2017. aug. 12.

Kevin Hearne: Átverve (A Vasdruida krónikái 4.)

Fülszöveg:
Atticus O’Sullivan, az utolsó druida nem maradt volna életben a kelta ravaszság nélkül kétezer évig. Így amikor a bosszúálló norvég istenek végezni akarnak vele, a még ravaszabb navahó isten, Prérifarkas segítségével elhiteti velük, hogy sikerült megölniük, felaprították az arizonai sivatag kellős közepén.
De a trükkös Prérifarkas nem osztogatja ingyen a segítségét. Mire kettőt pislogna, Atticus vérszomjas, sivatagi alakváltókkal találja magát szemközt, amiket a navahók bőrcserélőknek hívnak. Amikor a druida már azt hiszi, hogy kézben tartja a dolgokat, csúnyán elárulja valaki, akiről soha nem hitte volna. Atticus elhatározza, hogy ha ezt túléli, soha többet nem hagyja magát átverni. Milyen szép utolsó szavak!

Szeretem ezt a könyvsorozatot, pedig ha jobban belegondolunk tucatnyi ehhez hasonlót lehet találni. Tipikus urban fantasy annak minden szükséges kellékével együtt, mégis sokan imádják, mert ott van benne az a kis plusz, amitől kiemelkedik a többi közül. Nem azt mondom, hogy a kedvencem, nem a "többszöri újraolvasós" kategória, és nem remegek a folytatásért, de ha megjelenik a következő rész magyarul, akkor mindig sort kerítek arra, hogy elolvassam.

Lassan, de biztosan érkeznek magyarul a sorozat részei és jelenleg a negyediknél tartunk, ami az Átverve címet kapta. Találó cím, mert többszörös átverésről van szó, hisz nem csak Atticus veri át a bosszúra szomjazó Isteneket, hanem magát Atticust is átverik, így ismét nagy bajban találja magát. A korábbi könyvek történetei valahogy sokkal mozgalmasabbak voltak, ott valahogy jobban izgultam a történteken, valahogy csavarosabbnak éreztem a fordulatokat, amit sajnos most nem tudok elmondani. Az elejétől a végéig kiszámítható volt, amitől némileg csökkent az olvasási élmény, és nem éreztem olyan mozgalmasnak, mint a korábbi részeket. Jó... néha kellenek "lassabb" részek, én megértem, de akkor is hiányoltam a csavarokat és az izgalmakat. Nem ezt szoktam meg ennél a könyvsorozatnál, talán ezért érzek némi hiányt a negyedik rész olvasása után.

A másik, ami nem tetszett, hogy Leif hirtelen Atticus ellen fordult és gyakorlatilag (na jó, nem csak gyakorlatilag, hanem tényleg!) elárulta őket. Nagyot süllyedt a szememben és teljesen érthetetlennek tartom a pálfordulását, főleg azután, amit Atticus érte tett. Teljesen zavaros számomra az egész, kicsit mintha az író nem tudott volna már mit kitalálni, és ezért minden ok nélkül egymásnak ugrasztotta őket. Leif miért nem kérte normálisan Atticus segítségét? Hisz hosszú évek óta barátok voltak, miért ne segített volna neki? Ha győzködi egy kicsit, végül biztos belement volna. De nem... ő inkább elárulja a barátját holmi ostoba indok miatt, aminek persze következményei lesznek. A karakter kissé kifordult magából és mintha nem önmaga lett volna.

Atticus és Granuaile

A negatív dolgok mellett persze még mindig szeretem a könyveket, mert nem lehet nem szeretni. Könnyed, szórakoztató olvasmány, a stílus és a hangulat miatt olvastatja magát. Nem valami hosszú, így gyorsan lehet haladni vele. Ha mindez nem lenne elég, még mindig ott van a remek főhős, Atticus, aki egy igazi figura a maga módján. Egy valódi férfi minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Olyan dumákat nyom le magában és Oberonnal, amin sírva lehet röhögni, a poén faktor most sem maradt ki hála az égnek, hisz ez a sorozat egyik szerethetőbb aspektusa.

A másik pedig, hogy az író olyan szeretnivaló módon ábrázolja Atticus és hű kutyája, Oberon "kapcsolatát, hogy még nekem is kedvem támad ahhoz, hogy beszerezzek egy kutyát, pedig alapjáraton rühellem őket. (Igen, abszolút macskapárti vagyok.) Oberon szintén nagy forma még ha csak egy kutya is, de valahogy olyan remek "karaktert" kreált neki az író, hogy néha szinte el is felejtem, hogy nem emberről, hanem csak egy kutyáról van szó. Az ember és állat közti szeretet felhőtlen példája ők ketten.

Aztán ott van még Granuaile, aki Atticus druida tanítványaként csatlakozott a díszes társaságukhoz, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a csapat tagjává vált. Üde színfoltot hoz egy nő Atticus és Oberon kis "családjába". Őszintén megmondom nem tudom mit gondoljak Granualie-ről. Itt van ez a nő, akiről nem sok mindent tudunk, és aki eddig nem nagyon lopta be magát a szívembe, mert Atticus és Oberon mellett olyan kis semmilyennek tűnik. Nem értem, hogy pontosan mit akar vele az író, mert néha úgy tűnik, hogy van közte és Atticus közt valami, néha meg csak úgy vannak, mint a tanár és a diák. Ha valóban össze szeretné őket boronálni, akkor jobban fel kellene izzítani a levegőt köztük, mert ez eddig nem nagyon érzem a szenvedélyt és a vonzalmat.

Talán ezt a kötetet érzem a leggyengébbnek a sorozatban, sem a történet nem valami izgalmas és ötletes, sem a karakterek nem haladtak előre. Persze még mindig iszonyat olvastatja magát a könyv, és ha nem szólna semmiről, talán még akkor is kedvtelve olvasná mindenki tovább, de azért lássuk be, ennyi hosszú távon nem lesz elég. Remélem a következő rész megint izgalmasabb lesz történetügyileg, és akkor ezt a kis kilengést el is felejthetjük.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...