Riverdale 3. évad összegzés

Szomorú vagyok, hogy újra látnom kell egy egészen korrektül induló sorozat fokozatos lejtmenetét. Na, nem azt mondom, hogy a Riverdale a sorozatkészítés csúcsa, hiszen pontosan tisztában vagyok, vele hogy nem több egy könnyed "guilty plesure" sorozatnál. Ne várjunk tőle sok mindent, hanem kezeljük a helyén. Tini sorozat tiniknek, annak minden jó és rossz oldalával. Mégis, én tartom magam a véleményemhez, hogy az első évad egész jól sikerült, nekem nagyon tetszett, de aztán amit a második évadban műveltek, azzal már nem tudtam mit kezdeni.

A második évad által világossá vált, hogy a Riverdale egy olyan úton indult el, ahonnan aztán nincs megállás. Várható volt a további színvonal csökkenés és sajnos ez kétséget kizáróan bekövetkezett, amit nagyon sajnálok, mert azért bíztam benne, hogy valami csoda folytán visszatalálnak a készítők és az írók az első évad szellemiségéhez. Ez azonban nem történt meg és a harmadik évadban olyan ostobaságokat és jobb szó híján baromságokat kaptunk, hogy még mindig nehezen akarom elhinni, hogy ezeket komolyan gondolták.

A harmadik évad ismét teljes 22 részes berendelést kapott, amit a második évadnál se értettem. Sőt, úgy gondolom, hogy ez lehet a problémák legnagyobb forrása. A Riverdale bőven elég lenne egy mid-season sorozatnak, 13 részes évadokkal, és akkor legalább egyetlen normális történet lenne és azt normálisan ki tudnák dolgozni. Igen, a "normális" szót ki kell emelnem többször, mert amit itt műveltek az nem normális. ( Jó, nem írom többször, hogy "normális", mert a végén még az idegeitekre megyek vele.) Túl hosszú az évad és mivel nem tudják mivel kitölteni a részeket, így kapunk egy csomó felesleges történetszálat, amelyek össze-vissza futnak. Mindenki kavar mindenkivel és a végére egy olyan nagy katyvasz alakul ki, hogy abból aztán nem lehet reálisan kijönni. Itt sem sikerült.

A harmadik évad színvonala alulmúlta az első kettőt és vitathatatlanul ez lett idáig a legrosszabb, mindjárt mondom, hogy miért. Kezdjük a két fő történetszállal, mert ahogy mondtam, túl hosszú az évad, és mivel nem tudták mivel kitölteni, így kapunk rögtön két fő történetszálat. Ezeknek nemhogy semmi köze egymáshoz, de még baromság is mind a kettő. Egyrészt itt van nekünk a rejtélyes Vízköpő király, aki egy interaktív játékot és az ostoba tiniket kihasználva sorra szolgáltatja nekünk a hullákat. Az ostoba tinik meg annak ellenére játszanak vele tovább, hogy közben sorra halnak meg az emberek és sorra bukkannak fel a gyilkos hajlamú önkéntesek, akik küldetés címszó alatt kezdenek öldökölni. A város meg tehetetlen módon nézi az egészet és nem tesznek ellene semmit.

Ha mindez nem lenne elég, az évad végén szolgáltatott magyarázat csak még inkább ront a színvonalon. Nem hiszem el, hogy megint ugyanazt a sémát kaptuk és most lett hivatalosan elegem abból, hogy megint az egyik főszereplő egyik szülője a gonosztevő. Korábban panaszkodtam már erről, mert teljesen irreálisan hat számomra, hogy a városban lévő furcsaságokért mindig éppen a sorozat egyik főszereplőjének egyik szülője a felelős. Most nem az egyikük apját, hanem az egyikük anyját szedték elő és mikor benyögték, hogy Penelope áll a Vízköpő királyos játék mögött, akkor kínomban csak sóhajtozni tudtam. És mikor megtudtam, hogy Chic maga a Vízköpő király, akkor pedig unott közönnyel nyugtáztam, hogy a Riverdale íróinak elgurult egy kereke. Minek kellett ezt a Chic gyereket visszahozni? Miért nem ölte meg Al korábban? Miért kezdett el segíteni Alnak és Penelope-nak? Logikátlanságok, logikátlanságok hátán.

Aztán ott van a "kedvencem", a Farm. Remélem éreztétek az iróniát, hisz talán ez volt a legidegesítőbb és legostobább történetszál az évadban. Ami nagy szó, mert nem hittem volna, hogy a Vízköpő királyt alul lehet múlni. MINEK KELLETT IDE A FARM??? Miért kellett nekik ilyen nagy szerepet tulajdonítani? És miért kellett ilyen ostoba csavart hozni a végén? Persze arra jó volt, hogy a szekták és az elvakult hit veszélyeire felhívja a figyelmet, de annyira nem illett a Vízköpő királyos történet mellé, és annyira irritált, hogy a korábban értelmes karakterek ostoba módon bevették a Farm marhaságait, hogy nem tudtam komolyan venni. És mikor gyakorlatilag az egész évadban a Farm miatt nyavalygott Betty, már őt is kezdtem megutálni, holott amúgy eddig semmi bajom nem volt vele.

Aztán a cukorkás drogról vagy mi a fenéről se feledkezzünk meg, aminek így utólag semmi jelentőséget nem tulajdonítottak, és így kérdezem: minek kellett ez a drogos történetszál ide? Ha a történet nem lehetne ostobább és irreálisabb, akkor ne féljünk, a karakterek ugyanerre a sorsra jutottak. Nagyjából mindenkit a porba tiportak és mindenki kifordult önmagából és nem tehetek róla, de mindegyikük idegesített a maga módján. Kezdjük azzal, hogy ugyebár elvileg 17 éves tinikről beszélünk, ezek meg mind úgy viselkedtek, mintha felnőttek lennének és mintha egy felnőtt életét élték volna. Nem mintha azt várnám, hogy mindig az iskolapadban üljenek, de ha tinikről szól a sorozat akkor legyenek tinik és nekik való gondokkal és problémákkal nézzenek szembe.

Csak hogy érzékeltessem mennyire a porba tiporták a karaktereket, tessék. Archie megjárja a börtönt!!!, aztán elszökik a városból!!!, majd visszatér, hogy bokszoló legyen!!!, és végül kap Veronica-tól egy boksztermet!!!. Csak úgy. Mert hát tök életszerű és reális, hogy tinik egymást közt osztogatják az ingatlanokat és a vállalkozásokat. Egy kiskorú nem is birtokolhat ingatlan, sem cégeket, ha már itt tartunk. Veronica a Pop's tulajdonosa lesz és alatta nyit egy bár-kaszinót, persze illegálisan, és ez senkit se zavar. Jó a végén itt lesz egy csavar, de akkor is hónapokig működteti a két helyet, mint valami nagy üzletasszony, holott még csak egy gimnáziumot se elvégzett 17 éves fruska, nem több.

Tovább evezve a képtelenségek vizén, azt sem értem, FP hogy lehetett seriff a büntetett előélete és korábbi bandavezér múltja ellenére. Az már csak a jéghegy csúcsa, hogy befogja Jugheadet és a többi Kígyót, hogy legyenek a privát kis kopói, mert miért ne? Mert teljesen szokványos, hogy a rendőrség az ismétlem 17 éves tinikkel végezteti a piszkos munkát. Persze értem én, hogy ez a Riverdale és a főszereplőink nyomoznak a rejtélyes esetek ügyében, de könyörgöm eddig mindig a maguk szakállára dolgoztak, és nem a hivatali szervekkel. Nem tudom komolyan venni a dolgot.

Tisztán látszik, hogy az írók nem nagyon tudnak mit kezdeni a karakterekkel és kínjukban olyan hülyeségeket találnak ki, amiből aztán valami irtó nagy baromság jön létre. Archie és Veronica kapcsolatát szétbarmolták számomra teljesen érthetetlen módon, nem is értettem, miért szakítottak, vagy hogy mi bajuk lett egymással. Aztán Veronica kavar egyet Reggie-vel, hogy a végén ismét összejöjjenek Archie-val, mert hát ez teljesen logikus.... (Ismét csak ironizálok.) Közben Archie kavar egyet Josie-val, amit szintén nem értettem, hogy ezt most miért kellett, de őszintén szólva már meg se próbáltam megérteni. Végig akartam nézni az évadot, hátha a végére összeáll minden, de nem így lett.

A Jughead és Betty párost nem barmolták szét (ismét), ők maradtak együtt és talán ők maradtak csak a régi önmaguk. Aranyosak együtt, ez nem vitás. Bár ha Betty kevesebbet nyavalygott volna a Farm miatt, akkor még jobb lett volna. Cheryl még mindig nagy kedvenc, imádom a karakterét és Toni-val nagyon jó páros ők együtt. Nem kellett volna az a kis összeveszés, mert felesleges műbalhénak tűnt, ami csak a musical rész kedvéért kellett, hogy ott drámázhassanak egy sort. Apropó, a szokásos musical rész. Maga a musical zenéi nekem bejöttek, de most valahogy nem tudták oda illő módon beépíteni a musical részt a fő történetbe. Nekem erőltetettnek hatott, és a problémákat és a drámákat kb. csak azért kreálták előtte, hogy aztán elénekelhessék azokat a dalokat, amiket kiválasztottak a Heathers musicalből. Az évad legjobb része szerintem a múltas rész volt, mikor a saját szüleik múltjának egy szeletét ismerhettük meg úgy, hogy a színészek alakítottak a szüleik fiatalkori énjét.

Remélem sikerült átadni a gondolataimat és a hatalmas csalódottságomat, amit a harmadik évad miatt érzek. Egyértelműen ez lett a leggyengébb és úgy elvette a kedvem a folytatástól, hogy nem hiszem, hogy ősszel nézni fogom a negyedik évadot. A jövőbe való kitekintés se keltette fel a kíváncsiságomat, mert úgyis tudom, hogy egy főszereplő se fog meghalni, a többiért meg nem fájna a szívem. Talán ha Cheryl kap egy értelmes történetszálat, akkor belenézek a negyedik évadba, de nem hiszem, hogy ez meg fog történni.

Értékelés: 10/4

Előzetes:

Kim Harrison: A jó, a rossz és az élőhalott (Rachel Morgan 2.)

Fülszöveg:

Nem könnyű az élet Rachel Morgan, boszorkány számára. A szexi, jószívű magánnyomozó Cinncinnati városának legsötétebb zugaiba is alászáll a legkülönfélébb bűnözők után kutatva.
Jól tudja hogyan kell bánni a vámpírokkal, és hogyan maradhat életben az ember, ha kutyaszorítóba kerül egy alattomos démonnal. Vagy kettővel.
Egy szakértőkre specializálódott, fekete mágiával dolgozó sorozatgyilkos azonban őt is próbára teszi: Rachel könyörtelen, ősi gonosz erővel találja magát szemben, aminek a legyőzéséhez, még a legnagyobb boszorkányoknak is sok szerencsére lenne szüksége.

Csaknem öt évvel ezelőtt olvastam a könyvsorozat első részét, ami tetszett, de őszintén szólva nem sok mindenre emlékszem belőle. Mondhatjuk azt, hogy tipikusan az "egyszer olvasós" kategória, ami egyszer elszórakoztat, de aztán nem érzed a késztetést, hogy többször elolvasd vagy folytasd a következő résszel. Újra kellett olvasnom a korábbi kritikámat, hogy felelevenítsem miről szólt az első rész, és eztán kezdtem neki ennek a könyvnek.

Kicsit értetlenül állok azelőtt, hogy feledkezhettem meg erről a sorozatról ilyen sokáig. (Na jó, lássuk be az utóbbi években nincs olyan sok időm és néha kedvem se olvasni, mint mondjuk egyetem alatt és emiatt már nem szeretek kockáztatni. Csak azokat a könyveket veszem a kezembe, amelyek szinte biztosan tetszeni fognak.) Más valahogy mindig érdekesebbnek tűnt, máshoz mindig nagyobb kedvem volt. Most azonban hirtelen nem tudtam mit olvassak és végül erre esett a választásom.

A második részben kapunk egy igazi pörgős kis felnőtt urban fantasy-t annak minden kellékével. Egy nyomozási szál van a középpontban, hisz Rachel egy sorozatgyilkos után kutat, aki boszorkánymesterekre vadászik. Az első rész végén otthagyta korábbi munkáját és immár magánnyomozóként tevékenykedik annak minden kezdeti nehézségével. Ivy és Jenks segítik őt ebben, mint társai, de gyakran nem csak segítséget nyújtanak neki, hanem igazán nagy problémát is jelentenek számára. Főleg Ivy-ra igaz mindez, aki nem nagyon tudja kontrollálni magát és aki igencsak Rachelre feni a fogát. Szó szerint.

Rachel szentül meg van győződve róla, hogy Trent Kalamack a gyilkos, akit keres, így némileg személyes indíttatástól vezérelve nyomozni kezd a férfi után, hogy börtönbe csukathassa. Persze a szálak bonyolultabbak, mint látszik, és Rachel nagy bánatára nem Kalamack a gyilkos, akit keres, hanem olyasvalaki, akire nem számított volna. A történet tehát mozgalmas a maga módján, van itt rejtély, árulás, titkok és miegymás, Rachel pedig próbál helytállni a nehézségek közepette.

Rachel és Trent

A rejtély és a nyomozási szál rendben volt, de bevallom azért valami ütősebbet vártam a végére. Mellé kapunk magánéleti és személyes problémákat szintén. Egyrészt Rachel aggódik az új élethelyzete miatt, hisz elég nehezen tud megélni mióta otthagyta korábbi munkahelyét és a saját vállalkozását kell működtetnie. Munkatársnak és lakótársnak pedig megkapta Ivy-t, aki még mindig egy nagy rejtély és akit még mindig nem tudok hova tenni, de azért legalább kaptunk némi magyarázatot arra, hogy mit akart Racheltől és miért tartott vele korábban. Egy kis vámpírpolitika ott van a háttérben és ez okozta főleg a gondokat. Szegény Ivy élete se könnyű, elég nagy traumákat kell elszenvednie, kíváncsi vagyok ennek milyen hatása lesz a jövőjére (vagy inkább kettejük jövőjére) nézve.

Jenks még mindig a kis poénforrás, Nick a szükséges rossz, akit kénytelen voltam elviselni, főleg amikor enyelegni kezdtek Rachellel. Szerencsére úgy tűnik, hogy a kapcsolatuk nem fogja sokáig húzni, amit én nem bánok, mert szerintem Nick elég lapos karakter. Vele szemben Trent Kalamack érdekesnek tűnik, remélem a folytatásban azért több minden kiderül róla, a múltjáról és arról, hogy mit akar tulajdonképpen Racheltől. Bár jobban örülnék annak, ha Rachel és Trent nem kavarnának össze, inkább csak ilyen fura ellenséges munkakapcsolat vagy maximum barátság legyen köztük, de van egy olyan érzésem, hogy ennek kavarás lesz a vége.

Ebben a részben is kaptunk egy tipikus nyomozós történetet, amit izgalmas csavarok tarkítottak. A szereplők magánélete alakult tovább, szépen fejlődtek a karakterek, a humort se kellett nélkülöznünk. Korrekt folytatás, de most is ugyanazt érzem, mint az első résznél. Nem fogott el olyan nagy katarzis, mint mondjuk az Anita Blake vagy a Cat és Bones könyveknél. Folytatni fogom, ha megint kedvek kapok ehhez a világhoz és a karakterekhez, de az ki tudja mikor lesz.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kim-harrison-the-good-the-bad-and-the-undead-a-jo-a-rossz-es-az-elohalott

Értékelés: 5/4

Gotham 5. évad összegzés

Idén érkezett el utolsó évadához a Gotham, ami nem meglepő, ha engem kérdeztek. Kezdte önmagát ismételni a széria és mikor már a sokadik szereplő tért vissza újra és újra ugyanazzal a kavarással, akkor nekem is kezdett csökkenni a lelkesedésem iránta. A negyedik évad aztán feltűnően jó lett, vitathatatlanul az sikerült eddig a legjobban. Így gondoltam az utolsó évadot még végignézem, ezen már ne múljon a dolog.

Az utolsó évad mindössze 12 részes berendelést kapott, ami fura volt a korábbiak után, de látva végeredményt jobban jártunk így. Még ezt a 12 részt se tudták normálisan kitöltetni. Habár a megszokotthoz képest egy fele akkora évadot kaptunk, még ez is tele volt felesleges történetszálakkal és még itt is azt éreztem, hogy már nem nagyon tudnak mit kezdeni a történettel és magukkal a karakterekkel.

Az utolsó évad egy kicsivel később veszi fel a fonalat a negyedik évad végén történtek utóhatásaival. A fő történetszál izgalmasnak hangzott elsőre. Gotham városa elszigetelődött a világtól és teljesen magára maradt miután Ra's és Jeremiah korábban felrobbantottak minden kivezető utat. Így természetesen felbomlott a korábbi igencsak ingatag rend és békesség és totális anarchiába süllyedt a város. Több területre oszlik és különböző egyének és csoportok próbálják átvenni az irányítást és megtartani a területük fölött a hatalmat. A rendőrség nyújt menedéket az embereknek és próbál segítséget szerezni, hogy újra rendet teremtsenek a városban.

Ez a "Gotham magára maradt és küzd a belharcok ellen" elméletben remekül hangzott és működhetett volna, de a valóságban sajnos nem így történt. Nem tudtam elmenni az mellett, hogy ez az egész mindenféle realitás érzéket nélkülözött így nem tudtam komolyan venni a fő történetszálat. Oké, értem én, hogy ez csak egy kitalált történet, de azért ne mondja már nekem senki se, hogy ha az USA egy városával ugyanez történne, akkor senki se foglalkozna velük, hanem totálisan magukra hagynák őket. A kormány egyből megszállná a várost és visszahozná a rendet, nem hagyná hónapokra magára az embereket és nem hagyná, hogy bűnözők garázdálkodjanak büntetlenül.

A másik, ami nem tetszett, az évad végén lévő csavar. Kiderült, hogy Nessa Al Ghul mesterkedik a háttérben és meg akarja bosszulni az apja halálát és hogy ha úgy nézzük ő hozta létre Bane-t is. Kicsit olyan lett ez az egész, mintha a Batman: Felemelkedés filmet másolták volna le a sorozat írói, mert abban szinte ugyanaz történt mint itt. (Csak ott Talia és nem Nessa mesterkedett, de mindketten Ra's lányai, úgy hogy vehetjük gyakorlatilag ugyanannak.) Nem lehetett volna valami más, még korábban be nem mutatott csavart kitalálni? Muszáj volt szinte ugyanazt megcsinálni még egyszer?

A történet tehát hagyott némi kívánnivalót maga után és ez volt a legnagyobb problémám az évaddal. Sajnos a karakterek se hozták azt a színvonalat, amit vártam és a többségük csak ismételni tudta önmagát. Gordon és Harvey még mindig laposak és valahogy képtelen vagyok megkedvelni őket. A "kisebb" gonosztevők súlytalanok, egyik se kap olyan alapos kidolgozást, hogy kedvencekké válhassanak. Bruce és Selina "szenvedése" így öt év után kezd kissé vontatottá válni, mert még mindig azon problémáznak, hogy akkor most mit éreznek egymás iránt és hogy mennyire mások alapjáraton. Külön-külön szeretem őket, úgy remek kis karakterek, akik szépen fejlődnek a maguk útján, de mikor egymással kavarnak, azzal ki tudnának kergetni a világból.

Oswald és Ed még mindig a fő poéngyárosok, most sem volt ez másképp. És habár ők is ismét ugyanazt csinálták, amit mindig (vagyis, hogy néha összedolgoznak, néha egymásnak feszülnek, de legfőképp inkább csak a törvény rossz oldalán járnak), de legalább szórakoztatóak. Jeremiah visszatérésének örültem és egyértelműen ő volt az évad fénypontja és a legjobb történetszála. Minden egyes jelenetét imádtam, Cameron Monaghan pedig remek kis Jokert hozott össze, ezzel nem lehet vitatkozni.

Az utolsó, amit nem tudtam hova tenni az évadban Barbara karaktere és a gyerek dolog. Ha eddig ezzel nem igazán foglalkoztak, akkor miért kellett így a végén hirtelen minden előzmény nélkül egy gyereket összehozni? Gordon miért is feküdt le Barbarával? Logikátlan és értelmetlen lépés volt a karaktertől mindez, erőltetett lépés csak azért, hogy megszülessen a kis Barbara, mert azt azért mégse akarták kihagyni. Aztán mert gyereke lesz, Barbara karaktere hirtelen ismét jóvá válik és aztán a jövőben pedig újra normális életet él. Kérem szépen, mi a fene van? Néztem nagyokat és nem értettem a dolgot.

Mindenki elfelejtette, hogy Barbara hány embert ölt meg az évek során, hogy mi mindent csinált? Élete végéig börtönben kellene ülnie, amint visszatér a rend Gothamben, nem pedig éldegélnie, mintha mit sem csinált volna. Katyvasz volt ez a történetszál és nem tudtam megérteni minek kellett ide. Barbara komplex és remek karakterét pedig egy csapásra tönkretették és úgy csináltak, mintha az előző négy évadban mi sem történt volna. (Én meg csak pislogtam, mert nem akartam hinni szememnek, hogy ezt az írók komolyan gondolták.)

Habár csak fele évadot kaptunk így utoljára, de még így se tudtak az írók egy normális és értelmes lezárást adni nekünk, amiért számomra iszonyat nagy csalódás volt az évad. Úgy érzem nem öltek bele túl sok energiát, így kaptunk egy irreális és egyszer már látott fő történetszálat, mellé rengeteg unalmas mellékszálat, és a karakterek se nyújtottak semmi emlékezeteset. Mintha az írók és a készítők is unták volna az egészet és alig várták volna, hogy megszabaduljanak a sorozattól. Összecsapott és méltatlan lezárást kapott a Gotham, pedig ennél többet érdemelt volna. Sajnos az utolsó évad lett talán a leggyengébb, így talán mégse olyan nagy baj, hogy vége van, mielőtt még nagyobb lejtmenetbe indult volna.

Értékelés: 10/5

Előzetes:

Bosszúállók: Végjáték

A történet:

Thanos súlyos tette, amivel elpusztította az univerzum élőlényeinek felét és megtörte a Bosszúállókat, a megmaradt hősöket egy végső összecsapásra készteti a Marvel Studios huszonegy filmet megkoronázó, nagyszabású fináléjában, a Bosszúállók: Végjátékban. (Forrás: port.hu)

Nem mondok újdonságot azzal, hogy én is nagyon vártam a Bosszúállók: Végjáték című filmet sokakhoz hasonlóan. A Marvel remek logikával felépített univerzuma elérkezett egy lezáráshoz és ezért mindenkinek óriási elvárásai voltak ezzel a filmmel kapcsolatban. Elég nagy cliffhangerrel ért véget a Végtelen háború, így vártam mi fog történni utána. Részben bejöttek a számításaim, részben nem, de azt nyugodtan kijelenthetem, hogy egy egészen korrekt lezárást kaptunk. Ez a kritika teljes mértékben SPOILERES, így csak ennek tudatában olvassatok tovább!!!

A több mint három órás filmbe sok mindent belepasszíroztak. Több szálon kellett felvenni az eseményeik fonalát, több karakternek kellett megadni azt a lezárást, amit vártunk és közben meg kellett oldani Thanos tetteinek következményét is. Nem hiszem, hogy bárki számára újdonságot jelentett a megoldás módja, hisz az időutazáson kívül máshogy nem nagyon lehetett volna megoldani a helyzetet. Abba most ne menjünk bele, hogy tényleg megvalósítható lenne-e az időutazás azon a módon, ahogy azt itt láthattuk, hisz képregény film révén ne ez legyen a fő szempont. Itt meg lehetett oldani és a megmaradt szereplők ezt az utat választják a halottaik megmentésére.

A film felépítésére nem lehet panasz. Tulajdonképpen három részre lehetne felosztani. Az első harmadában a megmaradt szereplők próbálják feldolgozni a történteket, mindenki gyászol valakit és össze vannak törve. Megbosszulják Thanoson mindezt, de ezzel se nyernek megnyugvást. Gyászolnak és próbálnak tovább élni, de az életük már nem lehet a régi. Itt csak azt nem értettem, hogy Thanost miért lehetett olyan könnyen megölni. Miért pusztította el a köveket? Miért hagyta hogy megöljék? Számomra kissé logikátlan mindez, hiszen még rengeteg bolygó van a világűrben, ahol folytathatná a "munkáját". Meg Thanos amúgy se tűnt olyan ostobának eddig, hogy magát védtelenül hagyja. Ha nagyon keserves munkával végre megszerezte mind a hat követ, akkor miért pusztította el aztán őket? Nem értem.

Aztán hőseink előállnak a tervvel hogyan lehetne megmenteni a halott társaikat és a Hangya ötlete révén elkezdenek dolgozni az időutazás megvalósításán. Kidolgozzák mi legyen, majd három csapatra osztva indulnak vissza a múltba, hogy onnan szerezzék meg a végtelen köveket és azok segítségével visszahozzák meghalt társaikat. A Végtelen háború végén éppen azok a nem fontos karakterek haltak meg, akik nekem nem nagyon hiányoztak és örültem annak, hogy az eredeti bosszúállók maradtak életben így a végére és ismét a "kemény mag" került a középpontba és ők oldották meg a problémákat, még egyszer utoljára együtt. Hisz az mindenki számára teljesen egyértelmű lehetett, hogy utoljára harcolnak együtt.

Aztán a film utolsó harmadában a nem éppen jól sikerült időutazási terv következményeként Thanos és seregei visszatérnek, így újra fel kell venni vele a harcot. Egy hatalmas és grandiózus csatát kapunk a végén, olyat, amit jó volt látni és amit remekül megcsináltak a készítők. A film és az egész eddig felépített Marvel univerzum legkatartikusabb pillanata, mikor a végén mindenki összegyűlik a csatára Thanos ellen és megindul a csihi-puhi. Megadták a módját a dolognak és ebben fut ki a film leghatásosabb jelenete.

A történet tehát logikusan és reálisan felépített, mindent megkapunk, amire csak vágyhatunk. Gyászolást, tervezgetést és akcióba lendülést és a végén a nagy katartikus harcokat. Korábban biztos említettem már, hogy Amerika kapitány és Vasember nem tartoznak a kedvenceim közé, így annak nem örültem, hogy megint rájuk volt a leginkább kihegyezve a film. Elég nagy hangsúlyt kaptak, amit mondjuk megértek, miért volt rá szükség, hisz megkapták a saját lezárásukat, mindketten a maguk módján. Csak az vigasztalt abban, hogy már megint őket helyezték a középpontba, hogy eztán többet nem fognak szerepelni, így még egyszer utoljára elviseltem őket.

Ez a három óra túl hosszú volt és a végén már azt sem tudtam hogy üljek a moziban és minden bajom volt. Értem én, hogy sok volt a történetszál és mindent el akartak varrni, de azért biztosan lehetett volna rövidíteni rajta mondjuk legalább egy fél órával. Nem tudom mit lehetett volna kihagyni, de az írók biztosan megoldották volna, ha nagyon akarták volna. Ha nagyon kötözködni akarnák, akkor tudnék és megjegyeznék pár dolgot. Miért kellett ide Marvel kapitány? Jó, az én saram, hogy nem láttam a saját filmjét, így fogalmam sincs ki ő, de ha már ilyen nagy ereje van, akkor miért csak az elején és a végén segített a többieknek? Miért nem maradt velük végig és utazott vissza velük a múltba? Ha már behozták a történetbe, akkor jobban ki lehetett volna használni a benne rejlő potenciált.

Azt se tartom túl életszerűnek, hogy a múltba visszautazva gyakorlatilag játszi könnyedséggel szerezték meg a végtelen köveket, mikor azelőtt Thanos hosszú évekig ezen szenvedett. Jó, persze, tudták, hogy melyik merre van, így előnyben voltak, de a múltbéli karakterektől elég könnyen meg lehetett szerezni, én valami komolyabb kavarodásba számítottam a múltban.

Nagyon jól adagolták a készítők a drámai és a poénos részeket, és ahogy korábban írtam a film elejét inkább a gyász és megtört érzelmek uralják, aztán egyre több poén jelenik meg és szerencsére visszatér a Marvel filmek poénosabb hangulata. Ebben a legnagyobb szerepe Mordálynak volt, akit csak imádni lehet, ő szállította a humor nagy részét. Nekem mindig az elejétől fogva Thor a kedvenc Bosszúállóm (és nem csak Chris Hemsworth miatt, de lássuk be azért vitathatatlanul ő néz ki a legjobban), aki szintén nagy utat tett meg. Ebben a filmben pedig olyan mélypontra süllyed önsajnálatában és annyira kivetkőzik korábbi önmagából, hogy csak szánni lehetett. Mégis vicces volt nézni, ahogy szakállt és pókhasat növesztve sajnáltatta magát. A poénok másik része hozzá, a kinézetéhez és a bénázáshoz köthető. Fura volt így látni, ennyire kivetkőzve korábbi önmagából, de mégis működött a dolog. Más volt, de nekem nagyon bejött.

Összességében nekem tetszett a film, habár bevallom azért kicsit túl hosszúnak találtam, és azt se bántam volna, ha Steve és Tony nem kap olyan nagy kiemelt szerepet. Kaptunk drámát, poénokat, időutazást és nagy csatát a végén, a történet logikusan felépített módon haladt előre, miközben a főszereplők révbe értek és mindenki megkapta a maga lezárását. Ebben a formában az eredeti Bosszúállók nem fognak újra összeállni, amibe fura belegondolni, de az élet már csak ilyen, megy előre és kész. Jönnek helyettük újak. Számomra az a lényeg, hogy Thor maradt és kíváncsi vagyok, mit fog csinálni a Galaxis őrzőivel.

Értékelés: 10/9

Előzetes.

Sarah J. Maas: Viharok birodalma (Üvegtrón 5.)

Fülszöveg:

A világot az álmodók mentik meg és építik újjá.
Alig kezdődött meg Aelin Galathynius hosszú útja a trónjáig, máris háború fenyeget. Útja során elveszített, de szerzett is szövetségeseket, barátságok köttettek és szakadtak meg, miközben a mágikus erőt birtoklók és azt nélkülözők is konfliktusba kerülnek.
Aelin szíve az oldalán harcoló hercegé, hűsége pedig a védelmére szorulóké, akikért mágiája utolsó cseppjét is kész odaadni. Ám a múlt borzalmas bugyraiból szörnyetegek bukkannak fel, és a sötét erők felsorakoznak, hogy leigázzák a birodalmát. Egyetlen esélye marad, egy kétségbeesett küldetés végrehajtása, ami a végét jelentheti mindannak, ami Aelin számára drága.
A kirobbanó sikerű Üvegtrón sorozat lélegzetelállító ötödik kötetében Aelin válaszút elé kerül: mit és kit áldozzon fel azért, hogy megakadályozza Erilea széthullását.

Jó ötlet volt az Üvegtrón következő részét a kezembe vennem, mert szükségem volt arra, hogy Sarah J. Maas visszaadja a hitemet a könyveiben. A Tüskék és rózsák udvara utolsó része nekem nem jött be és kezdtem aggódni amiatt, hogy talán a korábban egyre jobb Üvegtrón sorozat folytatása szintén hasonló sorsra jut. Nagy megkönnyebbülésemre ez nem így lett és a Viharok birodalma az a remek folytatás, amire vágytam.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy most jutottam el arra a szintre, hogy az Üvegtrón könyvsorozat csatlakozott az örök kedvenc könyveim szűk, de annál elitebb csoportjához. Tisztán emlékszem, hogy még az első rész nem vett le annyira a lábamról, de ahogy utána a folytatásban fokozatosan bővült a világ, új karakterek bukkantak fel miközben a régiek szépen fejlődtek, egyre inkább beszippantott Maas története. Ez most sem történt másképp.

A Viharok birodalma ott folytatódik ahol az előző rész abbamaradt. Több szálon indul a cselekmény, melyek aztán végül egybefutnak. Nagyon tetszett, hogy mindegyik történetszál izgalmas volt a maga módján, és hogy mindegyiknek meg volt a maga jelentősége és fontossága. Egyik sem csak azért lett megírva, hogy növelje az oldalszámot, így a könyv egyik részén se lehetett unatkozni. Maas szinte mérnöki pontossággal építi és szélesíti tovább a történetet, reálisan és teljesen hihetően vezeti tovább a cselekményt és a karakterei útját, aminek eredményeképp egy izgalmas, fordulatos és közben érzelmekkel teli fantasy-t kapunk.

Aelin visszatért hazájába, hogy visszafoglalja az őt megillető trónt és aztán felvegye a harcot a démonkirály és szövetségei ellen. Azonban nem úgy mennek a dolgok, ahogy arra Aelin számított, mert királyságának nemesi kijelentik, hogy nem fogadják el királynőnek és nem támogatják abban, hogy a trónja üljön. Érthető a döntésük, hisz Aelin korábbi bérgyilkos múltja, a rengeteg róla keringő negatív és nem éppen szívélyes történet, na és persze a tény, hogy nincsen serege, se nagy szövetségei, akikre támaszkodhatnak, nem épp szívélyes királynő jelöltként mutatják be. Aelin persze nem adja fel, hanem terveket szövöget, hogy orvosolja a legnagyobb hiányosságát... szövetségeseket kell szereznie, hogy bebizonyítsa vannak, akik hisznek benne és vannak, akikre támaszkodhat a közelgő háborúban.

Manon és Dorian

Egyik kedvenc női főhősöm lett Aelin, imádom látni a karakterfejlődését és az utat, amin halad. Sokat változott a kezdetek óta, de azért belül ugyanaz maradt. Nem egy teljesen "jó" karakter, vannak hibái és nem mindig egy kedvelhető személyiség, de igenis ott van benne a potenciál. Rowan és ő remek párost alkotnak, nagyon aranyosak voltak és szerencsére nem kaptunk túl sok romantikus émelygést, hanem más fontosabb dolgokon volt a hangsúly ebben a részben. Az egyetlen problémám, hogy Aelin erős és karakán karaktere mellett Rowan gyakran eltörpül, pedig Rowanban szintén lenne potenciál, csak hát ahogy a mondás tartja, két dudás nem fér meg egy csárdában. Maas erős női karakterei mellett a férfi karakterek néha csak dísznek tűnnek és nem is mindig kapnak elég időt, hogy önmaguk kibontakozzanak, de ennek sajnos ez a következménye.

Egy másik történetszálon Manon bukásának és másik oldalra állásának lehetünk szemtanúi. Manon a másik kedvenc karakterem, ugyanannyira szeretem, mint Aelint és öröm nézni, ahogy ez a két ugyanolyan erős és komplex női karakter néha egymásnak feszül, vagy ahogy később szövetségesek lesznek. Manonnal nagyot fordul a világ, olyan titkokat tud meg saját múltjáról, amitől alapjaiban át kell értékelnie korábbi életét, és emiatt arra az oldalra kényszerül, ahova nem gondolta volna, hogy valaha tartozni fog. Végre, végre bekövetkezett a Manon és Dorian egymásra találás, amire vártam, és jól éreztem én korábban, hogy lesz kettejük közt valami. Most még nem komoly a dolog, de remélem később azzá válik. Dorian helyzete sajnos hasonló, mint Rowané, Manon mellett néha laposnak tűnik, pedig Dorianban is annyi, de annyi potenciál lenne. Szerencsére a szerepe egyre fontosabb a közelgő eseményekben és kíváncsi vagyok mi lesz vele a folytatásban így hogy Aelin egy időre az oldalvonalba került.

Elide és Lorcan

A harmadik történetszál szereplői Elide és Lorcan. Mindketten fontos küldetést teljesítenének. Elide úton van Aelinhez, hogy átadja neki a rémkövet, amit megszerzett és hogy csatlakozzon királynőjéhez a harcban. Lorcan pedig Maeve parancsait követi. Véletlen találkoznak össze, és aztán közösen folytatják útjukat, miközben kezdeti ismertségüket hazugságokra alapozzák. A kezdeti ellenszenv és bizalmatlanság aztán megváltozik és közelebb kerülnek egymáshoz, amit végül Lorcan árulása tesz tönkre, de legalább maradnak még izgalmak a folytatásra az ő történetükben. Elide és Lorcan magukban nem valami nagy karakterek, de a közös történetszálukat élveztem, aranyosak voltak együtt.

Ahogy láthatjátok mind a három történetszál izgalmas volt és emiatt a könyv egyik részén se lehetett unatkozni. Ha ehhez még hozzávesszük Aedion és Lysandra bimbózó románcát és Aedion és az apja bonyolult kapcsolatának nehézségeit, akkor láthatjátok, hogy még a kisebb történetszálak se lettek unalmasak. Akárhogy próbálkoznék, nem tudok hibát találni ebben a könyvben. A történet logikusan felépített és mindennek és mindenkinek meg van a szerepe. Izgalmas és sodró lendülettel haladunk előre. A karakterek komplexek és jól kidolgozottak, vannak jók és rosszak, vannak olyanok, akik kicsit mindkettő, és mindenki találhat köztük kedvencet. Nagyon negatívan ér véget ez a rész, egy kisebb bukással és ezért iszonyatosan kíváncsi vagyok mi lesz a folytatásban. Lehet hogy hamarosan sort kerítek rá. Még szerencse, hogy már az is megjelent magyarul.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-empire-of-storms-viharok-birodalma

Értékelés: 5/5*

Deadly Class (Orgyilkos osztály) 1. évad összegzés

A történet:

A '80-as évek ellenkultúrája, egy sötét, képregényszerű világ adja a sorozat hátterét, ami olyan korosztályi történet, amilyet még nem látott. A Rick Remender és Wes Craig képregényéből készült széria hőse egy kiábrándult tinédzser, aki bekerül egy különleges suliba, ahol a bérgyilkosok legújabb nemzedékét képzik. Az erkölcsi kódexének fenntartását megnehezíti a könyörtelen tananyag, az egymással versengő klikkek, és a serdülőkorral járó bizonytalanságok is végzetesnek bizonyulhatnak számára. (Forrás: port.hu)

Mivel egyre több helyen futottam bele és mindenhol ezt reklámozták, így utánakerestem, hogy miről szól tulajdonképpen, és tudtam adnom kell neki egy esélyt. Az előzetes rögtön felkeltette a kíváncsiságomat és miközben nekivágtam őszintén bíztam abban, hogy ne kelljen csalódnom. Szerencsére nem kellett és alig pár nap alatt ledaráltam az első évadot. Nekem bejött a Deadly Class, jó kis első évadot raktak össze, amiben ott a potenciál, hogy később még jobbá fejlődhessen.

A sorozat az azonos című képregény sorozaton alapul. Az első évad tíz részből áll, és ha jól tudom akkor nálunk az HBO adja, így akár magyar szinkronnal is nézhető. Én persze maradtam a feliratos verziónál, mert az eredeti hangoknál semmi se lehet jobb. Még nem jelentették be a folytatást, de bízom benne, hogy érkezni fog a második évad, mert ez az a sorozat, ami megérdemelné mindezt.

Nekem nagyon tetszett az évad, jól összerakták. Érdekes, izgalmas és mozgalmas volt az elejétől a végéig. Legnagyobb pozitívuma a sajátosan sötét és kissé groteszk hangulata és stílusa, ami engem rögtön megfogott, na meg az, hogy Marcus végig narrál nekünk, és tudjátok, hogy szeretem a narrációval kiegészített sorozatokat/filmeket. A másik, ami miatt telitalálat nálam, a sorozat alapötlete. A főszereplőnk, Marcus szülei meghaltak és miután felgyújtotta a nevelőotthont, ahol aztán élt, a rendőrség mindenhol őt keresi. Hajléktalanként tengeti mindennapjait, mikor felkeresi egy fura férfi azzal, hogy ha szeretné, akkor befogadja az iskolájába. Nem akármilyen iskola ez, hisz itt az "alvilág" következő generációját képzik ki többnyire bérgyilkosokká és bűnözőkké. Mivel Marcusnak nincs nagyon más lehetősége, így belemegy a dologba.

Az első évad tulajdonképpen azt mutatja be, hogy Marcus hogy illeszkedik be a King's Dominion iskolába, hogy kezdi el nem éppen hétköznapi tanulmányait, hogy számol le múltjával és hogy szerez barátokat és ellenségeket magának. Remek alapötlet és még a kivitelezésre se lehetnek nagy panaszok. A történet logikusan felépített, szépen adagolják nekünk az infókat és úgy nő a feszültség, ahogy haladunk előre a sztoriban. Vannak persze húzórészek és olyan történetszálak, amiket nyugodtan ki lehetett volna hagyni, itt leginkább a tini klisékre gondolok, amelyek nélkül tökéletesen meglettem volna, de a jó dolgok miatt el tudtam nézni a rosszakat.

Aztán ott vannak a karakterek, akik kissé tipikus példái a tini karaktereknek csak némi sötét fűszerrel megdobva. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezek a fiatalok és tanáraik nem jó emberek. Könnyűszerrel ölnek, hazudnak, csalnak és emiatt bűntudatot sem éreznek. Persze vannak kivételek, Willy az ellenpélda, de neki épp ez a szerepe, hogy azért ne csak tiszta pszichopatákról szóljon a sorozat. Marcus a főszereplőnk, aki maga se egy teljes gonoszság, ő az a szürke karakter, aki csinál rossz dolgokat, de azért néha érez miatta bűntudatot. Ő az, aki viszonylag normális emberként kerül ide, nem pedig azért, mert a bűnöző családja küldte az iskolába, hogy ott neveljenek embert belőle. Marcus remek főszereplő, kicsit sötét, kicsit jó, humoros, követ el hibákat, de éppen ezért lehet őt kedvelni.

Aztán ott van a két női főszereplőnk, Maria és Saya. Az elején nagyon kedveltem mindkettőt, majd mikor egymásnak feszültek Marcus miatt, és mikor Maria jól megkavarta a dolgokat, (és még finoman fogalmaztam), akkor Maria átkerült a legirritálóbb karakterek listájának első helyére. Ha úgy vesszük minden problémájuk forrása Maria ostobasága volt, amiért nem gondolva a következményekre szimplán megölte Chico-t. Persze értem én Maria indokait, ha úgy vesszük jogosan tette, amit tett, mert máshogy nem szabadulhatott volna abból az bántalmazó kapcsolatból és mert csak Marcust védte, de lehetett volna mindezt jobban is kivitelezni és aztán gondoskodni arról, hogy senki ne szerezzen róla tudomást. Vagy talán csak az idegesít vele kapcsolatban, hogy a szerelmi háromszög része, és mert szerintem Marcus Saya-val ezerszer jobban összeillik. Ha nem kavarna Marcussal, aki érdekes karakter lehetne a lobbanékonyságával, és a kissé örült viselkedésével.

Saya a másik véglet, ő nem az a lobbanékony fajta, mint Maria, hanem inkább a rideg és távolságtartó típus. Nem valami beszédes, nem valami szórakoztató és inkább csak a barátainak nyílik meg. Szeret a legjobb lenni, és tudja magáról, hogy az. Okos, tehetséges és mindenben jeleskedik. Nagy bánatára az igazgató őt jelöli ki az új fiú, Marcus mentorának, így össze lesznek láncolva. Saya próbálja tanítani őt, de hát Marcus nem egy könnyű eset. Nekem Saya és Marcus lettek a kedvenc karaktereim és szerintem nekik kellene együtt lenniük, mert tök jó páros lehetnének.

Van még két dolog, ami tetszett. Minden főszereplő kapott egy saját történetszálat és egy egyértelműen tragikus múltat. Egyiküknek se egyszerű és könnyű az élete és így tökéletesen érthető, hogy kerültek ebbe az iskolába és hogy lettek olyan labilis és pszichopata személyiségek. Minden egyes részben megismerjük valamelyik karakter múltját és nagyon kreatív ötletnek tartom, hogy mesélés közben a múltjuk képregény formában elevenedett meg. Nagyon tetszettek az animációk, ez is egyedivé tette a sorozatot. A színészeket remekül válogatták és rakták aztán össze, hogy mindenki olyan, mintha csak a képregény hasábjairól lépett volna elő.

Kaptunk persze néhány felnőtt karaktert is, főleg a tanárok képében. A készítők próbálták őket érdekessé tenni, de valahogy inkább csak a szükséges rossznak tűntek számomra. Mert hát kellenek ide felnőttek, egy iskola nem működhet tanárok nélkül. Olyan ez, mint minden tini sorozatban, csak itt nem a szükséges rossz szülők idegesítettek, hanem a szükséges rossz tanárok. Talán még a kannibál tanár volt a legjobb karakter, ő kaphatott volna több játékidőt, mert bírtam a jeleneteit.

Összességében engem megvett magának a sorozat, remek kezdés volt és remélem érkezik a folytatás. Tetszett a hangulat, a stílus, az izgalmas és jól felépített történet, na meg a remek karakterek. A tini kliséket lehetett volna mellőzni és legtöbbször a felnőttek feleslegesnek tűntek, de még abszolút el lehetett ezeket viselni.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Sarah J. Maas: Szárnyak és pusztulás udvara (Tüskék és rózsák udvara 3.)

Fülszöveg:

A festményem hazugság volt. Még nem álltam készen. 

Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát.
A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia.
A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja.

Eddig azzal a szent meggyőződéssel éltem, hogy Sarah J. Maas remek fantasy történteket tud írni, hisz minderre ékes példa az első, Üvegtrón könyvsorozata. Aztán megérkezett hozzánk második sorozata, a Tüskék és rózsák udvara, ami nem lett olyan elsöprő siker számomra, mint a korábbi, de azért még szerettem, főleg a második részét. Szerencsére ezt nem nyújtotta szét hét részre, hanem csak egy trilógiát kaptunk és azért mondom, hogy szerencsére, mert ezt nem lehetett volna tovább húzni. Ezt maga az írónő is tudta biztosan és ahogy végre lehetőségem adódott elolvasni a harmadik részt, kijelenthetem, jobb hogy ennek itt a vége.

Nagyon sajnálom, de nekem ez a rész egyáltalán nem tetszett. Mintha Maas se tudta volna már, hogy mi történjen és mintha csak kötelességből írt volna egy több mint 800 oldalas könyvet, amiben igazából semmi sem történik az égvilágon. Na jó, ne legyünk ilyen gonoszak, történnek benne dolgok, de a nagy részük felesleges időhúzás, indokolatlanul túl sok mellébeszélés és random szexjelenet, na meg persze olyan történetszálak, amiket a végére hoz be ismét teljesen feleslegesen. Mert vagy nem futnak ki sehova vagy pedig mert nincs már idő rendesen kidolgozni őket. Úgy tudnám felosztani a könyvet, hogy 700 oldal unalom és végre az utolsó 100 oldalon történik valami érdemleges.

A lassú történetvezetés és az unalmas kidolgozás a legnagyobb problémám, ami miatt a befejező rész egyáltalán nem került közel a szívemhez, mert úgy érzem, hogy végig a nagy semmiről olvastam. Ezen kívül mindenképp meg kell említenem mi az, ami még az idegeimre ment. Főként Feyre. Eddig tényleg kedveltem őt, mert igazán erős és okos nőnek tűnt, de most valahogy az idegeimre ment. Nem is konkrétan maga a karakter, hanem az, hogy mindig ő volt a középpontban, hogy mindig minden épp akkor történt, amikor ő volt ott, ami ha belegondolunk kissé erőltetett történetvezetésnek tűnik. Mellette ott volt Rhys, aki meg gyakorta semmit nem csinált, mert mindig épp "véletlenül" Feyre került az események sűrűjébe és így neki kellett mindent megoldania. Persze, ő a főszereplő, értem én, de annyira izzadtságszagúan mindig épp akkor történt minden, amikor a lány is ott volt, hogy a végére nem tudtam komolyan venni. Így Rhys mellette nem egy hatalmas és könyörtelen főúrnak tűnt, hanem inkább egy töketlen baromnak.

A második részben szerettem a párosukat, jó volt végignézni, ahogy egymásra találtak és akkor a sok romantikázás és émelygés se zavart annyira. Talán mert akkor inkább a lélektani dolgokon, Feyre karakterfejlődésén volt a hangsúly és azt remekül dolgozta ki az írónő. Talán még a kissé sok erotika se zavart, mert mellette érdekes dolgok történtek. Na, most ezt nem mondhatom el. Itt az agyamra ment a sok random szexjelenet Feyre és Rhys között, mert olyan bugyután lett megoldva. Értem ezalatt, hogy mindig épp akkor estek egymásnak, amikor totálisan hülyén jött ki a dolog. Háború van kérem szépen, döntsük már el, hogy egy kalandos és izgalmas háborús könyvet akarunk írni, vagy inkább egy erotikus regényt, mert a kettő valahogy nem fér össze, akárki akármit mond. Vagy ha jobban lett volna elosztva, akkor nem zavart volna ennyire. Mintha az írónő percre pontosan úgy építette volna fel a könyvét, hogy egy megbeszélést egy szexjelenet követ, de tényleg szinte percre pontosan, és ez nagyon hülyén vette ki magát.

Feyre testvérei eddig nem sok vizet zavartak, amit őszintén szólva kihagyott ziccernek éreztem, mert lett volna bennük potenciál. Mass szintén rájött erre, így végre több játékidőt adott nekik, de ennek csak félig örülök. Elain az agyamra ment a sok nyavalygásával és a sok bőgésével, nem tudom miért, de nem tudtam tolerálni szegényt. Pedig értem, hogy ezen át kellett mennie és a karaktere nem reagálhatott volna másképp a vele történtekre, de akkor se tudtam átérezni a fájdalmát, mert a sok nyavalygástól és töketlenkedéstől felállt a hátamon a szőr. Nesta viszont.... ő új kedvenc lett. A harmadik rész egyik nagy pozitívuma Nesta, őt nagyon szerettem most. Kicsit a régi Feyre-re emlékeztetett, aki még nem ment az agyamra, mint a mostani.

Fent balról: Cassian, Azriel, Feyre, Rhys, Amren és Morrigan

Lent balról: Elain, Nesta, Lucien és Tamlin

Az utolsó, amit még negatívumként megemlítenék azok a felesleges történetszálak, amik így az utolsó részben kezdődtek el, és vagy totálisan feleslegesek voltak, vagy nem volt idő a kidolgozásukra, így szintén feleslegesnek tűntek. Mor biszex színvallása komolyan szükséges volt, mikor erre korábban semmi utalást nem kaptunk? Mintha csak hirtelen be lett volna dobva így a végén, mert az írónő most eszmélt rá, hogy korábban elfelejtett egy meleg szálat írni, és az mindenképp kell ide. Aztán azt már meg sem említem, hogy felesleges szerelmi szálak jelentek meg, amikből nem lett semmi vagy csak random jöttek össze, aminek megint nem láttam értelmét. (Pl. Amren és Varian, Nesta és Cassian kacsingatása egymásra, Azriel és Elain.) Az egyetlen, amit vártam és ami érdekelt volna Lucien és Elain "kapcsolata", de abból persze semmit nem láttunk és nem is lett belőle semmi.

Lucient kedveltem ebben a részben, így mikor a könyv felében eltűnt, akkor nagyon nem örültem neki. Több szerepet kaphatott volna és jobban örültem volna, ha a kapcsolata Elainnel másképp alakul. Tamlint se szeretném kihagyni, mert habár ő se kapott valami sok szerepet, de azért szerencsére nem maradt ki. Én vagyok a fura, ha Tamlint jobban kedveltem ebben a részben, mint Feyre-t és Rhysandot? Persze Tamlin se egy ma született bárány, de valahogy együtt tudtam vele érezni, hisz Feyre tökéletesen keresztbe tett neki a kis bosszúja miatt és ezzel igazán megnehezített a dolgát, ami így sem volt épp könnyű. Aztán Tamlin szintén megkapta a maga lezárását, épp azt, amit vártam, és amit lehetett. Máshogy nem lehetett volna az ő történetét zárni, ez így volt teljesen reális.

Én vagyok a legjobban elkeseredve, mert az előző részek alapján valami izgalmas, pörgős és kalandos lezárást vártam, nem pedig azt, amit kaptam. Feyre és Rhys végig idegesítettek más-más okból és az sem segített a dolgon, hogy iszonyú lassan és vontatottan haladt a történet előre tele felesleges történetszálakkal és oda nem illő erotikával. Szerencsére az írónő nem húzta tovább a sztorit, még ő is érezte, hogy ebből nem lehetett volna többet kihozni. Mintha már itt sem tudott volna semmi értelmeset kitalálni és mintha komoly erőfeszítésébe került volna, hogy összehozzon valamilyen lezárást. Kár érte, mert lett volna ebben több potenciál. Remélem az Üvegtrón sorozat nem fullad egy ugyanilyen semmilyen és vontatott lezárásba.

Ui: A borító csodaszép és a neten talált fanart, amit csatoltam szintén lenyűgöző, mindenkit tökéletesen úgy rajzolt meg a készítő, ahogy én azt a fejemben elképzeltem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-a-court-of-wings-and-ruin-szarnyak-es-pusztulas-udvara

Értékelés: 5/3

Black Mirror: Bandersnatch

Nem olyan régen érkezett meg a nagy sikerű Netflix sorozat, a Black Mirror egy különleges epizódja még az ötödik évad előtt. (Ami reméljük szintén hamarosan várható, mert épp itt lenne az ideje.) A Bandersnatch címre keresztelt önálló rész, vagy film, nevezze mindenki úgy ahogy szeretné, azért lett olyan különleges mert egy teljesen újszerű és egyedi formátummal jelentették meg. Az egész rész interaktív formában halad előre, ami annyit jelent, hogy bizonyos pontokon felugranak a választási lehetőségek és mi dönthetjük el, hogy mit csináljon vagy merre menjen tovább a főhősünk. Mi alakíthatjuk az életét, mi dönthetjük el, hogy mi történjen vele, így mi is a történet részesévé válhatunk.

Természetesen ebben a formátumban csak akkor lehet végigvinni ezt a részt, ha az eredeti platformon, a Netflixen keresztül nézzük meg, csak ott tudjuk végigjátszani az összes kimeneti lehetőséget. Bevallom, én nem így láttam, hanem azt a verziót, ahol az összes választási lehetőség össze lett vágva. Így aki nem tudta mit fog kapni, aki minden információ nélkül ült neki ennek a résznek, az kicsit furcsállni fogja az össze-vissza ugrálást. A Black Mirror részek közül szerintem ez az átlagosak közé sorozatható, mert ha úgy vesszük történet szempontjából nem elég ütős, a témák, amiket felvet érdekesek, de nem olyan módon dolgozza fel, hogy azzal maradandó élményt nyújtson a nézőnek. Vitathatatlan, hogy az egyediségét a sajátos formátuma adja, és lássuk be, ha "normális" epizódként kaptuk volna ezt a történetet, akkor nem lett volna senki számára se érdekes.

A történet szerint Stefan egy visszahúzódó és csendes programozó srác, aki saját szintén interaktív kalandjátékát szeretné megalkotni egy programozó cég segítségével. Az apjával élnek kettesben, aki kissé elnyomó módon neveli a fiát, és aki sokban hozzájárul ahhoz, hogy Stefan bizonytalan és nem bízik önmagában. Stefan döntéseit követhetjük nyomon, ahogy próbálja megalkotni Bandersnatch nevezetű játékát, és ahogy próbálja elérni a sikert, amire mindig vágyott. Közben persze a néző hozza meg a döntések egy részét Stefan helyett, és a döntések kimenetelétől függően többféle módon alakulhat a fiú élete. Egy a közös mindegyikben. Egyik döntés se hozza meg számára a feltétlen sikert, amire vágyott, bármilyen döntést hoz ő (vagy mi a nézők) mindig rossz lesz a vége.

Rögtön itt reflektálnék a rész egyik üzenetére. Amit az előbb megfogalmaztam egy nagyon erőteljes kritika a valódi életünkre nézve. Lássuk be, a valódi életben ugyanígy mennek a dolgok. Próbálunk jó döntést hozni, próbálunk úgy dönteni, hogy az a lehető legjobb legyen számunkra, de akárhogy is döntünk, szinte sosem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt szeretnék. Az már csak a hab a tortán, hogy mint a részben Stefan helyett mi nézők hozzuk meg a döntéseket, a való életben szintén gyakran adódik olyan szituáció, amikor valaki más dönt helyettünk és mi ez ellen semmit sem tudunk tenni. Ott lebeg fölöttünk a kontroll, ott vannak körülöttünk azok az emberek és tényezők, amik féket jelentenek számunkra, amik gyakran megszabják mikor mit tehetünk, mikor merre mehetünk.

A rész talán legütősebb pillanata, mikor Stefan rájön, hogy nem ő irányít, mert hogy valaki irányítja őt. Mikor kiszól a nézőhöz és próbál rájönni, hogy mi a helyzet és hogy mi a fene folyik körülötte. Ugyanez történik az emberek életében, mikor rájönnek, hogy nem mindig saját maguk az életük kovácsai és hogy igenis valaki vagy valami más alakítja az életünket és mi ez ellen semmit nem tehetünk, hanem alkalmazkodnunk kell hozzá.

A másik ami tetszett, hogy ha úgy vesszük egy sajátos elmejátéknak is elmenne ez a rész, amiben Stefan próbálja megfejteni, mi a fene történik körülötte. A végére annyira összezavarodik, hogy azt sem tudja ki ő, kik a körülötte lévő emberek és hogy mi a valóság és mi nem az. Vele együtt mi szintén elgondolkozunk, hogy mi az értelme a résznek és mennyi igaz abból, amit láttunk. Most Stefan valóban az apjával élt és próbálta megalkotni a Bandersnatch játékot? Vagy végig képzelgett és ő volt az őrült? Vagy átverték és csak a körülötte lévők kísérleteztek rajta és hitették el vele azt, amit akartak? Érdekes mindebbe belegondolni, és szerintem senki se tudná megmondani az egyértelmű választ.

Nem lett a kedvencem ez a rész, de egyszer nézősnek elment és kicsit enyhítette a Black Mirror elvonási tüneteket. Bízom benne, hogy hamarosan érkezik az ötödik évad és abban ismét remek és összetett részekkel találkozhatok majd, mert annak nagyon örülnék. Reméljük mihamarabb érkezik.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Élite (Elit) 1. évad összegzés

Nem hiszem, hogy sokan hallottak volna erről a sorozatról idehaza, ami nagy szégyen, mert egy igazán remek sorozatról van szó. Én is csak az egyik vlogger sorozatajánlójában hallottam róla először, és érdekesnek tűnt a története, így rákerestem, és tudtam nekem ezt látnom kell. Kíváncsiságból belenéztem az első részbe, azután pedig ott ragadtam és két nap alatt megnéztem az első évadot. A Netflix számára készült ez az eredetileg spanyol nyelvű sorozat, de engem a gyér, vagyis inkább a nullához konvergáló spanyol tudásom se tántorított el, mert szerencsére feliratosan nézhető online. Az első évad mindössze 8 részből áll, a részek olyan egy órásak, így látjátok, hogy nem olyan hosszú, hamar lehet végezni vele. Spoileres véleményt fogok most írni, így aki nem szeretne magának lelőni semmilyen csavart, az inkább ne olvasson tovább!

Csak néhány szóban vázolnám fel a történetet kezdésnek. A történet egy spanyol elit iskolában játszódik, ahova a gazdag családok küldik gyerekeiket tanulni. Egy speciális ösztöndíjnak köszönhetően felvételt nyer három normális családból származó diák ebbe az iskolába, kárpótlásul azért, ami a saját iskolájukkal történt. A három új diák érkezése alaposan felforgatja az elit iskola mindennapjait és elkezdődnek a kavarások. Majd az év végén az egyik diákot megölik, és a rendőrség nyomozni kezd, hogy ki lehetett a tettes.

Nagyon tetszett az első évad formátuma. A gyilkossággal kezdünk és látjuk, ahogy az egyik nyomozó sorban hallgatja ki a diákokat, ők pedig mesélnek, hogy mi történt az előző hónapokban, miközben folyamatosan látjuk a múltat. Fokozatosan bonyolódnak a szálak, mint kiderül, szinte mindenki dühős volt Marinára valamiért, így nem is annyira meglepő, hogy az indulatok elszabadulása aztán tragédiához vezetett. Marina aztán jól megkavarta maga körül a dolgokat, minden barátját és a családját is magára haragította, így nem csoda, hogy aztán az történt vele ami. Tulajdonképpen bárkinek lett volna oka megölni őt, de azért sejteni lehet, hogy nem hidegvérű gyilkosságról van szó, hanem inkább valamiféle balesetről, ami aztán tragédiába torkollik.

Nagyon jól építették fel az első évadot, tetszett, hogy oda-vissza ugráltunk az időben. Fokozatosan derültek ki az információk mindenkiről, szinte szabályos pontossággal kaptuk a titkokat és a leleplezéseket, így mikor vége lett egy résznek, azonnal látnom kellett a következőt. Feszültségépítésből remekül vizsgáztak a készítők, a történet izgalmas és végig fent tartja az érdeklődést.  Őszintén megmondom, nem tudtam megmondani, hogy ki lehet a gyilkos és Polo lett volna az utolsó, akire tippeltem volna. Ha nagyon kellett volna valakire tippelni, akkor vagy Clara apját vagy Marina apját mondom, de senkit se a fiatalok közül.

A sorozat szépen ábrázolja a nehézségeket, amivel a három szegényebb diáknak kellett szembesülnie, mikor bekerültek az elit közegbe. Az elején mindenki elutasító velük, de aztán kialakulnak a barátságok, és végül egybeolvad a két világ, ahogy annak lennie kell. Nem akarok hazudni, megkapunk néhány szokásos "tini sorozatos" klisét is, ezek nem maradhatnak ki, de most nem zavartak, mert mellette olyan izgalmas és feszültséggel teli volt a történet, olyan komplexek és imádnivalóak voltak a karakterek, hogy a kliséket maximálisan el tudtam nézni apró hibának.

Az is tetszett, hogy nem féltek komolyabb témákat bedobni és így elgondolkodtatni minket rajta. Ezek a fiatalok nem szentek, ez nem kétség, a karaktereink nagy része problémás és összetett. Talán a két tisztán jó karakter Samuel és Nadia, és nekik éppen az a szerepük, hogy a jó oldalt képviseljék és némi egyensúlyt teremtsenek a többiek mellett. Marina alapvetően hozzájuk áll a legközelebb, jó karakternek indult, de aztán amit az évad során leművelt, azzal elnyerte a legidegesítőbb karakter díját és a végére nem bántam, hogy Polo fejbe verte és meghalt. Igazából magának köszönheti a történteket, maga vonzotta be a balszerencséjét.

Az iszlám vallás kérdésköre és helye a más vallásúak életében, a homoszexualitás felvállalásának nehézségei, az elnyomó család okozta frusztráció, a viszonzatlan szerelem, a hazugságok, a társadalmi egyenlőtlenségek miatti szakadék áthidalása, a hármas kapcsolat megvalósíthatósága vagy lehetetlensége és maga a HIV betegség mind-mind komoly témaként vonulnak végig az első évadon. Minden karakternek meg van a saját gondja, mindenki kapott saját történetszálat, és ettől lettek izgalmasak egytől-egyig.

Egyetlen amit kifogásolni tudok az a HIV betegség behozása. Nem mintha nem lehetett volna valamit kihozni belőle, de úgy érzem a sorozatban nem kezelték a helyén a betegséget. Persze már eltelt némi idő, Marina rég kezeli a betegségét, de azért mégsem vette azt elég komolyan, mert ugyanúgy összefeküdt bárkivel védekezés nélkül. Nem tudom ki hogy van vele, és értem én, hogy manapság már lehet kezelni és szinte tünetmentesen lehet vele élni, de azért ha valaki elkapja ezt a szörnyű betegséget, az nem fogja ilyen lazán kezelni, mint ahogy Marina tette, hanem igenis komolyan veszi. Például soha többé nem fekszik össze senkivel gumi nélkül. Még maguk a karakterek is kimondják, azt hiszem Nano, hogy ez ma már nem olyan nagy szám, mert lehet vele élni, de akkor meg miért kellett bedobni ezt a történetszálat, ha nem vesszük komolyan?

Na de térjünk át a karakterek kivesézésére, mert nekem majdnem mindenki a kedvencem lett, ami nagy szó. Samuel az egyetlen, akit nem tudtam megkedvelni, lapos és unalmas karakter, szürke, ez a legjobb szó rá és sajnálom, hogy őt tették a középpontba. Marina a másik, akit nem kedveltem, és habár ő nem lapos és nem szürke, de olyan irritálóan idegesítő lett a nyafogása és a kavarása, ahogy haladtunk előre a történetben, hogy komolyan vártam, hogy valaki nyírja ki végre. Egy elkényeztetett királylány, aki unalmában nem tud magával mit kezdeni és fokozatosan elmar mindenkit maga mellől, miközben folyamatosan nyavalyog és magát állítja be áldozatnak.

Nagyon kedveltem a Guzman, Polo és Ander hármast, mindegyik remek karakter volt a maga módján és örültem annak, hogy később árnyalták a barátságukat és nem csak olyan felszínes barátok maradtak. Guzman a kőbunkó, vagyis csak kezdetben, mert mind kiderül, nem olyan egoista és nagyképű önimádó, mint amilyennek mutatja magát. Szereti a családját, és a húgát, mindent megtenne a barátaiért és tud igaziból szeretni. Nadia hatására ledobja magáról ezt a lenéző stílust és normális emberré válik, megmutatja a gyengédebb és kedvesebb oldalát.

Ander a másik, akit imádtam és akit egyértelmű hogy az Omarral való kapcsolata miatt szerettem meg. A fiú aki próbál megfelelni az apja elvárásainak, az iskola tenisz csillaga, aki igazából utálja a teniszt és titkolja mindenki elől, hogy meleg. Ander és Omar kapcsolata az egyetlen "tiszta" kapcsolat a sorozatban és ők az a két karakter, akik nagyon sokáig kimaradnak a kavarásokból és a balhékból. Ők külön élik a kis világukat és kerülnek közelebb egymáshoz, fokozatosan felvállalva érzéseiket egymás iránt. Kicsit ezért kilógnak, mert sokáig távol maradnak a gondoktól.

A többi kapcsolatra csak a mérgező és a diszfunkcionális jelzőket tudnám mondani, és ezzel nagyjából leírtam miért működtek mégis remekül. Marina ugyebár elsőnek Samuellel kezd el haverkodni, mire Samuel egyből belezúg és habár Marina megpróbálja viszonozni a fiú érzéseit, de végül mégis annak bátyja, a frissen börtönből szabadult és sokkal vadabb és szókimondóbb Nano mellett köt ki. Nano csak ki akarta használni az önző céljaira a lányt, de aztán mégis közelebb kerültek egymáshoz.

Aztán ott van Lucrezia és Guzman, akiket megmondom őszintén én sokkal jobban szerettem együtt, mint Guzmant és Nadia-t. Kezdjük azzal, hogy Guzman és Nadia egyáltalán nem illenek össze és nem tehetek róla, de én nem tudom őket elképzelni egy párként. Szerintem nekik barátoknak kell maradniuk, és Nadia karakteréhez se illene, ha hirtelen feladná a vallását és az elveit, a családja hagyományait és összejönne Guzmannal. Kövezzetek meg, de szerintem Guzman és Lucrezia iszonyat remekül működnek együtt, hiszen tisztára egyformák.

Mindkettő önzőnek és nagyképűnek tűnik, akit semmi nem érdekel önmagán kívül, de egyik se az. Lucrezia valóban szereti a fiút, és épp azért viselkedett vele ahogy, mert nem bírta nézni, hogy Guzman hirtelen otthagyta Nadia felbukkanása miatt. Remélem ők maradnak együtt és folytatják a fura kapcsolatukat. Lucrezia karakterének árnyalása remek döntés volt, ám kissé váratlan, de tetszett, hogy őt is emberibbé tették, és rájöttünk, hogy nem Lucrezia itt a kőszívű ribi, hanem inkább Carla, aki pedig épp aranyosnak és kedvesnek tűnt az elején.

Nem felejtettem el a személyes kedvenceimet, a "hármasomat", vagyis Carla-t, Polo-t és Cristiant. Szerintem az ő saját történetszáluk volt a legjobb az első évadban a fő történetszálon kívül. Mikor Carla és Polo elkezdtek kavarni az elején akkor nem nagyon értettem, hogy mit akarnak szegény Cristiannal, de ahogy tisztázódtak a dolgok és kialakult a hármas, onnantól imádtam őket nézni. Alapvetően nem hiszek abban, hogy valóban működhet ilyen hármas kapcsolat, mint amiben ők éltek, mert hosszútávon úgyse működne (és később látjuk is, hogy előjönnek a gondok), de itt olyan szórakoztatóak voltak, hogy nem tudtam nem imádni őket. Cristian tényleg feldobta az életüket és a már kissé lapos és unalmas kapcsolatukat, Carla és Polo aztán nem panaszkodhattak. Ahogy machináltak egymással, ahogy változtak az erőviszonyok hármójuk között, ahogy végül Carla kezébe vette a gyeplőt és mindkét fiút a saját kénye-kedve szerint ugráltatta, az mesterien lett megcsinálva. Ha Cristian nem velük lett volna, akkor hihetetlenül irritált volna a karakter, de így Carla-val és Polo-val igazán jól működött.

A végén mi nézők megtudjuk a gyilkos kilétét és minden korábbi titok és kavarás kiderül, de maguk a karakterek sok mindennel nem kerülnek tisztába. Tulajdonképpen a történet felénél vágták félbe a sorozatot. Rossz embert tartóztattak le, mindenki gyászolja Marinát, aki pedig nem, az a nyomait próbálja eltüntetni és mindenkinél kavarognak az indulatok. Nagyon várom a folytatást, kíváncsi vagyok mit fognak ebből kihozni és hogy meddig akarják nyújtani. Én úgy látom még egy évadot ki lehet ebből hozni, de aztán nem tudom hova lehetne tovább folytatni és remélem nem is fogják. Idén érkezik a folytatás, valószínűleg ősszel. El sem tudom mondani mennyire várom.

Értékelés: 10/10

Előzetes:

Jennie Melamed: Lányok csöndje

Fülszöveg:

Van valami, amit minden lány tud ezen a szigeten, 

de senki nem beszél róla: SZÜLJ FIÚT!
Ahol a totális hazugság a legkisebb bűn, amit elkövetnek a gyereklányok ellen, ahol az ortodox rend a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányát jelenti a lányok számára, ahol a világtól elzárt sziget idillje maga a kilátástalanság – ott az elnyomott gyerekek álmodnak maguknak egy szebb, szabadabb, élhetőbb világot. Aztán a serdülő Janey Solomon kilép a sorból, és azt mondja: NEM!
A gyermekek ellen elkövetett abúzus antropológiai aspektusaiból és pszichiátriai kezeléséből doktorált Jennie Melamed nem tanmesét írt a rendszerszintűvé tett molesztálásról, hanem a nővé érő lányok lelkének végtelen gazdagságát, a méltóságra vágyó fiatalok szabadságtörekvéseit ábrázolja ebben a felkavaró disztópiában.

Ez az a könyv, amiről sok kritikát olvastam, mielőtt a kezembe vettem volna és csakis a pozitív kritikák miatt gondolkodtam el rajta, hogy elolvasom. Igazából nem is tudom, hogy mire számítottam, hogy mit szerettem volna kapni ebben a történetben, de az biztos, hogy nem azt, amit végül kaptam. Nehéz témák sokasága, nehéz és nyomasztó hangulat és tragikus sorsok, így lehetne röviden és velősen összefoglalni miről szól a Lányok csöndje.

Nem egy eseménydús történetről van szó, holott valamiféle fura disztópiáról beszélhetünk. Itt nincs nagy hangos lázongás a rendszer ellen, nem a diktatúra megdöntéséről van szó és nem arról, hogy hipp-hopp minden megváltozik. Nem kapunk normális háttérvilág kidolgozást, nem kapunk mindenre magyarázatot, hanem egyszerűen négy fiatal lány, mondjuk ki nyugodtan kislány végtelenül groteszk és tragikus életébe nyerhetünk bepillantást. A hangulat végig lemondó és negatív és mivel majdnem mindenki tragikus véget ér, így a történetet az elejétől a végéig a tragédia lengi körbe.

Kapunk négy különböző narrátort, mindegyikük sorsa ugyanaz, vagy ugyanaz lesz, de azért mégis más-más családból jönnek, más háttérrel rendelkeznek. Amanda, a már házas és éppen gyermeket váró fiatal lány, aki közülük elsőnek ismeri fel a rendszerük hibáit és elsőnek próbál elszökni. Caitlin a csendes és félénk lány, aki abuzív apja miatt szenved. Vanessa, aki talán a "legjobb" (már ha lehet ilyet mondani ezen a szigeten) helyzetben van közülük, hiszen a szüleivel jó a viszonya, és ahhoz képest elég nagy szabadságot is hagynak neki. Na és Janey, aki némán, a saját módján próbál megszökni az elől a sors elől, amit ebben a közösségben szántak neki. Éhezteti magát, hogy késleltesse a nővé válását, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy annak súlyos következményei lehetnek.

Négy főszereplő életét és saját személyes tragédiáját követhetjük nyomon, történetük egymásba fonódik ebben a fura és durva világban, amiben élniük kell. Hatással vannak egymás életére, még akkor is, ha nem mindig értenek egyet és tulajdonképpen semmi mások, csak ismerősei egymásnak. Már az elejétől fogva ez a letargikus és vontatott hangulat uralkodik a könyvön, ennek ellenére cseppet sem mondanám unalmasnak. Nem pörög az esemény, lassan haladunk előre, mégis olvastatja magát és nem lehet unatkozni rajta. Négy főszereplő karaktere mind-mind érdekes a maga módján és mindegyikükért izgulni lehet. Nekem Janey lett közülük a kedvencem, mert lássuk be nélküle nem sokra mentek volna és habár ő is hibázott, de mégis csak a kiállása és a bátorsága miatt változhatott meg még ha csak egy kis időre is az életük.

Nagyon komoly és egyben hihetetlenül undorító témák köré épül a történet fő konfliktusa, ami nem más, mint a pedofília és a vérfertőzés kérdésköre. Belegondolni is rossz a két témába, de itt sajnos elkerülhetetlen. Ebben az elzárt közösségben úgy élnek az emberek, hogy az apák a lányaikat használják arra, amire éppen nem kellene. Szerintem így mindenki érti, hogy mire gondolok. Hogy miért? Mert ebben a közösségben így élnek az emberek, legalábbis ez a könyv magyarázata. Az Őseik ezeket a szabályokat hozták a letelepedéskor, ezért eszerint kell élniük. És mindez tökéletesen természetesen mindenki számára, ám nyilvánosan sosem beszélnek róla.

Kezdjük azzal, hogy ez a két téma olyan undorító, hogy nem szívesen beszélek róluk, de most kénytelen vagyok megtenni. Nem értem, miért ezt kellett állítani a középpontba és sajnos nem tudok mást mondani, mint azt, hogy csak a hatásvadászat kedvéért lett ez így megcsinálva. Gondoljunk csak bele. Mi célja vagy oka van annak, hogy az apák megbecstelenítik a lányaikat? Akárhogy próbálom felidézni, a könyvben erre nem kaptunk értelmes magyarázatot, csak annyit, hogy az Ősök ezeket a szabályokat hozták. Meg hogy ezzel "nevelik meg" a gyereket, hogy aztán tudja hol a helye? Mi van? Csak számomra idióta magyarázat mindez?

Tulajdonképpen semmi létjogosultsága nincs annak, ami könyvben a lányokkal történik. Ha már fegyelmezni akarod a gyereked, arra van más ezer módszer. Ha már van feleséged, akkor miért nem vele henteregsz? De ha már így akarjuk nevelni és fegyelmezni a gyereket, akkor miért csak a lányokkal történik mindez? A fiúkkal miért nem? Ezek a kérdések zakatoltak a fejemben a könyv olvasása közben és a nehéz és borzongató téma ellenére, ezek miatt nem tudtam teljesen komolyan venni a történetet.

Azt pedig ne mondja nekem senki, hogy oké, hogy itt mindenki úgy szocializálódik, hogy ez egy természetes dolog, de a valóságban az emberi természet számára épp hogy nem természetes, hogy a szülők a gyermekeikkel hálnak. Ne mondja nekem senki, hogy mindenkinek oké volt ez az elejétől fogva. Ne mondja nekem senki, hogy senki se gondolta természetellenesnek, amit tesznek. És az anyák szerepe? Hol voltak ők? Miért nem álltak ki a gyerekeik mellett? A normális szülők azt tették volna.

Kérdések és kérdések, amikre nem kapunk semmilyen választ vagy magyarázatot és épp ezért nem tudtam annyira komolyan venni a történetet, mint ahogy lehetett volna. Nem azt mondom, hogy nem érintett meg és nem borzasztott el, mert igenis tudom, hogy milyen rossz dolgok ezek, mert hát lássuk be azért a valóságban is létezik ilyesmi. Rengeteg ilyen esetről hallani, és még ma is nagyon sok szektában működnek hasonlóan a dolgok. De itt valahogy olyan sután és hiányosan lett kiépítve a háttérsztori, hogy nem lehetett észrevétlenül elmenni mellette. Azt sem tudtuk meg kik voltak az Ősök és hogy miért hozták ezeket a szabályokat? Mi céljuk volt vele? Mi értelme volt? (És az nem elég magyarázat, hogy a világ nagy része elpusztult és ez az új rendszer kell ahhoz, hogy életben maradhassanak.)

Ha nem foglalkozok a háttérvilág és a rendszer felépítésének hiányosságaival, ha nem veszem figyelembe, hogy a komoly témákat csak úgy bedobja minden magyarázat és ok nélkül, ha eltekintek attól, hogy a történet folyása lassú és néha kissé vontatott, akkor azt mondanám, hogy ez egy elég jó, de mindenképp egyedi regény. Nem a karakterekkel és a tragikusan szomorú sorsukkal van a gond, ez nagyon tetszett és jól lett megírva, hanem a sok-sok hiányosság és logikus magyarázat nélkül, nem tudtam igazán értékelni a történetet. A vége lezáratlan, igazi függővég, aminek örültem, mert ezt máshogy nem is igazán lehetett volna befejezni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jennie-melamed-lanyok-csondje

5/3