Egy nővér. Két bűnös herceg. Folytonos megtévesztés némi bosszúval fűszerezve… Üdvözlünk a pokolban!
Miután eladta a lelkét, hogy a Gonoszok királynéja legyen, Emilia a Harag hercegével a Hét körbe utazik, ahol kitárul előtte a bűn csábító világának kapuja.
Megfogadja, hogy bármit megtesz, hogy megbosszulja szeretett testvére, Vittoria halálát… még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy jegyességre kell lépnie a Kevélység hercegével, a démonok királyával.
A Gonoszok udvarának legelső szabálya? Ne bízz meg senkiben! A csalárd hercegek, fényűző paloták, titokzatos meghívók és ellentmondásos nyomok között Emilia magányosabb, mint valaha. Megbízhat egyáltalán Haragban, aki szövetségese volt a halandók világában? Vagy a herceg veszélyes titkokat rejteget a valódi természetéről?
Útja során Emilia minden elképzelhető próbatétellel szembekerül. Vajon megleli a mágikus tárgyakat, amelyek feloldják a múltja talányait, és megadják a válaszokat, melyekre vágyik…?
Vesd bele magad a szenvedélybe!
Nem olyan régen olvastam a trilógia első részét és tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás. Nem lett instant nagy kedvenc, de azt se mondanám rá azért, hogy rossz lett volna. Tipikusan olyan könyv ez, amit egyszer elolvas az ember, ami hozza a hasonló típusú ifjúsági könyvek minden jó és egyben minden rossz tulajdonságát, de aztán eltelik pár hét és hirtelen már nem is emlékszel a részletekre. Csak arra, hogy elment a könyv a maga nemében és kész. Bíztam abban, hogy a folytatásban valahogy jobban beindulnak az események vagy hogy kapunk valami pluszt, amitől kikerülhet az erőteljesen középszerű trilógiák sorából ez a könyvsorozat, de sajnos nem ez történt.
Ha röviden le szeretném tudni ezt a kritikát, akkor csak annyit írnék, hogy ez a könyv szinte ugyanazt hozta, mint anno az első rész. Csak épp több spicy jelenettel. Vagyis miket beszélek én itt… ez a könyv gyakorlatilag csak túlfűtött jelenetekből állt némi egyéb körítéssel, amik adtak valami vázat a történetnek, de magukon az erotikus jeleneteken volt a hangsúly. Maga a történet nem haladt tovább semerre és gyakorlatilag semmilyen új információt nem tudtunk meg. Jó, persze a végén van egy „nagy csavar”, aminek meg kellett volna lepnie, de aki nem számított rá, az nem tudom hol élt eddig.
Tényleg semmi nem történt, semmivel nem lettünk okosabbak, semmi rejtély nem oldódott meg, csak annyi derült ki, hogy Emilia és Harag igazából még mindig házasok. Majd az egész második rész során azon szenvedtek, hogy folyamatosan izzott közöttük a levegő és a mágikus kapcsolat miatt folyton egymásra vetették volna magukat. Aztán mindig megálltak akkor, mikor épp jobban belemerültek volna a dologba. Hol egymásra másztak, hol nem, hol egymásra izgultak, hol nem, és ezt játszották végig a második könyvben. És nem azt mondom, hogy nem voltak jók a spicy jelenetek, hanem azt hogy a végére azért már kezdtem unni a dolgot. Az ég szerelmére, essetek már normálisan egymásnak és legyünk túl rajta.
Emilia és Harag
Úgy érzem az írónő nem gondolta át alaposan a könyv szerkezeti felépítését, mert ha így tett volna, akkor látta volna, hogy mennyire semmi nem történik itt igazából a folyamatosan túlfűtött hangulaton felül. De mivel egy fantasy könyvről van szó, elvártam volna több mágiát, több drámát (és most nem a sok erotikus dologra gondolok), nagyobb csavarokat, rejtélyeket, titkokat és leleplezéseket. Továbbra is tartom a véleményem, hogy olyan érzésem van ezzel a könyvsorozattal kapcsolatban, mintha az írónő minden a műfajra jellemző klisét összeszedett volna, hogy tuti legyen a siker, csak közben arra nem gondolt, hogy adjon hozzá valami pluszt és egyedit, ami kiemeli ezt a trilógiát a számtalan hasonszőrű társa közül. Nincs benne lélek, nincs benne egyediség, nincs benne szív.
A karakterekre ugyanezt tudom elmondani. Emilia és Harag vannak a legjobban kidolgozva, az írónő náluk még próbálkozik azzal, hogy kapjanak némi komplexitást, vagy hogy jobban megismerjük őket. De azért itt sem viszi túlzásba a dolgot. Persze forr a két főszereplőnk közt a levegő és az erotikus jeleneteket jó volt olvasni, ezt aláírom, de ezen felül azért egyikük se lett a kedvenc főszereplő párosom. Náluk ezerszer jobb főszereplők léteznek egyéb könyvekben ugyanezen műfajon belül. Tovább vezetve a dolgot, ha a két főszereplőnk ennyire felejthető, akkor gondolhatjátok milyen a többi karakter. Semmilyen. És ez most teljesen komoly. A Pokol másik hat hercegéről csak annyit tudunk amennyit az általuk képviselt bűn enged láttatni. Vagyis Irigység folyton irigy mindenre és mindenkire, Torkosság nem ismeri a mértéket semmiben és így tovább. Sajnálom a dolgot, mert így a folytatásban azt hittem valahogy jobban megismerjük a karaktereket, vagy jobban kidolgozza őket az írónő.
Az Átkozottak királysága erősen középszerű folytatása és erősen középszerű első résznek, és ha nem mondanék mást róla, akkor is mindent elmondtam volna ezzel az egy mondattal. Érződik ezen a részen a trilógiák középső részére jellemző „átmeneti jelleg”, vagyis alig történik valami és ami igen, az se valami emlékezetes vagy érdekes. Rengeteg túlfűtött jelenetet kapunk, mintha csakis ez lett volna a lényeg, és persze én is élveztem ezeket olvasni, de valamivel izgalmasabb történet és komplexebb karakterek szintén elfértek volna mellé. Na de sebaj, talán majd a harmadik rész végre elhozza amit várnék, talán a lezárás fog nagyot ütni. Meglátjuk.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése