Lightlark szigete csak százévente egyszer közelíthető meg, hogy otthont adjon a Centenáriumnak, annak a halálos játéknak, amelyre kizárólag a hat birodalom uralkodói kapnak meghívást. Ez egyben kihívás is, melynek elfogadása esetén a résztvevők kénytelenek szembenézni a sorsukkal, akármi is vár rájuk: győzelem vagy vereség, jutalom vagy végső pusztulás. A most következő Centenárium az utolsó esély a hat uralkodó számára: csak a részvétel által válhatnak képessé a birodalmaikat évszázadok óta sújtó egyedi, kegyetlen átkok megtörésére. Csakhogy minden uralkodó rejteget valamit. Ráadásul megtudják: az átkok megszüntetéséhez az egyiküknek meg kell halnia.
Isla Crown a Vadoncok birodalmának fiatal uralkodója. A Vadoncok veszélyes csábítók, akiket az az átok sújt, hogy meg kell ölniük a szerelmüket. Rettegett és megvetett népnek számítanak, így csak Islában bízhatnak, hogy a Centenáriumnak köszönhetően képes lesz megtörni az őket sújtó átkokat.
A túlélés érdekében Isla bármit hajlandó megtenni, akár hazugságra és csalásra is kész, hogy megmentse népét… A szerelem pedig egyáltalán nem könnyíti meg a feladatát.
Egy teljesen új könyvsorozat első része került most a kezeim közé, amivel régóta szemezgettem, bevallom. A fülszöveg alapján érdekesnek tűnt és a Tiktok-on is elég népszerű, az pedig hogy az írónő, Alex Aster kirobbanó lelkesedéssel és mindig ezerrel pörögve promotálja a könyveit, valahogy olyan aranyosnak tűnt, hogy gondoltam adok a Lighlark sorozatnak egy esélyt. Mert miért, ne. Nem mintha olyan sokat vártam volna tőle, mert lássuk be mégis csak egy YA könyvről van szó, azok pedig többnyire egy kaptafára készülnek, de bíztam benne, hogy pozitívan fogok csalódni és jó lesz ez.
Sajnos azonban éppen azt kaptam, amit vártam és habár elment egy kis könnyed limonádénak, mert ifjúsági könyvnek abszolút tökéletes, de nem mondanám sem kiemelkedőnek, sem egyedinek. És ezzel röviden mindent el is mondtam, de megpróbálom hosszabban kifejteni. A Lightlark szinte művi pontossággal összerakott ifjúsági könyv, melybe az írónő mindent belepakolt, ami a híres és korábban nagyot futott sikeres ifjúsági könyvekben rengetegszer olvashattunk. Kapunk egy csoda szép, de mágia nélküli főszereplőt, akinek egy mágiával teli világban kell boldogulnia. Akit próbál valami nagy agyafúrt, vad csábító és harcos karakternek bemutatni, de valójában ezek egyike sem, hanem inkább egy buta, naiv és gyakran végtelenül idegesítő liba, akit gyakorlatilag mindenki dróton rángatott végig.
Persze hogy megkapjuk az „elengedhetetlen” (remélem érezni az iróniát) szerelmi háromszöget, mert anélkül nem ifjúsági könyv az ifjúsági könyv. Azt inkább meg sem említem, hogy szokásos módon teljesen irreális és béna módon lett ez a szerelmi háromszög felépítve és ha még ez lenne a legkisebb gond, akkor csak simán sóhajtottam volna rajta egyet, hogy oké csak a szokásos. De nem, kapunk egy random szerelmi háromszöget és közben egyik karakternél se tudjuk meg miért szeretett bele a másikba, vagy hogy miért is lettek szerelmesek. Egyik percben még semmi nem volt, aztán hirtelen szerelmesek egymásba és kész. Ennyi. Semmi átmenet, semmi hihető oda vezető út vagy bármi, amitől megérteném miért lettek ezek szerelmesek egymásba.
Jó, Isla egy naiv buta liba, akinek annyi elég, hogy ha egy férfi szépen néz rá, de hogy Grim és Oro miért is szerettek bele Isla-ba, azt valaki el tudná nekem magyarázni? Azon kívül, hogy gyönyörű, mit tudunk meg Isla-ról? Semmit az égvilágon csak hogy naiv és könnyen befolyásolható. És igen, értem, hogy Grimnek és Islának van egy közös múltja, mint kiderült a végén, de hogy korábban mi történt köztük, abból semmit nem kaptunk, így nem tudtam komolyan venni az érzelmeiket egymás iránt, mert teljesen megalapozatlannak tűnt. Azt meg hogy Grim állítólag halálosan szerelmes Isla-ba, mégis a lány tudta nélkül kihasználta őt a saját önző céljai elérése érdekében és direkt dobta oda Oro elé, végképp nem értem. Ha halálosan szeretsz valakit, azzal nem teszel ilyesmit és kész. Persze nagyon ravasz és agyafúrt terv lett volna, ha mondjuk mindezt Grim és Isla együtt terveli ki és mindketten önként vesznek részt az „átverésben”, de így hogy Isla mit sem tudott a dologról, hanem tudta nélkül lökték Oro elé, számomra inkább teljesen logikátlan lépésnek tűnt Grim karaktere szempontjából.
Na, de nem csak Grim lett teljesen értelmetlen karakter a húzásai miatt, hanem Oro-t se értettem igazán, hogy most ő mikor, miért és hogy szeretett bele a lányba. Ezek ketten alig beszéltek pár szót és amikor mégis, akkor pedig ridegen és ellenségesen szóltak a másikhoz. Nem ismerték meg egymást igazából, semmi kémia, semmi vonzalom nem volt köztük, erre a végén benyögi, hogy ő márpedig beleszeretett a lányba. De miért? Mert szép és ő volt az egyetlen, aki nem akarta soha elcsábítani? Tényleg nem értem. Ha meg lett volna egy normális átmenet, ha láttuk volna, hogy közelebb kerülnek egymáshoz, akkor talán elhittem volna a dolgot, de így egyszerűen teljesen ostobaságnak tűnt az egész. Isla-t pedig inkább meg sem említem. Ő végig Grim után csorgatta a nyálát, erre random a végére rájön, hogy ő mégis Oro-t szereti. Én meg, mi a fene van most, nem értem! Igen, Grim hazudott neki, de egy hazugságtól nem szeretsz ki egy másodperc alatt senkiből és szeretsz bele valaki másba. Az összes szerelmi szál tehát teljesen kidolgozatlannak tűnt az elejétől a végéig, egy percig nem tudtam komolyan venni.
Maga a nagy beharangozott Centenárium se azt hozta amit vártam. Nem voltak itt nagy harcok, sem cselszövések, sem izgalmak. Én valahogy mozgalmasabb történetre számítottam. Persze kaptunk árulásokat, de már kilométerekről látni lehetett, hogy Celeste kavar valamit a háttérben és aki erre nem számított, az soha egyetlen könyvet nem olvasott még életében. Hisz Celeste végig manipulálta Isla-t, mindig ott sugdosott a háttérből a fülébe, mindig terelgette Isla-t ide-oda így egyértelmű volt, hogy hátsó szándékai vannak akkor is, ha olyan nagy barátnőknek állították be magukat végig. Celeste végig az a sunyi barátnő volt, aki mindig terelgeti az utat a saját érdekei szerint, de ő maga semmit nem csinál közben. És épp ettől volt olyan gyanús.
Sajnálom, hogy az utolsó két uralkodót Cleo-t és Azult semennyire nem ismerhettük meg, és szinte semmit nem tudtuk meg róluk, mert annyira a másik négyre lett helyezve a hangsúly. Pedig engem tényleg érdekeltek volna ezek ketten, és bízom abban, hogy a folytatásban majd jobban előtérbe kerülnek és megismerjük őket és a történetüket. Cleo és Azul karakterében több lehetne annál, mint amit eddig kaptunk tőlük. Aztán inkább már el sem kezdem sorolni, de a könyv végig tele volt apró logikátlanságokkal, amiket nem tudtam nem észrevenni. Például ha Isla-nak volt egy teleportáló pálcája, akkor miért nem azt használta, amikor mennie kellett valahova kutakodni, mi értelme volt a nagyon „menő” lopakodós és settenkedős részeknek? Vagy mi értelme volt egy teleportáló pálcának, ha sosem használta mikor épp kellett volna? Aztán hogy nem tűnt fel senkinek, hogy Isla-nak nincs is semmilyen mágikus képessége, mikor az uralkodók elvileg érzik egymás hatalmát? Kicsit sem volt gyanús senkinek a dolog és senkit nem érdekelt?
Sajnálom, mert az alapötlet nem rossz és ebből sokkal jobb történetet ki lehetett volna hozni, ha az írónő elhagyta volna a megszokott YA könyvek kliséit és ennél azért jobban kidolgozta volna a karaktereit. Egyik karaktert se kedveltem meg, mindegyik lapos és egysíkú volt, a szerelmi háromszög és úgy alapjáraton a szerelmi szálak a semmiből jöttek mindenféle magyarázat vagy logika nélkül, így egyiket se tudtam komolyan venni. Az árulás és a nagy leleplezés az elejétől várható volt, és igazából ezzel tudnám röviden jellemezni ezt a könyvet. Végig klisés és kiszámítható. Ami nagy kár, mert ennél ezerszer jobbra számítottam. Nem tudom, adok-e esélyt a folytatásnak, azt még meglátjuk.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése