Sarah J. Maas: Fagy és csillagfény udvara (Tüskék és rózsák udvara 3,5)

Fülszöveg:

A Hybern elleni háború nem múlt el nyomtalanul Feyre, Rhys és barátaik életéből, mégis mindent megtesznek, hogy újjáépítsék az Éjszaka udvarát. A küszöbönálló téli napforduló kiváló alkalmat kínálna arra, hogy végre egy kicsit kikapcsolódjanak.

Ám az ünnepi hangulat sem tudja visszatartani a múlt árnyékait. Miközben Feyre az Éjszaka udvara úrnőjeként próbál helytállni, szembesülnie kell vele, hogy barátai sebei mélyebbek, mint hitte, és az udvar jövőjét is tönkretehetik.

Tüskék és rózsák udvara sorozat újraolvasást tartok jelenleg, mert valahogy kedvet kaptam hozzá és nagyon rég volt hogy olvastam a könyveket. Korábban úgy voltam vele, hogy nem nagyon érdekel a harmadik és negyedik rész között megjelent kis kiegészítő rövidke rész, bónuszkiadás, vagy nem is tudom minek nevezzem. De több helyről hallottam, hogy mégis érdemes lenne elolvasni, mert olyan apró utalások vannak benne, amik sok mindenre reflektálnak vissza vagy előre. Szóval most az újraolvasás során, miután végeztem az eredeti trilógiával, gondoltam a negyedik könyv előtt iktassuk be a Fagy és csillagfény udvarát. És ha már vettem a fáradtságot és elolvastam, akkor írnék róla néhány szót.

Kezdeném azzal, hogy továbbra sem értem mi szükség volt erre a kiegészítő kötetre, mert akkor sem maradtam le semmiről, mikor korábban kimaradt az életemből, és most is úgy érzem, hogy nem lettem semmivel sem több, hogy elolvastam. Mármint úgy értem, hogy igaz, hogy kaptunk benne tényleg néhány kis utalást a folytatásokra nézve, de ezek egyike sem olyan nagyon nagy meglepetés, amire nem lehetett korábban számítani. Tehát tovább tartom a véleményem, hogy ez a 3,5-ik rész totál felesleges és ha valaki nem olvassa el, hanem kihagyja, akkor se marad ki valóban semmiből sem.

Alig történt valami ebben a könyvben és azt a kevéske történetet több nézőpontból kaptuk meg, ezzel jelezve, hogy kiknek a történetét tervezi Maas később aztán bővebben kifejteni a további könyvekben. Ugyebár megkaptuk már Nesta és Cassian könyvét, akkor gondolom az ötödik rész Elain könyve lesz, vagyis mindenki erre számít, és szerintem is így lesz. De akkor ezek szerint fogunk még majd többet megtudni Tamlinról, Mor-ról, Erisről, Lucian-ról, Azriel-ről és így tovább. És ez oké, hogy megkaptuk ezeket az utalásokat, de mondom, hogy enélkül a könyv nélkül is sejteni lehetett, hogy az említett karakterek története dehogy van még lezárva, és hogy kapni fogunk még belőlük bőven.

Az pedig hogy az Éjszaka Udvarának kínosan giccses és émelyítően boldog karácsonyi ünneplését végig kellett asszisztálnom, tudom, hogy csak engem idegesített (de engem aztán nagyon!!!), de hát egy karácsonyi különkiadás miről másról szólt volna ha nem erről. És ennyi, tényleg nem lehet erről a könyvről többet írni, és ha akarnék se tudnék. De ami a legnagyobb igazság, hogy nem is akarok.

Számomra semmi pluszt nem adott az ACOTAR élményhez és szerintem nyugodtan ki lehet hagyni, mert ha nem olvassa el az ember, akkor se veszít semmit igazán. A sorozat újraolvasását folytatom Nesta könyvével, amit alig várok, mert tudjátok, hogy nem nekem az lett (eddig) a kedvencem a sorozatban. Az év vége pedig nálam általában mindig így telik, nem szoktam már új könyveket olvasni, hanem régi kedvenceket szedek elő és olvasok újra. Idén karácsonyra szintén vannak terveim miket akarok újraolvasni, remélem minél többet sikerült majd. Új könyvekkel pedig majd jövőre jövök vissza.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-a-court-of-frost-and-starlight-fagy-es-csillagfeny-udvara

Értékelés: 5/1

Sarah J. Maas: Láng és árny háza (Crescent City 3.)

Fülszöveg:

A ​szerelem áthidalja a világok közti távolságot is?

Bryce Quinlan soha nem gondolta volna, hogy Midgardon kívül másik világot is megismerhet. De most, hogy ez megtörtént, másra sem vágyik, csak a hazatérésre.

Minden, amit szeret, Midgardon van: a családja, a barátai, a társa. A furcsa új világban rekedve minden erejére és okosságára szüksége van ahhoz, hogy hazajusson, és ez nem könnyű mutatvány, ha fogalma sincs, kiben bízhat meg.

Hunt Athalar átvészelt már néhány mélypontot az életében, de talán a mostani a legmélyebb. Néhány röpke, felhőtlenül boldog hónap után mindennel, amire valaha vágyott, most újra az Aszterek börtönében találja magát, megfosztva a szabadságától. És fogalma sincs Bryce sorsáról. Kétségbeesetten szeretne segíteni a szerelmének, ám amíg nem tud kiszabadulni az Aszterek fogságából, szó szerint meg van kötve a keze.

Bryce és Hunt világa az összeomlás szélén áll, a jövője pedig csak a szétszakított szerelmespáron múlik…

Kicsit nehéz helyzetben érzem most magam, mert nem tudom, hogy kezdjek bele ebbe a kritikába. Mindenképp szeretném megjegyezni, hogy nagyon vártam a Crescent City harmadik részét még úgy is, hogy elég sok negatív véleményt olvastam vagy épp hallottam róla. Úgy voltam vele, hogy majd én magam eldöntöm, hogy tetszik-e vagy sem ez a könyv, nem kell, hogy valaki más véleményére hallgassak. Bíztam benne, hogy sokan csak túlzottan kritikusok, hogy már semmi sem jó nekik, amit szegény Maas kitalál és mindenki csak vészmadárkokik ezzel a könyvvel kapcsolatban. Hogy nekem tetszett vagy sem? Egyértelműen felemás érzéseim vannak.

Nem voltak elvárásaim és tényleg nem gondolkoztam azon, hogy majd milyen irányba megy el a történet vagy hogy Maas mit fog kihozni az „univerzum építésből”, így nem azt mondom, hogy csalódtam, inkább csak elég sok történetszál előtt értetlenül állok. Úgy érzem mintha az írónő maga se gondolta volna át alaposan a dolgokat, vagy mintha már ő se nagyon tudná, hogy mit írjon vagy hogy mivel bonyolítsa a szálakat. A korábbi könyveiben azért elég logikus, koherens és reális történetszálakat kaptunk, mindegyiknek volt célja és értelme, és ha az elején azt még nem is nagyon értettük, a végére végül minden kristálytisztává vált.

Sajnálom, de végig úgy éreztem mintha Maas verítéket izzadva rakta volna össze ezt a több mint 800 oldalas könyvet, mintha csak az lett volna a cél, hogy minél vastagabb legyen a könyv, de valójában nem voltak értelmes ötletei, hogy mivel töltse ki a 800 oldalt és kitalált egy csomó abszolút felesleges és teljesen lényegtelen történetszálat. Így lett egy vaskos könyv a végére, aminek a fele totál felesleges vagy érdektelen és nem értem minek kellett a fő történetszál mellé vagy hogy mi a jelentősége azon kívül, hogy húzza az időt vele. Ha a Tharion és Ithan fejezeteket kivesszük, akkor a felére csökkent volna a könyv hossza és semmiről nem maradtunk volna le a fő történetszál tekintetében.

Ithan és Tharion

Mondja már meg nekem valaki, hogy mi értelme van Tharion karakterének? Mit ad hozzá ő a fő sztorihoz azon kívül, hogy folyton kavarja a sz*rt maga körül és mindig a többieknek kell őt megmenteni a végén? De tényleg, MINEK KELL Ő IDE? Nincs jól kidolgozva, érdektelen a története, lapos karakter és még idegesítő is. A másik Ithan, akivel nem tudok mit kezdeni. Ithan karaktere mutat azért némileg nagyobb komplexitást, és ott még értem valamennyire a relevanciáját, hisz teljesen nyilvánvaló volt az elejétől kezdve, hogy ő lesz végül az új Falkavezér Danika után. De azt hogy miként lesz belőle Falkavezér sokkal egyszerűbben és rövidebben be lehetett volna mutatni, itt is ezernyi felesleges történetszálat kapunk, aminek mintha csak az lett volna a célja, hogy növelje a lapszámot. És mégis minek kellett behozni az elveszett Fendyr örököst, ha úgyis kinyírták ilyen ostoba és banális módon és nem lett semmi fontos szerepe a karakterének? Nem értem. A sok-sok felesleges kavarás és erőltetetten túlbonyolított konfliktusok mintha mind csak azért kellettek volna, hogy jó vaskos legyen a könyv.

Emlékeztek biztosan, hogy a második részben mennyire szerettem Ruhnt és Lidiát és ezért vártam mi lesz velük a folytatásban. Velük kapcsolatban két problémám akadt. Egyrészt minek kellett behozni, hogy Lidiának van két tinédzser fia? Minek, könyörgöm minek kellett ez ide? Nem lett volna elég Lidiával kapcsolatban annyi, hogy látjuk ahogy a lázadók oldalára áll és ahogy végül igazán megismerik egymást Ruhnnal? Minek ide ez a két gyerek? Teljesen random bedobják ide ezt a két új karaktert és érdekelniük kellene engem vagy aggódnom kellene értük? Rohadtul nem érdekeltek, mert semmit nem tudtunk meg róluk, unalmasak, laposak, feleslegesek. Helyettük az időt inkább arra kellett volna fordítani, hogy még jobban megismerjük az igazi Lidiát, hogy még több közös fejezetük legyen Ruhn-al és a kapcsolatukat kellett volna tovább építeni. Nem azt akartam én látni, ahogy Lidia a két fia miatt nyavalyog. A másik amin inkább csak kínosan pislogtam magamban, hogy ezek ketten éppen mindig akkor estek egymásnak, amikor tök hülyén vette ki magát a dolog. Declan és Flynn eltűnik, ami ugyebár Ruhnnak is feltűnik szerencsére, miközben épp Lidia után csorgatta a nyálát, de nagyjából megvonja a vállát és nem is érdekli mi van az állítólagos két legjobb barátjával, csak az foglalkoztatja, hogy mikor mászhat rá végül Lidiára. Tök hülyén vette ki magát ez az egész.

Ruhn és Lidia

Mi a helyzet a két főszereplőnkkel? Hunt ugyanolyan felejthetően unalmas, mint korábban, sajnálom, de sosem kedveltem őt igazán, nekem súlytalan és abszolút felejthető. Jó, persze tudjuk, hogy Maas nem valami tehetséges az érdekes férfi karakterek megírásában, de Hunt eddig a legrosszabb mind közül. Bryce-t én mindig imádtam, bírtam az első két részben, ahogy folyton játszotta az ostoba libát, miközben mindig a helyén volt az esze és a szíve. De most valahogy még ő is túl sok volt számomra, mintha Maas kicsit túlírta volna a karaktert és valami nagyon de menő és nagyszájú Aelin koppintást akart volna belőle kreálni, csak sajnos ez a próbálkozása most hihetetlen rosszul sült el. Aelint imádjuk, de belőle egy bőven elég, nem kell ide még egy ugyanolyan karakter, főleg hogy eddig Bryce azért teljesen máshogy viselkedett.

Nem az volt a gond, hogy Bryce ment előre és mindent megtett azért, hogy kiderítse, hogy lehetne megölni az Asztereket. Nem az volt a gond, hogy titkos tervei voltak, amibe nem avatott bele másokat és okosan próbált helyezkedni kihasználva a helyzeteket. Nem az volt a gond, hogy az ellentétes érdekeik miatt átverte és kihasználta Nestáékat és szembekerült a két könyv világa, és mert sok az ACOTAR rajongó, a legtöbb személyes sértésnek vette Bryce tetteit az Éjszaka Udvara és annak tagjai ellen. Hanem az a gond, hogy miközben Bryce-t valami nagy konspirációs, stratégikus, rideg és erős harcosnak akarta Maas lefesteni, teljesen elfeledkezett Bryce emberi oldaláról és arról, hogy Bryce-nak mindig fontosak voltak a szerettei és a körülötte élők, szándékosan sosem ártott volna senkinek. Most pedig páros lábbal taposott bele szegény Hunt lelkébe elég sokszor, akit eddig sosem tudott volna bántani. Rengeteg ilyen érzéketlen és „kivagyi” megjegyzése van egy csomó mindenkihez a harmadik rész során, ami annyira karakteridegen volt tőle, hogy csak pislogtam, hogy mi történik itt. Hol az én szarkasztikus és sötét humorú Bryce-om, aki mindig tudta mit kell tennie, de közben azért végig önmaga maradt?

Hunt és Bryce

Direkt a végére hagytam a "Maas univerzumot", mert erről szintén szeretnék pár gondolatot megosztani. Az érdekelt a legjobban, hogy mit hoz ki ebből az egészből az írónő, hogy miért kezdett bele mindebbe, hogy miért kellett az, hogy Bryce átkerült az ACOTAR világába és hogy mi fog ott történni. Iszonyatosan hatalmas köszönet, hogy Rhys és Feyre maradt a háttérben, mert rájuk baromira nem lettem volna kíváncsi és azért még nagyobb köszönet, hogy Nestát megkaptuk ott kvázi főszereplőnek, mert hát tudjátok mennyire szeretem Nestát és jó volt újra látni őt. Oké, Azriel is ott volt Nesta mellett, de Azriel csak azt hozta, amit eddig, vagyis némán állt a háttérben, támadott ha kellett vagy ha mondták neki, de amúgy semmi normális karaktert nem mutatott. Ahogy eddig se.

Nem tudtam, hogy nekem erre szükségem van és sosem hittem volna, hogy valaha Bryce és Nesta interakcióba kerülnek, de örültem minden egyes közös pillanatnak és bírtam ahogy egymásnak feszültek és ahogy kénytelenek voltak együtt dolgozni. Jó persze, az érdekeik és céljaik mások voltak, és Bryce mondhatni csak kihasználta őket, de nekem akkor is tetszett. Ha ezt nem veszem figyelembe, akkor felmerül bennem a kérdés, mi szükség volt arra, hogy Bryce átkerüljön egy másik világba? Ha Maas nagyon akarta volna, akkor meg tudta volna oldani úgy, hogy Bryce a saját világában találja meg valahogy a megoldást a kérdésekre, és ott talál valami eszközt, amivel aztán megölhetik az Asztereket. Mi célja volt az írónőnek ezzel a világjárással? Leginkább emiatt furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy ennek lesz-e bármi következménye később vagy bármi hatása a jövőre nézve mind a két világban vagy ez csak ennyi volt. Meglátjuk.

Bryce és Nesta

Láthatjátok hát, hogy erősen felemás, vagy ha szigorúan vesszük inkább negatív volt az összbenyomásom a Crescent City harmadik részéről. Úgy érzem Maas túlnyújtotta ezt a könyvet, a felesleges és sehova sem futó történetszálakat vagy karaktereket kihagyva a felére simán le lehetett volna csökkenteni ezt a több mint 800 oldalas könyvet és akkor sokkal mozgalmasabb és tömörebb lett volna a történet üresjáratok nélkül. A karakterek, főleg Bryce mintha kissé kifordultak volna önmagukból, mintha velük se tudná már az írónő, hogy mit kezdjen. Lehetett volna ezt sokkal jobban is megírni, ott volt benne a potenciál és ha a lényeget nézzük, az valóban jó volt, csak kár, hogy kaptunk mellé egy csomó unalmas tölteléket és húzórészt, amik nélkül én tökéletesen meglettem volna. A vége után pedig felmerül bennem a kérdés, minek ide még egy könyv? Miről fog szólni a negyedik rész és miért nem volt ez így jó lezárásnak? Miért kell tovább nyújtani valamit, amit már nem kéne?

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-lang-es-arny-haza

Értékelés: 5/3

Sarah J. Maas: Az orgyilkos pengéje és más történetek (Üvegtrón előzménykönyv)

Fülszöveg:

Celaena Adarlan legfélelmetesebb orgyilkosa.

Az orgyilkosok törvényei szerint teljes engedelmességgel tartozik mesterének, de ő senkire sem hallgat, és csak társában, Samben bízik. Celaena öt kockázatos küldetésre indul távoli szigetekre és ellenséges sivatagokba, ahol a rabszolgák felszabadításáért küzd, és egyben elégtételt akar venni a kegyetlen királyon. Ám eközben megszegi mestere, Arobynn parancsait, egy ilyen árulásért pedig elképzelhetetlenül súlyos büntetés jár…

Fedezd fel az öntörvényű hősnő sötét és izgalmas világát, és tudd meg öt fordulatos előzménytörténetben, hogyan kezdődött az Üvegtrón-sorozat legendája!

Az Üvegtrón könyvsorozat olvasása során valahogy sosem éreztem a késztetést, hogy el kellene olvasom a sorozathoz írt előzménykönyvet, bevallom őszintén nem nagyon érdekelt mi van benne. Úgy voltam vele, hogy sosem fontosak ez ilyesfajta kiegészítő részek és amit belőlük a nagy egész történethez tudnom kell, az később úgyis le lesz írva újra, a többi pedig csak valamiféle plusz, ami nélkül is tökéletesen érthető a többi könyv története. Ám mivel egy teljes Üvegtrón sorozat újraolvasást szeretnék, így eszembe jutott, hogy akkor talán most kellene sort kerítenem az előzménytörténetre, és akkor már ezzel is kezdek. Nem valami hosszú a könyv, így tudtam most kell elolvasnom, mert máskor talán újra nem lesz kedvem hozzá.

Az orgyilkos pengéje és más történetek címen futó előzménykönyvet tekinthetjük egy teljes könyvnek, mert ha úgy vesszük akkor egy nagy kerek történetet mesél el, csak épp azt öt „kisebb” történetre bontva. Mint megtudtam, Maas ezeket a kis sztorikat külön-külön írta meg korábban és tette fel ingyen az internetre, és végül egységesítve adták ki aztán egy könyvbe összefoglalva. Öt történetet kapunk, mindegyik Celaena egyik korábbi kalandját meséli el még az orgyilkos éveiből, tulajdonképpen öt küldetést láthatunk melynek keretein belül Celaena megismerkedik néhány mellékszereplőként megismert karakterrel.

Celaena és Sam

Az első történet során Celaena és Sam, Arobynn megbízásából Rolfe-al indul üzletelni, de persze a dolgok nem épp úgy alakulnak, ahogy azt bárki szerette volna. Celaena és Sam olyan leckét adnak Rolfe-nak, amit a férfi aztán soha nem felejt el. A második történetben azt tudhatjuk meg, hogy Celaena hogy ismerkedett meg Yrene Towerssel, a harmadik történetben pedig azt, Celaena hogyan ismerte meg Anselt és a lány hogyan árulta el végül őt.

A negyedik történetben Celaena és Sam újabb megbízást kap Arobynn-tól, de a férfi átverése nyomán nem épp úgy alakul a küldetésük, ahogy azt szerették volna, miközben Celaena és Sam egyre közelebb kerül egymáshoz. Majd az ötödik történetben Celaena és Sam Arobynn átverése miatt és mert elegük van az orgyilkosok királyából és annak manipulációjából és az életből amit éltek akkoriban, megfizetik adósságukat Arobynn felé, és eldöntik, hogy ketten együtt elhagyják a várost és valahol máshol új életet kezdenek. Persze Arobynn ezt nem hagyja annyiban és Rourke Farrannal olyan tervet sző ellenük, ami aztán mindenkit a pusztulásba vezet.

Összességében tetszett mind az öt történet, de nekem az utolsó kettő lett a kedvencem. Annak örültem, hogy a történetek révén több betekintést nyerhettem Celaena orgyilkosként töltött éveibe, és láthattam, hogy miért érdemelte ki azt a hírnevet, amit aztán mindenki ráaggatott. Azért is nevezhetjük előzménytörténetnek ezt a könyvet, mert pontosan azt mutatja be, hogy Celaena hogyan és milyen események következtében került aztán Távolvég bányáiba rabszolgaként, és ugyebár onnan indul aztán az első rész, az Üvegtrón története.

Korábban hallottam már Samről, de jó volt róla most többet megtudni, és látni, hogy pontosan mi történt közte és Celaena közt. Szegény fiú igen tragikus véget ért, tudtam mi lesz a sorsa, de azért így sem volt könnyebb olvasni, főleg, hogy ő volt Celaena első szerelme és első igazi nagy vesztesége az életében. Sam, a lány vele való rövid, de azért igenis fontos kapcsolata, és Sam elvesztése voltak azok a kezdőlépések amik aztán Celaena-t elkezdték megváltoztatni és az igazi útjára terelni.

A másik akinek örültem ki más lehetett volna, mint Arobynn. Belőle se kaptunk sokat a könyvsorozat során, nagyon keveset szerepelt, és inkább csak Celaena meséiből hallottunk róla, aztán ugyebár pedig igen hamar meghalt, ami ha engem kérdeztek nagy vétek volt, szívesen olvastam volna róla többet. Most megkaptam az Arobynn adagomat bőven, bár most is némi hiányérzetem maradt vele kapcsolatban, nem bántam volna, ha többet szerepel, ha már ennyire adott volt ennek a lehetősége.

Mindig érdekesnek gondoltam Arobynnt, kicsit talány volt számomra, mert sosem tudtam hova tenni őt. Ő tipikusan az a „szürke” karakter, akit nem tudsz se jónak, se rossznak nevezni, bár ha nagyon választani kellene, akkor természetesen inkább a negatív karakterek köré sorolnám, de azért sosem volt ő teljesen olyan rossz, mint amilyennek Celaena gyakran lefestette.

Celaena gyakran küzd magában az érzelmeivel, ő se tudja, hogy viszonyuljon Arobynn-hez, hisz akármennyi rossz dolgot tett ellene, akárhányszor átverte, kínozta és kihasználta, akármennyire kemény volt vele, Celaena igenis csakis Arobynn miatt élte túl gyerekkorában a vele történteket és igenis Arobynn faragta belőle azt a kemény, ravasz és önálló nőt, akivé aztán vált. Arobynn nélkül Celaena régen halott lenne, és ő pontosan tudja ezt. Nagyon komplex kapcsolat az övék, Arobynn se nagyon tudja eldönteni, hogy mit akar a lánytól. Persze tudjuk, hogy Arobynn nem az önzetlen fajtából való, és mikor látja, hogy Celaena és Sam kezdenek kicsúszni az irányítása alól, akkor nem tudja legyőzni bosszúra kiáltó ösztöneit és innen nincs visszaút. Arobynn a saját sírját ásta meg azzal, amit tett ellenük, innen már nem volt visszaút számára, Celaena a történtek után soha nem bocsátott volna meg neki, innen volt véglegesen megpecsételve a kapcsolatuk alakulása.

Nem bántam meg, hogy elolvastam az előzménykönyvet, mert így többet megtudhattam kedvenc orgyilkosunk igencsak véres és kalandos múltjáról és jobban megismerhettem Sam-t és Arobynn-t. Továbbá olyan érdekes háttér történeteket és kiegészítő információkat kaptam, amik nem feltétlenül szükségesek a fő könyvsorozat ismeretéhez, de ennek ellenére mindenképp szórakoztatóak voltak. Most pedig indulhat az Üvegtrón könyvsorozat teljes újraolvasása, meglátjuk másodjára mennyire fognak tetszeni a könyvek.

Frissítés - 2023.05.07.

Nemrég fejeztem be a teljes Üvegtrón könyvsorozat újraolvasását és továbbra is imádom, bár azt azért meg kell jegyeznem, hogy az első könyv a leggyengébb,és a második résztől lesz igazán jó az egész. Tehát a korábbi véleményem a könyvekről nem változott. :)

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-the-assassins-blade-az-orgyilkos-pengeje-es-mas-tortenetek

Értékelés: 5/4

Sarah J. Maas: Ég és lélegzet háza (Crescent City 2.)

Fülszöveg:

A LEGVESZEDELMESEBB ERŐ. A LEGVADABB SZENVEDÉLY. A LEGKEGYETLENEBB SORS.

Bryce Quinlan és Hunt Athalar próbál visszarázódni a normál kerékvágásba – megmentették Crescent Cityt, de annyi minden fordult fel fenekestül az életükben, hogy leginkább csak pihenni szeretnének. Le akarnak lassítani. Kiderítenék, mit tartogat számukra a jövő.

Az Aszterek eddig tartották a szavukat, békén hagyták őket. De így, hogy a lázadók lassacskán egyre inkább kikezdik az Aszterek hatalmát, az uralkodók jelentette fenyegetés nőttön-nő. Bryce, Hunt és a barátaik belekeverednek a lázadók terveibe, és választaniuk kell: vagy csendben tűrik az elnyomást, vagy megküzdenek azért, amit helyesnek tartanak. És mint tudjuk, a hallgatás sosem volt az erősségük…

Ismét egy olyan könyvet vettem a kezembe, ami a megjelenése óta ott csücsült a várólistámon, csak valahogy még nem került sorra. Alapvetően szeretem Sarah J. Maas könyveit, főleg az Üvegtrón könyvsorozat lett a nagy kedvencem (amiből hamarosan egy teljes újraolvasást tervezek), de összességében a Tüskék és rózsák udvara se olyan rossz a maga nemében. A harmadik sorozataként elindított Crescent City sokaknak nem jött be, mert hát lássuk be merőben más, mint az első kettő volt, de én szerettem a Föld és vér házát és vártam a folytatást. Persze voltak hibái és hiányosságai a Crescent City első részének, de ott volt benne a potenciál, hogy valami jó süljön ki belőle.

Mindez sikerült, tehetnénk fel a kérdést. Nos, szerintem jó úton haladt tovább a történet, de még mindig nem érkezett meg az a nagy lendület, az a valami plusz, amitől naggyá válhatna a könyvsorozat. Most is olyan felemás érzéseim lettek a végére, mert nagyon sok minden tetszett, viszont nagyon sok minden pedig idegesített vagy ha nagyon pontos akarok lenni, akkor inkább csak nem értettem. Nézzük meg pontosabban mi mindenre gondolok.

A "lázadó" csapat

Az első rész befejezése után azt kifogásoltam a legjobban, hogy csak nagyon vázlatos világfelépítést és magyarázatot kaptunk a Crescent City világáról. Sejtettem én, hogy később Maas pótolja ezt a hiányosságot vagy csak eredetileg is az volt a terve, hogy később derülnek ki a dolgok, így ebbe már nem tudok belekötni. Szinte minden titokra fény derült, megtudtuk, hogy jött létre Bryce-ék világa, kik az az Aszterek, honnan származnak az egyes fajok, és mi az egésznek az eredete. Ha ez nem lenne elég, akkor kiderül, hogy Danika újabb titkokat rejtegetett Bryce elől, mert éppen azt kutatta, hogy mi a világuk eredete, így kiderül, hogy Danika halálának hátterében sokkal több minden volt, mint amit korábban Bryce kiderített.

Kicsit fura volt számomra, hogy az írónő Danikát megint belekeverte a dolgokba, azt hittem az ő sztorija az első részben lezárásra került. Nem tudom, hogy mit gondoljak erről, mert végül is így jobban érthető, hogy miért kellett meghalnia, hisz a kutakodásával olyan darázsfészekbe nyúlt, amit az Aszterek nem hagyhattak szó nélkül. Viszont ha belegondolok mindabba ami még kiderült róla, kicsit sajnálni kezdtem Bryce-t, mert Danika roppant sz*r barát volt, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Rengeteg mindent titkolt Bryce előtt, és ez azért eléggé megkérdőjelezi a barátságukat. Hát nem tudom… ennyi titok után, Bryce helyében én lehet már nem siratnám annyira Danika-t és igencsak megkérdőjelezném magamban, hogy valóban barátok voltunk-e vagy sem.

Bryce és Hunt

Bryce nekem még mindig nagy kedvenc, nem értem sokan miért nem kedvelik őt. Vagyis pontosan értem, de Bryce karakterében épp az a jó, hogy csak nyomokban emlékeztet Aelinre vagy Feyre-ra. Bryce egy sokkal modernebb világban nőtt fel, teljesen más háttértörténettel érkezett, mint Aelin vagy Feyre-ra, így sokkal reálisabb így a karaktere. Szerencsére Bryce sokat változott és érettebbé vált a vele történtek hatására, de én még mindig bírom, ahogy játssza néha a szőke libát, ez annyira illik Bryce karakteréhez, hogy szerintem teljesen eltalálta az írónő.

Hunt-ot továbbra se tudtam megkedvelni, szerintem ő annyira semmilyen és szürke karakter, hogy elveszik a sorok között, főleg Bryce mellett, aki teljesen ledominálja őt. Még az első részben csak-csak érdekes volt, de így a második könyvben teljesen eltűnt a karaktere és bármi érdeklődésem az irányába. Persze Maas könyveire eddig is jellemző volt, hogy inkább az erős női karakterek vannak a középpontban és a férfi párjaik elsorvadnak előbb-utóbb mellettük, de azért kérem szépen Rowan, Dorian, Rhysand, de akár még Tamlin is, azért ezerszer izgalmasabb és összetettebb karakterek voltak, mint amilyennek Hunt eddig tűnt.

Nagy örömömre Ruhn ebben a könyvben nagyobb szerepet játszott és kvázi második főszereplővé lépett elő a húga, Bryce mellett. Mindig bírtam Ruhnt, szerintem Crescent Cityben ő a legjobb férfi karakter, ez nem kérdés. Jó volt róla többet megtudni, és örültem, hogy kapott egy saját történetszálat a nyomozással, a lázadókkal és Nap ügynökkel. Sajnos én lelőttem magamnak előre, hogy ki valójában Nap ügynök, így ez nem ütött akkorát, mint kellett volna, de nagyon kíváncsi vagyok mi lesz velük a folytatásban. Nagyon aranyosak voltak együtt, és most hogy kiderült ki-kicsoda valójában, nagyon várom, hogy fog alakulni a kapcsolatuk. Szerintem Ruhn mellé teljesen illik Nap ügynök, jól ki fogják egészíteni egymást, mint egy pár. Jaj, nagyon szurkolok nekik, hogy összejöjjenek a végére.

Nap ügynök és Ruhn

Annak szintén örültem, hogy Ruhn barátai nagyobb hangsúlyt kaptak és a végére összeállt a nagy csapat, akik egytől-egyik belekeveredtek a lázadók tevékenységivel, ezzel kivívva az Aszterek haragját és visszavágását. Kicsit néha feleslegesnek éreztem a Tharion és az Ithan nézőpontot, számomra kicsit kilógtak a történetből, pedig Maas kínosan próbálta őket valahogy belekavarni a többi történetszálba. Remélem lesz valami értelmük a folytatásban, és valami értelmes és hasznos irányba szalad ki az, hogy Tharion és Ithan ilyen sok saját fejezetet kaptak, mert ha nem így lesz, akkor olyan, mintha Maas csak azért írta volna meg az ő fejezeteiket, hogy növelje az oldalszámot.

Éppen ezek miatt a jelenleg teljesen feleslegesen tűnő fejezetek, vagy karakterek miatt számomra iszonyat hosszúnak tűnt a könyv, nyugodtan ki lehetett volna belőle húzni 100-200 oldalt vagy valahogy rövidíteni rajta. Mondjuk kevesebb random szexjelenet, Fury és Juniper karakterének mellőzése (Apropó, ők minek kellettek ide? Semmit, de tényleg semmit nem adtak hozzá a történethez.), Sophie és Emile karakterének törlése (Ők se értem minek kellettek, főleg hogy az egyik meghalt, a másiknak meg nincs semmilyen képessége, tehát a nagy egészhez igazából ők se adtak hozzá semmit.), és mondjuk a Tharion és vízi szál mellőzése és máris vagy 300 oldallal kevesebb lett volna a könyv, de sokkal feszesebb lett volna a tempó és tömörebb a történet.

A könyv végén a nagy meglepetést és a függővéget szintén lelőttem magamnak ezelőtt, így nem ütött akkorát, mint lehetett volna és őszintén szólva nem tudom mit gondoljak Maas ezen nagy lépéséről. Az biztos, hogy kockázatos dolgot lépett meg, és mindez elsülhet nagyon jól, de nagyon rosszul is. Engem nagyon érdekel, hogy mi volt a szándéka mindezzel és hogy milyen irányba akarja vinni tovább a történteket, és épp ezért iszonyatosan várom a Crescent City harmadik részét, ami ha minden igaz a befejező rész lesz. (Bár ugyebár ezt Maasnál sosem lehet tudni.)

Az Ég és lélegzet háza remek folytatása a Crescent City könyvsorozatnak, összességében sokkal pörgősebbnek és kalandosabbnak éreztem ezt a részt, mint az elsőt. Ismét kapunk egy kis nyomozási szálat és a tétek nőnek közben, így a végére hőseink a lázadás kellős közepén találják magukat, és onnan már nincs visszaút. Bryce-t továbbra is imádom, Ruhn szintén nagy kedvenc, kíváncsi vagyok hogyan alakul majd később a történetük főleg a függővég miatt, és éppen ezért iszonyatosan várom a harmadik részt. Remélem valami jó kis lezárást kapunk és nem valami ostobaság lesz ebből, amibe Maas belekezdett. Mert legyünk őszinték, igen kétesélyesen elsülhet a dolog.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-eg-es-lelegzet-haza

Értékelés: 5/5

Sarah J. Maas: Ezüst lángok udvara (Tüskék és rózsák udvara 4.)

Fülszöveg:

Féktelen ​erő. Féktelen szenvedély.

Nesta Archeron mindig is ingerlékeny és büszke volt, hirtelen gerjed haragra, és lassan bocsát meg. Mióta az Üstbe kényszerítették, és akarata ellenére főtündérré vált, nehezen találja a helyét a különös, veszedelmes világban, ahol él. Úgy tűnik, képtelen túllépni a Hybern elleni háború rémségein és mindazon, amit ott elveszített. És van valaki, aki mindenki másnál könnyebben feldühíti: Cassian, a sok csatát megjárt harcos, aki a Rhysand és Feyre uralta Éjszaka udvarában betöltött pozíciója miatt folyamatosan Nesta útjába keveredik. De Cassian nem csak a haragját szítja fel. Le sem tagadhatnák a kettejük közötti szikrákat – és a szenvedélyük fellángol, amikor kénytelenek egy fedél alá költözni.

Mindeközben az áruló emberkirálynők, akik az előző háború során visszatértek a kontinensre, veszélyes új szövetséget kötnek, és a vidék törékeny békéjét fenyegetik. A megállításuk kulcsa pedig azon múlik, képes-e Cassian és Nesta szembenézni az őket kísértő múlttal.

Ők ketten belső és külső rémekkel küzdenek a bizonytalansággal teli világban, miközben elfogadást – és gyógyulást – keresnek egymás karjában.

Sarah J. Maas gazdagon megálmodott, szenvedélyes sorozata Feyre tüzes nővérével, Nestával folytatódik. Kövesd a sorsát!

Mikor meghallottam, hogy újabb folytatás érkezik a Tüskék és rózsák udvara könyvsorozathoz, akkor először ugyanolyan érdektelenül fogadtam a hírt, mint anno a "kis töltelékkönyv”, a Fagy és csillagfény udvara megjelenését. Ezt azóta se olvastam el, és őszintén szólva cseppet sem érdekel, így nem is fogom. Viszont miután kijött az újabb „normális” folytatás, az Ezüst lángok udvara, egyre több pozitív véleményt olvastam és hallottam róla és mikor megtudtam, hogy Nesta és Cassian a könyv főszereplői, akkor tudtam nekem ezt mégis olvasnom kell. Már alapból nagy pozitívum, hogy nem Ferye és Rhysand émelygése van a középpontban, így tudtam itt tényleg csakis valami jó sülhet ki a dologból.

És te jó ég, hogy mennyire jó volt ez a könyv! Nekem iszonyatosan tetszett és nem akarok elhamarkodott kijelentéseket tenni, de talán ez a könyv simán kenterbe veri az összes korábbi könyvet a sorozatban. Vagy tudjátok mit, igenis kijelentem, mert szerintem így van, és lehet ezzel sokan nem fogtok egyetérteni, nekem (eddig) ez lett a kedvenc könyvem a Tüskék és rózsák udvara könyvsorozatban.

Nesta és Cassian

Nesta és Cassian ugyebár ezelőtt mellékszereplőként funkcionáltak a korábbi főhőseink mellett, és a harmadik részben már történt köztük ez-az, de én őszintén szólva nem hittem, hogy az eredeti trilógiának lesz még folytatása, így a harmadik rész olvasása közben nem is értettem miért kellett elkezdeni a Nesta és Cassian (na meg az Elain, Lucien és Azriel) történetszálat, ha azokból végül nem lesz semmi. Úgy tűnik Maas érezte, hogy Feyre két testvérében remek potenciál lehet, így végül csak megírta Nesta és Cassian könyvét. (És ha minden igaz, a következő Elain könyve lesz.) Na, de ne szaladjunk ennyire előre, most szeretném leírni nektek, hogy miért szerettem annyira az Ezüst lángok udvarát.

Nesta egy olyan remek, érdekes és komplex karakter, amilyen Feyre sosem volt, és kövezettek meg érte, de ez így van. A Nesta típusú kemény, önmarcangoló, önpusztító, mindenfajta segítségnek ellenálló, zord és ridegen őszinte karakterek az egyik kedvenceim, és hát lássuk be, hogy Nestának igenis minden oka meg van arra, hogy ki legyen akadva mindenre és mindenkire és hogy önpusztításba kezdjen. Hisz se ő, se Elain nem választotta volna ezt az életet, ők sosem akartak a tündérek világába és harcába csöppenni, azt pedig végképp nem akarták, hogy belőlük is főtündér váljon. Akaratuk ellenére csöppentek bele egy olyan életbe, amit addig a hátuk közepére se kívántak volna. És mégis miért? Mert Feyre véletlen belekeveredett a dolgok sűrűjébe és sajnos a nővéreit szintén magával rántotta.

Nesta persze csak próbál keménynek és erősnek mutatkozni, hogy neki nincs szüksége segítségre senkitől, de persze ennek épp az ellenkezője igaz, és ha úgy vesszük, Nesta majdnem ugyanúgy talált rá a saját boldogságára, ahogy anno Feyre tette. Megtalálta a párját, aki keresztülsegítette őt a nehézségeken és akire éppen szüksége volt maga mellé, valamint rátalált a saját kis „családjára”, akik tényleg elfogadták őt minden hibája és negatív tulajdonsága ellenére. És hogy mennyi türelem kellett mindenkinek Nestához, azt leírni se tudnám! Főleg Cassian volt az, aki nagyon megküzdött a nővel, hogy megadja neki azt a segítséget és támogatást, amire Nestának valójában szüksége volt, még ha ő nem is akarta volna azt soha sem elismerni.

Cassiant mindig is bírtam, és éppen egy olyan karakter, akit Nesta mellé el lehet képzelni, és talán ő azon kevesek egyike, akik tudják őt kezelni. Tud megértő, kedves, kitartó lenni, ezekre mind-mind szüksége volt, mikor próbálta „betörni” Nestát az elején, de ugyanakkor tud erős, határozott és durván kemény is lenni, amikor arra szükség volt, és sokszor igenis szükség volt rá, lássuk be. Cassian tényleg mondhatni egy álompasi, szerintem sokkal jobb karakter, mint Rhysand, mert Rhysandnak az irritáló nagy egóját és felsőbbrendűségérzését valahogy mindig nehezen viseltem. (Pont ahogy Nesta a könyvben kifejtette, hogy miért nem szívleli Rhysandot.) Nem értem miért mindenkinek ő a kedvence, nála Cassian ezerszer jobb, de rajta kívül is tudnék még kapásból mondani vagy három másik ilyen férfi karaktert.

A könyv főként Nesta karakterfejlődésére és Cassiannal való kapcsolatára fókuszál, meg hát van egy kis természetfeletti szál a háttérben, de az annyira csak töltetéknek volt odabökve, hogy nem tudtam komolyan venni. Erről később majd. Nesta nagy utat jár be, miközben feldolgozza a múltjában történt megannyi szörnyűséget, minden hibát és korábbi gonoszságot, amit elkövetett, és rátalál arra a boldogságra, ami eddig hiányzott az életéből. Megtalálja a boldogságát és az erőt, és még milyen erőt kérem szépen!

Megkaptuk a valkűr mitológiát, amit nem teljesen tudok hova tenni, mert szerintem enélkül is megállt volna a sztori a saját lábán. Persze értem én miért kellett, mert így be lehetett vonni a sztoriba Nesta két újdonsült barátnőjét, Gwynt és Emerit, meg nem volt ezzel olyan nagy gond, de ha kimaradt volna a valkűrös dolog, meg hogy a végén ők szintén teljesítik a próbát, szerintem ez a történetszál nem hiányzott volna. Bőven elég lett volna ha Nesta egyedül edz Cassiannal, és egyedül lesz belőle harcos. Talán azért érzek így, mert Gwyn és Emeri számomra olyan kis semmilyen karakterek lettek, valahogy egyiket se tudtam megkedvelni. Nincs semmi gond velük, de súlytalanok és átlagosak, inkább csak töltelékkarakternek vannak ott Nesta mellett, hogy végre neki is legyenek barátnői akikkel beszélhet. (Ha már a húgaival nem tud ugyebár és nem is nagyon akar.)

Külön jót tett a sztorinak, amit korábban már kiemeltem, hogy Feyre és Rhysand alig szerepeltek, és itt ugyanazt tudom elmondani, hogy az se lett volna gond, ha kimaradnak ebből a könyvből. És ebből következik az egyik nagy negatívum, amit nem hagyhatok szó nélkül. Feyre és Rhysand komolyan csak azért jelentek meg ebben a könyvben, hogy a végén Nesta elveszítse a képességeit? Mi szükség volt arra, hogy Feyre most terhes legyen? És miért pont csak úgy lehetett megmenteni a haláltól, ha Nesta feláldozza a képességeit? Komolyan nem tudtak más megoldást kitalálni 9 hónap alatt? Jó, jó, értem, ez Nesta karakterfejlődéséhez tartozik, hogy végre megbékélt mindenkivel és főként a húgával, és épp miatta áldozta fel az erejét, hogy őt megmentse és tegyen végre valami jót és önzetlent érte. De kicsit akkor is erőltetett írói történetszálnak érzem ezt az egészet.

Gwyn, Nesta és Emerie

A másik amit negatívumként tudnék említeni az a természetfeletti „nyomozásos” szál, vagy nem tudom, hogy nevezzem. Mert hát Nesta önmarcangolása és karakterfejlődése és a nyílt erotikával igencsak megspékelt kapcsolata Cassiannal nem volt elég, így kellett bele valami természetfeletti fenyegetés, mert hát sosincs nyugalom és megint valaki háborút akar kirobbantani. Nem mintha nem lett volna totál egyértelmű, hogy kik állnak a dolgok mögött, és nem mintha a végén nem oldották volna meg seperc alatt a „nagy problémát”, így teljesen súlytalan volt számomra ez az egész fenyegetés és pont ez a történetszál volt az, amit a legkevésbé hozott lázba. Ezen a fronton talán csak Eris karaktere volt a nagy meglepetés, és most jöttem rá, hogy én nagyon bírom őt. Nem sokat szerepelt, de jó kis karakter volt a maga módján. Mekkora lett volna ha Nesta és Eris jönnek össze, nem? Két ennyire egyforma karaktert összeereszteni… ott kő kövön nem maradt volna, szétszedték volna egymást. Nem bánnám ha Eris még felbukkanna később is, vagy ha nagyobb jelentőséget kapna valahogy, én szívesen olvasnék róla még.

Imádtam a könyvet és számomra ez lett idáig a kedvenc a könyvsorozatból, és még az se zavart hogy azért indokolatlanul soknak éreztem az erotikus jeleneteket, mert valahogy Nestához és Cassianhez még ez is illett. Nesta és Cassian kedvenc párosom lettek, minden más párost kenterbe vernek. Elain sosem állt közel a szívemhez, de mert Nesta ilyen remek könyvet kapott, esküszöm nagyon várom Elain könyvét, mert kíváncsi vagyok Maas neki mit talált ki. Reméljük mihamarabb érkezik a folytatás.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-a-court-of-silver-flames-ezust-langok-udvara

Értékelés: 5/5*

Sarah J. Maas: Föld és vér háza (Crescent city 1.)

Fülszöveg:

A félig tündér, félig ember Bryce Quinlan imádja az életét. Minden estét bulizással tölt, és eltökélte, hogy kiélvezi mindazt, amit Lunathion – azaz Crescent City – nyújthat. Csakhogy egy kegyetlen gyilkosság alapjaiban rendíti meg a várost, és Bryce világa darabokra hullik.

Két évvel később Bryce még mindig a város legismertebb szórakozóhelyeit járja, immár a feledés reményében, ám hirtelen folytatódnak a gyilkosságok. A hírhedt bukott angyalt, Hunt Athalart megbízzák, hogy figyelje minden lépését, és Bryce rájön, többé nem menekülhet a feledésbe.

Bryce és Hunt igyekszik kideríteni az igazságot – és feldolgozni saját múltjuk szörnyűségeit. A megbolygatott szálak a város legsötétebb részein és a háborúban álló kontinenseken keresztül egyenesen a pokol bugyraiba vezetnek, ahol az évezredek óta szunnyadó erők most ébredezni kezdenek…

Csakúgy, mint mások én is hatalmas elvárásokkal kezdtem neki Sarah J. Maas új könyvsorozata első részének, a Föld és vér házának. Nem néztem utána a történetnek, szimplán csak a fülszöveget olvastam el, hogy tudjam, mire számítsak. A hatalmas elvárásaimat nem minden téren sikerült megugrani, de nyugodtan kijelenthetem, hogy egy egész korrekt könyvet sikerült összehoznia.

Örültem neki, hogy most egy felnőtt urban fantasy történetet kaptam, mert két ifjúsági könyvsorozat után igazán ideje volt némileg más oldalról megközelíteni a dolgokat. Viszont nem akarok hazudni, annyira azért nem éreztem „felnőttesebbnek” a történetet, mint ahogy azt szerettem volna. Számomra attól nem lesz felnőtt urban fantasy egy könyv, hogy nyíltabban és gyakrabban káromkodnak benne, és hogy több erotikát pakolnak a sztoriba. Értem én az írónő próbálkozását, de ha őszinte akarok lenni, ha kivennénk a sok káromkodást, meg az erotikát, akkor simán elmenne egy ifjúsági könyvnek. Valahogy élesebb stílusváltást és több komolyabb témát vártam.

A másik, amiért kicsit keserű szájízzel írom most ezeket a sorokat, hogy így a harmadik könyvsorozat idejére várnék némi megújulást, várnék valami vérfrissítést, várnám, hogy ne önmagát ismételgesse újra és újra. Hisz ismét megtalálhatóak a legfontosabb Maas "motívumok", mert nekem senki se mondja, hogy nem ugyanazt kaptuk ismét kiindulópontnak. Megint egy átlagos(nak tűnő) lány áll a történet középpontjában, akit mindenki lenéz, és akit senki se vesz komolyan, hogy aztán a végére kiderüljön, hogy igenis különleges és ő minden probléma megoldásának a kulcsa. Aztán ott a kemény férfi harcos vele szemben, akivel az elején nem szimpatikusak egymásnak, hogy aztán mégis összejöjjenek és végül az a bizonyos férfi elárulja a főszereplőnket, aki ezért kiábrándul belőle és végül valaki más mellett köt ki.

Aztán ne feledjük el, hogy az első részben mindig meghal valaki, aki nagyon fontos a főszereplőknek, és ez a későbbi események egyik fő mozgatórugója. És sorolhatnám tovább a könyv egyes elemeit és történetszálait, amelyeket szinte művi pontossággal tudnék a korábbi két könyvsorozat történetszálaihoz illeszteni. Egyértelmű tehát, hogy Maas ismétli önmagát, vagyis nagyon úgy tűnik, így az első rész alapján, ami nem feltétlen rossz dolog, főleg ha később javít ezen a hibán. Láttuk már, hogy egy közepes és kissé klisés kezdés után tud ő remek és komplex sztorit felépíteni (lásd Üvegtrón könyvsorozat), de láttuk az ellenkezőjét is, amikor egy remek kezdés végül unalomba és érdektelenségbe fulladt (lásd Tüskék és rózsák udvara könyvsorozat). Nagyon remélem itt az előbbi fog történni, mert igenis vannak jó dolgok ebben a könyvben, amikre lehetne építkezni.

Hunt és Bryce

Személy szerint imádom az urban fantasy könyvsorozatokat, (főleg a felnőtt urban fantasy-t), olvastam is sokfélét. A Föld és vér háza egy remek alapötletet vet fel, csak épp nem kapjuk meg a háttérvilág részletesebb bemutatását, sem a különféle fajok és lények alaposabb leírását. Nagyjából persze érthető, hogy ki kicsoda, ki kinek az ellensége, ki kit nem szívlel és ilyenek, de valahogy a világ kialakulásának és történelmének leírása igencsak hiányosra sikeredett. Nagyon bízom benne, hogy erről többet megtudunk a folytatásban.

Tetszett a fő nyomozási szál és az ahogy eljutottunk végül a nagy leleplezésig, és alaposan meglepődtem a „rossz fiú” kilétén, mert mindenkire tippeltem volna csak épp rá nem. Ezzel a nyomozós stílussal olyan Anita Blake-s beütést kapott a könyv csak persze némileg moderáltabb kiadásban. Az is tetszett, hogy habár kaptunk romantikus szálat Brye és Hunt között, mégse ezen volt a fő hangsúly, hanem a nyomozáson és azon, hogy Bryce hogyan szenved még mindig Danika elvesztése miatt, és hogy miként sikerül a végére túllépni a gyászon és a fájdalmon a barátnője elvesztése miatt. Jó, azt azért elismerem, hogy ez a „Szeretet mindent legyőz és blablabla…” kissé Disney-sen émelygős, de azért még abszolút megemészthető.

Mondjon bárki bármit, nekem nagyon bejött Bryce karaktere és annak kifejezetten örültem, hogy a főszereplő karaktere igencsak távol állt a korábbi két könyvsorozat főszereplőitől. A Tündérkrónikák Mackayla Lane karaktere óta tudjuk, hogy a mihaszna partizós (szőke) cicababák is lehetnek remek karakterek, és hogy az első benyomás nem minden. Hisz ha rossz dolgok történnek az emberrel, akkor bárki össze tudja szedni magát és megkomolyodni az élethez és annak nehézségeihez. Különösen tetszett, hogy Bryce gyakran rájátszott erre a róla mások szemében kialakult elég negatív előítéletre és épp ezt használta ki ellenük.

Bryce és Danika

Bryce-t tehát imádtam, nekem sokkal szimpatikusabb főszereplő, mint mondjuk Feyre valaha volt. Hunt-ot nem tudtam megkedvelni, számomra olyan semmilyen karakter lett és most igenis bízom benne, hogy Bryce nem mellette köt ki végül. Nála komolyan akárki jobb lenne, még a démon Aidas is, de tényleg. Apropó Aidas… csak engem érdekel valamiért különösen a karakter? Vajon mit akarhat Bryce-tól valójában? Szerintem sokkal fontosabb karakter lesz ő a folytatásban, én nagyon bízom benne. Ruhn lett a másik nagy kedvencem, szerintem ő a második legjobb karakter, és nem csak a Bryce-al való testvéri kapcsolata miatt. Kíváncsi vagyok, hogy alakul a testvérek kapcsolata a folytatásban, azért remélem nem negatív irányba, ahogy arra mindenki számítana a könyv végén kiderültek függvényében.

Nagy szívfájdalmam, hogy Danika halálával róla nem olvashatunk többet, és annak igazán örültem volna, ha mondjuk több „visszaemlékezés” van róla vagy a Bryce-al közös múltjukról. Külön öröm volt látni, hogy se Bryce és se Danika nem egy ma született bárány, de épp ezért találtak végül egymásra. Egyikük se tökéletes jó kislány, de egymásért bármit megtettek volna bármikor és igenis ilyen egy igazi örök életre szóló barátság. Úgy érzem, hogy az első könyv központi és talán legfontosabb eleme a barátság és a barátok fontosságának kiemelése lett, ami nekem abszolút bejött.

Az írónő szinte le sem tagadhatná a könyvét, mert nagy vonalakban hasonlóan indította el a harmadik könyvsorozatát, mint ahogy az első kettőt. Nagyon sok történeti szál és igen sok karakter ismerős lehet a korábbiakról, ami ismétlem nem gond, főleg ha aztán merőben máshogy futnak ki a szálak, mint ezelőtt. A könyv közepe kissé leült és igen sok feleslegesen elnyújtott elmélkedés van benne, de az utolsó 100-200 oldal nagyon ott van és igen ütősre sikeredett. Nagyon várom a folytatást, és remélem, hogy Maas meg tud lepni olyan újdonságokkal és váratlan fordulatokkal, amikre nem számítunk, és amit nem láttunk még idáig tőle.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-fold-es-ver-haza

Értékelés: 5/4

Sarah J. Maas: Felperzselt királyság (Üvegtrón 7.)

Fülszöveg:

Elérkezett a végső háború.

Aelin Galathynius rabszolgából a király orgyilkosává, majd egy birodalom királynőjévé vált. Útjának utolsó, szívbe markoló szakasza a háború kitörésével veszi kezdetét.

Aelin mindent kockára tett, hogy megmentse a népét – csakhogy hatalmas árat fizetett érte. A tündérkirálynő vaskoporsóba zárta, és most tüzes akaratának utolsó lobbanására is szüksége van, hogy elviselje a kínokat.

Ha megtörik, Maeve pusztulásra ítél mindenkit, akit szeret. Csakhogy Aelinnek fogytán az ereje…

De hiába került ő fogságba, a barátainak mennie kell tovább. Bizonyos kötelékek elmélyülnek, míg mások örökre megszakadnak.

A tenger túlpartján Rowan, hű társaival foglyul ejtett hitvesét és királynőjét keresi – nehogy végleg elveszítse!

A sors fonalai végül összeérnek, és kénytelen mindenki összefogni, miközben Aelin a saját életéért és egy jobb világért küzd.

Nem olyan régen olvastam a sorozat hatodik részét és ha már így benne voltam a dolgokban, gondoltam miért ne folytatnám a záró kötettel. Úgyis nagyon érdekelt a történet lezárása és szerencsére már megérkezett magyarul az utolsó rész, így semmi akadálya nem volt annak, hogy most ez kerüljön terítékre. Az Üvegtrón könyvsorozat számomra kissé döcögősen indult, de a második és harmadik rész környékén abszolút megvett magának az írónő. Az Üvegtrón ott van mára a kedvenc könyvsorozataim között és szerencsére egy olyan méltó lezárást kaptunk, amit megérdemlünk mi és maga a történet is.

Az ötödik könyv végén történtek után vesszük fel a fonalat, hisz a hatodik könyv egy mellékvágányról szólt, amiben a karakterek nagy része fel sem tűnt. Aelin Maeve fogságában sínylődik, miközben Rowan és a társaik őt keresik, hogy megmentsék. Közben északon már elkezdődött a háború és Morath seregei Terrasent ostromolják. Aedion és csapatai mindent megtesznek a városuk védelmében és megpróbálnak addig kitartani, amíg megérkeznek a felmentő seregek. Dorian, Manon és a felmentő sereg egy része északra tart Terrasen felé. Dorian vállát nyomja a rémkulcsok súlya és a férfi magánakcióba kezd, hogy megtalálja a harmadik rémkulcsot is. Chaol, Yrene és a felmentő sereg másik fele szintén hazaérkezik, de mielőtt Terrasen megsegítésére siethetnének, elsőnek saját magukat kell megmenteniük.

Chaol, Rowan, Aelin, Dorian és Manon

Tehát láthatjátok, hogy 4 fő pontból indulnak a szálak, melyek aztán szép fokozatosan egybefutnak. Közben persze lesz néhány mellékvágány, hiszen a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy azt bárki eltervezte, de a vége úgyis csakis a nagy csata lehet Terrasenben, amire mindenki lassan egy éve készülődött. Sok minden történt ebben a nagy hosszú utolsó részben, és azt kell mondanom, hogy ha már ennyi történetszálat rakott bele az írónő, akkor nyugodtan ketté szedhette volna két könyvé és akkor némelyiket még jobban ki lehetett volna fejteni. Vagy ha már ezt nem akarta, akkor néhány valójában nélkülözhető történetszálat ki lehetett volna hagyni és azzal némileg rövidíteni a könyv vastagságán. Bármelyik megoldást választotta volna, nekem holt mindegy, de ez így, amit végül kaptunk, túl hosszúnak, töménynek, de közben valahol mégis nélkülözhető történetszálakkal megpakolt lezárásnak tűnt számomra.

Ennek ellenére nekem tetszett a könyv, mert logikusan és következetesen építette fel a történeti szálakat, mindenki megkapta a maga lezárását, és habár boldog befejezésünk lett, de mégsem az a teljesen rózsaszín befejezés. Persze itt is lehetne kötözködni, mert igaz, hogy kaptunk néhány halottat és nem minden páros talált egymásra, akit szerettem volna együtt látni, de mégis súlytalanok a negatívumok. Sokkal nagyobbat üthetett volna a sztori, ha fontosabb és jelentősebb karakter(ek) hal(nak) meg a végén vagy ha nagyobb veszteségekkel kellene szembenézniük hőseinknek.

A másik, amit ki szerettem volna emelni így a végén, a történet "fő gonosza(i)". Nem sokat írtam róluk korábban és bevallom azért, mert meg akartam várni, hogy a végére merre futnak ki, hogy végül mi mindent tudunk meg róluk. Ugyebár az elejétől nyilvánvaló, hogy az egyik nagy ellenség Erawan, a démonkirály, ő mozgatta a szálakat a háttérből, ő volt minden gond forrása. Megkaptuk az ő történetét és motivációt, ami nem rossz a maga egyszerűségében, de mivel végig valami nagy ellenségnek volt beállítva, így kissé csalódást keltett bennem, hogy milyen véget ért "szegény". Elég könnyen elintézték, ennél valami komolyabb és drámaibb leszámolásra vártam vele kapcsolatban.

Maeve és Erawan

Mellette ott van nekünk Maeve, aki kezdetben nem annak tűnt, mint aki valójában volt. Aztán róla is kiderült az igazság és előlépett a második számú fő ellenséggé Erawan mellett. Nem tudom, hogy erről mit kellene gondolnom, mert egyrészről Maeve érdekes a maga módján és legalább így még jobb karakter lett belőle. Ám mégis úgy gondolom, hogy szerintem bőven elég lett volna, ha Erawan marad meg nekünk a nagy ellenfélnek. Akkor kaphatott volna még több időt, még nagyobb jelentőséget és lehetett volna tovább építeni a karakterét. Így hogy már ketten voltak az utolsó részben, mindketten lesüllyedtek az egysíkú gonosztevő szintjére, és mindkettejük vége elég laposra és kiábrándítóra sikeredett.

Nem akartam negatívumokkal indítani ezt a kritikát és ezek nem igazán nagy problémák vagy hatalmas negatívumok és talán csak nekem szúrták a szemem. De azért mindenképp meg akartam említeni őket. Na, de térjünk ár a pozitívumokra, mielőtt azt hinnétek, hogy nem tetszett a befejező rész! Igenis tetszett és sok-sok olyan dolog volt, amit imádtam és aminek kifejezetten örültem. Egyrészt az tetszett a legjobban, hogy nem Aelin nagyságára és különlegességére lett kihegyezve a végkifejlet, hogy nem ő lett az egyedüli nagy hős, aki aztán megment mindenkit. Hanem többen kaptak nagy szerepet és jelentőséget és minden főszereplőnk hozzájárult a maga módján a végső sikerhez. Mindenki egy nagy kirakós apró darabja volt és együtt érték el a győzelmet a végén a veszteségeikkel együtt.

Aelin, immár királynőként és ahogy Celaena néven bérgyilkosként a történet kezdetén

Tetszettek a visszautalások a könyvsorozat kezdetére és ujjongtam, mikor az eredeti trió újra egymásra talált és nosztalgiázni kezdtek a múltról, arról, hogy honnan indultak és hova jutottak el. Aelin, Chaol és Dorian, ők voltak azok akik elindították az események láncolatát, és habár a kezdeti szerelmi háromszögüket nagyon rühelltem anno, miután túlléptek ezen, onnantól már csak szeretni lehetett őket. Sok időre távol kerültek egymástól, de kellett ez a távolság, hogy megtalálják a saját útjukat. Szinte mindenki megtalálta a végére a párját, mindenkinek meglett a másik fele, amit jó volt látni, különösen szerettem Elide-t és Lorcant, de Aedion és Lysandra se voltak rosszak. Nagy shippem volt Dorian és Manon, erre pont ők voltak azok, akik végül külön utakon folytatták. Nagyon bántam, de jobban belegondolva, ez így reális, mert hosszú távon nem lennének jó páros együtt.

Láthatjátok tehát, hogy sok minden tetszett és sok minden épp úgy alakult, ahogy azt én vártam. Kaptunk egy korrekt nagy finálét, melyben meg volt a logikus történetvezetés, ahol egyre nőtt a feszültség, ahogy haladtunk előre. Izgalmas, kalandos, érzelmes volt a sztori, és a szokásos kellemes humort se kellett nélkülöznünk. Minden karakter megkapta a maga lezárását, amit érdemelt. Mégis kissé hiányérzettel fejeztem be az utolsó könyvet, mert véleményem szerint nagyobbat ütött volna a befejezés, ha meghal egy-két fontosabb karakter, mert így kissé sziruposra sikeredett az egész. A másik nagy szívfájdalmam a két fő ellenség, akikről szívesebben tudtam volna meg többet, de azt se bántam volna, ha Erawan marad egyedül, és akkor őt jobban ki lehetett volna dolgozni.
Az Üvegtrón könyvsorozat kezdése, és talán a vége nem olyan tökéletes, mint amit szerettem volna, de a összességében nagy kedvenc lett a sorozat, mindenkinek bátran ajánlom. A borító pedig ismét csodaszép, mint a korábbiaknál.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-kingdom-of-ash-felperzselt-kiralysag-1-2

Értékelés: 5/5

Sarah J. Maas: A hajnal tornya (Üvegtrón 6.)

Fülszöveg:

Egy csodálatos birodalom.

Egy kétségbeesett küldetés.

Egy ősi titok.

Chaol Westfall és Nesryn Faliq azért érkezett Antica tündöklő városába, hogy szövetséget kössön a déli kontinens kagánjával, akinek hatalmas serege jelenti Erilea utolsó reménysugarát. De nem ez az egyetlen oka, hogy Anticába utaztak: gyógyírt keresnek Chaol Résvárban szerzett sebeire a legendás Torre Cesmében.

A gyerekként iszonyatos borzalmakat átélő Yrene Towers a legkevésbé sem kíván az ifjú adarlani nemesen segíteni, meggyógyítani meg aztán főleg nem akarja. Csakhogy esküt tett, miszerint segíti az elesetteket – és tartja is a szavát. Azonban Lord Westfallt sötétség kíséri, és Yrene hamarosan rádöbben, hogy a fiú múltja mindkettejüket magával ragadhatja.

A távoli hegyekben harcosok lenyűgöző rukokon szárnyalnak, és az árnyak mélyén régóta várt válaszok lapulnak. Olyan tudás, ami a túlélést jelentheti a világ számára – vagy a végső pusztulást.

Ahogy haladtunk előre az újabb részekkel, úgy került fel az Üvegtrón sorozat a kedvenc könyveim előkelő listájára. Máig tisztán emlékszem, hogy az első rész anno nem nyűgözött le teljesen, de aztán a folytatás annál inkább, és onnan nem volt megállás. Azóta folyamatosan folytatom a sorozatot és nemrég jutottam el a hatodik részhez, A hajnal tornyához. Mivel semmit nem tudtam róla, sem arról, hogy mi fog várni ebben a részben (még a fülszöveget se olvastam el előtte), így képzelhetitek mekkorát néztem mikor elkezdtem olvasni és leesett, hogy mi fog itt történni.

Nem számítottam rá, hogy ez egy "kitérő" rész lesz kvázi mellékszereplőkkel az élen és arra sem, hogy a főszereplők fel sem bukkannak benne, sőt a fő történetszál nem halad benne semmit előre. Nem mintha nem bírtam volna korábban Chaolt és Nesrynt, de nem vártam, hogy kapnak egy saját könyvet, főleg azért mert pont ők azok a tipikus mellékszereplők, akikre nem nagyon lehet ilyet építeni. A kezdeti lelkesedésem tehát alaposan megcsappant, de aztán ahogy olvastam a könyvet, rájöttem, hogy habár nem olyan izgalmas, mint mondjuk az előző két rész, de valahogy mégis olvastatja magát és csak bekebelezett a történet.

Pontosabban szólva nem maga a történet, mert az nem valami izgalmas és bonyolult, hanem Chaol karakterútja és felépülésének története a múltbéli dolgok miatt, amiken át kellett élnie. Nem csak fizikailag kellett helyrejönnie, hanem lelkileg szintén, sőt az talán fontosabb is, hisz mint végül kiderül, az vezetett aztán a fizikai felépüléséhez. Új fontosabb karakterünk, Yrene, akinek tényleg értem a jelentőségét Chaol életében és ahogy kiderült a fő történések alakulásában is, de valamiért nem sikerült megkedvelnem. Talán azért, mert olyan laposnak és egysíkúnak tűnt a többiek mellett, hisz valljuk be nála nagyjából mindenki más ezerszer érdekesebb és összetettebb karakter. Viszont Chaollal nagyon aranyosak voltak együtt és kétségtelenül kiegészítik egymást. Ahogy Chaol története lezárást kapott, azt öröm volt látni, mert Chaol volt az első kedvenc férfi karakterem és mindig is sajnáltam, hogy végül Aelinnel nem jöttek össze a dolgaik.

Yrene és Chaol

Nesryn szintén kapott egy saját történetszálat, amit szintén súlytalannak és némileg feleslegesnek éreztem, ezt például nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Kicsit olyan volt számomra, mintha csak helykitöltésnek lett volna mindez megírva, szerintem ez a történetszál felesleges, ha úgy nézzük és semmit nem vesztettünk volna, ha kimarad. Az Anticában történt udvari dráma kissé kiszámítható volt a maga módján, és valahogy ezt is feleslegesnek éreztem. Kaptunk egy újabb birodalmat, egy újabb királyi családot, akik reménybeli segítség lehetnek a várható nagy háborúban, de nem láttam értelmét, hogy miért volt szükség minderre.

Ha nagyon kritikus akarok lenni, akkor igazából az egész könyvvel kapcsolatban azt érzem, hogy az elejétől a végéig felesleges. Mintha csak időhúzás lenne a nagy finálé előtt. Hisz lássuk be, hogy ami ebben a könyvben történt, azt vagy az előző rész vagy a következő egyik mellékszálaként rövidebben el lehetett volna mondani. Maas mégis tud írni, és ezek ellenére olvastatta magát a könyv, amikor túltettem magam azon, hogy most csak Anticában leszünk és hogy a fő történetszál és a nagy kedvenceim most nem fognak szerepelni. De szerencsére megjelent már az utolsó rész, így bármikor olvashatom a nagy finálét, amire nagyon kíváncsi is vagyok. Biztosan hamarosan sorra kerül.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-tower-of-dawn-a-hajnal-tornya

Értékelés: 5/4

Sarah J. Maas: Viharok birodalma (Üvegtrón 5.)

Fülszöveg:

A világot az álmodók mentik meg és építik újjá.
Alig kezdődött meg Aelin Galathynius hosszú útja a trónjáig, máris háború fenyeget. Útja során elveszített, de szerzett is szövetségeseket, barátságok köttettek és szakadtak meg, miközben a mágikus erőt birtoklók és azt nélkülözők is konfliktusba kerülnek.
Aelin szíve az oldalán harcoló hercegé, hűsége pedig a védelmére szorulóké, akikért mágiája utolsó cseppjét is kész odaadni. Ám a múlt borzalmas bugyraiból szörnyetegek bukkannak fel, és a sötét erők felsorakoznak, hogy leigázzák a birodalmát. Egyetlen esélye marad, egy kétségbeesett küldetés végrehajtása, ami a végét jelentheti mindannak, ami Aelin számára drága.
A kirobbanó sikerű Üvegtrón sorozat lélegzetelállító ötödik kötetében Aelin válaszút elé kerül: mit és kit áldozzon fel azért, hogy megakadályozza Erilea széthullását.

Jó ötlet volt az Üvegtrón következő részét a kezembe vennem, mert szükségem volt arra, hogy Sarah J. Maas visszaadja a hitemet a könyveiben. A Tüskék és rózsák udvara utolsó része nekem nem jött be és kezdtem aggódni amiatt, hogy talán a korábban egyre jobb Üvegtrón sorozat folytatása szintén hasonló sorsra jut. Nagy megkönnyebbülésemre ez nem így lett és a Viharok birodalma az a remek folytatás, amire vágytam.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy most jutottam el arra a szintre, hogy az Üvegtrón könyvsorozat csatlakozott az örök kedvenc könyveim szűk, de annál elitebb csoportjához. Tisztán emlékszem, hogy még az első rész nem vett le annyira a lábamról, de ahogy utána a folytatásban fokozatosan bővült a világ, új karakterek bukkantak fel miközben a régiek szépen fejlődtek, egyre inkább beszippantott Maas története. Ez most sem történt másképp.

A Viharok birodalma ott folytatódik ahol az előző rész abbamaradt. Több szálon indul a cselekmény, melyek aztán végül egybefutnak. Nagyon tetszett, hogy mindegyik történetszál izgalmas volt a maga módján, és hogy mindegyiknek meg volt a maga jelentősége és fontossága. Egyik sem csak azért lett megírva, hogy növelje az oldalszámot, így a könyv egyik részén se lehetett unatkozni. Maas szinte mérnöki pontossággal építi és szélesíti tovább a történetet, reálisan és teljesen hihetően vezeti tovább a cselekményt és a karakterei útját, aminek eredményeképp egy izgalmas, fordulatos és közben érzelmekkel teli fantasy-t kapunk.

Aelin visszatért hazájába, hogy visszafoglalja az őt megillető trónt és aztán felvegye a harcot a démonkirály és szövetségei ellen. Azonban nem úgy mennek a dolgok, ahogy arra Aelin számított, mert királyságának nemesi kijelentik, hogy nem fogadják el királynőnek és nem támogatják abban, hogy a trónja üljön. Érthető a döntésük, hisz Aelin korábbi bérgyilkos múltja, a rengeteg róla keringő negatív és nem éppen szívélyes történet, na és persze a tény, hogy nincsen serege, se nagy szövetségei, akikre támaszkodhatnak, nem épp szívélyes királynő jelöltként mutatják be. Aelin persze nem adja fel, hanem terveket szövöget, hogy orvosolja a legnagyobb hiányosságát... szövetségeseket kell szereznie, hogy bebizonyítsa vannak, akik hisznek benne és vannak, akikre támaszkodhat a közelgő háborúban.

Manon és Dorian

Egyik kedvenc női főhősöm lett Aelin, imádom látni a karakterfejlődését és az utat, amin halad. Sokat változott a kezdetek óta, de azért belül ugyanaz maradt. Nem egy teljesen "jó" karakter, vannak hibái és nem mindig egy kedvelhető személyiség, de igenis ott van benne a potenciál. Rowan és ő remek párost alkotnak, nagyon aranyosak voltak és szerencsére nem kaptunk túl sok romantikus émelygést, hanem más fontosabb dolgokon volt a hangsúly ebben a részben. Az egyetlen problémám, hogy Aelin erős és karakán karaktere mellett Rowan gyakran eltörpül, pedig Rowanban szintén lenne potenciál, csak hát ahogy a mondás tartja, két dudás nem fér meg egy csárdában. Maas erős női karakterei mellett a férfi karakterek néha csak dísznek tűnnek és nem is mindig kapnak elég időt, hogy önmaguk kibontakozzanak, de ennek sajnos ez a következménye.

Egy másik történetszálon Manon bukásának és másik oldalra állásának lehetünk szemtanúi. Manon a másik kedvenc karakterem, ugyanannyira szeretem, mint Aelint és öröm nézni, ahogy ez a két ugyanolyan erős és komplex női karakter néha egymásnak feszül, vagy ahogy később szövetségesek lesznek. Manonnal nagyot fordul a világ, olyan titkokat tud meg saját múltjáról, amitől alapjaiban át kell értékelnie korábbi életét, és emiatt arra az oldalra kényszerül, ahova nem gondolta volna, hogy valaha tartozni fog. Végre, végre bekövetkezett a Manon és Dorian egymásra találás, amire vártam, és jól éreztem én korábban, hogy lesz kettejük közt valami. Most még nem komoly a dolog, de remélem később azzá válik. Dorian helyzete sajnos hasonló, mint Rowané, Manon mellett néha laposnak tűnik, pedig Dorianban is annyi, de annyi potenciál lenne. Szerencsére a szerepe egyre fontosabb a közelgő eseményekben és kíváncsi vagyok mi lesz vele a folytatásban így hogy Aelin egy időre az oldalvonalba került.

Elide és Lorcan

A harmadik történetszál szereplői Elide és Lorcan. Mindketten fontos küldetést teljesítenének. Elide úton van Aelinhez, hogy átadja neki a rémkövet, amit megszerzett és hogy csatlakozzon királynőjéhez a harcban. Lorcan pedig Maeve parancsait követi. Véletlen találkoznak össze, és aztán közösen folytatják útjukat, miközben kezdeti ismertségüket hazugságokra alapozzák. A kezdeti ellenszenv és bizalmatlanság aztán megváltozik és közelebb kerülnek egymáshoz, amit végül Lorcan árulása tesz tönkre, de legalább maradnak még izgalmak a folytatásra az ő történetükben. Elide és Lorcan magukban nem valami nagy karakterek, de a közös történetszálukat élveztem, aranyosak voltak együtt.

Ahogy láthatjátok mind a három történetszál izgalmas volt és emiatt a könyv egyik részén se lehetett unatkozni. Ha ehhez még hozzávesszük Aedion és Lysandra bimbózó románcát és Aedion és az apja bonyolult kapcsolatának nehézségeit, akkor láthatjátok, hogy még a kisebb történetszálak se lettek unalmasak. Akárhogy próbálkoznék, nem tudok hibát találni ebben a könyvben. A történet logikusan felépített és mindennek és mindenkinek meg van a szerepe. Izgalmas és sodró lendülettel haladunk előre. A karakterek komplexek és jól kidolgozottak, vannak jók és rosszak, vannak olyanok, akik kicsit mindkettő, és mindenki találhat köztük kedvencet. Nagyon negatívan ér véget ez a rész, egy kisebb bukással és ezért iszonyatosan kíváncsi vagyok mi lesz a folytatásban. Lehet hogy hamarosan sort kerítek rá. Még szerencse, hogy már az is megjelent magyarul.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-empire-of-storms-viharok-birodalma

Értékelés: 5/5*