Betty és Veronica, akik nem lehetnének különbözőbbek, mégis rögtön legjobb barátnők lesznek. Betty a tipikus szomszédlány, Archie női verziója, aki mégsem olyan tökéletes jó kislány, mint amilyennek mindenki gondolja. Betty önmagában nem egy nagy szám karakter, ő inkább csak a többiekkel viselhető el, mert valljuk be önmagában egy merő unalom lenne. Veronica a korábbi gazdag, elkényeztetett lány, aki apja börtönbe vonulása után az apja tetteinek következményeivel kénytelen szembesülni. Tetszett ahogy árnyalták a karakterét, és ahogy kontrasztként állították Cheryl mellé. Hisz Cheryl az jelenleg, aki Veronica volt korábban amíg még gondtalan életet élt New Yorkban a gazdag családjával.

Cheryl és Jason

Nem felejtettem ki Jugheadet sem, hisz hogy lehetne őt kihagyni, mikor egyike a kedvenc karaktereimnek. Igazából két kedvencem lett a sorozatban idáig, és ő az egyik. Az már csak a hab a tortán, hogy Jughead a sorozat narrátora, mert igen... a sorozat narrációval teszi teljesebbé a történet bemutatását. Jughead könyvet írt a Riverdale-ben történtekről, így magyarázzák a narrációt. Ő a tipikus kívülálló, aki mindig kiáll a véleménye mellett, és akit nem érdekel mások mit gondolnak róla. Veronica-hoz hasonlóan ő is a szülei, pontosabban az apja miatt kerül egy kicsit meghurcoltatásra, de érdekes volt nézni, ahogy Jughead és FP kapcsolata alakult az évad folyamán. Bonyolult apa-fiú kapcsolat az övék, de szépen árnyalták mindezt a készítők. A felnőttek közül egyértelműen FP a legérdekesebb karakter, a többiek annyira tipikus szülő karakterek, hogy említésre se méltóak.

Egy valakit még nem említettem, de ami késik nem múlik. Cherylről sem szerettem volna megfeledkezni, mert annak ellenére, hogy egy undok és önző liba igen sokáig, valahogy mégis belopta magát a szívembe. Hisz az elejétől látni lehetett, hogy nem teljesen olyan rideg és önző liba, mint amilyennek tűnik, mert igenis vannak érzései és vannak jó tulajdonságai, csak hát idő kell ahhoz, hogy ezek kitűnjenek. Az ikertestvére, Jason halála miatt a Blossom család igen központi szerepet tölt be az első évad folyamán, így egészen közeli képet kapunk Cheryl családi hátteréről. Ilyen család mellett nem csoda, hogy olyan lett, amilyen. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy Jason halálával nem láthattunk többet kettejük testvéri kapcsolatából, mert arra speciel én nagyon kíváncsi lettem volna.

Jughead és Betty

A párosokról sem feledkeznék meg, néhány szót a szerelmi szálak szintén megérdemelnek. Kavart itt kb. mindenki mindenkivel, főleg Archie-ra volt rákattanva majdnem minden tinédzser, de valahogy érezni lehetett, hogy ők ketten Veronica-val fognak végül egymásra találni. A kedvenc párosom Jughead és Betty, más nem is lehetne. Annyira mások ők, annyira más családi háttérrel, és mégis épp ezért passzolnak össze remekül. Az elején meglepett mikor összekerültek, de aztán annyira működött köztük a dolog, hogy csak szurkolni tudok nekik. Betty által Jughead jóval nyitottabb és extrovertáltabb lett, Jughead mellett pedig Betty-nek se kell mindig a jó kislányt játszania. Persze vitatkozhatnák, hogy Jughead valamilyen szinten negatív hatással van Betty-re, főleg később a második évadban, de én nem így látom.

A lényeg a lényeg, engem megfogott a sorozat rögtön az első részeknél, és aztán nem volt megállás. Az első évad egy kerek történet lezárással, a második már teljesen másról szól. Tini sorozat révén a szokásos kliséket meg kell emésztenünk, a felesleges húzó részeket el kell viselnünk, de a rejtélyes és végig izgalmas történet és az érdekes és egyre komplexebb karakterek aztán mindenért kárpótolnak. Stílusra kicsit Gossip Girl-ös, hangulatra sötétebb. Nem tökéletes, de abszolút nézhető sorozat.

Jelenleg fut a 22 részes második évad, és már berendelték a következő szezonra a harmadikat is. Hurrá! Ha vége a második évadnak, arról szintén írni fogok, de egyelőre legyen elég annyi, hogy azzal már nem vagyok olyan maradéktalanul elégedett (legalábbis jelenleg, de még van pár rész hátra).
Ui: Azt már meg sem említem, hogy a "vörös haj fétisem" (ne nevessetek, így van, imádom a természetes vörös hajat!) teljesen ki lett elégítve a sorozatban. Imádom Archie és Cheryl haját, meg a teljes Blossom családét is! :)
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2018. ápr. 9.

Gillian Flynn: Holtodiglan

Fülszöveg: 
Egy ​meleg nyári reggelen a Missouri állambeli North Carthage-ben Nick és Amy Dunne ötödik házassági évfordulójára készülődik. A romantikus reggeli után a jóképű Nick okos és csodaszép felesége eltűnik. Nickre egyre nagyobb nyomás nehezedik a rendőrség, a média, valamint a lányukért elvakultan rajongó szülők részéről. Nick pedig valamiért folyamatosan hazudik és különösen viselkedik: furcsán ködösít és láthatólag megkeseredett – de valóban gyilkos? Amy naplója és Nick elbeszélése egy szépen induló, ám fokozatosan megromló kapcsolat klausztrofób, nyomasztó világába nyújt betekintést. A kérdés csupán az, ha nem Nick a tettes, akkor hová és miért tűnt el a szépséges feleség? És vajon mit rejt az ezüstpapírba csomagolt doboz a gardrób hátuljában?

Tudom, hogy egy időre eltűntem, de most szükségem volt erre a kis szünetre. Több oka volt annak, hogy nem hallottatok felőlem néhány hete, amiket nem szeretnék most részletezni. Legyen elég annyi, hogy mással töltöttem a szabadidőmet és az olvasás már nem fért bele. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem is bántam annyira a szünetet, mert néha megesik, hogy becsömörlik az ember a sok könyvtől, amit olvasott és akkor nem vágyik semmi másra, csak egy kis szünetre. Időközben összegyűlt azonban néhány könyv, ami különösen érdekel, és most az elkövetkező időszakban ezekre szeretnék sort keríteni.

Gillian Flynn Holtodiglan című művét azóta olvasni szerettem volna, hogy megnéztem a belőle készült filmet. A filmet imádtam és imádom a mai napig, mindenkinek szívből és bátran ajánlom, mert egy remek krimi-thriller történetről van szó. Ki melyik kategóriába sorolja be ugyebár. Izgalmas, rejtélyes, csavaros és csak kapkodod a fejed a film nézése közben, hogy mi az Isten folyik itt igazából. Ha látok egy remek filmet és megtudom, hogy könyvadaptációról van szó, akkor sosem nyugszok addig, amíg a könyvet el nem olvasom. Hisz tudjátok, hogy tartja a mondás... mindig a könyv a jobb. A film sosem tudja igazán átadni egy könyv teljes történet és igazi mondanivalóját.

Ugyanez a helyzet a Holtodiglannal, kérdezhetnétek? Részben igen, részben nem. Kezdjük azzal, hogy nekem nagyon tetszett a könyv is, egyáltalán nem okozott csalódást. Nem voltak olyan égbekiáltóan nagy eltérések vagy változtatások a filmmel összehasonlítva, így utólag meg tudom állapítani, hogy a film a jobbik könyvadaptációk közé sorolható. Amit kihagytak, vagy amit megváltoztattak, azok csupa olyan dolgok, amik semmit nem vettek el a könyv élvezeti értékéből, hanem nélkülük is egy egész korrekt filmet lehetett elkészíteni. A fő történet és annak minden fordulata megmaradt, a főszereplők és a fontos karakterek maradtak főbb tulajdonságukkal és motivációjukkal együtt.

Ám ahogy ez általában lenni szokott, a könyvet azért nevezném jobbnak, mert itt mégis csak részletesebb a történet leírása, a karakterek útjának és személyiségének bemutatása, és minden ami nem teljesen volt világos a filmben, itt értelmet nyert. Főként a két főszereplő valós személyisége és jelleme az, ami igazán megérthető a könyvet olvasva. Ne értsetek félre, a filmben is meg lehet őket ismerni és érteni, de a könyvben jobban ki van fejtve a kapcsolatuk alakulása, az egymáshoz való viszonyuk megromlása, az igazi személyiségük annak minden hibájával együtt. Ahogy egymást csak rombolják, ahogy egymásra egyre rosszabb hatással vannak, és ahogy egymást próbálják legyőzni (főleg a végén).

A film főszerepeiben: Ben Affleck és Rosamund Pike

A könyv (és a film) egy roppant csavaros és izgalmas történetet mesél el nekünk váltott nézőpontban. Nekem nagy kedvencem a váltott nézőpontos történetmesélés, mert így mindkét fél gondolatait megismerhetjük, mindkettejük motivációit és céljait megérthetjük. Itt különösen szükség volt erre, főleg, hogy se Nick, és se Amy nem egyszerűek. Nyugodtan kijelenthetjük hogy mindketten rossz emberek, ezernyi hibával és rossz tulajdonsággal. A probléma ott kezdődött, hogy mikor megismerkedtek és egymásba szerettek, akkor egyikük se a valós énjét mutatta, hanem egy olyan kitalált személyiségüket, aki valójában sosem létezett. Ők nem egymás valós személyiségébe szerettek bele, hanem abba a kitalált személybe, aminek mindketten mutatták magukat.

Aztán ahogy teltek az évek és már nem tudták megjátszani magukat egymás előtt, rájöttek, hogy nem egy olyan ember mellett élnek, akit hittek. A házasság és a közös élet komoly munka, és ahogy jöttek az élet egyre nagyobb gondjai, már nem tudták másnak mutatni magukat, mint amik. Nick úgy reagálta le mindezt, ahogy azt egy férfitől várjuk, amit Amy nem tudott tovább tűrni, és kezdődtek a bajok. Kettejük története tulajdonképpen a "férfi-nő" örök párharcát szimbolizálja kissé eltúlozva, de abszolút hitelesen. Mert olyan nincs, hogy valaki színtiszta jó ember és sosem tesz semmi rosszat, nincs semmilyen rossz tulajdonsága. Senki sem tökéletes, és nem is lehet az. Az élet tele van számtalan nehézséggel és hogy erre hogy reagálunk, az határoz meg igazán minket.

Nyilvánvaló, hogy Amy egy fokkal problémásabb karakter (és még finoman fogalmaztam), de azért Nick se egy ma született bárány. Megjátsszák magukat, hazudnak... még nekünk az olvasónak is. Egyikük se megbízható narrátor, amit iszonyat jól oldott meg az írónő. Nem csak egymással játszanak és egymást szívatják meg, hanem minket olvasókat is. Egyszer az egyik éri el, hogy szimpatizáljunk vele, aztán a másik, és így billegünk ide-oda köztük. Nem nagyon lehet állást foglalni egyikük mellett se, mert mindketten elcseszett emberek. Éppen emiatt illenek össze. Ahogy ha jól emlékszem, Nick meg is jegyzi a végén, hogy talán örökké ezt fogják csinálni. Harcolnak egymással és próbálnak a másik fölébe kerekedni. A történet vége és minden hazugság kiderülése után a két főszereplő egymáshoz való viszonya a könyvben sokkal érthetőbb, mint a filmben. A főszereplők narrációja jobban bemutatja őket, a filmben ezt nem lehetett átadni, és nem is sikerült a készítőknek.

Az egyetlen, amit sajnálok, hogy a filmet hamarabb láttam, mert így a könyv nem ütött akkorát, mint amekkorát üthetett volna, ha ezzel kerülök szembe először. Azonban nem tudok rá semmilyen rossz szót mondani. Egy remek és fordulatos olvasmány, két érdekes és komplex főszereplővel és a hatalmi játszmáikkal egymás és a kapcsolatuk fölött. Mindenkinek bátran ajánlom, akár ezt, akár a filmet, de a legjobb mindkettő együtt és akkor nyújtja a legtökéletesebb élményt.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2018. febr. 5.

Az Útvesztő 3.: Halálkúra (film)

A történet:
Az útvesztő-trilógia nagyszabású befejező részében a tisztársak, élükön Thomasszal, végső s egyben legveszélyesebb küldetésükre indulnak. Hogy megmentsék barátaikat, be kell törniük a VESZETT fennhatósága alatt álló legendás Utolsó Városba, ami a korábbinál is halálosabb útvesztőnek bizonyulhat. Aki élve kijut, választ kap azokra a kérdésekre, ami a kezdetek óta foglalkoztatják a tisztársakat. (Forrás: port.hu)

A könyvsorozat máig nagy kedvencem és épp ezért iszonyatos nagy lelkesedéssel vártam a belőle készülő filmeket. Az első film szerintem nagyon jól sikerült, a második már nem annyira, de nekem összességében még az is tetszett. Aztán csaknem 3 évet csúszott a harmadik rész, a Halálkúra film megjelenése több okból is. (Elsőnek Dylan balesete miatt, majd azért mert Kaya terhes lett) Ahogy telt az idő, úgy merült feledésbe a Halálkúra film és egyszer csak azon kaptam magam, hogy máris játsszák a mozik. Húgommal tehát felkerekedtünk és habár jócskán megcsappant lelkesedéssel, de azért mégis megnéztük. Szerencsére sikerült feliratos vetítést találnunk, így legalább a magyar szinkron nem rontott tovább az élményen.

Igen, ebből már sejthetitek, hogy nekem nem igazán jött be ez a film. Ha pontosabb akarok lenni, akkor inkább azt mondanám, hogy még mindig őrlődök magamban, mert egy részem úgy van vele, hogy egynek elmegy, a másik részem meg sikít hangosan, hogy ez mégis mi a fene volt kérem szépen! Egyértelműen ez lett a filmsorozat leggyengébb darabja és már nyomokban sem emlékeztetett a könyv történéseire. Olyan, mintha valaki fogta volna magát és írt volna egy saját fanfictiont, hogy ő hogy képzelte el a lezárást és azt forgatták volna le. Mondjuk ki, a történet teljesen más, a karakterek főbb motivációi megmaradtak, de sajnos semmilyen mélységet és karakterépítést nem kaptak, így csak lógtak a levegőben.


A film készítői egyértelműen az akcióra és a látványra helyezték a hangsúlyt, mert ezekből aztán kaptunk dögivel. Tudjátok, mit? Ez a része igenis tetszett a filmnek, mert izgalmas volt, pörgős, eseménydús, nem igazán lehetett rajta unatkozni és mindezt látványügyileg tökéletesen megoldották. De hiába a látványos akció, ha közben úgy érzem, hogy egy teljesen más filmet nézek és nem Az Útvesztő könyvsorozat utolsó részének adaptációját.

Ha közben a karakterek egysíkúak, nem mélyítik a személyiségüket, nem árnyalják a kapcsolataikat, csak ész nélkül rohannak adrenalinnal túlfűtve a harcok közepébe és persze mindig épp hogy túlélik. Ha közben olyan nagy logikátlanságok és baromságok jönnek velem szemben a vásznon, hogy csak fogom a fejem és azon agyalok, ez meg mi a csuda akar lenni. A film tele van hülyeségekkel és logikai bukfencekkel, és nem tudom elhinni, hogy ezek senkinek se tűntek fel és senki nem jelezte, hogy ezt azért mégsem kéne, gyerekek.

A teljesség igénye nélkül néhány dolog, hogy mire gondolok:
- Hogy tanult meg mindenki vezetni hirtelen, pl. Brenda buszt, Serpenyő emelődarut, Jorge meg katonai repülőt?
- Nincs megmagyarázva mi értelme volt az útvesztőnek tulajdonképpen, mikor szimulációval is tudják az alanyokat tesztelni.
- Miért csak Thomas vére az egyedüli ellenszer? Miben más ő?
- Mikor elvileg csak Immunisok voltak az útvesztőben, akkor hogy a fenébe és legfőképp miért került oda Newt?
- Lawrence a külseje alapján elég előrehaladott állapotban van a betegségben, mégis az elméje nagyjából tiszta maradt. Közben Newt alig pár nap alatt megőrül és meg sem tudják menteni. Ellentmondás.
- Nincs megmagyarázva, hogy Gally hogy élte túl, hogy keresztüldöfték egy lándzsával. Mindenki könnyen túlteszi magát azon, hogy megölte Chuckot.
- Minho rengeteg kínzás, kísérletezés, vizsgálat és "leszívás" után úgy futkos és ugrál össze-vissza, mint valami Superman. Félájultan kellene eldőlnie az első sarokban.
- A városon kívül rekedt emberek miért nem a titkos alagúton szivárognak be a városba? Mi szükség van az öngyilkos akcióra? És miért verik szét az utolsó várost, ahol élni szeretnének?
- Janson miért lőtte le Ava-t hidegvérrel? Mi oka volt rá?
- Janson miért akarja megölni Thomast, holott tudja, hogy a fiú vére az ellenszer?
- A többiek miért nem mentek már az elején a biztos menedékbe? Nem reális, hogy egyetlen ember miatt mindenki ott marad, ahol vadásznak rájuk. Vince miért jött vissza a végén?
- Teresa fejét minimum háromszor nekivágták valaminek, és neki egyik se kottyant meg, semmi baja nem lett.
- Romantika nem sok volt benne, de azért a végére csak be kellett rakni azt az abszolút oda nem illő csókot, ami teljesen karakteridegen volt mindkettejük részéről.
- Mi az a sziget a végén? Hogy találták meg? Mit fognak ott csinálni eztán?


És ezek még csak a legnagyobb bakik és kérdések, amik felmerültek bennem a film nézése során. Ha mindez nem lenne elég, akkor a nyitva maradt kérdésekre sem kapunk választ, pont azokra, amik az eleje óta mindenkit érdekelnek. A történetnek ez a része is máshogy alakult a filmekben, mint a könyvben, és míg a könyvben megkaptuk a magyarázatokat, itt adósnak maradtak vele. A filmet mintha csak összecsapták volna, mintha mindenki alig vártam volna, hogy túl legyenek rajta és végre vége legyen. Mintha senkit se érdekelt volna komolyabban.

Mikor vége lett a filmnek és kijöttünk a moziból húgommal, egyszerűen nem tudtam szóhoz jutni, mert nagyon nem ilyen filmre számítottam. Mint a könyvek rajongója iszonyat nagy csalódást okozott a Halálkúra mozi, de ha önmagában nézzük a filmet, mint egy egyszerű akciófilm, akkor is csak egy egyszer nézhető darab. Ez a helyzet, és ezt én sajnálom a legjobban.
Értékelés: 10/3

Előzetes:
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...