Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Volt neki apja, hercege, baráti társasága. Akik aztán elárulták őt, ő pedig elpusztította őket.
A családja és a barátai is összetörték Adelina Amouteru szívét, s az megtelt bosszúvággyal. Fehér Farkas néven ismerik és rettegik őt,mióta a húgával elmenekült Kenettrából, hogy más ifjú kiválasztottakkal szövetségre lépve saját hadsereget gyűjtsön, és legyőzze az Inkvizíciót, a fehér köpenyes katonákat, akik kis híján megölték.
Adelina nem egy tiszta szívű hős. Rettegésből és gyűlöletből táplálkozó ereje kezd kicsúszni az irányítása alól. Nem bízik az újonnan megismert kiválasztottakban. Teren Santoro, az Inkvizíció vezetője a halálát akarja. Egykori barátai, Raffaele és a Tőrök Társasága útját akarja állni bosszúszomjának. Adelina kétségbeesetten kapaszkodik a benne élő jóság maradékába. De hogy lehetne jó, akinek a léte, az egész élete a legmélyebb sötétségtől függ?
Nem olyan régen jutott eszembe Marie Lu Válogatott ifjak könyvsorozata, azt ne kérdezzétek hogyan, mert már nem is tudom. A lényeg, hogy évekkel ezelőtt olvastam az első részt, ami tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás, de aztán valamiért mégsem folytattam tovább. Be kell vallanom, hogy nem annyira emlékeztem az első részben történtekre, mint szerettem volna, így gondoltam legyen teljes az élmény, kezdjük az elejétől. Így az első rész újraolvasásával kezdtem, és utána rögtön folytattam a második résszel, A Rózsa Társaságával.
Még mindig tetszik a könyvsorozat, és most akkor a második részről szeretném összeszedni röviden a gondolataimat. A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt, a fülszöveg leírja nagy vonalakban merre halad majd tovább a sztori, így nem ismételném meg a dolgot. Szerettem a második részt is, de valamiért olvasás közben végig az az érzésem volt, hogy ez csak az átvezető könyv egy nagyobb grandiózusabb lezárás felé. Kérdezhetnétek, hogy hát nem ez a trilógiák középső részeinek a lényege, nem igaz? Persze, igen, ezek ilyen átvezető részek, de azért nem muszáj ennek a ténynek ennyire érződnie rajta.
Violetta és Adelina
Persze mozgalmas és kalandos volt a történet, habár néhány történetszál kicsit gyorsnak és egészen irreálisnak hatott (legalábbis számomra), de minden történetszál csak arra volt jó, hogy majd elindítja a vonalat, amiből aztán valószínűleg majd az utolsó részben lesz igazán nagy dolog. Ha mindez nem lenne elég akkor kaptunk egy szerelmi háromszögszerűséget, vagy minek is nevezzem, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Adelina szerencsére nem ömleng sosem szerelmesen egyik férfi után sem az idő nagy részében, így végül is nem volt annyira zavaró a dolog. Bár akkor meg azt nem értem, hogy minek kellett felvezetni ezt a szerelmi háromszöget?
Kapunk egy új karaktert Magiano személyében, aki elég gyors és instant módon rögtön belezúg Adelinába, akinek persze ez aligha tűnik fel a bosszúvágyába és a hatalom iránti megszállottságába merülve. Aztán amire életemben nem számítottam volna, Enzo visszatér a halálból, és ezt vegyétek szó szerint, mert tényleg a halálból tér vissza, ugyanis feltámasztják halottaiból. Persze mindezt senki se önzetlen céloktól vezérelve teszi, hanem azért, hogy Enzo pozícióját és képességét használva magához ragadhassák a hatalmat. Persze a nagy feltámasztás nem éppen úgy sül el, ahogy várták és Enzo sokkal erősebben tér vissza, és persze senki se tudja őt irányítani. Kíváncsi vagyok mi fog kisülni az utolsó részben a fiú történetszálából, remélem valami értelmes fog történni vele.
Magiano
Nem értem Magiano karakterének a létjogosultságát, mert szerintem semmit nem adott hozzá a történtekhez, mindent meg lehetett volna oldani nélküle, kicsit úgy érzem, hogy csak a szerelmi háromszög miatt lett behozva. Amit tovább vezetve azért igen érdekes a dolog, mert mint már korábban említettem, nincs is nagy romantikázás a könyvben. Minek kellett ide két férfi Adelina mellé, ha nem romantikázik egyikkel sem? Nem lett volna elég Enzo karaktere és a visszatérése miatti bonyodalmak?
Habár Adelina a vitathatatlan főszereplőnk, de ismét több nézőponton keresztül futnak a szálak. Adelina egy saját „bandát” hoz össze, hogy bosszút álljon és visszavágjon azért, amik vele történtek mind a Tőrök Társaságán, mind magán Teren-en és az Inkvizíción. Megerősödvén hazatér, hogy kihasználja az Enzo feltámasztása körüli helyzetet és mindezt a saját előnyére fordítva magához ragadhassa a hatalmat. A másik szálon a Tőrök Raffaele és a külhoni Maeve királynő vezetésével szintén a Gulietta királynő és Teren hatalmának megdöntésén dolgoznak. A harmadik szálon pedig Teren az Inkvizíció élén próbál rendet tartani Kenettrában és persze leszámolni az általa förtelmes undormánynak tartott malfettókkal és kiválasztottakkal. És épp emiatt kerül aztán összetűzésbe hőn imádott Gulietta királynőjével. Tehát minden szálon mozgalmas a történet, mindenki kavar, játszmázik, halad a céljai felé, hogy aztán a végére összeérjenek a szálak és összecsapjanak az ellentétes oldalak és az általuk képviselt eszmék és célok.
Teren
A három narrátorunk közül Adelina és Teren még mindig nagy kedvencek, ők az én kis gonosz „teremtményeim”, ahogy nevezni lehet őket. Mindketten iszonyat remek és összetett karakterek és az a tragikus bennük, hogy egyik se vált volna olyanná, amilyen lett végül, ha nem lesznek a körülményeik áldozatai. Gyűlölik saját magukat és mindenkit maguk körül néhány kivételtől eltekintve, és az a nagy kár, hogy ellentétes oldalon állnak, mert lássuk be ha ugyanazon az oldalon lennének, akkor együtt megállíthatatlanok lennének. Ebben holt biztos vagyok. Kicsit furcsa gondolat, de szerintem ketten remek páros lennének.
Raffaele-t ebben a könyvben teljesen hangsúlytalannak éreztem, míg az első részben őt is kedveltem, itt mintha benne se lett volna a történetben, és amikor volt, akkor se ő irányította a sorsát, hanem a Tőrök Maeve mögé beállva ügyködtek, ami szerintem tőlük teljesen karakteridegen volt, ha nagyon őszinte akarok lenni. Azt se nagyon értem Maeve karaktere minek kellett ide, miért kellett egy külföldi királynő szálat behozni, szerintem annyi is elég lett volna, ha találnak egy kiválasztottat, aki képes feltámasztani a holtakat és akkor ő visszahozza Enzo-t. Bár az se lett volna nagy baj, ha Enzo nem tér vissza. Emellett az írónő próbálkozott még Magiano és Violetta karakterének mélyítésével és hogy megszerettesse őket az olvasóval, de számomra mindkettő lagymatag és unalmas karakter, csak a képességük miatt hasznosak a történetbe, de mint karakterek laposak és érdektelenek.
Jó volt visszacsöppenni az ifjú kiválasztottak kicsit X-men-esen középkori jellegű világába, és ütemesen, gyorsan és izgalmasan haladt tovább a történet ismét több szálon. Ezek a szálak aztán majd az utolsó részben futnak ki, amit nagyon várok, mert kíváncsi vagyok mi lesz a lezárás. Adelina és Teren vitathatatlanul a kedvenceim, a két legjobb karakter ebben a trilógiában, és ezt senki se vitathatja még akkor sem, ha nem kedveli őket. Az új karakterek nem kerültek közel a szívemhez, bár azért bízom benne, hogy lesz még valami értelmük a folytatásban, mert valami izgalmasabbat belőlük is ki lehetne hozni. Meglátjuk. Hamarosan tervezem olvasni a trilógia utolsó részét és remélem nem okoz majd csalódást a lezárás.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése