Tahereh Mafi: Ne felejts (Ne érints 6.)

Fülszöveg:

Juliette Ferrars.

Ella Sommers.

Vajon melyik az igazi, és melyik a hamis?

Most, hogy Ella tudja, kicsoda Juliette és mire rendeltetett, a dolgok még jobban összekuszálódtak. Miközben azért küzd, hogy megértse múltját, és egy olyan jövő felé tekint, amely bizonytalanabb, mint valaha, elmosódnak a jó és a rossz – Ella és Juliette – közötti határok. És mikor a jól ismert ellenségek újra fenyegetni kezdik, nem biztos, hogy képes a saját kezébe venni a sorsát.

Közeleg a Regenerációval való végső leszámolás napja. De mikor bekövetkezik, amire mindvégig várt, lehet, hogy nem dönthet arról, kinek az oldalán harcol.

Nehéz kezdet volt számomra Tahereh Mafi Ne érints könyvsorozatának első része még évekkel ezelőtt, mert annyira nem tetszett, hogy a folytatástól rögtön elment utána a kedvem. De mivel nagyjából mindenhonnan azt hallottam, hogy később jobb lesz, majd meglátom, így aztán végül csak adtam esélyt a folytatásnak. Nálam olyan közepesen erős minőséget üt meg ez a könyvsorozat, nem a magas minősége miatt olvasom, inkább már csak azért tartottam ki a végéig, mert érdekelt, hogy mi lesz a lezárás.

Sajnos most is csalódnom kellett, ez a hatodik rész olyan gyenge lett, hogy azt el sem tudom nektek mondani, de azért mindenképp megpróbálom. Nagyon rövid a könyv, alig történik benne valami, fura nézőpont felosztások vannak és a vége annyira egyszerű mint a faék. De tényleg. A sztori röviden annyi, hogy Ellát vagy Juliette-t vagy tudom is én már, hogy hívják a főszereplőnket, (igazán eldönthetné már végre mi lesz a neve) a Regeneráció elrabolja (megint), a többiek ezen szomorkodnak és idegeskednek (megint), majd pedig megmentik (megint). Pontosan ugyanez volt az ötödik rész története szinte az elejétől a végéig, csak ott legalább kaptunk Aaron nézőpontot Juliette (eldöntöttem, hogy nekem Juliette marad a csaj és kész) és Kenji mellé.

Komolyan nem értem, hogy az írónő miért nem talált ki egy új történetszálat, egy új bonyodalmat, valami új történeti csavart, vagy nevezzük akárhogy, de hogy a hatodik könyvben gyakorlatilag ugyanaz történt, mint az ötödikben, erre csak annyit tudok mondani, hogy unalmas és fantáziátlan. A másik amit nem értek, hogy miért tartotta jó ötletnek, hogy most csak Kenji és Juliette nézőpontot kapunk, főleg hogy az még egyenlőtlenül is lett elosztva. Egyszerűen nem értem a logikát benne.

Nazeera, Aaron, Juliette és Kenji

Az első trilógiában ugyebár csak Juliette volt az egyedüli mesélő, aztán a második trilógiában megkaptuk Aaront és Kenjit mellé. Mármint persze csak akkor ha Mafi-nak úgy tartotta kedve. Teljesen következetlen a dolog, ha egyszer már elkezdi azt, hogy három narrátorunk lesz, akkor maradjon így végig. Vagy itt most azért hagyta ki Aaront, mert nem tudott vele mit kezdeni, nem akarta leírni, ahogy Juliette eltűnése után a fiú mit érez és gondol magában? Pedig ebből jó dolgokat lehetett volna kihozni, nem értem miért hagyta ki ezt a ziccert. Ha mindez nem lenne elég, Aaron ebben a részben alig tűnik fel a színen és amikor igen, akkor mufurc módjára magában szenved Juliette eltűnése után és közben mindenkit kioszt a sárga földig. Annyira nem illet ez a reakció Aaron korábbi karakteréhez, Aaron sosem volt egy összeomlós fajta, hanem inkább mindig tettre készen indult a dolgára, főleg ha Juliette-ről volt szó vagy a lány került bajba.

Ha eltekintünk a hiányzó Aaron nézőponttól, ami nagy hiba szerintem, akkor nézzük mi a helyzet Kenji és Juliette narrációjával. Nem mintha nem bírnám Kenji-t, bár ő nekem mindig inkább az a vicces barát karakter volt, akit inkább a mellékszereplők közé sorolnék. És nem az a gond, hogy kapott saját nézőpontot, hanem az, hogy ilyen kiemelt szerepet kapott, mintha ő lenne a férfi főszereplőnk Aaron helyett. Jó, gondoltam, ha sok Kenji-t kapunk, akkor legalább halad a kapcsolatuk Nazeera-val, legalább erről olvashatok többet. A nagy fenét, ezek most gyakorlatilag alig romantikáztak és az „alig” alatt értsétek azt, hogy semmi nem volt köztük. Most nem is tudom, összejöttek akkor vagy nem? Ha pisztolyt tartanának a fejemhez se tudnám megmondani, hogy akkor Kenji és Nazeera egy pár lett a végére vagy sem. Függőben maradt ez az egész, vagy javítsatok ki ha tévedek, de semmi olyasmi nem rémlik, ahol konkrétan összejöttek volna.

Juliette pedig, te jó ég, ettől a nőtől én most falra másztam, de tényleg. Elrabolja a Regeneráció, átmossák az agyát, kitörlik az emlékeit, hogy agyatlan szuper katonát kreáljanak belőle, és így látjuk, hogy mi minden történik vele. Adott volt egy érdekes helyzet, szívesen olvastam volna arról, hogy viseli ezt a sorsát, hogy nem fura neki, hogy semmire és senkire nem emlékszik, vagy hogy lelkes katonaként, hogy bízik meg a Regenerációban és Adersonban, tehát az agyatlan fanatizmus, ész nélküli engedelmesség kérdéskörét olyan szépen körbe lehetett volna járni. Ezt néhány mondatban letudtuk és miről szóltak Juliette részei? Na, miről? Hogy a lány hogyan nyáladzott Anderson után.

Anderson

Igen, jól olvastátok, Juliette végig Anderson után csorgatta a nyálát, hogy miért azt nem tudjuk, mert hát nem is érdekes. Az írónő valamiért úgy gondolta, hogy ha Juliette már végigment Adamen és Aaronon, akkor jöhet az apjuk is, mert miért ne? A következő esetleg James lett volna? Nem értettem miért értelme volt ez a „Juliette epekedik Anderson” után történetszálnak, mert kezdjük ott, hogy miért is kezdene el epekedni utána? Jó, kaptunk valami idióta magyarázatot erre, de az egy erőltetett baromság, és ennek a történetszálnak semmi, de semmi értelme nem volt a fő történet szempontjából.

Ha Juliette nem kezd el bociszemekkel epekedni Anderson után, akkor is lehetett volna engedelmes katona, semmi szükség nem volt ezt még mellé belerakni a könyvben. Ha azt a tényt nem vesszük figyelembe, hogy Anderson van vagy 40 éves míg Juliette csak 17 ha jól emlékszem, és ennek az egésznek már csak a szimpla gondolata is undorító, még csak semmi értelme se volt mindezt beleírni a könyvben, enélkül ugyanígy működhetett volna a dolog. Ami pedig valószínűleg csak engem idegesített személy szerint, most akkor hogy a fenébe néz ki Anderson? Nem arról volt szó korábban, hogy Aaron kiköpött apja, szőke haj, zöld szem stb? Erre most Anderson barna hajú és szürkés szemű lett. Vagy itt is én emlékszek rosszul? Na mindegy.

Úgy érzem Mafi egyáltalán nem gondolta át ez a befejező részt, mert gyakorlatilag önmagát ismételte, ugyanaz a történet, mint ami ötödik könyvben volt. Nem értem Aaron miért nem kapott saját nézőpontot, nem értem miért kellett Juliette olvadozása Anderson után, nem értem most akkor mi lett Kenjivel és Nazeera-val a végén, és a sok értetlenség mellé, még elég vontatott is volt a könyv, semmi izgalmat nem találtam benne. Nem erre számít az ember egy hosszú könyvsorozat lezárása során, nekem hatalmas csalódás volt a hatodik rész, ennél azért ezerszer jobbat vártam volna.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-felejts

Értékelés: 5/2

Tahereh Mafi: Ne engedj (Ne érints 5.)

Fülszöveg:

Juliette rövid hivatali ideje Észak-Amerika főparancsnokaként katasztrófába torkollott. Ráadásul támogatás és útmutatás helyett Warner összetörte a szívét, amikor kiderült, hogy sötét titkokat rejtegetett előle a származásával kapcsolatban.

A drámai eseményekkel zárult szimpózium után Juliette-nek szembe kell néznie családjával, megrázó eredettörténetével és a Regeneráció valódi törekvéseivel, miközben gyermekkorának olyan emlékei is felszínre törnek, melyek örökre megváltoztatják kapcsolatát azokkal, akiket igazán szeret.

Vajon elég erős ahhoz, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is felülkerekedjen a körülötte egyre csak sűrűsödő sötétségen?

Igen, még mindig a korábban megkezdett könyvsorozatok befejezése a fő cél. Igen, most is eszerint választottam ki a következő olvasmányomat. És igen ismét egy sorozat sokadik része következett. Nevezeten a Ne érints sorozat ötödik része került most sorra, ami a Ne engedj címet viseli. Viszonylag friss élményeim vannak a korábbi részekről, mert tavaly olvastam őket, így mindenre pontosan emlékezve kezdtem el az ötödik részt.

A negyedik rész egy nagy függővéggel zárult, amit aztán igen gyorsan lerendezett az írónő, sőt ha pontos akarok lenni, akkor nem csak hogy lerendezte, hanem át is írta. Juliette és a többiek békéje a feje tetejére áll és kiderül, mégse olyan jó minden, ahogy azt korábban hitték és hogy a Regeneráció igenis szervezkedik a háttérben ellenük. Örültem ennek a fordulatnak, mert eddig teljesen irreálisnak tartottam, hogy egy 17 éves csitri lány kinevezi magát főparancsnoknak és ez ellen senki sem tiltakozik az egész országban. Mint kiderült, ez a nagy közöny csak csel volt és a Regeneráció igenis munkálkodott a háttérben, hogy hőseink békéje ne tartson sokáig. Juliette és Aaron eltűnik, Kenji és a többiek pedig próbálják őket megtalálni és kiszabadítani.

Aaron és Juliette

Nem valami hosszú ez a rész, elég zsenge kis olvasmány, amiben ha őszinte akarok lenni nem sok akció történik. Ha nincsenek benne nagy harcok és akció, akkor kérdezhetnétek mi a fene történik benne. Nos, ez a rész vitathatatlanul inkább a lelki drámákra és a nagy leleplezésekre helyezte a hangsúlyt. Juliette és Aaron megtudja az igazságot önmagáról és a közös múltjukról, mert hogy sokkal több volt az ő történetükben, mint azt eddig hitték. Kiderül a Regeneráció valódi célja és törekvései, valamint az, hogy ki áll a dolgok hátterében. Sajnos én már tudtam, hogy Anderson nem halt meg valójában, így a visszatérése nem ütött akkorát, bár talán jobb lett volna, ha halott marad. Nem sok újdonságot adott hozzá a történethez, csak folytatta szadista játszmáit Aaron és Juliette ellen, és most sem hazudtolta meg magát. Az egyik történetszálon Juliette és Aaron múltja elevenedik meg előttünk, amíg a jelenben ők ketten fogságban sínylődnek.

Kenji és Nazeera

A másik történetszál nagy meglepetése, hogy kaptunk Kenji nézőpontot, ami kissé furcsa volt nekem, de aztán megszoktam. Kenjit még mindig imádom, és jó volt róla többet olvasni, sőt azt is megtudni, hogy miként gondolkodik, kiről és miről mit gondol. Ezen a vonalon tovább haladva Nazeera szintén nagyobb szerepet kapott és kiderültek a lány valódi céljai, valamint tovább építette az írónő a Kenji és Nazeera szerelmi szálat, aminek az előző részben vetette el a magjait.

Kicsit úgy érzem, hogy elég sok szerelmi ömlengést kaptunk ebben a részben, mert egyrészt jött a szokásos Juliette és Aaron adag, és mellettük már itt volt Kenji és Nazeera is. Nem mintha a két párost össze lehetne hasonlítani, mert teljesen mások, de nekem ez a két tinirománc már több volt a kelleténél főleg hogy így mindkettőt saját narrálás során kaphattuk meg. Juliette és Aaron persze továbbra is remek páros és a sok titok és szenvedés után, ők igazán megérdemelték, hogy végre úgy tűnik most már normálisan egymásra találtak. Ők aranyosak voltak. Velük szemben viszont a Kenji és Nazeera szálat kissé megalapozatlannak érzem, szerintem túl hamar jöttek össze. Ha az írónő jobban kidolgozta volna ezt a szálat, akkor sokkal jobbat ki lehetett volna ebből hozni. Úgy érzem Nazeera-t annyira még mindig ismerhettük vagy szerethettük meg, hogy igazán érdekeljen a sorsa és a karaktere, kicsit olyan semmilyennek tűnik Kenji mellett. Nem tudom, lehet csak én gondolom így.

Nagyon sok minden nem történt ebben a részben, ám szerencsére kiderültek a titkok és a korábban elfedett hazugságok, megismerjük Juliette és Aaron múltját, de most már tényleg, és kapunk két szerelmi páros ömlengést és édelgést azok minden pozitív és negatív aspektusával. Olyan „átvezető” rész érzésem van ezzel az ötödik könyvvel kapcsolatban, minden ami történt és minden ami kiderült épp a nagy finálé, a nagy leszámolás felé vezet. Én pedig izgatottan várom ezt a nagy lezárást, ami bízom benne ennél jóval kalandosabb és akció dúsabb lesz.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-engedj

Értékelés: 5/4

Tahereh Mafi: Ne hazudj (Ne érints 4.)

Fülszöveg:

A lány, aki képes a puszta érintésével ölni, most a kezében tartja a világ sorsát.

Juliette és Warner története egy felvillanyozó új részben folytatódik Tahereh Mafi New York Times bestseller Ne érints-sorozatának negyedik részében.

Juliette Ferrars azt hitte, győzött. Átvette az irányítást a 45-ös szektor fölött, kinevezték Észak-Amerika új főparancsnokának, és maga mellett tudhatja Warnert is. De amikor bekövetkezik a tragédia, szembesülnie kell a sötétséggel, amely egyszerre gyülekezik körülötte és a saját lelkében.

Kivé válik a viszontagságok során? Képes lesz élni a hatalommal, amely a rendelkezésére áll, és a jó szolgálatába állítani?

Szépen haladok tovább a Ne érints könyvsorozattal annak ellenére, hogy azért nem hibátlanok a könyvek, és azért sok-sok téren lehetne rajtuk javítani. De valahogy mégis olvastatja magát mindegyik és mert a két kedvenc karakteremet imádom, miattuk ki akarok tartani a végéig. Látni akarom, hova fut ki a történet és mi lesz ennek a vége.

Nagy bánatomra a történet nem valami kalandos és mozgalmas, mert lássuk be az nem számít izgalmas sztorinak aminek a végére az írónő berak egy hatásos lezárást, de az előtte lévő idő 99%-ban gyakorta semmi nem történik, csak a karakterek drámáznak. Ez volt a legfőbb gondom a harmadik résszel, és sajnos ez a negyedik résszel is. Megint ugyanaz a séma. Kalandos sztori nulla, a végén kapunk egy sokkoló lezárást és előtte pedig végig csak a szereplők magánéleti drámáját asszisztálhatjuk végig.

Nagy történetről így most sem lehet beszélni, beszéljünk hát a karakterekről. Nagy meglepetésemre ebben a részben már nem csak Juliette-t kaptuk meg narrátornak, hanem Aaront szintén, így váltott mesélésben mondják el nekünk a sztorit, vagyis inkább saját lelki gondjaikat. De hogy ezeket miért nem egymással beszélték meg, arra még mindig keresem a választ, így nem meglepő, hogy az olyan jól alakuló kapcsolatuk rögtön válságba került.

Nézzük őket külön-külön egy kicsit közelebbről:

JULIETTE

Juliette ugyebár immár önjelölt Főparancsnokként próbál boldogulni új szerepében, és én máig nem értem, ki hitte azt, hogy remek ötlet ezt a lányt vezérré megtenni vagy hogy Juliette mégis hogy a fenébe képzelte ezt el. Oké, hogy sebezhetetlen és természetfeletti ereje van, de ez inkább csak azt jelenti, hogy jó harcos vagy katona válhatna belőle, nem azt, hogy neki kell lennie a Főparancsnoknak.

Örülök annak, hogy az írónő némileg árnyalta a dolgot, mert azért senki se gondolhatta komolyan, hogy majd a világ elfogadja ezt a 17 éves naiv és elképesztően tapasztalatlan lányt Amerika Főparancsnokának. Nem csoda, hogy rögtön mindenki összefogva szervezkedni kezd ellene, nem értem ezen miért lepődtek meg páran. Juliette vezérnek nevezte ki magát, de semmit nem kezd az új hatalmával, nem is értem mit csináltak ott a 45-ös szektor bázisán azon kívül, hogy magában nyavalygott, hogy ő márpedig lehet mégse jó erre a feladatra, meg azon kívül hogy Aaronnal enyelegtek tovább.

Aztán mikor kiderül egy-két titok Aaron múltjából, akkor Juliette úgy csodálkozik rá a dologra, mintha nem tudta volna pontosan, hogy kicsoda Aaron. Miért olyan nagyon meglepő, hogy Aaronnak volt előtte más barátnője? Az egyéb titkok persze tényleg borzalmasak, azokat valóban elmondhatta volna korábban Juliette-nek, és akkor nem jutottak volna idáig. Kicsit úgy érzem mintha ezek a titkok csak azért kellettek volna ide, hogy Juliette és Aaron kapcsolatában legyen valami dráma. Mintha az írónőnek így később jutott volna az eszébe, hogy előszedje Juliette családját, akiknek eddig színűket se láttuk. Remélem lesz valami hasznuk vagy jelentőségük a folytatásban és nem csak azért kellettek, hogy legyen ok arra, hogy Juliette és Aaron kapcsolata miért fut zátonyra rögtön az elején.

AARON (ÉS KENJI)

Az egyetlen igazi meglepetés faktor számomra az Aaron nézőpont volt, aminek nagyon örültem, már csak azt bánom, hogy hamarabb nem kaptuk meg a korábbi könyvekben. Aaront mindig remek karakternek tartottam, és benne most sem kellett csalódnom, csak ezek a „kényszerű” hazugságok dolgok ne kellettek volna ide.

Aaron teljesen poszttraumás stresszben szenved az apja halála óta, és akármennyire gyűlölte is a férfit, akármennyire meg akarta ölni jó maga párszor, mégis nehezen dolgozza fel a halálát. Mert Anderson az, aki Aaront formálta, miatta lett részben Aaron olyan, amilyen és ezt azért elég nehéz figyelmen kívül hagyni. Külön tetszett, hogy a végre újra normális és nyugodt Adam és Aaron egész jó kis testvéri kapcsolatot kezdtek itt elindítani, mert hát ki más érthetné meg milyen nehéz és bonyolult feldolgozni Anderson halálát, mint Anderson másik fia? Szörnyeteg volt az az ember, de nekik mégis csak az apjuk volt, és ezt azért nehéz elfelejteni.

A sok-sok depressziós gondolat és Juliette-el való néha émelyítően édes romantikázás közt, azért Kenji újra hozta a humor forrást Aaron életébe. Juliette bátorítására Aaron még mindig próbál barátkozni a lány barátaival, főleg Kenjivel, ami igencsak mulatságos helyzeteket produkált továbbra is, de mintha most tényleg megtört volna jég és Aaron és Kenji kezdenének valóban összebarátkozni.

A két főszereplőnk személyes és közös szenvedésén és elmélkedésén túl, azért volt még egy dolog, amit meg szeretnék említeni. Kaptunk új karaktereket, bár nem tudom ők mennyire lesznek fontosak a folytatásra, vagy hogy ki lesz közülük jobban kiemelve. Talán Nazeera az, aki érdekes lehet, voltak kis utalások arra, hogy Kenjinek nagyon bejön a lány. Remélem lesz velük valami a folytatásban, mert Kenji-nek csak egy szerelmi szál hiányzott már.

A negyedik rész hozta amit a korábbiak, most is inkább maguk a karakterek, a karakterfejlődés, és a kapcsolataik vitte a sztorit, maga a történet most sem volt valami nagy adrenalinnal töltött, pörgős hullámvasút. Inkább a belső monológok, a gyász, a veszteség feldolgozása, és az érzelmek alakulása az, ami nagyobb hangsúlyt kapott. Bár azért örülnék neki, ha most már tényleg felpörögnének az események, mert épp ideje lenne. Örültem, hogy váltott Juliette és Aaron nézőpontot kaptunk, mert így a fiút jobban megismerhettük. Remélem ez így marad a folytatásban is. Az ötödik és a hatodik rész még nem jelent meg magyarul, de amint így lesz, igyekszem őket mihamarabb olvasni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-hazudj

Értékelés: 5/4

Tahereh Mafi: Ne félts (Ne érints 3.)

Fülszöveg:

Egy napon majd…

Egy napon majd szabad lehetek

Már semmi sem lesz olyan, mint volt.

Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna.

Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet.

Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt.

Hirtelen és váratlan felindulásból nemrég kezdtem neki újra Tahereh Mafi Ne érints könyvsorozatának, és most sokkal jobban bejött, mint anno évekkel ezelőtt, mikor az első résszel próbálkoztam. A második rész fényévekkel jobb lett, mint az első, érdekelt annyira, hogy tovább folytassam annak ellenére, hogy azért voltak dolgok és karakterek, akik a második részben is még az agyamra mentek. Vártam, hogy fog alakulni a történet, hogy felpörögnek-e jobban az események, mint ahogy eddig voltak. Vártam, hogy fejlődjenek a karakterek és hogy megkedvelhessem azokat, akiket eddig annyira nem szerettem. És legfőképp azt vártam, hogy mi lesz Juliette és Warner kapcsolatával... bár legyünk inkább őszinték, ez a történetszál érdekelt a legjobban. Na, de nézzük szép sorban.

1. A TÖRTÉNET

Nem akarok megint túlságosan kritizáló vagy túlzottan kötözködő lenni, de ebben a részben alig történt valami. És nem, nem túlzok! Nem az van, hogy nekem nem elég semmi, vagy hogy valami nagy adrenalinlöketet vártam volna, hanem arra gondolok, hogy mivel elvileg egy lázadás kellős közepén lennénk, sokkal több „lázadozást”, mesterkedést, harcot, összecsapást vagy drámát vártam volna. Gondoljatok bele mi történik ebben a részben. Juliette Warner szobájában bujkál, majd kinyavalyogja, hogy a barátai Warner kegyéből szintén a 45-ös szektorban bujkálhassanak. A nagy bujkálás főként arról szól, hogy Juliette és Warner egy légtérbe legyenek „kényszerítve” és végül összejöhessenek.

Aztán Juliette kitalálja, hogy márpedig ő most már elég erős ahhoz, hogy megdöntse a Regeneráció hatalmát nem csak a 45-ös szektorban, de nem is csak Észak-Amerikában, hanem hovatovább az egész világon. Ehhez mond egy lagymatag beszédet, mire az összes katona mellé áll csak mert, csak… (ezt a részt nem tudtam komolyan venni, sajnálom), és végül szinte egy csettintésre elkapja Andersont és megöli. Ez most így leírva izgalmasnak és nagy drámának tűnik, de a könyv 80%-a a bujkálás és Juliette és Warner enyelgése, a végén az utolsó 50 oldalon van odabökve a „nagy hatalommegdöntési művelet”. Ilyen egyszerűen végeztek Andersonnal? Ha jól tudom van még vagy 3 további könyv, akkor ott ki lesz a nagy fő ellenség? Én azt hittem Anderson lesz végig a főgonosz. Számomra összecsapott és irreális volt az egész, annyira ostobán és valószerűtlen módon volt megírva, hogy csak forgattam a szemem rajta.

Kenji

2. KARAKTEREK ÉS A KARAKTERFEJLŐDÉS

Juliette továbbra sem a szívem csücske főként az előző bekezdésben leírtak miatt. Az írónő hirtelen úgy próbálta beállítani őt, mintha valami kemény badass harcosnő lenne, vagy mintha Katnisst koppintaná az Éhezők viadalából, vagy nem tudom. A lényeg, hogy Juliette szinte egy csettintésre ment át a kissé elmezavaros, önbizalom hiányos nebántsvirágból a kemény, én mindenkinek odacsapok ha kell főhősbe, amit képtelen voltam komolyan venni. És nem az a baj, hogy Juliette karaktere fejlődött és megváltozott, hanem az, hogy mindenféle átmenet nélkül hirtelen lett belőle egy totálisan más karakter, mint aki korábban volt.

Adam a korábbi ügyeletes jófiú most átment „Tamlinbe” (aki érti az érti, mire utalok ezzel), és hogy Juliette kiszeretett belőle és gyakorlatilag elhagyta, azzal reagálta le, hogy a lány képébe vágta, hogy inkább halt volna meg valójában, minthogy véget érjen a kapcsolatuk. Átment egy dühöngő állatba, ami szintén teljesen furcsa reakció volt Adamtől, nem illet az ő karakteréhez, mert korábban semmi jelét nem mutatta, hogy ilyen őrjöngő, támadó és kicsinyes férfi lenne valójában.

A két épkézláb karakter akiket még mindig imádok, sőt egyre inkább kedvencek részről-részre az Warner és Kenji. Warner, vagyis igazi nevén Aaron, és mostantól így fogom szólítani, az a karakter, aki negatívként kezdi, és mostanra már ő is rendszere és az apja ellen fordult, de azért teljesen sosem tudja és akarja levetkőzni igazi önmagát. Mert lássuk be Aaron nem egy szőke herceg (még ha külsőre az is, belsőre cseppet sem) és nem is akar az lenni. Megismerjük a múltját, megtudjuk, hogy lett olyan, amilyen, és ahogy egyre jobban ismerjük meg, úgy válik egyre szerethetőbbé. Persze csakis Juliette iránti szerelme miatt változott meg, vagyis próbálkozik megváltozni. Néha épp ezek miatt vicces volt olvasni, hogy ő próbálkozik, Juliette örül neki, hogy Aaron próbálkozik, mindenki más pedig totál ellenszenvesen és bizalmatlanul áll a fiúhoz, és ebből nagyon humoros helyzetek kerekedtek ki.

Kenji pedig imádnivaló, a humorforrást ő szolgáltatja többnyire ebben a részben is, és bírom, ahogy Juliette és Kenji szinte már legjobb barátokká váltak, jó és igaz barátság lett az övék, jókat szórakozok azon, amikor néha osztják egymást. Kenji mellől már csak valami szerelmi szál hiányzik, remélem később talál maga mellé valakit.

Aaron és Juliette

3. JULIETTE ÉS AARON

Mennyire imádom én ezt a párost, azt el se tudom nektek mondani. Az a szerencséje Juliette-nek, hogy megtalálta maga mellé Aaront, mert a fiúval együtt egész elviselhető karakter lett belőle. Nagyon bírtam őket együtt, minden közösen töltött idejüket imádtam, és jó volt végigolvasni, hogy alakul a kapcsolatuk és nyílnak meg egymás felé őszintén és hallellujah a végén végre összejöttek. Aaron megerősíti Juliette-et, Juliette pedig meglágyítja Aaront és éppen emiatt a kontraszt miatt tökéletes páros ők ketten. Innen már csak az a kérdés, hogy mi lesz velük a folytatásban. Remek, összejöttek, minden szép és jó… és hogy eztán mit kezd velük az írónő, az a nagy kérdés. Remélem nem válik valami unalmas lagymatag párocska belőlük, mint sok könyves párosból, miután végre összejöttek. Mindenesetre izgatottan várom a történetük folytatását.

A harmadik részt nagyjából hasonló szinten éreztem, mint a másodikat, csak míg abban több volt az akció, vagy legalábbis többnek éreztem, itt a harmadik részben elég lagymatag módon indul be a történet, aztán meg hipp-hopp egy csapásra minden megoldódik. Most inkább a karakterek vitték el a hátukon ezt a részt, Kenjit imádom, és persze Juliette és Aaron kapcsolata ahogy alakult, öröm volt olvasni. Folytatom tovább a könyvsorozatot, és bízom benne, hogy azért ennél akció dúsabb történetet kapok ezután.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-felts

Értékelés: 5/4

Tahereh Mafi: Ne keress (Ne érints 2.)

Fülszöveg:

AJKUNK ​ÖSSZEÉR és úgy érzem, mindjárt széthasadok. Úgy csókol, mintha elveszített és megtalált volna, mintha elsodródnék tőle, de ő soha nem lenne hajlandó elengedni engem.

Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között.

Nem tudom mi van most velem, mert megint egy olyan könyvsorozathoz kaptam kedvet, amit évekkel ezelőtt kezdtem el, de akkor az első része annyira nem tetszett, hogy folytatni se akartam. Visszakerestem milyen véleményt írtam a Ne érints könyvről akkoriban (te jó ég, 9 éve olvastam, el se hiszem, hogy ilyen gyorsan telik az idő) és cseppet se voltam elégedett vele, hogy a legfinomabban fogalmazzak. Viszont sok helyen olvastam, hogy a későbbi részek sokkal jobbak lesznek, így gondoltam adjunk neki még egy esélyt, ha már ilyen kedvemben vagyok. Ezért itt is újraolvastam először az első részt, majd utána folytattam a másodikkal.

Az első részről nem sokat változott a véleményem, ha nagyon őszinte akarok lenni, bár most évekkel később másodjára olvasva, azért nem volt olyan nagy szenvedés, mint amire emlékeztem. Így friss emlékekkel és új lendülettel vetettem bele magam a következő részbe, hogy meglássam, hogy folytatódik Juliette története. A Ne keress sokkal jobban tetszett, mint a Ne érints, bár azért a könyvsorozat néhány alapvető hibája a folytatásra is megmaradt, pedig lehetett volna ebből sokkal több és jobb mindent kihozni.

Juliette és Adam

Az első résszel a legnagyobb problémám a furcsa írásmód, a túlírt gondolatok és zavarodottan össze -vissza kavargó és csapongó elmélkedések voltak, amit képtelen voltam hova tenni. Persze értettem, hogy ez a furcsa írásmód Juliette zavart elméjét reprezentálta, hiszen Juliette a narrátorunk, ő meséli a sztorit, mindent az ő szemén keresztül látunk. Tehát abszolút értem mi célja volt vele az írónőnek, de nekem akkor se tetszett ez a stílus. A második részre Juliette azért sokkal jobban összeszedte magát, és az a könyv stílusán is nagyon érződött. Vagy lehet a magyar fordítás vagy pedig az új kiadás miatt lett jobb, nem tudom, de már egészen elfogadhatóan emészthető ifjúsági regényes nyelvezetet kapott és nem kapartam tőle a falat.

Persze ennek ellenére nem mehetünk el a tény mellett, hogy Juliette még mindig roppant irritáló Mary Sue jellegű főhős, aki most se került közel a szívemhez. Értem én, hogy mennyire sok rossz dolgon és traumán ment keresztül az életében, hogy sosem szerette senki és sokáig egyedül volt, de olyan sokat nyavalygott és nyivákolt (sajnálom, nem tudok rá jobb szót mondani), hogy néha szívesen pofán csapkodtam volna, hogy szedje már össze magát. Komolyan az volt a legjobb rész, mikor Kenji beolvasott neki, én is pont egy ilyen nyílt beolvasást vártam már, hogy végre valaki tegye helyre a csajt, hogy szedje össze magát.

Juliette folyton csak nyivákolt, magát sajnáltatta, Adam miatt nyavalygott, hogy nem lehetnek együtt, mert akkor árt neki, aztán a könyv másik felében meg azon, hogy miért kezdett el hirtelen vonzódni Warnerhez, akit elvileg gyűlölnie kellene, de mégis valamiért inkább vonzódni kezd hozzá. Egyszer Adam után ácsingózott, majd Warner után, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy döntsd már el, hogy akkor ki kell neked, te ostoba tyúk! Tehát Juliette, mint karakter még mindig nagyon irritáló és idegesítő, igazán összekaparhatná magát és kezdhetne valamit az életével és a képességével, mert így csak egy elvesztegetett hatalmas csalódás.

Warner

Nem is értem miért van oda mindenki annyira érte. Persze használni akarják a képességét, mindenki a saját maga céljaira, segíteni akarnak neki, hogy végre otthon és barátok közt érezze magát, de Juliette nagyjából senkivel nem foglalkozik önmagán kívül, meg persze a két fiún kívül, akikért olvadozik állandóan. Hogy Adam és Warner mit eszik rajta, azt még nem tudtam megfejteni, mert azon kívül, hogy szép a maga módján, nincs valami nagy személyisége, és ami van, az is inkább negatív személyiség, mint pozitív.

Bár ha jobban belegondolunk Warner iránta való vonzalma és megszállottsága jobban érthető és logikusabb, mert Warnert éppen azért kezdte el érdekelni, mert önmagát látta benne, a saját rossz tulajdonságait és a saját szenvedéseinek tükörképét. Olyanok ők ketten, mintha egymás tükörképei lennének, csak míg Juliette inkább a „jó” oldal felé húz, Warner addig a „rossz” oldal felé, és éppen ez okozza sokszor a konfliktust közöttük, holott egyikük se szimplán fehér és fekete, mindketten inkább a „szürke” karakter zónában mozognak. Kiegyenlítik egymást, és talán ezért lettek ezerszer jobb páros, mint Juliette és Adam valaha voltak.

Persze a könyv nem csak a szerelmi háromszögről és Juliette önmarcangolásáról szól, hanem azért többet megtudunk a világról, a képességekről, a lázadókról, megismerünk új karaktereket, akiknek fontos szerepük lesz a történet alakulásában. Némelyikük több háttérsztorit kap, némelyik még nem annyira, látunk némi akciót, tehát szerencsére Juliette-ék nem végig a föld alatt bujdokolnak, mert az nagyon unalmas lett volna. Bár ennél több akciót azért elbírt volna még a könyv, mert a szerelmi szenvedések és a lelkizés még mindig sokkal több időt vett el, mint ahogy én azt szerettem volna. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy bővebb magyarázatot kaptunk Juliette képességéről, és arról, hogy Adam és Warner miért tudják megérinteni anélkül, hogy komoly bajuk esne.

Castle, Adam Warner, Juliette és Kenji

Vitathatatlanul Warner a kedvenc karakterem és jó volt róla többet megtudni, a karakterének alaposabb bemutatásával és mélyítésével egyértelművé vált, hogy nem olyan kegyetlen ő, mint amilyennek az első részben láttuk. Bár sejteni lehetett, hogy több van benne annál, mint amire elsőnek tűnt. Mondhatni olyan kemény és tragikus gyerekkora és élete volt, mint Juliette-nek csak persze kicsit más módon, mint a lánynak, és míg Juliette ennek hatására összeomlott, összetört és szétesett, Warner inkább megkeményedett és rideg szívvel tette a dolgát, hogy boldogulni tudjon. Remélem az Adam sztori le van zárva és a Juliette és Warner szerelmi szál folytatódik tovább, mert olyan jók voltak együtt, hogy kár lenne, ha nem lenne belőlük semmi komolyabb.

A másik kedvenc karakter Kenji lett, az ügyeletes "humoros legjobb barát", aki tényleg mindenkinek a legjobb barátja, a "ragasztó" a csapatban, ahogy Juliette tökéletesen megfogalmazta. Mindenki annyit szenved és drámázik, hogy komolyan üdítő volt végre egy humoros karakter poénkodásait olvasni anélkül, hogy teljesen nevetségessé vált volna. Mert Kenji nem az a kínosan vicces barát, aki csak a humort szolgáltatja a sztoriban, hanem emellett igenis komoly és elengedhetetlen tagja a lázadók csapatának, aki összetartja a társaságot és aki nem fél senkinek se megmondani az igazat még akkor sem, ha azt a másik nem akarja hallani. Tényleg az volt az egyik legjobb, mikor Juliette-nek beolvasott. Várom, hogy vele is mit kezdenek a folytatásban, remélem nem öli meg az írónő, mert általában a vicces mellékkaraktereknek ez szokott lenni a sorsa. Meglátjuk.

A második rész nekem sokkal jobban tetszett, mint anno az első, és épp ezért kicsit bánom, hogy anno nem adtam esélyt a folytatásnak. De mindennek meg van az ideje ugyebár, ennek így kellett alakulnia, hogy most újra felfedeztem magamnak a könyvsorozatot. Kalandosabb és mozgalmasabb volt a történet, sok mindent megtudtunk a világról és annak felépítéséről, de Juliette nyavalygása és őrlődése a két fiú közt a végére kezdett az agyamra menni. Szedd össze magad te lány, és döntsd már el, hogy akkor melyik fiú kell neked! Remélem a harmadik részben ez így lesz. Most nagyon érdekel, hogy mi lesz a folytatásban, mert jó kis függővéget kaptunk, így szerintem egyből olvasni fogom a harmadik részt, mert miért ne?

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-keress

Értékelés: 5/4

Tahereh Mafi: Ne érints (Ne érints 1.)

Fülszöveg:
Tahereh Mafi delejes erejű első regényében egy emberfeletti erővel rendelkező lány egy hatalmi játszma közepén találja magát egy szánalmas világban, mely tele van vérpezsdítő szerelemmel, kábító gonoszsággal és a jövőt meghatározó választásokkal. Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt. De Juliette-nek is megvannak a maga tervei. Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette. TAHEREH MAFI Connceticut állam egyik kisvárosában született; jelenleg Kaliforniában, Orange megyében él, ahol az időjárás az ő ízléséhez képest szinte túl tökéletes. Amikor nem talál könyvet, cukorkapapírokat, kuponokat, régi recepteket olvasgat. A Ne érints az első regénye.

Ez volt az a könyv, aminél sokáig vacilláltam, hogy olvassam-e vagy sem. A fülszöveg annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, tipikus átlagos ifjúsági könyvnek tűnt, semmi többnek, az ilyeneket pedig valamiért már reflexből próbálom kerülni. Nem olyan híres ez a könyv itt minálunk, olvastam róla jókat és rosszakat, sajnos az utóbbi volt többségben, és valamiért nekem se akaródzott, hogy elkezdjem. Hogy mégis miért vettem a kezembe? Magam sem tudnám megmondani, most valahogy így sikerült. Megbántam-e hogy elolvastam? Nem. Hiszen imádok olvasni, még a rossz könyveket is végigszenvedem. A mottóm, hogy egy könyvet sem hagyok félbe. Jó-e ez a könyv? Hát... ezt már nehezebb megmondani.

A könyv eleje nagyon fura volt számomra a stílusa miatt. Elsőnek azt hittem én kaptam hibás példányt, mert rengeteg áthúzás és szóismétlés volt a szövegben, aminek elsőnek nem értettem a funkcióját, de aztán pár oldal után leesett a dolog. Az írónő olyan stílust teremtett, amit én még ezelőtt nem láttam. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Ami engem illet nem tudnám megmondani. Egyrészt zavart a sok szóismétlés és az még jobban, hogy sokszor olyan fura mondatok kerültek velem szembe, hogy csak pislogtam. Vagy a magyar fordítás a rossz, vagy az eredeti is ennyire "túlírt", ezt nem tudhatom, de nekem akkor is gyakran olyan "izzadságszagúnak" tűnt a dolog. Mintha az írónő annyira irodalmian és körültekintően akart volna fogalmazni, hogy a végén már nem egyedi lett az összhatás, hanem inkább nevetséges. Ez tagadhatatlanul egy ifjúsági könyv, akkor minek kell ide ez a fennkölt irodalmi stílus? Annyira fura volt néhány helyen, annyira elütött a műfaj megszokott stílusától, hogy engem ez kifejezetten zavart.

Mégis, értem én ennek az egésznek a célját. A könyv elején mint már mondtam rengeteg a szóismétlés, az áthúzás, és elég zavaros az elbeszélés. Ezek mind-mind Juliette kezdeti zavart elmeállapotát hivatottak bemutatni, és valamilyen szinten tényleg jó öltet volt, hogy bemerte ezt Mafi vállalni, és valóban érdekes lehetett volna, de nekem valamiért akkor sem tetszett. Az ifjúsági könyveknél szerintem az egyszerű fogalmazás, az egyszerű nyelvezet a kívánatos, tudjuk, hogy milyen műfajban alkotunk és tudjuk, hogy mi a műfaj szabálya. Ne próbáljunk többnek látszani, mint amik vagyunk. Habár a stílus a könyv egyik gyenge pontja, mégis ez lehetett volna a legjobb része is. Már ha tetszett volna nekem ez az egész. Sajnos ezen felül semmi egyedi nincs a regényben, egy klisés YA könyv, olyan, amit már vagy ezerszer olvashattunk.

A történet nem valami bonyolult, és helyenként unalmas. Lassan haladnak előre az események, és habár disztópiás világban játszódik, tulajdonképpen nem kapunk részletes leírást a háttérvilágról, annak kialakulásáról, a mostani hatalmi helyzetről. Csak elénk böki az írónő, hogy elpusztult a világ, a Regeneráció átvette a hatalmat, vannak lázadók és kész. Ennyit tudunk és semmi mást. Engem érdekeltek volna a részletek, ez most sajnos kimaradt. Ha már unalmas és hiányos a történet, akkor talán kárpótolhattak volna a remek karakterek. Sajnos ez se így történt. A karakterek egysíkúak, unalmasak és papírmasék.

Juliette tipikus Mary-Sue, aki kedves, aranyos, okos, szép, különleges képessége van, ami senki másnak. Kiválasztott, mindenki őt akarja megkaparintani, mindenki belé szerelmes, holott ő nem tudja magáról, hogy milyen szép. Soha senkit se bánt, senkinek se akar rosszat, mindenkinek megbocsájt... és fuldoklik a rózsaszín nyálban. (Mint én olvasás közben.) Adam dettó, mint Juliette, mindketten tragikus sorsú karakterek, ennek ellenére egy csepp rosszindulat sincs bennük. Gyakorlatilag pár nap alatt halálosan egymásba szeretnek, de hogy mit szeretnek egymásban, azt nem lehet tudni. Aztán ott van a gonosz fiú, Warren, aki meg szimplán gonosz és kegyetlen. És gyakorlatilag mindegyik karakter ilyen. Vagy jó, vagy gonosz, nincs a kettő közti átmenet. Nem szeretem az ilyet, én a komplex karaktereket részesítem előnyben.

Nem éri meg erről a könyvről többet beszélni. Ha valami egyedi stílust keresel, akkor talán ez a te könyved. Ha egy klisés és átlagos ifjúsági könyvet keresel, akkor ez mindenképp neked való. Ha szeretted az X-ment és a különleges képességekkel rendelkező történeteket, akkor Tahereh Mafi trilógiájának első részét neked találták ki. Ha rád ezek közül egyik sem igaz, akkor inkább kezedbe se vedd a könyvet, mert halálra fogod unni magad rajta. Az viszont biztos, hogy engem nem érdekel a folytatás.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-erints
Értékelés: 5/2