American Crime Story: The Assassination of Gianni Versace (Amerikai Bűnügyi Történet: Gianni Versace meggyilkolása)

Nem is emlékszem igazán, hogy fedeztem fel magamnak a sorozatot, de arra igen, hogy teljesen véletlen történt. Az lepett meg a legjobban, hogy nem tudtam, hogy az American Horror Story készítői elindítottak egy másik antológia sorozatot. Az American Crime Story az előbbivel ellentétben híres, valóban megtörtént bűnügyeket elevenít fel és mutat be a nézőknek mindezt fiktív köntösbe ágyazva. De ez szerintem nem gond, hisz mégis csak egy sorozatról van szó, nem pedig egy dokumentumfilmről. Az ACS minden évada más-más történetről szól. Az első évad az O.J. Simpson ügyet dolgozza fel, és a második évad szól Gianni Versace meggyilkolásáról és Andrew Cunanan ámokfutásáról.

Engem a Gianni Versace ügy jobban érdekelt, ezért kezdtem inkább a második évaddal, de tervezem, hogy az első évadot szintén megnézem, mert sokak szerint az jobban sikerült. A második évad kilenc részből áll, a részek nagyjából 40-50 percesek, csak felirattal érhető el, tudtam szinkron még nem készült hozzá. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagyon bejött a sorozat, szerintem remekül sikerült. Mindjárt felvázolom, hogy miért gondolom így.

De előtte lássuk miről szól maga a történet. 1997 július 15.-én reggel Gianni Versace elindul, hogy megvegye a szokásos reggeli újságját. Hazafelé tartván épp a villája kapuja előtt váratlanul odalép hozzá egy férfi és két lövéssel végez vele. Innen indul a történet és aztán visszaemlékezések során és "fordított" történetmesélés révén tárul fel előttünk a teljes történet, hogy ki és miért ölte meg a híres divattervezőt.

Először is nekem nagyon tetszett, hogy fordított történetmesélést kaptunk, kicsit olyan érzésem volt, mintha a Mementot néztem volna. Gianni meghal rögtön az első részben, de a visszaemlékezések révén ennek ellenére igenis nagy szerepet kap a sorozatban. Több oldalról megismerhetjük a sztorit és nincs is igazi főszereplő. Ha mindenképp főszereplőt kellene választani, akkor Andrewt kellene mondani, de mivel nem csak az ő szemszögét látjuk, nem csak az ő története kerül bemutatásra, így én semmiképp se nevezném annak.

Ebből kifolyólag örültem annak, hogy két szálon futott a cselekmény. Megismertük Andrew múltját, bemutatva, hogy milyen volt a gyerekkora, milyen családból jött, és milyen ember lehetett valójában. Hogy miért kezdhetett gyilkolásba és mi motiválhatta arra a sok szörnyűségre, aminek végül a saját öngyilkossága vetett véget. Mellette Gianni életútja szintén bemutatásra kerül, hogy honnan jött, miként kezdte és milyen életet élt immár híres emberként. Vele kapjuk meg a családját, ők sem maradhatnak ki. Azért írom mindezt feltételes módban, mert ugyebár azóta sem derült ki, hogy Andrew Cunanan miért kezdett valójában ámokfutásba és hogy mi volt az igazi indoka a gyilkosságokra. Sok spekuláció született az ügyben és a sorozat ezeket használja fel, de nem lehet tudni, hogy valóban így történtek-e a dolgok.

A sorozat dramaturgiai felépítése tehát fiktív és csak erősen spekulált tényeken és motivációkon alapul, de szerintem ez mégsem akkora gond, mert ismétlem, nem egy dokumentumfilmről van szó. Logikusan építették fel a karakterek életútját, tetteit és azok okait, így nem nagyon lehet ebben hibát találni. A fordított történetmesélés, Versace és Cunanan életének éles párhuzamba állítása révén a sztori végig fenntartja az érdeklődést, nem lehet unatkozni rajta. Kicsit elbújtatott üzenetként megkapjuk, hogy míg Versace keményen megdolgozott azért, hogy elérje az álmait és sikeres élete legyen, mellette Cunanan kemény munka nélkül, pusztán hazudozással és magát mindig másnak mutatva próbált boldogulni az életben. Emellett a korra jellemző erős homofóbia és melegek elleni érzések igen nagy hangsúlyt kapnak benne, ezzel egy még ma is igen kényes társadalmi problémát kiemelve és felhívva rá a figyelmet.

Nagyon szeretem az olyan könyveket, filmeket vagy sorozatokat, ahol egy pszichopata/szociopata a főszereplő és az ő szemén keresztül látunk mindent. Nem bizonyított tény, de igen valószínű, hogy Andrew Cunanan ezekből az egyik volt. Darren Crissnek pedig iszonyat jól állt ez a szerep, mintha csak erre a karakterre szabták volna és az már csak a bónusz pont, hogy nagyon hasonlít az igazi Cunananra. És ha már itt tartunk! Nem csak ő, hanem a többi színész is szinte tökéletesen lett kiválasztva a szerepre, de az nem vitás, hogy a Cunanant és a Versace-t alakító színészek sikerültek a legjobban, mind külsőleg, mint a játékukban.

Mint ahogy említettem korábban nem csak Gianni Versace hanem a családja szintén felbukkan a sorozatban. Megismerjük a hosszú évek óta mellette lévő párját, Antonio-t, bátyját, Santo-t és húgát, Donatellát, de közülük egyértelműen Donatella kapta a nagyobb szerepet. Gianni és Donatella testvéri kapcsolatának ábrázolása nekem nagyon tetszett, minden közös jelenetüket imádtam, nagyon aranyosak voltak együtt. Főleg az a rész tetszett igazán, amelyikben Gianni arra készítette fel Donatellát, hogy ha ő meghal, akkor majd neki kell átvennie a vezető szerepet és helyette tovább vezetni a divatbirodalmat.

Többnyire nyomasztó a sorozat hangulata, hisz mégis csak meghal benne a két főszereplő, és még sokan, de azért kicsit enyhébb és nem olyan komor részek is vannak benne. Szerencsére nem csak a főszereplőkre koncentráltak a készítők, hanem Cunanan első három áldozata szintén megkapta a saját részét, így róluk is megtudhattunk többet, persze ugyancsak fikcionált megközelítésben. Nekem összességében nagyon bejött ez az évad, és igyekszem valamikor az elsőt bepótolni.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Stranger Things ("Különös dolgok") 1.-3. évad összegzés

Idén érkezett meg a népszerű Netflix sorozat, a Stranger Things harmadik évada és mivel a csapból is ez folyt, így gondoltam itt az ideje megnézni, hogy mire ez a nagy felhajtás. Nem mintha nem hallottam volna korábban róla, de csak valahogy most jutottam el odáig, hogy belenézzek. Így belekezdtem az első évadba és mire észrevettem magam, már a harmadik végénél jártam. Szóval nagy addiktív a történet és ebből rögtön ki lehet találni, hogy nekem mennyire bejött.

A Netflix saját gyártású sorozataként mondjuk nem nagyon lehetett várni mást, csak az egyértelmű minőséget és kissé bánom, hogy hamarabb nem kezdtem el nézni. Az évadok 8-9 részből állnak, tehát igen gyorsan lehet haladni velük, a részek nagyjából egy órásak. Én felirattal néztem, de ha jól tudom magyar szinkron is van hozzá. Nemrég értem a végére és gondoltam egyben írok az eddigi három évadról egy kis összefoglalót.

Na, de miről szól a sorozat? Honnan indul a történet? Hawkins nyugodt és csendes kisvárosában soha semmi nem történik. A négy legjobb barát, Mike, Will, Dustin, Lucas és családjuk élete akkor vesz gyökeres fordulatot, mikor egyik este Will nyomtalanul eltűnik. Miközben mindenki a fiút kezdi el keresni, a furcsa eltűnések és gyilkosságok folytatódnak. Közben egy fura kislány menekül az őt üldözők elől, aki végül a három fiúnál lel menedékre. A szálak aztán összekapcsolódnak és kiderül milyen rejtélyes és gonosz erők állnak a háttérben kezdve a kormány machinációjától egészen a természetfeletti erőkig.

A sorozat sikerének több oka van. Egyrészt izgalmas és fordulatos a történet. Sok-sok rejtéllyel és furcsasággal kezdünk, rengeteg kérdés merül fel a nézőben, amire aztán fokozatosan megkapjuk a választ és a magyarázatot. Nem tudom ki hogy volt vele, de nekem végig fenntartotta az érdeklődésemet. Ahogy derültek ki a titkok, úgy lett egyre izgibb és izgibb. A történet felépítésére nem lehet panaszunk. Kapunk egy misztikus, kicsit "horroros" beütésű sztorit, rengeteg csavarral, és némi természetfelettivel vegyítve, amiből az amerikai kormány hazugságai és titkaik elfedésére való erőfeszítéseik sem maradhattak ki.

A nyolcvanas évek elején indul a történet, így a korszak amerikai stílusát és hangulatát remekül interpretálj a sorozat, ezt viszi tovább a folytatásban is. Minden egyes évad egy-egy egymást követő évben játszódik és habár a történet összefügg és egymásból folytatódik tovább, az egyes évadokban más-más fenyegetés és fő történetszál áll a középpontban. Az első évad fókuszában Will eltűnése, a titokzatos gyilkosságok és Eleven háttér története áll. A második évadban a másik dimenzióbéli gonosztól csak nem szabadulhattak, és Willt megszállva újra fel kell venniük a harcot egy új gonosz lénnyel. A harmadik évadban aztán az immár igazi tinédzserré serdült gyerekek első szerelmi viszályai, szüleikkel való kapcsolatuk alakulása, a barátságuk és felnövés nehézségei, valamint a természetfeletti és szovjet fenyegetés kap nagy szerepet.

Ahogy korábban említettem, a történet izgalmas, rejtélyes és gyakran alkalmaz némileg gyengébb horrorszerű jeleneteket. Komor, sötét és kissé lassabban haladunk előre, ennek ellenére a humort se kell nélkülözni, abból is kapunk bőven. A szerelmi szálak nem maradnak ki, egyrészt a felnőttek között, valamit a tinédzser karaktereink között is alakulnak ilyen szálak, de szerencsére nem ezen van a fő hangsúly, amiért hatalmas hála. Egyedül a Nancy, Steve és Jonathan háromszöget nem bírtam elviselni az első évadban és a második elején, de miután letudták a "szenvedéseiket" és az írók véget vetettek a háromszögnek, mindhárman elég szimpatikus karakterekké váltak. Jó, Nancy néhol elég idegesítő és tenyérbemászó a stílusával, de Jonathan mellett egész elviselhető. Steve pedig magában már nem olyan gáz, mint amilyennek a sorozat kezdetén tűnt.

Térjünk át a karakterekre, mert nekik szintén nagy szerepük van abban, hogy ennyire megszerettem a sorozatot. Mindenki sokat fejlődött a három évad alatt, sokat változtak maguk és a másokkal való kapcsolataik is. A gyerekek az orrunk előtt nőnek fel és jó látni, hogy kire milyen hatással vannak a felnövés nehézségei. Nagyon szeretem a fiúk barátságát, kifejezetten aranyos Mike és Eleven párosa. Jonathan a legszimpatikusabb a "kezdeti" tinédzserek közül, Steve pedig onnan lesz elviselhető, hogy végre szakítanak Nancy-vel. Hopper és Joyce pedig a szükséges felnőttek, akik kellenek a történetbe, és ők az egyetlenek, akik ugyanúgy benne vannak a dolgok sűrűjébe, mint a gyerekek. A többi felnőtt mellettük csak "biodíszlet", ha nem számítjuk ide a "gonoszokat".

Persze az évadok során kapunk a főszereplők mellett új karaktereket szintén. Ezek némelyike nem hagy nyomot és aztán be is végzi a sorsát. Némelyikük marad hosszabb távon, mint mondjuk Max és Billy. Szerintem ők a két legjobb új karakter a későbbiekben. Csak azt sajnálom, hogy nem láthattunk belőlük és a családi hátterükből többet. Engem mondjuk kifejezetten érdekelt volna, ha jobban megismerjük Max és Billy testvéri kapcsolatát, vagy ha Billy karakterét jobban kifejtik, mert szerintem lett volna benne potenciál bőven. Sajnálom, hogy a harmadik évadban ilyen véget kapott, mert ennél többet is ki lehetett volna hozni belőle. Vagy lehet csak én látok bele többet a karakterébe.

A másik, amit kis negatívumként tudnék megemlíteni, az a valós és tragikus halálok hiánya. Jó, nem azt akarom, hogy az összes főszereplő hulljon el egymás után. Csak azért kaphatnék néhány komolyabb halált és veszteséget is. Mert oké, hogy páran meghalnak, de azok nagyjából mind mellékszereplők, így nem olyan nagy sokk a haláluk. Jó, Hopper meghalt a harmadik évad végén, de van egy olyan sejtésem, hogy aztán a folytatásban kiderül, hogy mégis él és valahogy megmenekült. Ha valóban meghalt és nem tér vissza később, akkor ő az egyetlen igazi tragikus halál a sorozatban. Ami elég irreális ha azt nézzük milyen sok veszéllyel néztek szembe idáig a karakterek és nagyjából mindenki megúszta azt a sok támadást és azt a sok szörnyet.

Összességében nekem nagyon tetszett a sorozat. Rövid évadokat kaptunk, ami nem baj, mert így nincs feleslegesen elnyújtva a történet. Minden évad fókuszában más történetszál áll, de közben fejlődnek a karakterek, változnak ők maguk és a kapcsolataik, amit szépen vezetnek előre, ahogy telik az idő. Izgalmas, rejtélyes és néhol kissé sötét, de azért gyakran humoros a történet, én nem unatkoztam rajta. Néhány felesleges karaktert és mellékszálat eltekintve, szinte végig fenntartja az érdeklődést. A gyerekszínészek pedig mintha ezekre a szerepekre születtek volna. Szerencsére jön még folytatás, és engem nagyon érdekel mit lehet még ebből kihozni.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Black Mirror (Fekete tükör) 5. évad összegzés

Valószínű mindenki egyetért velem abban, hogy a Black Mirror napjaink egyik legjobb sorozata. Már több, mint öt éve fut, mialatt elsőnek brit sorozatként kezdte annak minden egyediségével és szellemiségével, majd a harmadik évad során átkerült a Netflixre. Nem tudom ki hogy van vele, de hosszasan lehetne vitázni arról, hogy jót tett-e az, hogy a Netflixre került (szerintem nem!). Egyetlen pozitív eredménye ennek a lépésnek, hogy több részt kaptunk, ami sosem gond... csak talán az, hogy még a Black Mirror se tudja elkerülni az önismétlés csapdáját.

Már a harmadik és a negyedik évadnál érezni lehetett, hogy bizony kezdenek kifogyni az eredeti ötletekből. Újra és újra ugyanazokat az alapokat és sémákat kapjunk meg csak kicsit más körítéssel, amivel nem is az a nagy gond igazából, hogy ismétli magát a sorozat. Sokkal inkább az, hogy ezek a "másolt részek" laposak és meg sem közelítik az eredeti rész színvonalát vagy egyediségét. Ugyanazt a témát többször el lehet mondani jól is, csak itt ez valahogy nem sikerült idáig.

Nagyon vártam az ötödik évadot, mert tényleg sokat kellett rá várni és ennyi idő után valami mesterművet szerettem volna látni. Még ha nem is az összes három résznek, de minimum kettőnek ütnie kellett volna, ahogy azt a Black Mirror a fénykorában tette. Azt hozzá sem teszem, hogy nekem a Bandersnatch nem jött be, és ahelyett inkább fordíthatták volna a pénzt és az energiát egy jobb ötödik évad elkészítésébe. Nem az mondom, hogy rossz az ötödik évad, mert nem az. Az a gond, hogy önismétlő és hogy már tényleg nem mutat semmi újat. Viszont így felmerül a kérdés... mi értelme folytatni? Miért nem lehet a csúcson abbahagyni? Csak hogy lássátok mire utalok, odaírom nektek, melyik korábbi részben sütötték már el ugyanazt a témát.

Na de nézzük néhány szóban a friss három részt. Mert igen, az ötödik évad csak három részből áll, a részek egyenként kb. 1 órásak. Felirattal elérhetőek.

5x01: Striking Vipers ("Striking Vipers")

Danny immár a nyugodt és a kissé unalmas családi életét éli feleségével és gyermekükkel. Érzi, hogy valami hiányzik, de nem tudja, hogy mi, amíg régi jó barátja, Carl, be nem állít egy virtuális játékkal. A virtuális világban egy kitalált karakter szerepébe bújhatnak és újra izgalmas és kalandos életet élhetnek, olyat, amit már régen nem tehettek meg. Carl, habár nem házas és nincs családja, egyedül él és mindig új nőkkel jön össze, ő se érzi magát boldognak, így mindkettejüknek megváltás lesz a Striking Vipers játék. A virtuális világ által újra fiatalnak és boldognak érezhetik magukat, de persze sokkal jobban beleélik magukat a kelleténél és ebből jönnek aztán a gondok.

Nekem az első rész tetszett a legjobban, mert ennek volt meg a Black Mirror érzése, és szerintem ez sikerült legjobban az évadból. Nem azt mondom, hogy a korábbi kedvenc részekhez felérne, de az évad másik két részéhez viszonyítva, ez sikerült a legjobban. Két teljes más élethelyzetben lévő férfi kerül a virtuális világ által nyújtott izgalmak bűvkörébe, ott élik ki azt, amit a normális, hétköznapi életükben nem kaphatnak meg. A rész egyértelműen a felnőtt élet kritikája, hisz lássuk be szívás felnőttnek lenni. Akkor is, ha családod van, és akkor is ha szingli vagy. Csak a munka, csak a kötelességek, csak az unalom. A virtuális világban ezzel szemben bárki lehetsz, bármit csinálhatsz, újra fiatalnak és szabadnak érezheted magad. Ott semmi és senki nem szabhat neked határt. A vége kissé keserédes, de pont ezt vártam. Ugyanez a virtuális valóság téma az USS Callisterben jelent meg korábban.

