A Knight of the Seven Kingdoms (A hét királyság lovagja) 1. évad összegzés

A Trónok harca máig az egyik legkedvencebb sorozatom a borzalmas lezárás ellenére, és a Sárkányok házát is nézem holott az nem lett olyan nagy kedvenc, mint az előbbi. Nekem jöhet bármi ami a Tűz és jég dala univerzumban játszódik így sosem volt kérdés, hogy meg fogom nézni az újabb előzménysorozatot, ami A hét királyság lovagja címet kapta. A George R.R. Martin által írt azonos címen futó novellák adják az új sorozat alapját és ha minden igaz minden egyes évad egy novellát fog feldolgozni, amiben a két főszereplőnk, Dunk és Egg kalandjait követhetjük nyomon.

Azzal kezdeném, hogy nem olvastam a novellákat, egyiket sem, tehát hogy miről fog szólni ez a sorozat, csak annyit tudtam, amit az előzetesben felvázoltak a készítők. Mondhatni teljesen tudatlanul kezdtem bele és teljesen nyitottan álltam az egészhez várva, hogy mit fogok kapni és hogy mennyire fog tetszeni ez nekem. Fontos a legelején leszögezni, hogy A hét királyság lovagja stílusban és hangulatban semennyit sem hasonlít se a Trónok harcára, se a Sárkányok házára. Habár ugyanabban az univerzumban játszódik a sztori, de itt nincs mágia, nincsenek sárkányok, nincsenek nagy hatalmi játszmák és nincsenek cselszövések sem.

Hogy miről szól akkor a történet? Kapunk egy egyszerű lovagregényt annak minden kellékével és minden bájával és aki szereti az ilyesmit, az szeretni fogja ezt a sorozatot is. Dunk a főszereplőnk, aki kóbor lovag ura halála után magára marad a nagyvilágban. Mivel mást nem nagyon tud magával kezdeni, így eldönti, hogy lovag lesz belőle is és ezért elindul, hogy részt vegyen egy közelgő lovagi tornán. Közben útjaik keresztezik egymást egy rejtélyes kisfiúéval, aki jobb szó híján ráakaszkodik és Dunk jobb ötlet híján és mivel egy igazi lovagnak szüksége van fegyverhordozóra, maga mellé veszi Egg-et, és együtt folytatják útjukat. Végül persze kiderül, hogy Egg olyan titkot rejteget, ami aztán nagy veszélybe sodorja Dunk-ot és innen indulnak a bonyodalmak. Innestől spoileresen folytatom.

Nem túloztam mikor azt írtam, hogy ez a sorozat minden tekintetben más, mint az előző kettő és többnyire csak az a közös bennük, hogy ugyanabban az univerzumban játszódnak. Más a stílus, mert nem fantasy-ról van szó, hanem tényleg egy tipikus lovagregényről és abból a viccesebb fajtát kaptuk. Számomra nagyon fura volt ez a mondhatni már-már sitcom jellegű stílus, mert nekem végig olyan érzésem volt, mintha A hét királyság lovagja valamiféle sitcom mintájára épült volna fel. És ezen a benyomáson az sem változtatott, hogy a részek átlagosan 30 percesek és úgy alapjáraton az egész az első évad iszonyú rövid, mert csak alig hat részből áll. Igen, jól olvastátok, mindössze hat részt kapunk és azok is csak nagyjából 30 percesek.

Pontosan ebből következik szerintem a sorozat legnagyobb hibája vagy mondjuk úgy gyengesége. Nagyon rövid az évad és ennek ellenére igen sok minden történik benne, vagyis semmire sincs elég idő. Minden iszonyat gyorsan történik, arra se kapunk lehetőséget, hogy a karaktereket normálisan és alaposan megismerhessük, mert mindenkiről csak egy felületes és klisés vázat látunk. Itt van az egyszerű, tanulatlan, de csupaszív és jó szándékú lovag. Itt van a az álruhás herceg, aki a köznép közé vegyül mert menekül valami elől. Itt van az iszákos és partizó nemes úr. Itt van a jó kiállású, nemes lelkű és tiszteletreméltó trónörökös, a birodalom nagy reménysége. Itt van a komor másik herceg, aki végig papofával és puffogva fanyalog a háttérben, bár erre minden oka meg van. És itt van az undorító, nagyképű és egoista herceg, aki belülről rohadt mint a férges alma, de iszonyú jól néz ki, és ezért mindenki elfelejti milyen egy ocsmány személy valójában. Na és a comic-relief mellék karakterekről se feledkezzünk meg, mert ők se hiányoztak.

Érdekes karakterek lehetnének ezek, ha kaptunk volna több időt arra, hogy jobban megismerjük őket, és így jobban tudjunk kötődni hozzájuk. Hogy igazán megszerethessük vagy meggyűlölhessük őket. Nem akarok én lenni az ünneprontó, de számomra nem igazán jöttek át ezek a karakterek eddig és habár látok bennük potenciált, egyikük se érintett meg igazán. Nyilvánvalóan a két főszereplőnk, Dunk és Egg kapta a legtöbb játékidőt, így ők vannak a legjobban kidolgozva és velük nincs akkora nagy baj, főleg mivel tudom, hogy később újra láthatjuk majd őket. Az ő karaktereiket lehet majd tovább építeni és mélyíteni. Tetszett az a bajtársias, szinte testvéri kapcsolat, ami kialakult közöttük és tényleg szüksége volt már Egg-nek egy olyan emberre, mint Dunk, aki végre helyreteszi a fiút és normális embert farag belőle távol az udvari intrikáktól.

Rajtuk kívül viszont a többiekre egyszerűen nem jut elég idő, nem lehet őket igazán megismerni, és így nem nagyon kerültek hozzám közel. Hogy a nagy részük a második évadban már nem fog szerepelni, az se hatott meg túlzottan, mert egyikük hiánya se hagy majd bennem mély nyomokat. Pedig ha lett volna több idő, akkor jobban ki lehetett volna fejteni a Targaryen családon belüli konfliktusokat. Jobban be lehetett volna mutatni miért olyan ígéretes és nagyszerű herceg Baelor, hogy aztán még jobban fájjon mindenkinek a váratlan halála. Vagy hogy miért olyan savanyú és megkeseredett Maekar, és hogy mennyi gondja van a problémás fiaival. Vagy hogy milyen valódi gonosz és förtelmes ember valójában Aerion, akit mindenki a háta közepére se kíván, csak azért tűrik meg mert mégis csak a család tagja. Persze ez a történet most nem a Targaryen-ekről szól, ők itt most csak abszolút mellékszereplők, de ha már itt voltak, akkor valahogy jobban be lehetett volna őket mutatni.

Történet szempontjából se várjon senki nagy bonyodalmakat, viszonylag hamar kiderül Egg titka és jön a nagy fordulat a végén. Kapunk némi morális leckét, hogy az igazság és a jószándék mindig győz, semmi sem fontosabb, mint a gyengék és az elesettek védelme és hogy a végén a jó győz, a rossz veszít és ez így van jól. Mint mondtam ez nem egy igazi high fantasy komplex és összetett karakterekkel, hanem vannak a jók és a rosszak és a végén mindenki megkapja, ami jár neki. Nem akar ez a sorozat többet adni ennél, csak egy könnyed kis lovagi mesét meglepően sok poénnal és komikummal, amit sosem várt volna senki egy olyan történettől, ami a Tűz és jég dala világában játszódik. Egyszerű, de aranyos kis első évadot kaptunk, de az egész nagyon rövid lett, nyugodtan lehetett volna tíz részes az évad hosszabb részekkel. Akkor talán minden és mindenki több játékidőt kapott volna és úgy jobban és alaposabban be lehetett volna mindezt mutatni és akkor talán közelebb került volna mindez hozzám is. Így viszont számomra egy egyszer nézős felejthető élmény lett az eredmény.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Heated Rivalry (Heves rivalizálás) 1. évad összegzés

A 2025-ös év végének nagy meglepetése lett számomra ez a sorozat, bár arra már nem emlékszek, hogy került velem szembe és mi miatt kezdtem el nézni egyáltalán. Arra viszont emlékszek, hogy ahogy hétről hétre jöttek ki az új részek és lett egyre mélyebb a sztori, úgy lettem teljesen megszállott a történet iránt. Ezzel persze nem csak én voltam így, mert jelenleg nagyon felkapottá vált a Heated Rivalry (és végig az angol címén fogom emlegetni, sajnálom), és nem is ok nélkül. Mert tényleg remek sorozatról van szó és valóban megérdemli a körülötte kialakult hype-t.

Egy könyvadaptációról beszélünk, hisz Rachel Reid Game Changers könyveiből készült a sorozat, pontosabban annak a második részéből. Hat könyvről van szó összesen, melyeknél mindig mások a főszereplők és egy másik páros történetét követhetjük nyomon, ez alól kivétel a második és a hatodik rész, ami Shane és Ilya sztoriját adja ki. Az első évad a második könyvet fedi le, ha minden igaz igen nagy könyvhűséggel, aminek mindig csak örülni lehet. Bár jómagam erről jelenleg még nem tudok nyilatkozni, mert a könyvet nem olvastam, hisz magyarul meg sem jelent. (Ha minden igaz jövőre érkezik a teljes könyvsorozat magyarul, remélem minél hamarabb.) A Heated Rivalry jelenleg nálunk nem elérhető még, így én online néztem, de szintén jó hír, hogy a sorozat elvileg érkezik jövőre majd a HBO Max-ra, szóval ott lehet majd nézni. Legyen elég ennyi a hivatalos bevezetőből és térjünk rá arra miért imádtam annyira a sorozatot. Ismétlem újra, hogy a könyveket én nem olvastam, így a lenti véleményem csakis a sorozaton alapszik.

Kezdjük ott hogy nálam mindig nyerők a meleg szerelmi történetek, talán a téma volt az, amiért elsőnek felfigyeltem rá, ki tudja. Tudjátok mennyire szeretem a Vámpírkrónikák könyveket és az abból készült Interjú a vámpírral sorozatot. Lestat és Louis nagy kedvencek. Másik nagy kedvencem A rab herceg trilógia, benne Damen és Laurent párosával, de az Eredendő bűnösök sorozat Sorenjét és Kingsley-ét se tudom feledni soha. Na meg persze a Skam sorozat harmadik évadában Isak és Even sztoriját szintén imádom. És sorolhatnám tovább, mert még sok ilyen remek meleg páros van, akiket imádok a könyvekben és a sorozatokban. Hogy miért szeretem annyira az ilyen történeteket? Mert ki ne szeretne egyszerre nem hogy egy jó férfiról, hanem kettőről olvasni, akik végül megtalálják egymáshoz az utat.

A Heated Rivalry azonban nem csak egy szimpla meleg romantikus történet egy sportos közegbe ágyazva, hanem ennél sokkal több. Kapunk két remek karaktert főszereplőnek, akik mindketten érdekesek és komplexek a maguk módján, de annyira mások, hogy nem lehet őket egymáshoz hasonlítani és vétek lenne ezt megtenni. Shane az aranyifjú a mondhatni tökéletes családi háttérrel, a merev és szigorú életvitelével, aki imádja a hokit, aki kissé társaságkerülő, és aki egy kissé autista annak minden negatív és pozitív tulajdonságával. Abszolút tökéletes, vagyis kívülről annak tűnik.

Aztán ott van Ilya, aki épp ennek az ellentettje a rosszfiús és nőcsábász életmódjával, aki cigizik, partizik, szórakozik, és aki szarkazmussal, humorral és néha ridegséggel leplezi igaz énjét, és hogy nem vágyik másra, minthogy valaki végre őt is szeresse. Egy bonyolultabb és ridegebb családi háttérből érkezik, és habár ugyanúgy szereti a hokit, de számára a sport inkább csak annak az eszköze, hogy kiszabaduljon a családja közeléből és tőlük minél távolabb lehessen.

Annyira más karakterek ők ketten, hogy épp emiatt a szöges ellentétei egymásnak, és ez a nagy ellentét az, amitől szinte rögtön felfigyelnek egymásra. A sport világában riválisokként kezdik, vagyis egészen újonc koruktól kezdve a média felépíti köréjük ezt a rivalizálás témát, és az elején még tényleg úgy is tekintenek egymásra. Aztán mikor elkezdik a románcukat, ami kezdetben szimplán csak a testiségre épült, majd mikor belebonyolódnak egy több éven át tartó se veled, de nélkül valamiféle „kapcsolatba”, akkor ahogy telik az idő egyre jobban belebolondulnak egymásba. Mert ott kezdődnek majd a gondok, mikor már nem csak a testiségről szól ez az egész, hanem megjelennek az érzelmek. Hisz ha nyíltan bevallanák, hogy együtt akarnak lenni, akkor se lehetnének a közeg és az egész helyzet miatt amibe évek óta élnek.

A sorozatot nem ajánlom a szívbajosoknak és azoknak sem, akik nem bírják a meleg románcokat, mert elég sok erotikus jelenetet kapunk, és a készítők cseppet sem szégyenlősen tolják az arcunkba ezeket a forró jeleneteket. Főleg az első két rész mondhatni tele van ilyen jelenetekkel, de nem céltalanul, mert mindegyik ilyen spicy jelenetnek meg van a célja, hisz ezek viszik előre a főszereplőink kapcsolatát folyamatosan. Persze az erotikus jelenetek sehol sem vannak az utolsó három érzelmesebb részhez, amikor végre már az érzelmek kerülnek előtérbe és Shane és Ilya végre kezd valóban egymásba szeretni. Próbálnak megküzdeni az érzéseikkel és azzal, hogy lehetnének együtt végre valahára. Szerintem tökéletesen lett ábrázolva a kapcsolatok alakulása, és imádtam nézni, ahogy epekedtek a másik után, de ezt csak nagyon sokára ismerték be önmaguknak és a másiknak is.

Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy nem egy amerikai sorozatról van szó és ez nagyon is látszik rajta. Ezt most persze teljesen jóindulattal írom, mert tényleg van egy egyedi sajátos hangulata az egésznek, kicsit olyan, mintha európai lenne, pedig igazából Kanadában készült. Kérdezhetnétek miben látszik, hogy nem amerikai sorozatról van szó? Rövid az évad, tömör és feszes a történet, nincsenek benne felesleges karakterek és történetszálak, mégis remek módon lett összerakva a rövidsége és a korlátozottsága ellenére. Látszik, hogy nem költöttek rá száz milliókat és hogy kisebb költségvetésből készült főként ismeretlen színészekkel, de ez szerintem épp hogy az előnyére vált. Nincs benne felesleges amerikai giccs, nem néz ki minden és mindenki tökéletesen, hanem sokkal valósabbnak néznek ki a karakterek, valahogy emberibbnek. A készítők nem giccsesen és mesterkélten nyúltak a témához, hanem reálisan és kendőzetlen őszinteséggel, és én mindig szeretem az ilyesmit.

Nem maradhatott ki a humor sem, vannak viccesebb jelenetek, és a humor és a komoly témák megtalálják egymás mellett a hangsúlyt. Jó kis zenék kísérik végig a sztorit, megkapunk tehát mindent, amire csak vágyhat az ember egy sorozatban. És habár egy sport, a hoki a központi elem a történetben és a karaktereink életében, szerencsére nem sok hokit kell nézegetnem, hanem épp olyan mennyiségben adagolták, amit még el tudtam viselni. Ha hokit akarok nézni, akkor egy sportcsatornára kapcsolok, köszönöm, most nem erre voltam kíváncsi és szerintem senki sem, így annak örülök, hogy nem sok ilyen jelenetet kaptunk.

A Heated Rivalry legnagyobb erőssége a két főszerepet játszó színész, Hudson Williams és Connor Storrie, és ők ketten remek választás voltak Shane és Ilya szerepére. Mintha csak rájuk öntötték volna ezt a két szerepet, és mintha csak rájuk várt volna, hogy ezzel híressé válhassanak az egész világon. Mert hogy a sorozat olyan nagy nemzetközi sikert ért el, hogy ez a két színész rögtön világszerte ismertté vált és teljesen megérdemlik a körülöttük kialakult felhajtást. Olyan remekül hozzák a karaktereiket, hogy azt hihetetlen nézni az elejétől a végéig és olyan kémia van közöttük, mint nem sok színész között a vásznon. Mindketten nagyon tehetségesek, ez nem vitás, reméljük nagy siker vár rájuk a jövőben.

Tudom, hogy eddig csak áradoztam végig, hogy milyen jó ez a sorozat, de a végén azért két negatívumot szeretnék megemlíteni, ami nekem nem tetszett. Az első, hogy az egyik mellék történetszálon Scott és Kip kaptak egy teljes részt, ami csak rájuk fókuszált, ez nevezetesen a harmadik rész. Nem, nem az a bajom, hogy Scott és Kip megjelentek a sorozatban, hisz a könyvsorozat első része az ő történetük és igenis ami velük történik az fontos lesz később Shane és Ilya sztorijának szempontjából is. Tehát kellettek ők ide, csak azzal a döntéssel nem értek egyet, hogy egy egész részt rájuk „pazaroltunk”, és ezt nem tudom máshogy leírni.

Valahogy számomra kicsit megtörte az évadot, hogy az első két részben szépen épült Shane és Ilya kapcsolata, aztán a harmadik részben hopp váltunk és egy teljes rész Scottról és Kipről szól. Én ezt a készítők helyében nem így oldottam volna meg, hanem inkább a jeleneteiket szétosztottam volna a többi részben arányosan és így egymás mellett futhatott volna a két szerelmi szál párhuzamosan. Nekem ez a megoldás jobban bejött volna, de lehet ezzel csak én vagyok így.

A második dolog, amit hiányoltam, hogy nem kaptuk meg Shane és Ilya gondolatait. A könyv ugyebár váltott nézőpontban íródott, ott a karakterek fejében vagyunk, így sokkal érthetőbbek az érzéseik, céljaik és motivációik, hogy mit miért tesznek vagy mondanak. És igen, értem, hogy a könyv és a sorozat más formátumok, máshogy mesélik el ugyanazt a sztorit, más eszközökkel, de egy kis plusz narráció mindkét karaktertől szerintem csak még jobbá tette volna ezt az egészet.

A nagy sikerre való tekintettel, hisz mind kritikai és közönségsiker lett az első évad, természetesen érkezik a folytatás. Én azt olvastam, hogy összesen három évad lesz majd, szerintem ennyi épp elég lesz minderre, hisz ott van a többi könyv, azokból még simán ki lehet hozni két évadot ha okosan csinálják és ugyanazzal a megközelítéssel, mint azt az első évad esetében tették. El sem tudom mondani, mennyire várom a második évadot, ami majd 2027-ben érkezik, és hogy a könyvek megjelenjenek addig magyarul és legalább lehessen olvasni őket. Viszont remélem, hogy ennél tovább nem akarják majd húzni-vonni, mert szerintem három évad teljesen elég lesz ehhez a történethez. Addig pedig nem marad más, minthogy az első évadot ismét újranézzem. Mert igen, már vagy 3x láttam. És szerintem meg fogom nézni még párszor.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

House of the Dragon (Sárkányok háza) 2. évad összegzés

Csaknem két évvel az első évad megjelenése után megkaptuk idén végre a Sárkányok háza folytatását, amit én speciel kifejezetten vártam. Az első évad habár nem lett feltétlen kedvencem és sok hibája akadt, ami mellett nem tudtam elmenni szó nélkül, összességében mégis jó kis kezdésnek tudtam le, várva egy sokkal izgalmasabb és grandiózusabb folytatásra. Az első évadban történteket nem akarom újra megismételni, a korábbi kritikámban olvashatjátok milyen véleménnyel voltam róla. Hogy honnan indult a történet és hogy mit kell erről a sorozatról tudni szintén nem akarom újra leírni, így rögtön térjünk is rá a friss második évadra és hogy ez mennyire tetszett nekem.

A második évadban az elsővel ellentétben csak 8 epizódot kaptunk (az első ugyebár 10 epizódos volt) és mikor ez kiderült számomra, már akkor volt egy balsejtelmem, hogy ami érkezni fog, az csakis csalódás lehet majd. Persze gondolkozhattam volna úgy, hogy ha kevesebb részt kapunk, akkor mozgalmasabb és tempósabb lesz a történet, kimaradnak a felesleges mellékszálak és a húzórészek, a felesleges karakterek, így jó kis folytatás érkezik csaknem két év várakozás után. Ám sajnos ez nem így lett és minden balsejtelmem beigazolódott. Nem tehetek mást, be kell állnom a csalódott tömegek mellé és a károgó panaszkodók sorába, mert a második évad egyszerűen rossz lett. Nem csak hogy szimplán rossz, hanem unalmas, vontatott, az összes főbb karakter szembeköpi a korábbi énjét és az írók majdnem mindenki karakterét tönkretették. Nincs semmi izgalom, alig kapunk sárkányos látványos csatákat és ha mindez nem lenne elég, logikátlanság logikátlanság hátán szinte már az irrealitás határát súrolva.

Az első évad egyik legnagyobb hibájának azt róttam fel, hogy a történet iszonyat gyorsan haladt, három időugrást kaptunk, szinte semmire nem jutott igazán idő, így sokan csak kapkodták a fejüket, mikor majdnem részenként cserélődtek a színészek az időugrások miatt. Nos, a sorozat készítői annyira magukra vették ezt a kritikát, hogy úgy döntöttek a második évadot a lehető leglassabbra írják meg és olyan lassú, unalmas és vontatott lesz a történet, amilyet csak képesek összerakni. Ha tényleg ez volt a tervük, akkor sikerrel jártak, mert az egész második évad kis túlzással véve valóban olyan, mint egy „hosszúra nyújtott előzetes” a harmadik évadhoz. (Nagyon bízom benne, hogy a harmadik évadban most már tényleg beindulnak az események és a nagy harcok.)

Tényleg szinte végig áll a fő történetszál. Az egész második évad arról szól, hogy mindkét fél összegyűjti a támogatóit, próbálnak egymásnak keresztbe tenni és eközben szinte minden egyes főbb karakter valami ostobasággal üti el az időt, hogy a végére összeálljon a két nagy ellenfél oldal az elkövetkező nagy harcokra. Ez az egy helyben toporzékolás a legnagyobb hibája az évadnak, mert mivel semerre nem halad a fő történetszál, így mindenkinek ki kellett találni valamit, amivel elütik közben az időt. Sajnálom, de a kvázi három főszereplőnk lett az idei szezon leggyengébb pontja, a készítők se Rhaenyra-val, se Daemonnal, se Alicenttel nem tudtak érdemben mit kezdeni.

Rhaenyra végig azon nyavalyog, hogy tenni akar valamit és nem akar csak tétlenül ülni ölbe tett kézzel, hogy mindenki más végezze el a munkát helyette. Azt persze nem érti meg, hogy ő a királynő, és ha megölik elveszti a célját az egész, amiért harcolnak. Rhaenyra nem harcos, nem egy Visenya, lássuk be, így nem is értem mit gondolt, vagy miért akart valami nagy harcost játszani. Folyton össze vissza mászkált és repült egyedül fittyet hányva a saját biztonságára, az a rész pedig amikor septának öltözve Királyvárba lopakodott, hogy Alicenttel beszéljen, talán az évad leggyengébb része és a legostobább történetszál, amit valaha láttam. Nem értem miért volt rá szükség.

Aztán ott volt Alicent, aki varázsütésre kivetkőzött magából erre az évadra, és teljesen váratlan módon minden előjel vagy korábbi utalások nélkül összefekszik Cole-al, mert miért ne? Néhány részig „kavarnak”, aztán mikor Alicent rájön, hogy ennek ellenére is semmibe veszi Cole és nem áll mellé, amikor kellene, akkor vérig sértődve ott hagyja a férfit, mintha nem lett volna teljesen egyértelmű az elejétől fogva hogy Criston Cole egy papucs féreg áruló, akire még a szakadt cipőmet se bíznám rá, nemhogy az életemet vagy akármit. Mi volt Alicent részéről ez a „szajhás” viselkedés? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni kinek jutott az eszébe, hogy ezt kezdjék Alicent karakterével.

És ha azt hittem, hogy ennél nem lehet lejjebb, akkor a készítők bebizonyították számomra, hogy de, igenis lehet. Mert amit Daemon karakterével műveltek az tényleg a legalja és erre nem tudok más szavakat mondani. Logikátlanság egymás után. Daemon az évad elején összeveszik Rhaenyra-val, majd dúlva-fúlva mint valami hisztis ötéves otthagyja a feleségét, a gyerekeiket és a családjukat, és elvonul elvileg szövetségeket keresni, de valójában inkább elkezd a saját szakállára dolgozni és a saját ügye érdekében ténykedni. Csak mert hirtelen kipattan a fejéből, hogy márpedig ő akar a király lenni és nem csak a királynő hitvese.

Igen, az a Daemon, aki az első évadban végig Rhaenyra mellett állt, végig a felesége ügyéért dolgozott és aki saját maga helyezte a nő fejére a koronát és hajtott térdet előtte, hogy örökké hűen fogja szolgálni. Daemon az egész évadban Harrenhalban kergeti a saját szellemeit, de szó szerint, mert mindenféle látomás kínozza és szegény Strong család pedig igyekszik kezelni Daemon ostobaságait és elviselni őt valahogy. Nem is értettem, hogy volt ereje Simon Strongnak és Alys Riversnek elviselni Daemont és az ostobaságait. Itt Harrenhalban a meglepetés kedvenc pedig vitathatatlanul Simon Strong karaktere lett, bírtam ahogy az idős lord osztotta néha Daemont és milyen fejeket vágott a háttérben. Daemonra pedig igenis ráfért, hogy valaki végre helyretegye néha, amit Simon Strong és Alys Rivers készségesen magára is vállalt.

Az a legbosszantóbb az egészben, hogy ez a "Daemon látomásokat lát és gyötrik őt a múlt eseményei" jó is lehetett volna, mert Daemonnak kellett egy kis önreflexió és magába nézés mindazok után amit korábban tett, csak ezek a látomások maguk is olyan ostobaságok lettek, hogy csak fogtam a fejem, hogy nem hiszem el, mi ez a sok baromság. Az egyetlen értelmes látomásai az elején voltak, mikor a fiatal Rhae-ről képzelgett és a lány szembesítette őt Daemon hibáival. Szinte fizikailag fájt nézni, hogy mit műveltek az írók Daemon és a két nő karakterével, a főszereplőket szinte teljesen tönkretették és én ki is fogom jelenteni, hogy ők hárman voltak az évad legnagyobb gyengeségei.

Tudom, hogy eddig csak negatív dolgokat írtam, de történtek azért jó dolgok a második évadban. Szerencsére. Kaptunk több sárkányt, kaptunk egy-két csatát sárkányokkal, de itt se vitték túlzásba a dolgot. Megérkeztek a „sárkány fattyak” (dragonseeds angolul, nem tudom, ez hogy lett hivatalosan magyarra fordítva), és megkaptuk az új lovasainkat, Hugh Hammer, Ulf White és Addam Hull személyében. Nem vártam volna, de szerintem érdekesen és izgalmasan lettek felépítve ezek a karakterek és nem túlzok mikor azt írom, hogy az ő hármójuk története ezerszer izgalmasabb volt számomra, mint a három főszereplőnké. Külön örültem annak, hogy mindhárman kaptak háttérsztorit, motivációkat és azok a jelenetek mikor mindhárman „megszerzik” a saját sárkányukat az évad legjobb jelenetei között vannak.

Már az ahogy megszerzik a sárkányukat sokat elárul a karakterükről és a jellemükről. Hugh erős, magabiztos, bátor és határozott jellemével nyeri meg magának a roppant válogatós Vermithort, miközben Ulf csak véletlen és kissé részegen keveredik Silverwing közelébe, de ijedtségével és esetlenségével rögtön megnyeri magának a roppant közvetlen sárkányt, aki régóta új lovasra vágyott. De a legjobb mindenképp az a rész, mikor Addam Seasmoke lovasa lesz, mert hogy itt meglátjuk milyen az, ha a sárkány választja ki a lovasát és nem fordítva történik, ahogy az lenni szokott. Seasmoke addig „üldözi” Addam-t, amíg meg nem nyeri magának és együtt ők lesznek az első olyan páros, amikor nem egy igaz vérű Targaryen követel magának egy sárkányt.

Nem feledkeztem el a „fekete és zöld” gyerekekről sem, mert őket szintén imádtam az évadban és örülök, hogy nagyobb és kiemeltebb szerepet kaptak. Kezdjünk Rhaenyra és Daemon gyermekeivel. A kisebbekről sajnos nem tudok semmit mondani, ők nem sok vizet zavarnak még, de Jacaerys és az ikrek, Rhaena és Baela nagyon jók voltak az évadban. Jace és Baela volt az talán, akik a józan észt képviselték (vagyis próbálták képviselni), amíg az anyjuk Rhaenyra össze-vissza mászkált egyedül, vagy amíg az apjuk Daemon pedig Harrenhalban duzzogott és kergette a kísérteteit. Jace-t nagyon szerettem ebben az évadban és jó volt látni, ahogy fejlődött a karaktere és ahogy egyre érettebbé és felnőttebbé vált. Bírtam azokat a részeket, mikor néha beszólogatott az anyjának és próbálta jobb belátásra bírni, csak az más kérdés, hogy Rhaenyra nem igen hallgatott rá.

Aztán ott voltak Alicent gyermekei, akiket szintén nagyon megszerettem az évadban. Aemond korábban is nagy kedvenc lett, benne most sem kellett csalódnom, hozta amit vártam tőle. Ő legalább hű maradt a karakteréhez és kaptunk tőle némi mélységet is, hogy jobban megértsük, hogy lett olyan, amilyen. Az ártatlan Helaena-t csak imádni lehet, szegény elég sok traumát elszenved az évadban és még mindig senki nem foglalkozik vele igazán, sose hallgatnak szegényre, pedig többször megjósolta már a jövőt. Nem hittem volna, hogy ilyet fogok mondani, de egészen megkedveltem Aegont. A korábbi éretlen tacskó komikus karakterből egy egészen épkézláb karaktert sikerült összehozni így a folytatásra, akinek éreztem a frusztráltságát, haragját, bosszúvágyát, majd pedig a szenvedését és bukását, ami habár kijárt már neki régóta, de mégis valamilyen szinten sajnáltam azért, ami történt vele. Hisz épp az árulta el, akitől a legkevésbé se várt volna ilyesmit.

Erősen felemás érzéseim vannak tehát a második évaddal kapcsolatban, a fő történetszál csak cammogott előre, szinte sehova se jutottunk nyolc részen keresztül. A három főszereplőnk kifordult önmagából, az írók mindhármat tönkretették és fájt nézni, hogy mit műveltek le mindhárman az évad folyamán. Az új sárkánylovasokat imádtam, és a fiatalabb generáció szintén remek volt az évadban, mindegyiküket nagyon szerettem és velük legalább normális és hihető dolgok történtek. Kaptunk egy-két fontosabb halált, de engem ezek egyike se rázott meg túlzottan, mert olyan karakterekről volt szó, akik teljesen semlegesek számomra. A teljes évadnál is unalmasabb és laposabb finálé pedig említésre se méltó. Még egy igazán ütős és drámai szezon finálét se kaptunk. Nem tudok mást mondani, csak azt hogy a második évad számomra hatalmas csalódás, és ezt én sajnálom a legjobban.

Értékelés: 10/5

Előzetes:

Maxton Hall (A világ, ami elválaszt) 1. évad összegzés

Ha pisztolyt tartanának a fejemhez, se tudnám már megmondani, hogy fedeztem fel ezt a sorozatot. Talán Tiktok-on került velem szembe vagy Youtube-n, tényleg nem emlékszem már rá, de mikor megtudtam, hogy „ellenségekből szerelmesek” a központi történetszál és hogy tini elit iskolás sorozat, akkor kicsit olyan Elite vibe-t éreztem, így gondoltam, adok neki egy esélyt. Gyakorlatilag egy hétvégén ledaráltam a sorozatot kis túlzással egy lendülettel, és ebből máris sejtitek, hogy mennyire imádtam. Na, de először lássuk miről szól a történet.

Az okos, céltudatos és roppant szorgos Ruby, akinek legfőbb célja, hogy lehetőleg láthatatlanul és minden balhétól mentesen sikeresen elvégezze a Maxton Hall iskolát és bejusson utána az álom egyetemére, teljesen véletlenül egy olyan titokkal találja szembe magát, amitől aztán gyökeresen megváltozik az élete. James Beaufort a Maxton Hall legmenőbb, leggazdagabb és legjóképűbb fiúja szó szerint bármit megtenne, hogy rávegye Ruby-t, hogy tartsa a száját és ne mondja el senkinek azt a bizonyos titkot, aminek a lány véletlen lett a szemtanúja. James változatos és egyre gorombább módokon próbálja Ruby-t "elhallgattatni", Ruby-nak pedig igen hamar elege lesz a másikból. A kezdeti csatározásaik, szóváltásaik és előítéleteik után végül lassan rájönnek, hogy talán mégse olyan rossz ember a másik, mint amilyennek hitték. Ahogy pedig egyre inkább megismerik egymást, úgy lobban fel köztük a szikra.

A történet kiindulópontjáról legyen elég ennyi és innentől kezdve spoileresen folytatom. A sorozat Mona Kasten Maxton Hall trilógiájának első része, a Save me (Ments meg) alapján készült. Ha minden igaz az első évad az első könyvet fedi le és azért írom, hogy ha minden igaz, mert a könyveket én személy szerint nem olvastam, és még meg sem jelentek magyarul. (Elvileg hamarosan érkeznek majd magyarul, ha valakit esetleg érdekel.) Az első évad mindössze hat részből áll és ezek is csak alig 40 perces részek, így tényleg akár egy lendülettel meg lehet nézni az összeset, ha nagyon érdekli az embert. A Prime Video kínálatában található egyébként, szinkronnal, felirattal, ki hogy akarja nézni.

Ruby és James

Kérdezhetnétek teljes joggal, hogy mégis miért tetszett nekem ennyire ez a sorozat, mikor az eddigi leírása alapján pont olyannak tűnik mint bármely másik tini sorozat a világon. Nem fogok hazudni, megkapjuk a világ összes kliséjét és minden fordulatot, amit csak egy tini sorozatban el tudtok képzelni. Maga történet elég kiszámítható, szinte mindig lehet előre tudni mi fog és mikor történni. Láttuk már ezerszer. Ezen a téren tehát nem mutat semmi újdonságot.

De akkor mi fogott meg engem benne? Sokat kellett azon gondolkoznom, hogy fogalmazzam meg és írjam le, és végül arra jutottam, hogy azért olyan szerethető ez a sorozat mert van lelke. Igen, van lelke. Egyrészt maguk a főbb karakterek szerintem jól lettek megírva és összerakva, és az pedig csak plusz pont, hogy a színészek milyen remekül hozzák azt, amit kell. Nem írtam még, de egyébként egy német sorozatról van szó, többnyire ismeretlen német színészekkel, de szerintem mindenki kihozta a szerepéből a maximumot amit ki lehetett. Én a három főszereplőnek, Ruby-t, James-t és Lydia-t számítom, mert ők kapták a legtöbb műsoridőt, róluk tudhattunk meg a legtöbbet, ők voltak azok a karakterek, akik a leginkább mozgatták és alakították az eseményeket.

Ruby ugyebár teljesen más világból, háttérből és családból érkezik, mint a Beaufort ikrek, James és Lydia. Máshonnan származnak, más világban nőttek fel, így teljesen más emberek lettek, más és más problémákkal és gondokkal. A sorozat szinte tökéletes pontossággal állította szembe egymással Ruby és James világát és családját. Persze itt a szokásos klisé, hogy a normál „szegény” háttérből származó Ruby legalább egy boldog és szeretetteljes családból érkezett, míg James családja vagyonos és olyan gazdagok, mint a királyi család, miközben a szülei ridegek, merevek, kontrollmániásak és mindent előre eldöntöttek a gyerekeik jövőjével kapcsolatban. James és Lydia egy vagyonos, privilégiumokkal és előjogokkal teli családból származnak, mindenük meg van és annál is több minden, ennek ellenére mégis boldogtalanok, elveszettek az életben, azt sem tudják, mit akarnak magukkal kezdeni és hogy milyen jövőt szeretnének. Főleg az apjukkal bonyolult az ikreknek kapcsolata persze más okokból, bár egy ilyen rideg és érzéketlen emberrel nem csoda, hogy egyikük se jön ki valami jól.

Ruby és James oldalának is megvannak a maga drámái, nehézségei és kihívásai, és a sorozat ezt szépen szembe tudta egymással állítani. Ruby és James kezdetben ki nem állhatják egymást és a másik puszta látványától a falra tudnának mászni, de ahogy néhány esemény hatására kénytelenek egymást jobban megismerni, rájönnek, hogy a másik mégse olyan rossz ember, mint aminek hitték és természetesen romantikus kapcsolat szövődik köztük. Persze a kapcsolatuk alakulása során ismét megkaptuk a szokásos kliséket, félreértéseket, mondhatni ugyanazokat a köröket futottuk le, mint minden tini sorozatban, de a két főszerepet játszó színész között annyira izzik a kémia és annyira remekek együtt, hogy a sok klisé ellenére öröm volt őket nézni. Főleg azokat a jeleneteket bírtam nagyon, mikor Ruby mindig elég keményen, néha a bunkóság határait súrolva kiosztotta Jamest. Ruby és James között végig izzott a levegő és imádtam a párosukat.

Aztán meg szerettem volna még említeni James és Lydia testvéri kapcsolatának ábrázolását is, mert ez volt a másik, ami nagyon tetszett a sorozatban. Egyrészt imádják egymást és bármit megtennének a másikért, de azért ott van köztük a féltékenység és a lenézés is. Hisz Lydia nem csoda, hogy féltékeny a bátyjára, amikor az apjuk mindig Jamest helyezte az előtérbe és a lányáról gyakorlatilag tudomást sem vesz. James pedig habár mindig védi Lydia-t és mindenben igyekszik mellette állni, de azért benne van egy kis lenézés a húga irányába, aki folyton bajba sodorja magát és akit folyton meg kell valahogy menteni.

Hisz a fő konfliktus is abból indult ki, hogy Lydia ugyebár az egyik Maxton Hall-os tanárral jött össze és Ruby szemtanúja lett az enyelgésüknek, amikor azt nem kellett volna látnia. Lydia és Mr. Sutton kapcsolata szintén érdekes és morális kérdéseket is felvet ugyebár, és lehet ezért most valaki meg fog kövezni, de szerintem ők szintén nagyon aranyosak voltak együtt. És az utolsó dolog, ami mindenképp fő pozitívum számomra, hogy a történet mesélése váltott nézőpontból folyik, így jobban beleláthatunk mindkét oldal világába. Ruby és James mindketten megosztják velünk a gondolataikat a sorozat folyamán, amitől még jobban megismerhetjük a két főszereplőt, gondolataikat, céljaikat, vágyaikat és érzéseiket, hogy mit miért csinálnak és mi motiválja őket.

