Kristin Cashore: Keserkék (Hét királyság 3.)

Fülszöveg:

Egy olyan világban, ahol az emberek kis része valamilyen ‒ garabonciának nevezett ‒ rendkívüli képességgel születik, Lekk királynak az volt a garabonciája, hogy mindenki elhitte a hazugságait. Amikor a tízéves Keserkék királynő lett, azt hitte, hogy apja megölésével véget ért annak erőszakos, eszelős uralma. Tévedett.

A The New York Times bestsellereinek, a Garaboncnak és a Zsarátnak az izgatottan várt folytatása „hol vad, hol felemelő, hol pedig sóvárgással teli” és végig romantikus. A tizennyolc éves Keserkék úgy érzi, hogy tanácsadói túlságosan is óvják őt, és éjszakánként elkezd kilopózni a kastélyából, hogy álruhában, egyedül mászkálhasson saját városának utcáin, amivel az életét és a szívét egyaránt kockára teszi.

Az első részt, A garaboncot szerettem, emlékszem is, hogy tetszett, bár nem került be a kedvenceim közé. Inkább olyan "egyszer elolvasom és akkor tetszik, de többször biztos nem fogom" típusú könyvként él az emlékezetemben. A második rész, a Zsarát már hagyott kívánnivalót maga után, és számomra nem lett jobb egy gyenge közepesnél. Félig félve, félig reménykedve vártam a harmadik részt, mert nem tudtam mire számítsak. Mindenképp pozitívumként értékeltem, hogy ismét ugrunk az időben és visszatérünk a hét királyságba, csak már Keserkékkel a főszerepben.

Csaknem 200 oldallal hosszabb ez a könyv, mint az előző kettő volt, és ez nagyon is érződik rajta, amivel alapjáraton nem lenne baj, ha érdemi események miatt kellett volna ilyen hosszúra nyújtani. Nem azt mondom, hogy sok felesleges történetszál volt benne, mert nem így van, mégis néhány dolgot ki lehetett volna hagyni és összébb lehetett volna sűríteni a történetet. Példának okáért nyugodtan ki lehetett volna hagyni a teljes szerelemi szálat, mert totál felesleges volt ide.

Nem magával a szerelmi szállal volt a gondom, mert végül is elfért volna még ide, hanem azzal, hogy Keserkék és Zafa közt nulla kémia volt, és egyáltalán nem éreztem köztük azt a nagy szerelmet, amit kellett volna. Egyikük se egy nagy karakter, egyiket se lehet igazán megismerni, épp ezért nem értem hogy mit szerettek egymásban. Zafa egy gyenge Pongor klón, semmi egyedi nincs benne, Keserkék pedig egy átlagos karakter. Pont az a könyv egyik nagy hibája, hogy a két főszereplő ilyen harmatgyengére sikerült, és hogy a szerelmi szál teljesen hiteltelen és hiányosan kidolgozott. A vége is olyan, mintha az írónő megunta volna a dolgot, és félbehagyta volna a sztorit. Semmi lezárás, semmi normális vég, hanem mindketten mennek tovább a saját útjukon és kész. És mindezt nulla érzelemmel és átéléssel beszélik meg egymással.

Keserkék és Zafa

A könyv másik nagy hibája, ami mellett egyszerűen képtelen vagyok szó nélkül elmenni, az magához a fő konfliktushoz kötődik, ami éppen emiatt teljesen értelmetlenné válik. A nagy titkolózás és rejtélyek mind-mind felesleges műbalhénak tűnnek annak tudatában, hogy él az udvarban egy gondolatolvasó, aki könnyedén képes lenne belenézni az összeesküvők fejébe, hogy megtudja, ki áll a dolgok mögött. Persze Keserkéknek se jut eszébe, hogy megkérje Pongort járjon utána az ügynek, hanem több száz oldalon át azon kattog az agya, hogy vajon ki hazudik neki és ki nem. Nem lett volna egyszerűbb, ha Pongor belenéz mindenkinek a gondolataiba? Ja, hogy akkor nem is lehetett volna megírni ezt a könyvet... igaz. Ez egy olyan hatalmas baki, amit egyszerűen képtelen vagyok megbocsájtani, és éppen ez az, ami levett számomra a könyv élvezeti értékéből.

De, hogy ne csak rossz dolgokat írjak, mert szerencsére nem csak ilyenek voltak, mindenképp meg kell említenem azokat is, amiket szerettem a könyvben. Egyrészt örültem Katsa és Pongor párosának, akiket most nagyon bírtam, és igazán üde színfoltját jelentették ennek a történetnek. Viszont Zsarát vissza hozatala szerintem totál felesleges volt, erőltetett húzás, amivel az írónő egybe akarta hozni a három különböző könyvet és a három különböző hősnőt. 

Imádom a történelmi könyveket és sorozatokat, mert elszórakoztatnak az udvari intrikák,  a cselszövések és árulások. Szeretem nézni, ahogy egyesek felemelkednek majd elbuknak, és ahogy a nemesség küzd egymással a hatalomért és a minél nagyobb vagyonért. Itt is bírtam az udvari intrikákat, és a rejtélyekkel és titkokkal se lett volna alapjáraton problémám, ha nem lett volna ott Pongor, aki mindent könnyedén megoldhatott volna. És lássuk be, az lett volna az ésszerű megoldás, csak épp senki másnak nem jutott eszébe (rajtam kívül úgy tűnik).

Keserkéket nem kedveltem meg, számomra semleges karakter, akiben semmi egyedit nem láttam, amitől emlékezetes maradhatna. Mégis azt kell mondjam, hogy két dolgot szerettem vele kapcsolatban. Egyrészt ahogy keveredett a néppel, és, ahogy bátran utánajárt annak, amit rejtegetnek előle, és hogy nem félt a népét közelebbről megismerni. Másrészt pedig tetszett, ahogy magában küzdött az apja által okozta szörnyűségek, pusztítás és rombolás még most is létező káros és negatív hatásai ellen.

Lekk király csaknem 9 éve meghalt, és elvileg új korszaknak kellene kezdődnie, de mind tudjuk, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek, és szerencsére itt se az történt, hogy hirtelen minden megjavult és mindenki elfelejtett mindent. Lekk tönkretette a királyságot és a benne élő embereket, és Keserkékre vár a feladat, hogy felszabadítsa ez alól a népét és hogy valóban megmentse a királyságát.

Magában is fel kell dolgoznia azt, ahogy az apja tönkretette a családjukat, hogy megölte az anyját, hogy vele is hasonlókat tett. Nem ismerte a szüleit igazán, hiszen mindketten régen meghaltak. Mégis csak a szülei voltak, és jobban meg szeretné őket ismerni, így saját kutakodásba kezd, hogy felfedje anyja és apja titkait. Talán ez az egyetlen, ami szimpatikussá tette Keserkéket a számomra.

A Zsaráthoz képest mindenképp jobban sikerült a Keserkék könyv, de A garaboncot nem tudta felülmúlni. Nekem még mindig az első rész a kedvencem a sorozatból.

Ajánlom ezt a könyvsorozatot, ha tetszett...

• Sarah J. Maas: Üvegtrón
• Philippa Gregory: A másik Boleyn lány
• Julia Kagawa: Vastündérek

... című könyve.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/kristin-cashore-bitterblue-keserkek

Értékelés: 5/4

Kristin Cashore: Zsarát (Hét királyság 2.)

Az írónő másik könyvét (A garabonc) nagyon szerettem, így nem volt kétséges, hogy olvasni fogom a folytatást. Annie volt olyan kedves és elküldte nekem a 2. kötetet, amiért nagyon hálás vagyok, így szinte rögtön az első könyv után tudtam olvasni a folytatást. Annie, még egyszer itt is köszönöm szépen!:)

A történet:
"Völgyeföldén zavaros, vad idők járnak. A fiatal Naris király kapaszkodik a trónjába, miközben a lázadó főurak északon és délen is sereget toboroznak, hogy letaszítsák róla. Az erdő és hegyek tele vannak kémekkel, nyüzsögnek a tolvajok és mindenféle törvényen kívüliek. Itt él Zsarát, aki vad, ellenállhatatlan megjelenésével, a lángnyelvek minden árnyalatában pompázó színű hajával az ember-szörnyek utolsó élő képviselője. Egyszerre gyűlölt és imádott személy ő, akinek különleges képessége, hogy befolyásolni tudja a környezetében lévők elméjét. De Zsarát nem akar visszaélni e hatalmával, nem akarja ártatlan emberek titkait ellopni. Különösen, hogy neki magának is oly sok féltett titka van. Csakhogy feltűnik Brigan herceg, aki azért jött, hogy Zsarátot a Királyi Városba vigye. Az udvarnak ugyanis szüksége van Zsarát segítségére, hogy leleplezze a király ellen szőtt összeesküvést. Messze az otthonától a lány fokozatosan rádöbben, hogy képessége jóval többet ér, mint amiről valaha álmodott. Megmentheti a királyságot. De csak akkor, ha nem fél olyan szörnnyé válni, mint amilyen az apja volt."

Ha pontosabb akarok lenni, akkor a Zsarát nem A garabonc folytatása, hanem inkább az előzménytörténete, ennek eseményei 30 évvel korábban játszódnak, egy másik helyen, nem a Hét királyságban és más szereplőkkel. Így igazából nem is értem mi köze a Hét királyság trilógiához, amikor nem is ott játszódik, körülbelül semmi, csak egy szereplő van, aki onnan itt is megjelenik. A Zsarát nem jött be annyira mint A garabonc, és nem az volt a problémám vele, hogy más a történet és mások a szereplők, hanem az, hogy nagyon sok helyen unalmas volt. Itt is mentek össze-vissza, mondjuk nem annyit mint A garabonc-ban, sokkal többet voltak egy helyben, ilyenkor általában nem történt semmi, csak  tartottak egy bált, vagy épp mindenki Zsarát után epekedett.

A történet alap koncepciója sem volt rendesen felépítve, valahogy nem éreztem azt a nagy fenyegetést, amit a háború jelentene, vagyis röviden igen gyakran untam magam. Persze Cashore még mindig szépen és kifejezően ír, nem ezzel volt a gond. Ez a világ, amit itt megalkotott szintén érdekes, a színes szörnyekkel, emberszörnyekkel, meg mindennel, bár kár hogy semmi köze a Hét királysághoz, csak annyi, hogy úgy lehet onnan Völgyeföldébe eljutni, hogy valahogyan átesel ebbe a világba. Ezt jobban is kifejthette volna, hogy van valami átjáró vagy mit tudom én mi a két világ közt.

Tehát a történet annyira nem nyerte el a tetszésem, lássuk mi van a szereplőkkel. Míg Katsa nagy kedvencem lett, addig Zsarát az agyamra ment. Egy unalmas és folyton valamin nyavalygó kis nőcske, aki semmire se képes. Próbáltam megérteni a helyzetét, és végül is jó lett volna a sztorija, az apja helyzete, meg az, hogy nem tudja mihez kezdjen az erejével, de mégsem érintett meg annyira, mint vártam. Nem bírtam elviselni a nyavalygását. Emellett számos unszimpatikus dolgot művelt, például szegény Íjászt teljesen kihasználta, és csak ő tehet arról, ami a fiúval történt. Aztán mikor ezerszer elmondták neki, hogy ne járkáljon egyedül, mert mindenki meg akarja ölni, na akkor ő mit tesz? Hát persze, hogy egyedül indul el sétálni. Katsa ellentettje Zsarát, és mivel én az erős és önálló női karaktereket szeretem, így Zsarát egyáltalán nem lett szimpatikus.

Aztán itt van a gyerekkori barát, Íjász, akivel viszont együtt tudtam érezni, és megértettem, hogy miért volt csalódott, mikor Zsarát kikosarazta. Szegény fiút teljesen becsapta, hisz ha eddig csomószor lefeküdt vele, akkor még szép, hogy Íjász azt hiszi, hogy viszonozza az érzéseit. Zsarát azonban nem szereti a fiút (kérdem én, akkor minek feküdt le vele egyáltalán?). Aztán ott van a rejtélyes és kissé mogorva hercegünk, Brigan, aki elsőnek ki nem állhatja a lányt (együtt éreztem vele), aztán persze az ellentétek itt is vonzzák egymást, és végül összejönnek. Ebben nem volt semmi meglepetés, már az első találkozásukkor tudtam, hogy egymás mellett kötnek ki. Rajtuk kívül bírtam még Naris királyt, és mikor a végére összeszedte magát és nem epekedett annyit Zsarát után, akkor már elkezdtem tisztelni is, a végére mégiscsak jó király lett belőle.

Aztán van még egy szereplő, akiről mondanék pár szót, ő pedig Lekk. Igen, itt megkapjuk a fiatal Lekk-et (ugyanaz a Lekk, aki A garabonc fő gonosza), aki nem tudom hogy a francba került ide Völgyeföldére, de abban biztos vagyok, hogy Lekk már gyerekkorában se volt százas. Most is valami őrült tervet akart véghez vinni és belekavart ebbe a történetbe, de annyira gyerekes és unalmas módon, hogy valahogy nem tudtam komolyan venni. Bárcsak Zsarát jobban elintézte volna, és akkor később a Hét királyságban Katsa-éknak semmi gondja nem lett volna vele. A könyv egyik fő üzenete azonban nagyon tetszett, mégpedig az, hogy senkit sem lehet megítélni a szülei alapján, attól mert az egyik szülőnk gonosz, mi még nem leszünk azok, és igazán rossz érzés mikor az emberek a szüleink cselekedetei alapján ítélnek meg minket. Zsarát-nak is meg kellett küzdenie az emberek EnCián miatt iránta érzett ellenszenvével/gyűlöletével.

A trilógia harmadik kötete újra a Hét királyságban játszódik, és Keserkék lesz a főszereplője, már várom, hogy megjelenjen magyarul.

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/kristin-cashore-fire-zsarat

5/3

Kristin Cashore: A garabonc (Hét Királyság 1.)

Felkeltette a figyelmem a könyv leírása, érdekelt a történet, így elkezdtem olvasni.

A történet:
"Katsa, a garabonc Úrnő, egyike azoknak a ritka és fura szerzeteknek, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg; nyolc éves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni.
Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért. Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz. Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról – a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül… "

Szeretem a fantasy könyveket, és habár ebben nincs mágia mégis annak mondanám, hiszen egy kitalált középkori jellegű világban játszódik, ahol egyes embereknek különleges képességeik vannak. (Tehát mégis van benne mágia, csak nem olyan sok, hogy tipikus fantasy legyen. Igazából fogalmam sincs milyen műfajba lehetne besorolni. Ez csak egy kellemes kis YA könyv).
A történet a Hét Királyságban játszódik (ez egy kicsit Trónok harcás, de sebaj), és a főszereplője Katsa, az a különleges képességgel megáldott fiatal lány, aki képes bárkivel végezni, ez az ő garabonciája. A garanboncia csak kevés embernél jelenik meg, ez lehet bármi, például jobb harci képesség, gondolatolvasás, akaratirányítás, remek főzési adottságok, jobb íjász tudomány és még sorolhatnám a végtelenségig. A garaboncokat onnan lehet felismerni, hogy a két szemük másmilyen színű, például Katsa-é kék és zöld, vagy ami még szembetűnőbb, Pongor-é meg arany és ezüst. Ezt igazán jól kitalálta az írőnő.

Szeretem az ilyen női főszereplőket és felnézek rájuk. Katsa erős, okos, talpraesett, kemény és harcias, pont mint egy férfi, a gyerekkori sérelmei miatt csak kevés embernek nyílik meg, nincs sok barátja, nem bízik meg szinte senkiben. A király parancsait teljesíti, még maga sem érti, hogy miért. Nos, itt az első nagy kérdésem. Miért is kellett tulajdonképpen behódolnia a királynak? Hisz senki se tudná őt legyőzni, van annyira erős, hogy ellent tudjon állni egy zsarnok király parancsainak, főleg ha még nem is ért egyet velük. Persze félt tőle, és már kiskorától kezdve belé nevelték, hogy tisztelje a királyt, és hogy ő semmi más csak egy kegyetlen gyilkos, akinek a királyt kell szolgálnia, meg úgy érezte, hogy neki ennél több nem jár az életben, de ha már az elejétől kezdve nem értett vele egyet, akkor miért nem hagyta ott egyszerűen a fenébe? Randa úgy se tudott volna sok mindent csinálni, az a király egy féreg, én biztosan semmit nem tettem volna érte. Katsa karaktere van a legjobban kidolgozva a könyvben, szépen felnő és változik a történet folyamán, felfedezi magában a nőt, és rájön milyen valakit szeretni, ennek ellenére mégsem válik gyengévé.

Katsa korábbi élete akkor változik meg teljesen, mikor emberére akad Pongor személyében. (Jaj, ismét egy idétlen férfinév). Pongor az első aki képes legyőzni a lányt, akit Katsa nem tud seperc alatt legyűrni, hamar összebarátkoznak és mi más lehetne ebből később mint szerelem. Szépen fel lett építve a kapcsolatuk, nem volt túl lassú, se túl gyors, szurkoltam nekik, nagyon aranyosak voltak együtt. Aztán mikor kiderül, hogy mi Pongor garabonciája, akkor megsajnáltam szegény fiút, de azért eközben megértettem a lány felháborodását is. Bár ahogy ez esetben lenni szokott az erős női főszereplő mellé egy gyengébb férfi kerül, de hát két dudás nem fér meg egy csárdában. Ha a nő az erős, akkor a férfinak kell gyengébbnek lennie.

Nézzük a többi szereplőt. Nem azt mondom, hogy untam őket, de semmi egyedi nem volt bennük, ennek ellenére mégis kedvelhetőek valamennyire. Bírtam Raffin herceget, Katsa unokatestvérét, és a kapcsolatot, ami köztük volt. A végére a kis hercegnő, Keserkék, (jaj, ez a név ismét, te jó Isten) is a szívemhez nőtt. Az egyetlen gyenge pont a karakterek közt a főgonosz. Habár érdekes Lekk király helyzete, de semmit nem értettem vele kapcsolatban, már a karakter alapjaival voltak gondok. Nem magyarázták meg nekünk, hogy tulajdonképpen miért lett olyan amilyen, miért kegyetlenkedik az emberekkel, és hogy most mi értelme volt ennek az egész tervének.

A történet szép lassan halad előre, egyenletes tempóban, a szereplők folyton úton vannak, átkelnek erdőkön, vizeken, hegyeken és városokon, szinte az egész Hét Királyságot bejárhatjuk velük, ami igen izgalmasan hangzik, de valahogy mégis néha untam magam. Túl hosszúak voltak az útleírások, nyugodtan le lehetett volna belőle faragni egy kicsit. A vége nagy harc túl könnyen el lett intézve, Katsa szinte egy röpke pillanat alatt végez Lekk királlyal, nem volt meg a feszültség az egész végjátékban, ennek ellenére a könyv legeslegvégében nem csalódtam.

Nem lett minden cukormázas, és Katsa sem változott meg hirtelen, keserédes lett a vége, és ez éppen így történt jól. Nagyon tetszett a könyv, és annak is örülök, hogy nem kreált belőle az írónő trilógiát, hanem maradt az egy résznél. Persze van folytatás, de az már nem Katsa-ról szól, hanem egy új főszereplőnk jelenik meg a színen, Zsarát, a történet pedig még mindig ebben a világban játszódik. A második könyv főszereplője tehát Zsarát, ezt természetesen szintén olvasni akarom majd, ha meg tudom valahogy szerezni. És a harmadik kötet (ami még nálunk nem jelent meg magyarul) főszereplője pedig Keserkék lesz 8 évvel ezen könyv történései után. Kíváncsian várom, hogy az új főszereplőinkkel milyen történeteket kapok.
5/5
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kristin-cashore-graceling-a-garabonc