5x02: Smithereens ("Smithereens")

Chris taxisofőrként dolgozik. Egyik nap elrabolja a Smithereens cég egyik alkalmazottját, hogy őt sakkban tartva kizsarolhatja a vezetőségtől, hogy beszélhessen a közösségi oldal feltalálójával és igazgatójával. A rendőrség és a vezetőség próbálja jobb belátásra bírni, de Chris hajthatatlan, és addig nem tágít, amíg nem beszélhet a férfival.

A rész tulajdonképpen egy túszdráma, abból pedig egy könnyebb fajta, hisz azért mégsem egy krimi sorozat egyik epizódjáról van szó. Sorrendben szerintem ez lett a második legjobb rész az évadban, egyrészt a főszereplőt alakító Andrew Scott játéka, másrészt a téma miatt. Igen, a mai közösségi média iránti túlzott függőség és annak káros hatásai állnak a középpontban, ami igenis fontos téma, kell róla beszélni, mert sajnos tényleg nagyon rá vannak függve ezekre az emberek. Csak az a baj, hogy ezt a témát sokkal jobban és ütősebben láttuk már korábban a Nosedive című részben.

5x03: Rachel, Jack and Ashley Too ("Rachel, Jack és Ashley Too")

Rachel rajong a fiatal énekesnőért, Ashley-ért, így mikor a popsztár piacra dob egy babát, akkor rögtön megvásárolja azt. A baba, Ashley Too az énekesnő kicsi mása annak elméjével feltöltve, így beszél, gondolkozik és miegymás, így Rachel úgy érzi, hogy lett végre egy barátja. Nővére, Jack nem nagyon érti, mit szeret a babában ennyire.
Közben látjuk, hogy Ashley már unja a számára kialakított imázst és a popsztár létet, és szeretne új stílusú dalokat énekelni, ami persze nagynénje és menedzsere nem hagy. Nagynénje közbenjárására Ashley kómába kerül, így akarata ellenére tudják őt tovább használni a modern technológiáknak köszönhetően. A Rachelnél lévő Ashley Too baba pedig egy véletlen folytán valós életre kel és a két lány segítségével útnak indulnak, hogy megmentsék a valódi Ashley-t a gonosz nagynénjétől.

Ez lett szerintem és nagyjából mindenki szerint a leggyengébb rész, és ezzel nem nagyon lehet vitatkozni. Nem az a gond, amit sokan mondanak, hogy olyan mintha egy Disney mesét ültettek volna a Black Mirror közegbe. Valóban kissé Disney mesés a történet, de lehetett volna mindezt jobban is megcsinálni. A fő téma, a hírességek életének nehézségei, hogy egyesek mi mindent megtesznek azért, hogy kialakítsanak magukról egy képet és hogy aztán fenntartsák azt. Hogy mennyire nehéz és kiábrándító néha a hírességek élete és hogy mennyi áldozatot kell hozniuk és hogy nem minden olyan fényesen csillogó, ahogy azt egy átlagember gondolná. Sajnos a karakterek sem annyira érdekesek, és a színészek se annyira jók. Ha Miley Cyrus nem lett volna a részben, akkor senkit nem érdekelt volna. Az a baj, hogy ezt a témát szintén sokkal jobban feldolgozták már a Fifteen Million Merits című epizódban.

Jó volt, hogy visszatért a Black Mirror még egy évaddal, de lehetett volna ennél sokkal jobb részeket produkálniuk. Ennyi idő és várakozás után, ennél a három résznél mindenki ütősebbeket várt volna. Nem azt mondom, hogy rossz, mert egyszer valóban nézhetőek, de valahogy nem érzem a késztetést, hogy többször megnézzem a részeket, mint a korábbi nagy kedvenceket, amiket ki tudja hányszor láttam már. Kissé csalódottnak érzem magam, de talán kaphatunk még a régiekhez hasonló egyedi és különleges részeket csak az íróknak össze kellene szedni magukat. Meglátjuk mit hoz a jövő.

Értékelés: 10/6

Előzetes: