2017. szept. 17.

Keri Smith: Nyírd ki ezt a naplót színesen


Korábban már írtam néhány sort arról, hogy került hozzám Keri Smith Nyírd ki ezt a naplót színesen című könyve. Azóta több mint két hónap telt el és ahogy időm engedte, elővettem és kiéltem rajta a kreativitásomat. Mikor húgom megtudta, hogy van nálam egy ilyen könyv, akkor rögtön kölcsön akarta kérni, ebből is látszik, hogy még két felnőtt ember kíváncsiságát is felkeltheti annak ellenére, hogy nem mi vagyunk kifejezetten a célcsoport.

Nem mintha csak gyerekeknek és fiataloknak ajánlanám a könyvet, de hát lássuk be, hozzájuk közelebb állnak ezek a játékos, szórakoztató és sokszor igen humoros feladatok, amit igazi kihívásként kell teljesíteniük. Tényleg igazi kihívás némelyik feladat, persze nem azért mert nehéz vagy bonyolult lenne megoldani, hanem azért, mert a sok-sok ötlet közül nehezen tudtam eldönteni melyiket valósítsam meg.

A korábbi Nyírd ki ezt a naplót könyvekhez (ha jól tudom eddig kettő jelent meg, a Nyírd ki ezt a naplót és a Nyírd ki ezt a naplót mindenhol címmel) nem volt szerencsém, így azokról nem tudok nyilatkozni, de ez a 3. rész színesebb és rikítóbb kiadásban mindenképp elnyerte a tetszésemet. Még nem értem a végére, van egy-két feladat, ami várat magára, de azért elég szépen haladtam vele.

Nem tudom, hogy az első két könyvben mennyiben mások a feladatok, sajnos nincs meg a viszonyítási alapom, de felmerült bennem a kérdés, hogy ki lehet három könyvnyi különböző feladatot találni? Nem ismétlődhetnek a feladatok? Ha valakinek meg van az összes, akkor nyugodtan megírhatja nekem a választ, csak mert érdekelne.

Hoztam nektek néhány képet arról, hogy egyes feladatokat hogy oldottam meg. Nem mindig ragaszkodtam az utasításokhoz, néha a saját fejem után mentem, de ez legyen a legkisebb gond. Ha a könyv egészét vesszük, akkor kívülről elég jó állapotúnak tűnik, aminek egyszerű oka van. Én úgy vigyázok a könyveimre, mint a hímes tojásra, és a feladatok ellenére egyszerűen nem volt szívem kárt tenni a külsejében, mert az igazán csodaszép lett.

Egyszerűen képtelen vagyok leönteni, leejteni, összegyűrni és még sorolhatnám egy könyvet, mert nincs szívem megtenni. Így ezt nézzétek el nekem. Tudjátok... én az az ember vagyok, aki még kölcsönadni se szereti a könyveit, mert az emberek általában nem úgy bánnak egy könyvvel, mint én. Őket nem zavarja, ha meggyűrődik, ha elszakad itt-ott, ha foltos lesz, de engem rohadtul idegesít.

Lássuk akkor néhány képet.

Igen, jól látjátok, egy csomó hajszál és rágó ragasztja össze azt a két lapot. Undi... de épp ez jutott az eszembe.

A számozást valahol a felénél feladtam, de egyszer biztos befejezem majd.

Nem a lázadó énem kerekedett felül, amikor nem színeztem be az egész lapot, hanem csak kifogyott a filcem... így rövidre kellett zárnom a dolgot. Ciki, de ez van.

Körök és körök...

Ennyi féle színű tollam és filcem volt, amit húgomtól kaptam kölcsön. Ezeket használtam a könyvön.

Na, ki találja ki minek a körvonalai láthatóak?

Roppant kis kreatív könyv a Nyírd ki ezt a naplót színesen (és gondolom az egész sorozat is), aminek a célcsoportja inkább a gyerekek és a fiatalabb korosztály, de a felnőttek szintén jót szórakozhatnak rajta. Én legalábbis jót szórakoztam az biztos, nagyon ötletes feladatok voltak benne, amihez az embernek elő kellett szednie a kreatív énjét. A hiányzó feladatokat még pótolom valamikor.

További információk a könyvről:

A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!

2017. szept. 13.

Kresley Cole: Végtelen lovag (Az Arkánum Krónikák 2.)

Fülszöveg:
Néhány évszázadonként eljön az idő, amikor a tarot kártya lapjai életre kelnek, hogy megküzdjenek egymással, életre-halálra.
"– Minden játékban végzett velem?
– Nem mindben. De a Lótusz Hölgye akkor is meghalt.
– Vagyis mások öltek meg… Nyertem már játékot? – Azt kívántam, bárcsak ne tudnám meg. – Hányszor?
Matthew habozott.
– Többet, mint bárki más előtte. Vagy azóta.
Akkor gyilkosságban rekordtartó vagyok. Nem csoda, ha Selena annyira aggódik, amikor új Arkánumokkal találkozunk. Mindenkinek rám fáj a foga.
– Ki kapott el?
Matthew a kezét nézte. Téma lezárva.
– Akkor azt áruld el legalább, hogy a Halál hányszor kapott el!
– Ez a Halál? Az utolsó három játékban kétszer. – Matthew barna szeme elkomorodott, amikor hozzátette: – Gyakorlat teszi a mestert."
Tegyél fel mindent egy lapra!



Sok időbe telt mire végre magyarul megjelent Az Arkánum Krónikák 2. része, amit izgatottan vártam. Aztán még több idő kellett ahhoz, hogy végre eljussak odáig, hogy a kezembe vehessem, de szerencsére ez is megtörtént. Az első részt, a Méreghercegnőt szerettem már csak az érdekes alapötlete miatt is és mert a még jobb folytatás ígéretével kecsegetett. Hogy sikerült a második rész? Nem is tudom hirtelen, abban azonban biztos vagyok, hogy erősen felemás érzéseim vannak róla.

Nem akarok elfogult lenni, és nem is szoktam (na jó, csak a nagy kedvenceim esetében, de ezzel mindenki így van!), így mindenképp el kell mondanom, hogy ez a könyv jó a maga módján, teljesen olvasható, de ha jobban belegondolok lehetett volna ennél sokkal jobb is. Ha a hibákat és a (szerintem) rossznak ítélt dolgokat máshogy alakította volna az írónő, akkor sokkal elégedettebben fejeztem volna be.

A második rész rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész abbamaradt. Evie felfedte valódi énjét és képességeit a többiek előtt és elköveti az első gyilkosságát. Jack persze nem veszi könnyen az akadályokat, mondjuk nem hibáztatom, hisz én se reagáltam volna másképp, ha megtudtam volna, hogy a barátnőm egy gyilkos erővel megáldott szörnyeteg. Talán túlzok, de Evie tényleg az, ha így vesszük a dolgot. Tetszett, hogy Jack és Evie nem lépnek túl egykönnyen a dolgon, hogy időt szánnak arra, hogy feldolgozzák a dolgokat, hisz mindkettejüknek van mit feldolgozniuk.

A könyv fő történetszála és a remek alapötlet még mindig telitalálat. Az Arkánum kártyalapok bizonyos időközönként emberekként elevenednek meg, hogy egy véres és kegyetlen játék folyamán leszámoljanak egymással, hogy csak a győztes maradjon. A győztes, aki halhatatlanná válik és aki pár száz év múlva ismét kezdheti elölről a játékot, mikor a többiek reinkarnálódnak. A világ közben pusztulásra van ítélve és az emberiség a kihalás szélére kerül, és ebben a poszt-apokaliptikus új világban kell a megmaradt embereknek boldogulniuk. Nagyon kreatív ötlet, amit még mindig csak méltatni tudok. Poszt-apokaliptikus fantasy, én ennek nevezném.

A könyv gyakorlatilag két részre bontható. Az első felében Evie és Jack próbálnak megküzdeni a gondjaikkal és a kapcsolatuk problémáival, miközben még mindig az a kis csapatuk célja, hogy eljussanak Evie nagymamájához. Aztán megjelenik a Halál és magával viszi Evie-t. A könyv másik felében Evie a Halál foglyaként "sínylődik" a fiú várában. Igazából egyáltalán nem sínylődik, én inkább nyaralásnak nevezném, mert azért nem volt ott rossz dolga.

Értelemszerűen most a könyv második fele kötött le inkább, mert már nagyon érdekelt, hogy a Halál, vagyis Aric miért van ennyire bepöccenve Evie-re. Érdekelt kettejük múltja, amit röviden megismerhettünk Evie álmai révén, és valami hasonlóra számítottam. Nem hittem, hogy ennyire a szívemhez fog nőni a Halál, de végül így lett, kétség sem fér hozzá, hogy ha nekem kellene döntenem, akkor rögvest lecserélném Jacket rá. Megismerhettük némileg a múltját, főleg az Evie-vel való múltját, és nem olyan gonosz és kegyetlen ő, mint amilyennek elsőre tűnt. Érzem, hogy több van a karakterben, remélem később még több mélységet kap és nem csak annyiból fog állni, hogy Evie után csorgatja a nyálát.

Az eredeti borítón a Halál és Evie

Itt pedig rögtön áttérhetünk a könyv negatív oldalára. Igen, jól sejtitek... ismét kaptunk egy szerelmi háromszöget, amitől esküszöm a falra tudok mászni. Evie-t egészen eddig kedveltem, és erős női karakternek tartottam, még bele nem esett a YA hősnőnk végzetes hibájába... vagyis, amíg el nem kezdett nyavalyogni azon, melyik férfit válassza, és nem kezdett el kavarni mindkettővel. Ráadásul olyan irreális módon, hogy csak pislogtam. Megharagszik Jackre, akit állítólag annyira, de annyira szeret, és azért mert épp haragszik rá, rögtön a Halál karjaiba veti magát. Én meg csak arra tudtam gondolni, MI VAN?! Ezt azért jobban is meg lehetett volna írni, mert így Evie-ből egy nyavalygó kis l*tyó lett és rögvest az utálatos karakterek közé soroltatta magát.

A másik, amit nem értettem, hogy ha elvileg ez egy YA, vagyis ifjúsági könyv lenne, akkor mégis hogy a fenébe került ide több szexjelenet? Ne értsetek félre, nem durva szexjelenetekre kell számítani, de mégis olyan furán hatottak egy állítólag YA műfajba sorolt könyvnél. Vagy én maradtam le valamiről? Ez nem YA könyvsorozat lenne? Mert eddig nagyon annak tűnt. Ebben a műfajban ez egyáltalán nem megszokott, itt inkább csak a lágy utalások dominálnak és ennyiben kimerül a szexualitás. Ez biztos csak nekem jött le furán, de mindenképp szóvá kellett tennem.

Azt se szeretném kihagyni, hogy az első részhez képest ez mintha lassabb lett volna. Mármint az első részben sokkal akciódúsabb és mozgalmasabb volt a történet, ott jobban dominált a poszt-apokaliptikus hangulat, hisz mindig valamilyen veszéllyel kellett szembenézniük a karaktereknek. Folyton úton voltak, menekültek, most meg inkább csak bujdostak és ültek egy helyben. Itt inkább a karakterek drámája, a kapcsolatok nehézségei és az új karakterekkel való kapcsolatok alakulásán volt a nagyobb hangsúly. Hiányoltam az izgalmat, az adrenalint és a kalandokat. Nem azt mondom, hogy rossz volt, amit kaptam, de mellette egy kicsivel több akció bőven elfért volna.

Nem tudom mit írjak, mert tetszett a könyv, meg nem is. Az előbbi oka a remek alapötlet, az érdekes és szerethető karakterek és persze a Halál. Az utóbbi oka, hogy kissé belassult a történet, hogy Evie kedvencből egy idegesítő nyafkává vált, aki egyik pasiról ugrál a másikra, és hogy az "első csapat" a könyv második felében teljesen eltűnt. Ha Evie karaktere nem változott volna ekkorát, és ha több adrenalin lett volna a történetben, akkor nagyobbat ütött volna. Mindenesetre érdekel a folytatás, remélem mihamarabb érkezik magyarul.
Ui: A magyar borító nekem nem jön be, jobb lett volna, ha marad az eredeti.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2017. szept. 8.

Maggie Stiefvater: A Hollókirály (A Hollóciklus 4.)

Fülszöveg:
Óvakodj az élőktől! Ne bízz a holtakban!
Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét.
A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik

Csak néhány könyvsorozatról mondhatom el, hogy az örök kedvenceim közé tartoznak. Ezek azok a könyvek, amik kitüntetett helyet foglalnak el a szívemben (ez kissé nyálasan hangzott, de igaz!), és amelyek összes része maximális értékelést kapott tőlem. Olyan könyvek ezek, ahol minden a helyén van: a történet, a karakterek és azok fejlődése, a humor, a komoly/komor témák kezelése, az író(nő) stílusa és a hangulat és az a plusz egyediség se hiányzik, ami mindig nagyot lök egy könyv értékelésén. Nem hiába kezdtem ezzel a kis felvezetővel a kritikát, sejthetitek, hogy A Hollóciklus könyvsorozat szintén ezen könyvek körébe tartozik.

Nem tudtam a korábbi részeknél se elégszer hangsúlyozni, mennyire imádom Stiefvater sorozatát. Valami tökéleteset alkotott meg számomra, amivel egyszerűen képtelen vagyok betelni. Az első három részt imádtam, és többször újraolvastam már, így epekedve vártam, hogy végre magyarul megjelenjen a záró kötete, A Hollókirály. Amint sikerült megkaparintanom, rögtön olvasni kezdtem és nem meglepő módon igen hamar kivégeztem. Rövid vélemény: imádtam a befejező részt. A hosszabb kifejtés pedig most következik.


Ahogy írtam a felvezetőben, ez az egyik olyan könyvsorozat az életemben, ahol az elejétől a végéig azt érzem, itt minden a helyén van. Több dologból áll össze egy olyan könyv, ami remek olvasási élményt nyújt számomra. Természetesen most csak saját ízlésemről tudok nyilatkozni, biztos vannak sokan, akiknek nem tetszett az első rész és nem is olvasták tovább. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek más tetszik, mindenki mást szeret, és ez így van jól. Én mindenesetre szeretném minél szélesebb körben terjeszteni, hogy milyen remek A Hollóciklus könyvsorozat és remélem ezzel a kritikával ráveszek néhány embert arra, hogy megpróbálkozzon vele.

A fő történetszál itt éri el a csúcspontját. Gansey nem adta fel élete nagy célját, még mindig a Hollókirály, Glendower sírját keresi és úgy tűnik meg is fogja találni. A természetfeletti szál, a mitikus elemek keverése a fő történetszállal, a karakterek saját személyes "drámájával", és e két elem fantasztikus ötvözése most sem alakulhatott volna másképp. Ha nagyon kategorizálni kellene, akkor én urban fantasynak titulálnám, de azért mégsem teljesen az. Nem a természetfeletti elemek itt a lényeg, én legalábbis nem úgy érzem, mert sosem a mágia, a miszticizmus volt a könyvsorozat erőssége. De nem ám!

Számomra két dolog a legfontosabb ebben a sorozatban. Egyrészt az írónő stílusa. Lassan halad a történet, nincsen nagy adrenalin és inkább a karakterek fejlődésén és egymáshoz való kapcsolatuk alakulásán van a fő hangsúly. Sokan talán épp ezért találhatják lassúnak, netán talán unalmasnak a könyveket, holott ez koránt sincs így. A négy főszereplő olyan remek karakter, annyira élnek a lapokon, hogy szinte már a saját barátimnak érzem őket. Stiefvater egy rejtélyes, humoros és olvasmányos stílust alkalmaz, amitől nagyon gyorsan lehet haladni a könyvvel. Imádom az apró kis humorát, főleg, mikor a karakterek belső gondolatait fejezi ki ezzel. A magyar fordításra se lehet panasz, szerencsére hozzáad az élményhez, és nem elrontja azt.

Gansey és Blue

És hát a karakterek! Korábban is méltattam őket már hosszú sorokon keresztül, de egyszerűen ők a szíve és lelke mindennek. Mind a négyen olyan mások, hogy különbözőbbek nem is lehetnének, ennek ellenére igaz barátok, akik bármit megtennének egymásért a súrlódásaik ellenére is. Néha persze veszekednek, néha persze összezördülnek és haragszanak egymásra, de ha kell, akkor mindig ott vannak és segítenek a másiknak. Korábban ugyebár csak a négy fiú volt és akkor változott meg a helyzet, mikor Blue bekerült a baráti társaságukba, ezzel megváltoztatva a történet folyását és a fiúk életét is.

A kezdetek óta sok minden változott. Egyrészt itt van Gansey és Blue kapcsolata, ami keserédesen szomorú a maga módján. Sosem kaptunk klasszikus értelemben vett szerelmi szálakat, ami nagy szerencse, mert a feleslegesen nyálas romantika elrontotta volna azt, amit nyújt a könyv. Inkább csak lopott pillantások, kis utalások és apró csókok csattantak el, és mindez olyan aranyosan, hogy csakis szurkolni lehet a párosoknak. Gansey és Blue kapcsolata sosem teljesedhetett be igazán, és az elején képtelennek tűnt, hogy két ennyire különböző ember valaha tényleg egymásba fog szeretni. A különbözéseik ellenére működnek annyira jól együtt, mert kihozzák egymás jobbik énjét.

Mi a helyzet a másik párossal? Ronan és Adam? Az első két részben én ebből semmit nem vettem észre, holott sokan írták, hogy már akkor is voltak utaló jelek. Én akkor még kételkedtem, de aztán a harmadik résztől kezdve már számomra is nyilvánvalóvá vált a dolog. Tudjátok mit? Imádom őket együtt. Az ő kapcsolatuk csak most indult el, így nem sokat láthattunk még belőlük, de már most a kedvenceimmé váltak. A másik pároshoz hasonlóan ők is kiegészítik egymást.

Nem csak szerelmes párok kapcsolatának alakulása tetszett, hanem a baráti kapcsolatok szintén. A három fiú nem is lehetne másabb, és mégis igaz barátok. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Ronan a kedvencem, (hisz biztos sokaknak ő az), őt érzem a legbonyolultabb és épp ezért legérdekesebb karakternek. Még most sem ismerhettük meg őt igazán, holott sok titka kiderült, szerintem van még benne sok rejtély és sok-sok kérdés, amire mind tudni szeretném a választ. Gansey-nek és Adamnek is megvannak a saját személyes gondjaik és problémáik és a sorozat végére mindenki megküzd a saját démonjaival.

Ronan és Adam

Három apró negatívumot említenék a végére. Egyrészt most jutottam el arra a pontra, hogy totál feleslegesnek találom Blue családját, mert ha jobban belegondolunk semmi érdemlegeset nem adtak hozzá a történethez. Persze humorforrások, és kellettek felnőttek is, akik segítik a fiatalok kalandját, de akkor sem értem, minek kellettek ennyien ide. Elég lett volna csak Blue anyja és kész. A másik, hogy ebben a részben nem kaptunk egy "méltó" ellenfélt a másik oldalra.

A korábbi részekben az "ellen oldal" szintén érdekes volt a maga módján a saját gondjaival és céljaival, hisz gondoljunk bele... Whelk, Szürke és Greenmantle mennyivel érdekesebb karakterek voltak, mint ez a démon? Ez csak egy sötét hüvely, ami mindent el akar pusztítani. Kissé túlzásnak érzem a démoni szálat, nem igazán tudom hova tenni, azt se bántam volna, ha kimarad a lezárásból és kapunk helyette egy érdekesebb emberi ellenpólust. És a vége! Jobban örültem volna, ha negatív befejezést kap, mert az olyan tökéletes lezárás lett volna, erre csak nem az lesz a vége. Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mert örülök is neki, meg nem is, de úgy hiszem, nagyobbat ütött volna, ha keserédes lesz a vége.

A Hollókirály tökéletes befejezése egy tökéletes könyvsorozatnak. Itt ér tetőpontjára a történet, itt derülnek ki a titkok és rejtélyek, miközben a karakterek közötti kapcsolatok is itt alakulnak át jelentős módon. Az apró szerelmi szálak még mindig aranyosak és szerethetőek, a fiúk és Blue igaz barátsága mind-mind követendő példa, és a természetfeletti szál végig tökéletes párost alkotott a karakterek személyes drámájával, családi gondjaikkal és saját belső démonaikkal. Sajnálom, hogy vége, de szerencsére nem teljesen, mert érkezik a spin-off sorozat Ronan főszereplésével hamarosan. Mindenképp olvasni fogom azt is, érdekel milyen folytatást lehet ennek írni, hisz A Hollóciklus fő történetszála és kérdései mind választ kaptak.
Ui: A borító megint csodaszép, remekül illik a korábbi részekhez.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2017. szept. 5.

Clélie Avit: Itt vagyok

Fülszöveg:
Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül. Hall. Csak ezt senki sem tudja. Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez, ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…

Régóta csücsült már a várólistámon ez a könyv, de nem tudnám megmondani, hogy egyáltalán miért került fel oda. A borító nem valami hívogató, egyszerű és unalmas, a fülszöveg se ígér olyasmit, amiért törném kezem-lábam, hogy olvashassam, és a túlságosan jó értékelés se valami jó jel. Főleg ha realista könyvről van szó, mert ha a jó értékelésű realista könyvet olvasok annak mindig az lesz a vége, hogy nekem cseppet se fog tetszeni.

Azért most vettem a kezembe a könyvet, mert valami rövid kis olvasmányra vágytam és csakis a könyv rövidsége miatt kezdtem neki, fogalmam se volt mire számítsak. Ez a könyv... sajnálom, de ez a könyv az elejétől a végéig egy baromság. Őszintén nem értem miért szeretik ilyen sokan és miért kapott ilyen sok pozitív értékelést, mikor az egész történet unalmas, irreális és ami még rosszabb hihetetlenül bizarr. Mondom is, hogy miért gondolom így.

Az alap ötlet jó lehetett volna. Adott nekünk egy fiatal nő, aki balesetet szenved és hónapok óta kómában fekszik. Már majdnem mindenki lemondott róla, de ő mégis "tudatra ébred", és habár még nem tér magához és nem látszik rajta, hogy menthető lenne, ő mégis hall és érzékel mindent maga körül. Az orvostudomány egyik legnagyobb kérdését helyezi az írónő a középpontba. Vajon a kómában fekvő betegek tényleg hallják, mikor hozzájuk beszélnek? Meddig érdemes bízni abban, hogy felépülnek? Meddig remélhet a család és a barátok? Meddig bizakodhatnak az orvosok, hogy valaha felépül a kómás beteg? Mind izgalmas és elgondolkodtató kérdés, amiről ezerszer szívesebben olvastam és méláztam volna el. Ez a könyv akkor ütött volna nagyot, ha egy családi/baráti dráma áll a középpontban azzal a kérdéssel, hogy megmenthető-e még vajon Elsa?

Sajnos nem ezt kaptuk, hanem egy bizarrul hihetetlen szerelmi történetet, ami a valóságban egyszerűen sosem történhetne meg. Mivel realista könyvről beszélünk, így elvárom, hogy olyan szerelmi szál legyen benne ami reális és ami akár meg is történhetne. Lehet unalmas, akár nyálas, de akkor is olyan legyen, amit el tudok hinni. Erre mit kapunk? A férfi főszereplőnk, Thibault egyik nap véletlen Elsa kórházi szobájába keveredik, hogy itt leljen egy kis nyugalmat saját gondjai elől. Ki tudja miért roppant vonzó lesz számára egy ezernyi csövön lógó, hónapok óta kómás beteg nő, így titokban elkezdi látogatni, beszél hozzá és pár nap alatt halálosan bele szeret. Én meg olvasás közben csak arra tudtam gondolni, hogy MI A FENE VAN?!

Nem vagyok én szívtelen dög, se nem érzéketlen tuskó, szeretem én a romantikát és értékelem a normálisan és reálisan megírt romantikus történeteket, de ilyen egyszerűen nem létezik. Az egész történet egy nagy baromság. Mégis ki az a normális férfi, akkor egy kómában fekvő idegen nőt kezd el látogatni és beszélni hozzá? És a nő barátai és családja miért nem akadnak ki ezen? Egy idegent engednek be a kórházi szobába, aki lehetne akár egy pszichopata is. Ilyen az életben sosem fordulna elő, kérem szépen! Főleg a nő családja nem engedne olyat a nő közelébe, akit nem ismernek és akiről nem tudnak semmit. De komolyan!

Az egész könyv épp ettől lett számomra hiteltelen és ennek következtében felettébb idegesítő. Az írónő egy roppant jó alapötletet rontott el rengeteg irreális cukormázzal és egy a valóságban sosem megvalósulható szerelmi szállal, ami önmagában egy nagy baromság. Pedig a felvetett komoly témák és azokkal kapcsolatos gondolatok engem kifejezetten érdekeltek volna, de sajnos nem ez került a középpontba, hanem éppen az, ami aztán mindent elrontott. Sajnálom, de ez a könyv egy baromság az elejétől a végéig, nem tudok rá jobb szót kitalálni, mert az, és őszintén nem értem, miért kapott ilyen sok pozitív értékelést.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/1

2017. aug. 31.

Dan Wells: Már nincs vesztenivalód (Nem vagyok sorozatgyilkos 6.)

Fülszöveg:
A nevem John Wayne Cleaver. Nem rég múltam el tizennyolc éves, és a szörnyvadászat a hobbim. Egy ideig magányosan harcoltam ellenük, később néhány kormányzati ügynök oldalán, de aztán a szörnyek megtaláltak minket. Mindenkit megöltek, úgyhogy most kénytelen vagyok egyedül folytatni.
De már nem sokáig.
Ez itt az én történetem. Annak is a vége.
A John Wayne Cleaver-sorozat utolsó, lehengerlő felvonásában Dan Wells antihőse végső leszámolásra készül a Sorvadtakkal. A Már nincs vesztenivalód a fiatal sorozatgyilkos történetének váratlan fordulatokban bővelkedő, döbbenetes lezárása.


Szavakkal nem lehet kifejezni mennyire imádom én ezt a könyvsorozatot. Ha elolvassátok a korábbi részekről írt kritikáimat, akkor kaphattok némi fogalmat a rajongásom okáról, de már akkor se tudtam igazán átadni, hogy miért olyan remek a John Cleaver sorozat. El kell olvasni és ha fogékony vagy a stílusra és témára, akkor biztosan neked is a kedvenceddé válik. Az eredetileg trilógiának indult sorozatot Wells megtoldotta még egy trilógiával, aminek roppant örültem, mert Johnból sosem elég. A második trilógia elért a végéhez, nemrég jelent meg az immár (valóban remélem, hogy tényleg) utolsó része.

Wells most sem hazudtolta meg önmagát, hisz egész kis korrekt befejezést kreált a könyvsorozat részére. Ha kötekedni akarok, akkor annyit írnék, hogy nem hozott semmi újat, hanem éppen azt, amit vártunk tőle. Ez lehet rossz vagy épp jó dolog, attól függ, ki melyik oldalról akarja megközelíteni. Személyes véleményem, hogy habár tetszett a lezárás és éppen egy olyan könyvet vártam, amire számítottam, mégis azt kell mondanom, némi hiányérzetem maradt utána. Nem rossz könyv, nem erre akarok utalni, csak szerettem volna ha jobban üt a vége, ha kapok valami megdöbbentőt vagy épp sokkolót, ami sajnos elmaradt. Így mindössze egy korrekt befejezésről van szó, ami hozta az előzőek színvonalát, de nem tett azokhoz semmi többet.

Lehet azért érzek így, mert így a 6. könyvre kezd kifulladni a téma és talán tényleg jobb is, hogy ez az utolsó rész, mert nem tudom hova lehetne már ezt tovább húzni. Ismétlem... nem arra akarok utalni, hogy rossz lett volna vagy unalmas, korántsem így volt, csak valami akkor is hiányzott a lezárásból. Valami nagy durranás a végére. Ha már kritizálni kezdtem a történetet, akkor essünk túl két negatívumon, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Már megszoktam, hogy John mellett a többi karakter lapos és említésre se méltó, de azért jó lett volna, ha végre Wellsnek sikerül egy érdekfeszítőbb mellékszereplőt kreálnia.

Mert az addig oké, hogy John még mindig remek és komplex karakter, de a többiekbe is lehetett volna fektetni némi energiát. Ez sajnos itt se történt meg, abszolút feledhető és szürke mellékszereplőket kaptunk. A másik, amit nem tudtam hova tenni, hogy John hogy a fenébe nem vette észre, hogy ott van az orra előtt, akit keres? Korábban mindig azonnal kiszúrta ki lehet a Sorvadt, most meg rögtön az elején belebotlik (ami szintén kissé irreális volt, mert pont hogy épp az ő házába sétál be és telepszik le), és fel sem tűnik neki? Holott még a legtapasztalatlanabb olvasó szemét is kiszúrja a nyilvánvaló evidencia. Jó értem... Wells kifogyott az ötletekből így a végére, és ezt a kis bakit megbocsátom neki a korábbi remek olvasási élmények miatt.


Ha ezeket nem vesszük figyelembe, akkor viszont egész jó kis könyvről van szó. John még mindig az egyik kedvenc karakterem. Sokat változott a kezdetek óta, felnőtt a maga módján, de mégis ugyanaz maradt, aki volt. Örültem annak, hogy nem vett 180 fokos fordulatot és nem "javult meg" hirtelen, mert az irtó hülyén vette volna ki magát. John pszichopata és az is marad, az olyan emberek, mint ő nem változnak meg soha. Ő is tudja magáról, hogy micsoda, és habár nem tudja levetkőzni a belső ösztöneit és késztetéseit, de próbálja azokat kordában tartani. A történet szép kis ívet zárt be a végére, hisz John új családot talált magának, akik nem helyettesíthetik azokat, akiket elvesztett, de akik között eztán normálisan (a maga szintjén normálisan) élhet, akik ismerik az igazi énjét és akik elfogadják olyannak, amilyen. Akik mellette állnak és mindezek ellenére támogatják.

Annak is örültem, hogy Brooke felszívódása után nem került a helyére semmilyen másik szerelmi szál, és nem ilyen irányba haladt a történt. Jó.. tudom... soha nem is volt klasszikus értelemben vett szerelmi szál ebben a könyvsorozatban, de én nem is hiányoltam. Ez nem erről szólt, hanem egy bonyolult lelkű és világú fiú történetét mutatja be John narrációján keresztül. John gondolatai, belső vívódása, önmaga elleni belső küzdelme és a világgal való harca az, amiért olyan egyedi ez a sorozat.

Vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet, mert egyrészt tetszett a maga nemében, de mint egy könyvsorozat befejezése, többet vártam volna. Maradt némi hiányérzetem, valami nagy dobást vártam a végére, amit nem kaptam meg. Nem azt mondom, hogy rossz, mert nem az, izgalmas és érdekes volt az elejétől a végéig az említett hibáktól eltekintve és John továbbra is örök kedvenc férfi főszereplőm marad. Sajnálom, hogy vége, meg nem is. Igazából nem nagyon lehetett volna már ezt tovább nyújtani. Remélem nem fogja az író a jövőben sem, mert ennek így kellett befejeződnie.
UI: A magyar borító valami pocsék, sajnálom, de nem tudok rá jobb szót mondani. :( Nézzétek meg az eredeti mennyivel hangulatosabb, nem igaz?

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2017. aug. 26.

Cassandra Clare: Éjfél kisasszony (Gonosz Fortélyok 1.)

Fülszöveg:
Öt év telt el a Mennyei tűz városa eseményei óta, amikor az árnyvadászok a kihalás szélére sodródtak. Emma Carstairs már nem gyászoló kislány, hanem egy fiatal nő, aki elszántan keresi szülei gyilkosát, hogy megbosszulhassa szeretteit és az őt ért veszteségeket. 
Oldalán a parabataiával, Julian Blackthornnal egy démoni cselszövést próbál felderíteni Los Angelesben, a Sunset sugárúttól egészen a Santa Monica partjait mosó, igéző tengerig követve a nyomokat. Emmának meg kell tanulnia bízni a szívében és az eszében. A szíve azonban veszélyes irányba húzza…
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Julian bátyja, Mark – akit a tündérek öt évvel ezelőtt elraboltak – egy alku részeként váratlanul hazatérhet. A tündérek mindenre hajlandók, hogy kiderítsék, ki gyilkolja a fajtájukat… és ehhez szükségük van az árnyvadászok segítségére. Ám a tündérek földjén másként telik az idő, így Mark alig öregedett, és nem ismeri meg a családját. Vajon valóban sikerülhet visszatérnie közéjük? Tényleg elengedik a tündérek?


Bevallom őszintén elég negatív érzésekkel álltam neki Cassandra Clare új Árnyvadászos trilógiájának első részéhez. Még mindig tisztán emlékszem mennyire szerettem anno (és még most is persze) az eredeti Végzet Ereklyéi trilógiát, de aztán a középszerű és abszolút felesleges újabb trilógia és az átlagos, egyszer olvasható Pokoli szerkezetek kissé elvette a kedvem attól, hogy érdekeljenek a további könyvei. Nem tetszett, hogy egy olyan brandet próbál felépíteni, amiben még ki tudja hány Árnyvadászos könyvet jelentet meg, mindezt persze úgy, hogy mindegyik könyv összefügg mindegyikkel, ezzel gyakorlatilag rákényszerítve az olvasót, hogy vegye meg az összes könyvét. Nem azzal van a baj, hogy egy Árnyvadász univerzumot épít ki, hanem azzal, hogy annyira összefűzi az egyes sorozatokat, hogy azok egymás nélkül hiányosnak és félek, hogy egyszer olvashatatlannak fognak minősülni.

Nem akarok ebbe a kérdéskörbe jobban belemenni, csak azért ezzel kezdtem a kritikát, hogy lássátok, hogy viszonyulok ehhez a dologhoz. Szóval igen... voltak ellenérzéseim az Éjfél Kisasszonnyal szemben és az sem segített, hogy Emmáék nem lettek a szívem csücskei a Mennyei tűz városában. Hogy akkor mégis mi a fenéért olvastam el? Kérdezhetnétek joggal, mire azt válaszolom, hogy igenis fúrta az oldalamat a kíváncsiságom, mert nagyon sok pozitív kritikát olvastam róla, és ott motoszkált az agyam egy rejtett kis hátsó zugában a gondolat, hogy mi van, ha igazak a pozitív kritikát és a hülye előítéleteim miatt egy remek könyvről maradok le. Milyen jól tettem, hogy engedtem a kíváncsiságomnak! Te jó ég, milyen jól! Imádtam az Éjfél Kisasszonyt, és nem hittem hogy valaha ilyet fogok mondani, de a kedvencemmé vált.


Habár imádtam a könyvet alapjaiban és főként a jó élményeimről szeretnék írni, mégis van egy-két dolog, ami nem nyerte el a tetszésemet. Kezdjük akkor elsőnek ezekkel. Az első nagy hiányérzetem oka, hogy ebben a könyvben Clare már teljesen adottnak kezeli az Árnyvadász világot és gyakorlatilag semmit nem magyaráz el az olvasónak. Úgy veszi, hogy mindenki olvasta az első két sorozatát és mindenki tud mindent, ismer mindenkit, ami nem biztos, hogy így van. Persze nagyobb a valószínűsége, hogy csak a hardcore rajongók olvassák ezt a könyvsorozatot, akik rég túl vannak a korábbi könyvein, de mi van, ha valakit mondjuk épp ez a sorozat fog meg elsőre? Mi van, ha valaki ezt veszi le elsőre a boltok polcairól? Megmondom én mi lesz szegénnyel. Gyakorlatilag nem ért semmit és zavarodottan olvassa majd a könyveit azzal a tudattal, hogy itt valami hiányzik. És valóban hiányzik mindaz, amit a korábbi két sorozatban mind-mind leírt. (Itt jön elő az, amit én nagyon ellenszenvesnek találok, mert ezzel "kényszerít" rá minket, hogy vegyük meg a többi könyvét is, ha érteni akarunk valamit.)

A másik, amit negatívként értékelek az három konkrét karakter lenne. Clare hajlamos arra, hogy felesleges mellékszereplőkkel pakolja tele a könyveit, és sajnos ez itt se alakult másképp. Most komolyan? Minek kellett ide Cristina és Diego? Abszolút felesleges karakterek, főleg a lány, a fiúnak még van is némi fontossága centurio révén, de máshogy is be lehetett volna hozni a történetbe. Minek kell ide Cristina? Emma néha neki panaszkodik, ennyi. Amúgy nélküle is menne tovább a történet. És Kit Herondale? Na ne már! Minek? Minek kellett ide ez a karakter? Mi célja van vele az írónőnek? Minek kellett egy újabb felesleges történetszálat behozni Emmáék sztorijába? Csak hogy legyen oka Jemet, Tessát és Claryéket visszahozni? De minek? Ők minek kellettek ide? Abszolút működött volna nélkülük a történet. Annyira izzadtságszagú volt számomra mindez, Clare megint annyira erőlködve próbálta összefűzni a könyveit és azok szereplőit, hogy most sem sült el jól. (Pontosan ezért nem szerettem meg Emmáékat a Mennyei tűz városában, mert ők pedig ott voltak totál feleslegesek és oda nem illőek.)

Ez a könyv legnagyobb hibája, és ha jobban belegondolunk nem csak ennek a könyvnek a hibája, hanem Clare új írási irányvonalának is. Mégis... habár eléggé húztam a szám a fenti két dolog miatt, egyszerűen nem tudtam nem szeretni a könyvet. Megkockáztatom, hogy van olyan jó, mint anno a Csontváros volt. Persze hülye lennék összehasonlítani a kettőt, mert a kettő teljesen más és vétek lenne méregetni őket egymás mellett. Míg a Csontváros "gyerekesebb" és jóval humorosabb stílusban készült fiatalabb karakterekkel, addig az Éjfél Kisasszony ennél "érettebbre" és komolyabbra sikerült. Emmáék 17-18 évesek, és nem olyan muris és mókás az életük, mint Claryéknek volt. Nincs is olyan sok humor ebben a könyvben, hanem komolyabb témákra fókuszál, de ez itt épp így működik.

Emma és Julian

Nézzük először a karaktereket. Nyugodtan kijelenthetem, hogy Emma eddig a legjobb női főszereplő, simán kenterbe veri Claryt és Tessát. Okos, erős, ravasz, bátor és minden, aminek egy igazi női főhősnek lennie kell. Ismeri az erősségeit és a gyengeségeit, mindent megtesz a céljai eléréséért és a szerettei védelméért, miközben neki is vannak félelmei és gyengeségei. Gyerekkoruk óta legjobb barátok Juliannal és mióta parabataiok lettek még közelebb kerültek egymáshoz harcosokként és barátokként is. Sőt... túl közel. Mindig érdekelt milyen lenne, ha két parabatai egymásba szeretne, hogy tulajdonképpen miért tiltott a szerelmük, és erre most megkaptam a magyarázatot.

Emma és Julian kapcsolata teljesen más, mint a korábbi párosoké, hisz ők nem most ismerkednek meg, hanem gyerekkoruk óta ismerik és szeretik egymást. Így gyakorlatilag nincs nagy felvezetés, hanem rögtön azzal indul a sztori, hogy mindketten titokban éreznek valamit a másik iránt, valami többet, mint amit kellene. A kapcsolatuk így egészen más ívet fog leírni, mint Clary és Jace vagy épp Tessa és Will kapcsolata, és ennek mindenképp örülök. Persze ők is bénáznak és szenvednek már most és gondolom fognak még eleget a folytatásban, de valamiért mégis szurkolok nekik, mert sokkal mélyebbnek és igazabbnak érzem a kapcsolatukat és az azzal járó nehézségeket, mint a korábbi két páros esetében.

Nem csak Emma érdekes karakter, hanem Julian és a Blackthorn család többi tagja szintén. Julian egy megtört lélek, aki habár abszolút normális jófiúnak tűnik, korántsem az, ahogy ez kiderül a történet folyamán. Nyugodtan kijelenthetem, hogy ő az egyik megtört karakter a könyvben, aki rengeteget tűrt és szenvedett magában, akinek sok-sok nehézséggel kellett megbirkóznia, aki sok titkot rejteget. Emma közvetlenebb, pimaszabb és játékosabb, Julian inkább elmélkedő, nyugodtabb és csendesebb és épp ezért egészítik ki egymást annyira jól. A Blackthorn gyerekek közül talán Ty az egyetlen, aki valamennyire érdekesnek tűnik jelenleg, de még ő se kapott olyan nagy szerepet, hogy igazán megismerhessük a furcsaságain túl.

Semmiképp se szeretnék elfeledkezni Markról, a legidősebb Blackthorn fiúról. Persze sejthettem volna, hogy most sem a főszereplők lesznek a kedvenc karaktereim, de ki hitte volna, hogy épp Markot szeretem meg ennyire? Én semmiképp. Mark a legjobban kidolgozott karakter, a leginkább megtört és legérdekesebb szereplő ebben a könyvben. Vívódása a tündér fele és a családja között, vívódása, hogy ki is ő valójában és hova tartozik, a normális világba való visszailleszkedésének nehézségei és a szerelmi szála mind-mind remek volt és ezek miatt vált szinte már az elejétől a kedvencemmé. Az ő karaktere mindenképp a legösszetettebb és ő tette meg a legnagyobb utat. És a szerelmi szála! Mark és Kieran annyira szuperek voltak együtt, hogy azt öröm volt nézni.

A Blackthorn család

A könyv története sem okozott csalódást. Egy nyomozási szál van a középpontban, ami szintén újdonságnak számít a korábbiakhoz képest. Mintha egy Árnyvadász világba oltott detektív regényt olvasnék némi családi drámával vegyítve, és kész a tökéletes recept. Clare most nagyon eltalált valamit, nekem tetszett a fő történetszál, a nyomozás, a gyilkos kiléte és indokai. Főleg annak örültem, hogy most végre egy olyan "fő gonosz" áll a másik oldalon, aki nem a hatalomért küzd (mint Valentine és Mortmain tette), hanem akinek indokai sokkal mélyebbek és szomorúbbak, és akivel épp ezért valamilyen szinten együtt lehet érezni. Hisz ő csak az elveszett szerelmet (szerelmét) akarta visszakapni. Épp ezért annyira tragikus az ő története, és esküszöm valamilyen szinten drukkoltam neki, mert tökéletesen megértettem az indokait és a haragját.

A korábbi könyvekben a tündérek valahogy mindig háttérbe szorultak a vámpírok, várfarkasok és boszorkánymesterek mellett, és épp ezért is érdekelt ez a könyvsorozat, mert tudtam, hogy itt a tündérek nagyobb szerepet fognak kapni már csak azért is, mert Mark és Helen félig ugyebár tündérek. Persze arra nem számítottam, hogy most nem a Tündérkirálynő fog újra gonoszkodni, hanem épp ellenkezőleg. Ebben a könyvben a másik udvar, az Ellenudvar (ami tök bénán hangzik, így én az eredeti angol kifejezést használom a jövőben), vagyis az Unseelie udvar kerül előtérbe. Kissé fura, mert eddig róluk gyakorlatilag semmi szó nem esett, sem arról, hogy két külön udvar lenne, a Seelie udvar a Tündérkirálynővel, és az Unseelie udvar a Tündérkirállyal. Van egy olyan érzésem, hogy az Unseelie udvar és a királyuk még többet fog a folytatásban szerepelni, vagyis nagyon remélem, főleg Kieran és Mark kapcsolódása révén, és mert a "fő gonosz" ténykedéseihez szintén volt közük. Remélem így lesz, mert engem nagyon érdekelnek.

Nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni Clare új trilógiájának bevezető része, mégis így lett. Persze volt benne egy-két dolog, amivel nem értek egyet és ami szúrta a szemem, de összességében teljesen magával ragadott a történet, ami végig izgalmas és fordulatos volt, remek karakterekkel és két remek szerelmi szállal, komolyabb témákkal és egy abszolút emberibb és megtörtebb " ellenséggel", mint akikkel korábban találkozhattunk. Iszonyúan várom a folytatást, remélem érkezik mihamarabb magyarul.
UI: A borító valami csodaszép és követi a korábbi trendet, vagyis az egyik főszereplő van a tetején. Az első rész Emmát ábrázolja.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2017. aug. 17.

J.A. Redmerski: Megölni Sarait (Gyilkosok társaságában 1.)

Fülszöveg:
Sarai mindössze tizennégy éves volt, amikor édesanyja kiszakította az általa ismert világból, hogy attól kezdve egy kegyetlen drogbáró mellett éljen Mexikóban. Idővel a lány elfelejtette, milyen a normális élet, ám sosem adta fel a reményt, hogy egy napon elszökhet a telepről, ahol az elmúlt kilenc évben fogva tartották. 
Victor hidegvérű bérgyilkos, aki Saraihoz hasonlóan, kiskora óta mással sem találkozik, csak halállal és erőszakkal. Mikor a telepre érkezik, Sarai meglátja a férfiban a lehetőséget a szökésre. Ám a dolgok nem a terve szerint alakulnak, és a lány egyik veszélyes férfi karmai közül a másik szorításába kerül.
Menekülés közben Victor egyre kevésbé hallgat az ösztöneire, és úgy dönt, segít Sarainak. Ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, Victor azon kapja magát, hogy bármire képes azért, hogy megóvja a lány életét, akár még a testvérével, Niklasszal való kapcsolatát is feláldozná, aki mostanra – csak úgy, mint mindenki – holtan akarja látni Sarait.
Ahogy Victor és Sarai lassan megtanulnak bízni egymásban, a köztük lévő különös vonzódás pedig erősödik. Ám lehet, hogy végül tapasztalata sem lesz elég, hogy megmentse a lányt, mivel az olyan hatással van a férfira, ami a saját halálához vezethet.


Nem sok New Adult (továbbá NA) könyvet olvasok, mert ahogy tapasztaltam két dologról szólnak. Rengeteg értelmetlen nyavalygásról és mellé egy komoly témáról, amit persze csak felületesen kezel az író és ahelyett, hogy megérintene, inkább csak felidegesít vele. Mellé kapunk egy szürke főhősnőt és egy "álompasit", akire csorgatni kellene nyálam, de ez valahogy sosem jön össze, mert a pasiról semmi egyéb nem derül ki, csak annyi, hogy jól néz ki. Ki ne felejtsem a sok értelmetlen összeveszést, félreértés, megcsalást és miegymást. Klisé, klisé hátán. De nem szeretnék lemondani a műfajról, így néha próbálkozom.

A Könyvmolyképző "Rázós könyvek" sorozatának egyik nemrég megjelent darabja, a Megölni Sarait. Miért keltette fel az érdeklődésemet? A fülszöveg nem ígér semmi olyat, amitől azonnal kézbe vettem volna. Nem. Most nem az fogott meg. Megmondom őszintén, hogy a felszínes énem előtörvén a borító alapján választott. Nem tudom miért, de nekem ez a borító baromira tetszik. A színvilág, a hangulat, amit sugall és magában az egész. Szóval igen, ezt a könyvet csakis a borítója miatt szerettem volna elolvasni.

Jó döntés volt? Határozottan igen. Mikor már azt hittem nem találhatok új NA kedvencet Tarryn Fisher Szeress, ha hazudok is könyvsorozata mellett, akkor megérkezik Redmerski és egy olyan remek könyvet készít, hogy esküszöm rögtön a kedvencemmé vált. Nagyon tetszett a könyv az elejétől a végéig több okból kifolyólag. Egyrészt imádtam a történetet. Végig olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy akciófilm elevenedve meg előttem. Olyan pörgős és izgalmas, olyan hangulatos és érzelmes volt a történet, hogy nem lehetett unatkozni rajta. Néhány durvább rész, némi gyilkolás és ez-az, egy kis erotika itt és ott, és kész a tökéletes egyveleg. A recept tökéletesen lett összerakva, az írónő megtalálta az egyensúlyt, hogy ne legyen túl véres, túl nyálas, túl erotikus, se túl unalmas. Mindezek volt egyszerre, de egyik se ment a másik rovására.

Ha a műfaját kellene meghatároznom, akkor krimiként vagy "akciókönyvként" (az akciófilmek mintájára) tudnám leírni. Ezzel szerintem elmondtam mindent. Persze nem Redmerski találta fel a spanyolviaszt és hozza azért a tipikus kliséket is, de ezek most mégsem zavartak, mert mellette olyan pluszokat tudott nyújtani, amitől a korábbiakat nyugodt szívvel el tudtam nézni.

A másik ok, amiért tetszett, az maga a főszereplő. Ahogy haladt előre a történet úgy kedveltem meg egyre jobban Sarait. Sok borzalmas dolgon ment keresztül és emiatt teljesen kiégett lelkileg. Már nem az a lány, aki azelőtt volt. Mégis szökni akar, hogy visszakapja a normális életét, csak aztán jön rá, hogy a normális élet már nem opció számára. Nem egy nebáncsvirág ő, és sokkal erősebb és okosabb, mint amilyennek az elején tűnhet. Megismerhettük őt a végére, de úgy hiszem még mindig vannak titkai, van még olyan oldala, amit nem láthattunk.

Kihasználva az egyetlen szökési lehetőségét évek óta, Victortól próbál segítséget kérni, aki maga sem egy paprikajancsi. És még finoman fogalmaztam. Túlzottan finoman. Victor egy rejtélyes és kiismerhetetlen bérgyilkos, aki egy bérgyilkos szervezet talán legjobb embere és aki minden bűntudat nélkül lepuffant akárkit. Ő Victor, aki persze nem olyan kegyetlen és megközelíthetetlen, mint amilyennek elsőre tűnik, van neki gyengéd oldala is, amit Sarai hoz elő belőle. Mindketten nagy hatással vannak egymásra, hisz Sarai hatására Victor "elpuhul" egy kicsit, (főleg a lánnyal), mialatt Victor hatására Sara megerősödik és rájön, hogy milyen életet szeretne eztán magának. És persze, hogy nem a nyugodt kertvárosi élet mellett dönt...

Mivel váltott nézőpontos történetmesélést alkalmaz az írónő, így mindkettejük gondolataiba beletekinthetünk. A történet haladásával párhuzamosan, az együtt átélt szörnyűségek és megpróbáltatások közelebb hozzák őket egymáshoz és rájönnek milyen jól és milyen összhangban tudnak együtt dolgozni. A kapcsolatuk is hihetően alakul, nem lett kapkodós, se tutyi-mutyi az egész. Tehát maga a szerelmi szál se olyan idegesítő, mint általában lenni szokott az NA könyvekben, mert azon kaptam magam, hogy szurkolok nekik.

Van még egy karakter, akit mindenképp szeretnék megemlíteni, ő pedig Niklas. Ugyanannak a bérgyilkos szervezetnek dolgozik, mint Victor és mint kiderül, ő Victor öccse. Fura kapcsolat van köztük, mert annak ellenére, hogy testvérek és ugyanazt csinálják, valami mégis közéjük áll és nem teljesen tudnak megbízni egymásban. Niklasról sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mit akarhat, hogy mi a valódi célja, de szerencsére az lett, amit vártam. Érdekes karakternek ígérkezik ő is, remélem a folytatásban még többet megtudhatunk róla.

Holott a műfaj nem a kedvencem, ez a könyv mégis iszonyatosan tetszett. Izgalmas, pörgős és kissé véres történet, melyben két remek főszereplő viszi a hátán sztorit. Mindketten komplex karakterek, saját tragédiákkal, saját gyengeségekkel és saját célokkal. Váratlanul keresztezik egymást az útjaik, de aztán rájönnek, milyen jól tudnak együtt dolgozni. Remek bevezető volt, mihamarabb ide a folytatást! Remélem érkezik minél hamarabb!

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2017. aug. 12.

Kevin Hearne: Átverve (A Vasdruida krónikái 4.)

Fülszöveg:
Atticus O’Sullivan, az utolsó druida nem maradt volna életben a kelta ravaszság nélkül kétezer évig. Így amikor a bosszúálló norvég istenek végezni akarnak vele, a még ravaszabb navahó isten, Prérifarkas segítségével elhiteti velük, hogy sikerült megölniük, felaprították az arizonai sivatag kellős közepén.
De a trükkös Prérifarkas nem osztogatja ingyen a segítségét. Mire kettőt pislogna, Atticus vérszomjas, sivatagi alakváltókkal találja magát szemközt, amiket a navahók bőrcserélőknek hívnak. Amikor a druida már azt hiszi, hogy kézben tartja a dolgokat, csúnyán elárulja valaki, akiről soha nem hitte volna. Atticus elhatározza, hogy ha ezt túléli, soha többet nem hagyja magát átverni. Milyen szép utolsó szavak!

Szeretem ezt a könyvsorozatot, pedig ha jobban belegondolunk tucatnyi ehhez hasonlót lehet találni. Tipikus urban fantasy annak minden szükséges kellékével együtt, mégis sokan imádják, mert ott van benne az a kis plusz, amitől kiemelkedik a többi közül. Nem azt mondom, hogy a kedvencem, nem a "többszöri újraolvasós" kategória, és nem remegek a folytatásért, de ha megjelenik a következő rész magyarul, akkor mindig sort kerítek arra, hogy elolvassam.

Lassan, de biztosan érkeznek magyarul a sorozat részei és jelenleg a negyediknél tartunk, ami az Átverve címet kapta. Találó cím, mert többszörös átverésről van szó, hisz nem csak Atticus veri át a bosszúra szomjazó Isteneket, hanem magát Atticust is átverik, így ismét nagy bajban találja magát. A korábbi könyvek történetei valahogy sokkal mozgalmasabbak voltak, ott valahogy jobban izgultam a történteken, valahogy csavarosabbnak éreztem a fordulatokat, amit sajnos most nem tudok elmondani. Az elejétől a végéig kiszámítható volt, amitől némileg csökkent az olvasási élmény, és nem éreztem olyan mozgalmasnak, mint a korábbi részeket. Jó... néha kellenek "lassabb" részek, én megértem, de akkor is hiányoltam a csavarokat és az izgalmakat. Nem ezt szoktam meg ennél a könyvsorozatnál, talán ezért érzek némi hiányt a negyedik rész olvasása után.

A másik, ami nem tetszett, hogy Leif hirtelen Atticus ellen fordult és gyakorlatilag (na jó, nem csak gyakorlatilag, hanem tényleg!) elárulta őket. Nagyot süllyedt a szememben és teljesen érthetetlennek tartom a pálfordulását, főleg azután, amit Atticus érte tett. Teljesen zavaros számomra az egész, kicsit mintha az író nem tudott volna már mit kitalálni, és ezért minden ok nélkül egymásnak ugrasztotta őket. Leif miért nem kérte normálisan Atticus segítségét? Hisz hosszú évek óta barátok voltak, miért ne segített volna neki? Ha győzködi egy kicsit, végül biztos belement volna. De nem... ő inkább elárulja a barátját holmi ostoba indok miatt, aminek persze következményei lesznek. A karakter kissé kifordult magából és mintha nem önmaga lett volna.

Atticus és Granuaile

A negatív dolgok mellett persze még mindig szeretem a könyveket, mert nem lehet nem szeretni. Könnyed, szórakoztató olvasmány, a stílus és a hangulat miatt olvastatja magát. Nem valami hosszú, így gyorsan lehet haladni vele. Ha mindez nem lenne elég, még mindig ott van a remek főhős, Atticus, aki egy igazi figura a maga módján. Egy valódi férfi minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Olyan dumákat nyom le magában és Oberonnal, amin sírva lehet röhögni, a poén faktor most sem maradt ki hála az égnek, hisz ez a sorozat egyik szerethetőbb aspektusa.

A másik pedig, hogy az író olyan szeretnivaló módon ábrázolja Atticus és hű kutyája, Oberon "kapcsolatát, hogy még nekem is kedvem támad ahhoz, hogy beszerezzek egy kutyát, pedig alapjáraton rühellem őket. (Igen, abszolút macskapárti vagyok.) Oberon szintén nagy forma még ha csak egy kutya is, de valahogy olyan remek "karaktert" kreált neki az író, hogy néha szinte el is felejtem, hogy nem emberről, hanem csak egy kutyáról van szó. Az ember és állat közti szeretet felhőtlen példája ők ketten.

Aztán ott van még Granuaile, aki Atticus druida tanítványaként csatlakozott a díszes társaságukhoz, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a csapat tagjává vált. Üde színfoltot hoz egy nő Atticus és Oberon kis "családjába". Őszintén megmondom nem tudom mit gondoljak Granualie-ről. Itt van ez a nő, akiről nem sok mindent tudunk, és aki eddig nem nagyon lopta be magát a szívembe, mert Atticus és Oberon mellett olyan kis semmilyennek tűnik. Nem értem, hogy pontosan mit akar vele az író, mert néha úgy tűnik, hogy van közte és Atticus közt valami, néha meg csak úgy vannak, mint a tanár és a diák. Ha valóban össze szeretné őket boronálni, akkor jobban fel kellene izzítani a levegőt köztük, mert ez eddig nem nagyon érzem a szenvedélyt és a vonzalmat.

Talán ezt a kötetet érzem a leggyengébbnek a sorozatban, sem a történet nem valami izgalmas és ötletes, sem a karakterek nem haladtak előre. Persze még mindig iszonyat olvastatja magát a könyv, és ha nem szólna semmiről, talán még akkor is kedvtelve olvasná mindenki tovább, de azért lássuk be, ennyi hosszú távon nem lesz elég. Remélem a következő rész megint izgalmasabb lesz történetügyileg, és akkor ezt a kis kilengést el is felejthetjük.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2017. aug. 9.

Wonder Woman (A Csodanő)

A történet:
Nem hívták mindig Wonder Womannek. Valaha ő volt Diana (Gal Gadot), az amazonok hercegnője, aki egy távoli, titkos szigeten, csupa nő között élt. Uralkodónak nevelték, legyőzhetetlen harcosnak képezték ki, de békében teltek a napjai.
Míg meg nem látta az első férfit.
Egy pilóta (Chris Pine) lezuhan a parton, és óriási háborúról beszél a páncélba öltözött nőknek, amely a kinti világban dúl. Diana biztos benne, hogy ő véget tudna vetni a vérengzésnek, a lábadozó pilótával együtt elhagyja az otthonát, és beleveti magát a harcba.
Csak a küzdelem közben érti meg, mibe keveredett, de akkor már nincs visszaút. Véget akar vetni minden háborúnak, és közben rácsodálkozik saját, emberfeletti erejére... és megsejti, hogy mi a végzete... (Forrás: port.hu)


Gyermeki rajongással várom és figyelem, ahogy a DC próbálja felépíteni saját filmes univerzumát a Marvel példáját követve. Habár DC rajongó lévén egyértelműen elfogult vagyok, azt még én is beismerem, hogy eddig inkább kisebb sikereket tudhatnak maguk mögött. és lássuk be nem nagyon jöttek be a számításaik. A Superman filmet hagyjuk, mert én kétszer is bealudtam rajta, miután csak sikerült végig néznem. A Batman Superman ellen - Az igazság hajnala nekem bejött sokakkal ellentétben, de azért azon is lehetett volna mit javítani. És az Öngyilkos Osztag. Nekem ez is tetszett, annak ellenére, hogy láttam és elismerem a hibáit. (Elfogult vagyok, kövezzetek meg érte.)

Idén elérkezett a következő filmes próbálkozás, a Wonder Woman, mely gyakorlatilag a novemberben érkező Igazság Ligája film felvezetőjének tekinthető. Wonder Womanről nem sokat tudtam, gyakorlatilag csak annyit, amennyit az előzetesben tudni lehetett, így mondhatni "szűz fejjel" ültem be a moziba, mert nem tudtam, mire számítsak. Hallottam a sok pozitív kritikát, így megnőttek hirtelen az elvárásaim, melyeket a film szerencsére sikeresen megugrott. Igazak voltak a pozitív elismerések, ez a film egy korrekt módon összerakott darab.


Nekem nagyon tetszett és örülök annak, hogy a DC végre egy olyan filmet rakott le az asztalra, amit nem csak a rajongók, hanem a kritikusok szintén elismernek. Hirtelen azt sem tudom, hol kezdjem, de azért megpróbálom részletezni, miért olyan jó film a Wonder Woman. A legfontosabb indok mi más lehetne, mint hogy végre egy női szuperhős kerül a középpontba. Ez azért korszakalkotó a maga módján, mert ilyen nagy költségvetésű, hollywoodi produkcióban először láthatunk női szuperhőst főszereplőként megelevenedni a vásznon. Szeretem a női főszereplős történeteket, főleg akkor ha az a főszereplő tényleg érdekes és szerethető karakter. Diana pedig mindenképp az.

Ennyi persze nem lehet elég a sikerhez, kellett ide más is. A film tulajdonképpen Diana történetének kezdetét tárja elénk, életének azt a korszakát, mikor kilépve a naiv és ártatlan "gyerekkorból" megismeri a való világot annak minden borzalmával együtt. A történet az 1. világháború idején játszódik és habár a háború nagy szerepet kap benne, mégse azon van a hangsúly. A történet izgalmas és látványos, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy Diana hogyan ismerkedik meg a "való világgal", hogyan illeszkedik be az emberek életébe, hogyan ismeri meg a szerelmet és hogyan szenvedi el élete első nagy csalódásait és veszteségét.

Diana, mint karakter szép utat tesz meg. Okos, bátor, erős, ám végtelenül naiv fiatal lányként kezdi, és közben fokozatosan alakul át egy olyan igazi női példaképpé, akire mindannyian bátran felnézhetünk. Aki kitartóan és félelmet nem ismerve küzd a céljaiért, aki nem fél senkitől és semmitől, aki hisz az emberekben és a barátaiban, aki végtelenül hűséges azokhoz, akiket szeret. Igazi nő ő minden porcikájában, igazi példakép lehet bárki számára.


Személy szerint nekem az is tetszett, hogy habár volt a filmben némi romantikus szál, nem ezen volt a hangsúly, hanem finoman maradt a háttérben a fő történetszál mögött. Ha jobban belegondolunk, nem is nagyon volt itt semmi említésre méltó, mert mielőtt jobban kibontakozhatott volna a dolog, a sors ugyebár közbeszólt. Örültem annak, hogy ezen a téren tragikus lett a film vége, mert így valahogy még nagyobbat ütött számomra. Ez a veszteség kellett ide, hisz ezek azok a dolgok, amik igazán formálhatják egy karakter jellemét. Diana életútjába kellett mindez, az első igazi nagy veszteség.

A film szépen egyensúlyoz a komolyság és a poénok között. Szerencsére a poénos részek tényleg azok voltak, többször is őszintén mosolyodtam el, nem érződött az erőltetettség, mint néha szokott az ilyen esetekben. Két kisebb negatívumot nem szeretnék kihagyni. Személy szerint örültem volna annak, hogy ha az amazonok nem csak az elején szerepelnek, hanem mondjuk később szintén feltűnnek, nekem hiányoztak a film többi részéből. A másik a papírmasé fő gonosz, akinek most sem tudtak értelmesebb célt kitalálni, minthogy el akarja pusztítani a világot, mert éppen ahhoz van kedve. Fő gonoszok terén a DC most sem erőltette meg magát. Jobb lett volna, ha a végén kiderül, nincs semmilyen Árész, én őszintén azt hittem, így lesz, de sajnos nem ez lett a vége.

Valóban jól sikerült film lett a Wonder Woman, a DC most valahogy megragadta azt, amit kellett és szerencsére nem lőttek (ismét) mellé. Ezek után bizakodva várom az Igazság Ligáját, remélem nem kell majd csalódnom. És talán a korábbi negatív kritikák hatására, a DC végre összeszedi magát és  a soron következő filmjeik is jobban sikerülnek majd, mint a korábbiak. Meglátjuk, de én drukkolok.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2017. aug. 5.

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok (Ambrózy báró esetei 2.)

Fülszöveg:
1900 ​ősze.
Budapest székesfőváros a perzsa sah látogatására készül. A titokzatos keleti uralkodó teljes udvarházával egyetemben járja be Európát, mindenhol rendkívüli érdeklődést, sőt rajongást váltva ki.
Rudnay Béla rendőrfőkapitányt azonban egészen más nyomasztja: számos olyan gyilkossági ügy aktája hever az asztalán, amit a legkiválóbb detektívjei sem voltak képesek felderíteni. Vajon a ferencvárosi szatócs miért ölte meg a Bécsből öngyilkossági szándékkal Budapestre érkező festőt – a frissen alkalmazott cselédlány miért mérgezte meg úrnője édesanyját, akit addig sohasem látott – a hamburgi kémiatanár miért utazott Triesztbe, hogy ott a vonaton lelőjön egy általa sohasem látott, tízéves kisfiút? A minden lében kanál Hangay Mili kisasszony és az ő morc bárója nyomozásba kezd, nem tudván, hogy életük máris veszélyben forog.


Csaknem egy éve, hogy az első részt nagy szerencsémre a kezembe vettem és még ma is emlékszem, milyen kellemes meglepetést volt számomra. Azért írom, hogy nagy szerencsémre, mert kicsit félve olvasok kortárs magyar könyveket. Ennek egyszerű oka van. Ha negatív kritikát írsz egy magyar könyvről, akkor az író és/vagy rajongói megtalálnak és nekem nincs kedvem senki pocskondiázását olvasgatni. Nem mintha érdekelne ki mit gondol, de azért nem szeretném ha a blogom virtuális csatatérré változna. (Jó tudom, vannak normális magyar írók és rajongóik, de azért lássuk be, az a ritkább eset, hisz mind hallottunk már ezt-azt.)

Szerencsére Böszörményi Gyula új könyvsorozata esetében ez a félsz nem vált valóra, mert az első részről csakis pozitívan tudtam nyilatkozni. Nem volt kétség akkor sem, hogy olvasni fogom a folytatást és lám most került sorra. Valami másra vágytam az előző negatív olvasási élményem után, így műs műfajt vettem elő és kis gondolkodás után erre a könyvre esett a választásom. Ha röviden és tömören kellene fogalmaznom, akkor imádtam. De ez így elég sivár kritika lenne, így következzen egy kis kifejtés, miért lett legalább olyan jó a második rész, mint az első.

A műfaja is szokatlan a maga módján, hisz nem nagyon tudnék mondani hasonló magyar könyvsorozatot. Magyar történelmi nyomozós, méghozzá nem férfi főszereplővel, ahogy azt várná az ember, hanem egy női főszereplővel. Vagyis ha pontosabbak akarunk lenni, akkor két női főszereplővel. Az író olyan aprólékosan alkotja meg a könyv atmoszféráját és hangulatát, hogy tényleg elhiszem, hogy abban a korszakban járok. Persze avatatlanként nem tudom, hogy mi korrekt történelmileg és mi nem, de az író biztos alapos háttérmunkát végzett, így tudom, hogy mindent hitelesen ábrázolt a könyvében.

Komoly kutatói munka áll a háttérben, mely a karakterek szokásain és beszédén érezhető a leginkább. Korabeli jó kis magyaros kifejezések teszik színessé az olvasás élményét. Nekem nagyon tetszik ez a stílus, a hangulat és ez az egyedi műfaj, amivel korábban nem találkoztam. Olvastatja magát a könyv, hisz a történet roppant izgalmas és fordulatos. Ismét egy nyomozási szál áll a középpontban, vagyis ha pontosabb akarok lenni, akkor több nyomozási szál egyszerre. Ambrózy báró és Mili ezeket próbálják megoldani. Érdekes volt ez a történeti szál, próbáltam megfejteni a rejtélyeket, de nem az lett a végkifejlet, amit én magamban kigondoltam.

A második rész ugyanúgy két narrátorral operál, hisz Mili és a báró története mellett, ismét láthatjuk, hogy alakul Emma sorsa. Ugyebár nem halt meg az első rész végén, hiába tudja úgy a húga Mili. Emma pedig ismét nagy galibába kerül. Közben persze közelebb vezet az útja, fokozatosan vissza a családjához és az események különös alakulása révén éppen abba az ügybe keveredik bele hosszú szálak révén, amiben Mili és Ambrózy báró nyomoznak. Jó, persze még messze van a nagy találkozás, és kicsit csalódott is vagyok, mert azt hittem, hogy a könyv végén a két testvér végre megtalálja egymást, de nem így lett. Úgy tűnik erre várnunk kell a következő részig. (Ami szerencsére már megjelent, így tuti hamarosan olvasni fogom.)

Nagyon kedvelem a három főszereplőt, én legalábbis a következő hármat tekintem annak. Mindegyik érdekes és abszolút szerethető karakter a maga módján. Mili a kissé néha naiv, de talpraesett, okos és ravasz fiatal hölgy, aki legalább olyan ügyesen oldja meg a rejtélyeket, mint a báró. Ambrózy báró, vagyis Richárd, aki egyértelműen maga is egy hatalmas rejtély. Mi történt vele, amitől olyan lett, amilyen? Mi az ő története? Hogy lett egy magyar nemesből különc nyomozó? Miért nincs még felesége és családja? Nem sokat tudtunk meg eddig róla, csak tapogatózunk a sötétben Mili-vel együtt. Azért remélem lassan már csepegni fognak az infók, mert engem nagyon érdekelne az ő sztorija is.

Szépen alakulgat Richárd és Mili kapcsolata, lassan, nagyon lassan, de kicsit már forr köztük a levegő. Eddig még nem kaptunk sok romantikát, ami jobb is így, de azért ezen a téren szintén lehetne némi előrelépés. És ott van Emma, aki még mindig bujkál és menekül, aki még mindig nem mer hazatérni a családjához, és aki egy új álnéven próbál boldogulni, de újra hatalmas galibába kerül. Szegénynek egyre rosszabb a sorsa, holott csak annyit szeretne, hogy békében éljen és ne akadjanak a nyomára azok, akik ártani akarnak neki. Közben pedig nem is sejti, hogy a húga közelebb van hozzá, mint ahogy gondolná. Közelednek a szálak és lassan biztosan összeérnek. Mielőtt kihagynám, még mindenképp megemlíteném Tarján Vilit is, akit szintén kezdek megkedvelni. Ez a fiatal újságíró ugyanolyan jópofa, mint a többiek. 

Most sem kellett csalódnom, mert a Rudnay-gyilkosságok talán még jobban tetszett, mint anno az első rész. Imádom a karaktereket, tetszik ez a szokatlan műfaj és a könyv hangulata és a történetre se lehet panasz, mert végig fent tartotta az érdeklődést. Izgalmas volt, nem lehetett unatkozni rajta. A két lány története fokozatosan fut össze, és remélem a következő részben végre egymásra találnak a testvérek. Mihamarabb jöhet a folytatás!

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...