2017. nov. 5.

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei 3.)

Fülszöveg:
A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz. Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek? 
A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.

Még mindig tisztán emlékszem milyen nagy meglepetés volt számomra a könyvsorozat első része. Rögtön levett a lábamról egyediségével, így sosem volt kérdés, hogy olvasni fogom a folytatást. Ahogy lehetőségem adódott rá, nyomban rávetettem magam a második részre, ami szintén nem okozott csalódást. És lám, most értem el oda, hogy végre sikerült a harmadik részt is a magamévá tennem. Hogy tetszett vagy sem? Azt nyomban meglátjátok.

A könyvsorozat szerethetőségét számomra több tényező együttes állása adja meg. Egyrészt imádom a stílust, a fogalmazási módot, a korszak hangulatát, a sajátos és egyedi régi magyaros kifejezéseket, amik körbelengik a könyveket. Látszik, hogy az író alapos kutatómunkát végzett a korszakról, és habár én nem sokat tudok minderről, mégis úgy hiszem, hogy ami a könyvben megjelenik az mind hiteles és autentikus. Az a rengeteg régi magyaros kifejezés és szó manapság már ódivatúnak és legyünk őszinték kissé "parasztosnak" hangzanak, de akkoriban tényleg így beszéltek az emberek, és ide mindez pontosan illik. A korszak szokásainak, stílusának, beszédmódjának reprezentálásával tényleg elhiszem, hogy a 20. század eleji Magyarországon járok. (Vagyis az Osztrák-Magyar Monarchiában, ha pontosak akarunk lenni, de értitek mire célzok.)

Az író olyan kissé fura, ám mégis roppant olvasmányos stílust alkotott meg, amitől szinte lehetetlenség letenni a könyvet. Olvastatja magát az biztos, még akkor is, ha a régi, ismeretlen szavak és kifejezések néhol kizökkenthetik az olvasót. A humort se kell nélkülöznünk, hisz mind a helyzetkomikum, mind a karakterek belső monológjai és cselekedeti igen sok mosolygásra adhatnak okot. A könyv története és stílusa persze nem megy át erőltetett komédiába, hanem a nyomozási szál és a rejtélyek mellett, amik a komolysági faktort szolgáltatják, ott van tökéletes egyensúlyba a humor, és így ez a két tényező éppen megfelelően egészíti ki egymást.

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész végén abbamaradt. Mili és Emma eddig két szálon futó kalandjai egyre jobban közelítenek egymáshoz és ahogy sejteni lehetett itt már (szerencsére) összeérnek a szálak. Nagyon örülök neki, hogy végre kiderült (majdnem) minden rejtély, hogy megtudtuk miért raboltatták el anno Emmát, és (majdnem) minden kérdésre, kételyre és problémára megoldást kaptunk. Ennek már épp itt volt az ideje, nem lehetett volna tovább húzni a szálakat. (És az olvasók idegeit.) Egyik lány sorsa se könnyű, mindketten sok mindenen mentek keresztül, ezzel vitatkozni se lehetne, így épp ezért kíváncsi vagyok, hogy ez miként fog hatni a kapcsolatukra a jövőben. Mert ugyanis lesz még egy rész, ami állítólag tényleg az utolsó. Reméljük ebben erről több szó fog esni, mert itt még nem nagyon láthattuk a történtek hatásait a két lány kapcsolatának tekintetében.

A karakterekről se szeretnék elfeledkezni, hisz megérdemelnek néhány dicsérő szót. Habár korábban is méltattam már őket eleget, főleg a három főszereplőt, a bárót, Milit és Emmát, de rajtuk kívül a többiek se papírmasé figurák. Valahogy mindegyiket sikerült igazi élettel megtölteni és szinte már a legapróbb mellékszereplő is szerethetővé válhat az olvasó számára. Nem éreztem azt, hogy valamelyikük felesleges lenne, és nem idegesített vagy untatott egyik se. Mostanra nőtt a szívemhez például Tarján Vili, akivel szerencsére rövidre zárták a korábban kialakulgató szerelmi háromszöget vagy Frecska és Mari, Emma bolondos és igencsak egyedi barátai, akiket csak imádni lehet ("Szervusz világ!")

Két negatívumot azonban nem hagyhatok szó nélkül, de szerintem ez a kettő is csak engem idegesített kissé. Egyrészt arra vártam, hogy ebben a részben megtudunk legalább valamit Ambrózy báró múltjáról, ami sajnos nem történt meg. Oké, értem, hogy kellett valami rejtély a folytatásba, de engem már tényleg nagyon érdekel a férfi múltja, így remélem az utolsó részben mindenre választ fogok kapni. A másik, amit nem értek, és ami már most sem tetszik, az újabb szerelmi háromszög, ami felütötte a fejét. Miért kellett? Lehet csak nekem tűnik úgy, lehet csak én nézem bele mindezt az apró utalások miatt, de könyörgöm mi szükség volt erre? Nem értem a dolgot, és ne legyen igazam, mert nincs kedvem a folytatásban egy szerelmi háromszöget végigasszisztálni.

Szerencsére a sorozat folytatása most sem okozott csalódást, és ugyanolyan jól szórakoztam rajta, mint az első két részen. Minden megvolt benne, amiért annyira lehet szeretni a könyveket, és a történet ugyanolyan izgalmasan alakult, mint korábban. A karakterek még mindig életteliek és imádnivalóak, a humor még mindig fergeteges és végre a korábbi két külön történetszál összefut, ezáltal érdekes folytatás ígéretével kecsegtetve. Nem tudom, mikor lesz alkalmam olvasni az utolsó részt, de bízom benne, hogy minél hamarabb, mert iszonyatosan kíváncsi vagyok a lezárásra.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2017. okt. 29.

Laurell K. Hamilton: A Harlekin (Anita Blake, vámpírvadász 15.)

Fülszöveg:
Létezik egy titkos társaság, akiktől még a vámpírok is tartanak. A szervezet neve: Harlekin, tagjai valós személyét rejtély övezi. A vámpírvilág rendőrségeként az a feladatuk, hogy megregulázzák a saját törvényeiket megszegő vérszipolyokat. De mi van akkor, amikor maga a Harlekin hágja át saját szabályait? Hogyan védekezhetnek ellenük az egyszerű vámpírok és alakváltók? Vagy Anita Blake? Miközben Anita szeretői érzelmi viharainak közepette egyensúlyoz, megjelenik a városban a Harlekin, s hamar kiderül, csöppet sem békés szándékkal.

Néha megjön a kedvem Anitához és a pasijaihoz és általában ilyenkor szoktam előszedni a következő részt ebben a szinte már végtelenre nyúlt sorozatban. Most éppen ez történt, így előkeresve az utolsónak olvasott rész értékelését, kicsit félve vágtam neki a következő könyvnek. Nem igazán jött be, sőt talán a leggyengébbnek értékeltem az utolsónak olvasott részt, de gondoltam ennél már csak jobb lehet a folytatás. Szerencsére igazam lett, mert az 1 pontnál kevesebbet már nem nagyon tudnék osztogatni.

Anita élete tovább hömpölyög a már megszokott kerékvágásban. Igazából a fülszöveg remekül összefoglalja A Harlekin lényegét, nem nagyon tudnék mit hozzátenni. Anita próbálja megoldani az éppen felmerülő pasi gondjait. Jelenleg épp Nathaniellel vannak gondok, mert a fiúnak kellene a BDSM szex, Anita meg attól ódzkodik ugyebár, de azért jó barátnőhöz híven próbálja kitalálni mi legyen a megoldás e kényes helyzetre. Aztán Richard is megjelenik, és újra lenyomják régi vitáikat és nézeteltéréseiket, amit őszintén szólva Anitához hasonlóan én is rettentően unok már.

A szerelmi szálak és az erotika ugyanolyan kiemelt szerepet kap a könyvben, mint ahogy azt már megszokhattuk egy ideje. Az érzelmi szálakkal nem lenne gondom, mert Anita belső lelki vívódásait valahogy mindig olyan remekül írja meg Hamilton, hogy öröm olvasni. Az erotika azonban teljesen más tészta, holott azt is kezdem megszokni. Nem a sok szexszel van a gondom, nem az zavar, mert lássuk be, azokat is élvezetes módon írja meg az írónő (de komolyan!), engem csak az zavar, hogy az amúgy most izgalmas történetet oda nem illő és abszolút felesleges szexszel zavarja meg és rontja el.

A Harlekin története izgalmas volt, vagy legalábbis jobban lekötött, mint az előző részeké, mintha a régi hangulat újra felütötte volna a fejét, erre jön Hamilton és megint rengeteg szexszel rontja el az összképet. Nem értem a dolgot. Miért nem lehet megtalálni az egyensúlyt? Miért nem lehet néha csak egy kicsit mellőzni az ardeurt? És miért kell Anitának újabb és újabb ismeretlen pasikkal összefeküdnie? Nem elég az a hárem, ami már most is kielégíti minden igényét? Ott van neki Jean-Claude, Richard, Micah, Nathaniel, Damien, már ez az öt pasi is bőven elég lenne egy nő számára. Tudom, tudom... nem értem én az ardeurt... lehet ez a gond... de tényleg nem értem. Hagyjuk is. Lássuk be, nincs ebben semmi logika. Az írónő szexmániás lett, és ezt az indokot találta, hogy rengeteg szexet írhasson a könyveibe.


A könyvsorozattal kapcsolatos ellenérzéseim azonban nem akadályoznak meg abban, hogy tovább olvassam a következő részeket, mert egyszerűen imádom Anita karakterét. Talán a legjobb női főszereplő karakter, akivel idáig dolgom volt. Ha nem vesszük figyelembe a pasi ügyeit és a szerelmi kavarásait, melyik nő ne szeretne olyan erős, okos, magabiztos és humoros lenni, mint ő? Imádom olvasni a humorát és az elmélkedéseit, mindig jókat mosolygok rajta, mert olyan dumája van, hogy az egyszerűen hihetetlen. Persze néha már kezd zavarni, hogy minden pasi Anitát akarja, de komolyan mindenki, aki csak találkozik vele. Kicsit valószerűtlen a dolog, de hát írjuk ezt is az ardeur számlájára.

Nagyon sokat dobott ezen a könyvön, hogy újra felbukkant Edward, aki Anita férfi tükörképe, és aki a másik kedvenc karakterem. De nem csak Edwardnak örülhettem, hanem Olafnak és Peternek szintén. Olaf ígérte a visszatérését és lám megtörtént, szegény Anita pedig próbált ezzel is megbirkózni az egyéb gondjai mellett. Bírtam ahogy Anita reflektált Olafra, bizarr páros lennének ők... végre egy férfi, akitől még Anita is tart. Peter pedig... nem számítottam rá, hogy ilyen módon fog újra szerepelni, és hogy kiderül Edward ugyanolyan gyilkosnak képzi ki a mostohafiát, mint amilyen jó maga. Persze érthető a dolog, és az, hogy Peter miért lett olyan, amilyen, és ha jobban belegondolunk, nem nagyon lenne reális, ha más módon alakult volna az élete. Edwardnak tanítványa akadt és jó volt azt is látni, hogy a fiú fontos számára, mintha csak a sajátja lenne. Ez a tanár-tanítvány felállás remélem tartogat még meglepetéseket a jövőben.

Az előző részhez képest A Harlekin számomra fényévekkel élvezetesebb olvasmány volt. Volt benne izgalom és némi nyomozás, harcok és összetűzések, de a lelki drámákat és a töménytelen szexet se kellett nélkülöznie annak, aki szereti az ilyesmit. A könyvsorozat stílusa még mindig remek és imádom Anitát és Edwardot, főleg mikor ketten együtt akcióznak valamit. Nekem ez a rész tetszett, és máris nagyobb kedvem van a folytatáshoz.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2017. okt. 22.

Kelley Armstrong: Megmarva (Nők egy más világból 1.)

Fülszöveg:
Elena Michaelsnek fogalma sincs arról, hogy Clay, a kedvese, vérfarkas, amíg az meg nem marja, és ezzel mindörökre megváltoztatja az életét. Elárulva érzi magát és feldühödik: képtelen tudomásul venni az átalakulását, és nem tervez semmilyen kapcsolatot a Falkájával – karizmatikus vérfarkas társainak csapatával, akik azt állítják, segíteni akarnak.
Amikor azonban a Falkát brutális gyilkosságsorozat fenyegeti, Elena képtelen választásra kényszerül. Sorsára hagyja-e az egyedüli embereket, akik valóban megértik újonnan szerzett természetét, vagy segítsen nekik régi kedvesének a megmentésében, aki nemcsak tönkretette az életét, de még mindig vissza akarja szerezni Elenát, mindenáron.

Korábban már írtam kritikát a könyvből készült sorozatról (1.-2. évad, 3. évad), és azokat elolvasva mindenki számára egyértelművé válhat, miért érdekelt engem annyira a könyv. A sorozat a legjobb vérfarkasos sorozat, amivel idáig találkoztam, de még a legjobb fantasy sorozatok között is előkelő helyen szerepel. Egyszóval imádtam... és épp ezért sosem volt kérdés, hogy olvasnom kell az eredeti könyvet. Csak az volt a kérdés, hogy mikor jutok el odáig. Nos... ez most történt meg.

Habár már elég sok idő eltelt azóta, hogy ledaráltam a sorozatot, még mindig élénken emlékszem a történetre és a karakterekre, így volt némi viszonyítási alapom. Talán nem így kellene megközelítenem a könyvet, de mivel a sorozatot láttam elsőnek és az egyértelműen a kedvencemmé vált, nem tudom elkerülni az összehasonlítást. Egyszerűen képtelen vagyok nem összehasonlítani a kettőt, így éppen ezt fogom tenni. A Megmarva adta ugyebár a sorozat első évadát, tehát ha pontosabb akarok lenni, akkor a Bitten sorozat első évadát fogom összehasonlítani a könyvvel.

Elena

Nem tudok belekötni a könyvbe, mert ha hozzávetjük a sorozathoz, akkor azt láthatjuk, hogy egy szinte tökéletes könyvadaptációról beszélhetünk. Ritka az ilyen, lássuk be. A sorozatra választott színészek éppen olyanok, mint ahogy a könyvben írták le őket, de persze van egy-két kisebb változtatás és eltérés, de azok annyira elenyészőek, hogy nem érdemes megemlíteni őket. A történet is követi a könyv történetét, szinte pontosan ugyanazt láthattuk a sorozatban, ami valóban szokatlan, főleg egy sorozat adaptáció esetében. Még a filmek hagyján... de ha egy könyvből sorozatot készítenek, akkor általában olyan durva változtatásokat és átírásokat eszközölnek, hogy az eredmény csak nyomokban sem emlékeztet az eredeti műre.

Ha úgy vesszük tehát semmilyen meglepetést nem okozott nekem a történet, sem a karakterek, hisz pontosan tudtam mikor mi fog történni. Ez talán csökkentett valamit a könyv élvezeti értékéből, hisz elmaradt a meglepetés hiánya, de ez nem a könyv hibája, hanem az enyém, mert hamarabb láttam és szerettem meg a sorozatot. Volt néhány dolog, ami a könyvben jobban tetszett és sajnálom, hogy a sorozatban nem így alakították azokat a karaktereket vagy történetszálakat.

A sorozat leggyengébb pontja volt mindig is számomra Logan és Rachel "kálváriája", amitől szerencsére a könyvben megkímélt engem az írónő. Nem is értem, ha nincs ilyen történetszál a könyvekben, akkor minek kellett a sorozatban olyan nagy szerepet adni nekik. Annyi sokkal jobb karakter van, aki nagyobb szerepet kaphatott volna. A könyvben tehát Logan nincs, és ennek felettébb örültem. A másik, akit nem bírtam a sorozatban Philip és a családja, akik a könyvben szintén töredék annyit jelennek meg, és valahogy őket sem hiányoltam.

A sorozat szereplői

A másik nagy eltérés maga Elena és Clay karaktere. A könyvet olvasva világosan látszik, hogy a sorozatban némileg finomítottak a kezdetekkor a két főszereplő karakterén. Elena sokkal "lágyabb" és megtörtebb lett, szimpatikusabb és szerethetőbb. A könyvben egy sokkal negatívabb, antipatikusabb és ellenszenvesebb nőként jelenik meg rögtön az elején egy alapvetően unszimpatikus természettel. Clay szintén vadabb, erőszakosabb, rámenősebb és "pszichopatább" a könyvben, mint a sorozatban valaha. Hogy melyik volt a jobb megoldás, a könyves vagy a filmes, arról hosszan vitatkozhatnánk, de ha belegondolunk mindkettő megállja a helyét. A sorozatban több idő állt rendelkezésre a karakterek alakulására, fejlődésére, és később láttuk is, hogy Elena és Clay mennyit változik a három évad során.

Volt még egy dolog, ami tetszett a könyvben, és amit így utólag hiányoltam a sorozatból. A könyvben nagyobb hangsúlyt kap Elena és Jeremy kapcsolata. Itt jobban ki van fejtve, hogy Jeremy milyen fontos Elena számára, hogy szinte apjaként tekint rá, és hogy mennyire tiszteli és hogy mennyire hálás neki azért, amit érte tett. Persze a sorozatban sem kell ezt a szálat nélkülöznünk, de valahogy a könyvben ez is nagyobb jelentőséget és hangsúlyt kapott.

Mivel elsőnek a sorozatot láttam és szerettem meg, így a könyv nem okozott nagy meglepetést. Mindenesetre tetszett, hisz szerettem a sorozat első évadát is, ebből következik, hogy a könyvbe se tudok belekötni. A sorozat első évada szinte tökéletes adaptációja a könyvnek némi változtatással fűszerezve, de azok olyan jelentéktelenek, hogy nem befolyásolták nagyban a véleményemet. Tetszett a könyv, a stílussal se volt gondom. Mindenképp érdekelne a folytatás, kíváncsi vagyok azok is meg fognak-e valaha jelenni magyarul.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2017. okt. 14.

Leylah Attar: Papírhattyú

Fülszöveg:
A szerelem nem halhat meg soha. 
Azt mondják, 21 nap kell hozzá, hogy kialakuljon egy szokás. Ez hazugság! A lány 21 napig kitartott. A 22. napon pedig mindent megadott volna a halál nyugalmáért. Mert azon a bizonyos 22. napon rájött, hogy az ő megmenekülése a biztos halált jelenti vagy az apja, vagy a szerelme számára. A Papírhattyú komor, mégis szívet melengető szerelmi történet, tele nyersességgel, intrikával és feszültséggel.
Lenyűgöző mese szenvedélyről, veszteségről, megváltásról.


Igazából nem tudnám megmondani, miért vettem a kezembe ezt a könyvet. A várható történetről nem sokat tudtam, csak annyit amennyit a fülszöveg elárult, ami lássuk be nem valami sok. A borító viszont valamiért kifejezetten magával ragadó, egy szomorú, meggyötört és negatív végkimenettel rendelkező befejezést ígér mindezt egy 18-as karikával megspékelve. Nem olyan durva könyv ez, hiába a jelzés. Inkább csak a néhány szexjelenet miatt kapott 18-as karikát, de azok se annyira szókimondóak, hogy indokolttá tennék.

Rögtön belecsapunk a történetbe és Skye elrablásának közepén találjuk magunkat a lánnyal együtt. Ekkor azt gondoltam, hogy ez is ilyen "elrablós, pszichopata jóképű pasi és Stockholm- szindrómás csaj jellegű" könyv lesz, így félve folytattam, mert hát lássuk be egy ilyet nem könnyű jól és érdekes módon megírni. Aztán mikor kiderültek a múlt titkai és hogy Damian nem egy ismeretlen pszichopata, aki nőket rabol, hanem igenis meg van a saját oka arra, amit tesz, akkor kezdett komolyabbá válni a sztori számomra. Múltbéli titkokról lebbent fel a fátyol, régi ismertségek és kapcsolódási pontok derültek ki és ahogy szövevényesebbé és összetettebbé vált minden, úgy lett egyre jobb.

Szerencsére nem csak Skye nézőpontját ismerhetjük meg, ami két okból plusz pont. Egyrészt Skye hosszú távon roppant irritáló, főleg az elején, másrészt Damien narrációja szükséges ahhoz, hogy a férfi múltját, motivációit és személyiségét megismerhessük. Több éven keresztül ível át a történet, ahol történnek rossz és jó dolgok is, főszereplőink rövid kis boldogságát viszont inkább a fájdalom, magány és a szenvedés határozza meg. Gyerekként indul Skye és Esteban története, majd felnőttként találkoznak újra a férfi bosszúálló terve miatt, hogy a rövid kis boldogságot aztán újabb fájdalmak és szenvedések váltsák fel.

Nem akarok kertelni... a fordulatok, a nézeteltérések és a történeti csavarok kissé szappanopera jellegűre sikeredtek, néha úgy éreztem magam, mintha egy latin szappanoperát olvasnék. Hogy ez jó vagy rossz dolog-e, azt mindenki döntse el maga, de nekem nem volt gondom vele. Történt itt sok minden, árulás miatti ártatlanok szenvedése, bosszú tervezése és kivitelezése, elrablás és kínzás, hazugság, ármánykodás, titkolózás, gyilkosság, maffiaháború, szerelem, szex és így tovább. És mindez ahogy már írtam több évet ölel fel. A történet tehát izgalmas volt és fordulatos, emiatt igazán nem tudok panaszkodni, még a szappanopera jellegű stílus és elemek ellenére sem.

A másik, ami tetszett a váltott nézőpontos történetmesélés, aminek itt igenis releváns oka volt, és nem lehetett másképp megcsinálni. A történeti hézagokat csakis így lehetett kitölteni, így kaphattuk meg minden kérdésünkre a magyarázatot és ezért érezhettünk együtt mind a két főszereplővel... mert mindkettejük gondolataiba és érzéseibe beleláthattunk. Persze Damian sorsa és életútja jóval rögösebb és több szenvedést és bánatot kellett elviselnie, mint Skye-nak, de azért a férfi jóvoltából a nőnek is kijutott aztán a szenvedés.

Érdekes belegondolni abba, hogy apró jelentéktelen kis véletlenek micsoda nagy galibákat okozhatnak... hisz pont egy ilyen miatt siklott félre Esteban gyerekkora. Logikus, hogy épp azt okolta, akit bűnösnek hitt, így nem tudom hibáztatni, hogy bosszút akart állni Skye apján. Mondjuk az elég hülyeség, hogy Skye-ra szintén haragudott, hisz egy tizenéves kislánynak mi szerepe lehetett volna abban, ami vele történt? Most komolyan egy kislány mit tehetett volna abban a helyzetben? Ha azt mondják neki, hogy költöznek, akkor költözik az apjával, nem nagyon volt más lehetősége. Így habár Damian bosszú iránti megszállottsága teljesen érthető és indokolt, mégis a bosszú hadjárata során éppen annak a személynek ártott a legjobban, aki ugyanolyan ártatlan volt a történetben, mint ő maga.

Persze Skye apjának sikerült keresztbe tennie, megkapta, amit szerinte érdemelt, de ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor Damian leginkább Skye-t büntette végig. Tönkretette a nő életét, porrá zúzta azt a gondtalan és gazdagsággal teli világát és lerántotta a "saját szintjére". Persze Skye-t se kellett félteni, mert hamar megtanulta, hogy mennek a dolgok. Ha úgy nézzük, akkor visszaadta Damiannak mindazt, amit tőle kapott. Fizikailag és lelkileg bántották egymást, holott mélyen legbelül tudták, hogy nem tudnának a másik nélkül élni. Igazi pusztító szerelem volt ez, megannyi tragédiával, ármánnyal, szenvedéssel, titokkal és fájdalommal, meg egy kis boldogsággal. Épp ezek miatt tetszett annyira.

Egyáltalán nem azt kaptam, mint amire számítottam a fülszöveg alapján, hanem egy sokkal összetettebb, hosszú éveken átívelő izgalmas és fordulatos történetet. Skye és Damian tragédiákkal, félreértésekkel és titkokkal teli életét követhetjük végig, ami a gyerekkori elválás után felnőttként újra összefonódik a férfi bosszú iránti megszállottsága miatt. A néha kissé szappanoperás jellegű fordulatok talán túlzások lehetnek, de nekem ezzel se volt bajom, mert ide pontosan illett. Jó kis olvasmány volt, nekem tetszett. Még szerencse, hogy nincs folytatása, mert ez így egy kerek és egész történet.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2017. okt. 7.

Rick Riordan: Az elveszett hős (Az Olimposz hősei 1.)

Fülszöveg:
Három ​vadonatúj hős. 
Egy eltűnt félisten.
És egy átok, ami mindegyiküket pusztulással fenyegeti…
Percy Jackson visszatér… Vagy mégsem? Ugyanis minden nyom nélkül eltűnik a Félvér Táborból. Annabeth égre-földre keresi kedvesét, egyelőre eredménytelenül. Ám ugyanolyan rejtélyesen, ahogy Percy felszívódott, feltűnik egy Jászon nevű srác, aki semmire sem emlékszik a múltjából, viszont nagyon sokat tud. Például a küldetésekről, és – csak úgy mellékesen – folyékonyan beszél rómaiul, hogy a farkas-pótszülőkről már ne is beszéljünk…
Elhangzik egy újabb prófécia, és kezdetét veszi egy újabb küldetés – most már Jászon vezetésével. Közben kiderül néhány furcsa dolog… Jászonról is. Tényleg létezik egy másik Félvér Tábor, ahol a római istenek gyermekei nevelkednek, akik halálos ellenségei a görög félvéreknek? És a kedves olimposzi szülők vajon miért nem merik hallatni isteni hangjukat? Ki ejtette foglyul Hérát, az istenek hisztis, undok és bajkeverő királynőjét? Megéri kockáztatni érte az életüket?


Mivel az író korábbi Percy Jackson sorozata kellemes olvasmánynak bizonyult, így gondoltam miért ne folytathatnám a spin-off sorozattal. Úgy vagyok vele, hogy a Percy Jackson könyveket is csak "lazulásból" olvasgattam, mert hát valljuk be nem én vagyok a célközönség. Mégis... egyszerű, szórakoztató és kellemes könyvekről van szó, ami kikapcsol és amiben jó lehet néha elmerülni. Humoros, néha kissé gyerekes, de hát milyen legyen egy middle-grade könyv?

Nem néztem utána, hogy miről fog szólni Az Olimposz istenei könyvsorozat, így gyakorlatilag teljesen tudatlanul álltam neki az első könyvnek. A történet nem sokkal a Percy Jackson könyvek vége után játszódik, a nagy Titánháború után, onnan veszi fel a fonalat. Az első nagy különbség, hogy itt nem egy narrátorunk van, hanem rögtön hármat kapunk, ami fura volt számomra. Persze egyértelmű, hogy Jászon a főszereplő (te jó ég, milyen béna név ez!?), de itt van még nekünk Piper és Leo is, akik szintén fontos karakterei a történetnek.

Leo, Piper és Jászon

Nem szokott problémám lenni a több narrátoros könyvekkel, ha az jól van megírva és ha az összes karakter narrációja indokolt. Itt viszont valahogy furán jött ki a dolog. Azt szeretem, ha a több karakter narrációja élesen elkülönül, ha tényleg érződik a stílusukon, hogy más-más emberekről van szó. És ezalatt nem azt értem, hogy az egyik fiú, a másik lány, hanem a stílus, a fogalmazás, a hangulat mind-mind más legyen, élesen különöljenek el a karakterek. Itt sajnos nem ez a helyzet, én legalábbis nem így éreztem. Három karakterről volt szó, de néha egybefolytak a fejezetek és ha nem lett volna kiírva a fejezet elejére a karakter neve, akkor észre se vettem volna, hogy most Jászon, Piper vagy épp Leo a narrátorunk.

Ebben a sorozatban ismét egy veszedelmes jóslat áll a középpontban, ami szörnyű tragédiákat ígér. Hét olimposzi hősnek kell majd megtalálnia egymást és összefogni, hogy legyőzhessék az ellenséget, aki még a titánoknál is nagyobb fenyegetést jelent. Kíváncsi vagyok, hogy ki lesz a másik négy, mert azért lássuk be Jászon, Piper és Leo nem valami emlékezetes karakterek, elég középszerűek és könnyen felejthetőek. A Percy Jackson sorozatot éppen a főszereplő, Percy miatt kedveltem igazán, mert ő érdekes karakter volt és mindenképp emlékezetes.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, az új sorozat kezdése nem hagyott bennem mély nyomokat. Igazából elég lassan is haladtam az olvasással, mert egyszerűen nem kötött le, nem  érdekelt mi lesz a karakterekkel. Persze az író stílusa és humora most is megcsillant néha, de míg Percy esetében jóval több poénkodást kaptunk, itt a karakterek "egysíkúsága" miatt valahogy ez elmaradt. Adok még esélyt a folytatásnak, mert lehet később jobb lesz, de az biztos, hogy nehéz lesz rávennem magam, hogy kezembe vegyem a második részt.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2017. szept. 30.

Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara (Tüskék és rózsák udvara 1.)

Fülszöveg:
A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak. 
Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.

Kicsit sokáig tartott mire sikerült leülnöm megírni ezt a kritikát, mert mostanában nem nagyon van kedvem hozzá, de nem akartam tovább halogatni. Mielőtt azonban aggódni kezdenétek ez nem a könyv hibája volt, hanem csupán a saját lustaságom. Valahogy az írásra mostanában elég nehézkesen veszem rá magam, de ma kora reggel csak sikerült. Sarah J. Maas másik könyvsorozatát, az Üvegtrónt imádom, így sosem volt kérdés, hogy esélyt adok a másik sorozatának. Csak az volt a kérdés, hogy mikor leszek olyan hangulatban és mikor jut rá időm. Nos.... ez most történt meg.

Maas ismét egy klasszikus mesét vett alapul és dolgozta át a saját ötleteivel. A Tüskék és rózsák udvara sorozat tulajdonképpen egy modern Szépség és a szörnyeteg átdolgozás fantasy köntösbe ültetve, egy sokkal életrevalóbb és harciasabb főhősnővel és persze tündérekkel. Az írónő úgy látom imádja a tündéreket, mert ez már a második könyvsorozata, ami tündéres világban játszódik. Nem mintha ezzel gond lenne, én is imádom a tündéres könyveket. A remek alap tehát meg van, a tökéletes recept ebből tevődik össze: meseátdolgozás+tündérek+badass főhősnő+remek karakterek= remek könyv.

Tetszett az első rész, sokkal jobban megfogott magának, mint anno az Üvegtrón első része. Az Üvegtrón sorozat aztán remekül alakult és a második részétől már sokkal jobb lett, részről-részre jobb. Kicsit félek, hogy a mostani erősebb kezdést aztán majd gyengébb folytatás követi, de meglátjuk mi lesz. Persze nem volt ez sem tökéletes könyv, néhány dolog kicsit szúrta a szemem, azokról is szeretnék majd néhány szót szólni. Na, de kezdjük azzal, ami tetszett.

Szerencsére nem sokat kellett várni és rögtön beindultak az események. Feyre viszonylag hamar Tamlin udvarába kerül büntetésképp, amiért megölt egy tündért farkas alakjában. (Na... ez furán hangzott, de majd megértitek, ha elolvassátok a könyvet... igen... némelyik tündér farkassá tud változni.) Onnan nem nagy meglepetés, de megpróbál megszökni, miközben egyre közelebb kerülnek egymáshoz és egyre több mindent tud meg a tündérek világáról és a Tamlin udvarát sújtó átokról. Ez a rész őszintén szólva nem sok meglepetést tartogatott, mert gyakorlatilag ugyanaz történt, mint a Szépség és szörnyetegben. Fokozatosan közel kerültek egymáshoz, aztán egymásba szerettek és így tovább. Nem azt mondom, hogy nem voltak jók együtt, csak semmi meglepetést nem tartogatott a szerelmük alakulása.

Feyre

A legnagyobb különbség azonban a főhősnő karaktere. Nem mintha Belle-el bármi gond lenne, de Feyre egy lapon se említhető a másik lánnyal. Tudatosan vagy sem, de Feyre tisztára ugyanolyan lett, mint az Üvegtrón Celaena-ja. Erős, ravasz, konok, kitartó harcos, aki nehéz helyzetből jön, és akinek egymaga kell boldogulnia a világban. Persze Feyre-nek van családja, de az mondjuk nem sokat ér, mert olyan, mintha nem is lennének. Nincs velük jó kapcsolata, sőt neki kell eltartania őket, amitől még keményebb és megtörtebb ember lett belőle, aki belül magányos, és akivel senki sem foglalkozik vagy törődik igazán. Persze neki is van egy gyengédebb oldala némi művészi vénával megspékelve, de azért legtöbbször elég magánakvaló és komoly szokott lenni, amíg meg nem ismeri őt igazán az ember.

Feyre mellett a másik három fontosabb karakter szintén érdekes a maga módján. Mindegyikben van potenciál, csak némelyik kevesebb időt kapott a kibontakozásra... legalábbis eddig. Tamlin a másik főszereplőnk, akivel nincs semmi baj, de valamiért mégse került közel a szívemhez. Nem tudom miért, mert igazából semmi baj nincs vele, neki is meg van a saját története, nem is unalmas, de valahogy nem lett a kedvencem. Persze Feyre és ő remek kis páros lesznek, de valahogy az erős női főhős mindig elnyomja a mellett lévő férfi főhőst és most szintén ez történt.

Sokkal közelebb került a szívemhez Lucien, Tamlin barátja és udvaronca. Talán mert sokkal szörnyűbb története van, talán mert nagyobb tragédiákat élt át, talán mert bírtam, ahogy az elején osztotta néha Feyre-t. Jó volt nézni, ahogy a lánnyal végül barátokká válnak, nekem tetszett ez a történetszál. Semmi romantikus nem volt benne, tisztán igazi barátság, és remélem ez is marad. Aztán ott van Rhysand, az ügyeletes "rossz fiú", aki eddig csak egy "rossz fiús" kliséhalomnak tűnhet, de szerintem biztosan tartogat még meglepetéseket a jövőre nézve. Biztos több van a karakterben, csak sajnos látom mi lesz a dologból. Ne legyen igazam, de ebből egy (számomra hihetetlenül irritáló) szerelmi háromszög fog kibontakozni. Félek tőle, hogy ez lesz... pedig nagyon efelé halad a sztori.

Tamlin és Feyre

Némi negatívumot megemlítenék a végén. Nem tetszett az írónő megoldása a maszkokkal. Elképzeltem magamban olvasás közben az arcokra ragadt maszkokat, és sajnálom de ez elég bénán nézhetett ki. Jobb lett volna megtartani az eredeti verziót, hogy szörnyként vagy más alakban lettek elátkozva. Jó... értem miért nem akarta így az írónő, mert akkor nem lehetett volna szerelmes jeleneteket írni, mert egy állattal azért mégse kezd el senki fajtalankodni, de azért mégis olyan fura lett ez a maszkos megoldás. Akkor már inkább valami eldeformált, roncsolt arcot és testet kellett volna, vagy nem is tudom.

A másik, ami nem nyerte el a tetszésemet, az maga a fő gonosz, Amarantha. Sajnos ő is egy kliséhalom lett, akinek tervei annyiból állnak, hogy ostoba sérelmei miatt és mert Tamlin visszautasította, el szeretné pusztítani az emberek világát. Valahogy nálam nem érte el azt a félelmetes hatást, amit szeretett volna. És ha már itt tartunk... a három próba. Jó ötlet volt szerintem, csak engem az zavart, hogy iszonyat gyorsan lezavarták mind a hármat és azért lássuk be egyik se volt egy nagy nehézség. Én azt hittem, hogy ez a rész jobban ki lesz fejtve, hogy azért valamivel nehezebb dolga lesz Feyre-nek. Mondjuk ez csak személyes vélemény, de azért lássuk be sokkal eredetibb és izgalmasabb próbákat is ki lehetett volna találni.

Nem volt ez rossz könyv, korrekt sorozat indítóként könyvelem el. Ha az Üvegtrónhoz hasonlítom, akkor ahhoz képest sokkal erősebb kezdés mindenképp. Ugyanaz a recept itt is meg van, mert kaptunk egy tündérekkel tarkított világot, ahol tündérek és emberek egymás ellen harcolnak (vagy fognak), egy erős női főhőst és érdekes férfi karaktereket, akik közül mindenki találhat kedvencet magának. A történet izgalmas a maga módján, de ha jobban belegondolunk semmi újat nem mutatott, mert tulajdonképpen a Szépség és szörnyeteg sztoriját írta le újra, csak a végén vett más irányt a történet. A végén nagyot fordult a világ Feyre-vel és épp ezért nagyon érdekel a folytatás. Remélem érkezik magyarul mihamarabb.
UI: A borító ismét csodaszép lett, de hát ezen már meg sem lepődök. Maas könyveinél ez így szokott lenni. :)

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2017. szept. 17.

Keri Smith: Nyírd ki ezt a naplót színesen


Korábban már írtam néhány sort arról, hogy került hozzám Keri Smith Nyírd ki ezt a naplót színesen című könyve. Azóta több mint két hónap telt el és ahogy időm engedte, elővettem és kiéltem rajta a kreativitásomat. Mikor húgom megtudta, hogy van nálam egy ilyen könyv, akkor rögtön kölcsön akarta kérni, ebből is látszik, hogy még két felnőtt ember kíváncsiságát is felkeltheti annak ellenére, hogy nem mi vagyunk kifejezetten a célcsoport.

Nem mintha csak gyerekeknek és fiataloknak ajánlanám a könyvet, de hát lássuk be, hozzájuk közelebb állnak ezek a játékos, szórakoztató és sokszor igen humoros feladatok, amit igazi kihívásként kell teljesíteniük. Tényleg igazi kihívás némelyik feladat, persze nem azért mert nehéz vagy bonyolult lenne megoldani, hanem azért, mert a sok-sok ötlet közül nehezen tudtam eldönteni melyiket valósítsam meg.

A korábbi Nyírd ki ezt a naplót könyvekhez (ha jól tudom eddig kettő jelent meg, a Nyírd ki ezt a naplót és a Nyírd ki ezt a naplót mindenhol címmel) nem volt szerencsém, így azokról nem tudok nyilatkozni, de ez a 3. rész színesebb és rikítóbb kiadásban mindenképp elnyerte a tetszésemet. Még nem értem a végére, van egy-két feladat, ami várat magára, de azért elég szépen haladtam vele.

Nem tudom, hogy az első két könyvben mennyiben mások a feladatok, sajnos nincs meg a viszonyítási alapom, de felmerült bennem a kérdés, hogy ki lehet három könyvnyi különböző feladatot találni? Nem ismétlődhetnek a feladatok? Ha valakinek meg van az összes, akkor nyugodtan megírhatja nekem a választ, csak mert érdekelne.

Hoztam nektek néhány képet arról, hogy egyes feladatokat hogy oldottam meg. Nem mindig ragaszkodtam az utasításokhoz, néha a saját fejem után mentem, de ez legyen a legkisebb gond. Ha a könyv egészét vesszük, akkor kívülről elég jó állapotúnak tűnik, aminek egyszerű oka van. Én úgy vigyázok a könyveimre, mint a hímes tojásra, és a feladatok ellenére egyszerűen nem volt szívem kárt tenni a külsejében, mert az igazán csodaszép lett.

Egyszerűen képtelen vagyok leönteni, leejteni, összegyűrni és még sorolhatnám egy könyvet, mert nincs szívem megtenni. Így ezt nézzétek el nekem. Tudjátok... én az az ember vagyok, aki még kölcsönadni se szereti a könyveit, mert az emberek általában nem úgy bánnak egy könyvvel, mint én. Őket nem zavarja, ha meggyűrődik, ha elszakad itt-ott, ha foltos lesz, de engem rohadtul idegesít.

Lássuk akkor néhány képet.

Igen, jól látjátok, egy csomó hajszál és rágó ragasztja össze azt a két lapot. Undi... de épp ez jutott az eszembe.

A számozást valahol a felénél feladtam, de egyszer biztos befejezem majd.

Nem a lázadó énem kerekedett felül, amikor nem színeztem be az egész lapot, hanem csak kifogyott a filcem... így rövidre kellett zárnom a dolgot. Ciki, de ez van.

Körök és körök...

Ennyi féle színű tollam és filcem volt, amit húgomtól kaptam kölcsön. Ezeket használtam a könyvön.

Na, ki találja ki minek a körvonalai láthatóak?

Roppant kis kreatív könyv a Nyírd ki ezt a naplót színesen (és gondolom az egész sorozat is), aminek a célcsoportja inkább a gyerekek és a fiatalabb korosztály, de a felnőttek szintén jót szórakozhatnak rajta. Én legalábbis jót szórakoztam az biztos, nagyon ötletes feladatok voltak benne, amihez az embernek elő kellett szednie a kreatív énjét. A hiányzó feladatokat még pótolom valamikor.

További információk a könyvről:

A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!

2017. szept. 13.

Kresley Cole: Végtelen lovag (Az Arkánum Krónikák 2.)

Fülszöveg:
Néhány évszázadonként eljön az idő, amikor a tarot kártya lapjai életre kelnek, hogy megküzdjenek egymással, életre-halálra.
"– Minden játékban végzett velem?
– Nem mindben. De a Lótusz Hölgye akkor is meghalt.
– Vagyis mások öltek meg… Nyertem már játékot? – Azt kívántam, bárcsak ne tudnám meg. – Hányszor?
Matthew habozott.
– Többet, mint bárki más előtte. Vagy azóta.
Akkor gyilkosságban rekordtartó vagyok. Nem csoda, ha Selena annyira aggódik, amikor új Arkánumokkal találkozunk. Mindenkinek rám fáj a foga.
– Ki kapott el?
Matthew a kezét nézte. Téma lezárva.
– Akkor azt áruld el legalább, hogy a Halál hányszor kapott el!
– Ez a Halál? Az utolsó három játékban kétszer. – Matthew barna szeme elkomorodott, amikor hozzátette: – Gyakorlat teszi a mestert."
Tegyél fel mindent egy lapra!



Sok időbe telt mire végre magyarul megjelent Az Arkánum Krónikák 2. része, amit izgatottan vártam. Aztán még több idő kellett ahhoz, hogy végre eljussak odáig, hogy a kezembe vehessem, de szerencsére ez is megtörtént. Az első részt, a Méreghercegnőt szerettem már csak az érdekes alapötlete miatt is és mert a még jobb folytatás ígéretével kecsegetett. Hogy sikerült a második rész? Nem is tudom hirtelen, abban azonban biztos vagyok, hogy erősen felemás érzéseim vannak róla.

Nem akarok elfogult lenni, és nem is szoktam (na jó, csak a nagy kedvenceim esetében, de ezzel mindenki így van!), így mindenképp el kell mondanom, hogy ez a könyv jó a maga módján, teljesen olvasható, de ha jobban belegondolok lehetett volna ennél sokkal jobb is. Ha a hibákat és a (szerintem) rossznak ítélt dolgokat máshogy alakította volna az írónő, akkor sokkal elégedettebben fejeztem volna be.

A második rész rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész abbamaradt. Evie felfedte valódi énjét és képességeit a többiek előtt és elköveti az első gyilkosságát. Jack persze nem veszi könnyen az akadályokat, mondjuk nem hibáztatom, hisz én se reagáltam volna másképp, ha megtudtam volna, hogy a barátnőm egy gyilkos erővel megáldott szörnyeteg. Talán túlzok, de Evie tényleg az, ha így vesszük a dolgot. Tetszett, hogy Jack és Evie nem lépnek túl egykönnyen a dolgon, hogy időt szánnak arra, hogy feldolgozzák a dolgokat, hisz mindkettejüknek van mit feldolgozniuk.

A könyv fő történetszála és a remek alapötlet még mindig telitalálat. Az Arkánum kártyalapok bizonyos időközönként emberekként elevenednek meg, hogy egy véres és kegyetlen játék folyamán leszámoljanak egymással, hogy csak a győztes maradjon. A győztes, aki halhatatlanná válik és aki pár száz év múlva ismét kezdheti elölről a játékot, mikor a többiek reinkarnálódnak. A világ közben pusztulásra van ítélve és az emberiség a kihalás szélére kerül, és ebben a poszt-apokaliptikus új világban kell a megmaradt embereknek boldogulniuk. Nagyon kreatív ötlet, amit még mindig csak méltatni tudok. Poszt-apokaliptikus fantasy, én ennek nevezném.

A könyv gyakorlatilag két részre bontható. Az első felében Evie és Jack próbálnak megküzdeni a gondjaikkal és a kapcsolatuk problémáival, miközben még mindig az a kis csapatuk célja, hogy eljussanak Evie nagymamájához. Aztán megjelenik a Halál és magával viszi Evie-t. A könyv másik felében Evie a Halál foglyaként "sínylődik" a fiú várában. Igazából egyáltalán nem sínylődik, én inkább nyaralásnak nevezném, mert azért nem volt ott rossz dolga.

Értelemszerűen most a könyv második fele kötött le inkább, mert már nagyon érdekelt, hogy a Halál, vagyis Aric miért van ennyire bepöccenve Evie-re. Érdekelt kettejük múltja, amit röviden megismerhettünk Evie álmai révén, és valami hasonlóra számítottam. Nem hittem, hogy ennyire a szívemhez fog nőni a Halál, de végül így lett, kétség sem fér hozzá, hogy ha nekem kellene döntenem, akkor rögvest lecserélném Jacket rá. Megismerhettük némileg a múltját, főleg az Evie-vel való múltját, és nem olyan gonosz és kegyetlen ő, mint amilyennek elsőre tűnt. Érzem, hogy több van a karakterben, remélem később még több mélységet kap és nem csak annyiból fog állni, hogy Evie után csorgatja a nyálát.

Az eredeti borítón a Halál és Evie

Itt pedig rögtön áttérhetünk a könyv negatív oldalára. Igen, jól sejtitek... ismét kaptunk egy szerelmi háromszöget, amitől esküszöm a falra tudok mászni. Evie-t egészen eddig kedveltem, és erős női karakternek tartottam, még bele nem esett a YA hősnőnk végzetes hibájába... vagyis, amíg el nem kezdett nyavalyogni azon, melyik férfit válassza, és nem kezdett el kavarni mindkettővel. Ráadásul olyan irreális módon, hogy csak pislogtam. Megharagszik Jackre, akit állítólag annyira, de annyira szeret, és azért mert épp haragszik rá, rögtön a Halál karjaiba veti magát. Én meg csak arra tudtam gondolni, MI VAN?! Ezt azért jobban is meg lehetett volna írni, mert így Evie-ből egy nyavalygó kis l*tyó lett és rögvest az utálatos karakterek közé soroltatta magát.

A másik, amit nem értettem, hogy ha elvileg ez egy YA, vagyis ifjúsági könyv lenne, akkor mégis hogy a fenébe került ide több szexjelenet? Ne értsetek félre, nem durva szexjelenetekre kell számítani, de mégis olyan furán hatottak egy állítólag YA műfajba sorolt könyvnél. Vagy én maradtam le valamiről? Ez nem YA könyvsorozat lenne? Mert eddig nagyon annak tűnt. Ebben a műfajban ez egyáltalán nem megszokott, itt inkább csak a lágy utalások dominálnak és ennyiben kimerül a szexualitás. Ez biztos csak nekem jött le furán, de mindenképp szóvá kellett tennem.

Azt se szeretném kihagyni, hogy az első részhez képest ez mintha lassabb lett volna. Mármint az első részben sokkal akciódúsabb és mozgalmasabb volt a történet, ott jobban dominált a poszt-apokaliptikus hangulat, hisz mindig valamilyen veszéllyel kellett szembenézniük a karaktereknek. Folyton úton voltak, menekültek, most meg inkább csak bujdostak és ültek egy helyben. Itt inkább a karakterek drámája, a kapcsolatok nehézségei és az új karakterekkel való kapcsolatok alakulásán volt a nagyobb hangsúly. Hiányoltam az izgalmat, az adrenalint és a kalandokat. Nem azt mondom, hogy rossz volt, amit kaptam, de mellette egy kicsivel több akció bőven elfért volna.

Nem tudom mit írjak, mert tetszett a könyv, meg nem is. Az előbbi oka a remek alapötlet, az érdekes és szerethető karakterek és persze a Halál. Az utóbbi oka, hogy kissé belassult a történet, hogy Evie kedvencből egy idegesítő nyafkává vált, aki egyik pasiról ugrál a másikra, és hogy az "első csapat" a könyv második felében teljesen eltűnt. Ha Evie karaktere nem változott volna ekkorát, és ha több adrenalin lett volna a történetben, akkor nagyobbat ütött volna. Mindenesetre érdekel a folytatás, remélem mihamarabb érkezik magyarul.
Ui: A magyar borító nekem nem jön be, jobb lett volna, ha marad az eredeti.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2017. szept. 8.

Maggie Stiefvater: A Hollókirály (A Hollóciklus 4.)

Fülszöveg:
Óvakodj az élőktől! Ne bízz a holtakban!
Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét.
A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik

Csak néhány könyvsorozatról mondhatom el, hogy az örök kedvenceim közé tartoznak. Ezek azok a könyvek, amik kitüntetett helyet foglalnak el a szívemben (ez kissé nyálasan hangzott, de igaz!), és amelyek összes része maximális értékelést kapott tőlem. Olyan könyvek ezek, ahol minden a helyén van: a történet, a karakterek és azok fejlődése, a humor, a komoly/komor témák kezelése, az író(nő) stílusa és a hangulat és az a plusz egyediség se hiányzik, ami mindig nagyot lök egy könyv értékelésén. Nem hiába kezdtem ezzel a kis felvezetővel a kritikát, sejthetitek, hogy A Hollóciklus könyvsorozat szintén ezen könyvek körébe tartozik.

Nem tudtam a korábbi részeknél se elégszer hangsúlyozni, mennyire imádom Stiefvater sorozatát. Valami tökéleteset alkotott meg számomra, amivel egyszerűen képtelen vagyok betelni. Az első három részt imádtam, és többször újraolvastam már, így epekedve vártam, hogy végre magyarul megjelenjen a záró kötete, A Hollókirály. Amint sikerült megkaparintanom, rögtön olvasni kezdtem és nem meglepő módon igen hamar kivégeztem. Rövid vélemény: imádtam a befejező részt. A hosszabb kifejtés pedig most következik.


Ahogy írtam a felvezetőben, ez az egyik olyan könyvsorozat az életemben, ahol az elejétől a végéig azt érzem, itt minden a helyén van. Több dologból áll össze egy olyan könyv, ami remek olvasási élményt nyújt számomra. Természetesen most csak saját ízlésemről tudok nyilatkozni, biztos vannak sokan, akiknek nem tetszett az első rész és nem is olvasták tovább. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek más tetszik, mindenki mást szeret, és ez így van jól. Én mindenesetre szeretném minél szélesebb körben terjeszteni, hogy milyen remek A Hollóciklus könyvsorozat és remélem ezzel a kritikával ráveszek néhány embert arra, hogy megpróbálkozzon vele.

A fő történetszál itt éri el a csúcspontját. Gansey nem adta fel élete nagy célját, még mindig a Hollókirály, Glendower sírját keresi és úgy tűnik meg is fogja találni. A természetfeletti szál, a mitikus elemek keverése a fő történetszállal, a karakterek saját személyes "drámájával", és e két elem fantasztikus ötvözése most sem alakulhatott volna másképp. Ha nagyon kategorizálni kellene, akkor én urban fantasynak titulálnám, de azért mégsem teljesen az. Nem a természetfeletti elemek itt a lényeg, én legalábbis nem úgy érzem, mert sosem a mágia, a miszticizmus volt a könyvsorozat erőssége. De nem ám!

Számomra két dolog a legfontosabb ebben a sorozatban. Egyrészt az írónő stílusa. Lassan halad a történet, nincsen nagy adrenalin és inkább a karakterek fejlődésén és egymáshoz való kapcsolatuk alakulásán van a fő hangsúly. Sokan talán épp ezért találhatják lassúnak, netán talán unalmasnak a könyveket, holott ez koránt sincs így. A négy főszereplő olyan remek karakter, annyira élnek a lapokon, hogy szinte már a saját barátimnak érzem őket. Stiefvater egy rejtélyes, humoros és olvasmányos stílust alkalmaz, amitől nagyon gyorsan lehet haladni a könyvvel. Imádom az apró kis humorát, főleg, mikor a karakterek belső gondolatait fejezi ki ezzel. A magyar fordításra se lehet panasz, szerencsére hozzáad az élményhez, és nem elrontja azt.

Gansey és Blue

És hát a karakterek! Korábban is méltattam őket már hosszú sorokon keresztül, de egyszerűen ők a szíve és lelke mindennek. Mind a négyen olyan mások, hogy különbözőbbek nem is lehetnének, ennek ellenére igaz barátok, akik bármit megtennének egymásért a súrlódásaik ellenére is. Néha persze veszekednek, néha persze összezördülnek és haragszanak egymásra, de ha kell, akkor mindig ott vannak és segítenek a másiknak. Korábban ugyebár csak a négy fiú volt és akkor változott meg a helyzet, mikor Blue bekerült a baráti társaságukba, ezzel megváltoztatva a történet folyását és a fiúk életét is.

A kezdetek óta sok minden változott. Egyrészt itt van Gansey és Blue kapcsolata, ami keserédesen szomorú a maga módján. Sosem kaptunk klasszikus értelemben vett szerelmi szálakat, ami nagy szerencse, mert a feleslegesen nyálas romantika elrontotta volna azt, amit nyújt a könyv. Inkább csak lopott pillantások, kis utalások és apró csókok csattantak el, és mindez olyan aranyosan, hogy csakis szurkolni lehet a párosoknak. Gansey és Blue kapcsolata sosem teljesedhetett be igazán, és az elején képtelennek tűnt, hogy két ennyire különböző ember valaha tényleg egymásba fog szeretni. A különbözéseik ellenére működnek annyira jól együtt, mert kihozzák egymás jobbik énjét.

Mi a helyzet a másik párossal? Ronan és Adam? Az első két részben én ebből semmit nem vettem észre, holott sokan írták, hogy már akkor is voltak utaló jelek. Én akkor még kételkedtem, de aztán a harmadik résztől kezdve már számomra is nyilvánvalóvá vált a dolog. Tudjátok mit? Imádom őket együtt. Az ő kapcsolatuk csak most indult el, így nem sokat láthattunk még belőlük, de már most a kedvenceimmé váltak. A másik pároshoz hasonlóan ők is kiegészítik egymást.

Nem csak szerelmes párok kapcsolatának alakulása tetszett, hanem a baráti kapcsolatok szintén. A három fiú nem is lehetne másabb, és mégis igaz barátok. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Ronan a kedvencem, (hisz biztos sokaknak ő az), őt érzem a legbonyolultabb és épp ezért legérdekesebb karakternek. Még most sem ismerhettük meg őt igazán, holott sok titka kiderült, szerintem van még benne sok rejtély és sok-sok kérdés, amire mind tudni szeretném a választ. Gansey-nek és Adamnek is megvannak a saját személyes gondjaik és problémáik és a sorozat végére mindenki megküzd a saját démonjaival.

Ronan és Adam

Három apró negatívumot említenék a végére. Egyrészt most jutottam el arra a pontra, hogy totál feleslegesnek találom Blue családját, mert ha jobban belegondolunk semmi érdemlegeset nem adtak hozzá a történethez. Persze humorforrások, és kellettek felnőttek is, akik segítik a fiatalok kalandját, de akkor sem értem, minek kellettek ennyien ide. Elég lett volna csak Blue anyja és kész. A másik, hogy ebben a részben nem kaptunk egy "méltó" ellenfélt a másik oldalra.

A korábbi részekben az "ellen oldal" szintén érdekes volt a maga módján a saját gondjaival és céljaival, hisz gondoljunk bele... Whelk, Szürke és Greenmantle mennyivel érdekesebb karakterek voltak, mint ez a démon? Ez csak egy sötét hüvely, ami mindent el akar pusztítani. Kissé túlzásnak érzem a démoni szálat, nem igazán tudom hova tenni, azt se bántam volna, ha kimarad a lezárásból és kapunk helyette egy érdekesebb emberi ellenpólust. És a vége! Jobban örültem volna, ha negatív befejezést kap, mert az olyan tökéletes lezárás lett volna, erre csak nem az lesz a vége. Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mert örülök is neki, meg nem is, de úgy hiszem, nagyobbat ütött volna, ha keserédes lesz a vége.

A Hollókirály tökéletes befejezése egy tökéletes könyvsorozatnak. Itt ér tetőpontjára a történet, itt derülnek ki a titkok és rejtélyek, miközben a karakterek közötti kapcsolatok is itt alakulnak át jelentős módon. Az apró szerelmi szálak még mindig aranyosak és szerethetőek, a fiúk és Blue igaz barátsága mind-mind követendő példa, és a természetfeletti szál végig tökéletes párost alkotott a karakterek személyes drámájával, családi gondjaikkal és saját belső démonaikkal. Sajnálom, hogy vége, de szerencsére nem teljesen, mert érkezik a spin-off sorozat Ronan főszereplésével hamarosan. Mindenképp olvasni fogom azt is, érdekel milyen folytatást lehet ennek írni, hisz A Hollóciklus fő történetszála és kérdései mind választ kaptak.
Ui: A borító megint csodaszép, remekül illik a korábbi részekhez.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2017. szept. 5.

Clélie Avit: Itt vagyok

Fülszöveg:
Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül. Hall. Csak ezt senki sem tudja. Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez, ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…

Régóta csücsült már a várólistámon ez a könyv, de nem tudnám megmondani, hogy egyáltalán miért került fel oda. A borító nem valami hívogató, egyszerű és unalmas, a fülszöveg se ígér olyasmit, amiért törném kezem-lábam, hogy olvashassam, és a túlságosan jó értékelés se valami jó jel. Főleg ha realista könyvről van szó, mert ha a jó értékelésű realista könyvet olvasok annak mindig az lesz a vége, hogy nekem cseppet se fog tetszeni.

Azért most vettem a kezembe a könyvet, mert valami rövid kis olvasmányra vágytam és csakis a könyv rövidsége miatt kezdtem neki, fogalmam se volt mire számítsak. Ez a könyv... sajnálom, de ez a könyv az elejétől a végéig egy baromság. Őszintén nem értem miért szeretik ilyen sokan és miért kapott ilyen sok pozitív értékelést, mikor az egész történet unalmas, irreális és ami még rosszabb hihetetlenül bizarr. Mondom is, hogy miért gondolom így.

Az alap ötlet jó lehetett volna. Adott nekünk egy fiatal nő, aki balesetet szenved és hónapok óta kómában fekszik. Már majdnem mindenki lemondott róla, de ő mégis "tudatra ébred", és habár még nem tér magához és nem látszik rajta, hogy menthető lenne, ő mégis hall és érzékel mindent maga körül. Az orvostudomány egyik legnagyobb kérdését helyezi az írónő a középpontba. Vajon a kómában fekvő betegek tényleg hallják, mikor hozzájuk beszélnek? Meddig érdemes bízni abban, hogy felépülnek? Meddig remélhet a család és a barátok? Meddig bizakodhatnak az orvosok, hogy valaha felépül a kómás beteg? Mind izgalmas és elgondolkodtató kérdés, amiről ezerszer szívesebben olvastam és méláztam volna el. Ez a könyv akkor ütött volna nagyot, ha egy családi/baráti dráma áll a középpontban azzal a kérdéssel, hogy megmenthető-e még vajon Elsa?

Sajnos nem ezt kaptuk, hanem egy bizarrul hihetetlen szerelmi történetet, ami a valóságban egyszerűen sosem történhetne meg. Mivel realista könyvről beszélünk, így elvárom, hogy olyan szerelmi szál legyen benne ami reális és ami akár meg is történhetne. Lehet unalmas, akár nyálas, de akkor is olyan legyen, amit el tudok hinni. Erre mit kapunk? A férfi főszereplőnk, Thibault egyik nap véletlen Elsa kórházi szobájába keveredik, hogy itt leljen egy kis nyugalmat saját gondjai elől. Ki tudja miért roppant vonzó lesz számára egy ezernyi csövön lógó, hónapok óta kómás beteg nő, így titokban elkezdi látogatni, beszél hozzá és pár nap alatt halálosan bele szeret. Én meg olvasás közben csak arra tudtam gondolni, hogy MI A FENE VAN?!

Nem vagyok én szívtelen dög, se nem érzéketlen tuskó, szeretem én a romantikát és értékelem a normálisan és reálisan megírt romantikus történeteket, de ilyen egyszerűen nem létezik. Az egész történet egy nagy baromság. Mégis ki az a normális férfi, akkor egy kómában fekvő idegen nőt kezd el látogatni és beszélni hozzá? És a nő barátai és családja miért nem akadnak ki ezen? Egy idegent engednek be a kórházi szobába, aki lehetne akár egy pszichopata is. Ilyen az életben sosem fordulna elő, kérem szépen! Főleg a nő családja nem engedne olyat a nő közelébe, akit nem ismernek és akiről nem tudnak semmit. De komolyan!

Az egész könyv épp ettől lett számomra hiteltelen és ennek következtében felettébb idegesítő. Az írónő egy roppant jó alapötletet rontott el rengeteg irreális cukormázzal és egy a valóságban sosem megvalósulható szerelmi szállal, ami önmagában egy nagy baromság. Pedig a felvetett komoly témák és azokkal kapcsolatos gondolatok engem kifejezetten érdekeltek volna, de sajnos nem ez került a középpontba, hanem éppen az, ami aztán mindent elrontott. Sajnálom, de ez a könyv egy baromság az elejétől a végéig, nem tudok rá jobb szót kitalálni, mert az, és őszintén nem értem, miért kapott ilyen sok pozitív értékelést.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/1
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...