Egy évtizeddel ezelőtt Darrow volt annak a forradalomnak a hőse, amitől azt remélték, hogy majd felszabadítja a Társadalmat. Béke és szabadság helyett azonban végtelen háború dúl a világokban. Darrow-nak ezért egy újabb, elkeseredett küldetésre kell most indulnia, mellyel kockára tesz mindent, amiért eddig harcolt. Továbbra is hisz abban, hogy megmenthet mindenkit, de vajon képes lesz-e arra, hogy közben ne változzon át borzalmas szörnyeteggé?
A különböző bolygókon átívelő útját ráadásul olyan új szereplők fonják körbe, akik örökre megváltoztatják a sorsát: egy menekülttáborból érkező vörös lány, aki olyan életet kap, amiről álmodni sem mert; egy megtört szürke ex-katona, akinek a galaxis legnagyobb értékét kell ellopnia akár az élete árán is; és egy kitaszított arany trónörökös, aki mentorával vándorol a csillagok közt, siratva azt a világot, amit Darrow eltörölt, de bízva a visszatértében.
Míg a Vörös lázadás-trilógia egy univerzum végét örökítette meg, A káosz évei egy új kezdetének az első krónikája. A New York Times bestsellerszerző Pierce Brown új ciklusa ismét bukásról és felemelkedésről szól, ám ezúttal népszerű hőse mellett új szereplőket is megismerhetünk ebben az epikus történetben, ami új izgalmaival és emlékezetes jeleneteivel méltó folytatása Darrow küzdelmének.
A tavalyi év egyik nagy kedvence lett Pierce Brown Vörös lázadás trilógiája és mind a három részről mondhatni ódákat zengtem akkoriban. Az író azonban nem állt meg csak három résznél, hanem az első trilógiához készített egy folytatást, egy újabb sorozatot, amivel tovább vitte a történetet. Ha minden igaz négy további plusz könyvet kapunk, melyből három már megjelent (magyarul is), az utolsó hetedik rész pedig elvileg jövőre várható. Az első trilógia úgy tökéletes ahogy van, és habár örültem annak, hogy lett hozzá folytatás, de féltem is kicsit, hogy mit lehet ebből még kihozni, hova lehet tovább csavarni a történetet. Egy kis szünet után gondoltam essünk neki a negyedik résznek, ami A káosz évei címet kapta magyarul.
Tíz évet ugrunk az időben és tíz háborúval töltött hosszú év után vesszük fel újra a fonalat. A korábbi Aranyak vezette Társadalom bukása után beköszöntött a Köztársaság kora, melynek élére új Uralkodóként Virginia került, aki támogatóival együtt mindent megtett azért, hogy az új Köztársaság rendszert kiépítse és megszilárdítsa. Persze nincs könnyű dolga mert sokan nem fogadják el az új rendet, sok korábbi ellenség megmaradt akik tovább lázadoznak. Persze maga az új világ se lehetne ennél törékenyebb, mert alig kell hozzá egy kis félrelépés és egy kis uszítás és máris repedezni kezd a Köztársaság szilárdnak hitt váza.
Darrow
A legnagyobb változás az első trilógiához képest, hogy az új sorozatban nem Darrow az egyetlen narrátorunk és nem csak a korábbi főszereplőnk szemén keresztül látjuk a történetet. Az író váltott nézőpontos mesélésre tért át és rögtön kaptunk négy nézőpont karaktert. Ebből kettő adta magát és teljesen logikus választásnak tűnt, kettőt viszont bevallom még nem tudok hova tenni. Darrow persze maradt, ez nem kérdés, hisz mégis csak továbbra is ő a főszereplőnk vagy mi a fene. Tíz év távlatából már egy középkorú Darrowt látunk, aki szinte legendás magasságokba emelkedett és akit a többség élő Istenként tisztel és követ. Darrow élete cseppet sem lett nyugodtabb és békésebb, hisz az ő feladata a Köztársaság ellenségeinek megtalálása és likvidálása és bármit meg is tesz azért, hogy elkaphassa talán legnagyobb ellenségüket, a Hamu lovagját. Annyira elvakultan végezni akar az ellenséggel, hogy a Köztársasággal és magával az Uralkodóval (na meg a feleségével) szembemenvén saját partizán akcióba kezd, amit persze senki se díjaz különösebben így hirtelen ő is a Köztársaság ellenségeinek listáján találja magát.
Darrow tehát nem lágyult meg és nem puhult el az évek alatt és az engedelmesség továbbra se lett az erőssége. Csinálja amit jónak lát, teszi, amit akar és kis túlzással ebben senki és semmi nem tudja megakadályozni. De hát mit vártunk Darrowtól, akit mindig a háború éltetett? Hogy otthon üljön a feleségével és a fiúkkal és hagyja, hogy mások vívják meg helyette a csatákat? Aki bármi mást várt Darrowtól, mint amit ebben a könyvben művelt, az sosem értette igazán Darrow karakterét korábban. Mivel Darrowt mindig a harc éltette, így a családos élet egyértelmű hogy sosem fog neki feküdni igazán. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy nem Darrow hibája, hogy Virginia és Pax eltávolodtak tőle és hogy a fiúval mondhatni távoli és rideg a kapcsolatuk, hanem azt, hogy teljesen reális volt ez az egész Darrow karaktere szempontjából. Családi fronton sajnos nem fényes a helyzet, de innen már csak felfelé vezethet az út és bízom benne, hogy Darrow és a fia, Pax végül megtalálják az utat egymáshoz.
Lysander
Második nézőpont karakterként Lysandert említeném meg és számomra ő volt az egyetlen logikus választás az új nézőpont karakterek közül. Lysander au Lune, a néhai elhunyt Uralkodó unokája, aki Darrow lázadásának győzelme során elvesztette a családját és a szeretetteit és mondhatni teljesen magára maradt a világban. Az akkori kisfiú időközben felnőtt és fiatal férfiként lép be újra a történetbe. Az elmúlt tíz évben Cassius párfogásában bujkáltak és Cassius minden tőle telhetőt megtett azért, hogy Lysanderből normális felnőttet neveljen. Nem mintha Cassius maga annyira nagy példakép vagy jó szülői minta lenne, mert hát tudjuk Cassius milyen utat járt be korábban és nem egy szent a báránykám, de Cassius tényleg mindent megtett azért, hogy Lysandert becsületre és kiválóságra nevelje. Csak kár, hogy igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Cassius mellett töltött tíz év nem volt elég ahhoz, hogy az első kilenc év nevelését eltörölje.
Lysandert mégis csak a volt Uralkodó, Octavia nevelte gyerekként, az Aranyak egyik legkiváltságosabb családjából származik és a lázadás során mindent, de tényleg mindent elvesztett. Nem csoda, hogy mélyen legbelül mindig a bosszút áhította és azt, hogy valaha visszavágjon majd Darrownak és mindenkinek, akinek köze volt hozzá. Úgy tűnik Lysander pedig elhatározásra jutott és innen indul majd a nagy szervezkedés. Kíváncsi vagyok mi lesz ebből és nagyon bízom benne, hogy Lysander lesz a Köztársaság és Darrow elleni harc vezetője és agya. Az esze úgy tűnik meg van hozzá és talán az ereje is. Lysanderben a fiatalok ifjonti magabiztossága és ereje lobog, meglátjuk mihez kezd vele és hogy méltó lesz-e Darrow ellen.
Lyria
Most pedig térjünk át a két új nézőpont karakterünkre. Jobban belegondolva teljesen értem miért kellett ide két ilyen típusú karakter, hisz az író szerette volna bemutatni nem csak a volt vagy jelenlegi hatalmon lévők harcait, hanem hogy a lentebbi kasztok között milyen az élet, hogy két „egyszerűbb” ember miként boldogul ebben a feje tetejére állt világban és ebben az új rendszerben. Lyria a Marsról származik és Darrowhoz hasonlónak Vörösnek született. Egy az otthona ellen intézett támadás során elvesztette a családját és véletlenek folyamán végül a Lunára kerül a hatalmon lévők közelébe és így keveredik bele akaratán kívül egy összeesküvésbe és támadásba, aminek célja a Köztársaság összeomlása. Lyria karaktere szinte tökéletes tükörképe a fiatal Darrownak, hasonlóan indul a történetük, csak Lyria kissé naiv módon keveredik bajba, nem olyan szánt szándékkal és bosszú által vezérelve, mint anno Darrow. Szerettem olvasni Lyria fejezeteit, habár azért előre kiszámítható volt mikor mi fog vele történni. Mégis jó volt újra egy igazi kis „Vöröst” látni, ahogy próbál boldogulni a még lássuk be mindig Aranyak által dominált világban. Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz vele a folytatásban és hova fog kifutni a karaktere, remélem lesz valami értelme a fő történetszál szempontjából.
Ephraim
Utolsónak hagytam Ephraimet, mert ő az egyedüli, akit nem tudtam sajnos megkedvelni és akit nem csak hogy nem kedveltem, hanem kifejezetten irritált a folyamatos erőltetett ripacskodásával. Megértem én a fájdalmát és hogy gyászolja azt, akit elvesztett, de kérem szépen mindez elegendő indok arra, hogy mindent és mindenkit átverjen maga körül és minden lelkiismeret nélkül tegyen keresztbe bárkinek? Csak szánalmasan nyivákolt és önsajnáltatás közben nem csak hogy a saját élete nem érdekelte, de senki másé se. Belekeveredik az Uralkodó elleni összeesküvésbe, aztán mikor kénytelen jóvá tenni a hibáját és megpróbálja azt helyrehozni, csak még nagyobb bajba kerül. Saját magának ásta meg a sírját, és egyszerűen képtelen voltam sajnálni vagy épp szurkolni neki. Remélem azért történik nála valami jelentősebb karakterfejlődés, mert eddig nem csak hogy semleges számomra, hanem kifejezetten idegesítő. És nincs rosszabb egy idegesítő karakternél, főleg ha nézőpont karakterről van szó.
Annak ellenére, hogy a világ és annak felépítése adott, tudjuk mi történt korábban és ki kicsoda, így nem kellett újra elkezdeni világot építeni, mégis a negyedik könyv megint mintha csak az alapokat vázolná fel. Jobban belegondolva nem olyan sok minden történik ebben a könyvben főleg ha az előző trilógiához hasonlítjuk, ahol azért fordulat volt fordulat hátán és egy percig se lehetett unatkozni. Mivel négy nézőpontunknak van így több mindent látunk egyszerre, mégse éreztem azokat a nagy izgalmakat és csavarokat, mint korábban. Nem azt mondom, hogy rossz volt, vagy hogy untam volna magam, csak teljesen más lett a hangulat és a történet üteme, hogy többfelé darabolódott a sztori és ide-oda ugráltunk a helyszínek között. Ehhez még hozzá kell szoknom.
Tényleg örültem annak, hogy Brown folytatást írt az első trilógiához, bár azt be kell vallanom, hogy nagy elvárásokkal kezdtem neki a negyedik résznek. Talán ezért vagyok kicsit „csalódott” vagy talán nem ez a legjobb szó, inkább mondjuk azt, hogy nem teljesen azt kaptam, amit vártam és reméltem. Meg kell szoknom a több nézőpontos történetmesélést és meg kell szoknom az új főszereplőinket, főleg Lyriát és Ephraimet, mert őket igazából még nem nagyon tudom hova tenni. Megkaptuk a felvezetést az új történethez és innen már csak előre vezet az út. Remélem a folytatásban azért minden szálon izgalmas dolgok fognak történni. Jöhet is egyből az ötödik rész.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése