Maxton Hall (A világ, ami elválaszt) 1. évad összegzés

Ha pisztolyt tartanának a fejemhez, se tudnám már megmondani, hogy fedeztem fel ezt a sorozatot. Talán Tiktok-on került velem szembe vagy Youtube-n, tényleg nem emlékszem már rá, de mikor megtudtam, hogy „ellenségekből szerelmesek” a központi történetszál és hogy tini elit iskolás sorozat, akkor kicsit olyan Elite vibe-t éreztem, így gondoltam, adok neki egy esélyt. Gyakorlatilag egy hétvégén ledaráltam a sorozatot kis túlzással egy lendülettel, és ebből máris sejtitek, hogy mennyire imádtam. Na, de először lássuk miről szól a történet.

Az okos, céltudatos és roppant szorgos Ruby, akinek legfőbb célja, hogy lehetőleg láthatatlanul és minden balhétól mentesen sikeresen elvégezze a Maxton Hall iskolát és bejusson utána az álom egyetemére, teljesen véletlenül egy olyan titokkal találja szembe magát, amitől aztán gyökeresen megváltozik az élete. James Beaufort a Maxton Hall legmenőbb, leggazdagabb és legjóképűbb fiúja szó szerint bármit megtenne, hogy rávegye Ruby-t, hogy tartsa a száját és ne mondja el senkinek azt a bizonyos titkot, aminek a lány véletlen lett a szemtanúja. James változatos és egyre gorombább módokon próbálja Ruby-t "elhallgattatni", Ruby-nak pedig igen hamar elege lesz a másikból. A kezdeti csatározásaik, szóváltásaik és előítéleteik után végül lassan rájönnek, hogy talán mégse olyan rossz ember a másik, mint amilyennek hitték. Ahogy pedig egyre inkább megismerik egymást, úgy lobban fel köztük a szikra.

A történet kiindulópontjáról legyen elég ennyi és innentől kezdve spoileresen folytatom. A sorozat Mona Kasten Maxton Hall trilógiájának első része, a Save me (Ments meg) alapján készült. Ha minden igaz az első évad az első könyvet fedi le és azért írom, hogy ha minden igaz, mert a könyveket én személy szerint nem olvastam, és még meg sem jelentek magyarul. (Elvileg hamarosan érkeznek majd magyarul, ha valakit esetleg érdekel.) Az első évad mindössze hat részből áll és ezek is csak alig 40 perces részek, így tényleg akár egy lendülettel meg lehet nézni az összeset, ha nagyon érdekli az embert. A Prime Video kínálatában található egyébként, szinkronnal, felirattal, ki hogy akarja nézni.

Ruby és James

Kérdezhetnétek teljes joggal, hogy mégis miért tetszett nekem ennyire ez a sorozat, mikor az eddigi leírása alapján pont olyannak tűnik mint bármely másik tini sorozat a világon. Nem fogok hazudni, megkapjuk a világ összes kliséjét és minden fordulatot, amit csak egy tini sorozatban el tudtok képzelni. Maga történet elég kiszámítható, szinte mindig lehet előre tudni mi fog és mikor történni. Láttuk már ezerszer. Ezen a téren tehát nem mutat semmi újdonságot.

De akkor mi fogott meg engem benne? Sokat kellett azon gondolkoznom, hogy fogalmazzam meg és írjam le, és végül arra jutottam, hogy azért olyan szerethető ez a sorozat mert van lelke. Igen, van lelke. Egyrészt maguk a főbb karakterek szerintem jól lettek megírva és összerakva, és az pedig csak plusz pont, hogy a színészek milyen remekül hozzák azt, amit kell. Nem írtam még, de egyébként egy német sorozatról van szó, többnyire ismeretlen német színészekkel, de szerintem mindenki kihozta a szerepéből a maximumot amit ki lehetett. Én a három főszereplőnek, Ruby-t, James-t és Lydia-t számítom, mert ők kapták a legtöbb műsoridőt, róluk tudhattunk meg a legtöbbet, ők voltak azok a karakterek, akik a leginkább mozgatták és alakították az eseményeket.

Ruby ugyebár teljesen más világból, háttérből és családból érkezik, mint a Beaufort ikrek, James és Lydia. Máshonnan származnak, más világban nőttek fel, így teljesen más emberek lettek, más és más problémákkal és gondokkal. A sorozat szinte tökéletes pontossággal állította szembe egymással Ruby és James világát és családját. Persze itt a szokásos klisé, hogy a normál „szegény” háttérből származó Ruby legalább egy boldog és szeretetteljes családból érkezett, míg James családja vagyonos és olyan gazdagok, mint a királyi család, miközben a szülei ridegek, merevek, kontrollmániásak és mindent előre eldöntöttek a gyerekeik jövőjével kapcsolatban. James és Lydia egy vagyonos, privilégiumokkal és előjogokkal teli családból származnak, mindenük meg van és annál is több minden, ennek ellenére mégis boldogtalanok, elveszettek az életben, azt sem tudják, mit akarnak magukkal kezdeni és hogy milyen jövőt szeretnének. Főleg az apjukkal bonyolult az ikreknek kapcsolata persze más okokból, bár egy ilyen rideg és érzéketlen emberrel nem csoda, hogy egyikük se jön ki valami jól.

Ruby és James oldalának is megvannak a maga drámái, nehézségei és kihívásai, és a sorozat ezt szépen szembe tudta egymással állítani. Ruby és James kezdetben ki nem állhatják egymást és a másik puszta látványától a falra tudnának mászni, de ahogy néhány esemény hatására kénytelenek egymást jobban megismerni, rájönnek, hogy a másik mégse olyan rossz ember, mint aminek hitték és természetesen romantikus kapcsolat szövődik köztük. Persze a kapcsolatuk alakulása során ismét megkaptuk a szokásos kliséket, félreértéseket, mondhatni ugyanazokat a köröket futottuk le, mint minden tini sorozatban, de a két főszerepet játszó színész között annyira izzik a kémia és annyira remekek együtt, hogy a sok klisé ellenére öröm volt őket nézni. Főleg azokat a jeleneteket bírtam nagyon, mikor Ruby mindig elég keményen, néha a bunkóság határait súrolva kiosztotta Jamest. Ruby és James között végig izzott a levegő és imádtam a párosukat.

Aztán meg szerettem volna még említeni James és Lydia testvéri kapcsolatának ábrázolását is, mert ez volt a másik, ami nagyon tetszett a sorozatban. Egyrészt imádják egymást és bármit megtennének a másikért, de azért ott van köztük a féltékenység és a lenézés is. Hisz Lydia nem csoda, hogy féltékeny a bátyjára, amikor az apjuk mindig Jamest helyezte az előtérbe és a lányáról gyakorlatilag tudomást sem vesz. James pedig habár mindig védi Lydia-t és mindenben igyekszik mellette állni, de azért benne van egy kis lenézés a húga irányába, aki folyton bajba sodorja magát és akit folyton meg kell valahogy menteni.

Hisz a fő konfliktus is abból indult ki, hogy Lydia ugyebár az egyik Maxton Hall-os tanárral jött össze és Ruby szemtanúja lett az enyelgésüknek, amikor azt nem kellett volna látnia. Lydia és Mr. Sutton kapcsolata szintén érdekes és morális kérdéseket is felvet ugyebár, és lehet ezért most valaki meg fog kövezni, de szerintem ők szintén nagyon aranyosak voltak együtt. És az utolsó dolog, ami mindenképp fő pozitívum számomra, hogy a történet mesélése váltott nézőpontból folyik, így jobban beleláthatunk mindkét oldal világába. Ruby és James mindketten megosztják velünk a gondolataikat a sorozat folyamán, amitől még jobban megismerhetjük a két főszereplőt, gondolataikat, céljaikat, vágyaikat és érzéseiket, hogy mit miért csinálnak és mi motiválja őket.

Láthatjátok hát, hogy igazából semmi újdonság, semmi olyan, amit ne kaptunk már volna meg korábban párszor, de mégis engem teljesen levett a lábamról ez a sorozat. Imádtam az elejétől a végéig. Rövid, tömör, de roppant szórakoztató, talán ez is az egyik nagy előnye, hogy nem húzták szét a sztorit jobban, hanem mindössze hat részbe tömörítették, és ez épp elég volt így az első felvonásra. Olyan nagy siker lett az első évad, hogy már forog a második, ami valószínűleg jövőre várható, gondolom a trilógia második részét fedi majd le. Kíváncsi vagyok, hogy a folytatás milyen lesz és hogy sikerül-e megismételni ezt a varázst, amit az első évadban össze tudtak hozni a készítők és a színészek. Meglátjuk.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Marissa Meyer: Winter (Holdbéli krónikák 4.)

Fülszöveg:

Még a jövőben is egységben az erő…

Luna népe rajong a bájos, kedves Winter hercegnőért, és csodálják a kecsességét. Szépségét még az arcát csúfító sebek ellenére is lenyűgözőbbnek tartják, mint a mostohaanyjáét, Levana királynőét.

Winter megveti a mostohaanyját, és tudja, hogy Levana sosem fogadná el a gyerekkori barátja, a jóképű palotaőr Jacin iránt táplált érzelmeit. De Winter nem olyan gyenge, mint amilyennek Levana hiszi, már évek óta dacol a mostohaanyja kívánságaival. A kiborg műszerésszel, Cinderrel és a társaival akár még egy lázadást is képes kirobbantani, hogy megnyerje a túl régóta dúló háborút. De talán mindent elveszítenek…

Legyőzheti-e Cinder, Scarlet, Cress és Winter a gonosz űrbéli királynőt, hogy aztán boldogan éljenek, míg meg nem halnak? Nem az a mese, amire emlékszel. De az biztos, hogy sosem felejted el!

Egyelőre még mindig azon az elven haladok tovább, hogy a megkezdett könyvsorozataimat kellene befejezni, ahogy csak tudom, így nem volt kérdés, hogy megint eszerint fogok könyvet választani. A Holdbéli krónikák harmadik részét nem olyan régen olvastam és mivel nagyon érdekelt a lezárás, így tudtam, hogy most az utolsó részt kell a kezembe vennem, ami a Winter címet kapta.

A történet ott folytatódik ahol abbamaradt, az összeállt csapat tovább dolgozik Levana holdbéli uralmának megdöntése érdekében és azért, hogy a jogos trónörököst, Cindert hatalomra juttassák. Míg a sorozat elején kevés szereplős történetként indult a sztori, addig könyvről könyvre új és új karakterek jelentek meg és mindannyian fontos részét képezték a fő történetnek és ahhoz is mindannyian hozzájárultak, hogy segítsék Cinder harcát. Az egyik legnagyobb pozitívum, hogy egyik karakter sem felesleges, mindenkinek meg van a maga szerepe és „haszna” és hogy miért kellett a történetbe. Ha ez pedig nem lenne elég, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a karakterek mindannyian remekek a maguk módján, a négy főszereplő páros pedig egyszerűen imádnivaló.

Szerencsére az utolsó részben elég gyorsan beindult a történet, és nem kellett tovább húzni az időt, nem kaptunk felesleges mellékszálakat. Jól is tette ezt az írónő, mert sok mindent kellett megmagyarázni és elvarrni, de ennek maradéktalanul eleget tett Meyer. A fő történetszálon Cinder és a nagy csapat egy csellel jut el a Lunára, hogy ott Levana szülőföldjén csapjanak le a nőre és hogy a saját népe segítségével lázadást szítva döntsék meg a hatalmát. Cinder pedig az elveszett holdbéli hercegnőként igyekszik saját személyében egy jobb alternatívát ajánlani a népnek Levana helyett.

Winter

A fő történetszálon felül aztán több szálon ágazott szét a történet, hogy a végére ezek mind egybeérjenek. Azért volt szükség arra, hogy szétváljanak a karakterek, mert mindenkinek meg volt a saját feladata, a saját felelőssége és igazán jó volt látni, hogy mindannyian, de tényleg mindannyian tettek valamit azért, hogy Levana-t végül sikerüljön legyőzni. Persze volt aki nagyobb szerepet játszott mindenben, volt aki kisebbet, de valamilyen módon mindenki hozzájárult a könyv végi sikeres harchoz és ahhoz, hogy Levana végül megkapta ami neki járt.

Új karakterekként mint ahogy a címből kiderül Winter hercegnőt és Jacint kapjuk, akik valójában nem teljesen új karakterek, de most jutottak nagyobb reflektorfényhez a korábbiakhoz képest. Winter karaktere a Hófehérke mesén alapszik így annak számos eleme visszaköszön ebben a könyvben az ő történetszálukon persze modernebb és sokkal kalandosabb tálalásban. Winter viszont maga egy teljesen más típusú női karakter, mint Cinder, Scarlet vagy épp Cress, náluk sokkal passzívabb, csendesebb, nem egy harcos és nem egy nagy szószóló típus. Mégis Winter szintén erős karakter a maga módján, ő nőiesen erősen karakter, hisz a kedvességével, bájával, jó szándékával és segítőkészségével nyeri meg magának az embereket. Jacin pedig épp a tökéletes társ mellé, a fiú aki mindig védelmezi őt, aki bármit megtenne érte, és aki mindennél jobban imádja. Nagyon édesek voltak együtt, jobb szót nem tudnék rá mondani.

A többi párosról se szeretnék megfeledkezni, mert végül mindannyian révbe értek, és egymásra találtak. Scarlett és Farkas régóta együtt vannak már ugyebár, így náluk inkább csak új problémákkal kellett megküzdeniük, de továbbra se állhatott semmi kettejük közé. Cinder és Kai egészen a végéig kerülgették egymást, aminek tényleg megértettem az okát, de mégis rossz volt látni, hogy még mindig nem lehettek valójában együtt. Igen, más-más dolguk volt, máshogy kellett harcolniuk Levana ellen, más irányba vitte őket az útjuk, így képtelenség lett volna folyton együtt lenniük, de én azért hiányoltam egy kicsivel több romantikát tőlük.

Cress és Thorne történetszála végül is nem volt rossz, nem azt akarom mondani, hogy nem tetszett, csak kezdtem úgy érezni, hogy az írónő már szinte erőltetetten húzza az időt, hogy mikor jönnek végre össze őket ketten. Mikor a nem tudom hányadik bénázást és félreértést kellett olvasnom velük kapcsolatban, akkor néha majdnem elvesztettem már a türelmem és hangosan itt motyogtam magamban, hogy mit bénáznak már megint. Kezdett kissé szappanoperás jellege lenni a dolognak, így a végén mikor végre összejöttek, akkor csak egy fáradt sóhajt tudtam kipréselni magamból.

Fent balról: Kai, Cinder és Scarlet, Farkas

Alul balról: Throne, Cress és Jacin, Winter

Külön örültem annak, hogy ez az utolsó rész végig Lunán játszódott, mert épp ideje volt, hogy több mindent megtudjunk és jobban megismerhessük Lunát, a helyet ahonnan Levana és Cinder származott. Sok mindent megtudtunk a Luna felépítéséről, rendszeréről, lakóiról és az egész ottani helyzetről, amit érdekes volt olvasni. Az írónő próbálkozott azzal, hogy kicsit szimpatikusabbá tegye Levana karakterét így a végére és hogy kapjunk némi magyarázatot arra, hogy Levana miért olyan, amilyen és hogy vált belőle ilyen megkeseredett és hataloméhes rémes perszóna. Csak sajnos a magyarázatokat és okokat nem tudtam komolyan venni, számomra akkor sem lett több egy kegyetlen szépségmániás ostoba nőnél, aki erőszakkal akarta magánál tartani a hatalmat, megszerezni a holdlakók és az emberek szeretetét és bárkit kegyetlenül elsöpörni aki az útjába merészelt állni.

Mint egy könyvsorozat utolsó felvonása remek lett ez a rész, végig kalandos és izgalmas volt a történet, több szálon futottak az események, több karakter nézőpontján keresztül és a legjobb az volt ebben, hogy mindenkinek meg volt a maga szerepe és célja, senkit se tudnék mondani, aki felesleges lett volna ebben a történetben. A karaktereket még mindig imádom, mind a négy páros remek és aranyos, mindannyian mások, de egyformán érdekesek és szerethetőek. Wintert és Jacint talán kicsit gyengébb karaktereknek érzem a másik három pároshoz képest, de ők legalább hoztak valami újdonságot és valami mást mutattak, amit eddig még nem láttunk. A Holdbéli krónikák könyvsorozat tényleg egy remek olvasmány, én nagyon szerettem az elejétől egészen a végéig. A sajátos, mesésen sci-fis modern stílusa, a remek karakterei és a kalandos történet mind-mind megadja egy remek sztori vázát. Szívből ajánlom bárkinek a teljes könyvsorozatot. A Könyvmolyképző kiadónak pedig még egyszer hálás köszönet, hogy nem hagyta elveszni ezt a sorozatot, hanem újra kiadták az elejétől kezdve az utolsó könyvig.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marissa-meyer-winter

Értékelés: 5/5

Interview with the vampire (Interjú a vámpírral) 2. évad összegzés

                              

Teljesen váratlanul kaptuk meg idén az Interjú a vámpírral sorozat második évadát, aminek persze nagyon örültem. Lehet, hogy csak nekem volt újdonság a dolog, de mikor megláttam, hogy idén nyáron érkezik a folytatás, akkor tudtam, hogy nekem ezt mielőbb látnom kell. Mivel tudtam, hogy a hétről-hétre nézés nálam nem válik be és egyben akarom majd letolni a teljes évadot, így megvártam míg kijön az összes rész és utána néztem meg. Nem csak egyszer, hanem kétszer is, mert kétszer látnom kellett egymás után, hogy normális kritikát tudjak írni róla. A második évad nyolc részt kapott, én felirattal néztem, és most hogy a bevezetőn túl vagyunk, térjünk rá, hogy tetszett az új évad.

A sorozat második évada Anne Rice Vámpírkrónikák könyvsorozatának első része, az Interjú a vámpírral című könyv második felét fedi le. Olvastam a könyvet és láttam a filmet, így tudtam mi fog itt történni, viszont arra kíváncsi voltam, hogy a sorozatban hogyan változtatják meg a dolgokat és hogy mennyivel lesz más a „könyves alapanyaghoz” képest. Már az első évadban kaptunk elég sok változtatást így a történetben előrehaladva még több várható. Hogy ez jó dolog vagy rossz, azt mindenki döntse el maga.

Aki ismeri a történetet az pontosan tudta, hogy mit fogunk a második évadban kapni. Megmondom őszintén a legnagyobb félelmem az volt, hogy Lestat hiányával mennyire válik unalmassá a sorozat, vagy ha Lestat nem tűnik fel a színen, akkor mivel fogják feldobni a készítők a sztorit. Szerencsére maguk a készítők is érezték, hogy Lestat nélkül ez nem működhetne úgy ahogy szeretnék, így minden kreativitásukat bevetve és szinte vért izzadva jobbnál jobb módokon oldották meg, hogy Lestat-ot senkinek se kelljen most se nélkülöznie. Louis képzeleg Lestat-ról, kapunk visszaemlékezéseket Lestat-ról, és az évad végére Lestat visszatér normál valójában, így habár az első évadhoz képest jelentősen kevesebbet szerepelt, mégse kellett sokat nélkülöznünk őt. Ezért pedig iszonyat nagy hála az íróknak.

Louis és Claudia ugyebár Európába megy, hogy más vámpírok után kutasson, mert hiszik, hogy nem ők az egyetlenek és úgyis találkozni fognak valakivel. Aztán Párizsban összefutnak a párizsi klánnal, megtudjuk hogyan ismerkedtek meg Armanddal, hogy próbáltak boldogulni a városban, miközben Claudia igyekezett beilleszkedni a klán tagjai közé, Louis pedig egyre nagyobb vonzalmat kezd érezni Armand iránt. Aztán persze a kezdeti öröm hamar tragédiába fullad és kiderül, hogy Lestatnak végig igaza volt. A többi európai vámpír rossz és kegyetlen és itt éri el a tragikus vég Louist és Claudia-t.

Claudia szerepében ebben az évadban egy új színésznőt láthatunk, hogy ez miért volt így, az teljesen irreleváns számomra, mert így se sikerült megszeretnem Claudia-t. Az már az első évadban világos volt, hogy Claudia karakterét és a karakterének tragédiáját teljesen kifacsarták a sorozatban, (erről az első évados kritikámban írtam bővebben), így továbbra sem tudtam megkedvelni és átérezni a fájdalmát és a szenvedését. Talán az egyetlen dolog, amiért sajnáltam, hogy abban végül is igaza volt, hogy sosem volt igazi otthona, sosem szerette őt senki igazán, és éppen ezért keresett kétségbeesetten egy helyet, ahol szeretik és elfogadják olyannak, amilyen. Szegény mindig csak egy bábú volt Lestat és Louis kapcsolatában, akit dróton rángattak össze – vissza épp ahogy szükségük volt rá. De azért se akadtam fent és most sem fogok sokáig róla beszélni, mert Claudia elég hamar távozik a történetből, így nem kell őt sokáig elviselni.

A jelenben pedig tovább folytatódik az interjú, Daniel immár nem csak Louist, hanem Louist és Armand-ot kérdezgeti tovább. Innentől kezdve Armand hivatalosan az interjú résztvevőjévé válik, és ha eddig nem lett volna világos, akkor most már teljesen az, hogy ez a nagy boldognak tűnő kapcsolat kettejük között, korántsem olyan tökéletes. Visszatekintve Armand eddig se nagyon hagyta, hogy Louis nyugodtan interjút adhasson, végig ott figyelte őket és kémkedett utánuk, és csak nem bírta ki a végén, hogy bele ne szóljon. Daniel átlát Armand-on és az elejétől fogva sejti, hogy Armand titkol valamit és manipulálni próbálja az eseményeket körülöttük, a végén pedig kiderül, hogy ez valóban így van. Fokozatosan derülnek ki újabb és újabb titkok a múltból és hogy Armand hogyan mesterkedett mindenki háta mögött. Mivel én ismertem a sztorit, így tudtam, hogy mi szerepe volt Claudia halálában és minden azzal kapcsolatos eseményben, csak azt nem tudtam, hogy a sorozatban ezt hogyan fogják átdolgozni és átírni, hogy stimmeljenek az idővonalak és a megváltozott idősíkok.

Külön érdekes volt látni, hogy amíg az évad elején dúl a „szerelem” Louis és Armand közt, egymáshoz bújva, mosolyogva és szoros közelségben adják az interjút Daniel-nek, ahogy haladunk előre az eseményekkel, ahogy derülnek ki Armand és Louis titkai, úgy kerülnek egyre távolabb egymástól. A végére már az asztal két végében egymással szemben beszélgetnek, mintha ellenfelek lennének vagy két ellentétes oldalon állnának. Daniel pedig mindent megtesz, hogy az igazság mélyére ásson és hogy mindent kiderítsen és azért is, hogy leleplezze Armand-ot. Félelmet nem ismerve szól be nekik, ugratja őket és kutat a lelkük mélyén, hogy mindent a felszínre hozzon. Az idős szarkasztikus és nagyszájú Daniel továbbra is telitalálat, az egyik legjobb módosítás a könyvekhez képest. Bírtam ahogy továbbra is osztotta néha a vámpír párost és amilyen fejeket vágott néha rájuk.

Nagy meglepetésemre kaptunk egy kis Armand visszaemlékezést, aminek persze nagy részét erős fenntartásokkal kell kezelni, hisz mind tudjuk, hogy vámpírjaink nem a legmegbízhatóbb narrátorok, ez pedig Armand-ra különösképpen igaz. Mikor azt mesélte, hogy ismerte meg Lestat és hogy lettek „jóban”, nos annak csak a megismerkedés része az igaz, a többi nem és ezt nyugodtan kijelenthetjük, ha valaki esetleg nem tudta volna. Lestat és Armand közt mindig egy nagyon komplikált kapcsolat volt, ez nem kérdés, én imádtam a könyvekben a dinamikájukat, de őrülten sose voltak szerelmesek, ezt engedjük is el. Inkább ilyen „gyűlölve-szeretlek sötét testvérem” módon álltak egymáshoz, amiben általában több volt a gyűlölet, mint a szeretet.

Az évad végére szerintem kivétel nélkül mindenki meggyűlölte Armand-ot, még az is, aki korábban némi szimpátiát érzett iránta. Mindezt tökéletesen megértem, mert itt még tényleg Armand az úgynevezett gonosztevő a történetben. De mivel nekem Lestat és Armand a két kedvenc karakterem a Vámpírkrónikák könyvekből, és mivel pontosan tudom, hogy Armand egy sokkal komplexebb karakter annál, amit eddig láttunk belőle és még mindig imádom. Mostanra sikerült megszoknom a sorozatos Armand-ot és igyekszem nem bosszankodni azon, hogy neki is elég jelentős módon megváltoztatták a karakterét, korát és a hátterét, mert ezek ellenére igenis sikerült megragadni Armand karakterének legfőbb esszenciáját. Armand-ról és Lestat-ról, mint karakterekről hosszú oldalakon keresztül tudnék értekezni, de nem fogok, ne aggódjatok, mert nem ez most a lényeg.

Az évad első részét kövezzetek meg, de teljesen feleslegesnek tartom, nyugodtan kezdődhetett volna ott a történet, hogy Louis és Claudia Párizsba érkeznek. Viszont a második résztől kezdve az utolsóig végig remek lett a második évad. A kedvenc részeim természetesen a harmadik, mikor Armand mesél a Lestat-tal való megismerkedéséről, az ötödik, mikor az első interjún történtek újra megelevenednek és megkapjuk a nagyon aranyos fiatal Danielt, valamint az utolsó kettő rész. A hetedik rész ugyebár teljes egészében a tárgyalást fedi le, amire értem miért volt szükség és miért kapott ilyen nagy hangsúlyt, ám kövezzetek meg, ha akartok, de nekem maga a tárgyalás túlságosan el lett nyújtva. Azt sem bántam volna, ha nem arról szól az egész rész. Ismétlem, értem mi célból írták így meg a készítők, de nekem akkor is túl hosszú lett és azt se bántam volna, ha nem kell újra végighallgatnom azt ami az első évadban történt. A tárgyalás idején tért vissza Lestat, és amit ott lenyomott alakítást, azt persze semmi sem tudja túlszárnyalni. Hatásos és emlékezetes visszatérés.

Itt kanyarodnék rá az egyetlen negatívumra, amit mindenképp meg kell említenem. A könyvekben teljesen máshogy van maga az egész tárgyalás, Claudia és Madeline kivégzése és Lestat tanúskodása. Itt a sorozatban nem teljesen jött át nekem, hogy Lestat miért tért vissza Párizsba, hogy tanúskodjon ellenük. Armand mivel vette rá? Mert míg a könyvekben Lestat egy roncs ugyebár azért, mert kétszer is próbálták megölni, és csakis azért tér vissza Párizsba, hogy minden büszkeségét lenyelve Armand segítségét kérje, a vérét, hogy gyorsabban meggyógyulhasson és rendbe jöjjön. Armand pedig kihasználva az alkalmat és hogy bosszút akar állni Lestat-on, mert az korábban többször elutasította őt, megígéri, hogy ad neki a véréből, ha tanúskodik Claudia ellen. Persze Armand átveri és utána nem segít Lestat-nak, de a könyvekben így meg van Lestat oka minderre.

A sorozatban miért is jött vissza tanúskodni? Bosszúból? Ez baromság, mert Lestat igazából soha sem akarta sem Louis, sem Claudia halálát. Ráadásul a sorozatban elég hamar helyrejött, így végül elég könnyen túlélte az ellene elkövetett merényletet. Meg Lestat amúgy se az a bosszúálló típus ugyebár. Hogy magát mentse amiért ő is áthágta a nagy szabályokat Claudia megteremtésével? Szintén baromság, mert Lestat sosem követte a szabályokat, és sosem érdekelte ki mit mond neki. Miért érdekelte volna, hogy mit gondol róla a párizsi klán? Nem értem tehát a dolgot jelenleg, de ha erre később kapunk egy magyarázatot, akkor visszaszívom mindent szavamat. Ha nem lesz normálisan megmagyarázva, akkor viszont tényleg nem értem a dolgot és elég nagy bakinak tartom, ahogy mindezt a sorozatban megoldották.

Az utolsó rész nagyon meghatóra és érzelmesre sikeredett, és mikor minden titok kiderült, és minden a helyére került, akkor öröm volt nézni az egészet. Külön tetszettek az apró utalások az egész évad folyamán arra vonatkozóan, hogy mi minden várható a folytatásban. Nagyot néztem mikor kaptunk egy kis Nicki felbukkanást a visszaemlékezés révén, örültem a Mariusra és Magnusra való utalásoknak, elégedetten mosolyogtam, mikor Akasha neve elhangzott és vidáman bólogattam, mikor megjelent a Talamasca és Raglan James, aki ugyebár később még nagy bajt fog kavarni nekünk. Nem sokat láthattunk belőlük, de a folytatásban mind benne lesznek elvileg.

Mert hogy időközben berendelték a sorozat harmadik évadát, tehát biztos lesz folytatás, aminek mint mindenki én is nagyon örülök. A harmadik évad a Lestat, a vámpír könyvet dolgozza fel, vagyis megkapjuk Lestat-ot narrátornak és végre megismerhetjük az igazi „Kópé királyfit”, és hogy Lestat mennyire remek karakter a maga módján. Alig várom és bízzatok bennem, ennek a narrátor váltásnak mindenki fog örülni. Lestat sokkal szórakoztatóbb, mint Louis. Kíváncsi vagyok, hogy fogják megoldani ezt a Lestat elmeséli az életét dolgot, mert a könyvben ugyebár válaszul Louis könyvére, Lestat szintén ír egy sajátot. Örülnék neki ha a sorozatban majd mondjuk az immár vámpírrá vált Daniel környékezné meg a rocksztárként híressé vált Lestat-ot, hogy adjon neki interjút és mesélje el az ő verzióját mindenről. Daniel amúgy is egy nagy Lestat imádó, szóval szerintem igen érdekes lenne ez az interjú, ha engem kérdeztek.

Ha minden igaz a harmadik évadban érkezni fog Nicki (ő ugyebár szerepelt már keveset visszaemlékezésben), Marius, Gabrielle és Akasha és én alig várom, hogy végre Lestat könyve kapjon egy hiteles és érdemes adaptációt. (A Kárhozottak királynője című filmet inkább hagyjuk, mert az csak nyomokban tartalmazta a könyvek eseményeit, én inkább próbálok megfeledkezni róla.) Nem tehetünk mást csak várunk, szerintem 2026-nál hamarabb biztos nem jön ki a harmadik évad. De itt a hosszú várakozás mindenért kárpótolni fog minket, mert abban teljesen biztos vagyok, hogy a harmadik évad nagyot fog szólni. Alig várom.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Bridgerton (A Bridgerton család) 3. évad összegzés

 

Idén hozta el nekünk a Netflix a Bridgerton sorozat legfrissebb harmadik évadát, amit ki tudja milyen indíttatásból, de két részletben kaptunk meg. Az első négy rész májusban jelent meg, a második négy rész pedig júniusban, én pedig úgy voltam vele, hogy megvárom a teljes évadot és inkább egyben írok róla. A harmadik évad megbontva Julia Quinn könyveinek sorát, nem a harmadik könyvet adaptálta, hanem megcserélve a kettő sorrendjét, előre hozták a negyedik könyvet, ami a Mr. Bridgerton csábítása címen fut. Így most Colin és Penelope történetét kaptuk meg. Hogy ez jó döntés volt-e vagy sem, az csak nézőpont kérdése, de nézhetjük úgyis, hogy igazából mindegy. Ismét 8 részes évadot kaptunk a szokásokhoz híven. De lássuk is miről szólt a történet.

A negyedik könyv fülszövege így a harmadik évad rövid leírása:

Mindenki tudja, hogy Colin Bridgerton a legelbűvölőbb férfi egész Londonban.

LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA,

1824. március

Penelope Featherington titokban imádta legjobb barátnője bátyját, már… nos, már egy örökkévalóságnak tűnő ideje. Miután fél életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta Colin Bridgertont, azt hiszi, mindent tud róla, mígnem véletlenül megismeri a férfi legféltettebb titkát…

Colin Bridgertonnak elege van abból, hogy a társaság csak üres fejű szépfiúnak tartja, elege van az élet soha véget nem érő egyhangúságából és legfőképp elege van abból, hogy mindenki folyton a hírhedt pletykalapszerző Lady Whistledownnal foglalkozik, aki soha egyetlen lapszámban sem hagyja őt említés nélkül. De amikor Colin hazatér külföldi útjáról Londonba, rájön, hogy életében már semmi sem ugyanaz, mint volt… különösen Penelope Featherington változott meg.

Az évad fő történetszálában tehát Penelope és Colin egymásra találásának lehetünk szemtanúi, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást, akik régóta barátok, és ahol Penelope szinte megismerkedésünk pillanatától kezdve epekedik Colin után, míg Colin mindig csak jó barátként, szinte húgaként tekintett a lányra. Az évad könyves toposza tehát a „barátokból szerelmesek”. Ha jól csinálják meg akkor ez is tud jól elsülni és igenis izgalmas sztorit lehet belőle kihozni, csak ez sajnos itt nem sikerült. Szeretném elismételni, hogy a könyveket nem olvastam, én csakis a sorozatban történtekre alapozom a véleményemet és ami itt a harmadik évadban történt Colin és Penelope között azt egyszerűen sokszor fájdalmas volt nézni.

Penelope-val nincs gondom, őt meg tudtuk ismerni, két évadon keresztül ismerhettük meg ezelőtt a karakterét, vágyait, céljait, nehézségeit, családjával való kapcsolatát, na és persze a kis titkos életét, hogy ő maga Lady Whistledown. Penelope tehát egy jól kidolgozott karakter, egy kis nebántsvirág, aki mivel nem tud beilleszkedni az őt körülvevő társadalomba, így a háttérből próbál a társadalom részévé válna a pletykalapja révén. Egy tipikus „kitaszított” és meg nem értett karakter, aki okos nőként próbál boldogulni a korban, ahol a nők nem lehetnek okosak, és ahol csakis a külcsín és a csillogás a legfontosabb.

Vele ellentétben ott van Colin, aki… Most kövezzetek meg, de Colin a sorozatban számomra egy nagy szürkeség, egy láthatatlan és ismeretlen halmaz, akiről semmit nem tudok azon kívül, hogy sokat utazik. Hogy kissé naiv fiatal volt, aki később pedig indokolatlan és abszolút szükségtelen módon próbálja magát majd szoknyavadásznak eladni. Csak sajnos teljesen karakteridegen volt tőle ez a lépés, ezért se értette senki, hogy mi volt ez a harmadik évad elejei Colin „kurvázik és egyebek” fordulat, ami annyira nem illet a korábbi két évados Colinhoz, hogy csak fogtam a fejem, hogy mi a fenét gondoltak az írók.

Ha mindez nem lenne elég, nem csak Colin nem tudja, hogy akkor most ki ő valójában, de mi nézők sem, mert szinte az egész évadban nem mutat semmit meg magából, amitől igazán közel kerülhetne a nézők szívéhez, mint az évad férfi főszereplője. Csak áll ott szépen felöltözve és jóképűen Pen mellett, mint valami biodíszlet. (Ezt a megfogalmazást egy másik kritikában olvastam, és tökéletesen egyet tudok érteni vele.) Ha mindez nem lenne elég, mikor kiderül számára hogy Pen maga Lady Whistledown, akkor is csak az a legnagyobb baja, hogy rájön, Pen sokkal okosabb és sikeresebb nála, így féltékenykedni kezd a lányra, mint valami óvodás. Egyenesen ellenszenves volt számomra Colin ebben az évadban, amit nagyon sajnálok, mert korábban ígéretes karakternek tűnt.

Amit még mindenképp meg szeretnék említeni a főszereplő párosunkról, hogy ahhoz képest, hogy ez az ő évaduk lenne, mondhatjuk majdnem, hogy néha olyan volt, mintha nem is rajtuk lett volna itt a fő fókusz, nagyon sok mellékszereplő nagyobb teret és több játékidőt kapott, így Penelope és Colin egymásra találása túl gyors, erőltetett és indokolatlan lett. Colin eddig mindig csak barátként és húgaként tekintett Pen-re, és most egyszer megcsókolják egymást, és máris belehabarodik a lányba? Hogy mi van? Ennél a résznél csak fogtam a fejem, hogy ez most komoly? Aztán jött a szokásos szerelmi háromszög, amikor végre Pen talál egy alkalmas férjjelöltet, akkor Colin rájön, hogy talán mégse kellene elveszíteni Pent, mert hogy tényleg nagyon szerelmes belé. Csak egy csóktól ilyen halálosan szerelmes lett? Számomra ez teljesen hihetetlen és ne próbálja nekem senki bemesélni, hogy ennek így volt bármi értelme.

A „barátokból szerelmesek” toposznak épp az lehet a varázsa, ahogy a korábbi barátok váratlanul felfedezik, hogy többet éreznek a másik iránt. Bénáznak, próbálkoznak, szerencsétlenkednek, lassan és fokozatosan éled fel a vágy, hogy ebből valami több lehet. Nem ilyen váratlanul gyors módon történik mindez. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy én semmilyen szexuális feszültséget vagy kémiát nem éreztem a páros között, nem is értem mit néztek azok, akik szerint nagyon jó kémia volt köztük. A fő történetszál számomra tehát elsietett, irreális és fájón összecsapott lett, sokkal több Colin és Pen jelenetet kellett volna kapnunk és nem a sok mellékszereplőre pazarolni az időt. Talán ez az évad legnagyobb hibája.

És csak hogy érezzétek nem túlzok, szeretném felsorolni, mi minden más történik még ebben az évadban:

- Fransesca szintén debütál és elkezd férjet keresni, csakhogy ő inkább letudnivaló kötelességként tekint erre az egészre, így egy logikus és egyszerű házasságot keres. Persze hogy a hozzá hasonlóan csendes, introvertált és visszafogott John-ban találja meg maga számára a kiváló jelöltet, és némi roppant szórakoztató bénázás, „néma társalgás” és kellemetlen helyzet után végre megtalálják az egymáshoz vezető utat. Komolyan mondom, mikor ezt írom, de szerintem az ő szerelmi száluk talán jobban meg lett írva, mint a főszereplő párosunké, pedig ezek ketten alig pár szót szóltak egymáshoz, mégis sokkal hihetőbb volt az egész történetük. Ami Francesca történetének a végén lévő fordulatot illeti, én inkább nem nyilatkoznék a témában most, meg szeretném várni, mit hoznak ki az írók ebből a hatalmas változtatásból, mert akár jól elsülhet a dolog. Aki pedig meglepődött azon, hogy a meleg történetszálak megjelentek a sorozatban, az nem tudom hol élt idáig, inkább az volt a fura, hogy eddig ilyesmi nem történt.

- Eloise és Pen még mindig haragban vannak és Eloise ebben az évadban a korábbi nagy ellenség Cressidával barátkozva kezd el Pen ellen áskálódni. Tényleg nem értem, mit gondoltak az írók, de most kaptunk egy olyan Eloise-t, aki korábban egyenesen szembeköpte volna magát. Mintha egy totálisan más karakter lett volna. Eloise roppant irritáló és üntivaló volt az évadban, ki nem állhattam és akárhányszor megjelent és kavarta a sz*rt és elkezdett nyivákolni, akkor esküszöm képen töröltem volna.

- Az előzővel párhuzamban Cressida sokkal nagyobb szerepet kapott most mint az eddigiek során, jobban megismerhettük a családi hátterét, a múltját, hogy miért lett olyan, amilyen és engem lepett meg a legjobban, de Cressida kezdett igazán komplex és szerethető karakterré válni. Nem azt mondom, hogy jó ember, mert nem az, most is csinált olyan dolgokat, amitől Eloise-hez hasonlóan megérdemelt volna egy-két sallert, de legalább komplex karakterré tették, akit érdekes volt nézni.

- Nagy kedvencem Benedict sem hazudtolta meg önmagát, bár szegény karakterrel az írók nem tudnak mást kezdeni, minthogy megint összekavart valakivel és élvezte a gondtalan és szabad agglegény életét. Annyi újítás azért belefért, hogy most nem egy nővel kavart össze, vagyis nem csak egy nővel, hanem egy férfival szintén, és megkaptuk a biszexuális Benedict-et, ami nem értem miért lepett meg bárkit, mikor erre korábban voltak már utalások. Abszolút illik ez a változtatás Benedict karakteréhez, jobban mint bárki más esetében.

- A Mondrich családot még mindig nem bírjuk elengedni, akik tovább haladnak feljebb a ranglétrán, és hirtelen nemesi rangra emelkednek kissé bugyuta módon, de a történelmi hűséget rég elengedtük, ne is foglalkozzunk vele. Én kifejezetten unom a Mondrich családot, nem értem miért kapnak ilyen kiemelt szerepet, és nem értem miért kaptak a harmadik évadban ilyen sok játékidőt, mikor a Bridgerton családhoz gyakorlatilag semmi közük és ha nem lennének benne a sorozatban, akkor semmi sem változna. Helyettük inkább Colinnak és Pennek kellett volna több jelenetet adni.

- A Featherigton család is hozza a formáját, Portia próbálja egyengetni a lányait, hogy minél hamarabb valamelyik fiút szüljön, és így megtarthassák a családi vagyont más férfi örökös híján. Közben persze láthatjuk, hogy Pen anyja és a nővérei hogyan viszonyulnak ahhoz, mikor kiderül, hogy Pen Lady Whistledown, és ez hogy hat a velük való kapcsolatára. A legjobb beszólások és a legviccesebb jelenetek megint csak hozzájuk kötődnek, tehát ezen a téren legalább nem kellett csalódnunk.

- Megjelenik Lady Danbury bátyja, aki persze rögtön Violetet célozza be magának, szóval itt is kezdődik valami.

- Anthony és Kate visszatérnek, bár nem sokat szerepelnek, de amikor igen, akkor elviszik a show-t és jó volt látni az immár boldog párosukat és ahogy még mindig imádják egymást. Náluk még mindig ott a kémia, és öröm volt nézni, hogy Anthony végig úgy nézett Kate-re, mint valami istennőre, akit imád és csodál továbbra is.

- És persze az évad nagy intrikája, hogy Pen egyre inkább kereszttűzbe került és nem tudja tovább titkolni, hogy ő Lady Whistledown, a végén pedig meg van a nagy leleplezés, amit kissé kiábrándítónak találtam. Pen előadta a nagy monológot, de senki nem szólt semmit, a királynő meg elfogadta és kész, majd mintha ebben a három évben semmi nem történt volna, ment minden tovább. Azért nagyobb megrökönyödést vártam volna mindenkitől, hisz Pen azért mégis csak elég durva dolgokat pletykált mindenkiről, titkokat leplezett le, keresztbe tett embereknek, gúnyolódott rajtuk, mégis senki nem tett semmit.

Láthatjátok hát, hogy nem túloztam mert olyan sok történetszálat és karaktert zsúfoltak bele ebbe az évadba, és pont azok kaptak több játékidőt és nagyobb szerepet, akiknek nem kellett volna, hogy nem csoda, hogy a főszereplő párosra ilyen kevés idő jutott. Nem értem miért kell ide a Mondrich család, nem értem miért kellett a Violet és Lady Danbury bátyja bimbózó románc, ezt a kettőt nyugodtan ki lehetett volna hagyni véleményem szerint.

A végén pedig mindenképp meg kell említenem az évad lezárását és az ezzel kapcsolatos kérdéseimet. Nem teljesen értem a dolgot. Most hogy mindenki megtudta Pen Lady Whistledown, ugyanúgy írja tovább a lány a pletykalapot csak már a saját nevével? Mivel mindenki tudja, hogy kicsoda ő, eztán sokkal óvatosabbak lesznek az emberek, és jobban vigyáznak a titkaikra, így hogy tud majd tovább írni róluk? Meg úgy alapjáraton, ha visszafogja magát, hogy ne legyen annyira sértő és bántó mint korábban, akkor pedig mi értelme a pletykalapnak, ami minden csak nem pletykákkal teli és izgalmas? Tényleg nem értem. Vagy most már ez a pletykalapos rész ki fog maradni? Kíváncsi vagyok ezt hogy fogják megoldani a folytatásban.

Hogy a folytatás mikor érkezik az a hírek szerint minimum két év, és ha minden igaz, végre Benedict sztorija lesz a következő. Ezek után bízzunk bele, hogy a harmadik évadot ért sok negatív kritika miatt a készítők összeszedik magukat, és Benedict történetét nem rontják el annyira, mint Colinét. Addig pedig nem tehetünk mást csak várunk és reménykedünk a legjobbakban.

Értékelés: 10/6

Előzetes:

Bridgerton (A Bridgerton család) 2. évad összegzés

A napokban fejeztem be a Bridgerton második évadának újranézését és el sem tudom mondani mennyire tetszett most is. Ebből elég egyértelmű lehet mindenki számára, hogy most egy elég istenítő kritika fog következő, mert a második évad fényévekkel jobban sikeredett, mint az első. Aztán lehet ebben sokan nem fognak velem egyetérteni, de számomra a második évad egy remekmű, imádtam az elejétől a végéig. Ismét 8 részt kapunk és a második évad Julia Quinn A vikomt, aki engem szeretett című könyvét dolgozza fel, ahogy hallottam igen sok változtatással. De én most szintén csak a sorozatról tudok és fogok nyilatkozni.

A második könyv fülszövege így a második évad rövid leírása:

1814 ​is eseménydús szezonnak ígérkezik, de e sorok írójának véleménye szerint ez nem igaz Anthony Bridgertonra, London legkívántabb agglegényére, aki ez idáig semmi jelét nem mutatta házasulási szándékának. És az igazat megvallva, miért is mutatná? Nála jobban senki nem játssza a tökéletes élvhajhászt.

Lady Whistledown társasági lapja, 1814. április

De a pletykalap szerzője ezúttal téved. Anthony Bridgerton nemcsak hogy elszánta magát a nősülésre, de már ki is választotta magának a feleségjelöltet. Az egyetlen akadály a hölgy nővére, Kate Sheffield, a legalkalmatlankodóbb nőszemély, aki valaha londoni bálterembe tette a lábát. A tüzes intrikus megőrjíti Anthonyt elszántságával, hogy megakadályozza a házasságot. De amikor Anthony Bridgerton éjszakánként lehunyja a szemét, Kate igen erotikus álmokban jelenik meg neki. A közvélekedéssel ellentétben Kate biztosra veszi, hogy nem a megjavult szoknyavadászokból lesz a legjobb férj; Anthony Bridgerton pedig a legnagyobb élvhajhász. Kate elszántan védelmezi a férfitól húgát, de fél, hogy éppen az ő szíve sebezhető. Amikor Anthony ajka az ajkához ér, hirtelen attól tart, ő maga sem képes ellenállni ennek a megvetendő élvhajhásznak.

A herceg, és én folytatása!

Ebben az évadban immár a legidősebb Bridgerton testvér, Anthony kerül a középpontba és a korábban ért szerelmi csalódása után, eldönti, hogy itt az ideje megházasodni. Csak hogy Anthony minden érzelemtől mentesen, pusztán csak kötelességből akar egy nőt elvenni, akivel családot alapíthat és örököst nemzhet. Mikor erre a feladatra a szezon gyémántját Edwina Sharmát szemeli ki, azt hiszi semmi sem állhat az útjába, csak hogy ott van Edwina nővére, Kate. Kate pedig mindenáron távol akarja tartani Anthony-t a húgától, mert hiszi, hogy Anthony nem alkalmas férjnek, de főleg a húga férjének nem. És itt kezdődik a „játék”, mert Anthony mindent megtesz, hogy Edwina közelébe férkőzhessen és elnyerje a lány kegyeit, Kate pedig mindent megtesz, hogy Anthony útjába álljon és elriassza a húgától a férfit. És igen, jól sejtitek, az egyik legkedvencebb könyves toposzom az „ellenségekből szerelmesek” az évad fő témája, mert hogy igen hamar kiderül, hogy Anthony és Kate sem közömbösek egymásnak.

Egyik nagy előnye a második évadnak, hogy a két főszereplőnk mindkettő remek karakter, Anthony és Kate mondhatjuk egymás tükörképei. Mindketten a legidősebb testvérek, okosak, műveltek, kötelességtudóak, makacsak, kissé zsarnokoskodók, de a családjukért és a szeretteikért bármit megtennének. És amíg ezek a tulajdonságok egy férfiban igencsak vonzóak főleg abban a korszakban, amikor a történet játszódik, egy nőnél már sokkal kevésbé azok, és ez is az egyik oka lehet annak, hogy Kate 26 évesen férj nélkül már igencsak vénlánynak számított akkoriban. Anthony a saját életét áldozta fel az apjuk halála után, hogy a családfőként előre lépve gondoskodjon a testvéreiről és az anyjukról, Kate pedig ugyanígy tett a saját életében. Kate-nek mindig a húga, Edwina volt a legfontosabb, mindent megtett azért, hogy Edwina-ból kifogástalanul viselkedő és vonzó ifjú hölgyet neveljen, a saját életét ezzel pedig mindig háttérbe szorítva.

Anthony és Kate tehát egymás tökéletes tükörképei és épp azért indult nehézkesen a kapcsolatuk, mert tükröt állítottak egymás elé. És sajnos nem csak a jó tulajdonságaik hasonlóak, hanem a rosszak is, és épp ez okozta az elején a nagy ellenszenvet egymás irányába. Mégis, pont egy Kate féle nő az aki Anthony mellé kell, mert Kate az, aki mindig ellent tud mondani Anthony-nak, aki igenis néha helyére teszi a férfit és aki tudja őt kezelni minden rossz tulajdonságával. Imádtam őket az elejétől a végéig, és ahogy az évad első felében szabályosan szívták egymás vérét, azon mindig csak nevetni lehetett. Aztán pedig ahogy elkezdett forrni körülöttük a levegő, már csak azt vártam, hogy mikor omlanak egymás karjaiba. Anthony és Kate kapcsolatának alakulása kissé lassabb dinamikát jár be az első évados Daphne és Simon kapcsolathoz képest, ők csak az évad végére jönne össze.

Én nagyon szerettem a Sharma családot is, Mary, Kate és Edwina jó kis háttértörténetet kaptak, nagyon jó volt látni, ahogy Kate és Edwina szoros nővéri kapcsolatát bemutatta a sorozat. Edwina kissé egyszerűbb és „könnyebb” karakter lett, mint Kate, szinte mindenben szöges ellentéte a nővérének, szinte csak egy kis műalkotás, egy összerakott baba, aki hibátlan és akit csak arra „képeztek” ki, hogy tökéletes feleségjelölt legyen. Nem sok karaktert mutat ezen kívül, de nem is az volt a szerepe az elején. Szerencsére a végére kinyílik Edwina előtt a való világ és többet láthatunk abból, hogy ki is ő valójában.

A fő történetszál mellett kapunk egy Eloise és egy Benedict történetet. Eloise fejébe veszi, hogy ő márpedig ki fogja nyomozni, hogy ki lehet valójában Lady Whistledown, és a nyomozás során egy nyomdához, egy nyomdászfiúhoz és feminista mozgalmakhoz keveredik. Ez a tini Eloise és Theo románc engem rohadtul idegesített és teljesen nem illett Eloise karakteréhez, nem értettem minek kellett ide. Benedict pedig tovább keresi a helyét a világban és úgy határoz, hogy kezd valamit a művészi vénájával, így jelentkezik egy művészeti egyetemre, ahol egész jól kezdi addig érezni magát, amíg rá nem jön, hogy csak azért került be oda, mert Anthony igen nagy adományt küldött az iskolának. És ezt Benedict persze nem veszi jó néven, mert eddig abban a hitben élt, hogy végre egyedül sikerült valamit elérnie, és ez mégsem így lett. Daphne szintén visszatért kisebb szerepben és jó volt látni, ahogy "vissza adta" a segítséget és a támogatást, amit anno kapott Anthony-tól.

Aztán ott vannak a Featherington-ék, akik a papa halála után várják az új Lord Featherington érkezését, aki reményeik szerint végre gondoskodni fog róluk. Persze arra nem számítanak, hogy egy csaló kerül a köreikbe, és Portia roppant eszesen és talpraesett módon kihasználja Jack kuzin felbukkanását és „adottságait” és valamiféle bonyodalmas játszmába kezdenek először egymás ellen, majd együtt. És aki azt hitte, hogy ebből nem Portia kerül ki győztesen a végén, az nem ismerte még ki eléggé a nőt. Portia csakis a családjáért és a lányaiért él, bármit megtenne értük.

Az első évad végén ugyebár kiderült a nézők számára, hogy Pen az, aki Lady Whistledown álnéven írogatja a pletykalapját. Így ez a rejtély már nem titok többé, ebben az évadban inkább azt láthatjuk, hogy Pen hogyan működteti a kis vállalkozását, hogy szerzi be a pletykákat, amikről aztán írogat, hogy juttatja el azokat a nyomdába és hogy bonyolítja le ezt az egészet. Megkapjuk a logisztikát az egész Lady Whistledown vállalkozás mögött, és most Pen még segítőre is akad. Persze tovább folytatódik Colin után való epekedése, hogy az évad végén Colin akaratán és tudtán kívül nagyon megbántsa Pent. Szegény Pen a végére teljesen összetörik Colin elutasítása és titkának lelepleződése miatt, ezzel felvezetve a harmadik évad fő történetszálát, ami Pen és Colin története lesz.

A mesésen romantikus, színes, humoros álomvilág továbbra sem változott, a sorozat stílusa és hangulata megmaradt a második évadra, ezt még mindig imádtam. Kaptunk néhány feleslegesen túlnyújtott kavarást és kissé „szappanoperás” jellegű megoldásokat is, de ezeken szerencsére hamar túlléptünk, kis negatívumként talán ezt tudnám csak megemlíteni. Mégis a fő történetszál és a két remek főszereplő és a kapcsolatuk alakulása miatt, és mert sokkal jobb kémia volt közöttük, mint az első évados főszereplőinknél, így nekem a második évad sokkal jobban bejött, mint az első. Majdnem tökéletesnek tudnám mondani. Imádtam az elejétől a végéig.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Bridgerton (A Bridgerton család) 1. évad összegzés

Mivel a napokban jött ki a Bridgerton harmadik évada a Netflixen és mivel őszinte megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy az első két évadról még nem írtam kritikát (ami tényleg nagy szégyen), így gondoltam ideje bepótolni a lemaradást. Újra kezdtem hát nézni a sorozatot az elejétől és minden évadról érkezni fog kritika. (A harmadikról majd csak akkor, ha a második fele is megjelenik.) Most pedig akkor az elsővel kezdeném. Aki nem ismerné a Bridgertont vagy semmit se hallott még róla annak röviden a lényeg.

A sorozat Julia Quinn A Bridgerton család könyvsorozatán alapul, ami ugyebár egy elég hosszú, nyolc részes könyvsorozatot jelent. Stílusosan minden egyes könyv egy évadot fed le és ha valaki nem értené, hogy miért éppen nyolc könyv, akkor itt a válasz. A történet a Bridgerton testvérek (Anthony, Benedict, Colin, Daphne, Eloise, Francesca, Gregory és Hyacinth) életéről szól többnyire a szerelmi életüket a középpontba helyezve. Mivel nyolcan vannak testvérek, mindegyik könyv az egyik gyerek „felnövés” történetét és párkeresési nehézségeit mutatja be. Mindezt a viktóriánus kori Angliában. A könyvsorozatot nevezhetjük nyugodtan történelmi romantikus könyvnek, de én most nem a könyvekről akarok beszélni (nehéz is lenne, mert egyiket se olvastam), hanem kizárólag csakis a Netflix sorozatról. Az első évad A herceg és én címet viselő első könyvet dolgozza fel, és nyolc részből áll.

Az első könyv fülszövege, így az első évad rövid leírása:

Létezik-e nagyobb kihívás a londoni előkelő társaság ambiciózus anyái számára, mint egy nőtlen herceg, akihez lányukat örömest feleségül adnák?

Minden jel arra mutat, hogy Simon Basset meg fogja kérni legjobb barátja húga, a bájos és okos Daphne Bridgerton kezét. Ami csak kettejük titka: házasságról szó sincs, csak így kívánják Simontól távol tartani a lányaikat férjhez adni kívánó, igen aktív társasági hölgyeket. Daphne pedig, mivel hercegi udvarló találta kívánatosnak, később alkalmas kérőket kaphat.

Ám miközben Daphne sorra keringőzi Simonnal a bálokat, igen nehéz arra gondolnia, hogy az egész csak színlelés. A férfi ravaszkás mosolya talán, de tekintete felragyogása bizonyosan azt a hatást éri el, hogy Daphne beleszeret a szép hercegbe. Ez már egyáltalán nem színlelés. A lány a lehetetlennel próbálkozik: megpróbálja meggyőzni a gyönyörű szoknyavadászt, hogy okos kis tervüket némiképp módosítaniuk kell, és semmi nem olyan jó, mint szerelmesnek lenni…

Tudom, tudom mi a sorozattal sokak legnagyobb problémája, hogy nem hiteles történelmileg, mert színes bőrű emberek játszanak nemesi rangban lévő karaktereket, de én ezt a témát elengedtem és nem úgy nézem, mint egy történelmi sorozatot, hanem inkább mint csak valami kellemes kis fikciót, egy álomvilágot, egy fantasy-t és akkor már cseppet sem érdekel a dolog. Mert a Bridgerton egy remek kis sorozat, és mikor azt mondom, hogy remek, akkor nem túlzok, mert habár alapjáraton többségében nem ilyen stílusú sorozatokat szoktam nézni, ez mégis rögtön az elején mikor elsőnek láttam levett a lábamról.

És hogy miért? Egyszerűen olyan különleges, mesés, vidám, humoros és színes az egész sorozat világa és hangulata, hogy rögtön beszippantja az embert. Aranyos, szerethető és romantikus, minden romantikát kedvelő nézőnek különösen ajánlom, de esküszöm még az is jót szórakozik rajta, akik nem különösebben a műfaj nagy kedvelői. Mindezek mellé kapunk egy kis rejtélyt is, hisz Lady Whistledown álnéven egy a társasági élet számára ismeretlen személy gyakorlatilag egy korabeli "pletykalapban" beszéli ki az úri körök és azok tagjainak titkait, botrányait és bukásait, mindezzel sokszor nem kis kalamajkát okozva.

A fő történetszál mindig az egyik Bridgerton testvér párkeresési nehézségeiről szól, az első rész főszereplője a legidősebb lány, Daphne és a megközelíthetetlen, de annál jóképűbb, Simon Basset herceg és annak bemutatása, hogy ők hogy találnak végül egymásra. Mindegyik szerelmi románc egy tipikus romantikus műfajra jellemző klisét dolgoz fel, itt éppen az „álkapcsolatok” toposza kerül feldolgozásra. De ami „álkapcsolatnak” indul, abból aztán később valódi érzelmek lesznek.

Ha már itt tartunk akkor kezdeném rögtön a két főszereplővel. Daphne-t én nagyon szerettem, mert nagy utat járt be az évad folyamán, ahogy egy naiv és tudatlan, csupa célokkal és álmokkal teli nemes kisasszonyból végül felnőtt érett nővé válik és megtudja milyen a világ körülötte és hogy nem mindig lehet minden tökéletes, ahogy ő azt elképzelte. Persze hibázik az út folyamán, de éppen ettől lesz emberi. Tudom, hogy Simonért (vagy inkább a színészért, aki őt játssza) milyen sokan odavoltak akkoriban mikor kijött az első évad, de ha őszinte akarok lenni, én nem igazán tudtam soha hova tenni Simont, és habár a színész valóban jól néz ki, ezt el kell ismernem, de a színészi játékát azért nem tudnám annyira az egekig magasztalni. Mint páros jól működtek együtt, de itt igazából Daphne volt az, aki megadta mindig az események sava-borsát, az ő karakterét sokkal jobbnak érzem, mint Simonét.

De hogy ne csak a főszereplő párosról beszéljek, tucatnyi mellékszereplő és mellék történeti szál teszi teljessé az évadot. Ott van a többi testvér Daphne mellett, ki nagyobb, ki kisebb szerepben. Anthony a tipikus legidősebb testvér, akinek a kötelességei és a vikomtként felé irányuló elvárások nyomják a vállát, és miközben össze-vissza szórakozik mindent megtesz azért, hogy gondoskodjon a családjáról. Bár nem mintha annyira nagy segítség lett volna abban, hogy Daphne útját egyengesse az évad folyamán, és sokszor nem hogy nem segítette a húgát, hanem inkább csak akadályozta őt. Anthony történetét itt már kezdik a készítők felépíteni és felvezetni a következő évadra, ami ugyebár már Anthony-ról fog szólni.

Aztán ott van Benedict, Eloise és Colin akik még több szerepet kaptak, hisz ők az idősebb testvérek Daphne és Anthony mellett. Colinról olyan sokat nem lehet még megtudni azon kívül hogy egy végtelenül kedves, együtt érző, romantikus, de kissé naiv fiatal férfi, akiért Pen gyerekkoruk óta teljesen oda van. Eloise a vérmes feminista, aki a háta közepére se kívánja a korának női elvárásait, aki soha nem akar megházasodni, és aki csak olvasni és művelődni szeretne semmi mást. Benedict a második legidősebb fiú, aki Anthony árnyékában nőtt fel, aki a bátyjánál sokkal egyszerűbb és lazább, ha mondhatok ilyet, aki nem fél az alacsonyabb osztálybeli emberek közé keveredni (ez pedig majd Benedict történetét vetíti előre), és aki igazi művészlélek, aki még keresi az útját, mert nem igazán tudja, hogy mihez kezdjen az életével. Jól fel volt építve a párhuzam a mindig tökéletes és kötelességtudó Daphne és Anthony és velük szemben az „örök második” Eloise és Benedict közt. A legjobb testvéri kapcsolat szerintem Eloise és Benedict közt volt, imádtam őket együtt, ahogy gyakran húzták egymást.

De nem csak a Bridgerton család tagjait kapjuk meg, mert szerves részét képezik a történetnek a szemben lakó Featherington család annak mindegyik színes és igen mulatságos tagjával. Élükön Penelope-val, aki Eloise és Colin gyerekkori barátja és aki évek óta titokban Colin után epekedik. De Penelope édesanyja, Portia és a két nővére is nagy arcok, főképp inkább komikus karakternek lettek ábrázolva, bár annak igazán jól működnek, ehhez kétség sem fér. Aztán ott van a királynő és Lady Danbury, csak hogy a legfontosabbakat említsem, na meg persze még kisebb mellékszereplőket is kapunk, akik habár nem sok vizet zavarnak, de nem is raknak hozzá sok mindent a nagy egészhez, inkább csak időkitöltésnek vannak beleírva a sztoriba. Charlotte királynő nagy karakter, olyan fejeket tud vágni és olyan beszólásai vannak, hogy nagyot lehet rajta mosolyogni és habár Lady Danbury-nek szintén valami hasonló lenne a szerepe, meg tényleg van egy-két jó pillanata, de többségében inkább idegesítő a túlzott gesztikulációja és okoskodása.

Rengeteg érdekes és összetett karaktert kapunk tehát, mindenki megtalálhatja a maga kedvencét, ebben nem lesz hiány. A humor, a romantika, a rejtély, a társadalmi kötöttségek és elvárások, valamint az egyedien színesen mesés hangulat és érzés az, ami a Bridgertont egyedivé teszi. Aki nem elégszik meg csak a romantikával, az kap mellé egy kis fűszert is, mert igen sok erotikus jelenetet kapunk, tehát ezen a téren se kell nélkülözni semmit. Az első évad rögtön beszippantott engem és sok más embert is, mert igen nagy rajongói bázist tudhat már magának. Mégis, az első évadon érződik, hogy ez még csak a kezdet, sok idő elment a karakterek bemutatásával és felépítésével, nem kapott mindenki elég játékidőt, de látszik benne az ígéret, hogy lesz ez ennél sokkal jobb is.

UI: Netflixen magyar szinkronnal szintén elérhető a feliratos verzió mellett, és engem lepett meg a legjobban, de elég jó lett a magyar szinkron, szóval így is bárkinek ajánlom.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Jeaniene Frost: Síron innen, síron túl (Cat és Bones 7.)

Fülszöveg:

Mindig akad egy újabb kiásandó sír.

Az élet az utóbbi időben természetellenesen nyugodtan telt a vámpír Cat Crawfield és férje, Bones számára. Tudhatták volna, hogy nem szabad lazítaniuk az éberségükön, mert egy megdöbbentő felfedezés miatt most újra kénytelenek akcióba lendülni, hogy megakadályozzanak egy mindent elsöprő háborút…

Egy aljas CIA-ügynök rettenetes titkos tevékenységet folytat, amely azzal fenyeget, hogy veszélyesen elmélyíti a feszültséget az emberek és az élőholtak között. Catnek és Bonesnak versenyt kell futniuk az idővel, hogy megmentsék a barátaikat a halálnál is rosszabb sorstól… mert minden újabb felfedett titokkal egyre halálosabbnak bizonyulnak a következmények. És ha kudarcot vallanak, az életüket – és mindenkiét, akit szeretnek – egy hajszál fogja elválasztani a sírtól.

A világszerte kirobbanóan sikeres Cat és Bones-sorozat befejező része.

Hagyd, hogy elragadjon!

Mivel időközben sikerült hozzájutnom a Cat és Bones könyvsorozat utolsó részéhez, így gondoltam tudjuk le akkor a dolgot és jöjjön most ez a könyv a sorban. Nem olyan régen olvastam a hatodik részt így viszonylag friss emlékekkel tudtam nekiállni a folytatásnak, ez se hátrány, ha ebből a szempontból nézzük. És mivel egy hosszú hét részes könyvsorozat befejező részéről van szó, így csak azért is hajtott a kíváncsiság, hogy milyen lezárást kapunk a hosszú történet végére.

Ha úgy vesszük akkor a történet ott folytatódik ahol az előző abbamaradt, majdnem ugyanott veszi fel a fonalat. Madigan ügynök titkos és felettébb aggasztó ténykedéseit Cat nem tudja tovább tétlenül nézni és mikor értesül korábbi kollégái állítólagos haláláról, akkor elhatározza, hogy utána jár a dolgoknak. Mert abban mindenki biztos, hogy Madigan hazudik és titkol valamit, és milyen igazuk lesz! Sőt, mint később kiderült, Madigan sokkal nagyobb titkokat rejteget, mint arra Cat-ék valaha számítottak volna. És innentől kezdve spoileresen folytatom, mert nem lehet máshogy.

Nagyon meglepett hogy milyen irányba vitte el az írónő a történetet, mert bármi másra gondoltam volna csak arra nem, hogy oda lyukadunk ki, ahova végül elértünk. Persze adta magát a dolog, hogy Madigan titkos kísérleteket végez valamiért és hogy ehhez Cat-nek is köze van, de én azt hittem, hogy valami vámpírellenes szert fejlesztenek vagy nem is tudom igazán mire számítottam, de arra semmiképp sem, ami kiderült. Valóban szuper fegyvert készítettek, csak itt a fegyver nem egy tárgy hanem egy alig 8 éves kislány, aki nem mellesleg Cat gyermeke. És aki nem csak hogy fél vámpír és fél ember, mint Cat régen volt, hanem harmad vámpír/ember/ghoul és ezért talán a legerősebb teremtmény a földön. Vagy valami ilyesmi. Mert habár a kislány erős és különleges, mégsem a képességei a lényegesek, hanem a puszta létezése, hisz egy új faj első példánya, akiben a régóta ellenséges vámpírok és ghoulok tulajdonságai keverednek. Ilyen lény pedig nem létezhet, és ha mindez kiderül, az a két faj közti háborúhoz vezethet.

Ha mindez nem lenne elég kiderül, hogy Madigan nem az a nagy lángelme és fondorlatos gonosztevő, akinek hittük, hanem csak egy báb, akit egy random emberbőrbe bújt démon rángatott zsinóron idáig. A démon célja pedig hogy kirobbantsa a háborút a vámpírok és ghoulok között és így meggyengítse őket, hogy újra a démonok lehessenek a legerősebbek a Földön. Vagy valami ilyesmi. Őszintén szólva valami nagyobb és érdekesebb ellenfélre számítottam volna így a végére, nem pedig arra, hogy az írónő valami random démont előszed, miközben Madigan szerepe pedig totálisan jelentéktelenné zsugorodik. Nem mintha Madigan olyan nagy karakter lett volna, de legalább régebb óta ismertük és végig úgy volt felépítve, hogy valami nagy szemétséget művel a háttérben. Ellenfelek terén tehát csalódtam.

Maga a történet, a fordulatok, titkok, leleplezések és az izgalom sokkal jobban és koherensebben lett most felépítve, mint az előző részben. Gyorsan és lendületesen lehetett olvasni annak ellenére, hogy azért nem hozott sok meglepetést, itt is minden fordulatot ki lehetett találni előre. Ha nagyon kekeckedni akarnék, akkor a fő történetszál Cat-el és a lányával szinte majdnem megegyezett az Underworld negyedik filmjének történetével, és aki látta azt, az pontosan érti, hogy mire gondolok.

Cat és Bones hozták a formájukat, aranyosak és szexik voltak egyszerre és végre normális erotikát kaptunk ebben a részben, nem olyat, mint az előzőben. (Azt a repülős szexjelenetet a hatodik részben még mindig nem sikerült kihevernem.) Ha tovább akarnék kötekedni, akkor feltenném a kérdést, hogy mi szükség volt arra, hogy behozzuk Cat-nek van egy lánya, akiről idáig nem is tudott? Jó, persze nem hagyományosan szülte meg, hanem Madigan emberei „kikísérletezték” szerencsétlen gyereket, legyen elég ennyi, akit érdekelnek a részletek, olvassa el a könyvet. Nem tudom, szerintem kicsit erőltetettnek tűnik, hogy az írónő így a végére behozta a történetbe a gyermek történetszálat, mintha anélkül nem lehetett volna valami értelmes és boldog befejezést írni.

Mert mi van akkor ha Cat és Bones csak kettesben élik tovább halhatatlan életüket? Ketten nem lettek volna boldogok? De. Feltétlen szükséges volt ide ez a kislány? Nem. Számomra furcsán vette ki magát ez az egész, kicsit olyan Twilight-os beütése lett ettől ennek a sztorinak, mert itt is az az üzenet jött le számomra, hogy csak a gyerekkel lehet boldog az élet, és a gyerekért mindent meg kell tenni, mert ő az élet értelme. Blablabla. Szájbarágós és erőltetett az egész. Azon persze jót mosolyogtam magamban mikor kiderült, hogy Tate a biológiai apja a lánynak, és Bones megjegyezte, hogy most már Tate-től se fog soha az életben megszabadulni, csakúgy, mint Cat anyjától, Justinától.

Az utolsó részre senkit nem kellett nélkülöznünk, minden fontosabb karakter és mellékszereplő visszatért kisebb-nagyobb szerepben. Voltak akik hozták a formájukat és nem lehetett őket nem szeretni, mint mondjuk Denise és Ian, és voltak akiktől csak újra felszaladt az ember szemöldöke, mint mondjuk Don. Mikor azt hiszed, hogy már mindent tudsz Donról és végre megbocsátottál neki a sok múltbéli hibáért, akkor kiderül valami új és megint ütnéd, amíg él. Cat így volt ezzel, és mi is olvasók. A sok komolykodás közepette kaptunk azért jó adag humort is, amit nagy részben Ian szolgáltatott nekünk, mint a rezidens mókamester. Ebben a részben így bírtam őt, pedig azért sokszor éles határon szokott táncolni a szerethető humoros és az idegesítő barom karakterek között.

Határozottan jobban sikerült a hetedik könyv, mint az előző, de azért az első néhány résztől már igen messze vagyunk minden tekintetben. A történet kísértetiesen emlékeztetett egy vámpíros film egyik részének történetére, amitől nem lett rossz, csak ugyanezt láttam már egyszer korábban, így semmi meglepetést nem tartogatott számomra. A lezárást kissé elnagyoltnak és erőltetettnek érzem, én azt se bántam volna, hogy ha Cat és Bones csak maradnak kettesben és úgy alkotva családot élik tovább az életüket. Kicsit fura volt számomra ez a lezárás, és kicsit csalódtam benne bevallom őszintén, de összességében a Cat és Bones könyvek mindig kedvencek maradnak, mert az első három-négy rész máig nagy favorit. Sajnálom, hogy vége lett, de talán jobb is így.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jeaniene-frost-siron-innen-siron-tul

Értékelés: 5/4

V.C. Andrews: Virágszirmok a szélben (Dollanganger saga 2.)

Fülszöveg:

A Dollanganger gyerekek élete rendbe jön, boldogságuk mégsem lehet teljes. Carrie egész életében, tragikus haláláig viseli a szörnyű rabság következményeit. Chris nem tud lemondani a padláson született álmáról, és a testvérszeretet ellen lázadó Cathy is hiába vágyakozik arra, hogy békés révbe érjen.

A szerző Virágok a padláson című regényének hősei – már felnőtt fejjel – kétségbeesetten keresik helyüket az életben. Mindhármójukban ott munkál a keserű emlék, nyomasztja őket Foxworth Hall baljós árnya, megállíthatatlanul sodródnak a tragédiájukat okozó, anyjukkal való végső drámai találkozás felé.

Nem olyan régen, mindössze pár héttel ezelőtt olvastam a Virágok a padláson című könyvet, ami a Dollanganger saga első része. Nagyon tetszett a könyv, izgalmas, szörnyű és ugyanakkor brutálisan kegyetlen volt, amit a Dollanganger gyerekeknek át kellett élniük benne. Az első könyvnek ott lett vége, hogy a testvéreknek sikerült megszökniük a fogságból és megpróbáltak olyan messzire eljutni a Foxworth Hall-tól amennyire az csak lehetséges. A második rész, ami a Virágszirmok a szélben címet kapta, itt veszi fel a fonalat.

Kezdeném rögtön azzal, hogy itt szintén hamarabb láttam a 2014-es filmet, így magáról a történetről azért volt már némi fogalmam, tudtam mire számítsak. Azt is tudtam, hogy itt már sokkal több eltérés van a könyv és a film között, mert míg az első rész azért elég hiteles és majdnem 100%-os adaptációnak tekinthető, a második filmben azért jóval lazábban álltak hozzá a könyvhűséghez. Csak hogy pár igen fontos dolgot említsek, íme néhány példa. Könyvben a második rész onnan indul ahol az első abbamaradt és fokozatosan látjuk, hogy telik el 10-15 év, addig a filmek esetében a második rész rögtön 10 éves időugrással indul. A könyvben Paul Sheffield igen nagy szerepet kap, míg a filmben nem szerepel, az ő halálával kezdődik a film a 10 éves időugrás után. Teljesen máshogy alakulnak időrendben az események, az egyes karakterek interakciója, és a filmben látott Sarah peig, aki ugyebár Chris menyasszonya lesz, ilyen karakter nincs is a könyvben.

Láthatjátok hát, hogy a könyv itt már merőben más, mint maga a 2014-es film, de én most főképp a könyvről szeretnék beszélni, mert azt olvastam most. Örültem annak, hogy a könyv maga részletesebb és pontosabb képet mutat nekünk a Dollanganger testvérek életének alakulásáról és látjuk, hogy sikerült fokozatosan túltenniük magukat a szörnyű múlton és mindazon a sok borzalmon ami velük történt. Vagyis miket beszélek én, hisz az roppant nagy hazugság, hogy valaha sikerült volna túltenniük magukat rajta, fogalmazzunk inkább úgy, hogy azt látjuk, hogy próbálnak boldogulni az életben, hogy birkóznak meg a felnőtté válás nehézségével és azzal, hogy egyszer fel kellene nőni és önállóan boldogulniuk kellene az életben.

A Dollanger gyerekek: Carrie, Cathy és Chris

Legnagyobb segítségük mindebben Dr. Paul Sheffield és szolgálója, Henny, akik befogadják a három gyermeket és akiket Paul eztán szárnyai alá vesz, így lehetővé téve, hogy tudják folytatni az életüket. Paul megmenti őket minden tekintetben, vagyis minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy segítsen rajtuk. Tetőt rak a fejük felé, eteti és ruháztatja őket, valamint mindenben a segítségükre lesz, hogy azt kezdjenek az életükkel, amit csak akarnak. Ha Paul és Henny nem lett volna, akkor ki tudja mi lett volna a Dollanganger gyerek sorsa. Persze vitatkozhatnánk azon, hogy Paul tényleg ilyen önzetlen és segítőkész lélek, csupa emberbaráti szeretetből tette azt, amit értük tett, mert hát lássuk be ez azért nem teljesen igaz. Azért elég nagy szerepe volt ebben annak is, hogy Paulnak már rögtön megtetszett Cathy még akkor is, ha csaknem 25 év korkülönbség van közöttük. De erre térjünk vissza később.

Cathy, Chris és Carrie máshogy próbálnak boldogulni és feldolgozni a történteket, mindhárman másmilyen utat választanak. Carrie az, aki a legcsendesebb és leginkább „beletörődő” utat választja, némán tűri, ahogy az iskolában csúfolják és kiközösítik, ahogy a testvérei igen gyakran magára hagyják, hogy a saját igen negatív önértékeléséről már ne is beszéljünk. Carrie önbizalomhiányos, halk szavú, önmarcangoló, depressziós és úgy hiszi, hogy semmit sem érdemel meg az életben, és a sok ideig tartó magában szenvedése lesz a veszte. Nem sokáig marad meg az életkedve, és aztán egy végzetes lépésre szánja rá magát.

Chris választja talán a legracionálisabb és a legérzelemmentesebb utat, mert számára az lesz a legfőbb és talán az egyetlen cél, hogy tanuljon, tanuljon és tanuljon és hogy orvos lehessen belőle hosszú évek kemény munkája révén. Közben persze tovább ácsingózik Cathy után, de a lány határozottan próbál tovább lépni és mindent megtesz annak érdekében, hogy sose történhessen meg köztük az újra, amit anno a padláson tettek. Nem mintha Cathy nem vágyna rá, de tudja, hogy a normális világban nem lehetnek sosem együtt és ezért mindenáron próbálja magát távol tartani Christől.

És itt térnék át Cathy-re, mert ugyebár továbbra is Cathy a narrátorunk, az ő szemén keresztül látunk mindent, így legjobban az ő lelkébe, gondolataiba és érzéseibe pillanthatunk bele. A többieket pedig csak az ő szemén keresztül látjuk. Cathy az, aki a legvehemensebb módon reagálta le a velük történteket, ő nem a csendes szenvedést vagy a racionális továbblépést választja mint a bátyja vagy a húga. Nem, Cathy a gyűlölet és a bosszúvágy karmába kerül és hosszú éveket tölt azzal, hogy bosszút forral anyjuk és nagyanyjuk ellen. Gyerekként még csak távoli célnak tűnik mindez, de aztán felnőttként igenis véghez viszi, amit eltervezett. És ebben a bosszúban senki és semmi nem tudja őt megállítani.

Ha nagyon őszinte akarok lenni nem hibáztatom Cathy-t mindezért, mert szerintem igenis jó oka volt arra, hogy így érezzen, sőt még a bosszúhoz is, mert igenis vannak olyan dolgok, amik bosszúért kiáltanak és amiket egyszerűen nem lehet megbocsátani. Cathy-vel nem ez volt most a gondom, hanem az, hogy mindeközben négy férfin ment keresztül és gyakorlatilag mind a négyüket szinte teljesen tönkretette valamilyen módon. Nem igazán tudtam követni, hogy akkor most épp kit szeret és kit nem, és azon már csak kínomban nevetni tudtam, amikor mindig akkor jött rá, hogy ő tényleg szereti az adott férfit, mikor az már meghalt. Paul, Julian és Bart (hogy Christ ne is említsem ugyebár) mind megszenvedték valamilyen módon Cathy bosszúvágyát és haragját, Cathy használta őket mikor szüksége volt rájuk, aztán pedig szörnyen viselkedett velük.

Tetszett itt is az a párhuzam, mikor Cathy egyre többször hasonlította magát az anyjához, és itt már nem csak a külsőségekre gondolok. Mert ahogy Cathy és Chris felnőtt, úgy már tényleg a szüleik mondhatni tökéletes másaik lettek külsőleg. Cathy az évek múlásával rájön, hogy talán nem is különb, mint az anyja, hisz ő sem képes férfi nélkül élni, ő is hiú és sokat foglalkozik a külsejével és ezt használja fel a férfiak elcsábítására, és ő is legalább annyira önelégült és akaratos. És azt már meg sem említem, hogy ő is néha épp azokat bántja, akiket a legjobban szeret.

2014-es film plakát

Nem olyan rövid ez a könyv se, mégis sokkal kapkodósabbnak és tömörebbnek éreztem, mint az első részt. Talán azért mert míg az első könyv nagyjából 3 év történetét meséli el, itt a másodikban már csaknem 15 év telik el, és ebben a 15 évben igen sok minden történik, így néha olyan az érzése az embernek, hogy az írónő kapkodva mesél, és elnagyolva mond el dolgokat és mutat be karaktereket. Talán ha mondjuk kevesebb szerelmi szálat kap Cathy és azok jobban ki vannak dolgozva, akkor jobban működött volna a dolog. Bár lehet ez a zsúfoltság és kapkodás csak engem zavart.

Mindezek a néhány negatívum ellenére, tetszett a második rész is, mert a könyv sokkal alaposabban és részletesebb meséli el a sztorit, mint anno a 2014-es film, amit láttam. Itt jobban érthetőek a karakterek és azok motivációi, az ok-okozati összefüggések és miértek. A Dollanganger gyerekek sorsa mondhatjuk jóra fordult, vagyis ők mindent megpróbáltak tenni ennek érdekében ki-ki a maga módján, ám sajnos hármójuk közül nem mindannyian tudnak a múltjukkal megbirkózni, így most is keserédes a vég, és így volt ez életszerű. Van még három további könyv a sorozatban, a következő kettőben Cathy két fia a narrátor, az utolsóban pedig a nagymama eredettörténetét kapjuk meg, nem tudom, hogy valaha olvasni fogom-e ezt a három könyvet, mert ha nagyon őszinte akarok lenni, azok már nem érdekelnek annyira, de nem tudom mit hoz az élet. Majd meglátjuk, lehet egyszer sorra kerülnek.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-c-andrews-viragszirmok-a-szelben

Értékelés: 5/4