AJKUNK ÖSSZEÉR és úgy érzem, mindjárt széthasadok. Úgy csókol, mintha elveszített és megtalált volna, mintha elsodródnék tőle, de ő soha nem lenne hajlandó elengedni engem.
Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között.
Nem tudom mi van most velem, mert megint egy olyan könyvsorozathoz kaptam kedvet, amit évekkel ezelőtt kezdtem el, de akkor az első része annyira nem tetszett, hogy folytatni se akartam. Visszakerestem milyen véleményt írtam a Ne érints könyvről akkoriban (te jó ég, 9 éve olvastam, el se hiszem, hogy ilyen gyorsan telik az idő) és cseppet se voltam elégedett vele, hogy a legfinomabban fogalmazzak. Viszont sok helyen olvastam, hogy a későbbi részek sokkal jobbak lesznek, így gondoltam adjunk neki még egy esélyt, ha már ilyen kedvemben vagyok. Ezért itt is újraolvastam először az első részt, majd utána folytattam a másodikkal.
Az első részről nem sokat változott a véleményem, ha nagyon őszinte akarok lenni, bár most évekkel később másodjára olvasva, azért nem volt olyan nagy szenvedés, mint amire emlékeztem. Így friss emlékekkel és új lendülettel vetettem bele magam a következő részbe, hogy meglássam, hogy folytatódik Juliette története. A Ne keress sokkal jobban tetszett, mint a Ne érints, bár azért a könyvsorozat néhány alapvető hibája a folytatásra is megmaradt, pedig lehetett volna ebből sokkal több és jobb mindent kihozni.
Juliette és Adam
Az első résszel a legnagyobb problémám a furcsa írásmód, a túlírt gondolatok és zavarodottan össze -vissza kavargó és csapongó elmélkedések voltak, amit képtelen voltam hova tenni. Persze értettem, hogy ez a furcsa írásmód Juliette zavart elméjét reprezentálta, hiszen Juliette a narrátorunk, ő meséli a sztorit, mindent az ő szemén keresztül látunk. Tehát abszolút értem mi célja volt vele az írónőnek, de nekem akkor se tetszett ez a stílus. A második részre Juliette azért sokkal jobban összeszedte magát, és az a könyv stílusán is nagyon érződött. Vagy lehet a magyar fordítás vagy pedig az új kiadás miatt lett jobb, nem tudom, de már egészen elfogadhatóan emészthető ifjúsági regényes nyelvezetet kapott és nem kapartam tőle a falat.
Persze ennek ellenére nem mehetünk el a tény mellett, hogy Juliette még mindig roppant irritáló Mary Sue jellegű főhős, aki most se került közel a szívemhez. Értem én, hogy mennyire sok rossz dolgon és traumán ment keresztül az életében, hogy sosem szerette senki és sokáig egyedül volt, de olyan sokat nyavalygott és nyivákolt (sajnálom, nem tudok rá jobb szót mondani), hogy néha szívesen pofán csapkodtam volna, hogy szedje már össze magát. Komolyan az volt a legjobb rész, mikor Kenji beolvasott neki, én is pont egy ilyen nyílt beolvasást vártam már, hogy végre valaki tegye helyre a csajt, hogy szedje össze magát.
Juliette folyton csak nyivákolt, magát sajnáltatta, Adam miatt nyavalygott, hogy nem lehetnek együtt, mert akkor árt neki, aztán a könyv másik felében meg azon, hogy miért kezdett el hirtelen vonzódni Warnerhez, akit elvileg gyűlölnie kellene, de mégis valamiért inkább vonzódni kezd hozzá. Egyszer Adam után ácsingózott, majd Warner után, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy döntsd már el, hogy akkor ki kell neked, te ostoba tyúk! Tehát Juliette, mint karakter még mindig nagyon irritáló és idegesítő, igazán összekaparhatná magát és kezdhetne valamit az életével és a képességével, mert így csak egy elvesztegetett hatalmas csalódás.
Warner
Nem is értem miért van oda mindenki annyira érte. Persze használni akarják a képességét, mindenki a saját maga céljaira, segíteni akarnak neki, hogy végre otthon és barátok közt érezze magát, de Juliette nagyjából senkivel nem foglalkozik önmagán kívül, meg persze a két fiún kívül, akikért olvadozik állandóan. Hogy Adam és Warner mit eszik rajta, azt még nem tudtam megfejteni, mert azon kívül, hogy szép a maga módján, nincs valami nagy személyisége, és ami van, az is inkább negatív személyiség, mint pozitív.
Bár ha jobban belegondolunk Warner iránta való vonzalma és megszállottsága jobban érthető és logikusabb, mert Warnert éppen azért kezdte el érdekelni, mert önmagát látta benne, a saját rossz tulajdonságait és a saját szenvedéseinek tükörképét. Olyanok ők ketten, mintha egymás tükörképei lennének, csak míg Juliette inkább a „jó” oldal felé húz, Warner addig a „rossz” oldal felé, és éppen ez okozza sokszor a konfliktust közöttük, holott egyikük se szimplán fehér és fekete, mindketten inkább a „szürke” karakter zónában mozognak. Kiegyenlítik egymást, és talán ezért lettek ezerszer jobb páros, mint Juliette és Adam valaha voltak.
Persze a könyv nem csak a szerelmi háromszögről és Juliette önmarcangolásáról szól, hanem azért többet megtudunk a világról, a képességekről, a lázadókról, megismerünk új karaktereket, akiknek fontos szerepük lesz a történet alakulásában. Némelyikük több háttérsztorit kap, némelyik még nem annyira, látunk némi akciót, tehát szerencsére Juliette-ék nem végig a föld alatt bujdokolnak, mert az nagyon unalmas lett volna. Bár ennél több akciót azért elbírt volna még a könyv, mert a szerelmi szenvedések és a lelkizés még mindig sokkal több időt vett el, mint ahogy én azt szerettem volna. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy bővebb magyarázatot kaptunk Juliette képességéről, és arról, hogy Adam és Warner miért tudják megérinteni anélkül, hogy komoly bajuk esne.
Castle, Adam Warner, Juliette és Kenji
Vitathatatlanul Warner a kedvenc karakterem és jó volt róla többet megtudni, a karakterének alaposabb bemutatásával és mélyítésével egyértelművé vált, hogy nem olyan kegyetlen ő, mint amilyennek az első részben láttuk. Bár sejteni lehetett, hogy több van benne annál, mint amire elsőnek tűnt. Mondhatni olyan kemény és tragikus gyerekkora és élete volt, mint Juliette-nek csak persze kicsit más módon, mint a lánynak, és míg Juliette ennek hatására összeomlott, összetört és szétesett, Warner inkább megkeményedett és rideg szívvel tette a dolgát, hogy boldogulni tudjon. Remélem az Adam sztori le van zárva és a Juliette és Warner szerelmi szál folytatódik tovább, mert olyan jók voltak együtt, hogy kár lenne, ha nem lenne belőlük semmi komolyabb.
A másik kedvenc karakter Kenji lett, az ügyeletes "humoros legjobb barát", aki tényleg mindenkinek a legjobb barátja, a "ragasztó" a csapatban, ahogy Juliette tökéletesen megfogalmazta. Mindenki annyit szenved és drámázik, hogy komolyan üdítő volt végre egy humoros karakter poénkodásait olvasni anélkül, hogy teljesen nevetségessé vált volna. Mert Kenji nem az a kínosan vicces barát, aki csak a humort szolgáltatja a sztoriban, hanem emellett igenis komoly és elengedhetetlen tagja a lázadók csapatának, aki összetartja a társaságot és aki nem fél senkinek se megmondani az igazat még akkor sem, ha azt a másik nem akarja hallani. Tényleg az volt az egyik legjobb, mikor Juliette-nek beolvasott. Várom, hogy vele is mit kezdenek a folytatásban, remélem nem öli meg az írónő, mert általában a vicces mellékkaraktereknek ez szokott lenni a sorsa. Meglátjuk.
A második rész nekem sokkal jobban tetszett, mint anno az első, és épp ezért kicsit bánom, hogy anno nem adtam esélyt a folytatásnak. De mindennek meg van az ideje ugyebár, ennek így kellett alakulnia, hogy most újra felfedeztem magamnak a könyvsorozatot. Kalandosabb és mozgalmasabb volt a történet, sok mindent megtudtunk a világról és annak felépítéséről, de Juliette nyavalygása és őrlődése a két fiú közt a végére kezdett az agyamra menni. Szedd össze magad te lány, és döntsd már el, hogy akkor melyik fiú kell neked! Remélem a harmadik részben ez így lesz. Most nagyon érdekel, hogy mi lesz a folytatásban, mert jó kis függővéget kaptunk, így szerintem egyből olvasni fogom a harmadik részt, mert miért ne?
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése