Eljött a bosszú ideje.
Allison Sekemoto egykor nem tudta volna megválaszolni azt a kérdést, hogy ember-e vagy szörnyeteg. Szerelme, Zeke halála után azonban a válasz egyértelmű: szörnyeteg. Könyörtelen hajtóvadászatra indul, hogy megtalálja Zeke gyilkosát, a pszichopata vámpírt, Sarrent, és végezzen vele.
Az út azonban véres és hosszú, Sarren pedig számtalan kellemetlen meglepetést tartogat Allie és a társai – vértestvére, Sakál és átváltoztatójuk, Kanin – számára. A nyomok a világ utolsó vámpírmentes övezetébe, Édenbe vezetnek, amelyet mindenáron meg kell védeniük.
Sarren azonban tartogat még egy utolsó, sokkoló meglepetést Allie számára, akire élete legsötétebb napjai várnak. Ebben a pusztuló világban ugyanis egy élet sem szent, és a korábbi szövetségesekből egy szempillantás alatt válhat ellenség.
De vajon van-e értelme győztesként kikerülni a harcból, ha a győztes örök magányra van ítéltetve?
Ha régóta olvassátok a blogomat, akkor biztosan tisztában vagytok vele, hogy a vámpíros fantasy könyvek nagy kedvenceim, amiknek sose tudok ellenállni. A vámpírok nálam az abszolút nyerők, imádok mindent amiben vámpírok vannak, de persze csak akkor ha jól van megírva a téma és maga a könyv, mert hát azért legyünk őszinték láttunk már ebben a műfajban érdekes „alkotásokat”. Az Éden trilógiát évekkel ezelőtt kezdtem el, el se hiszem, hogy ilyen sok idő eltelt az első rész olvasása óta, és habár az első rész nem fogott még meg annyira, arra viszont tisztán emlékszem, hogy a második kifejezetten tetszett. Idén jelent meg a trilógia befejező része (végre!!!) így gondoltam jöjjön ez következőnek az olvasmányaim sorában.
A pszichopata őrült Sarren végzett Zeke-el, Allie halandó szerelmével, majd pedig egy új halálos vírussal a markában elindult Édenbe, az utolsó halandó emberek lakta és irányított városba, hogy ott engedje szabadjára azt. Sarren új vírusa azonban már nem csak az emberekre nézve halálos, hanem mindenki mást, a vámpírokat és a veszetteket is megfertőzi. Allie és újdonsült családja, Kanin és Sakál társaságában útnak indul, hogy még időben elkapják és megállítsák Sarrent… és hogy Allie bosszút álljon rajta Zeke halála miatt. A történetről legyen röviden ennyi és innentől kezdve szokásos módon a spoileres véleményem következik.
Éppen egy ilyen befejezésre számítottam, éppen ilyennek kell lennie egy trilógia vagy hosszabb könyvsorozat utolsó részének, mert ebben minden meg volt ami csak egy izgalmas lezáráshoz szükséges. Allie gyászolja Zeke halálát és fájdalmában majdnem megadja magát a vámpírlét sötét oldalának, de végül elég erős lesz hozzá, hogy ellen tudjon állni a vérszomjnak és annak a sok haragnak, amivel nem tud mit kezdeni a fiú halála miatt. Aztán mikor sikerült erősnek maradnia és megfogadja, hogy belőle aztán márpedig sosem lesz egy kegyetlen és vérszomjas vámpír, akkor jön a nagy meglepetés, mert kiderül, hogy Sarren nem csak szimplán megölte Zeke-t, hanem vámpírrá változtatta. És nem csak hogy simán vámpírrá változtatta, hanem engedelmes vámpírszolgát csinált belőle, így Zeke élettelen és vérszomjas vámpírként éledt ujjá Allie és a többiek legnagyobb megdöbbenésére. Allie persze nem adja fel a szerelmét, hanem mindent meg tesz azért, hogy Zeke-t visszatérítse a valóságba és hogy visszakapja azt a fiút, akit korábban ismert és szeretett.
Allie és Zeke
Megmondom őszintén nem lepett meg, hogy Zeke nem halt meg véglegesen, mert valahogy számítottam arra, hogy Sarren vámpírt fog csinálni belőle. Valahogy adta magát ez a fordulat, nem lehetett volna kihagyni, mert így egy sokkal drámaibb fordulatot lehetett ebből az egészből kreálni. Allie személyiségfejlődéséhez, Allie karakter életútjához hozzá tartozott, hogy miként birkózik meg a lelketlen és vérszomjas Zeke-el, és hogy miként próbálja őt visszaterelni a normális útra. Mert ezzel párhuzamosan neki önmagának is végig erősnek és kitartónak kellett lennie, hogy ő se kezdjen el ész nélkül embereket gyilkolni bánatában.
Allie pedig ismét bebizonyította, hogy igenis erős és kitartó lány, aki előtt nincs lehetetlen és aki teszi mindig, amit kell. Persze fájdalmas volt látnia, ahogy Zeke viselkedett és hogy többször megpróbálta őt megölni, de Allie sosem adta fel, hanem mindig kitartott a hite mellett, hogy Zeke-t igenis helyre lehet hozni. Persze a régi halandó Zeke már sosem térhet vissza, hisz a halandó fiú meghalt, és amik vele történtek, örök nyomott hagytak rajta, de Zeke végül megtalálja a módját, hogy vámpírként is normális életet élhessen a lány mellett. Jó volt olvasni a köztük lévő dinamikát ebben a részben, és hogy küzdöttek mindketten önmagukkal és egymásért a végsőkig, még ha az gyakran igen nehéz feladatnak is bizonyult.
Annak még jobban örültem, hogy ebben a könyvben Kanin és Sakál igen sokat szerepelt és nagyjából végig ott voltak Allie mellett, és együtt hármasban, majd később négyesben Zeke-el próbálták Sarrent megállítani. Kanin és Sakál nem igen okoztak meglepetést, ők hozták azt, amit a korábbi részek alapján vártam tőlük. Még mindig nem hiszem el, hogy az elején azt hittem, hogy Kanin lesz Allie szerelmi szála, mert mostanra teljesen világos, hogy Kanin karakterét mindig egy olyan „apa” figurának szánta az írónő főszereplőnk számára. Kanin a vámpírúr, aki több száz éves, aki sok mindent látott és aki sok minden bajt okozott és aki régóta próbálta jóvátenni a korábbi hibáit, és aki végül elérte azt a megváltást, amire régóta vágyott. Kanin ugyebár mindig egy olyan vámpírfiókát akart maga mellé megteremteni, akit a saját képére formálhat, aki segíthet neki a céljai elérésében és hogy helyre hozhassa a múltja hibáit, és akire aztán büszke lehet.
Allie lett ez a tökéletes „gyermek” számára, akiben aztán sosem kellett csalódnia, és akire végig mindenben számíthatott. Kanin egy megtört, rideg, sok mindent megélt és komor karakter, és ezt hozta végig ebben a részben is. Ő volt a vezető, az apafigura, aki irányította ezt a néha szedett-vedett családot, aki rendet teremtett, ha kellett és aki vitte őket előre a cél felé, hogy még időben megállíthassák Sarren őrülten gonosz tervét. Meg kell ismételnem magam, mert arra szintén számítottam, hogy Kanin valahogy feláldozza magát a történet végén, és pont valami ilyesmire gondoltam, mint ami végül történt vele. Egyszerűen az ő karakterének nem lehetett más vége, ez a lezárás régóta ott lógott számára a levegőben, és hogy feláldozta magát a nagyobb jó érdekében, így végre megkapta a megváltást a múltbéli bűneiért, amikért régóta vezekelt magában.
Kanin és Sakál
Természetesen Sakálról sem feledkeztem meg, mert hogy is tudnék, mikor ő szintén nagy kedvencem. Sakál egyébként nem okozott sok meglepetést ebbe a részben, ő aztán hozta a megszokott formáját. Ment a saját feje után, folyton beszólogatott mindenkinek, de főleg Allie-nek és Zeke-nek, mindenről és mindenkiről meg volt a véleménye, és élvezte ha húzhatja a „húga” és annak idegesítő pasijának az agyát. Most jóval többet láthattuk Sakál józanabbik és önzetlenebb oldalából, és habár próbálta mindig keménynek és önzőnek mutatni magát, de igenis fontosak voltak számára a többiek, és igenis azért tartott Allie-vel és Kaninnal, mert segíteni akart nekik a világ megmentésében. Mondjon bárki bármit, nem csak a saját életét akarta megmenteni, hanem igenis mindenkiét, és nem csak szimplán önző célok által vezérelve, mint ahogy az elején megismertük.
Imádtam az Allie és Sakál közti testvéri kapcsolatot, ahogy folyton szívatták egymást és veszekedtek olyan hülyeségeken, hogy kész csoda, hogy Kanin nem kapott idegbajt tőlük. Még szerencse, hogy Kanin egy végtelenül türelmes vámpír, aki ha kellett, akkor szétcsapott közöttük és rendet teremtett. Ha már ideértünk Sakálhoz és Kaninhoz, velük kapcsolatban az egyik nagy hiányosságom, hogy kettejük kapcsolatából, egymáshoz való viszonyukról most sem tudtunk meg többet, mint korábban. Persze azt tudjuk, hogy Kanin teremtette Sakált, és hogy miért romlott meg a kapcsolatuk korábban, hogy miért váltak el az útjaik, meg hogy mit gondolnak egymásról, de engem valahogy jobban érdekelt volna ennek a mélysége. Ám mivel Allie a narrátorunk és mindenki mást és a történetet az ő szemén keresztül látjuk, ezért se volt erre lehetőség sajnos.
Talán ha kaptunk volna Kanin és Sakál nézőpontot, akkor mindkettejüket még jobban meg lehetett volna ismerni és azt is, hogy egymásra hogyan tekintenek. Mert most és talán mindig is a kapcsolatuk annyiban merült ki számomra, hogy Sakál folyton vénembernek szólította Kanint és néha féltékenykedett arra, hogy Kanin sokkal többre tartja Allie-t nála, Kanin pedig mindig kimérten és távolságtartó komolysággal Jamesnek hívta (mert ugyebár Sakál emberi neve a James volt) az első vámpírfiókáját és csak a szemeit forgatva vette tudomásul, amikor Sakál nyomta a műsort és jártatta a száját mindenféle ostobaságról. Talán ez csak nekem hiányzott, de én szívesen olvastam volna többet kettejükről külön. Viszont a hármójuk dinamikája Allie-vel kiegészülve tényleg végig olyan volt, mint egy igazi családé, a Kanin család, ahogy korábban elneveztem őket. Én pedig imádtam mindhármójukat.
Remek befejező részt kaptunk ebben a könyvben, meg volt benne minden, ami egy izgalmasan kalandos, ugyanakkor érzelmes történethez szükséges. Habár maga a történeti csavarok és a végkifejlet semmi újat nem hozott, mert azért lehetett számítani arra, hogy mi lesz a vége és kinek hogy fog zárulni a saját karakterútja, de maga a folyamat, maga az „utazás” igen jól lett megírva, nekem nagyon tetszett. Nagy kedvencem Allie, mint főszereplő és mellette Kanint és Sakált ugyanannyira imádtam, és külön örültem annak, hogy most szinte végig együtt volt a „Kanin család”. Zeke karakterében is hozott némi izgalmat, ami vele történt, de ő sajnos akkor se fog felérni soha a hármashoz. Örültem, hogy olvashattam magyarul ezt a trilógiát, és habár ennek így kellett véget érnie, kicsit mégis sajnálom, hogy nem lesz több rész.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése