Néha az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret.
Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen.
Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot.
Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített.
Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni.
Add át magad a reménynek!
Kezdjük azzal hogy nem vagyok egy nagy Colleen Hoover rajongó. Eddig összesen két könyvét olvastam évekkel ezelőtt, de mindkettő annyira rossz volt, hogy akkor megfogadtam, nem olvasok tőle többet. Nem nekem valóak a könyvei és kész. A Velünk véget ér elvileg talán a leghíresebb és legfelkapottabb könyve, és régóta szemezgettem vele, hogy talán ennek adni kellene még egy esélyt, hátha ez tetszeni fog, de eddig valahogy nem vett rá a lélek. Manapság viszont még a csapból is a könyv és a belőle készült nemrég megjelent film folyik, és mivel húgom egyik kedvenc könyvéről van szó, amit kölcsön is adott, gondoltam akkor most jött el az ideje, hogy adjak neki egy esélyt.
Nem voltak nagy elvárásaim, mert pontosan tudom, hogy a Hoover könyveknek nem én vagyok a célcsoportja. Nem kedvelem azt a műfajt, amiben ő alkot, és nem kedvelem azt sem, hogy viszonylag komoly témákat próbál feldolgozni romantikus rózsaszín történetbe ágyazva. Amivel alapjáraton nem lenne baj, ha jól írná meg ezeket a könyveket, csak az eddigi tapasztalataim alapján ez nem így szokott lenni. Na de mi a helyzet a Velünk véget ér könyvvel? Nem volt olyan rossz, mint számítottam rá, de azért a jótól még mindig fényévekre van. Erőteljesen felemás érzéseim vannak a történet befejezése után, és talán az a legrosszabb az egészben, hogy ebből egy iszonyatosan remek könyvet lehetett volna összehozni, ha az írónő jól és realisztikusan írja meg a sztorit. Innentől spoileresen folytatom, mert erről csak így lehet írni.
Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem tetszett a könyv első fele és mikor azt mondom, hogy nem tetszett, az alatt azt értem, hogy nagyjából minden egyes fejezetben fogtam a fejem, hogy mi ez a következő baromság már megint. Olyan irreális és hihetetlen dolgok történtek benne, amik a való életben sosem történnének meg, ha a karakterek józan paraszti ésszel gondolkoznának és élnék az életüket. Csak hogy néhány példát hozzak, mitől akadtam ki:
- Rögtön a könyv elején Lily találkozik Ryle-al, aki úgy „mutatkozik be” a lánynak, hogy épp mérgében székeket püföl és rugdos, mint valami eszement idegbajos. Na most kérem szépen, ha én fiatal nőként látnék egy ismeretlen férfit, aki mint valami idegbajos dührohamot kap magában, akkor rögtön otthagyom és olyan messzire menekülök tőle, ahogy csak tudok. Erre Lily mit tesz? Elkezd vele flörtölni. Pont az a Lily, akinek az apja bántotta és abuzálta az anyját éveken át, pont ő az, aki nem menekül fejvesztve egy agresszív ismeretlen férfitól, hanem ott marad édelegni vele. No komment.
- Ha mindez nem lenne elég, szintén ezen az első találkozáson történik, hogy őszinteségi játékot játszanak vagy mi a fenét, és nagyjából öt perc ismertség és Ryle lenyugvása után, Ryle csak úgy random benyögi, hogy már pedig neki épp az a nagyon őszinte gondolata, hogy mennyire, de mennyire, és ezt most nem tudom szebben mondani, megkefélné Lily-t. Igen, így a lány képébe. ÖT PERC ISMERTSÉG UTÁN! Igen, értem én, hogy a férfiak mind erre gondolnak, meg nem is ez a baj, de egyetlen értelmes és normális férfi sem nyög be egy ilyet egy nőnek, akit alig öt perce ismer. Ha pedig mégis, akkor egy értelmes és normális nő nyomban otthagyja, mert erre csakis így lehet reagálni. És nem, nem érdekel, hogy ez csak „játék” volt, meg „viccnek szánta” meg egyebek, ez az egész jelenet kettejük közt cringe volt az elejétől a végéig és teljesen irreális.
- Ha a felnőtt Lily nem lett volna elég idióta és ostoba, akkor tanúbizonyságot kapunk arról, hogy a tinédzser Lily se az eszéről volt híres. Kiderül, hogy a múltban elkezdett egy hajléktalan fiúnak segíteni, mikor látta, hogy az bajban van. És itt nem az a gondom, hogy segít neki, mert igen értem, hogy Lily milyen egy átkozott jótét lélek, igazi Teréz anya, igen, tényleg az. Irónia vége. Nem elég hogy segít neki, visz ételt, ruhákat, meg ami kell, hanem egy nap ez az idióta nebántsvirág úgy dönt, hogy beengedi ezt az ismeretlen fiút a házukba, hogy lezuhanyozzon, mert megsajnálta őt. Igen, egy random hajléktalan fiút beenged a házukba, mikor a szülei nincsenek otthon. Mert ez is teljesen reális és valószerű, nem? Ki az az épeszű ember, aki idegen hajléktalanokat beenged a házába, mikor egyedül van otthon? Főleg egy 15 éves lány, akivel akármi történhetett volna. És nem, nem mentség, hogy Atlas jó ember, meg sosem bántotta volna Lily-t, de ezt ő honnan tudhatta volna?
Ilyen dolgok a való életben nem történnek kérem szépen, csak egy rózsaszín álomvilágban, de ha egy realista komoly témákkal megtűzdelt romantikus könyvet akarunk írni, akkor abban reális és hihető dolgok legyenek. A könyv első felében láthatjuk hát, ahogy Lily megismerkedik a jelenben Ryle-al, a múltban Atlassal, és mindkét kapcsolat olyan ostobán és irreálisan indult, hogy csak fogtam a fejem, hogy ez nem lehet igaz. Nem lehetett volna valami normálisabb módot kitalálni arra, hogy ismerkedik meg a két férfival?
Lily, Ryle és Atlas
Aztán a könyv második felében áttértünk a komolyabb témára és elkezdődött a párkapcsolaton belüli erőszak témájának feszegetése. Először apró kis tettek, véletlen „balesetek”, amiről se Lily, se mi mint olvasók nem tudjuk eldönteni, hogy tényleg baleset vagy inkább szándékos tett volt. Az írónő ezt az egészet legalább jól építette fel, jól mutatta be, hogy indul ez a folyamat, és hogy lesz a viszonylag kisebb ügyekből aztán nagyobb veszekedések és bántalmazások. Látszik azért, hogy saját tapasztalatból írta a könyvét (hisz elvileg a saját szülei esetéből inspirálódott), ezeket a dolgokat hihetően meg tudta írni, ebbe nem tudok belekötni.
Az egyetlen problémám a párkapcsolaton vagy családon belüli erőszak témájával, és most lehet, hogy valakinek érzéketlen lesz a véleményem, de sosem értettem, hogy valaki hogy képes egy ilyen kapcsolatban benne maradni. Ez csak a saját személyes véleményem, de ha engem valaki csak egyszer megmerészelne ütni, vagy bármi módon bántalmazna esetleg szóban, vagy akármilyen módon, az biztos nem kapna több esélyt, hanem nyomban ott hagynám. És nem, a szerelem nem mentség arra, hogy valaki bent marad egy ilyen kapcsolatban, mert ha engem bántana a párom, akkor azzal a tettével a szerelmet rögtön kiölné belőlem, és onnan nem lenne visszaút.
És most tegyük félre azokat az extrém nehéz helyzeteket, mikor a nőnek nincs hova mennie, mert mondjuk nincs saját pénze, saját háza vagy nem kap senkitől se támogatást. Ebben az extrém nehéz helyzetben talán érthető ha ott marad (bár akkor is azt vallom, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen), mert konkrétan nem tud kilépni a kapcsolatból, nincs hozzá pénzügyi forrása. De mikor egy olyan nőről van szó, aki tudna egyedül boldogulni és ennek ellenére ott marad egy ilyen bántalmazó férj mellett, az az amit sosem tudtam megérteni. Lily pedig éppen ebbe a kategóriába tartozik, volt saját otthona, van saját vállalkozása, egyedül is képes lenne megállni a lábán, és mégis ott marad egy bántalmazó férfi mellett. Már akkor ott kellett volna hagynia Ryle-t, mikor "véletlenül" képen törölte, vagy amikor "véletlenül" lelökte őt a lépcsőn, de ez az idióta nebántsvirág tovább vele maradt.
Egyszerűen képtelen voltam elviselni Lily karakterét, sajnálom. Ilyen egy idióta női főszereplővel régen találkoztam. Az írónő próbálta valami csoda szép, kedves, segítőkész, megértő, okos és valami nagyon jó karakternek lefesteni, akit mindenki csak szeret, meg akiért mindenki odavan, de közben bármit csinált, csak magának okozta a problémákat, csak keverte a sz*rt maga körül, és csakis önmaga tehet arról, hogy abba a helyzetbe került, amibe. Igen, nem érdekel, ki mit fog erre mondani, Lily az oka, hogy olyan helyzetbe került, amibe, mert ő volt az, aki nem lépett ki már a legelején ebből a kapcsolatból, vagy hogy egyáltalán belekezdett, mikor az első találkozásukkor látta, hogy Ryle milyen egy agresszív állat tud lenni. Aztán meg azon nyavalyog, hogy neki milyen rossz, pedig épp ő az, aki ilyen helyzetbe hozta saját magát.
Atlas totál semleges maradt számomra, bár azért róla is meg van a véleményem, hogy 18 évesen ráhajtott egy 15 éves lányra, de ezt inkább hagyjuk, nem akarok róla beszélni. Talán az egyetlen érdekes karakternek Ryle tűnt számomra, és éppen azért mert az ő karakterében sokkal több volt, mint Lily-ben és Atlas-ban együtt vége. Ryle-t roppant összetett karakternek látom, és én szívesen olvastam volna róla többet, vagy annak még jobban örültem volna, ha látjuk mondjuk az ő nézőpontját is, hogy jobban megérthessük miért viselkedik úgy, ahogy, vagy mit gondol a Lily-vel velük történtekről. Szerintem sokkal jobb lett volna a könyv, ha mondjuk váltott nézőpontban, Lily és Ryle nézőpontjából írják meg, és akkor sokkal nagyobbat ütött volna. Kihagyott ziccernek érzem, hogy az írónő nem gondolt erre a megoldásra.
A könyv első felében lévő sok baromság után, a második felében mikor előkerültek a komolyabb témák, a párkapcsolaton belüli erőszak bemutatása, akkor végre beindult a történet. Az írónő tudta miről írt és ezt a részt teljesen jól bemutatta, az más kérdés, hogy mi a személyes véleményem a párkapcsolaton belüli erőszakról és hogy sosem értettem, hogy lehet benne maradni egy ilyen kapcsolatban. Lily egy olyan Mary Sue karakter, akitől a falra másztam, Atlas olyan semleges volt számomra, hogy semmit nem tudok róla mondani, Ryle az egyetlen épkézláb és érdekesebb karakter, aki habár negatív karakter és rossz ember, de legalább volt valami karaktere. Kár, hogy nem kaptunk váltott Lily és Ryle nézőpontot, engem érdekelt volna Ryle nézőpontja az eseményekről és a történtekről. Összességében nem olyan rossz ez a könyv, mint számítottam rá, de azért a nagy hype-t egyáltalán nem érdemli meg, mert azért annyira nagyon jónak se mondanám. Ilyen kis limonádénak tökéletes, ha valami könnyed romantikus és a valóságtól teljesen elrugaszkodott sztorit keres az ember. Viszont továbbra is tartom a véleményem, hogy Colleen Hoover könyvei nem nekem valóak.
Ui: A folytatást nem fogom olvasni, ennyi bőven elég volt.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése