Sarah J. Maas: Fagy és csillagfény udvara (Tüskék és rózsák udvara 3,5)

Fülszöveg:

A Hybern elleni háború nem múlt el nyomtalanul Feyre, Rhys és barátaik életéből, mégis mindent megtesznek, hogy újjáépítsék az Éjszaka udvarát. A küszöbönálló téli napforduló kiváló alkalmat kínálna arra, hogy végre egy kicsit kikapcsolódjanak.

Ám az ünnepi hangulat sem tudja visszatartani a múlt árnyékait. Miközben Feyre az Éjszaka udvara úrnőjeként próbál helytállni, szembesülnie kell vele, hogy barátai sebei mélyebbek, mint hitte, és az udvar jövőjét is tönkretehetik.

Tüskék és rózsák udvara sorozat újraolvasást tartok jelenleg, mert valahogy kedvet kaptam hozzá és nagyon rég volt hogy olvastam a könyveket. Korábban úgy voltam vele, hogy nem nagyon érdekel a harmadik és negyedik rész között megjelent kis kiegészítő rövidke rész, bónuszkiadás, vagy nem is tudom minek nevezzem. De több helyről hallottam, hogy mégis érdemes lenne elolvasni, mert olyan apró utalások vannak benne, amik sok mindenre reflektálnak vissza vagy előre. Szóval most az újraolvasás során, miután végeztem az eredeti trilógiával, gondoltam a negyedik könyv előtt iktassuk be a Fagy és csillagfény udvarát. És ha már vettem a fáradtságot és elolvastam, akkor írnék róla néhány szót.

Kezdeném azzal, hogy továbbra sem értem mi szükség volt erre a kiegészítő kötetre, mert akkor sem maradtam le semmiről, mikor korábban kimaradt az életemből, és most is úgy érzem, hogy nem lettem semmivel sem több, hogy elolvastam. Mármint úgy értem, hogy igaz, hogy kaptunk benne tényleg néhány kis utalást a folytatásokra nézve, de ezek egyike sem olyan nagyon nagy meglepetés, amire nem lehetett korábban számítani. Tehát tovább tartom a véleményem, hogy ez a 3,5-ik rész totál felesleges és ha valaki nem olvassa el, hanem kihagyja, akkor se marad ki valóban semmiből sem.

Alig történt valami ebben a könyvben és azt a kevéske történetet több nézőpontból kaptuk meg, ezzel jelezve, hogy kiknek a történetét tervezi Maas később aztán bővebben kifejteni a további könyvekben. Ugyebár megkaptuk már Nesta és Cassian könyvét, akkor gondolom az ötödik rész Elain könyve lesz, vagyis mindenki erre számít, és szerintem is így lesz. De akkor ezek szerint fogunk még majd többet megtudni Tamlinról, Mor-ról, Erisről, Lucian-ról, Azriel-ről és így tovább. És ez oké, hogy megkaptuk ezeket az utalásokat, de mondom, hogy enélkül a könyv nélkül is sejteni lehetett, hogy az említett karakterek története dehogy van még lezárva, és hogy kapni fogunk még belőlük bőven.

Az pedig hogy az Éjszaka Udvarának kínosan giccses és émelyítően boldog karácsonyi ünneplését végig kellett asszisztálnom, tudom, hogy csak engem idegesített (de engem aztán nagyon!!!), de hát egy karácsonyi különkiadás miről másról szólt volna ha nem erről. És ennyi, tényleg nem lehet erről a könyvről többet írni, és ha akarnék se tudnék. De ami a legnagyobb igazság, hogy nem is akarok.

Számomra semmi pluszt nem adott az ACOTAR élményhez és szerintem nyugodtan ki lehet hagyni, mert ha nem olvassa el az ember, akkor se veszít semmit igazán. A sorozat újraolvasását folytatom Nesta könyvével, amit alig várok, mert tudjátok, hogy nem nekem az lett (eddig) a kedvencem a sorozatban. Az év vége pedig nálam általában mindig így telik, nem szoktam már új könyveket olvasni, hanem régi kedvenceket szedek elő és olvasok újra. Idén karácsonyra szintén vannak terveim miket akarok újraolvasni, remélem minél többet sikerült majd. Új könyvekkel pedig majd jövőre jövök vissza.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-a-court-of-frost-and-starlight-fagy-es-csillagfeny-udvara

Értékelés: 5/1

Ker Dukey - K. Webster: Tönkretett babácskák (Csinos játékbabák 4.)

Fülszöveg:

Árulás és düh: nagy, gennyes seb.

Ki lesz a győztes?

Mester vagy Szörnyeteg?

Sérülten, megtörve, de megoldásért kiált:

Visszahozni mindenáron az egyetlen jó babát.

Nem megbocsájtható se hűtlenség, se kudarc:

A Szörnyeteg bosszúra éhes: ha harc, hát legyen harc.

A mi Mesterünk csak gyengédségre éhezett:

A tönkretett babák nem kerülhetik el a végzetet.

A vihar közeleg, mindjárt ránk zúdul a káosz:

A két nagy játékos épp most veszi be a várost.

Ki éli túl vajon? Ki nyeri díjként a kedvesét?

És kiből lesz végül mindössze járulékos veszteség?

A rajongásig szeretett vagy gyűlölt Csinos játék babák-sorozat utolsó kötete. Hagyd, hogy megőrjítsen!

Nagyon ritkán csinálok ilyet, és remélem többször nem kell majd, de annyira rossz ez a könyv, hogy írni sincs kedvem róla. És nem is fogok. Ugyanaz a véleményem a negyedik könyvről, mint ami a harmadikról, és amik ott kérdések maradtak, azokra most se kaptam választ. Teljesen felesleges folytatás, semmi értelmet vagy logikát ne keressen benne senki, mert az nincs benne. Az összes karakter kifordult önmagából és mindenki mintha 180 fokos fordulatot vett volna a korábbiakhoz képest mindenféle normális magyarázat vagy karakterfejlődés nélkül.

Ha nem keresünk benne értelmet, akkor gyorsan ki lehet olvasni, de ennyi. Számomra csak az mentette volna meg valamennyire ezt a könyvet, ha a végén a főszereplő triónk meghal, mert lássuk be mindhárman bőven megérdemelték volna, de nem csak hogy nem haltak meg, hanem valamiféle "boldog befejezést" kaptak, ami csak az utolsó csepp volt a pohárban. Nagy kár, mert a Csinos játékbabák sorozat első két könyvét én tényleg szerettem, műfaján belül jól sikerült darab, de hogy miért nem lehetett befejezni a második rész után, ahogy azt eredetileg tervezték az írók, azt máig sem értem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/ker-dukey-k-webster-pretty-broken-dolls-tonkretett-babacskak

Értékelés: 5/1

H.D. Carlton: Kísérteni Adeline-t (Macska-egér duológia 1.)

Fülszöveg:

A Manipulátor

Befolyásolom bárki érzelmeit, aki csak engedi.

Fájdalmat okozok, megríkatom, megnevettetem és sóhajtásra késztetem. De a szavaim leperegnek róla. Főleg akkor, amikor könyörögve kérem, hogy távozzon. Mindig jelen van, figyel és vár. És én sosem tudom elfordítani a tekintetemet, főleg nem akkor, amikor azt szeretném, hogy jöjjön közelebb.

Az Árnyék

Nem akartam beleszeretni. De ha már megtörtént, képtelen vagyok elszakadni tőle. Megbabonáz a mosolya, a szeme, a mozdulatai. Ahogy levetkőzik. Figyelek és várok. Amíg csak a magamévá nem tudom tenni. És amint az enyém lesz, nem eresztem el többé. Akkor sem, ha majd ezért könyörög.

Nem vagyok valami nagy dark romance rajongó és nem sok ilyen típusú könyvet olvastam. Okkal. A két talán leghírhedtebb könyvsorozat, amivel megpróbálkoztam a Sötét duett és a Csinos játékbabák. Az előbbi kifejezetten nem tetszett és részről részre lett egyre rosszabb a színvonal, még az utóbbi minden groteszk témája és undorító dolga ellenére azt mondom megállja a helyét a műfajon belül, mert itt legalább reálisan vannak bemutatva a szörnyű dolgok és nem romantizálja el senki sem az erőszakot. Mert igen, tudom, hogy épp ez a dark romance műfaj lényege, hogy rengeteg sötét dolog van benne, sok mindenféle erőszak és ezeket az írók romantikus keretbe rakják. És igaz, hogy az egyik főszereplőnk általában egy pszichopata állat (általában a férfi), és a másik, aki (ez általában a nő) ennek ellenére beleszeret.

Sajnálom de én nem tudok komolyan venni egy olyan történetet, ahol a főszereplő nőt megverik, elrabolják, megalázzák, megerőszakolják és még sorolhatnám, és ő mindezek ellenére beleszeret a férfiba, aki ezt teszi vele. Ilyen nincs a világon, és tudom, hogy a dark romance műfaj csak kitaláció, csak olvasnom kellene minden értelem és logika nélkül és élvezni, de én nem tudok élvezni ilyesmit, mert csak felidegesítem magam az irreális dolgokon és az egekbe szökik a vérnyomásom a sok undorító kegyetlenség miatt, aminek általában a nők az elszenvedői. Pont.

Kérdezhetnétek, hogy miért olvastam el akkor ezt a könyvet, amire egyszerű a válasz. Elég felkapott lett itthon a megjelenése után így kíváncsi voltam, mire ez a nagy hype. Persze én sem vagyok kőből és élveztem a „pikáns” jeleneteket, már amikor persze a gyatra magyar fordítás nem rontott el mindent. Nem tudom ki vagy kik a felelősek ezért a szörnyű magyar fordításért, de bárkik voltak azok, szégyenükben inkább bujdossanak el örökre. Ennél még én is jobb fordítást tudtam volna csinálni. De tényleg szörnyű az egész, főleg az erotikus jeleneteknél.

Bárcsak a gyatra magyar fordítás lett volna a könyv legnagyobb hibája! Sajnos azonban nem így lett, mert sajnálom, nem sajnálom, többnyire inkább nem, de én utáltam ezt a könyvet. Kicsit a Sötét duett trilógiára emlékeztetett, nagyon sok hasonlóságot fedeztem fel a két történet között, bár azért a Kísérteni Adeline-t messze elmarad a Sötét duett kegyetlenségétől. Mégis ennek ellenére ugyanolyan rossz, mint a másik, sőt még rosszabb, ha bizonyos tényezőket külön megvizsgálunk.

Adeline és Zade

Történet ügyileg ne várjunk valami nagy dolgot. Történik ugyanis, hogy Adeline nagymamája halála után hazaköltözik a tőle örökölt házba a semmi közepére, így már rögtön adott az ijesztően creepy háttér és hangulat. Aztán Zade random meglátja őt véletlenül a városban és rögtön rákattan a nőre, hogy miért azt nem tudjuk meg, és igazából senkit nem is érdekel, nem ez itt a lényeg. Adeline gyönyörű és kész, ennyi elég Zade-nek, aki a nő személyében megtalálja imádatának tárgyát. Hogy megnyerje magának, elkezd neki udvarolni, randira hívja és elkezdi tenni neki a szépet…. Ja nem, bocsi, most dark romance sztori van, szóval Zade mindezek helyett elkezdi zaklatni Addie-t, leselkedik utána, követi, betör a házába, és rögtön kisajátítja őt, mintha az övé lenne. Majd amikor már nem bír tovább magával, akkor minden szó nélkül rátör a házban és megerőszakolja. Így indul ez a „csoda szép” szerelmi történet. Nem és nem, nem tudom komolyan venni. Zade zaklatja Addie-t, ő „próbál” tőle menekülni, közben van pár érdektelen mellékszál, meg valami abszolút érdektelen múltbéli nyomozás és ennyi.

Ha az ostoba és undorító történet nem lenne elég, akkor kapunk két olyan irritáló és következetlen főszereplőt, hogy csak fogtam a fejem. Az egyetlen pozitívum, hogy váltott nézőpontból íródott a könyv, így megkapjuk Adeline és Zade gondolatait, bár azért mindkettejük gondolatai hagynak elég sok kívánnivalót maguk után. Egyik se százas, és kész csoda, hogy ezek ketten egymásra találtak, mert tökéletesen megérdemlik egymást. Vagy inkább lássuk be ez csak lusta írói megoldás, hogy Zade pont egy olyan nőt néz ki magának, aki gerjed az ilyesmi zaklatós és félelemkeltős témára, így mintha csak egymásnak lettek volna teremtve. Zade képtelen normális emberi kommunikációra, nála az udvarlás annyiban merül ki, hogy zaklatni kezdi szíve választottját és aztán megerőszakolja, Adeline pedig mit ad isten éppen erre gerjed, még ha az elején nem akarja magának beismerni. Persze játssza az eszét, hogy márpedig ő fél meg ilyesmi, de semmit nem tesz azért, hogy megszabaduljon Zade-től, hanem csak nyavalyog és még bátorítani is elkezdi a férfit.

Nem tudtam komolyan venni egyik karaktert sem, mert mindkettő következetlen. Azt a tényt pedig meg sem említem, hogy az írónő próbálta Zade-t valami hősies rossz fiúnak beállítani, akinek az a munkája, hogy harcol a világ szörnyűségei ellen, gyerekeket és nőket ment meg az emberkereskedelemből és minden ehhez kapcsolódó sötét dologtól. Zade gyűlöli azokat a beteges és romlott férfiakat, akik ilyesmiben vesznek részt és őket likvidálja a munkája során. Erre ő is pont ugyanazt csinálja, mint azok a férfiak, akiket annyira gyűlöl!

Jó, ő persze nem gyerekeket erőszakol meg vagy ad el emberkereskedelem során, de amit Addie-vel tett az ugyanolyan rossz dolog, így ennyire erővel önmagát szintén likvidálhatná ha már ennyire nagy az igazságérzete. És nem, az sem mentség, hogy később kiderül, hogy Adeline élvezi az ilyesmit, meg hogy szeret rettegni, meg hogy bejön neki ez a zaklatós előjáték vagy mi, mert Zade ezt az elején nem tudta. És igenis megerőszakolta őt az első együttlétük során (ráadásul valami ostoba és nevetséges módon, amit inkább próbálok kitörölni az emlékeimből), mondjon bárki bármit és amelyik kapcsolat így indul, azt később nem tudom komolyan venni. Nem, a dark romance műfajon belül sem. Két ennyire inkompetens és rosszul megírt főszereplőt rég láttam, és mindkettőtől a falra másztam.

Nagyon nem tetszett ez a könyv, sőt utáltam, és nem értem, hogy lett ez ennyire felkapott. Ostoba és kiszámítható a történet, két következetlen és ellentmondásos főszereplő mesél nekünk, akik maguk se tudják mit akarnak, és akik mit ad isten éppen egymásnak lettek teremtve vagy mi a szösz. Az erotikus jelenetekből kapunk bőven, talán ezek miatt érte csak meg végigolvasni, már amikor nem zökkentem ki a hangulatból a gyatra magyar fordítás okozta idegbajtól. Nem ajánlom senkinek, aki valami értelmes és logikus sztorira vágyik. Ahogy hallom a folytatás ha lehet még ennél is rosszabb és kegyetlenebb. Hát nem tudom, talán egyszer elolvasom, ha olyan kedvemben leszek, de ezernyi más könyv van, ami sokkal jobban megérdemli a figyelmemet.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/h-d-carlton-haunting-adeline-kiserteni-adeline-t

Értékelés: 5/1

Laurell K. Hamilton: Ezüstgolyó (Anita Blake, vámpírvadász 19.)

Fülszöveg:

Anita Blake élete lecsendesedett, majdnem normális hétköznapjait éli St. Louis-ban – már amennyire normális hétköznapokat élhet egy hivatásos vámpírhóhér és szövetségi rendőrbíró – amikor egy vámpír a múltból bejelentkezik. Minden Sötétségek Anyját elméletileg elpusztította egy robbantásos merénylet. Ugyanakkor hogyan lehetséges elpusztítani egy vámpírt, aki megteremtette magukat a vámpírokat? Meg lehet ölni egy istent? Eddig nem sikerült, és most ez az isten, pontosabban istennő, úgy érzi, eljött a nap, hogy végre hatalmába kerítse Anitát és Amerika összes vámpírját.

Minden Sötétségek Anyjának tetteit az vezeti, hogy szentül hiszi: Jean-Claude, Anita és a vérfarkas Richard Zeeman triumvirátusa elegendő hatalmat ruházhatna rá, hogy ismét testet ölthessen, és megvethesse lábát az Új Világban. Csakhogy a test, amire a fogát feni, már foglalt.

Az a helyzet hogy már csak megszokásból olvasom tovább az Anita Blake könyveket, holott tudom, hogy nagy valószínűséggel sosem lesz olyan, mint az elején. Úgy vagyok vele hogy legrosszabb esetben is évente egy Anita Blake könyv belefér az időmbe, és úgy tűnik kis túlzással talán életem végéig olvashatom, mert az írónő nem nagyon akar lezárást kerekíteni a sztorihoz. Ami persze nem lenne baj, ha izgalmasak könyveket írna, csak sajnos ez mostanában nem igen jön össze neki. Itt már csak a pornónak és a sok-sok szexnek van helye, semmi másnak.

Ez a tizenkilencedik rész sem szólt semmi másról csak arról, hogy Anita lenyomott vagy három menetet több különböző emberrel, persze mindig valami hatalmi machináció miatt, de ez akkor sem számít. Engem nem érdekelnek az amúgy elég lapos és inkább megkérdőjelezhető magyarázatok arra, hogy miért kell Anita életének a szex körül forognia. És erre az sem mentség, hogy ő szukkubusz vagy hogy a szex, a kéj és a szerelem Jean-Claude vérvonalának alapja, vagy hogy ott az arduer amit szeretkezéssel kell táplálni. Egyik sem mentség, mert ettől függetlenül lehetne valami értelmes és kalandos sztori az alapja az egyes részeknek, amiben van mellesleg egy kis erotika, és akkor az senkit se zavarna.

Komolyan mondom én régen elvesztettem a fonalat Anita rengeteg szeretője között. A régi karakterek újra és újra visszatérnek, őket bírom továbbra is, de arra a fáradtságot sem veszem, hogy megjegyezzem az újakat. Még ha akarnám se tudnám, mert egyiknek sincs értelmes vagy érdekes karaktere, mindegyik csak egy név, akivel aztán Anita lefekszik valamiért és kész. Utána jön a következő és így tovább. De komolyan. Sőt már ott tartunk, hogy nem csak hármas orgiákat, hanem csoportos orgiákat csapnak, mert miért ne alapon. Anita gyakorlatilag mindenkivel összefekszik és már az sem rettenti vissza ha nő az illető. Már az se gond.

Nem akarok kekeckedni, de nem értem hogy hirtelen mi történt Anitával és Richarddal, mert most gyakorlatilag minden korábbi ellenérzésüket félredobva feküdtek le olyanokkal, akikkel azelőtt azt állították sose fogják megtenni. Anita korábban kijelentette, hogy őt nem vonzzák a nők semmilyen formában, erre most csak ráugrik valami random nőre. Richard pedig kissé homofób módon viszolygott minden olyan szexuális aktustól, ahol más férfiak szintén szóba jöhettek, erre most nem ő is hirtelen pálfordulással összefekszik pasikkal? Számomra ez a két dolog annyira karakteridegen volt Anita és Richard esetében, hogy csak fogtam a fejem hitetlenkedéstől.

Hamilton persze érezte, hogy azért kellene ide valami épkézláb történet is, és próbálkozott valamivel, ahogy a fülszöveg leírja, de ne dőljetek be neki. A történet a könyv alig ha 10%-át teszi ki, a többi csak a szexről és még több szexről szól. És újfent elmondom, hogy nem az ezzel a bajom, hogy nem szeretek erotikus történeteket olvasni, mert igenis szeretek, csak épp egy Anita Blake könyvtől nem ezt várja szerintem az ember. Miért nem lehet visszatérni a régi természetfeletti rejtélyekhez, nyomozáshoz, vérengzéshez és az izgalmakhoz? Miért nem szólhatnának újra erről a könyvek, mint régen? Egyszerűen nem értem mi van Hamiltonnal és hogy miért erőlteti ennyire ezt a sok erotikát, és hogy miért ennek kell lennie a középpontban.

Sajnálom, de számomra ez a könyv se jött be jobban, mint mondjuk az előző és ha arra 1 pontot adtam, akkor erre se tudok többet. Nulla történet, nulla izgalom, még mindig az a sok erőltetett erotika, még mindig akörül forog minden és mindenki. Egyszer talán visszatér a régi Anita és vele együtt a sok izgalom, addig pedig nem tehetek mást, csak reménykedek, hogy ez mielőbb bekövetkezik.

További információk a könvyről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-ezustgolyo

Értékelés: 5/1

Cassandra Clare: Éjsötét királynő (Gonosz fortélyok 3.)

Fülszöveg:

A ​sötét titkok és a tiltott szerelem már az árnyvadászok létezését fenyegetik!

Ártatlanok vére folyt a Tanács termének lépcsőjén az árnyvadászok otthonában. Livia Blackthorn tragikus halála után a Klávéban a polgárháború réme kísért. A Blackthorn család néhány tagja Los Angelesbe menekül, ahol a boszorkánymesterek között pusztító kór forrását keresik.

Eközben Julian és Emma azon igyekeznek, hogy túltegyék magukat tiltott szerelmükön, és veszélyes küldetésre indulnak Tündérföldére A holtak fekete könyvéért. Végül olyan titkokra bukkannak a tündérek között, melyek akár végleg szétszakíthatják az árnyvilágot, és utat nyithatnak egy kilátástalan, sötét jövő felé. Emma és Julian az idővel versenyt futva igyekszik megmenteni az árnyvadászokat, mielőtt a parabatai-ok átkának rettenetes ereje végez velük és a szeretteikkel.

Lehet, hogy a kárhozat az igaz szerelem ára?

Én tényleg nyitottan és pozitívan álltam neki a könyvnek, holott elég sok negatív kritikát olvastam róla és holott azért nekem is voltak ellenérzéseim, hogy vajon milyen lesz a trilógia befejezése. Sajnos már tudjuk, hogy Clare valahogy sosem képes egy tisztességes és méltó lezárást összehozni a könyvsorozatainak, és attól féltem, hogy újra ez fog történni. Igazam lett és most se tudta mit kezdjen a történetével és a karakterekkel. Kaptunk egy unalmas és rengeteg helyen túlírt fércműt, pedig ennél sokkal többet ki lehetett volna hozni a sztoriból, ami igenis jól indult.

Az a legnagyobb hibája a könyvnek, hogy túl hosszú. Tele van felesleges történetszálakkal, felesleges érzelgősséggel és erotikával, és olyan karakterekkel, akik nélkül szintén életképes és valahogy jobban összeszedett történetet lehetett volna összehozni. Túl sok a karakter, túl sok a történetszál, és ezek nagy része totál felesleges. Ha mondjuk nem lenne Diana és a saját történetszála, valamint kitörölnénk a Thule-ba tett utazást, akkor máris vagy 200 oldallal kevesebb lenne a könyv, és igazából a lényegen nem változtatott volna semmit.

Az elejétől fogva nem értem mi szükség volt Kit és Diana karakterére, felesleges, erőltetett és ide nem illőek. Semmit nem adnak hozzá a sztorihoz, mindenki jól meglenne nélkülük. És miért kellett ezt a Thule másik dimenziót behozni? Mi értelme volt az oda tett utazásnak? Semmi. Persze ha onnan nézzük, hogy újra felbukkant Sebastian és a gonosz Jace, akik hoztak némi izgalmat a sivár és vontatott fő történetszálba, akkor persze van némi értelme Thule-nak és hogy olyan karaktereket hoztak vissza, akik már régen nem éltek. Persze Sebastian és Valentine voltak eddig a gonosztevők legjobbjai az árnyvadászos könyvekben, ezt értem, de ők nem ide tartoznak, hanem a Végzet ereklyéi könyvsorozathoz, így nem értem miért kellett ide Sebastiant visszahozni.

Mind a Pokoli szerkezetek és mind a Gonosz fortélyok trilógiának az az egyik legnagyobb hibája, hogy a "fő gonosztevőik" egysíkúak és unalmasak. Persze tényleg nehéz lehet Valentine és Sebastian után valaki hozzájuk hasonló gonosztevőt kitalálni, ezt értem én, de azokhoz képest, akiket kaptunk, komolyan bárki jobb lett volna. Malcolm és Annabell története engem speciel nagyon érdekelt és sajnálom, hogy ilyen véget értek. Vártam, hogy mi lesz Annabell-el, gondoltam eztán majd ő lesz a nagy ellenség, erre szinte alig bukkant fel a könyvben és amikor mégis akkor Ash után nyavalygott. Gyakorlatilag semmit nem csinált. És ha már Ashnél tartunk. Minek kellett őt ide behozni, ha aztán semmilyen lényeges szerepe nem volt? Csak én nem értem a karakter jelentőségét?

Persze a Cohorst se szeretném kihagyni, mert ők szintén megérnek egy misét, na meg az inkompetens Klávé, akik hozták a formájukat. Mindazok után ami korábban Valentine-al és a Körével történt, mindazok után senki nem tanult a múltból? Hogy lehetett, hogy senki nem szólalt fel a Cohors hatalomra kerülése ellen és hagyták, hogy egy újabb fasiszta jellegű szervezet szítani kezdje a viszályt és az alvilágiak ellen fordítsák a közvéleményt? Egyszerűen hihetetlen számomra, hogy mindazok után, ami a múltban történt, még mindig inkompetens barmok ülnek a Klávéban, akik nem látják a veszélyt és akik semmit nem tesznek egy ilyen Cohors típusú szervezet ellen.

Ha mindez nem lenne elég Clare úgy érezte, hogy nem kaptunk eddig elég romantikát és erotikát, így gondolta, most bepótolja a dolgot. Nagyjából mindenki végigszenvedi ezt a könyvet, és az még hagyján, hogy valaki gyászol (mint Ty, aki a testvére elvesztését próbálja a saját kissé kifacsart módján feldolgozni), de amikor azon nyavalyognak a világuk égésekor, hogy jaj nem lehetnek együtt a szerelmükkel és hogy mennyire be vannak gerjedve, akkor egyszerűen nem tudtam tovább komolyan venni a könyvet.

Rengeteg smárolós és "egymásnak esünk, majdnem szeretkezünk, de valaki a lényeg előtt ránk nyit így nem tudjuk folytatni" jelenetet kapunk, ami a végére kezdett komikussá válni. Julian és Emma ezt eljátszották vagy háromszor biztosan, de aztán nyugodjatok meg, végül sikerült összefeküdniük, mert hát tényleg ez a legfontosabb a nagy háború közepén. Aztán a Mark, Kieran és Cristina ugyancsak kitett magáért és eljátszották ugyanazt csak ők trió kiadásban, hol kettő együtt, hol hárman, épp mikor hogy jött ki, és aztán arra jutottak, hogy itt mindenki szeret mindenkit, így miért ne legyenek hárman együtt? Aztán a végén mégse maradtak hárman együtt, mert.... inkább hagyjuk.

Vártam a nagy magyarázatot a harmadik árnyvadász könyvsorozat mondhatni egyik alap konfliktusára, nevezetesen, hogy miért nem lehetnek együtt azok akik parabatai-ok. Julian és Emma ezen szenvedtek az elejétől fogva ugyebár. Gondoltam majd valami teljesen profi és netán talán valami kreatívan átgondolt magyarázat lesz erre a válasz, de Clare valami olyasmi ostobaságot hozott össze, hogy nem akartam elhinni, hogy ez mindenre a nagy magyarázat. Meg új alapjáraton... miért ne lehetne együtt két parabatai, ha szeretik egymást? Ha két árnyvadász összejöhet, akkor miért ne jöhetne össze két parabatai? Mindig is erőltetetten mondvacsinált műbalhénak tartottam ez a tilalmat, és attól csak még rosszabb lett, hogy ilyen ostoba magyarázatot és megoldást kaptunk rá.

Szerintem ez talán a legrosszabb lezárás, amit a három árnyvadász könyvsorozat során kaptunk, pedig a másik kettőnél se sikerültek olyan nagyon jól az utolsó könyvek. Túl hosszú, feleslegesen túlírt, olyan karakterek és történetszálak vannak benne, amiket nyugodtan ki lehetett volna hagyni, és amik nélkül mégis jól működhetett volna mindez. Clare rengeteg mindent és mindenkit belezsúfolt a végébe, de ettől olyan katyvasz lett a lezárás, hogy azt rossz volt olvasni. Mintha maga se tudta volna, hogy mit akar, hogy mire helyezze a hangsúlyt, így mindent és mindenkit beleerőltetett. Pedig jól indult a Gonosz fortélyok trilógia, nekem az első és még a második rész is bejött, de amit itt az utolsó könyvben kaptam, arra nincs mentség.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-ejsotet-kiralyno

Értékelés: 5/1

Laurell K. Hamilton: Végzetes flört (Anita Blake, vámpírvadász 18.)

Fülszöveg:

Amikor Anita Blake, a dögös vámpírvadász találkozik megbízójával, Tony Benningtonnal, még tele van együttérzéssel. Ugyanis a férfinak nemrég halt meg a felesége, és Anita feladata az lenne, hogy a nőt reanimálja. Vagyis felélessze halottaiból.
Anita tud néhány dolgot életről és halálról, és tisztában van azzal is, mit jelent szeretni valakit. De azt is tudja, hogy amit ő nekromantaként fel tud ajánlani Tony Benningtonnak, az nem egészen az, amire a férfi vágyik. Mert az a teremtmény, akit Anita képes előhívni a néhai Mrs. Bennington sírjából, az nem a csodálatos Mrs. Bennington lesz. Sőt. Nagyon nagyon messze lesz a csodálatostól.

Gondoltam ideje folytatni Anita kalandjait, ezért is vettem a kezembe a sorozat következő részét. Sajnos én gyanútlan beleestem megint abba a hibába, hogy nem néztem utána alaposabban a rész miről fog szólni, így megint csalódnom kellett, pedig azért lássuk be, mintha kezdett volna visszatérni a régi színvonal.

A könyv története egyszerű, mint a faék. Anita nem vállalja el két lehetséges új ügyfél ügyét, akik közül az egyik bepipul, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Nem nehéz kitalálni melyik lesz a hunyó és nem is kell sokáig ezen agyalnunk, viszonylag hamar kiderül a "rosszfiú" személye. A csalódott ügyfél két véroroszlánt bérel fel, hogy Anita pasijait fenyegetve, a nőt együttműködésre kényszerítse és a meggyőzés érdekében Anitát még el is rabolják, biztos ami biztos alapon.

Csak az a probléma, hogy az Anitában lévő véroroszlán igazán "tüzes", és a két véroroszlán hím (mert mit ad Isten, pont "véletlen" az a két elrablója) hatására képtelen uralkodni magán, így sejthetitek, hogy most sem úszhatjuk meg értelmetlen és felesleges dörgölőzés nélkül. Nem mintha ez meglepő lenne, hisz tudjuk, hogy nincs újabb Anita rész szexorgiák nélkül, így hát kellett ez ide. (Remélem érezni lehetett az iróniát.)

Nagyon rövid ez a rész, nem sok minden történik benne azon kívül, hogy Anita vacsorázgat, elrabolják, szenved a tüzeléstől és végül kinyír mindenkit. Mert hát most komolyan? Ki képzelte azt, hogy ennek más lesz a vége? Anita és a pasijai megmenekülnek, sőt tovább bővíti a háremet még eggyel, mert a másik száz pasi még most sem elég neki. Tehát igen, ez a rész irtó gyenge lett, semmi érdekes vagy izgalmas nem volt benne, se fejlődés, se karaktermélyítés, se háttérvilág bővítés, se humor, ami valamelyest megmenthette volna ezt a borzalmat. Semmi. Nyugodtan kihagyhattam volna. Talán a következő jobb lesz. Nagyon remélem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-vegzetes-flort

Értékelés: 5/1

Laurell K. Hamilton: Fekete vér (Anita Blake, vámpírvadász 16.)

Fülszöveg:

Anita Blake, nekromanta és vámpírhóhér a világ előtt, szukkubus és vérpán a barátai és szeretői körében, most jó barátként kerül nehéz helyzetbe. Egyik legjobb barátja és egyben szeretője, Jason apja haldoklik. Anita elkíséri hát szülővárosába, hogy örökre elköszönhessen a goromba szülőjétől, aki mintha soha nem olyan fiúra vágyott volna, mint Jason. És ha a családi béke felélesztése nem lenne elég nehéz feladat, kiderül, hogy Asheville nagy szülötte, az elnökjelölt-várományos kormányzó is éppen most utazott haza családjával, hogy itt ülje meg fia lakodalmát, aki a megtévesztésig hasonlít Jasonre. Sajnos, Keith Summerland nem éppen minta-vőlegény, és nemcsak a sajtó érdeklődik minden lépése iránt. Lehet, hogy az élet ismétli önmagát, és Jason megint hasonmás/unokatestvére és volt iskolatársa miatt kerül bajba? És vajon ki vagy mi ébresztette fel Anitában a vértigriseket? Csak annyi biztos, hogy néha még a legnagyobb ellenségünknek is hasznát vehetjük.

A könyvsorozat igencsak hullámzó minősége egy újabb gyengébb részt produkált eme könyv személyében, aminek nagyon nem örültem, mert most egy igazán jó és szórakoztató könyvre vágytam volna. Sajnos nem kaptam meg azt az élményt, amit szerettem volna, sőt... annyira nem hagyott bennem semmilyen pozitív élményt ez a rész, hogy nehezen vettem rá magam, hogy írjak egyáltalán róla valamilyen kritikát.

Több napba tellett mire összeszedtem magam és eldöntöttem, azért mégiscsak kanyarítok hozzá néhány sort, mert valahogy csak nem akartam kritika nélkül hagyni Anita újabb "kalandját". Az idézőjel igencsak erős jelzés arra, hogy Anita "kalandja" nem volt kaland egyáltalán, ha csak azt nem vesszük annak, hogy egy újabb pasit gyűjtött a háremébe. Mert igen... neki még mindig nem elég Jean-Claude, Richard, Nathaniel és Micah, (a legfontosabbak ők, de persze rajtuk kívül is vannak még páran), már kell Jason is. Persze korábban már lefeküdtek párszor, de most hirtelen rájön, hogy Jasonbe is szerelmes. Mert hát totál egyértelmű, hogy a másik négybe is szerelmes, ezért kell neki mindig egy újabb és újabb pasi. Nem tudom mit nem lehet ezen érteni. (Remélem azért ti értitek az iróniát.)

Szóval igen, megint csak a szex körül forgott minden és azon, hogy Anita annyira de csodás és szuper nő, hogy minden pasi őt akarja, és hogy neki senki se elég, még négy pasi sem, hanem kellett egy ötödik is. Hamilton persze próbált némi izgalmat csöpögtetni a történetbe, de az egész Jason körüli félreértések sorozata annyira ostoba műbalhé volt, hogy csak fogni tudtam a fejem. Jasont összetévesztik az unokatestvérével Keithel, akivel szinte ikrek lehetnének, annyira hasonlítanak egymásra, és ebből adódnak a bonyodalmak. Keithre vámpírok vadásznak, mindegy miért, nem lényeges. Most komolyan... azt még megértem, hogy az emberek összetévesztik a két férfit, na de egy vámpír csak meg tud különböztetni egy szimpla embert és egy vérfarkast?! Vagy én gondolom rosszul? 

Ostoba és értelmetlen félreértések és kavarások, nulla történet és nyomozási szál, rengeteg szex... és még a kedvenc karaktereim is hiányoznak. Semmi többet nem lehet erről a könyvről írni. Olyan mintha csak félig lenne kész, vagy mintha csak egy átvezető "valami" lenne két igazi Anita Blake könyv között. Nem értem a dolgot... nem igaz, hogy ezt így kiadták valamikor. Hatalmas csalódás, remélem a következő jobb lesz. Bár igaz, hogy ezt nem lesz nehéz túlszárnyalni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-fekete-ver

Értékelés: 5/1

Clélie Avit: Itt vagyok

Fülszöveg:

Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül. Hall. Csak ezt senki sem tudja. Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez, ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…

Régóta csücsült már a várólistámon ez a könyv, de nem tudnám megmondani, hogy egyáltalán miért került fel oda. A borító nem valami hívogató, egyszerű és unalmas, a fülszöveg se ígér olyasmit, amiért törném kezem-lábam, hogy olvashassam, és a túlságosan jó értékelés se valami jó jel. Főleg ha realista könyvről van szó, mert ha a jó értékelésű realista könyvet olvasok annak mindig az lesz a vége, hogy nekem cseppet se fog tetszeni.

Azért most vettem a kezembe a könyvet, mert valami rövid kis olvasmányra vágytam és csakis a könyv rövidsége miatt kezdtem neki, fogalmam se volt mire számítsak. Ez a könyv... sajnálom, de ez a könyv az elejétől a végéig egy baromság. Őszintén nem értem miért szeretik ilyen sokan és miért kapott ilyen sok pozitív értékelést, mikor az egész történet unalmas, irreális és ami még rosszabb hihetetlenül bizarr. Mondom is, hogy miért gondolom így.

Az alap ötlet jó lehetett volna. Adott nekünk egy fiatal nő, aki balesetet szenved és hónapok óta kómában fekszik. Már majdnem mindenki lemondott róla, de ő mégis "tudatra ébred", és habár még nem tér magához és nem látszik rajta, hogy menthető lenne, ő mégis hall és érzékel mindent maga körül. Az orvostudomány egyik legnagyobb kérdését helyezi az írónő a középpontba. Vajon a kómában fekvő betegek tényleg hallják, mikor hozzájuk beszélnek? Meddig érdemes bízni abban, hogy felépülnek? Meddig remélhet a család és a barátok? Meddig bizakodhatnak az orvosok, hogy valaha felépül a kómás beteg? Mind izgalmas és elgondolkodtató kérdés, amiről ezerszer szívesebben olvastam és méláztam volna el. Ez a könyv akkor ütött volna nagyot, ha egy családi/baráti dráma áll a középpontban azzal a kérdéssel, hogy megmenthető-e még vajon Elsa?

Sajnos nem ezt kaptuk, hanem egy bizarrul hihetetlen szerelmi történetet, ami a valóságban egyszerűen sosem történhetne meg. Mivel realista könyvről beszélünk, így elvárom, hogy olyan szerelmi szál legyen benne ami reális és ami akár meg is történhetne. Lehet unalmas, akár nyálas, de akkor is olyan legyen, amit el tudok hinni. Erre mit kapunk? A férfi főszereplőnk, Thibault egyik nap véletlen Elsa kórházi szobájába keveredik, hogy itt leljen egy kis nyugalmat saját gondjai elől. Ki tudja miért roppant vonzó lesz számára egy ezernyi csövön lógó, hónapok óta kómás beteg nő, így titokban elkezdi látogatni, beszél hozzá és pár nap alatt halálosan bele szeret. Én meg olvasás közben csak arra tudtam gondolni, hogy MI A FENE VAN?!

Nem vagyok én szívtelen dög, se nem érzéketlen tuskó, szeretem én a romantikát és értékelem a normálisan és reálisan megírt romantikus történeteket, de ilyen egyszerűen nem létezik. Az egész történet egy nagy baromság. Mégis ki az a normális férfi, akkor egy kómában fekvő idegen nőt kezd el látogatni és beszélni hozzá? És a nő barátai és családja miért nem akadnak ki ezen? Egy idegent engednek be a kórházi szobába, aki lehetne akár egy pszichopata is. Ilyen az életben sosem fordulna elő, kérem szépen! Főleg a nő családja nem engedne olyat a nő közelébe, akit nem ismernek és akiről nem tudnak semmit. De komolyan!

Az egész könyv épp ettől lett számomra hiteltelen és ennek következtében felettébb idegesítő. Az írónő egy roppant jó alapötletet rontott el rengeteg irreális cukormázzal és egy a valóságban sosem megvalósulható szerelmi szállal, ami önmagában egy nagy baromság. Pedig a felvetett komoly témák és azokkal kapcsolatos gondolatok engem kifejezetten érdekeltek volna, de sajnos nem ez került a középpontba, hanem éppen az, ami aztán mindent elrontott. Sajnálom, de ez a könyv egy baromság az elejétől a végéig, nem tudok rá jobb szót kitalálni, mert az, és őszintén nem értem, miért kapott ilyen sok pozitív értékelést.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/clelie-avit-itt-vagyok

Értékelés: 5/1

Susan Ee: A vég napjai (Penryn és a világváge 3.)

Fülszöveg:

Penryn és Rafi menekülnek, miután az angyaloktól sikerül megszökniük. Kétségbeesetten keresnek egy orvost, aki helyre tudná hozni azokat a változtatásokat, amiket az angyalok végeztek Rafin és Penryn húgán. Kutatás közben felbukkan valami Rafi múltjából, és olyan sötét erőket szabadít el, melyek mindkettejükre nézve végzetesek lehetnek.
Az angyalok által az emberekre szabadított apokaliptikus rémálomban mindkét oldal a totális háború felé sodródik. Valószínűtlen szövetségek köttetnek, a haditervek folyton módosulnak.
De ki fog győzedelmeskedni?
A Föld feletti uralomért folyó harcban Rafinak és Penrynnek döntenie kell, melyik oldalra álljanak, kit válasszanak: a saját fajtájukat vagy egymást?

Nagyon régen volt már, mikor az első két részt olvastam és szégyen, nem szégyen bevallom, nem sok mindenre emlékeztem belőle. Persze a fő történetszál és a két főszereplő rémlett, de hogy konkrétan mi történt az első két részben... az egy homályos köd maradt számomra. Újraolvastam a korábbi bejegyzéseimet és aztán derengeni kezdtek a dolgok. Az első részt szerettem, a másodikat kevésbé, így nem tudtam mire számítsak a trilógia befejező részében. Igazából nem nagyon volt kedvem most ehhez a könyvhöz, de szeretném befejezni a megkezdett sorozataimat és gondoltam ez lehetne a következő ebben a "projektben".

Nem kertelek. Nem kötött le a könyv. Nem tudom mi lehetett az oka, de csak ímmel-ámmal olvastam és azért, mert nem szeretek félbehagyni semmit, amit egyszer elkezdtem és mert tudtam, hogy ha most leteszem, akkor sosem visz rá a lélek, hogy valaha folytassam. Talán nem voltam YA fantasy hangulatban, talán pont rosszkor olvastam, talán maga a könyv volt ennyire unalmas, vagy talán mindhárom egyszerre, a lényeg, hogy ez a könyv inkább csak idegesített és untatott, minthogy szórakoztatott volna.

Pedig kár érte, mert remekül indult a sorozat az első résszel. Nem sok jó angyalos könyvvel találkoztam idáig, és a kezdetek alapján ez annak tűnt. Aztán idővel megjelentek a műfaj tipikus kliséi és hibái, én pedig egyre jobban kezdtem unni. (De legalább szerelmi háromszög nem volt benne, ez is valami.) Habár mozgalmas volt a harmadik rész, hisz mindig mentek ide-oda, mégis teljességgel kiszámíthatóan alakult az elejétől a végéig, semmi meglepetést nem okozott. A romantika most szerencsére háttérbe szorult, és nem kellett végig asszisztálnom a főszereplők nyáltengerét, ennek mégsem tudtam teljes mellszélességgel örülni, mert a könyv unalmas volt. Tessék, kimondtam. Számomra unalmas volt a befejező rész, nem tudok rá jobb kifejezést találni.

Ha a tömény unalom nem lett volna elég, akkor még az olyan logikátlanságokat is meg kellett emésztenem, hogy az ellenállók vezetőjének halála után Penryn lesz az új vezető. Igen... tengernyi erős, talpraesett és okos felnőtt férfi és nő helyett kit választanak meg vezetőnek? Egy 16 éves csitrit, aki még arra sem képes, hogy önmagát megvédje, nemhogy ezernyi embert. Értem én, hogy YA könyv és egy tinédzser a főszereplő, de azért maradjunk már a realitások talaján, kérem szépen! Mégis ki olyan idióta, hogy egy angyalpárti 16 éves kis csajra bízza az életét? Már miért lenne ő jobb, mint a többiek, akik korábban a lázadókat irányították? Persze más YA könyvekben is a tini főszereplők állnak a középpontban és mindig kiemelt jelentőségűek, de azért sosem lettek egymaguk vezetők, hanem mindig volt mellettük egy felnőtt "mentor", mert azért így mégis csak hihetőbb a dolog, nem igaz?

Ez a könyv nem jött be, nagyon nem. Talán ha jobb kedvemben olvasom, vagy ha olyan a hangulatom, akkor jobban tetszett volna, de az biztos, hogy mint egy trilógia befejező része, ahhoz képest irtó gyengére sikeredett. Pedig jól indult a sorozat, az első részt szerettem, csak kár, hogy egy ilyen maszlag lett a végére.

Értékelés: 5/1

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/susan-ee-end-of-days-a-veg-napjai

Laurell K. Hamilton: Haláltánc (Anita Blake, vámpírvadász 14.)

Fülszöveg:

St. Louis-ban fellép a világhíres vámpír balett-társulat. A nagy eseményre rengeteg vámpírúr érkezik, pomme de sang jelölteket hozva magukkal Anitának, akinek energiaháztartása az ardeur miatt egyre csökken. És ha ez még nem lenne elég, úgy tűnik, teherbe is esett, a teszt pozitív. A lehetséges apák száma viszont majdnem ugyanannyi, mint a pomme de sang jelölteké. Ezzel egy időben a triumvirátus hatalma véletlen események során megerősödik, Anitát pedig több ízben is meglátogatja Minden Vámpírok Öreganyja, a sötét Marée Noire, aki minden jel szerint ébredezik…

Jó, tudom, tudom... az Anita Blake könyvsorozat már régen elért arra a szintre, amikor nem kellene reménykednem, de én balga mégis így teszek. Sok idő eltelt azóta, hogy az előző részt olvastam és mikor választani kellett, hogy mi legyen a következő olvasmányom tudtam, hogy Anita-nak helyet kell szorítanom. Őszintén szólva nem sok maradt meg az előző részek történetéből csak annyi, hogy egyre több volt a szex és egyre kevesebb a nyomozás és az akció. Fura, hogy a könyvsorozat első néhány részére élénken emlékszem, míg a későbbiekre pedig kevésbé.

A jelen könyv befejezése után csak egy kérdés zakatolt a fejemben. Hogy a fenébe fogok én erről a részről kritikát írni? Nem... nem én jöttem ki a gyakorlatból, és nem rajtam múlt a dolog. Nem is lehet nagyon miről írni, mert a Haláltánc nem más, mint egy tömény orgia. Igen, jól olvastátok, egy tömény orgia, és ha akarnám se tudnám szebben mondani. Még szerencse, hogy nem is akarom.

Persze az előző részek is tele voltak már rengeteg szexszel, de eddig legalább próbálkozott Hamilton némi (még, ha csak csekély) nyomozási szállal. Itt ezt most teljesen figyelmen kívül hagyta és írt egy pornó regényt némi romantikával fűszerezve, hogy ne csak a szexről szóljon minden, de a romantika így se kapott akkora szerepet, hogy ne az orgiák kerüljenek a középpontba. Csak hogy lássátok nem túlzok, gyakorlatilag 2 nap alatt játszódik le ez a rész, és ez idő alatt Anita aláfekszik kb. minden férfinak, aki az útjába kerül. Mert hát táplálni kell az ardourt... meg minden, értitek, nem? Csak én most jutottam el arra a szintre, hogy már nekem is megfeküdte a gyomrom ez a töménytelen szex.

Na, nem mintha nem értékelném a sok orgiát, mert pornóregénynek tökéletes lett, csak az a gondom, hogy én egy vérbeli nyomozós Anita Blake történetre vágytam, nem pedig hatalmas orgiákra. (Majdnem csúnyábban fogalmaztam, de nem akarok obszcén lenni.) Tehát igen. Nem nagyon tudok mást írni a Haláltáncról. Történet nuku, karakterfejlődés nuku, izgalom nuku, nyomozás nuku. Anita egyre idegesítőbb és már csak a csípős és karakán dumájában hasonlít régi önmagára, viselkedésében és értékrendjében távolról sem. Néhány beszólásán és gondolatán most is hangosan nevettem fel, de ezen kívül mást nem tudnék említeni, ami igazán érdemleges lenne ebben a könyvben. Talán a következő jobb lesz, de az biztos, hogy ez eddig a leggyengébb rész a sorozatban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-halaltanc

Értékelés: 5/1

C.J. Roberts: Epilógus (Sötét duett 3.)

Fülszöveg:

Azért írom ezt, mert könyörögtél érte. Tudod, mennyire imádom a könyörgést. Sőt, valószínűleg túl sokat tudsz és túl jól. Ki is vagyok én? Próbálok rájönni. Gyermekként prosti voltam, serdülő fejjel gyilkos, férfinak pedig szörnyeteg. Én vagyok az, aki elrabolta Livvie-t. Én vagyok az, akibe szerelmes. Szerelmes belém. Elég beteg, mi? Persze, a történetünk többről szól, mint amennyit néhány rövid mondat felölelhet, de képtelen vagyok ítélkezni az akkori viselkedésem felett. Te már úgyis megtetted. Azért olvasod most ezt, mert érdekel a sztori többi része. Tudni akarod, mi történt azon a forró nyári éjszakán 2010-ben, amikor a Paseóban találkoztam Livvie-vel. Azon az éjszakán megint a feje tetejére állt az életem. Nem pont úgy történt, ahogy Livvie mesélte. Kesztyűs kézzel bánt velem, amikor előadta a történetünket. Az igazság sokkal… összetettebb.

Sokszor írtam már, hogy nem kedvencem az erotikus műfaj, főleg a könyvek silány minősége miatt, de azért, hogy ne legyek teljesen elutasító, néha azért megpróbálkozok egy-egy darabbal. Én tényleg próbálkozok, lássa lelkem, de eddig még az Eredendő bűnösök könyvsorozaton kívül, nem sikerült más kedvencet találnom. A Sötét duett első része nem jött be és a második se annyira, így sokáig vacilláltam, hogy egyáltalán érdekeljen-e a folytatás, de végül úgy voltam vele, ha már elkezdtem a trilógiát, akkor be kellene fejezni. Nem is olyan hosszú a 3. rész, így csak elolvastam.

Rögtön kezdeném azzal, hogy NAGYON MEGTÉVESZTŐ a fülszöveg, de komolyan! Nem is arról szól a könyv, amire a fülszöveg utal. Olvassátok el és meglátjátok majd. A fülszöveg alapján nekem egyértelműen az jött le, hogy ebben a részben Caleb fogja velünk megosztani a történetét. Ezért is érdekelt némileg a folytatás, gondoltam itt valami sokkal komorabb, komolyabb és még meghökkentőbb sztorit fogok kapni. Néha jól esik egy kis dráma, tudjátok. És hogy mit kaptam? MÉG CSAK A KÖZELÉBEN SEM VOLT EZ A KÖNYV ANNAK, AMIRE SZÁMÍTOTTAM!

Nem is értem, hogy miért ezzel a fülszöveggel kell a könyvet reklámozni, amikor totál megtévesztő. Helyette inkább azt kellene leírni, amiről tényleg szól. Hogy miről is? Az első két rész eseményei után egy évvel, Caleb és Livvie újra egymásra találnak, (vagyis pontosabban Caleb ijesztő zaklató módjára rálel Livvie-re és megjelenik nála), d*gnak párszor különféle módokon, próbálnak normális emberekként normális életet élni és aztán megint szétmennek. Ennyi. Ennyi a történet és ne is várjatok többet, mert akkor nagyot fogtok csalódni. Én a naiv lelkemmel vártam volna, hogy megismerem Caleb tragikus múltját, hogy így egy kicsit legalább meg tudjam őt érteni és együtt érezhessek vele, hogy miért tette azt, amit, helyette kaptunk egy csomó szexet meg egy csomó evést. Mert ezek mást nem csináltak, de komolyan. Ettek és szexeltek. A történet tehát egy nagy nulla, semmi érdekes, semmi izgalmas, semmit olyasmi nem volt benne, amit én vártam volna.

És igazából nem nagyon lehetne mást írni a könyvről, mert ha a történet egy nagy nulla, és nem is arról szól, amire én számítottam, akkor nem nagyon lehet még miről beszélni. Persze megpróbálhatnám a karaktereket elemezni, de azok még mindig ugyanolyanok, mint amilyenek korábban voltak. Egyetlen apró pozitívumként azt tudnám megemlíteni, hogy itt legalább nem Livvie a narrátor, hanem Caleb, és ez azért bevallom, hozott némi színfoltot a történetmesélés stílusába. Hisz tudjátok mennyire szeretem a férfi narrátoros könyveket, de azért nem dobott olyan sokat az élményen, mint ahogy vártam volna. Mikor már vagy századjára azon morfondírozott Caleb, hogy d*gná meg Livvie-t, az már nekem is sok volt. Persze a férfiak esze mindig azon jár, de azért nem folyton folyvást, a nap minden egyes percében. Azért nem kell ennyire primitív ösztönlényeknek beállítani őket.

Nem is értem minek kellett ez a könyv, bőven elég lett volna az első két rész, és az egy kerek egész történetet alkotott volna legalább. Totál felesleges a harmadik rész, főleg mivel nem is arról szól, amire a fülszöveg utal, a karakterek pedig még mindig teljességgel hiteltelenek és ellenszenvesek. Nem értem az írónőnek mi célja volt e történet megírásával, és azt sem értem máig sem, hogy ha valaki szexkönyvet akar írni, akkor miért nem érez késztetést arra, hogy egy normális történetet és épkézláb karaktereket találjon ki mellé. Most már mindig oda fogom írni minden bejegyzés végére, ha ilyen könyvről írok (ami nem lesz sok, ne aggódjatok!), hogy ha valaki az általam csak "szexkönyvnek" nevezett erotikus irodalmat akar olvasni, akkor sürgősen kezdje el Tiffany Reisz Eredendő bűnösök könyvsorozatát, mert az a műfaj eddig egyetlen értékelhető és szertethető darabja.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/c-j-roberts-epilogue-epilogus

Értékelés: 5/1

Cassandra Clare, Sarah Rees Brennan, Maureen Johnson: Bane Krónikák első 6 novellája

Ez most egy rendhagyó bejegyzés lesz, mert A Végzet Ereklyéi könyvsorozathoz készült novellasorozat, a Bane Krónikák egyes részeiről fogom leírni röviden a véleményemet. Elsőnek úgy akartam, hogy csak akkor írok róla, mikor elolvasom mind a 10 novellát, de azt úgy nem lehetett volna normálisan kivitelezni, így úgy döntöttem, hogy kettészedem az egészet.

Most érkezik tehát az első 6 novella és mindegyikről a rövid véleményem. Tényleg nem lehet egy-egy novelláról olyan sok mindent írni, és nem is szeretnék, ha nagyon őszinte akarok lenni. Mindegyiknél inkább arra törekedtem, hogy a benyomásaimat osszam meg veletek róluk. Aztán az 6 novella végén egy kis összegzéssel zárom majd a soraimat. Akkor lássuk. :)

1. Cassandra Clare, Sarah Rees Brennan: Mi történt Peruban?

Fülszöveg:

Jó oka van, hogy Magnus Bane személye nem kívánatos Peruban. Kövesd Bane dél-amerikai kalandjait, amint régi ismerősünk bajba sodorja boszorkánymester társait, Ragnor Fellt és Catarina Losst, megismerkedik számos hangszerrel (amelyeken borzasztóan játszik), valamint számos tánccal (amelyeket borzasztóan jár), majd magára haragítja házigazdáit, amikor valami kimondhatatlant tesz a Nazca-vonalakkal.

Persze kaptunk néhány perui kalandot, és örültem, hogy Magnusról olvashatok, de engem zavar, hogy a novella címe ellenére, tulajdonképpen ki sem derül, hogy miért is tiltották ki Magnust Peruból. (Vagy csak nekem nem esett le, de nyugodtan elmagyarázhatja nekem valaki, ha ő esetleg értette.) 

Persze sejtettem én, hogy az első néhány novella úgymond csak „időhúzás”, és majd az utolsók lesznek az érdekesebbek, de azért ennél mégis többet vártam volna.

Értékelés: 5/3

2. Cassandra Clare, Maureen Johnson: A szökevény királyné

Fülszöveg:

A halhatatlan boszorkánymester, Magnus Bane azon kapja magát, hogy a királyi családot igyekszik kimenteni a francia forradalom borzalmai közül – miután egy igencsak jóképű gróf belerángatta a zűrzavarba. Mondani sem kell, a merész szökéshez egy láthatatlan ballonra is szükség lesz…

Ez a novella még az elsőhöz viszonyítva se kötött le annyira, és szerintem ebben a történetben semennyi igazi Magnus Bane nem volt. Most komolyan… minden novella arról fog szólni, hogy Magnus milyen pasikkal (vagy nőkkel) jött össze az évek során, mert akkor annak nem sok értelme lesz… 

Én azt hittem a novellák ennél azért fontosabb történeteket mutatnak be Magnus hosszú életéből, és én személy szerint jobban örülnék olyan novelláknak, amíg A Végzet Ereklyéi könyvek idején játszódnak. 

Remélem a többi ennél már jobb lesz. (Mondjuk nem nehéz ezt a két novellát felülmúlni. A két első novella olvasása közben végig csak arra tudtam gondolni, hogy ezekhez vajon tényleg volt-e valami köze Cassandra Clare-nek, vagy csak a nevét írták a borítóra.)

Értékelés: 5/3

3. Cassandra Clare, Sarah Rees Brennan: Vámpírok, pogácsák és Edmund Herondale

Fülszöveg:

Amikor a halhatatlan boszorkánymester, Magnus Bane részt vesz az előzetes béketárgyalásokon az árnyvadászok és az alvilágiak között a 19. századi Londonban , két nagyon különböző ember bűvöli el: Camille Belcourt, a vámpír és Edmund Herondale, az ifjú árnyvadász. Vajon azzal, hogy szíveket hódít meg, egyben oldalt is választ?

Az első két novella nem nagyon tetszett, és sajnos még ez sem nyerte el a tetszésemet. Az egyetlen, amit értékelni tudok belőle az, hogy Magnus és Camille hogyan ismerkedtek meg egymással. Ez a novella sem valami nagy durranás, nem is lehet róla nagyon mit írni. :(

Értékelés: 5/3

4. Cassandra Clare, Sarah Rees Brennan: Az éjféli örökös

Fülszöveg:

Magnus azt hitte, már sosem fog visszatérni Londonba, de elfogadja Tatiana Blackthorn csábító ajánlatát. A nő gyönyörű nevelt lányát is érintő tervei azonban jóval gonoszabbak, mint a boszorkánymester gondolná. A századforduló Londonjában Magnus régi barátokra lel, és találkozik egy egészen különleges fiatalemberrel… A tizenhat éves James Herondale-lel.

Egy fokkal jobb, mint az előző három novella. Talán az ismerős szereplők miatt, talán azért mert Jamest már most megkedveltem a depresszív viselkedésével. Bevallom nekem már kezd elegem lenni az Árnyvadász világból, és elnézve Clare terveit, hogy még hány könyvet akar írni ebben a témában, már előre elborzadtam és eldöntöttem, hogy engem azok nem fognak érdekelni. 

Tudjuk, hogy ez a novella egy újabb árnyvadászos trilógia felvezetője, amiben Tessa és a többiek gyerekei lesznek majd a főszereplők. Talán még korai ilyet mondani, de lehet hogy mégis felkeltette az érdeklődésemet a történet iránt ez a novella. 

De ha Tatiana tényleg ilyen mondvacsinált okok miatt kezd el „gonoszkodni”, akkor előre látom, hogy itt se sikerül majd egy épkézláb ellenfélt Clare-nek megkreálnia. Egy normális „gonosz” nélkül pedig egy sztori se ér semmit. Épp ez volt az egyik legnagyobb gondom a Pokoli szerkezetekkel is, és nagyon úgy tűnik, hogy itt ismét ez lesz a helyzet. Majd meglátjuk.

Értékelés: 5/4

5. Cassandra Clare, Maureen Johnson: A Dumort Hotel tündöklése

Fülszöveg:

Manhattanben járunk, az 1920-as években. Magnus Bane a jazzkorszak csillogó fővárosának elitjével cimborál. A halhatatlan boszorkánymester igyekszik minél többet kihozni a húszas évek forgatagából. Aktívan részt vesz New York társasági életében, és éli lüktető, jazztől hangos világát. Mindeközben felépül a csillogó Dumort Hotel, amely a legújabb gyöngyszemnek ígérkezik Magnus miliőjében. Csakhogy talán mégsem minden az, aminek látszik…

Ez eddig a legérdektelenebb és a legunalmasabb Bane Krónikák novella, és őszintén szólva semmi értelmét nem látom. Semmi nem történik benne, Magnus, mintha nem is Magnus lenne és hiányzik a megszokott humor, ami legalább eddig valamennyire feldobta a novellákat. Ez eddig a leggyengébb sztori, és még mindig várok a jobb és izgalmasabb történetekre.

Értékelés: 5/1

6. Cassandra Clare, Sarah Rees Breannan: Raphael Santiago megmentése

Fülszöveg:

Az 1950-es évek New Yorkjában egy kétségbeesett anya felfogadja Magnust, hogy kutassa fel eltűnt fiát, Raphaelt. De ha elő is kerül, vajon meg lehet még menteni a fiút?

Raphael mindig is izgatta a fantáziámat, mert érdekes karakternek tűnt, akit alig lehetett megismerni a könyvekben. Bírtam ahogy Simon és ő folyton „szópárbajoztak”, és mindig is érdekelt a háttértörténete. Épp ezért vártam ezt a novellát, mert bíztam benne, hogy ebből (végre!!!) valami jó fog kisülni. 

Raphael egy 16 éves istenfélő, katolikus fiú, akinek fontos a családja, és aki a vámpírsága és a hite közti kényes ellentétek miatt szenved. Kiismerhetetlen karakter, egy fiatal fiú testébe zárt aggastyán, aki épp ezért ellentmondásos személyiség. Nagyszerű lett volna ez az ötlet, ha nem olvastam volna ezt már valahol korábban. Mert igen, Raphael szinte egy az egyben olyan, mint Armand a Vámpírkrónikákból. Nem tudom, hogy véletlen vagy az írónő ismét ihletet merített más művekből, mindenesetre nekem szúrta a szemem a koppintás, hiszen Armand talán a legkedvesebb vámpírom Lestat mellett. 

Mivel ezt a koppintást én személyes sértésként éltem meg, így nem tudom ezt a novellát elfogulatlanul értékelni.

Értékelés: 5/1

Összességében talán annyit tudnék elmondani az első 6 Bane Krónikák novelláról, hogy nem bántam volna meg, ha egyiket se olvasom el. Vagy semmi értelmük nem volt, vagy untattak, vagy pedig szimplán nem érdekelt az a rövid történet, amit az írónők kitaláltak. Sejtettem én, hogy ez lesz, hogy a novellák célja csak a rajongók pénzének lenyúlása, és semmi lényeges és valóban érdekes tartalommal nem fognak szolgálni, de azért valamilyen szinten így is csalódtam, mert végül mégis igazam lett.

Félve tekintek az utolsó 4 novella felé, és csakis azért adok nekik esélyt, mert ebből 3 már végre A Végzet Ereklyéinek idején játszódik, és mivel Malec a kedvenc párosom, így nem tudok ellenállni nekik, és talán a végére valami jó is kisül ebből az egész novellás ötletből. Hamarosan az utolsó 4 novellával is jelentkezek.

További információk a novellákról:
http://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-sarah-rees-brennan-mi-tortent-peruban
http://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-maureen-johnson-a-szokeveny-kiralyne
http://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-sarah-rees-brennan-vampirok-pogacsak-es-edmund-herondale
http://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-sarah-rees-brennan-az-ejfeli-orokos
http://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-maureen-johnson-a-dumort-hotel-tundoklese
http://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-sarah-rees-brennan-raphael-santiago-megmentese

Rebecca Donovan: Visszafojtott lélegzet (Csak lélegezz! 2.)

Fülszöveg:
Weslynben most mindenki tudja Emma titkát, de Carol már nem bánthatja. Vannak, akiket még mindig kísértenek annak az éjszakának a borzalmai, és vannak, akik kénytelenek szembenézni döntésük következményeivel. Emma csak most kezd visszatérni az igazi hétköznapokba, és ebben segítségére van életének két legfontosabb személye, szerelme, Evan és legjobb barátnője, Sara. A lány úgy dönt, hogy itt az ideje, hogy anyjával is szorosabbra fűzze a viszonyát, ennek előmozdítása érdekében hozzá költözik. De biztosan ez a legjobb döntés? Képes lesz – e szembenézni mindazzal, amit múltja rejteget?

Az első könyvet imádtam az elejétől a végéig, az úgy volt tökéletes és pont. Épp ezért sem értettem, hogy miért kellett ezt az egészet trilógiává elnyújtani, és nem is nagyon tudtam elfogadni az írónő döntését. Egyszerűen nem értem miért kell tönkretenni azt is, ami jó, mikor az első rész önmagában tökéletesen megállta volna a helyét a piacon. Persze a pénz nagy úr, de azért tudjunk már nemet mondani, főleg akkor, ha nem tudunk mihez kezdeni a történettel és a karakterekkel. Sajnálom, de ez a könyv annyira rossz lett, hogy el sem tudom hinni, hogy ugyanaz írta, aki az első részt. Ékes példája ez a ramaty folytatás annak, hogy a realista könyvek leginkább önálló kötetként lehetnek sikeresek. Amit nem lehet elnyújtani, azt kérem szépen ne is akarjuk.

Értem már azt a sok csalódott negatív kritikát, ami ezt a könyvet övezte, és sajnos én is be fogok állni a sorba, mert egyszerűen nem tetszett a könyv. Rengeteg helyen untam magam, ugyanazokat a köröket futottuk le újra és újra, Emma eljátszotta megint ugyanazokat a drámákat, már megint egy családi dráma kellős közepébe csöppent, ami számomra teljességgel hihetetlen volt. Az első részben együtt éreztem vele, sajnáltam, szurkoltam neki, hogy megtalálja magában az erőt, hogy felvegye a harcot azzal, aki bántja és terrorizálja, de itt már nem tudtam így érezni. Ott nem tehetett semmit a bántalmazások ellen, itt viszont tehetett volna. Egyszerűen nem költözik az anyjához. Emma önmagának csinálta a gondokat, és az egész könyv az ő nagy sz*rkavarása. Ezt nem lehet máshogy mondani. Tönkretette a saját, az anyja, Evan és Jonathan életét is. Vagyis gyakorlatilag mindenkiét, akivel kapcsolatba került.

Hadd magyarázzam meg. Az első rész végén Emma megszabadult a gondoktól, amikkel éveken át kellett együtt élnie, Carol börtönbe került, befogadta Sarah családja, akik saját családtagként tekintenek rá, ott van mellette Evan, aki mindenben segíti, vagyis végre révbe ért. Megkapta a boldog befejezést, ha fogalmazhatok így. Aztán 10 hónap nyugi után fogja magát és keverni kezdi újra azt a bizonyos dolgot. (Nem, nem akarok káromkodni, de egyszerűen annyira felhúztam ezen magam, hogy csak na.) Annyira logikátlan minden egyes döntése és lépése, hogy csak fogtam a fejem olvasás közben és nem akartam elhinni, hogy az írónő ezt most komolyan gondolta.

Csak hogy érezzétek, hogy mire gondolok, hozok néhány példát. Emma anyja gyerekként hagyta el a lányt, és így került Carol és George házába. Azóta semmilyen kapcsolata nem volt az anyjával, tudja, hogy részeges a nő, hogy gondok vannak vele, nem ismeri és mégis fogja magát és odaköltözik hozzá. Mert hogy ők anya-lánya kapcsolatot építenek. Jó... ez még nem is lenne olyan rossz, ha nem lenne teljesen nyilvánvaló már az első néhány oldalon, hogy az anyját egyáltalán nem érdekli Emma, és nem is értettem akkor minek költözött össze vele. Kiderül, hogy az anyja még mindig alkoholista, folyton partizik, pasikat visz haza, és erre Emma nem hogy fejvesztve menekülne... nem.... ő megint áldozati bárányt játszik. Mintha élvezné a szenvedést, mintha élvezné, hogy mindenki kihasználja. Ott marad az anyjával, takarít utána, elviseli a bunkóságait és csendben lapít, közben pedig sajnáltatja magát. Kérdem én, Emma most komolyan ennyire élvezi, ha kutyaszámba se veszik? Egyetlen épeszű ember se kínozná így önmagát. Nem elég, hogy egyszer túlélte a családon belüli erőszakot, erre ÖNKÉNT kiteszi magát ismét ugyanannak. Ezt egyszerűen képtelen voltam megérteni.

Ha ez még nem lenne elég, tovább folytatja a problémák kreálását. Először is Evant gyakorlatilag még mindig semmibe se veszi, habár csaknem egy éve együtt vannak, mégis titkolózik előtte. Az első jöttment idegennek hamarabb mondja el a titkait mint az állítólagos szerelmének, ami megint annyira irreális volt számomra. Aztán persze neki áll feljebb mikor Evan megharagszik, amiért megint titkolózik előtte, amiért ellöki magától. És a végére tartogattam a kedvencemet, Jonathant. Nem is magával a férfival van a bajom, mert ő még érdekes is lett volna, hanem inkább azzal, hogy Emma annak ellenére kezd el "haverkodni" Jonathannal, hogy pontosan tudja, hogy az anyja szereti a férfit, és hogy neki ez mennyire rosszul esik. A "haverkodni" pedig azért van idézőjelben, mert mikor már vagy századjára csorgatta a nyálát a csávóra, erősen kezdtem kétségbe vonni, hogy tényleg csak barátként tekint rá. Ott van neki Evan, erre folyton egy másik pasira olvadozott, Evant pedig gyakorlatilag le sem tojta. Azt se feledjük el, hogy mikor Sarahnak láthatóan problémája volt, akkor Emma kijelenti, hogy már pedig őt nem érdekli a barátnője, és hadd duzzogjon Sarah egyedül. Tényleg ezt érdemli Sarah, aki végig mellette állt korábban és aki támogatta a nehéz időkben? Emma teljesen az agyamra ment, annyira irreális és logikátlan volt az egész karaktere, hogy nem értettem mi történt ezzel a lánnyal (és persze az írónővel).

Most a kritika írása közben is teljesen felhúztam magam, de igazából az bánt a legjobban, hogy nem értem, hogy lehet egy annyira jó és tökéletes első részt egy ilyen idegesítő maszlaggal örökre elrontani. Erőltetett a történet, a karakterek, élükön Emmával idegesítőek és irreálisak, és az egészről annyira bűzlik, hogy csak kényszeredett folytatása az első résznek. Persze megint függővéget kaptunk, megint feleslegesen elnyújtott történettel, de bevallom engem egyáltalán nem érdekel a folytatás. Emma szenvedjen tovább egyedül. Én nem kérek belőle.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rebecca-donovan-visszafojtott-lelegzet
Értékelés: 5/1

Laurell K. Hamilton: Misztrál csókja (Merry Gentry 5.)

A történet:

Merry Gentry, azaz Meredith NicEssus Hercegnő, a hús és vér kezének hordozója folytatja a faeire fölvirágoztatását. Miközben élet-halál – és persze a hatalom megszerzésének – kérdése, hogy megtermékenyüljön valamelyik testőrétől, a tündérdombok évszázadok óta holt kertjeit, tavait ő maga termékenyíti meg mágiával. Új életet és méltóságot lehel Sholtóba is, a sluagh királyába, aki újonnan szerzett hatalmától megittasulva mágiája segítségével idézi meg a vad falkát, amit senki nem tud megállítani… Merrynek újabb kihívásokkal és fájdalmakkal kell szembenéznie, miközben folyamatosan küzd az őrült Cel herceggel, a levegő és sötétség királynőjének fiával.

Ez a könyv irtó rövid volt és irtó kevés dolog történt benne. Igazából csak ismételni tudom önmagam. Az előző kötetnél kezdtem bizakodni, hogy végre valami másról is fog szólni a történet nem csak a szexről, de a Misztrál csókja megint egy hosszúra nyújtott menetet ír le. A könyv első fele (jobb szó híján) baromi unalmas, és ezt én sajnálom a legjobban. A cím alapján azt hinné az ember, hogy most Misztrál lesz a főszereplő pasi vagy, hogy legalább jobban az előtérbe kerül, hogy jobban megismerhetjük, de semmi ilyesmi nem történik. Misztrál nem kap fontos szerepet, csak fetreng egyet Merryvel és kész. Tehát a könyv 70%-a halál unalmas, és most csömörlöttem be ettől a sorozattól, így ez után egy ideig biztosan szüneteltetni fogom, annak ellenére, hogy végre bekövetkezett amire vártam: Cel kiszabadult a fogságból.

Aztán mikor már reménytelenségemben majdnem a falhoz csaptam a könyvet, Merryék véletlen átkerültek Sholto birodalmába és a könyv végén történt egy kis izgalom, így csakis ez húzta fel a könyv értékét az én szememben, és ezért nem pontoztam le, mondjuk 0 pontra. Persze nem lehetett kihagyni az újabb szexleírást, így Merry kipróbálta Sholtót is (mikor esik már teherbe? kezdem nagyon unni, hogy mindenkivel össze-vissza hentereg, nem igaz, hogy Hamilton nem unja még), aztán meg Sholtó hirtelen bekattan és magukra szabadítja a vad falkát. Itt néztem nagyokat, hogy most mi van? Ez most miért is kellett tulajdonképp? A végén egy kis harc, Merry hülye liba módjára feláldozná magát a hapsijaiért, de végül nem esik bántódása, mert hát miért is esne... és a végén pedig Cel kiszbadul. Tudom, hogy nem fog megtörténni, de bárcsak Cel eltüntetné ez a kis nimfó Merryt a föld színéről. Nem lenne nagy kár érte.

Az 5. könyve tehát az én szememben egy nagy nulla, a történet még az eddigieket is alulmúlta, Merryt egyre jobban ki nem állhatom, és csakis Fagy, Doyle meg persze Cel miatt fogom befejezni ezt a könyvsorozatot. Ez most egy ilyen rövid kritika lett, egyszerűen nem lehet (és nincs is kedvem hozzá) erről többet írni. Nagy csalódás volt, sajnálom. Egyetlen pozitívum, hogy a magyar borító még mindig csodaszép, sokkal szebb és ötletesebb, mint az eredeti.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-misztral-csokja
Értékelés: 5/1

E.L. James: A szabadság ötven árnyalata (Ötven árnyalat trilógia 3.)

Elég hamar megérkezett Magyarországra az Ötven árnyalat trilógia mind a három kötete, és mivel még a csapból is ez folyt, így gondoltam el kell olvasnom mi ez a nagy felhajtás körülötte. Az első két kötet... nos, egyáltalán nem lett a kedvencem, ennek ellenére előítélettől mentesen kezdtem neki a befejező könyvnek, hátha ez már jobb lesz. Nem lett az.

A történet:
"Amikor a naiv Anastasia Steele és a gyönyörű fiatal milliárdos, Christian Grey találkozott, azonnal átjárta őket az érzéki izzás, amely visszavonhatatlanul megváltoztatta az életüket.
Ana, akit sokkolt, bár ugyanakkor vonzott Christian nem szokványos szexuális ízlése, komolyabb elköteleződésre vágyott. Christian, nem akarván elveszíteni a lányt, beleegyezett a feltételeibe.
Most mindenük megvan – szerelem, szenvedély, intimitás, vagyon és a világ összes lehetősége. De Ana tudja, hogy az ő szerető Ötven Árnyalatával nem lesz könnyű, együttlétük számos nem várt kihívás elé állítja mindkettőjüket. Anának meg kell tanulnia osztozni Christian fényűző életstílusában, anélkül, hogy feláldozná identitását.
Christiannak pedig felül kell kerekednie agresszív irányítási kényszerén, miközben múltja démonjaival is meg kell küzdenie. De éppen amikor úgy tűnik, közös erővel bármilyen akadályt képesek leküzdeni, a balszerencse, a rosszakarat és a végzet összeesküszik ellenük, és valóra válnak Ana legsötétebb félelmei…"

Habár a 2. könyvnél egy kis javulást éreztem a színvonalban és valami cselekmény is volt végre valahára, ez a könyv megint kikezdte az idegeimet. Az első 250 oldalban szinte SEMMI nem történt, csak szeretkeztek, Ana vásárolt, utazgattak össze-vissza és Christian meg mindenen kiakadt. Untam az egészet, valahogy nem kötött le és zavart a sok egyszerű mondat, az egy szavas párbeszédek, olyan stílusa volt az egésznek, mintha csak egy fanfiction lenne. (Jó tudom, hogy az volt eredetileg, de kiadás előtt át kellett volna írni, és kicsit javítani rajta). Ezen felül pozitívum, hogy eltűnt a szövegből a sok "szent szar" és a "basszantyú".

Aztán a könyv végén végre történt valami, Jack ugyebár bosszút szeretett volna állni a pároson, azért ami vele történt. Nem volt valami nagy terv az övé, sőt az előző próbálkozásai is igen kicsinyesek és gyerekesek voltak, de a végén mikor megtudtam milyen szálon kötődik Christian-hoz, akkor ledöbbentem, mert erre a csavarra nem számítottam. Na ez volt az egyetlen nagy meglepetés a könyvben, és mivel már korábban megtudtam, hogy Ana terhes lesz, így ez sem ütött akkorát, mert Christian pontosan úgy reagálta le, ahogyan vártam tőle. Bár én Ana helyében biztosan felképeltem volna, ha úgy elkezd velem ordibálni.

Christian számomra ebben a könyvben lett teljesen ellenszenves és habár sajnálom őt a gyerekkora miatt és átérzem a fájdalmát, megértem miért lett olyan, amilyen, de szinte semmivel nem tudok egyetérteni amit csinál. Ana-t teljesen megfojtja a folyamatos véldelmi kényszerével és a féltékenységével, ha rajta múlna akkor ki se engedné a házból, ami szerintem nem egészséges egy kapcsolatban. Habár Ana még mindig idegesítő személyiség, de mégis meg tudtam érteni, hogy már csak ösztönösen lázad Christian parancsai ellen, amivel gyakorlatilag uralkodni akar a felesége fölött.

Akkor térjünk át Ana-ra. Végre karakterfejlődésnek lehetünk szemtanúi az esetében, végre tényleg kiáll magáért, végre rájön, hogy nem jól mentek idáig a dolgok és végre megérteti a férfival, hogy mindennek változnia kell. Hiszen Ana érett felnőtt nő, nem kezelheti gyerekként, és nem uralkodhat fölötte. Akkor volt Ana a legszimpatikusabb mikor kiosztotta Christian a könyv vége felé. Persze ennek ellenére még mindig voltak elég szőke pillanataik mindkettejüknek, mikor példuál azon filóznak, hogy vajon ki akarhat nekik ártani... könyörgöm, hát nem teljesen egyértelmű, hogy Jack akar rajtuk bosszút állni? Nem is értem, hogy nem jutott rögtön az eszükbe.

Nem is tudom mit kellene még írnom erről a könyvről, mert a történet nem valami bonyolult és terjengős, ezt nem lehet hosszan elemezni, a karakterek fejlődtek a végére, de mégis csak valószerűtlenek és irritálóak maradtak. Összességében ez a harmadik könyv sem mentette meg nálam a sorozatot, ez az Ötven árnyalat trilógia nem az én világom, tudom, hogy sokaknak bejön, de nekem csak egy szimpla Twilight utánzat marad, jó sok szexxel kerítve, mély mondanivaló és egyediség nélkül. Továbbra sem értem, hogy lett ebből bestseller és mivel érdemelte ki ezt a hatalmas hírnevet, de mindegy is, nem szándékozom ezen filózni.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/e-l-james-a-szabadsag-otven-arnyalata
5/1