Rachel Vincent: Alfa (Vérmacskák 6.)

Fülszöveg:

A Tanács új, gátlástalan feje határsértéssel, emberrablással, gyilkossággal és árulással vádolt meg engem, Jace-t és Marcot. Hát igen, elfoglaltak voltunk mostanában. Most azonban ideje, hogy a saját kezünkbe vegyük az igazságszolgáltatást, megbosszuljuk a bátyám halálát és kivágjuk a Tanács szívében terjedő rothadást. 
Nem lesz könnyű. A veszteségek elkerülhetetlenek, de megesküdtem, hogy mindenáron megvédelmezem a falkámat. Marckal az oldalamon – és célkereszttel a hátamon – haladok előre a végső leszámolás felé, amely mindent végleg megváltoztat majd.

Egyértelműen a kedvenceim közé tartozik Rachel Vincent Vérmacskák könyvsorozata, amit mi sem bizonyít jobban, mint az előző részekről írt (többnyire) istenítő és pozitív kritikáim. Rögtön már az első rész, a Kóborok beszippantott és nem is eresztett el, alig bírtam ki a következő részig, és mivel 6 részből állt a sorozat, így egy ideig nem kellett attól félnem, hogy Faythe és a falkája nélkül maradok. Most azonban elértem az utolsó részhez, és félig szomorúan, félig pedig örömmel kezdtem neki. Nem szerettem volna, ha vége szakad a történetnek, de hát egyszer mindennek vége.

Ha összegeznem kellene a Vérmacskák sorozatot, akkor összességében elégedett lennék a végeredménnyel. Talán csak a második és a harmadik rész lett gyengébb, nekem legalább is azok nem tetszettek annyira, aminek meg van a legnagyobb oka, és ami sajnos az egész könyvsorozatra rányomta a negatív bélyegét. Meg persze az utolsó részre is, amit nagyon sajnálok, mert ha az írónő nem erőltette volna bele ezt a bizonyos dolgot, akkor majdnem tökéletes könyvsorozatról beszélhetnénk. Mielőtt kiemelném azt a két legfontosabb dolgot, ami tetszett és ami nem, annyit szeretnék mondani, hogy elégedett vagyok a befejező résszel. Minden sorozat zárónak ilyennek kellene lennie és az Alfa még a kisebb hibái ellenére is méltó befejezése ennek a remek sorozatnak.

Rögtön az elején belecsapunk a történet közepébe és aztán szinte meg sem állunk. Faythe és a többiek ki akarják harcolni az igazukat, és mivel a diplomácia nem vezet eredményre, így marad az, amit mindenképp próbáltak volna elkerülni. A harc. Nagyjából számítani lehetett rá, hogy mi fog történni és senkinek se okozok meglepetést azzal, hogy végül is a "jó győz és a rossz bűnhődik" lesz a vége, meg azért több történetszál alakulását is ki lehetett előre sakkozni, mégsem untam magam közben mert lekötött a történet, a narrátor, a humor és az írói stílus. Ezek a Vérmacskák könyvsorozat legnagyobb erősségei, és ezek miatt ajánlom bárkinek, aki szereti a műfajt.

Faythe hatalmas karakterfejlődésen ment keresztül az első rész óta, és ezt az írónő hitelesen és reálisan ábrázolta végig. Fokozatosan nőtt fel a feladathoz, miközben mindig hű maradt magához és az elveihez. Védelmezte azokat, akik önmaguk erre nem voltak képesek, erős végrehajtó vált belőle, és az apja felügyelete mellett egyre inkább vezetővé nőtte ki magát. A lány karakterfejlődése a könyvsorozat egyik legjobb eleme, szerintem ilyen egy remek karakter útja, és így kellene ezt a többi írónak is csinálnia. Faythe nem tökéletes, vannak jó és rossz tulajdonságai, de képes változni abban, amiben kell és szeretteiért bármit megtenne. Remek narrátor és főszereplő, mellesleg humoros is, így minden adott volt személyében ahhoz, hogy szórakoztasson olvasás közben. A szerelmi ügyeit kivéve mindig szimpatikus volt számomra.

Számítani lehetett rá, hogy Faythe lesz az új alfa, ezzel senkinek se lövök le semmit, és hát arra is, hogy kényszerből kerül ebbe a helyzetbe, mikor még nem áll rá készen. Azt szintén sejteni lehetett, hogy mindezt az apja halála fogja előidézni, és lám igazam lett. Faythe és az apja mindig közel álltak egymáshoz, Faythe mindenkinél jobban szerette őt. Át tudom érezni a kapcsolatukat, hiszen én is sokkal szorosabb kapcsolatban állok az édesapámmal, mint anyukámmal. Faythe-hez hasonlóan mindig is aputól tanultam meg a fontos dolgokat, mindig ő tűzte ki elém a célokat, mindig neki akartam megfelelni, tudat alatt pedig mindig is jól esett, mikor büszke volt rám valamilyen elért célom vagy eredményem miatt. Mikor meghalt Faythe apja, akkor a lány összetört és ebben a nehéz helyzetben kellett erősnek maradnia és vezetni a falkát, mellesleg nőként, amire eddig nem nagyon volt példa. Senki se fogadta el alfának a támogatóin kívül, így rengeteg előítélettel, nehézséggel és problémával kellett megküzdeni a gyász mellett. Az írónő jól megragadta a gyász érzését, amit Faythe érzett az apja halála után, nekem nagyon tetszett ennek a leírása.

Volt azonban ezeken túl két dolog, ami nem annyira nyerte el a tetszésemet. Kezdjük a kisebb problémával, ami talán csak nekem okozott gondot. A mellékszereplők sajnos eltűntek a háttérben, és szinte egyikük se kapott nagyobb szerepet. Faythe, Marc és Jace szerelmi drámája, valamint a falkák hatalmi harcai miatt a többiek jelentősen háttérbe szorultak, amit sajnáltam. Hiányoltam Kaci-t, Manx-et, Faythe testvéreit. Tudom, hogy most nem ők voltak a lényeg, de azért valahogy jobban oda lehetett volna őket társítani a fő történetszálhoz.

A második dolog, ami viszont jobban szúrta a szemem... Faythe szerelmi drámája. Tudom, tudom, megint egy szerelmi háromszög miatt nyavalygok, de egyszerűen ki nem állhatom az egészet és itt is felesleges műbalhénak hatott az egész. Habár Faythe többször kijelentette, hogy Jace-t (is) tényleg szereti, nem csak testileg vonzódik hozzá, én meg se éreztem át ezt a nagy szerelmet, amiről papolt. Mintha csak magát szerette volna győzködni, és mintha engem is, mint olvasót. Szerintem mindenki számára az elejétől teljesen világos, hogy ő és Marc összetartoznak, és hogy a végén úgyis mellette köt ki. Nem szeretem a felesleges műbalhékat, de számomra ez teljesen annak tűnt és minden egyes szerelmi nyűglődést végig szenvedtem velük és Marchoz hasonlóan én is azt vártam már, hogy döntsön végre.

Habár Faythe a többi téren remek karakternek számít, de szerelmi ügyekben olyan mint egy hülye liba és talán ez erős szónak tűnik, de tényleg az. Évekig hülyíti Marc-ot, aztán elhagyja, majd megcsalja holmi mondvacsinált okok miatt, aztán pedig kitalálja, hogy ő random váratlanul beleszeretett Jace-be, és ezért nem tud dönteni közöttük. Marc helyében én régen lapátra tettem volna, hadd kínlódjon egyedül a drámájával, és a férfi ezt is tette a végén. Mondjuk a helyében én vissza se jöttem volna, de ez csak a saját véleményem. Szóval, igen, ez a szerelmi háromszög nem nyerte ez a tetszésemet, és úgy gondolom, hogy ez a könyvsorozat leggyengébb és legirritálóbb történetszála, amit nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Szerintem Faythe és Marc magukban is elég izgalmasak lettek volna, teljesen felesleges volt ez a szerelmi szál, és az utolsó 3-4 könyvre erőteljesen rányomta a negatív bélyeget.

Összességében a Vérmacskák egy remek ifjúsági könyvsorozat, amit a műfaj kedvelőinek bátran és szívből ajánlok. Egy bonyolult, de mégis erős női főhős, rengeteg humor, hatalmi harcok, alakváltók és egy szerelmi háromszög, röviden ennyi lenne a könyv. Nem bántam meg, hogy anno belekezdtem és sajnálom, hogy vége, de úgy tűnik, hogy valamilyen módon mégis folytatódni fog. Ha értesüléseim nem csalnak, akkor az írónő nemrég jelentette be, hogy ír hozzá egy spin-off sorozatot Kaci-val és Jace-el a főszerepben. Az biztos, hogy ezt se fogom kihagyni és izgatottan várom.

Ajánlom ezt a könyvsorozatot, ha tetszett...

• Cassandra Clare: Csontváros
• Richelle Mead: A szukkubusz dala
• Karen Marie Monig: Keserű ébredés
• Richelle Mead: Vámpírakadémia
• Jeaniene Frost: Félúton a sírhoz

...című könyve.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/rachel-vincent-alpha-alfa

Értékelés: 5/5

Rachel Vincent: Változás (Vérmacskák 5.)

Fülszöveg:
Nem könnyű az első női vérmacska-végrehajtó élete. Gyűlnek a hegek, gyűlnek a tapasztalatok. A magánéletem? Bonyolult. A testvérem halála és az apám elleni eljárás óta legfeljebb a további vérontást akadályozhatom meg. A falkánkat azonban egy seregnyi dühös mennydörgőmadár támadja meg – és talán csak úgy kerekedhetünk régi ellenségünk fölé, ha ki tudjuk csikarni a békét az új ellenféltől. Egyre több halál, egyre több árulás. Az ösztöneim óvatosságra intenek. De néha nincs más út, mint elrugaszkodni a szakadék széléről…

Most, hogy újra egyetemre járok, nyugodtan elmondhatom, hogy ez az időszak korántsem olyan kellemes számomra, hisz kezdődik a sok félév végi Zh és kezdődnek a vizsgák is. Sajnos, épp ezért az utóbbi néhány napban nem sok időm (és bevallom) kedvem volt olvasni és értékelést írni, de azért gondoltam összeszedem magam, mert hát már csaknem egy hét eltelt új bejegyzés nélkül és nem bírom nézni a pangást. Néhány napja fejeztem be Rachel Vincent Vérmacskák könyvsorozatának ötödik részét, és nem kell félni, nem azért tartott ilyen sokáig megírni róla az értékelést, mert annyira rossz lett volna... sőt épp ellenkezőleg. Imádtam az elejétől a végéig, annak ellenére, hogy azért van benne egy olyan dolog, amivel képtelen vagyok kibékülni. Na, de erről később.

Aki rendszeresen olvassa a blogomat, az pontosan tisztában van vele, hogy egyik nagy kedvencem ez a könyvsorozat, és máig nagyon hálás vagyok, hogy valami véletlen csoda folytán a kezembe került. Komolyan... aki még véletlenül nem ismerné, vagy még azon vacillál, hogy elkezdje-e vagy sem, annak csak azt tudom mondani, hogy ne habozzon tovább, hanem vegye kézbe, mert nem fogja megbánni. És hogy miért imádom ennyire a vérmacskák történetét? Mert egy korrekt módon összerakott történetről van szó, amit tévesen mindenki YA könyvnek aposztrofál, de én sosem felejtem el kihangsúlyozni, hogy ez igenis egy felnőtt urban fantasy. Nem is értem miért a VP könyvek közé sorolták be, egyáltalán nem olyan, mint a többi VP könyv, azok nagy részét simán kenterbe veri. Tehát ne tévesszen meg senkit a jelzés, ami tudom sokakat elrettenthet a könyvtől. Higgyetek nekem, nem fogtok benne csalódni.

Hat kötetes sorozatról van szó, és a részek vetekszenek egymással, mindegyik izgalmas, kalandos és humoros. Rachel Vincent profi módon és logikusan szövi a történetet, szépen ível a történet, a részek kapcsolódnak egymáshoz, de mindegyik könyvnek meg van a saját történetszála is. Ahogy a címben látni lehet most a könyvsorozat 5. részénél járok, tehát közel a vég, és csak a befejező kötet van hátra, amit már sikerült megszereznem, a kérdés már csak az, hogy mikor jutok el odáig, hogy olvasni is tudjam. Biztos nem halogatom sokáig, mert ez az 5. könyv olyan izgalmas és letehetetlen volt, hogy mindenképp tudnom kell mi lesz a vége.

A történetre tehát nem lehet panasz, csak faltam a sorokat, izgultam végig Faythe és a falkája sorsáért. Nagy bajba keverednek, mikor fő riválisuk egy gyilkossággal vádolja meg a falkát, így egy újabb ellenféllel kell szembenézniük, aki elég félelmetes és erős ellenség lehet, ha nem sikerül mihamarabb tisztázni magukat a vád alól. Ismét Faythe-re hárul a feladat, hogy bebizonyítsa falkájának semmi köze a gyilkossághoz, és erre mindössze 2 napja van, és nem is ő róla lenne szó, ha közben nem keveredne még nagyobb bajba. De Faythe már csak ilyen, így szeretjük őt. Én mindig is kedveltem, igazán erős karakter, akit vagy kedvelni vagy utálni lehet. Én az első verziónál maradok annak ellenére, hogy a pasi ügyeivel már egyáltalán nem értek egyet.

És sajnos itt kell megemlítenem a könyvsorozat és egyben az 5. rész legnagyobb gyenge pontját. Vagyis igen... Faythe szerelmi élete az. Pontosabban az a szerelmi élete, ami a 4. résztől kialakult. Igen, igen... jól sejtitek. Az általam olyannyira utált szerelmi háromszögről beszélek. Tudom, hogy mindig ezt szajkózom, de egyszerűen képtelen vagyok elviselni a szerelmi háromszögeket, sosem voltam rá képes, és ez a jövőben se fog változni. Itt pedig még azért is mérges vagyok az írónőre, mert az elején annyira imádtam Faythe és Marc kapcsolatát, az egyik legérdekesebb pár voltak számomra, de mióta Faythe elkezdett Jace-el kavarni és holmi mondvacsinált, ostoba indok miatt összefeküdt vele, azóta nem bírom őket hármukat együtt elviselni. Akkor csalódtam igazán Faythe-ben, és amit azóta a két fiúval művel, arra szavakat sem találok.

Igazán kár ezért a szerelmi háromszöges maszlagért, mert ha ezt nem lépte volna meg az írónő, akkor talán a Vérmacskák könyvsorozat lenne az egyik legjobb a műfajában. Nem mintha ezen kívül nem lenne minden a helyén, hiszen még mindig izgalmas a történet, még mindig remek a humor és a olvasmányos a narráció Faythe mesélésében, és maga Faythe is remek karakter a pasis ügyein kívül... csak hát akármennyire figyelmen kívül akarom hagyni, nem tehetem meg, mert sajnos elég nagy hangsúlyt kap a történetben, amit nagyon sajnálok. Ráadásul emiatt Jace-t is megutáltam, pedig őt annyira csíptem az elején. Most meg elkezdte játszani a birtokló őrültet, és ettől teljesen unszimpatikus lett. Részben ezért örülök annak, hogy már csak egy könyv van hátra, mert tovább biztos nem bírnám olvasni Faythe és a fiúk nyűglődését.

Csak hogy essen néhány szó a többiekről is, Kaci egyre szimpatikusabb számomra, nagyon szeretem a közte és Faythe közt kialakult testvéri viszonyt, nagyon aranyosak együtt. Jó volt megismerni egy teljesen, eddig még nem ismert fajt, a mennydörgőmadarakat, akik szintén elég érdekesek a maguk módján. Maradjunk ennyiben. Malone pedig ismét alulmúlta önmagát, remélem a következő részben valaki elintézi azt a férfit, mert már nagyon megérdemelne egy-két pofánverést azért, amit művel szegény Faythe-el és a családjával.

Még mindig imádom a könyvsorozatot, az egyik kedvencem, és nem tudok mást mondani, most is imádtam az elejétől a végéig. A szerelmi háromszög még mindig irritál, és sajnálom, hogy ezzel sikerült ennyit rontani a könyvsorozat értékén, mit nem adnék azért, ha ezt a történetszálat az elejétől a végéig kihagyta volna az írónő. Nagyon érdekel a befejező rész, és biztosan hamarosan azt is fogom olvasni, csak az a kár, hogy aztán már nincs tovább.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rachel-vincent-shift-valtozas
Értékelés: 5/5

Rachel Vincent: Préda (Vérmacskák 4.)

Fülszöveg:
Néha a macska-egér játék nem játék egyáltalán…
Játék? Naná. A falkám össztűz alatt áll, apám hatalma inog, a szerelmemet száműzték. Vagyis már hónapok óta nem láttam Marc szépséges arcát. Azonfelül, egy kismamával és egy mindentudó tizenévessel a nyakamon, nem is nagyon álmodozhatok róla, hogy hamarosan újra látom.
És a rég várt találkozást is tönkreteszi, amikor vad kóborok ütnek rajtunk. Most a csoportunkat fenyegetik, Marc eltűnt, és igazán minden eszemre és ügyességemre szükségem lesz, hogy megakadályozzam a családom végleges szétszakítását.

Szeret(t?)em ezt a könyvsorozatot már az első olvasásra, nagyjából bírom Faythe-t, annak ellenére, hogy néha a falra lehetne mászni tőle és a stílusától, és eddig minden könyvben igazán érdekes kalandokat lehetett olvasni. Mikor az első könyvnél jártam, akkor el nem tudtam volna képzelni, hogy miről fog szólni a többi öt könyv (mert igen, ez is 6 részes összesen), de most hogy már túlléptünk a felén, nagyjából látni lehet mi a történet fő irányvonala. Szerintem senkinek nem mondok el semmi újat azzal, hogy hamarosan kitör a falkák közti háború, Faythe lesz végül a falkája alfája, és közben a kóborok is mindig csak bajt okoznak. Megint úgy álltam neki a könyvnek, hogy fogalmam nem volt mi fog történni, ennek ellenére bizakodtam, hogy végre ismét egy izgalmas történetet olvashatok. Sajnos, nem így lett.

Faythe élete teljesen megváltozott, miután ?élete szerelmét?, Marc-ot kiűzték a falkából, csakhogy ő megmenekülhessen, így hetek óta kénytelen nélkülözni Marc társaságát. Miközben Manx tárgyalására tartanak, megtámadja őket egy csapat kóbor, akik később elrabolják Marc-ot, így Faythe-nek és a többieknek kell megtalálnia a feltehetőleg halálán lévő férfit. Közben, hogy ne legyen olyan egysíkú a történet, a falkák közötti egyre nagyobb ellenségeskedés tragédiába torkollik, mikor Faythe egyik bátyja meghal, így az apja bosszút esküszik az őket ért sérelmekért. Közeleg a falkák háborúja, és közben Faythe mit csinál? Elsőnek csak nyavalyog Marc után, aztán pedig hancúrozik egyet valaki mással.

Már az előző kötet se tetszett annyira, voltak benne olyan dolgok, amikkel nem tudtam kibékülni, és igazán szerettem volna, hogy most egy remek történetet kapjak, de sajnos nem így lett. Őszintén szólva nem értem a dolgot. Az elején olyan jól indult minden, az első két könyv nagyon bejött, de amerre azóta halad a történet, azzal egyszerűen képtelen vagyok kibékülni. A negyedik könyv sem hozta azt a színvonalat, amit vártam volna tőle.

Kezdjük azzal, hogy a történet nem valami izgalmas. Persze Faythe és társai nyomoznak Marc eltűnése miatt, szinte végig a férfit keresik, de azt olyan bénán csinálják, hogy ilyet még életemben nem láttam. A könyv 80%-ánál jönnek rá, hogy igazából az elejétől a kezükben volt az a nyom, amivel már sokkal korábban meglelhették volna Marc nyomát, vagyis tulajdonképpen feleslegesen rohangáltak össze-vissza, és az egésznek semmi értelme nem volt. Kérdem én, miért nem esett le nekik hamarabb a helyzet? Hisz így utólag majd kiszúrta a szemüket az a nyom... Mellesleg annyira nyilvánvaló volt, hogy Dan is valami rosszban sántikál, nem értem egyszerűen miért bíztak meg benne. A másik, amit nem értettem, az Ethan halála. Vagyis pontosabban értettem mi a szerepe, hisz ez a közvetlen indok a falkák közötti háborúhoz, csak azt nem értettem miért pont Ethannak kellett meghalnia. Faythe bármelyik testvére meghalhatott volna, és akkor ugyanez lenne a helyzet.

Na jó, őszinte leszek, hisz olyan nyilvánvaló. Ethan halálának egyetlenegy oka volt: hogy így legyen valamilyen félremagyarázott és ostoba indoka arra az írónőnek, hogy Faythe és Jace összefeküdhessenek. Igen, összefeküdtek. Eddig kiemelten fontos szerepet játszott abban, hogy ennyire szerettem ezeket a könyveket, hogy nem volt benne szerelmi háromszög. Persze látszott, hogy Jace-nek tetszik Faythe, de Faythe Marc-ba volt halálosan szerelmes, ezt többször kinyilatkoztatta, így gondoltam én naiv, hogy minden rendben lesz. Erre most Ethan halála ürügyén, a nagy gyász közepette Faythe és Jace összefekszenek. Csak úgy hirtelen, semmi egyéb magyarázat, semmi, ami ezt előrevezette volna. Mert hát ha nekem is meghalna a bátyám, és az állítólagos életem szerelme eltűnt volna, és elvileg érte aggódnék és őt keresném minden lélegzetvételemmel, akkor nekem is az lenne az első dolgom, hogy összefekszek valaki mással. Mert hát csak. Ennél a fordulatnál letettem a könyvet, és egy napig elő se vettem, mert annyira felhúztam magam rajta.

Ebben a részben Faythe IQ-ja a szememben jelentősen csökkent és úgy viselkedett, mint egy igazi kis r*banc. Sajnálom, de erre nincsenek jobb szavak. És nincsen arra értelmes magyarázat, hogy tulajdonképpen miért is feküdt össze Jace-el. Nem... Ethan halála és a gyász erre nem megfelelő magyarázat. Az a legszomorúbb az egészben, hogy közben meg végig Marc-ért nyavalygott, hogy mennyire szereti, mennyire aggódik érte, és hát aztán puff, nesze neked Marc. Amíg téged elrabolnak és haldokolsz, addig én összefekszek valaki mással - ez lehetett volna Faythe mottója. Tényleg nagyon szeretheti... Igazából nem is érdemes több szót pazarolni erre a könyvre, mert nálam jelenleg ez a sorozat mélypontja, és nagyon remélem, hogy innen már csak jobb lesz. Előre félek a szerelmi háromszögtől a két utolsó könyvben, és előre látom, mennyire fog mindez engem idegesíteni. Van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon fogok sietni a további könyvek olvasásával.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rachel-vincent-prey-preda
Értékelés: 5/2

Rachel Vincent: Lélektolvajok (Sikoltók 1.)

Fülszöveg:
Valami nincs rendben Kaylee Cavanaugh-val; megérzi, ha valaki a közelében meg fog halni. És amikor ez bekövetkezik, egy ellenállhatatlan erő arra kényszeríti, hogy sikítson, mint egy lidérc. Szó szerint. Kaylee szívesebben foglalkozna azzal, hogy végre sikerült felkeltenie az iskola legjobb pasijának a figyelmét. De nehéz végigcsinálni egy romantikus randevút olyasvalakivel, aki láthatóan többet tud az ember kényszeres sikítozásáról, mint ő maga. Amikor pedig az iskolatársaik látszólag ok nélkül sorra holtan esnek össze, csak Kaylee tudja, ki lesz a következő…

Rachel Vincent neve nálam (jelenleg) egyet jelent a Vérmacskák sorozattal, amit nagyon szeretek. Így gondoltam megpróbálkozom a másik könyvsorozatával, csak nem lehet olyan rossz, ha már a Vérmacskák ennyire elnyerte a tetszésem. Nem csalódtam, ezzel szeretném kezdeni. Mindkét könyvsorozat jó a maga nevében és szerintem vétek lenne összehasonlítani a kettőt. A Vérmacskák felnőtt urban fantasy (annak ellenére, hogy a Könyvmolyképző a Vöröspöttyös sorozatba sorolta be, amit máig nem értek miért), a Sikoltók pedig ifjúsági könyv. Így minden összehasonlítástól mentesen próbálom most a könyvet értékelni.

Kaylee éli a tinédzserek megszokott és átlagos életét, de persze ő korántsem átlagos. Hiszen pár éve felfedezte magán, hogy megérzi, ha valaki meghal a közelében. Hogyan tudja ezt megmondani előre? Ha az a bizonyos ember a közelében van, akkor valamilyen sötét árnyékot lát körülötte, és persze mindig leküzdhetetlen késztetést érez, hogy sikítson egy hatalmasat. Igen. Sikítson. Mint később kiderül Kaylee ugyanis egy lúdvérc, aki a halottak lelkéért énekel és kíséri őket a túlvilágra haláluk után. Megtudjuk, hogy létezik a túlvilág, a benne élő démonok és a kaszások. Váratlanul olyan emberek esnek össze minden előjel nélkül holtan, akiknek még élniük kellene. Így Kaylee elhatározza, hogy utána kell járnia annak, mi folyik a háttérben.

A könyv eleje borzalmasan sablonos a tini élet bemutatásával, de hát ezen már fenn sem akadok, hiszen szinte mindegyik ifjúsági könyv így kezdi. És akármennyire taszító lehet a fülszöveg ezzel a "Kaylee szívesebben foglalkozna azzal, hogy végre sikerült felkeltenie az iskola legjobb pasijának a figyelmét" mondatával, ne rémisszen meg senkit. A könyv nem megy át értelmetlen szerelmi nyáladzásba, még éppen az elviselhetőség határán mozog romantikus szál. Habár kicsit túl könnyen jöttek össze, amibe akár bele is köthetnék, de most még sem teszem, mert a végén se idegesítettek fel az értelmetlen nyáladzással. Kaylee szimpatikus főhős, bár nem valami bonyolult karakter. Nincsen túlírva, egyszerű átlagos lány, aki tudja mikor mit kell tennie. Nem omlik össze, mikor kiderül az igazság, nem rendez jelenetet, hanem reálisan reagálja le a dolgokat. Igazából a többi karakter még nem fogott meg annyira, hogy egyáltalán érdemes legyen róluk beszélni. Talán a Nash és Tod lehet még érdekes, de ha nekem ilyen "két testvér ugyanazt a lányt szereti meg" csavart csinálnak belőle, mint a Vámpírnaplókban, akkor esküszöm nem folytatom tovább. (Mert a Vámpírnaplókban az híresen "jól sült el". Remélem érezni lehetett az iróniát.)

Úgy éreztem kicsit rövid a könyv, de egy hosszú könyvsorozat (Ha jól tudom 6 részes!) első részének tökéletesen megfelel a karakterek, a világ, a mitológia és a cselekmény felvázolásával. Nagyon olvastatja magát a könyv az egyszerű nyelvezetével, így könnyen haladtam vele. Egyetlen egy dolog van, amit nem tudok megemészteni: MIÉRT KELLETT A BANSHEET LÚDVÉRCNEK MAGYARUL LEFORDÍTANI? Ha ezt valaki meg tudja nekem magyarázni, azt szívesen hallanám. Elég lett volna, ha marad a banshee, mert szerintem így mindenki jobban ismeri ezt a mitológiai lényt, mint lúdvérc néven. Én végül már csak lúdként gondoltam Kaylee-re és Nash-re, amin jót mosolyogtam magamban. :)
Mindenesetre jó tudni, hogy Rachel Vincent nem fogyott ki az eredeti és még nem lerágott csont ötletekből. Vérmacskák után bansheek, mindkét fajról eddig nem sok könyvet lehetett olvasni. Csak így tovább Rachel, várom a következő eredeti és érdekes ötleted.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rachel-vincent-lelektolvajok
Értékelés: 5/4

Rachel Vincent: Falka (Vérmacskák 3.)

A történet:
NAGYON REMÉLEM, HOGY A MACSKÁKNAK TÉNYLEG KILENC ÉLETE VAN.
Eljárás alatt állok, a tét az életem. Tévesen, de azzal vádolnak, hogy megfertőztem egykori ember barátomat, majd megöltem, hogy eltüntessem a bizonyítékot. Embert megfertőzni a három főbenjáró bűn egyike. A másik kettő a gyilkosság, és a titkaink kifecsegése. Háromból kettő. Nekem végem.
És ráadásul a hegyekben egy vad kóbor garázdálkodik: egy riadt, tizenéves nőstény macskát kerget. Nekünk kell először megtalálnunk, mielőtt a nyakunkra hozza az embereket. A szerelmem, Marc segítségével, úgy hiszem, meg tudom menteni a sebezhető lányt a nagyratörő kóbortól, és a Területek Tanácsának játszmáitól is. Amennyiben a saját peremet túlélem…

A Vérmacska sorozat az elejétől nagy kedvencem, az első két részt imádtam. Persze nem tökéletes, egy cseppet sem az, de engem rohadtul nem érdekel, mikor végig leköt és elszórakoztat. Igazából ez az igazán jó könyvek titka, hogy a hibáik ellenére lekössenek és ne bírd letenni a könyvet, hogy szünet nélkül olvass tovább, mert annyira beszippant a világ, hogy szabadulni se bírsz belőle. Az apróbb hibák (már ha vannak, legtöbb esetben sajnos igen) ilyenkor nem számítanak, és gyakran észre sem veszem őket. Ezért tűnhet néhány írásom túlságosan szubjektívnek. De hát ez nem egy profi kritikai oldal, hanem a SAJÁT véleményemet írom le az adott könyvről/filmről/sorozatról. Igazán vártam a Vérmacskák 3. részét, még előrébb is hoztam az olvasólistámon, mert annyira hiányzott Faythe világa, a moly-on igen jó értékelést kapott, épp ezért valami igazán jóra számítottam.

Mégis, most nem voltam maradéktalanul elégedett ezzel a könyvvel. Nem tudom mi történt, lehet csak kritizálóbb kedvemben vagyok, de sajnálom, le kell írnom mi nem tetszett az egészben. Így kezdjük a negatív dolgokkal, de ne féljetek a végére azért még írok a jó dolgokról is egy kicsit. Mert hát az is volt természetesen. A történet ugyebár két részből tevődik össze. Tulajdonképpen az egész Faythe tárgyalásáról szól, hiszen napokig ezen tanácskoznak a bírák, miközben egy másik mellékszál vonja el szereplőink figyelmét, ugyanis a közelben ismét egy idegen kóbor keveri a bajt. Emberek halnak meg, ráadásul egy ismeretlen fiatal nőstényre bukkannak a közelben, akit természetesen mindenki a saját kis játszmáihoz akar felhasználni. És rögtön itt az első negatívum. Úgy érzem a könyv története most nem lett jól megszerkesztve. Mit értek ezalatt?

Miért kellett Faythe tárgyalására felhúzni az egész könyvet? A tárgyalásból elég lett volna annyi, hogy a lány elmondja a saját véleményét és kész. A többi folytatódott volna a háttérben, engem cseppet sem érdekelt jelenleg, hogy Faythe hogyan balhézik össze mindenkivel aki jelen volt. És itt következik a másik dolog, amit kifogásolok. Eddig bírtam Faythet, de ebben a könyvben nem tudtam tolerálni. Nem tudom mi történt vele, vagy, hogy mi változott benne, de egyszerűen az agyamra ment. Ahelyett, hogy befogta volna a száját és engedelmesen várta volna az ítéletet, mit csinált? Igen, összeveszett mindenkivel. Persze ezzel nem arra célzok, hogy tűrje, amit Malone vele és a családjával művel, de ordibálás és hisztizés nélkül, az apja biztosan tökéletesen tudta volna kezelni az ellenlábas áskálódását. Mellesleg rengetegszer mondták Faythenek, hogy maradjon nyugton, hogy ne keverjen bajt, erre persze, hogy pont az ellenkezőjét csinálta, és mindig mások kerültek bajba miatta. Aztán persze meg nyafogott és másokat hibáztatott. Marc kitagadása például teljesen az ő hibája, akárki, akármit mond. Eddig Faythere úgy gondoltam mint valami okos, erős, kissé nagyszájú, de független nőre. Most viszont csak hisztizett és hisztizett. Ezzel az agyamra ment.

Azt sem értem, hogy akkor most tulajdonképpen miért is nem akarja elfogadni Marc házassági ajánlatát. Jó, öt éve még fiatal volt, és nem biztos az érzéseiben, és hogy kit akar, de 25 évesen, elvileg fülig beleszerelmesedve Marcba (minden ezt mutatja, ő is többször kijelenti, hogy szereti a férfit, csak ő számít), miért húzza még mindig az agyát és miért nem akar a felesége lenni? És az nem lehet a kifogás, hogy akkor nem csinálhatja, amit igazán szeretne, hogy nem lehetne többé végrehajtó. Mert igenis lehetne, ahogy eddig.
Az utolsó dolog, amit nem értek, és amit kezdek unni, hogy a már a 3. könyvnél járunk és még mindig a kóborokon vannak kiakadva. Mindig valami kóbor okozza a gondokat. Az írónő megerőltethetné magát és kitalálhatna valami más problémaforrást is. Az feldobná kicsit a sztorit.

Mielőtt azonban azt hinnétek, hogy ennyire utáltam a könyvet, persze ez nincs így. Jó könyv ez meg minden, de valahogy kicsit gyengébb, mint az előző kettő. Persze a jó dolgok még mindig jelen vannak, hiszen a történet pörgött ezerrel, a beszélgetős és a "verekedős" részek szépen váltogatták egymást. Csak épp engem nem kötöttek le a kóborok újabb bénázásai és problémái. Faythe tárgyalásán meg cseppet sem izgultam, hiszen örök szabály, hogy főszereplőt sosem ölnek meg. Ez már csak így van. Marcot sajnáltam, én a helyébe már rég feladtam volna a Faythe utána teperést, értem, hogy szereti, de azért nem kell totális nyámnyilát csinálnia magából miatta. Faythe meg igazán eldönthetné mit akar és lépjünk túl ezen a "hozzám jössz?, "nem megyek!", vita+sértődés+békülés dolgon.

A mellékkaraktereket még mindig nagyon szeretem, Jacetől, Faythe testvérein át, az új Kaciig, aki remélem szerves részévé válik a falkának, és majd teljesen beépül a családba. Tök jók lennének együtt Ethannel. Egyetlen kivétel, akit ütöttem volna, Calvin Malone, de hát ő direkt lett így megírva, hogy mindenki megutálja. Gratula, Rachel, remek munkát végeztél. :) Remélem a mostani gyengeségek a későbbieknek el lesznek hagyva a történetből, és akkor ismét rajongva szerethetem majd a 4. és az utáni könyveket. Mert hat részes a sorozat, így még csak a felénél tartunk, tehát van idő bőven változni és fejlődni. A borító ismét maradt az eredeti, ez eddig a legjobb szerintem ezzel a pirosas háttérrel.

Bővebb információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rachel-vincent-pride-falka
Értékelés: 5/4 (És én sajnálom a legjobban, de ez most nem max pontos.)

Rachel Vincent: Latrok (Vérmacskák 2.)

A történet:
Rendben, szóval a macskák nem esnek mindig talpra. Én aztán a legtöbbünknél jobban tudom ezt. Amióta visszatértem a falkába, nagy döntések és még nagyobb hibák követték egymást az életemben; olyan hibák, amikért ártatlan életekkel szokás fizetni. Mint az első és egyetlen női végrehajtónak, nagyon sokat kell bizonyítanom apám, a falka és saját magam előtt is. És most, hogy a területeinken sorra ölik meg a kandúrokat, keményebben dolgozom, mint valaha – bár mindig van erőm, hogy munka után szórakozzak is egy kicsit Marckal, aki végrehajtóként és a magánéletben is a társam.
Azonban nem minden hibám lezárt ügy. Felmerül a gyanú, hogy a halott kandúrok esete összefüggésben áll emberi nők eltűnésével is, és talán minden miattam történik, emberként vagy macskaként. És az az egyetlen megingás talán túl sokba, elviselhetetlenül sokba fog kerülni nekem…

Az első könyv, a Kóborok, teljesen elvarázsolt, pedig igazából nem volt valami nagy durranás, a vérfarkasos téma vérmacskákra való átírása, semmi egyéb. Mégis működött a dolog, engem megvett magának Rachel Vincent Faythe történetével, igazi felnőtt urban fantasy, amire lehet most épp szükségem volt, és ezért vett le ilyen hamar a lábamról. Mi sem bizonyítja jobban, hogy nem csak épp jókor olvastam az első kötetet (és csakis azért nem kötöttem bele annyira), minthogy a második ugyanannyira tetszett, ha még jobban, mint az első. A Latrokban Faythe és falkája kalandjai tovább folytatódnak és habár én már az elejétől fogva tudtam, hogy mi lesz a kavarás, hiszen annyira egyértelmű volt, csak a vakok nem vették észre, mégis ismét remekül szórakoztam, csak faltam az oldalakat és igen hamar kivégeztem a könyvet.

Mégis, a kritikát most a negatívumokkal kezdeném, amik nekem nem tetszettek, vagy csak szimplán nem értettem, vagy épp zavart a kis logikátlanság. (Ezek nem nagy dolgok, és csak egy kicsit vettek le a könyv élvezeti értékéből, mégis nem bírom ki, hogy meg ne említsem őket)
1. A magyar cím valami borzalmas. Most komolyan LATROK???? Tudtommal a "Rogue" magyar jelentése, inkább "vadóc", ami ugyebár a gyilkoló nőstényre utal, vagy inkább a "gazember", ami meg ugye Luizra mondjuk. De ez a LATROK??? Szerintem hülyén hangzik.
2. Faythe és a többiek agyi kapacitásuk igen alacsony szintjéről tettek tanúbizonyságot, mikor nem tudom hány oldalon keresztül nem tudtak rájönni, hogy ki lehet a gyilkos, akit a nőstény vérmacska követ és, hogy ki lehet Andrew társa. Véleményem szerint már az elejétől TELJESEN nyilvánvaló volt, hogy Luiz nem halt meg, nem tűnt el, hanem igenis itt van a közelben és az is, hogy ő vette "pártfogásába" Andrewt, miután Faythe egyedül hagyta a fiút az egyetemen. Hiszen könyörgöm, Luiz járt ott, ismerte a terepet, csak ő lehetett aki kiszagolta Andrewt, és aki segített neki mindenben. Ez annyira nyilvánvaló volt, és Faytheék alig jöttek rá, hogy csak fogtam a fejem. Mellesleg igen egyértelmű volt (az első könyvben vannak rá utalások), hogy Andrew vissza fog még térni, hogy nem fog ilyen egyszerűen eltűnni a történetből.
3. Faythe megint játszotta a szőke libát, mikor szánt szándékkal nem mesélt Marcnak és a többieknek Andrew furcsa telefonhívásairól.
4. Kis logikátlanság, ami nekem szúrta a szemem: a könyv végén Luiz hogy a fenébe jutott be a Sanders házba, mikor elvileg minimum 5, sőt több, erős vérmacska őrizte azt? Hol voltak akkor a fiúk, mikor Luiz nekiment Faythenek és az anyjának? Nem voltak olyan messze, hogy ne hallják, hogy valaki verekszik a házban, és Manx is miért nem segített nekik, mikor korábban végig Luizt üldözte és végezni akart vele? Ő is a házban volt, igaz fent feküdt egy szobában, de hallania kellett volna, hogy valami nincs rendben lent a pincében.
5. Igazán sejteni lehet, hogy mi következik a 3. részben, amit ugyebár könnyedén meg lehetett volna előzni azzal, ha Faythe nem öli meg Andrewt, hanem simán elkapja és ráveszik, hogy tanúskodjon mellette. Nekem egy kicsit erőltetettnek tűnik, hogy az írónő ilyen hülye módon DIREKT megölte Andrewt, hogy senki ne tudja bizonyítani Faythe ártatlanságát. Ne mondja már nekem, hogy muszáj volt megölni... a logikus dolog az lett volna, hogy Faythe keményen fejbe kólintja, elkapják és ráveszik a tanúskodásra. Persze akkor nem lehetett volna még tovább csűrni-csavarni a sztorit, és ezért tűnik ez nekem erőltetettnek.

Mégis, habár most voltak dolgok, amik szúrták a szemem, nem mondhatom azt, hogy nem élveztem a könyvet, mert akkor hazudnék. Igenis nagyon tetszett, bár a történet mondhatjuk, hogy az első könyvben félbemaradt dolgok lezárásával foglalkozott. Andrew és Luiz lerendezve, és eztán másfele fog a sztori kanyarodni. Voltak ismét érzelmesebb, izgalmasabb és erotikusabb részek, mégis szerintem ez a könyv nem lett olyan durva, mint az első volt. Abban sokkal több vér folyt.
Annyira szeretném kedvelni Faythet, hogy el sem tudom mondani, igazi erős, laza és szarkasztikus főhős, aki elvileg már felnőtt, mégis néha úgy viselkedik, mint egy 15 éves csitri. Kedvelem meg minden, de vannak dolgai, amikkel nem értek egyet. Én már azt hittem végre együtt maradnak Marccal, erre Faythe gyáva nyuszi módjára megfutamodik az érzései elől, és szegény Marcot teljesen taccsra vágja, mellesleg meg is bántja. Nem értem... ha szereti a férfit, márpedig látszik, hogy igen, akkor mit bénázik? Miért nem akar a felesége lenni? Aztán ugyanúgy maradhatna végrehajtó, és élhetne aktív életet a falkán belül, nem kellene háziasszonnyá válnia, ha annyira nem akarja. Marc teljesen oda van érte, ő meg folyamatosan bántja őt, nem csoda, hogy a férfinek elege lett és otthagyta. Bár azért remélem nem fog így végződni a kapcsolatuk, hanem végül újra egymásra találnak mert, ha nem, akkor nagyon csalódott leszek. Nagyon dinamikus és szerethető párost alkotnak, kár lenne értük.

Ahogy egyre mélyebbre merülünk Faythe történetében, úgy lehet a többi karaktert egyre jobban megismerni. Igazán szimpatikus még Faythen és Marcon kívül Faythe testvérei, mint mondjuk Ethan, Jacet is bírom, ha nem akar Marc és Faythe közé állni (szegény fiú, már megint vele történt valami!), sőt Faythe szülei is kedvelhetőek a maguk módján. Igazán élvezem olvasni a Faythe és az apja közti párbeszédeket, ahogy a férfi próbálja tanítani makacs és szabadságra vágyó lányát. Egy biztos, kedvenc lett a sorozat, és nem bántam meg, hogy elkezdtem, még ha az elején voltak is vele kapcsolatban fenntartásaim.

Bővebb információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rachel-vincent-rogue-latrok
Értékelés: 5/4

Rachel Vincent: Kóborok (Vérmacskák 1.)

A történet:
Már csak nyolc fogamzóképes nőstény vérmacska van. És én vagyok az egyik. Éppen úgy nézek ki, mint akármelyik amerikai egyetemi hallgató. De vérmacska vagyok; alakváltó, két világ lakója. Bár a családom és a falkám rossz szemmel nézte, elszöktem a kényszer elől, hogy továbbvigyem a fajt, és kialakítottam magamnak egy saját életet. Amíg egy este az a kóbor meg nem támadott. Tudtam a kóborokról – a falka nélküli vérmacskákról – akik állandóan hozzám hasonlókat keresnek: csinos, termékeny nőket. Ezt a példány elkergettem, de aztán megtudtam, hogy két másik nőstény eltűnt. A veszélyből ennyi is elég volt, hogy a falkám hazahívjon a saját védelmem érdekében. Persze. Csakhogy én nem vagyok ijedős kiscica. Bárkivel vagy bármivel megküzdök, ha kell, hogy megtaláljam a barátnőimet. Vigyázzatok, kóborok – karmaim vannak, és nem félek használni őket!

A könyvet egy egyszerű okból vettem a kezembe. Elolvasva a fülszöveget, érdekelni kezdett mik is azok a vérmacskák, mert fogalmam nem volt róla. Valami Chloe Kinghez hasonló sztorit vártam, de nem azt kaptam teljesen... sőt, egyáltalán nem hasonlított rá. Mint kiderült a vérmacskák nem is annyira bonyolultak, hanem olyanok, mint a vérfarkasok. (Innen ered a nevük is, az angol werewolf helyett lett werecat) Így itt nem farkassá változnak át, hanem nagy fekete vadmacskává. Én meg azt hittem, hogy ilyen vérszívó macskákról fogok olvasni, akik, olyanok, mint a vámpírok, de nem. Épp ezért nem értem miért kell a nevükbe az hogy "vér"macska. Elég lenne az, hogy csak nagymacskává változnak és kész. Ez mondjuk szerintem csak engem zavar, de ki kellett írnom magamból így az elején. Annak ellenére, hogy rögtön a kezdésben leszóltam a vérmacska megnevezést, nehogy azt higgyétek, hogy nem tetszett ez a vérmacska társadalom. Sőt, nagyon is tetszett, bár semmi újdonságot nem mutatott.

Mondom, a vérmacska társadalom ugyanúgy épül fel, mint a jóval ismertebb vérfarkas társadalom. Falkában élnek, van egy alfa, aki a vezető, neki segítői, a területeket felosztották egymás között a falkák, így mindenki tudja hol a helye, és hol vadászhat. Bármikor át tudnak alakulni nagy fekete vadmacskává, és az emberek elől titkolják a kilétüket. Csak épp ők nem isznak vért, nem ölnek embereket, hanem csakis állatokat. És nem harapással, hanem karmolással tudnak egy halandóból vérmacskát csinálni. Persze vannak a tiszta vérű, született vérmacskák, meg a "csináltak", akikből lesznek a kóborok, és akik általában beleőrülnek ebbe az egészbe, hiszen nem erre születtek. Egy ilyen világban játszódik ez a történet, ami mondom, hogy kísértetiesen hasonlít a vérfarkasos világokra, csak úgy tűnik az írónő kicsit megspékelte az egészet, hogy ne tűnjön lerágott csontnak a téma, így kitalálta a vérfarkasok helyett a vérmacskákat.

Az első könyv, mint minden más könyvsorozatban, inkább a világ és a karakterek bemutatására szorítkozik, megismerhetjük a fentebb vázolt vérmacska társadalmat, Faythet, a családját és a többieket, de hogy ne unjuk el közben magunkat, kapunk egy kis izgalmat mellé. Az igen kevés nőstény közül elsőnek az egyik, majd a másik tűnik el, valamint ismeretlen kóborok jelennek meg Faythe falkájának területén. Majd megölik az egyik lányt és onnantól kezdve mindenki a gyilkos megtalálásáért és a lány halálának megbosszulásáért dolgozik. Nem untam magam a könyvön, és miután túltettem magam a vérmacska elnevezésen, igazán élvezni kezdtem a történetet. Gyorsan és könnyen lehetett olvasni, sőt, engem hajtott a kíváncsiságom, hogy ki állhat a nőstények elrablása mögött és miért. (Ennek megoldásán a végén kicsit csalódtam, de sebaj.)

Ami igazán olvasmányossá tette számomra még ezt a könyvet az maga a főszereplő, Faythe. Mondjuk úgy, hogy a könyv nagy részében kedveltem őt, okos, laza, makacs és igencsak eleven fiatal nő, akinek saját elképzelése van az életéről, és aki szabadon, távol a falkától, szeretne élni. Olyan igazi macskás volt a karaktere szerintem, és habár volt egy nagyon szőke libás mozzanata (mikor szinte önként és dalolva szaladt az elrablója kezébe), mégis máskor igazi erős nőként viselkedett. Később se engedte, hogy megtörjék, hogy megalázzák, még az élete árán is küzdött a fogvatartói ellen. Emellett igazán vicces és szórakoztató narrátor volt végig. A többi karakter mellette még nem tűnik olyan kidolgozottnak, de mivel ez egy 6 kötetes sorozat elvileg, így gondolom idővel mindenkit jobban meg fogunk ismerni. Én most még csak Marcot emelném ki, egyrészt mert őt nagyon megkedveltem, nagyon érdekes figura, egy igazi kandúr jellemével, másrészt szerintem remek párost alkotnak Faythel, végig bírtam a kis csatározásukat, hiszen az ő kapcsolatok se alakult egyszerűen, de ezen az egészen most nem fogtam a fejem, hanem élvezettel olvastam, és végig drukkoltam nekik. Bízom abban, hogy együtt maradnak, és Jace ezek után nem kavar be újra.

És így a végére egy kis figyelmeztetés. Nem tudom ez a könyv, hogy került a Vörös pöttyös sorozatba, hiszen ez egy igazi felnőtt urban fantasy. Felnőtt szereplőkkel, komoly témákkal, sok vérrel, nemi erőszak megjelenésével és még szexjelenettel is. Tehát, óvatosan ezzel a könyvvel, ha te csak valami könnyed ifjúsági regényre vágysz... mert ebben nem igazán azt fogod kapni. Nekem mégis nagyon bejött, és majd tervezem a közeljövőben olvasni a folytatást. Borítóból az eredetit kaptuk, így ennek szintén örülhetünk.

Bővebb információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rachel-vincent-stray-koborok
Értékelés: 5/4