Láthatjátok hát, hogy igazából semmi újdonság, semmi olyan, amit ne kaptunk már volna meg korábban párszor, de mégis engem teljesen levett a lábamról ez a sorozat. Imádtam az elejétől a végéig. Rövid, tömör, de roppant szórakoztató, talán ez is az egyik nagy előnye, hogy nem húzták szét a sztorit jobban, hanem mindössze hat részbe tömörítették, és ez épp elég volt így az első felvonásra. Olyan nagy siker lett az első évad, hogy már forog a második, ami valószínűleg jövőre várható, gondolom a trilógia második részét fedi majd le. Kíváncsi vagyok, hogy a folytatás milyen lesz és hogy sikerül-e megismételni ezt a varázst, amit az első évadban össze tudtak hozni a készítők és a színészek. Meglátjuk.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Interview with the vampire (Interjú a vámpírral) 2. évad összegzés

                              

Teljesen váratlanul kaptuk meg idén az Interjú a vámpírral sorozat második évadát, aminek persze nagyon örültem. Lehet, hogy csak nekem volt újdonság a dolog, de mikor megláttam, hogy idén nyáron érkezik a folytatás, akkor tudtam, hogy nekem ezt mielőbb látnom kell. Mivel tudtam, hogy a hétről-hétre nézés nálam nem válik be és egyben akarom majd letolni a teljes évadot, így megvártam míg kijön az összes rész és utána néztem meg. Nem csak egyszer, hanem kétszer is, mert kétszer látnom kellett egymás után, hogy normális kritikát tudjak írni róla. A második évad nyolc részt kapott, én felirattal néztem, és most hogy a bevezetőn túl vagyunk, térjünk rá, hogy tetszett az új évad.

A sorozat második évada Anne Rice Vámpírkrónikák könyvsorozatának első része, az Interjú a vámpírral című könyv második felét fedi le. Olvastam a könyvet és láttam a filmet, így tudtam mi fog itt történni, viszont arra kíváncsi voltam, hogy a sorozatban hogyan változtatják meg a dolgokat és hogy mennyivel lesz más a „könyves alapanyaghoz” képest. Már az első évadban kaptunk elég sok változtatást így a történetben előrehaladva még több várható. Hogy ez jó dolog vagy rossz, azt mindenki döntse el maga.

Aki ismeri a történetet az pontosan tudta, hogy mit fogunk a második évadban kapni. Megmondom őszintén a legnagyobb félelmem az volt, hogy Lestat hiányával mennyire válik unalmassá a sorozat, vagy ha Lestat nem tűnik fel a színen, akkor mivel fogják feldobni a készítők a sztorit. Szerencsére maguk a készítők is érezték, hogy Lestat nélkül ez nem működhetne úgy ahogy szeretnék, így minden kreativitásukat bevetve és szinte vért izzadva jobbnál jobb módokon oldották meg, hogy Lestat-ot senkinek se kelljen most se nélkülöznie. Louis képzeleg Lestat-ról, kapunk visszaemlékezéseket Lestat-ról, és az évad végére Lestat visszatér normál valójában, így habár az első évadhoz képest jelentősen kevesebbet szerepelt, mégse kellett sokat nélkülöznünk őt. Ezért pedig iszonyat nagy hála az íróknak.

Louis és Claudia ugyebár Európába megy, hogy más vámpírok után kutasson, mert hiszik, hogy nem ők az egyetlenek és úgyis találkozni fognak valakivel. Aztán Párizsban összefutnak a párizsi klánnal, megtudjuk hogyan ismerkedtek meg Armanddal, hogy próbáltak boldogulni a városban, miközben Claudia igyekezett beilleszkedni a klán tagjai közé, Louis pedig egyre nagyobb vonzalmat kezd érezni Armand iránt. Aztán persze a kezdeti öröm hamar tragédiába fullad és kiderül, hogy Lestatnak végig igaza volt. A többi európai vámpír rossz és kegyetlen és itt éri el a tragikus vég Louist és Claudia-t.

Claudia szerepében ebben az évadban egy új színésznőt láthatunk, hogy ez miért volt így, az teljesen irreleváns számomra, mert így se sikerült megszeretnem Claudia-t. Az már az első évadban világos volt, hogy Claudia karakterét és a karakterének tragédiáját teljesen kifacsarták a sorozatban, (erről az első évados kritikámban írtam bővebben), így továbbra sem tudtam megkedvelni és átérezni a fájdalmát és a szenvedését. Talán az egyetlen dolog, amiért sajnáltam, hogy abban végül is igaza volt, hogy sosem volt igazi otthona, sosem szerette őt senki igazán, és éppen ezért keresett kétségbeesetten egy helyet, ahol szeretik és elfogadják olyannak, amilyen. Szegény mindig csak egy bábú volt Lestat és Louis kapcsolatában, akit dróton rángattak össze – vissza épp ahogy szükségük volt rá. De azért se akadtam fent és most sem fogok sokáig róla beszélni, mert Claudia elég hamar távozik a történetből, így nem kell őt sokáig elviselni.

A jelenben pedig tovább folytatódik az interjú, Daniel immár nem csak Louist, hanem Louist és Armand-ot kérdezgeti tovább. Innentől kezdve Armand hivatalosan az interjú résztvevőjévé válik, és ha eddig nem lett volna világos, akkor most már teljesen az, hogy ez a nagy boldognak tűnő kapcsolat kettejük között, korántsem olyan tökéletes. Visszatekintve Armand eddig se nagyon hagyta, hogy Louis nyugodtan interjút adhasson, végig ott figyelte őket és kémkedett utánuk, és csak nem bírta ki a végén, hogy bele ne szóljon. Daniel átlát Armand-on és az elejétől fogva sejti, hogy Armand titkol valamit és manipulálni próbálja az eseményeket körülöttük, a végén pedig kiderül, hogy ez valóban így van. Fokozatosan derülnek ki újabb és újabb titkok a múltból és hogy Armand hogyan mesterkedett mindenki háta mögött. Mivel én ismertem a sztorit, így tudtam, hogy mi szerepe volt Claudia halálában és minden azzal kapcsolatos eseményben, csak azt nem tudtam, hogy a sorozatban ezt hogyan fogják átdolgozni és átírni, hogy stimmeljenek az idővonalak és a megváltozott idősíkok.

Külön érdekes volt látni, hogy amíg az évad elején dúl a „szerelem” Louis és Armand közt, egymáshoz bújva, mosolyogva és szoros közelségben adják az interjút Daniel-nek, ahogy haladunk előre az eseményekkel, ahogy derülnek ki Armand és Louis titkai, úgy kerülnek egyre távolabb egymástól. A végére már az asztal két végében egymással szemben beszélgetnek, mintha ellenfelek lennének vagy két ellentétes oldalon állnának. Daniel pedig mindent megtesz, hogy az igazság mélyére ásson és hogy mindent kiderítsen és azért is, hogy leleplezze Armand-ot. Félelmet nem ismerve szól be nekik, ugratja őket és kutat a lelkük mélyén, hogy mindent a felszínre hozzon. Az idős szarkasztikus és nagyszájú Daniel továbbra is telitalálat, az egyik legjobb módosítás a könyvekhez képest. Bírtam ahogy továbbra is osztotta néha a vámpír párost és amilyen fejeket vágott néha rájuk.

Nagy meglepetésemre kaptunk egy kis Armand visszaemlékezést, aminek persze nagy részét erős fenntartásokkal kell kezelni, hisz mind tudjuk, hogy vámpírjaink nem a legmegbízhatóbb narrátorok, ez pedig Armand-ra különösképpen igaz. Mikor azt mesélte, hogy ismerte meg Lestat és hogy lettek „jóban”, nos annak csak a megismerkedés része az igaz, a többi nem és ezt nyugodtan kijelenthetjük, ha valaki esetleg nem tudta volna. Lestat és Armand közt mindig egy nagyon komplikált kapcsolat volt, ez nem kérdés, én imádtam a könyvekben a dinamikájukat, de őrülten sose voltak szerelmesek, ezt engedjük is el. Inkább ilyen „gyűlölve-szeretlek sötét testvérem” módon álltak egymáshoz, amiben általában több volt a gyűlölet, mint a szeretet.

Az évad végére szerintem kivétel nélkül mindenki meggyűlölte Armand-ot, még az is, aki korábban némi szimpátiát érzett iránta. Mindezt tökéletesen megértem, mert itt még tényleg Armand az úgynevezett gonosztevő a történetben. De mivel nekem Lestat és Armand a két kedvenc karakterem a Vámpírkrónikák könyvekből, és mivel pontosan tudom, hogy Armand egy sokkal komplexebb karakter annál, amit eddig láttunk belőle és még mindig imádom. Mostanra sikerült megszoknom a sorozatos Armand-ot és igyekszem nem bosszankodni azon, hogy neki is elég jelentős módon megváltoztatták a karakterét, korát és a hátterét, mert ezek ellenére igenis sikerült megragadni Armand karakterének legfőbb esszenciáját. Armand-ról és Lestat-ról, mint karakterekről hosszú oldalakon keresztül tudnék értekezni, de nem fogok, ne aggódjatok, mert nem ez most a lényeg.

Az évad első részét kövezzetek meg, de teljesen feleslegesnek tartom, nyugodtan kezdődhetett volna ott a történet, hogy Louis és Claudia Párizsba érkeznek. Viszont a második résztől kezdve az utolsóig végig remek lett a második évad. A kedvenc részeim természetesen a harmadik, mikor Armand mesél a Lestat-tal való megismerkedéséről, az ötödik, mikor az első interjún történtek újra megelevenednek és megkapjuk a nagyon aranyos fiatal Danielt, valamint az utolsó kettő rész. A hetedik rész ugyebár teljes egészében a tárgyalást fedi le, amire értem miért volt szükség és miért kapott ilyen nagy hangsúlyt, ám kövezzetek meg, ha akartok, de nekem maga a tárgyalás túlságosan el lett nyújtva. Azt sem bántam volna, ha nem arról szól az egész rész. Ismétlem, értem mi célból írták így meg a készítők, de nekem akkor is túl hosszú lett és azt se bántam volna, ha nem kell újra végighallgatnom azt ami az első évadban történt. A tárgyalás idején tért vissza Lestat, és amit ott lenyomott alakítást, azt persze semmi sem tudja túlszárnyalni. Hatásos és emlékezetes visszatérés.

Itt kanyarodnék rá az egyetlen negatívumra, amit mindenképp meg kell említenem. A könyvekben teljesen máshogy van maga az egész tárgyalás, Claudia és Madeline kivégzése és Lestat tanúskodása. Itt a sorozatban nem teljesen jött át nekem, hogy Lestat miért tért vissza Párizsba, hogy tanúskodjon ellenük. Armand mivel vette rá? Mert míg a könyvekben Lestat egy roncs ugyebár azért, mert kétszer is próbálták megölni, és csakis azért tér vissza Párizsba, hogy minden büszkeségét lenyelve Armand segítségét kérje, a vérét, hogy gyorsabban meggyógyulhasson és rendbe jöjjön. Armand pedig kihasználva az alkalmat és hogy bosszút akar állni Lestat-on, mert az korábban többször elutasította őt, megígéri, hogy ad neki a véréből, ha tanúskodik Claudia ellen. Persze Armand átveri és utána nem segít Lestat-nak, de a könyvekben így meg van Lestat oka minderre.

A sorozatban miért is jött vissza tanúskodni? Bosszúból? Ez baromság, mert Lestat igazából soha sem akarta sem Louis, sem Claudia halálát. Ráadásul a sorozatban elég hamar helyrejött, így végül elég könnyen túlélte az ellene elkövetett merényletet. Meg Lestat amúgy se az a bosszúálló típus ugyebár. Hogy magát mentse amiért ő is áthágta a nagy szabályokat Claudia megteremtésével? Szintén baromság, mert Lestat sosem követte a szabályokat, és sosem érdekelte ki mit mond neki. Miért érdekelte volna, hogy mit gondol róla a párizsi klán? Nem értem tehát a dolgot jelenleg, de ha erre később kapunk egy magyarázatot, akkor visszaszívom mindent szavamat. Ha nem lesz normálisan megmagyarázva, akkor viszont tényleg nem értem a dolgot és elég nagy bakinak tartom, ahogy mindezt a sorozatban megoldották.

Az utolsó rész nagyon meghatóra és érzelmesre sikeredett, és mikor minden titok kiderült, és minden a helyére került, akkor öröm volt nézni az egészet. Külön tetszettek az apró utalások az egész évad folyamán arra vonatkozóan, hogy mi minden várható a folytatásban. Nagyot néztem mikor kaptunk egy kis Nicki felbukkanást a visszaemlékezés révén, örültem a Mariusra és Magnusra való utalásoknak, elégedetten mosolyogtam, mikor Akasha neve elhangzott és vidáman bólogattam, mikor megjelent a Talamasca és Raglan James, aki ugyebár később még nagy bajt fog kavarni nekünk. Nem sokat láthattunk belőlük, de a folytatásban mind benne lesznek elvileg.

Mert hogy időközben berendelték a sorozat harmadik évadát, tehát biztos lesz folytatás, aminek mint mindenki én is nagyon örülök. A harmadik évad a Lestat, a vámpír könyvet dolgozza fel, vagyis megkapjuk Lestat-ot narrátornak és végre megismerhetjük az igazi „Kópé királyfit”, és hogy Lestat mennyire remek karakter a maga módján. Alig várom és bízzatok bennem, ennek a narrátor váltásnak mindenki fog örülni. Lestat sokkal szórakoztatóbb, mint Louis. Kíváncsi vagyok, hogy fogják megoldani ezt a Lestat elmeséli az életét dolgot, mert a könyvben ugyebár válaszul Louis könyvére, Lestat szintén ír egy sajátot. Örülnék neki ha a sorozatban majd mondjuk az immár vámpírrá vált Daniel környékezné meg a rocksztárként híressé vált Lestat-ot, hogy adjon neki interjút és mesélje el az ő verzióját mindenről. Daniel amúgy is egy nagy Lestat imádó, szóval szerintem igen érdekes lenne ez az interjú, ha engem kérdeztek.

Ha minden igaz a harmadik évadban érkezni fog Nicki (ő ugyebár szerepelt már keveset visszaemlékezésben), Marius, Gabrielle és Akasha és én alig várom, hogy végre Lestat könyve kapjon egy hiteles és érdemes adaptációt. (A Kárhozottak királynője című filmet inkább hagyjuk, mert az csak nyomokban tartalmazta a könyvek eseményeit, én inkább próbálok megfeledkezni róla.) Nem tehetünk mást csak várunk, szerintem 2026-nál hamarabb biztos nem jön ki a harmadik évad. De itt a hosszú várakozás mindenért kárpótolni fog minket, mert abban teljesen biztos vagyok, hogy a harmadik évad nagyot fog szólni. Alig várom.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Bridgerton (A Bridgerton család) 3. évad összegzés

 

Idén hozta el nekünk a Netflix a Bridgerton sorozat legfrissebb harmadik évadát, amit ki tudja milyen indíttatásból, de két részletben kaptunk meg. Az első négy rész májusban jelent meg, a második négy rész pedig júniusban, én pedig úgy voltam vele, hogy megvárom a teljes évadot és inkább egyben írok róla. A harmadik évad megbontva Julia Quinn könyveinek sorát, nem a harmadik könyvet adaptálta, hanem megcserélve a kettő sorrendjét, előre hozták a negyedik könyvet, ami a Mr. Bridgerton csábítása címen fut. Így most Colin és Penelope történetét kaptuk meg. Hogy ez jó döntés volt-e vagy sem, az csak nézőpont kérdése, de nézhetjük úgyis, hogy igazából mindegy. Ismét 8 részes évadot kaptunk a szokásokhoz híven. De lássuk is miről szólt a történet.

A negyedik könyv fülszövege így a harmadik évad rövid leírása:

Mindenki tudja, hogy Colin Bridgerton a legelbűvölőbb férfi egész Londonban.

LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA,

1824. március

Penelope Featherington titokban imádta legjobb barátnője bátyját, már… nos, már egy örökkévalóságnak tűnő ideje. Miután fél életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta Colin Bridgertont, azt hiszi, mindent tud róla, mígnem véletlenül megismeri a férfi legféltettebb titkát…

Colin Bridgertonnak elege van abból, hogy a társaság csak üres fejű szépfiúnak tartja, elege van az élet soha véget nem érő egyhangúságából és legfőképp elege van abból, hogy mindenki folyton a hírhedt pletykalapszerző Lady Whistledownnal foglalkozik, aki soha egyetlen lapszámban sem hagyja őt említés nélkül. De amikor Colin hazatér külföldi útjáról Londonba, rájön, hogy életében már semmi sem ugyanaz, mint volt… különösen Penelope Featherington változott meg.

Az évad fő történetszálában tehát Penelope és Colin egymásra találásának lehetünk szemtanúi, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást, akik régóta barátok, és ahol Penelope szinte megismerkedésünk pillanatától kezdve epekedik Colin után, míg Colin mindig csak jó barátként, szinte húgaként tekintett a lányra. Az évad könyves toposza tehát a „barátokból szerelmesek”. Ha jól csinálják meg akkor ez is tud jól elsülni és igenis izgalmas sztorit lehet belőle kihozni, csak ez sajnos itt nem sikerült. Szeretném elismételni, hogy a könyveket nem olvastam, én csakis a sorozatban történtekre alapozom a véleményemet és ami itt a harmadik évadban történt Colin és Penelope között azt egyszerűen sokszor fájdalmas volt nézni.

Penelope-val nincs gondom, őt meg tudtuk ismerni, két évadon keresztül ismerhettük meg ezelőtt a karakterét, vágyait, céljait, nehézségeit, családjával való kapcsolatát, na és persze a kis titkos életét, hogy ő maga Lady Whistledown. Penelope tehát egy jól kidolgozott karakter, egy kis nebántsvirág, aki mivel nem tud beilleszkedni az őt körülvevő társadalomba, így a háttérből próbál a társadalom részévé válna a pletykalapja révén. Egy tipikus „kitaszított” és meg nem értett karakter, aki okos nőként próbál boldogulni a korban, ahol a nők nem lehetnek okosak, és ahol csakis a külcsín és a csillogás a legfontosabb.

Vele ellentétben ott van Colin, aki… Most kövezzetek meg, de Colin a sorozatban számomra egy nagy szürkeség, egy láthatatlan és ismeretlen halmaz, akiről semmit nem tudok azon kívül, hogy sokat utazik. Hogy kissé naiv fiatal volt, aki később pedig indokolatlan és abszolút szükségtelen módon próbálja magát majd szoknyavadásznak eladni. Csak sajnos teljesen karakteridegen volt tőle ez a lépés, ezért se értette senki, hogy mi volt ez a harmadik évad elejei Colin „kurvázik és egyebek” fordulat, ami annyira nem illet a korábbi két évados Colinhoz, hogy csak fogtam a fejem, hogy mi a fenét gondoltak az írók.

Ha mindez nem lenne elég, nem csak Colin nem tudja, hogy akkor most ki ő valójában, de mi nézők sem, mert szinte az egész évadban nem mutat semmit meg magából, amitől igazán közel kerülhetne a nézők szívéhez, mint az évad férfi főszereplője. Csak áll ott szépen felöltözve és jóképűen Pen mellett, mint valami biodíszlet. (Ezt a megfogalmazást egy másik kritikában olvastam, és tökéletesen egyet tudok érteni vele.) Ha mindez nem lenne elég, mikor kiderül számára hogy Pen maga Lady Whistledown, akkor is csak az a legnagyobb baja, hogy rájön, Pen sokkal okosabb és sikeresebb nála, így féltékenykedni kezd a lányra, mint valami óvodás. Egyenesen ellenszenves volt számomra Colin ebben az évadban, amit nagyon sajnálok, mert korábban ígéretes karakternek tűnt.

Amit még mindenképp meg szeretnék említeni a főszereplő párosunkról, hogy ahhoz képest, hogy ez az ő évaduk lenne, mondhatjuk majdnem, hogy néha olyan volt, mintha nem is rajtuk lett volna itt a fő fókusz, nagyon sok mellékszereplő nagyobb teret és több játékidőt kapott, így Penelope és Colin egymásra találása túl gyors, erőltetett és indokolatlan lett. Colin eddig mindig csak barátként és húgaként tekintett Pen-re, és most egyszer megcsókolják egymást, és máris belehabarodik a lányba? Hogy mi van? Ennél a résznél csak fogtam a fejem, hogy ez most komoly? Aztán jött a szokásos szerelmi háromszög, amikor végre Pen talál egy alkalmas férjjelöltet, akkor Colin rájön, hogy talán mégse kellene elveszíteni Pent, mert hogy tényleg nagyon szerelmes belé. Csak egy csóktól ilyen halálosan szerelmes lett? Számomra ez teljesen hihetetlen és ne próbálja nekem senki bemesélni, hogy ennek így volt bármi értelme.

A „barátokból szerelmesek” toposznak épp az lehet a varázsa, ahogy a korábbi barátok váratlanul felfedezik, hogy többet éreznek a másik iránt. Bénáznak, próbálkoznak, szerencsétlenkednek, lassan és fokozatosan éled fel a vágy, hogy ebből valami több lehet. Nem ilyen váratlanul gyors módon történik mindez. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy én semmilyen szexuális feszültséget vagy kémiát nem éreztem a páros között, nem is értem mit néztek azok, akik szerint nagyon jó kémia volt köztük. A fő történetszál számomra tehát elsietett, irreális és fájón összecsapott lett, sokkal több Colin és Pen jelenetet kellett volna kapnunk és nem a sok mellékszereplőre pazarolni az időt. Talán ez az évad legnagyobb hibája.

És csak hogy érezzétek nem túlzok, szeretném felsorolni, mi minden más történik még ebben az évadban:

- Fransesca szintén debütál és elkezd férjet keresni, csakhogy ő inkább letudnivaló kötelességként tekint erre az egészre, így egy logikus és egyszerű házasságot keres. Persze hogy a hozzá hasonlóan csendes, introvertált és visszafogott John-ban találja meg maga számára a kiváló jelöltet, és némi roppant szórakoztató bénázás, „néma társalgás” és kellemetlen helyzet után végre megtalálják az egymáshoz vezető utat. Komolyan mondom, mikor ezt írom, de szerintem az ő szerelmi száluk talán jobban meg lett írva, mint a főszereplő párosunké, pedig ezek ketten alig pár szót szóltak egymáshoz, mégis sokkal hihetőbb volt az egész történetük. Ami Francesca történetének a végén lévő fordulatot illeti, én inkább nem nyilatkoznék a témában most, meg szeretném várni, mit hoznak ki az írók ebből a hatalmas változtatásból, mert akár jól elsülhet a dolog. Aki pedig meglepődött azon, hogy a meleg történetszálak megjelentek a sorozatban, az nem tudom hol élt idáig, inkább az volt a fura, hogy eddig ilyesmi nem történt.

- Eloise és Pen még mindig haragban vannak és Eloise ebben az évadban a korábbi nagy ellenség Cressidával barátkozva kezd el Pen ellen áskálódni. Tényleg nem értem, mit gondoltak az írók, de most kaptunk egy olyan Eloise-t, aki korábban egyenesen szembeköpte volna magát. Mintha egy totálisan más karakter lett volna. Eloise roppant irritáló és üntivaló volt az évadban, ki nem állhattam és akárhányszor megjelent és kavarta a sz*rt és elkezdett nyivákolni, akkor esküszöm képen töröltem volna.

- Az előzővel párhuzamban Cressida sokkal nagyobb szerepet kapott most mint az eddigiek során, jobban megismerhettük a családi hátterét, a múltját, hogy miért lett olyan, amilyen és engem lepett meg a legjobban, de Cressida kezdett igazán komplex és szerethető karakterré válni. Nem azt mondom, hogy jó ember, mert nem az, most is csinált olyan dolgokat, amitől Eloise-hez hasonlóan megérdemelt volna egy-két sallert, de legalább komplex karakterré tették, akit érdekes volt nézni.

- Nagy kedvencem Benedict sem hazudtolta meg önmagát, bár szegény karakterrel az írók nem tudnak mást kezdeni, minthogy megint összekavart valakivel és élvezte a gondtalan és szabad agglegény életét. Annyi újítás azért belefért, hogy most nem egy nővel kavart össze, vagyis nem csak egy nővel, hanem egy férfival szintén, és megkaptuk a biszexuális Benedict-et, ami nem értem miért lepett meg bárkit, mikor erre korábban voltak már utalások. Abszolút illik ez a változtatás Benedict karakteréhez, jobban mint bárki más esetében.

- A Mondrich családot még mindig nem bírjuk elengedni, akik tovább haladnak feljebb a ranglétrán, és hirtelen nemesi rangra emelkednek kissé bugyuta módon, de a történelmi hűséget rég elengedtük, ne is foglalkozzunk vele. Én kifejezetten unom a Mondrich családot, nem értem miért kapnak ilyen kiemelt szerepet, és nem értem miért kaptak a harmadik évadban ilyen sok játékidőt, mikor a Bridgerton családhoz gyakorlatilag semmi közük és ha nem lennének benne a sorozatban, akkor semmi sem változna. Helyettük inkább Colinnak és Pennek kellett volna több jelenetet adni.

- A Featherigton család is hozza a formáját, Portia próbálja egyengetni a lányait, hogy minél hamarabb valamelyik fiút szüljön, és így megtarthassák a családi vagyont más férfi örökös híján. Közben persze láthatjuk, hogy Pen anyja és a nővérei hogyan viszonyulnak ahhoz, mikor kiderül, hogy Pen Lady Whistledown, és ez hogy hat a velük való kapcsolatára. A legjobb beszólások és a legviccesebb jelenetek megint csak hozzájuk kötődnek, tehát ezen a téren legalább nem kellett csalódnunk.

- Megjelenik Lady Danbury bátyja, aki persze rögtön Violetet célozza be magának, szóval itt is kezdődik valami.

- Anthony és Kate visszatérnek, bár nem sokat szerepelnek, de amikor igen, akkor elviszik a show-t és jó volt látni az immár boldog párosukat és ahogy még mindig imádják egymást. Náluk még mindig ott a kémia, és öröm volt nézni, hogy Anthony végig úgy nézett Kate-re, mint valami istennőre, akit imád és csodál továbbra is.

- És persze az évad nagy intrikája, hogy Pen egyre inkább kereszttűzbe került és nem tudja tovább titkolni, hogy ő Lady Whistledown, a végén pedig meg van a nagy leleplezés, amit kissé kiábrándítónak találtam. Pen előadta a nagy monológot, de senki nem szólt semmit, a királynő meg elfogadta és kész, majd mintha ebben a három évben semmi nem történt volna, ment minden tovább. Azért nagyobb megrökönyödést vártam volna mindenkitől, hisz Pen azért mégis csak elég durva dolgokat pletykált mindenkiről, titkokat leplezett le, keresztbe tett embereknek, gúnyolódott rajtuk, mégis senki nem tett semmit.

Láthatjátok hát, hogy nem túloztam mert olyan sok történetszálat és karaktert zsúfoltak bele ebbe az évadba, és pont azok kaptak több játékidőt és nagyobb szerepet, akiknek nem kellett volna, hogy nem csoda, hogy a főszereplő párosra ilyen kevés idő jutott. Nem értem miért kell ide a Mondrich család, nem értem miért kellett a Violet és Lady Danbury bátyja bimbózó románc, ezt a kettőt nyugodtan ki lehetett volna hagyni véleményem szerint.

A végén pedig mindenképp meg kell említenem az évad lezárását és az ezzel kapcsolatos kérdéseimet. Nem teljesen értem a dolgot. Most hogy mindenki megtudta Pen Lady Whistledown, ugyanúgy írja tovább a lány a pletykalapot csak már a saját nevével? Mivel mindenki tudja, hogy kicsoda ő, eztán sokkal óvatosabbak lesznek az emberek, és jobban vigyáznak a titkaikra, így hogy tud majd tovább írni róluk? Meg úgy alapjáraton, ha visszafogja magát, hogy ne legyen annyira sértő és bántó mint korábban, akkor pedig mi értelme a pletykalapnak, ami minden csak nem pletykákkal teli és izgalmas? Tényleg nem értem. Vagy most már ez a pletykalapos rész ki fog maradni? Kíváncsi vagyok ezt hogy fogják megoldani a folytatásban.

Hogy a folytatás mikor érkezik az a hírek szerint minimum két év, és ha minden igaz, végre Benedict sztorija lesz a következő. Ezek után bízzunk bele, hogy a harmadik évadot ért sok negatív kritika miatt a készítők összeszedik magukat, és Benedict történetét nem rontják el annyira, mint Colinét. Addig pedig nem tehetünk mást csak várunk és reménykedünk a legjobbakban.

Értékelés: 10/6

Előzetes:

Bridgerton (A Bridgerton család) 2. évad összegzés

A napokban fejeztem be a Bridgerton második évadának újranézését és el sem tudom mondani mennyire tetszett most is. Ebből elég egyértelmű lehet mindenki számára, hogy most egy elég istenítő kritika fog következő, mert a második évad fényévekkel jobban sikeredett, mint az első. Aztán lehet ebben sokan nem fognak velem egyetérteni, de számomra a második évad egy remekmű, imádtam az elejétől a végéig. Ismét 8 részt kapunk és a második évad Julia Quinn A vikomt, aki engem szeretett című könyvét dolgozza fel, ahogy hallottam igen sok változtatással. De én most szintén csak a sorozatról tudok és fogok nyilatkozni.

A második könyv fülszövege így a második évad rövid leírása:

1814 ​is eseménydús szezonnak ígérkezik, de e sorok írójának véleménye szerint ez nem igaz Anthony Bridgertonra, London legkívántabb agglegényére, aki ez idáig semmi jelét nem mutatta házasulási szándékának. És az igazat megvallva, miért is mutatná? Nála jobban senki nem játssza a tökéletes élvhajhászt.

Lady Whistledown társasági lapja, 1814. április

De a pletykalap szerzője ezúttal téved. Anthony Bridgerton nemcsak hogy elszánta magát a nősülésre, de már ki is választotta magának a feleségjelöltet. Az egyetlen akadály a hölgy nővére, Kate Sheffield, a legalkalmatlankodóbb nőszemély, aki valaha londoni bálterembe tette a lábát. A tüzes intrikus megőrjíti Anthonyt elszántságával, hogy megakadályozza a házasságot. De amikor Anthony Bridgerton éjszakánként lehunyja a szemét, Kate igen erotikus álmokban jelenik meg neki. A közvélekedéssel ellentétben Kate biztosra veszi, hogy nem a megjavult szoknyavadászokból lesz a legjobb férj; Anthony Bridgerton pedig a legnagyobb élvhajhász. Kate elszántan védelmezi a férfitól húgát, de fél, hogy éppen az ő szíve sebezhető. Amikor Anthony ajka az ajkához ér, hirtelen attól tart, ő maga sem képes ellenállni ennek a megvetendő élvhajhásznak.

A herceg, és én folytatása!

Ebben az évadban immár a legidősebb Bridgerton testvér, Anthony kerül a középpontba és a korábban ért szerelmi csalódása után, eldönti, hogy itt az ideje megházasodni. Csak hogy Anthony minden érzelemtől mentesen, pusztán csak kötelességből akar egy nőt elvenni, akivel családot alapíthat és örököst nemzhet. Mikor erre a feladatra a szezon gyémántját Edwina Sharmát szemeli ki, azt hiszi semmi sem állhat az útjába, csak hogy ott van Edwina nővére, Kate. Kate pedig mindenáron távol akarja tartani Anthony-t a húgától, mert hiszi, hogy Anthony nem alkalmas férjnek, de főleg a húga férjének nem. És itt kezdődik a „játék”, mert Anthony mindent megtesz, hogy Edwina közelébe férkőzhessen és elnyerje a lány kegyeit, Kate pedig mindent megtesz, hogy Anthony útjába álljon és elriassza a húgától a férfit. És igen, jól sejtitek, az egyik legkedvencebb könyves toposzom az „ellenségekből szerelmesek” az évad fő témája, mert hogy igen hamar kiderül, hogy Anthony és Kate sem közömbösek egymásnak.

Egyik nagy előnye a második évadnak, hogy a két főszereplőnk mindkettő remek karakter, Anthony és Kate mondhatjuk egymás tükörképei. Mindketten a legidősebb testvérek, okosak, műveltek, kötelességtudóak, makacsak, kissé zsarnokoskodók, de a családjukért és a szeretteikért bármit megtennének. És amíg ezek a tulajdonságok egy férfiban igencsak vonzóak főleg abban a korszakban, amikor a történet játszódik, egy nőnél már sokkal kevésbé azok, és ez is az egyik oka lehet annak, hogy Kate 26 évesen férj nélkül már igencsak vénlánynak számított akkoriban. Anthony a saját életét áldozta fel az apjuk halála után, hogy a családfőként előre lépve gondoskodjon a testvéreiről és az anyjukról, Kate pedig ugyanígy tett a saját életében. Kate-nek mindig a húga, Edwina volt a legfontosabb, mindent megtett azért, hogy Edwina-ból kifogástalanul viselkedő és vonzó ifjú hölgyet neveljen, a saját életét ezzel pedig mindig háttérbe szorítva.

Anthony és Kate tehát egymás tökéletes tükörképei és épp azért indult nehézkesen a kapcsolatuk, mert tükröt állítottak egymás elé. És sajnos nem csak a jó tulajdonságaik hasonlóak, hanem a rosszak is, és épp ez okozta az elején a nagy ellenszenvet egymás irányába. Mégis, pont egy Kate féle nő az aki Anthony mellé kell, mert Kate az, aki mindig ellent tud mondani Anthony-nak, aki igenis néha helyére teszi a férfit és aki tudja őt kezelni minden rossz tulajdonságával. Imádtam őket az elejétől a végéig, és ahogy az évad első felében szabályosan szívták egymás vérét, azon mindig csak nevetni lehetett. Aztán pedig ahogy elkezdett forrni körülöttük a levegő, már csak azt vártam, hogy mikor omlanak egymás karjaiba. Anthony és Kate kapcsolatának alakulása kissé lassabb dinamikát jár be az első évados Daphne és Simon kapcsolathoz képest, ők csak az évad végére jönne össze.

Én nagyon szerettem a Sharma családot is, Mary, Kate és Edwina jó kis háttértörténetet kaptak, nagyon jó volt látni, ahogy Kate és Edwina szoros nővéri kapcsolatát bemutatta a sorozat. Edwina kissé egyszerűbb és „könnyebb” karakter lett, mint Kate, szinte mindenben szöges ellentéte a nővérének, szinte csak egy kis műalkotás, egy összerakott baba, aki hibátlan és akit csak arra „képeztek” ki, hogy tökéletes feleségjelölt legyen. Nem sok karaktert mutat ezen kívül, de nem is az volt a szerepe az elején. Szerencsére a végére kinyílik Edwina előtt a való világ és többet láthatunk abból, hogy ki is ő valójában.

A fő történetszál mellett kapunk egy Eloise és egy Benedict történetet. Eloise fejébe veszi, hogy ő márpedig ki fogja nyomozni, hogy ki lehet valójában Lady Whistledown, és a nyomozás során egy nyomdához, egy nyomdászfiúhoz és feminista mozgalmakhoz keveredik. Ez a tini Eloise és Theo románc engem rohadtul idegesített és teljesen nem illett Eloise karakteréhez, nem értettem minek kellett ide. Benedict pedig tovább keresi a helyét a világban és úgy határoz, hogy kezd valamit a művészi vénájával, így jelentkezik egy művészeti egyetemre, ahol egész jól kezdi addig érezni magát, amíg rá nem jön, hogy csak azért került be oda, mert Anthony igen nagy adományt küldött az iskolának. És ezt Benedict persze nem veszi jó néven, mert eddig abban a hitben élt, hogy végre egyedül sikerült valamit elérnie, és ez mégsem így lett. Daphne szintén visszatért kisebb szerepben és jó volt látni, ahogy "vissza adta" a segítséget és a támogatást, amit anno kapott Anthony-tól.

Aztán ott vannak a Featherington-ék, akik a papa halála után várják az új Lord Featherington érkezését, aki reményeik szerint végre gondoskodni fog róluk. Persze arra nem számítanak, hogy egy csaló kerül a köreikbe, és Portia roppant eszesen és talpraesett módon kihasználja Jack kuzin felbukkanását és „adottságait” és valamiféle bonyodalmas játszmába kezdenek először egymás ellen, majd együtt. És aki azt hitte, hogy ebből nem Portia kerül ki győztesen a végén, az nem ismerte még ki eléggé a nőt. Portia csakis a családjáért és a lányaiért él, bármit megtenne értük.

Az első évad végén ugyebár kiderült a nézők számára, hogy Pen az, aki Lady Whistledown álnéven írogatja a pletykalapját. Így ez a rejtély már nem titok többé, ebben az évadban inkább azt láthatjuk, hogy Pen hogyan működteti a kis vállalkozását, hogy szerzi be a pletykákat, amikről aztán írogat, hogy juttatja el azokat a nyomdába és hogy bonyolítja le ezt az egészet. Megkapjuk a logisztikát az egész Lady Whistledown vállalkozás mögött, és most Pen még segítőre is akad. Persze tovább folytatódik Colin után való epekedése, hogy az évad végén Colin akaratán és tudtán kívül nagyon megbántsa Pent. Szegény Pen a végére teljesen összetörik Colin elutasítása és titkának lelepleződése miatt, ezzel felvezetve a harmadik évad fő történetszálát, ami Pen és Colin története lesz.

A mesésen romantikus, színes, humoros álomvilág továbbra sem változott, a sorozat stílusa és hangulata megmaradt a második évadra, ezt még mindig imádtam. Kaptunk néhány feleslegesen túlnyújtott kavarást és kissé „szappanoperás” jellegű megoldásokat is, de ezeken szerencsére hamar túlléptünk, kis negatívumként talán ezt tudnám csak megemlíteni. Mégis a fő történetszál és a két remek főszereplő és a kapcsolatuk alakulása miatt, és mert sokkal jobb kémia volt közöttük, mint az első évados főszereplőinknél, így nekem a második évad sokkal jobban bejött, mint az első. Majdnem tökéletesnek tudnám mondani. Imádtam az elejétől a végéig.

Értékelés: 10/9

Előzetes: