Kevin Hearne: Beszorítva (A Vasdruida Krónikái 5.)

Fülszöveg:

Vajon túléli hősünk a 21. századot?

Tizenkét év titkos kiképzés után Atticus O’Sullivan végre készen áll rá, hogy földhöz kösse tanítványát, Granuaile-t, és ezzel megduplázza a druidák számát a világban. A szertartás estéjén azonban mindazok, akik addig halottnak hitték, váratlanul felfedezik, hogy életben van – és sokkal szívesebben látnák viszont a sírban.

Választás híján Atticus, hűséges ír farkaskutyája, Oberon és Granuaile az Olümposz-hegy lábához utazik, ahol a római istenség, Bacchus már sóvárogva vár az ígért bosszúra. Csakhogy kénytelen beállni a sorba egy ősi vámpír, egy csapat sötét elf és a bajkeverés ősi istene mögött – láthatólag mindegyiküknél egy dolog szerepel első helyen a tennivalók listáján: A DRUIDA MEGÖLÉSE.

Vesd bele magad, és élvezd a kalandokat!

Egy másik könyvsorozat, aminek évekkel ezelőtt olvastam utoljára az előző részeit, és amit lassan szeretnék már befejezni. Épp ezért következett most az ötödik rész az olvasmányaim sorában, ami a Beszorítva címet viseli. Kicsit mindig is felemás érzéseim voltak A Vasdruida krónikái könyvekkel, mert alapjáraton nem rossz könyvekről van szó, de annyira emlékezetesnek sem mondanám, hogy nagy kedvenccé váljon. Mármint most csak magamról beszélek, másnak lehet, hogy ez a kedvenc könyvsorozata és azzal sincs semmi baj.

Ugrunk 12 évet az időben és innen vesszük fel a történetben a fonalat. 12 év alatt Atticus mondhatjuk mindent megtanított Granuaile-nek, ami ahhoz szükséges, hogy a lány druidává válhasson és Atticus tanítványa lehessen. Egyetlen utolsó lépés szükségeltetik csupán, vagyis hogy Atticus a földhöz tudja kötni a lányt és ezzel igazi druida válhasson belőle… ami persze nem megy olyan könnyen, mint ahogy remélték. Új és régi ellenségek tűnnek fel a színen és a földhöz kötési rituálét mindig megzavarja valaki, de a párost kemény fából faragták, így semmi sem állhat örökké az útjukba. Gyakorlatilag az egész könyv arról szól, hogy próbálják megcsinálni a rituálét, jön valaki és keresztbe tesz nekik, azt elintézik, majd újra ugyanez elölről.

Atticus

Nincs könnyű dolga Atticusnak, mert nem csak az ellenségeivel kell leszámolnia, akik közül nem is ismer mindenkit, hanem a magánéleti dolgai szintén kezdenek tényleg zavaros méreteket ölteni. Ezelőtt nyilvánvaló volt már, hogy van valami közte és Granuaile között, de elméletileg nem akarták a professzionális mester és tanítvány kapcsolatukat bármi más személyesebbel elrontani. És akárhogy próbálták is visszafogni magukat, nem tart sokáig a nagy elhatározás, és végül csak beadják a derekukat egymásnak.

Örülök annak, hogy végre összejöttek, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, számomra ez az „összejövetel” kicsit olyan sterilre sikeredett. Persze értem én, hogy eddig se a romantikus szálak voltak az előtérben ebben a sorozatban, de én azt hittem, hogy ha a főszereplő párosról lesz szó, akkor valahogy jobban ki lesznek fejtve az érzelmek és kapunk több romantikát. Hát itt nem az történt, hanem egyszer hirtelen összejöttek és kész. Ennyi. Persze, igen, voltak fontosabb dolgok, mert hát szinte végig az egész könyvben menekültek mindig valaki vagy valami elől, de azért ha már kapunk egy szerelmi szálat az legyen jobban kidolgozva. Mert ami itt történt azt nem tudom máshogy leírni, csak hogy lapos és felszínes lett.

Egy rejtély megmarad a folytatásra, mert az a végére se derül ki, hogy ki az áruló, aki végig Atticusék ellen szervezkedett, bár nekem azért lenne erre egy-két tippem, amit nem fogok elárulni. Majd meglátjuk, hogy bejön-e valamelyik elméletem. Néhány régi mellékszereplő ismét felbukkant, mint például Morrigan vagy Leif, de nem igazán adtak hozzá nagy dolgokat a történethez, inkább csak olyan mellékszálként voltak bedobva. Nem bánnám ha ők is nagyobb szerepet kapnának a következő részben (ha minden igaz, még két rész van hátra), én kifejezetten örülnék neki.

Nem mondom, hogy hatalmas nagy kedvenc lett a könyvsorozat ötödik része, de egyértelműen hozta a korábbi részek színvonalát. Kellemes és könnyű olvasmány, egy roppant szórakoztató férfi főszereplővel és narrátorral, egy eddig gyengécske, de ígéretes szerelmi szállal és sok-sok új és régi mitológia karakterrel, istenséggel és legendával. Sokkal több mindent ki lehetne hozni a könyvekből, én jobban felturbóznám a történetet, és főleg abból raknék bele többet, ami az egyik nagy erőssége, és az pedig Atticus humora. Bár ebben mondjuk most sem kellett csalódnom.

UI: Oberon még mindig egy iszonyatosan remek karakter akkor is, ha csak egy kutya. Oberon és Atticus telepatikus párbeszédei mindent visznek, imádom őket.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kevin-hearne-trapped-beszoritva

Értékelés: 5/3

Kresley Cole: A tél halottai (Az Arkánum Krónikák 3.)

Fülszöveg:

Vajon ​Evie képes meggyőzni két rivális szerelmét, hogy működjenek együtt? Az életük múlik rajta.

Szívszorító döntések

Evie-t szinte elvarázsolja a nehézségek nélküli élet a Halálnál, mígnem Jacket elkapják a Szeretők, a két legrettenetesebb Arkánum. Bármit megtesz, hogy megmentse, ha kell, még a Halál lenyűgöző műkincsekkel és kényelmi eszközökkel teli börtönéből is megszökik, mit sem törődve egykori szerelme lopott pillantásaival.

Bizonytalan győzelem

Bár a szíve egy darabja a Halállal marad, Evie nekivág a veszélyekkel teli posztapokaliptikus pusztaságnak, hogy a szövetségeseivel összeállva közösen támadjanak a Szeretőkre. Egy ilyen félelmetes ellenség legyőzéséhez haditerv szükséges, ami azt jelenti, hogy Evie-nek, Jacknek és Aricnak szövetkeznie kell. Evie maga sem tudja eldönteni, mi a nagyobb lehetetlenség: túlélni a rabszolga-kereskedőket, a pestist, a zsákosokat és a többi Arkánumot, vagy rávenni Jacket és a Halált az együttműködésre.

Két hős visszatér

Szerelem és gyűlölet között keskeny a határvonal, és Evie-nek fogalma sincs, hányadán áll Jackkel vagy a Halállal. Vajon ez a bizarr hármas le tudja győzni a Szeretőket, mielőtt egymást ölnék meg? A Méreghercegnővel és a Végtelen lovaggal kezdődő nagy kaland A tél halottaival folytatódik.

Legutóbb egy még évekkel ezelőtt megkezdett könyvsorozat soron következő részét vettem a kezembe, ami nem mást mint Az Arkánum Krónikák. Sajnos már több év eltelt azóta, hogy az első két részt olvastam és nagyon őszintén bevallom nem sokra emlékeztem belőle a fő történetet kívül, így újra kellett olvasnom a korábbi kritikáimat, hogy felelevenedjenek az emlékek. Újra olvasni nem szerettem volna az első két részt, így csak ennyi emlékezetfrissítés után vágtam neki immár a harmadik résznek.

Nem tudom mit gondoljak A tél hallottai-ról, mert nem jelenthetem ki egyértelműen hogy rossz könyv, de azt se hogy jó. Inkább abba az erősen közepes kategóriába tartozik, amit egyszer elolvas az ember, akkor még érdekli és leköti valamennyire, de aztán pár nap múlva a nagyjára már nem is fog emlékezni, mert semmi emlékezeteset nem nyújtott. Kicsit úgy érzem, hogy én már „öreg” vagyok a YA könyvekhez, vagy lehet csak azoknál érzek így, amik nem nyerik el a tetszésemet és amik a szokásos klisékkel és sablonokkal lettek megírva.

A tél halottai éppen ebbe a kategóriába esik, van itt minden a YA klisékből, a kezdetben gyenge és elesett, de amúgy leghatalmasabb erővel rendelkező főszereplőn át, a szerelmi háromszögek farvizén evezve a nagy világvége harcokig, melyben persze, hogy a főhősnő és a két „szerelme” a kulcs figurák, mert ki más lenne az? Sajnálom, de most kifejezetten rühelltem minden egyes karaktert, de tényleg mindenkit, mert annyira sablonos volt mindenki és minden, hogy csak unottan vonogatva a szemöldököm olvastam tovább várva, hogy történjen már bármi eredeti. Sajnos nem történt.

Evie végleg az agyamra ment két dolog miatt. Egyrészt ő lenne állítólag a leghatalmasabb tarot kártya, mérhetetlen erővel és hatalommal. Erre mi történik ebben a részben? Jack és Aric, meg a többiek is úgy védelmezik, mintha a lány lenne a legelesettebb lény a világ. Kérem szépen, ha Evie itt a legerősebb kártya, akkor minek kell folyton védelmezni és körbeugrálni? Tanulja már meg magát megvédeni és kész. Ez az elesett "szende szűz" szerep az agyamra ment. Vagy ha ennyire idétlen, hogy nem bírja a harmadik részre végre megtanulni használni a képességeit, akkor ne nevezzük őt a leghatalmasabb karakternek.

Ha valóban egy gyenge és védelemre szoruló karakter lenne, akkor megérteném a két férfi nagy védelmező ösztöneit, de itt inkább csak nevetségesen festett mindkettejük részéről. És ha már Jack és Aric szóba került, most őket sem tudtam tolerálni, mert ahelyett, hogy értelmes és hasznos elemei lettek volna a történetnek a szerepük gyakorlatilag annyiban merült ki, hogy Evie után nyáladzottak és a lányt hajkurászták. Mert igen, Evie még mindig nem volt képes eldönteni, hogy melyiket szereti igazából és mivel képtelen dönteni, mindkettőnek húzza az agyát az egész harmadik könyvben, ami az agyamra ment.

Aric, Evie és Jack

A leggyűlöltebb könyves történetszál a szememben a szerelmi háromszög, mert sosem tudtam felfogni, hogy lehet egyszerre két férfit vagy két nőt szeretni. Az egyiket csak jobban szereted a másiknál, szóval sosem értettem a YA hősnők nagy dilemmáit és bumm ott a döntés. De persze tudom én, hogy a valóságban ez nem így van és csak a fiatal (főként női) olvasók vágyálmainak kiélése miatt írnak az írók ilyesmit a könyveikbe, de engem akkor is mindig rohadtul idegesített. Evie pedig ahelyett hogy a képességeit tanulta volna meg normálisan uralni és használni, inkább a két férfit hülyítette és engem idegesített azzal, hogy megfogadta, hogy távol tartja magát tőlük, amíg el nem dönti mit érez. De persze mindig épp az ellenkezője történt és egyszer az egyik vagy a másik karjaiban és majdnem ágyában kötött ki.

Maga a történet se volt itt valami kiemelkedő, lassan és vontatottan haladt előre a sztori, mert Evie szerelmi nyavalygásán volt a hangsúly inkább. A fő gonoszok itt A Szeretők kártyalapok lettek, vagyis emberi nevükön Violet és Vincent, akik amúgy ikrek, de ezen most ne akadjunk fenn, egy kis vérfertőzés itt már nem oszt nem szoroz. Talán az egyetlen dolog, ami kifejezetten tetszett ebben a részben, hogy A Szeretők kártyalapok mondhatni negatív és romlott karakterként lettek ábrázolva. Mert ugyebár hihetnénk, hogy a szeretet és a szerelem inkább pozitív erők, mert mi más lehetne a szeretet, de itt inkább a negatív oldala lett kidomborítva. Hiszen a szerelem és a szeretet nevében az emberek sok rossz és kegyetlen dologra képesek, és az ikrek éppen ezt az oldalát képviselték ennek az egésznek.

Gyengén közepes és klisékkel teli rész lett sajnos Az Arkánum krónikák 3. része, Evie nyavalygása a két fiú miatt és a szerelmi háromszög végigvezetése a könyvön kifejezetten idegesített, mert semmi más egyedi vagy izgalmas nem volt mellette, ami legalább elvonta volna a figyelmem mindezekről. A történet kiszámítható és egyszerű, és nem, a vége sem lett sokkoló és drámai, mert most ki hiszi azt komolyan, hogy Jack és Selena valóban meghaltak? Na látjátok senki, mert biztosan túlélték valahogy, én egy percig sem aggódom értük. Most már igazán beindulhatnának jobban a kártyák közti harcok, mert ha a következő rész ugyanilyen lapos és idegesítő lesz, akkor biztos nem fogom tovább olvasni a sorozatot.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kresley-cole-dead-of-winter-a-tel-halottai

Értékelés:

5/3

Taylor Jenkins Reid: Evelyn Hugo hét férje

Fülszöveg:

Egy szédítő hollywoodi karrier. Egy mélyen eltemetett titok.

A legendás, de teljes visszavonultságban élő világsztár, Evelyn Hugo évtizedek óta először hajlandó interjút adni. A döntésénél már csak a választása meglepőbb: ragaszkodik egy fiatal, ismeretlen újságírónőhöz, Monique Granthoz. Miért pont neki jut ez az álomlehetőség?

Aztán Evelyn emeli a tétet. Mert a szimpla sztárinterjú helyett sokkal többet ajánl. Mindent. A teljes igazságot csillogóan botrányos életéről. Semmit sem szépítve és semmit sem elhallgatva.

Ahogy elkezdődik a munka, az újságírónő nemsokára sejteni kezdi: valamilyen módon összefonódik saját sorsa és Evelyn múltja. Ám ennek a titoknak nagy ára van.

Szerelmek, végzetek, barátságok és árulások, aztán egy elképesztő csavar…

Ez a szenvedély és az életbölcsesség letehetetlen regénye.

Teljesen véletlenül került velem szembe ez a könyv, és mivel elég jó értékelést kapott moly-on, és már csak a címe is roppant figyelemfelkeltő, így gondoltam, adok neki egy esélyt. A címről rögtön VIII. Henrik és 6 felesége jutott az eszembe csak épp fordított felállásban, és már csak azért érdekelni kezdett, hogy a főszereplő miért ment hétszer férjhez. Szerintem ékes példája mindez annak, hogy egy jól megválasztott cím milyen csalogató lehet. Aztán persze én néztem a legnagyobbat, mikor kiderült, hogy itt nem a férfiak a lényeg, hanem maga Evelyn és az ő története.

A fülszövegben olvasható miről szól ez a könyv. Egy fiatal, de roppant ambiciózus újságírónő lehetőséget kap arra hogy interjút készítsen a világ egyik egykori leghíresebb filmcsillagával, Evelyn Hugo-val. Evelyn immár öregkorában szeretné elmesélni az élettörténetét, így a kezdeti interjún túlmutatva már egy életrajzi könyv írásának ötletét veti fel Monique részére. Monique nem érti Evelyn miért őt választotta erre a feladatra, de kapva-kap az alkalmon nem is sejtve, hogy milyen múltbéli kapcsolat van kettejük élete között.

Tetszett, hogy a könyv interjús felépítésben íródott, váltott nézőpontban. A jelenben az újságírónő Monique a narrátorunk, ő mesél és az ő szemén keresztól látjuk a történetet és Evelynt. Mikor aztán Evelyn mesélni kezd, megelevenedik a múlt és átváltunk az ő narrálásába, ahol az ő szemén keresztül látjuk az életét a nehéz kezdetektől a csillogáson át a megkeseredett öregkorig. Közben korabeli újságrészletek és különféle cikkek szakítják meg a sztorit és amit ezekben a cikkekben olvasunk megmutatja, hogy a világ milyennek látta Evelyn életét akkoriban. Mellette párhuzamosan pedig Evelyn meséli az igazságot és hogy ő milyennek élte meg a dolgokat. És hogy még strukturáltabb legyen a könyv, férjekre bontva oszlik fel az egész.

Imádtam ezt a könyvet, szinte le sem tudom írni mennyire, hatalmas pozitív csalódás volt számomra. Nem tudnám megmondani, hogy mire számítottam, mert igazából nem számítottam tulajdonképpen semmire, és lehet ezért jött be ez nekem annyira. Külön öröm volt végre egy önálló könyvet olvasni és tudni, hogy ez csak egy rész és ennyi és nem kell még vagy minimum 2 könyvön átrágni magam, hogy a történet végére érjek. Tetszett a stílusa és az, hogy nem volt terjengősre eresztve, nem is annyira hosszú könyv, így hamar lehet végezni vele. Könnyen olvasható, érdekes és visz előre a sztori, így nehéz abbahagyni, mert folyamatosan fent tartja az érdeklődést és tudni akarod, hogy mi történik a következő lapokon. Természetesen a innentől kezdve spoileres lesz minden, így aki nem szeretné megtudni a „csavarokat”, az inkább ne olvasson tovább.

Harry, Evelyn és Celia

Evelyn élete egy vérbeli Hollywoodi sztár életét írja le, annak minden pozitív és negatív oldalával együtt, sőt mivel a sztori az 50-es években indul be igazán, így nem is a mai modern Hollywood, hanem a régi köszön vissza a lapokról. Van itt tehát minden, ami akkoriban meghatározta a sztárok életét, fiatal csinos nők szó szerint bármit megtesznek, hogy híresek legyenek, az idősebb hatalmi pozícióban lévő férfiak pedig persze hogy kihasználják mindezt. A sztárok élete nem csak hírnév, pénz és csillogás, hanem vannak árnyoldalai is, amivel mindenki másként birkózik meg. És az örök igazság, hogy az amit te egy sztárból vagy hírességből átlagemberként látsz, sosem maga az igazság. A sztárok csak egy szinte mesterségesen művi pontossággal megkreált árucikkek, akiket a menedzserek, producerek, stylistok és a többi raknak össze eladható formára, hogy a lehető legtöbb pénzt keressék általa.

Evelyn pedig ékes példája ezeknek a sztároknak, bár ő vele nem csak úgy megesett a szerencse, hanem igenis keményen dolgozott azért, hogy sztár legyen belőle és hogy aztán az is maradjon. És ehhez nem kérdés, hogy nem félt bármilyen eszközt felhasználni a céljai elérése érdekében még akkor is, ha ezzel bárkin és bármin átgázolt közben. Evelyn sztár akart lenni és az is lett és miközben mindent elért, amit kitűzött önmaga elé, közben azoknak okozta a legnagyobb bánatot, akiket mélyen és szívből szeretett.

Imádtam Evelyn karakterét, mert roppant összetett. Nem nevezhetjük jó embernek, mert nem az, de rossznak sem, mert nem az. Kicsit mindkettő, aki sok hibát elkövetett életében, de aki mindig csak a saját céljaiért küzdött és próbált boldogulni abban a világban, amibe került. És itt jönnek képbe a férjei, mert összesen hét volt belőlük és mindegyikhez azért ment hozzá, hogy az elősegítse őt és a karrierjét valamilyen módon. Klisé, de a színésznők többsége már csak ilyen, ne legyünk álszentek.

A férjek egyes fejezetei kaptak egy címet, amiben Evelyn tömören összefoglalja mit gondolt róluk, így olvasóként sejthetjük, hogy mi történt azzal a férfival és milyen szerepet töltött be a nő életében. Én pedig hozzá hasonlóan szintén röviden leírnám a férfiakról a véleményemet.

1. „Szegény Ernie Diaz” - Tényleg szegény Ernie, mert Evelyn csak azért ment hozzá viszonylag fiatalon, hogy elvigye Hollywoodba és így esélye legyen elkezdeni a karrierjét. Kihasználta őt, bár nem mintha a férfit félteni kellett volna. Mindketten kihasználták egymást.

2. „Átkozott Don Adler” - Mikor azt hiszed, hogy a kezdetben tökéletes és hibátlan szupersztár férfi remek férj lesz, és még bele is szeretsz, de aztán kiderül róla, hogy egy görény. Ezt nem tudom szebben megfogalmazni. Don volt számomra a legellenszenvesebb, egy igazi szemétláda mindenért, amit Evelyn ellen tett.

3. „A hiszékeny Mick Riva” - A kanos rocksztár, akit Evelyn csak kihasznált, hogy elkendőzze vele a kitörni készülő botrányt az igazi életéről és arról, hogy valójában kibe szerelmes már régóta. Mindketten kihasználták egymást.

4. „Az okos Rex North” - Rex a másik filmsztár, akivel kölcsönös megállapodást kötnek, hogy segítenek egymás megbicsaklott karrierjét újra fellendíteni, ehhez pedig mi más lenne jobb, mint egy kamu házasság és újabb felhajtás? Puszta üzleti tranzakció, semmi más.

5. „Nagyszerű, jószívű, megkínzott Harry Cameron” - Imádtam Harry-t és a szerepét Evelyn életében, az igaz barátságukat. Ő az egyetlen férfi, akit Evelyn valaha igazán szeretett és aki viszont szerette őt, persze nem igazi szerelemmel, de legjobb barátok voltak a kezdetektől és maradtak a végéig. Harry Evelyn férfi tükörképe, de szinte minden tekintetben, ezért értették meg egymást annyira jól. És habár a házasságuk csak színjáték volt, de abban a pár évben amíg házasok voltak és Celia-val és férjével négyesben éltek együtt, talán ezek voltak mindannyiuk legszebb évei.

6. „Max Girard, a csalódás” - Most komolyan Evelyn, mit vársz egy francia filmrendezőtől, aki régóta udvarolt és flörtölgetett veled? Hogy jó férj lesz belőle? Nem csoda, hogy ez a házasság szintén taccsra ment, mert miközben Evelyn a sok tragédia és csalódás után őszinte szeretetet és szerelmet keresett, Max csak egy illúziót és egy álomképet hajszolt.

7. „A kellemes Robert Jamison” - Újabb kamuházasság a javából, mégis Evelynnek ezek voltak a második olyan legszebb évei mikor boldog lehetett még egy ideig azzal, akit valóban szeretett.

Evelyn és Celia

És hogy ki volt Evelyn Hugo egyetlen nagy szerelme? Nem a férjei, akik meghatározták őt, az életét és a karrierjét, akiket kihasznált, és akik szintén kihasználták őt, csak mindenki más-más módon. Celia volt Evelyn igaz szerelme, akivel soha nem lehettek igazából és nyíltan együtt a kor miatt, amiben éltek és ahol híres színésznők lettek mindketten. Nem akarták és nem merték beáldozni a karrierjüket a szerelmükért, így a háttérben próbáltak boldogok lenni, csak sajnos az élet többször beleavatkozott abba az idillbe, amit olykor sikerült megteremteniük maguknak. Ha nagyon őszinte akarok lenni akkor nem mindig kedveltem Celia karakterét, mert habár illettek egymáshoz Evelynnel és jól kiegészítették egymást, Celia gyakran volt sértődékeny, hisztis és gonosz Evelynhez, holott a nő csak önmagukat védte mindennel, amit tett. Celia pedig pontosan tudta ezt és hogy ezek a szükséges rosszak voltak, mégis folyton Evelynt hibáztatta mindenért.

Tragikus lett a sorsuk, mert valójában sosem lehettek együtt és vállalhatták fel egymást, így a könyv másik kiemelt témája a homoszexualitás ábrázolása és kezelése a korabeli régi Hollywoodban. De nem csak Evelyn és Celia története szomorú, hanem ott volt velük párhuzamban Harry, aki pedig meleg volt, és aki hasonlóan hamis képet mutatott a külvilág felé, mint a két nő. Ezért voltak ők annyira közeli és igaz barátok Evelynnel, mert Evelyn és Harry ugyanazon a sorson osztoztak, hamis csillogásban éltek, egymásért pedig bármit megtettek volna. És meg is tettek.

És ahogy haladunk előre Evelyn történetének a megismerésében, úgy rántjuk le a leplet élete titkairól, és arról a titokról is, hogy miért pont Monique-nak szerette volna elmesélni a történetét. Így a végére egybeér a két történetszál, hogy kapjunk egy szomorú, de abszolút reális és ideillő lezárást.

Nagyon tetszett a könyv, az érdekes története, a remek szerkezeti felépítése és a valójában igenis szomorú élet miatt, amit Evelyn elénk tárt az interjú során. Mert Evelyn élete kívülről álomnak, csillogásnak és boldognak tűnt, de sokszor inkább épp az ellenkezője volt. Vitatkozhatunk, hogy Evelyn hibája-e minden rossz, ami vele történt, ami részben igaz is, de épp ezért reális, mert Evelyn komplex és igenis reális karakter, akit néha szeretni, néha pedig utálni lehet. De semmiféleképp se marad iránta közömbös az olvasó, ahogy én se tudtam az maradni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/taylor-jenkins-reid-evelyn-hugo-het-ferje

Értékelés: 5/5*

Laurell K. Hamilton: Tigrisvadászat (Anita Blake, vámpírvadász 20.)

Fülszöveg:

Sorozatgyilkos szedi áldozatait az Államok északnyugati vidékén, módszere kegyetlen és bestiális. A helyi rendőrség arra gyanakszik, hogy „szörnyetegek” is részt vettek a gyilkosságokban, ezért Anita Blake és Ted Forrester rendőrbírók segítségét kéri, hiszen náluk jobban senki nem ismeri igazán a szörnyetegek természetét. Akik közül néhány igenis valóságos.

Minden Sötétségek Anyjának halottnak kellene lennie, de csak a testét pusztították el. Most új porhüvelyre van szüksége, és neki éppen Anita Blake testére fáj a foga.

Edward szerint a sorozatgyilkosságok azt az egyetlen célt szolgálják, hogy Anitát a valaha volt legveszedelmesebb vámpír közelébe csalogassák. S a fajtájuk közt hiába tartják Edwardot a „Halálnak”, Anitát pedig a „Hóhérnak”, most mindennél nagyobb bajban vannak, mert Anyuci Drága eredt a nyomukba, hogy az egyikükkel végezzen, a másikuknak pedig megszállja testét, nem törődve azzal, hogy közben hány ártatlan embernek kell meghalnia.

Vissza kellett néznem, hogy mikor olvastam utoljára Anita Blake könyvet és megdöbbenve tapasztaltam, hogy több mint egy év eltelt azóta. Nem értem, hogy hagyhattam ki ennyi időt, bár azért tegyük hozzá, hogy gyorsan telnek a hetek és nekem már nincs annyi időm és energiám a mindennapi élet mellett olvasni, mint évekkel ezelőtt. De sebaj, most egy kis Anita Blake kalandhoz volt kedvem, így megkerestem, hogy melyik könyv következik a sorozatban, és ezzel kezdtem az olvasmányaimat idén.

A rutinos Anita Blake rajongók tudják, hogy a végtelenségig nyújtott könyvsorozat sajnos már arra a szintre jutott, hogy sosem tudhatod mire számíts a következő részben. Vagy kapsz egy unalmas és erotikával teli történetet, amiben semmi nem történik a rengeteg lepedőakrobatikán kívül vagy pedig kapsz egy izgalmas természetfeletti nyomozós sztorit sok humorral és kalanddal. Gondolom sejtitek, hogy én az utóbbit szoktam preferálni, amiből sajnos egyre kevesebb érkezik. Szerencsére most nem kellett csalódnom, mert a Tigrisvadászat az utóbbi kategóriába való.

Habár az első Anita Blake könyvek színvonalától ez is elég messze van, mégis szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy szerintem jó volt ez a könyv. Ahogy a fülszövegben olvasható, ismét egy gyilkossági ügyben nyomoz Anita és nagy meglepetésemre most Edward is vele tart, aminek roppant mód örültem. Anita és Edward egy haláli páros, külön-külön is jó kis karakterek, de együtt mondhatni legyőzhetetlenek. Minden részt imádok, amiben Edward felbukkan, mert így tudom, hogy valami igazán véres és sötét kalandban lesz részünk. Meg hát mostanában Edward felbukkanása arra szintén jó előjel, hogy így a nyomozás és a vadászat lesz a középpontban és kevesebb erotikát kapunk Anita és a pasijai részéről.

Ha ők ketten nem lettek voltan elég, akkor megkaptuk újra a nagy kvartettet, mert Bernardo és Olaf szintén csatlakozott Anitához és Edwardhoz. Bernardo most nem sokat adott hozzá a sztorihoz, mintha csak azért lett volna itt, hogy kordában tartsa Olafot, ha kell. Olaf viszont hozta a szokott formáját és továbbra is szentül meg van győződve róla, hogy ők ketten Anitával lelki társak lennének vagy mi a szösz. Épp ezért egyre keményebben próbálkozik, hogy Anitát így vagy úgy, de megnyerje magának. Anita pedig hajszálvékony mezsgyén egyensúlyozva próbálja magától távol tartani ameddig csak lehet, hogy ne legyen kénytelen megölni a férfit. Kíváncsi vagyok mennyire fogja befolyásolni Olaf karakterét az, ami a rész végén történt vele, remélem lesz valami értelme, bár valahogy sejtem merre fog kifutni ezt a történetszál. (De remélem nem lesz igazam.)

Az elején rögtön belecsaptunk az események sűrűjébe és kezdődött a nyomozás, majd pedig egy kalandos, ám azért némileg kiszámítható történetet kaptunk. Folyt a sok vér, Anita kapott belőle bőven, természetesen mindenki rá vadászik és őt akarja elkapni a sötét terveihez, ami lehetne erőltetett, de mégis érthető, hisz Anita igenis egyre nagyobb hatalomra tesz szert, így nem csoda, hogy mindenki őt pécézi ki magának. Csak az hihetetlen egy kicsit számomra, hogy valahogy mindig sikerül elkapniuk és elrabolniuk, pedig folyton egy csomóan vigyáznak rá és mindig rendőrök, más vadászok, testőrök vagy a pasijai veszik körül. Régen még érthető volt, mert akkor nem voltak ennyien körülötte, többnyire egyedül kellett boldogulnia, most viszont nem ez a helyzet. Bár igaz, hogy Anitát se kell félteni, sokszor magának keresi a bajt, így nem csoda, hogy mindig történik vele valami.

Nem sok erotikát kaptunk ebben a részben, így ez még elviselhető volt, de valahogy most is olyan bénán lett a sztoriba belerakva, hogy abszolút nem illet oda és nyugodtan kimaradhatott volna, akkor se lett volna semmilyen befolyása a fő történetszálra. Azt meg sem említeném, hogy rég elvesztettem a fonalat, hogy Anitának hány pasija van és ki kicsoda, a többségnek a nevére sem emlékszem. Mondjuk azt tegyük hozzá, hogy ez nem csak az én hibám, hanem a pasik nagy részének semmi karaktere, csak „szexuális eszköznek” vannak berakva a sztoriba. Akiknek pedig van saját történetszála és értelmes karaktere, azok inkább a sorozat elején szerepeltek, mostanában igencsak a háttérbe vannak szorítva. Jean-Claude, Richard, Nathaniel és Micah, ez a négy akit érdemes megemlíteni, akik normális karakterrel és személyiséggel rendelkeznek, vagy akiknek úgy egyáltalán emlékszek a nevére, a többiek csak egy elmosódott nagy massza számomra. Az nem kérdés, hogy nekem Jean-Claude a kedvencem, szerepelhetne mostanában is többet a történetben.

Kellemes kis olvasmány volt számomra a Tigrisvadászat, mindenképp a jobban sikerült részek közé sorolható a sorozatban, de azért lehetett volna ezt még fokozni. Kaptunk egy korrekt nyomozási szálat sok vérrel és kalanddal bár némileg kiszámítható módon, de azért jobb volt mint az ezelőtti néhány rész. Anita és Edward remek páros, szívesen olvasnék több olyan könyvet, ahol ketten nyomoznak, mert bírom a dinamikájukat persze csak ezen a „nyomozó társak” vagy „szinte már testvéri” szinten. Csak így tovább Hamilton és hamarosan jöhet a következő Anita Blake rész, mert egészen kedvet kaptam a folytatáshoz.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-tigrisvadaszat

Értékelés: 5/4

Holly Black: Hogyan gyűlölte meg Elfhon királya a történeteket (A levegő népe 3,5)

Fülszöveg:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy éles nyelvű fiú.

Mielőtt kegyetlen herceggé, majd gonosz királlyá vált volna, kőszívű tündérgyermek volt. A kötet mélyebb bepillantást enged Elfhon titokzatos királyának drámai életébe. Izgalmas részletek a The Cruel Prince – A kegyetlen herceg előttről, kalandok, amelyek a The Queen of Nothing – A semmi királynője után játszódnak, és ismerős pillanatok A levegő népe-trilógiából – mind-mind Cardan szemszögéből.

A sorozat új kötetében visszatérhetünk a szívdobogtató romantikához, veszélyhez, humorhoz és drámához, melyek a világ minden táján elvarázsolták már az olvasókat. Minden fejezethez gyönyörű, megkapó, színes illusztrációk készültek, így tökéletes gyűjtői példány régi és új olvasóknak egyaránt. Szerezd meg, és hagyd, hogy magával ragadjon!

Teljesen véletlenül akadtam rá erre a kis könyvre az egyik könyvesboltban bandukolva, és mivel a trilógia az egyik nagy kedvencem, gondoltam ezt is mindenképp olvasnom kell. Mielőtt bárki lelkendezni kezdene, hogy új könyv jelent meg a sorozatban, annak sajnos le kell hűtenem a lelkesedését, mert ez nem igazi folytatás, inkább valamiféle kiegészítő kötetnek mondanám az eredeti könyvek mellé.

Jude remek főszereplő és narrátor, ez nem kérdés, ám én szívesen olvastam volna Cardan szemszögéből is és mit adj Isten, az írónő előrukkolt ezzel a könyvvel. Ami igen, jól sejtitek, Cardan szemszögéből íródott és néhány korábbi kis rövid történetet mesél el a fiú narrálásával. Ne várjatok csodákat, nem kapunk nagy izgalmakat, többnyire a korábban történtek érkeznek újra csak másik szemszögből mindezt kiegészítve néhány eredeti novellával.

Cardan és Jude

Ami még különlegessé teszi a könyvet azok a csodaszép illusztrációk (a fenti kép az egyik példa), melyek egy-egy jelenetet keltenek életre a történetből. Nem pontos és tökéletes képek vagy festmények ezek, inkább csak elnagyolt illusztrációk, amik megadják a hangulatot és valamiféle "képes könyv" érzetet hoznak létre. Nekem nagyon tetszett az összes kép benne, nagyon hangulatos lett tőle az egész könyv.

Kellemes kis kiegészítő kötet az eredeti könyvek mellé, egy kis plusz csemege, ami habár nem sok újdonságot ad, de legalább előhozza a régi kellemes emlékeket, mikor a trilógiát olvastam. Jó volt kicsit jobban belelátni Cardan fejébe, én szívesen olvasnék egy olyan rendes könyvet, aminek ő a narrátora. A könyv borítója és a benne lévő illusztrációk csodaszépek, igazából már csak azok miatt megéri megszerezni a könyvet. Rajongóknak pedig egyenesen kötelező.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-how-the-king-of-elfhame-learned-to-hate-stories-hogyan-gyulolte-meg-elfhon-kiralya-a-torteneteket

Értékelés: 5/5

Az Éhezők Viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája (film)

Egyik örök nagy kedvencem Az Éhezők viadala trilógia, de nem csak a könyveket szeretem nagyon, hanem a később készült filmeket szintén. Így mikor az írónő megjelentette a Snow elnök fiatalkori éveiről szóló előzménykönyvét, hirtelen nem tudtam, hogy ennek örülnöm kellene-e vagy sem. Persze a könyv elolvasása után minden korábbi kétkedésem elpárolgott, mert az Énekesmadarak és kígyók balladája remek lett, imádtam az elejétől a végéig.

A könyv sikere után nem volt kérdés, hogy ebből szintén készül majd film valamikor, és végre a héten kijött a film, így nem volt kérdés, hogy nekem ezt mielőbb látnom kell. Csak az első megjelent előzetest láttam, többet nem akartam előre lelőni magamnak és mielőtt megnéztem volna a filmet, a könyvet újraolvastam, hogy teljesen friss emlékekkel láthassam.

Idén talán ez az egyetlen film, ami kifejezetten vártam, mert manapság egyre ritkábbak a könyvadaptációk (aminek ugyebár meg van az oka, de azt most inkább hagyjuk), így sejthetitek, hogy elég nagy elvárásokkal ültem be a moziba. Kezdjük azzal, hogy nekem nagyon tetszett ez a film, szinte művi pontossággal rakták össze úgy ahogy azt kell egészen könyvhöz hű módon, mintha csak a lapok elevenedtek volna meg előttem a vásznon. Néhány apróbb részlet persze kimaradt, amit nem lehetett máshogy megoldani, mert eléggé limitálva volt a játékidő és még így is elég hosszú lett a film a maga 2,5 órájával.

Szerencsére csak a nem létfontosságú részek vagy karakterek maradtak ki, vagy ha nem is hagyták ki őket, akkor pedig eléggé megkurtították a szerepüket, de ezek éppen azok a részletek voltak, amik nélkül is tökéletesen érthető a fő történetszál. A film felépítése a könyvhöz hasonlóan lett összerakva, így ugyanúgy három nagy fejezetre lett osztva, amit elsőnek nem tudtam hova tenni, de jobban belegondolva, ez igen okos ötlet volt. Tehát a könyv adaptálásáért jár a hatalmas taps, mert igen remek módon sikerült ezt megoldani

A következő amit csak méltatni tudok az maga a szereplőgárda, mert olyan jó színészeket sikerült találni gyakorlatilag minden egyes szerepre, mintha ők is konkrétan a könyv lapjai közül léptek volna elő. Persze sajnos nem mindenkinek jutott elég játékidő, és volt akinek kevesebb szerep jutott a filmben, mint a könyvben, de sajnos ezt megint csak a kevés idő számlájára lehet írni. Mindenki korrekt volt a maga módján és korrektül kihozta, amit ki lehetett hozni az adott szerepből.

A három főszereplőnket ismét szeretném kiemelni, mert hát mégis csak ők a főszereplők és róluk azért szeretnék több szót ejteni. Lucy Gray és Sejanus nem okozott nagy meglepetést, hozták a könyves karakterüket, gyakorlatilag nem tudnék beléjük kötni, mert nem is lehet. Mivel a könyvben csak annyit tudunk meg róluk, amit Coriolanus lát belőlük, így a filmben ugyanez történik, ezért se lehetett volna őket jobban elmélyíteni. Mondjuk ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a Sejanus történetszálat mintha kicsit megkurtították volna, bár lehet csak nekem tűnik így, így nem nagyon lehetett átérezni a fiú lázadását a rendszer ellen és a nagy fájdalmat a végén a bukásakor. Abban szerintem mindenki egyetért velem, hogy a filmben nagyobb hangsúlyt kapott Coriolanus és Lucy Gray kapcsolata és annak bemutatása, így Coriolanus és Sejanus barátságának nem jutott már annyi idő. Ami nagy kár, mert a két fiú barátsága és annak alakulása éppen olyan kiemelt fontosságú a könyvben, mint Snow és a lány kapcsolata.

És rögtön itt forduljunk át a negatívumok felé, mert párat meg kell említenem. A film készítői vitathatatlanul Coriolanus és Lucy Gray kapcsolatát és ennek a fiú életére való hatását helyezték a film középpontjába. Persze értem én, hogy a szerelmi szállal lehet eladni a filmet és a tiltott szerelem, az árulás meg a sok-sok rózsaszín szerelmi dolog mindig bejön és sok fiatal lányt lehet vele becsábítani a moziba, még azokat is, akik nem is olvasták a könyvet. De kérem szépen, a könyvnek sosem ez volt a lényege, hanem a fiatal Snow hataloméhségét és a hatalomhoz vezető útját mutatja be, mert azt már az első oldalaktól kezdve tudjuk, hogy Coryo számára semmi se fontosabb annál, hogy visszaszerezze családja rég elvesztett hatalmát, ami szerinte mindennél jobban megilleti őt. És a hatalomhoz vezető úton számára Lucy Gray, Sejanus, de még a saját családja is csak bábok, akiket úgy és addig rángatott, amíg meg nem szolgálták a célt, hogy ő minél feljebb kerüljön a ranglétrán és minél közelebb jusson ahhoz a hatalomhoz, amire annyira vágyott.

Értem én, hogy a film egy teljesen más műfaj, és míg a könyvben Coriolanus a narrátorunk és végig olvashatjuk a fiú gondolatait, vágyait, sérelmeit és véleményét mindenről és mindenkiről maga körül, ezt a filmben nem lehetett így megoldani. Persze a fiút játszó színész hozta a maximumot, amit tudott, nem azt mondom, hogy rossz volt, mert szerintem nem az ő hibája, hogy a filmben nem teljesen jött át Snow valódi személyisége, ő azzal dolgozott, amit kapott. Annyira pedig azért sajnos nem jó színész, hogy a gesztusaival, az arcjátékával vagy a pillantásával át tudja nekünk adni Snow valódi belső sötétségét. Mert hogy Coriolanus Snow nem jó ember, sosem volt az, és nem is akart soha az lenni. (Ugyanez volt a gondom Az Éhezők viadala filmekkel is, sokszor hiányzott Katniss narrációja a könyvből, csak ott Jennifer Lawrence fényévekkel jobb színész volt, és narráció nélkül is át tudta adni Katniss bonyolult és néha ellentmondásos karakterét.)

Ezért sem értem, hogy a filmben miért lett ennyire más a fókusz és miért próbálták úgy beállítani a dolgot, mintha Coryo és Lucy Gray olyan nagyon szerelmesek lettek volna egymásba és csakis a lány árulása miatt „kattant” volna meg Snow a végén és választotta a másik utat magának. Holott igazából számára sosem volt hosszútávon opció az, hogy szerelmesen andalogva elvonulnak a vadonba a lánnyal. És attól pedig egyenesen kezdek rosszul lenni, hogy Coriolanust valamiféle hősszerelmesként mutatja be a film, holott távolabb nem is állhatna valójában az igazságtól.

A másik negatívum, ami szerintem csak engem idegesített, az a sok dalolászás. Igen, értem én, hogy Lucy Gray éneklésének kiemelt szerepe volt a könyvben (bár már ott is untam a sok dalolást), de ott más, mert csak végigfutottam a szemem a pár sornyi dalszövegen és kész. Viszont itt a filmben nagyjából minden 10 percben énekelgettek valamit, főleg a film második felében és kicsit néha kezdtem úgy érezni magam, mintha valami musicalt néznék vagy nem tudom. Nem kell nekem támadni, tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg ez csak engem zavart ennyire, de engem akkor is zavart.

Az utolsó negatívum, amit nem szeretnék kihagyni, hogy számomra a film harmadik része, teljesen össze lett csapva. A viadal előtti rész, valamint maga a viadal egy teljesen korrekt munka, de a 12. körzetben töltött idő számomra rövid, összecsapott és némileg zavaros lett. Nem lett normálisan bemutatva, hogy Snow hogyan küzdi fel magát szimpla békeőrből a magasabb pozíciót rejtő lehetőségek felé, és az sem, hogy ismeri meg ezt a számára annyira idegen világot, annak embereivel és számára lenézendő dolgaival és szokásaival. A lázadókról alig tudtunk meg valamit, és ha nem olvastam volna a könyvet, szerintem azt se értettem volna, hogy Sejanus, a polgármester lánya és Lucy Gray korábbi párja, Billy mégis hogy a fenébe kapcsolódnak a lázadókhoz és hogy mibe keveredtek bele pontosan. Szerencsére a végét nem rontották el, mert Lucy Gray sorsa a filmben is rejtély maradt, kicsit féltem attól, hogy itt valami konkrét magyarázatot kapunk, de örülök, hogy a készítők ezt nem változtatták meg.

Nekem tetszett a film és mint könyvadaptáció kifejezetten jónak tartom a hibái ellenére, amik nélkül nem tudtam elmenni szó nélkül. Szinte majdnem pontosan a könyv kelt életre a szemünk előtt a vásznon, jók a színészek, izgalmas és kalandos a film, ahogy annak lennie kellett, mégis kis hiányérzetem maradt utána. Hiányzott az a plusz, amit Az Éhezők viadala filmek után éreztem, vagy lehet csak túl nagyon voltak az elvárásaim és amiatt nem vagyok maradéktalanul elégedett. Annyi biztos, hogy később újra fogom nézni még, ez nem kétség.

Értékelés:

10/7

Előzetes:

Maggie Stiefvater: Képtelen küldetés (Álmodók 2.)

Fülszöveg:

Történet ​álmokról és vágyakról, a halálról és a végzetről.

Valami történik az álmodók erejének forrásával. Valaki korlátozza. Egyre csökken, egyre gyengébb. Ha teljesen eltűnik, mi történik az álmodókkal és azokkal, akik tőlük függenek?

Ronan Lynch nem tervezi megvárni, hogy kiderüljön a válasz. Mentora, Bryde támogatásával kész megtenni, amit meg kell tennie, hogy megmentse az álmodókat és az álmodottakat… még akkor is, ha emiatt maga mögött kell hagynia a családját. És a fiút, akit szeret.

Jordan Hennessy tudja, hogy ha az álmodók kudarcot vallanak, ő meghal. Ezért beleveti magát az alvilág sötét bugyraiba, hogy megtalálja azt a tárgyat, ami életben tarthatja.

Carmen Farooq-Lane fél az álmodóktól, ezért is vállalta, hogy levadássza őket. Minél közelebb kerül azonban a céljához, annál inkább összezavarodnak az érzései. Vajon az álmodók pusztítják el a világot… vagy a világ pusztul el az álmodók kiirtása közben?

E csodás folytatásban a szerző felfedi a szereplői végső határait – és megmutatja, mi történik, ha azok a határok lassan eltűnnek. Merülj el a csodájában!

Nem olyan régen jutottam el odáig, hogy elkezdtem az Álmodók trilógiát, holott már évek óta tervben volt, hisz a Hollófiúk sorozat nagy kedvencem az írónőtől. A sólyom nyomában teljes meglepetés volt számomra, ötletem sem volt, hogy mi fog benne történni és miről fog szólni a spin-off sorozat. Összességében tetszett, habár nem lett nagy kedvenc, de azért annak örülök, hogy a Lynch fivérek kerültek most a középpontba és ezért nem volt kérdés, hogy olvasni fogom tovább a sorozatot.

Nagy meglepetésemre időközben megjelent a második rész, a Képtelen küldetés, én pedig izgatottan kezdtem neki, hogy mit lehet még ebből kihozni. Nem tudom mire vártam vagy hogy mire számítottam, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor semmire, mégis meglepett, hogy a második rész mennyire… unalmas lett. Sajnálom, nekem ez a könyv nem tetszett. Unalmas, vontatott és érdektelen lett az elejétől a végéig és ha pisztolyt szegeznének a fejemhez akkor se tudnám elmondani, hogy mi a fene történt itt, mert én magam sem értettem.

És mielőtt bárkitől érkezne a válasz, nem, nem én vagyok ostoba vagy értetlen, hanem tényleg nem szólt semmiről ez a rész és ha mégis történt valami, az unalmasan volt lefestve. Gyakorlatilag erőt kellett vennem magamon, hogy tovább olvassam, mert annyira nem kötött le, annyira nem érdekelt a nagy semmi ami történik, hogy több nap kellett ahhoz, hogy végigrágjam magam rajta. És ahhoz pedig még több nap, hogy rávegyem magam eme sorok megírására.

Ronan és Henessy

Persze most is több szálon futottak az események, csak az volt a bajom, hogy ezek nagy része semennyire se hozott lázba. Ronan, Henessy és Bryde (aki valami random módon idecsapódott Ronan-ékhez, a fiú pedig elkezdte inni minden szavát, holott nem is ismerték ezelőtt egymást) szinte végig egy láthatatlan autóban kocsikáztak és álmodtak. Ennyi. Tényleg csak ennyit csináltak. Emellett Ronan azon nyavalygott, hogy őt senki se érti meg csak Bryde, hogy minden és mindenki ellene van, és ha valaki mégis megpróbált némi értelmet verni a fejébe (mondjuk Adam vagy Declan), akkor azokat egyből ellökte magától, mint egy hisztis ötéves. És ezt én nem voltam képes már a végére elviselni. Ronan az agyamra ment ebben a könyvben és nem értem hogy lehetett ennyire elrontani egy korábban remek karaktert.

Farooq-Lane és Liliana

A másik szálon Farooq-Lane, Liliana és a titkos társaság tovább loholt az álmodók után, hogy egyesével megöljék mindet és megakadályozzanak egy állítólagos világvégét vagy mit. Aztán Farooq-Lane hirtelen támadt öntudatra ébredt és rájött, hogy talán mégse kellene mindenkit ész nélkül megölni, mert nem minden álmodó gyilkos vagy pszichopata, mint az öccse volt, így sebtében oldalt vált. Ezt se tudtam komolyan venni, sajnálom. Aki ennyire elvakultan hisz valamiben, mint ahogy a nő tette korábban, azt nem lehet ilyen könnyen megingatni a hitében és az ellentétes oldalra állítani.

Aztán nem feledkeztem meg Declanról, Jordanról és Matthew-ról sem, mert csakis miattuk olvastam végig ezt a könyvet, ők mentették meg számomra valamennyire ezt az egészet. Csak az ő történetszáluk volt érdekes számomra és mindhármukat bírtam továbbra is. Kár, hogy elég keveset bukkantak fel a lapokon a többiekkel ellentétben, ha több játékidőt kapnak, akkor talán jobban tudnám értékelni ezt a könyvet.

Declant még mindig imádom, örülök, hogy ebben a trilógiában nagyobb szerepet kapott és hogy jobban megismerhettük a karakterét, az érzéseit, céljait és a motivációit. Jordan szintén nagy kedvenc, szerintem remek kis párost alkotnak Declannel és épp azért mert alapjáraton annyira nagyon mások. Ők ketten azon dolgoznak most, hogy találjanak egy módot annak elkerülésére, hogy ha az Álmodó meghal, akkor annak minden „valóra keltett álma” vele együtt jobb létre szenderüljön. Declannek pedig ez igenis fontos cél, hisz míg korábban csak Matthew miatt kellett aggódnia, most már Jordant ugyanúgy elvesztheti bármikor.

Szegény Matthew pedig teljes identitásválságon megy keresztül, amit lehetett volna irritálóan is megírni, de Matthew esetében ez mégis aranyosan sült el, és szegény fiút annyira szívesen megölelgettem volna, hogy némi lelket öntsek belé. Tetszett a megoldás, hogy Jordan ott volt mellette és igenis meg tudta neki mutatni, hogy attól hogy valaki nem igazi ember, hanem csak egy "álom", attól igenis élhet úgy mint egy ember és igenis megérdemel egy normális életet.

Úgy érzem ez egy teljesen „töltelék” rész lett és annak se a legjobb, mintha csak időhúzásnak lett volna megírva a nagy finálé előtt. Tulajdonképpen pár mondatban össze lehetne foglalni a második rész lényegét, maga a történet pedig lassú, vontatott és mondjuk ki... néha egyenesen unalmas. Ronan karakterét nem tudtam most hova tenni, mintha nem önmaga lett volna, most ő idegesített a legjobban. Csak a Declan, Jordan és Matthew hármas mentette meg számomra valamennyire ezt a könyvet, az ő történetszálukat szerettem az elejétől a végéig. Mindenképp el fogom olvasni a harmadik részt, mert tudnom kell mi fog ebből a történetből kisülni, és remélem, hogy a harmadik rész ennél sokkal izgalmasabbra sikeredett.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-mister-impossible-keptelen-kuldetes

Értékelés: 5/3

Stephanie Garber: A soha többé balladája (Volt egyszer egy összetört szív 2.)

Fülszöveg:

Volt egyszer egy összetört szív folytatása

Amikor nem tudod, miért küzdesz. A szerelemért vagy éppen az ellen?

Miután Jacks, a Szívek Hercege elárulta, Evangeline Fox megfogadta, hogy soha többé nem bízik meg benne. Frissen felfedezett varázserejével azért harcol, hogy visszanyerje esélyét a boldogságra, amitől Jacks megfosztotta.

Csakhogy az útjaik megint keresztezik egymást.

A VOLT EGYSZER EGY ÖSSZETÖRT SZÍV folytatásában Evangeline-t gyilkos átok sújtja, amelynek megtöréséhez kénytelen elfogadni Jacks segítségét, akitől legjobb lenne óvakodnia. Régi barátokkal kerülnek szembe, új ellenségekkel veszik fel a harcot, és próbálnak megküzdeni a gonosz intrikákkal és a rontásokkal, amik fejekkel és szívekkel játszanak.

Evangeline mindig is bízott a szívében, de ezúttal nem biztos, hogy érdemes hallgatnia rá…

Szerencsére nem régen kezdtem bele a könyvsorozat első részébe, így nem kellett sokat várnom a folytatásra, hanem egyből utána kezembe vehetettem a második részt. Sajnos nem lett instant nagy kedvenc a Volt egyszer egy összetört szív, inkább azt mondanám, hogy elment egy olvasmánynak. Tipikus ifjúsági fantasy, kissé unalmas és egysíkú karakterekkel, meg persze Jacks-el, csak az volt a baj, hogy Jacks-et akármennyire imádom, egymaga nem volt elég ahhoz, hogy a könyv nagy kedvenccé váljon. Értem én, hogy Jacks olyan remek karakter, hogy az írónő egy saját trilógiát írt köré építve, de ide annyi nem elég, hogy ott van Jacks, hanem kellene mellé izgalmas és kalandos történet, valamint új érdekes és szerethető vagy komplex karakterek.

Az első részben azt sérelmeztem, hogy Jacks mellé egy összetettebb és emlékezetesebb női főszereplőt vártam volna, mert utáljatok meg érte, de nekem Evangeline olyan kis semmilyen karakter volt. Reméltem, hogy a folytatásban azért valahogy érdesebbé válik, lemegyünk a lelke mélységéig és valahogy komplexebb karaktert kap. Kissé vegyes érzéseim vannak Eva-val kapcsolatban, mert habár most valahogy szerethetőbb volt számomra, de még mindig úgy érzem, hogy az írónő nem hozta ki azt a karakteréből, ami lehetett volna. Most már legalább próbált nem naivan Jacks után olvadozni és minden egyes szavát elhinni, meg próbálta ő alakítani a sorsát, és nem csak sodródni az eseményekkel, de most pedig azzal ment az agyamra, amikor vagy nem tudom hányadik alkalommal keverte magát bajba.

Konkrétan fel tudnám sorolni (nem fogom), hogy minden egyes alkalommal mikor végre kitalált valamit, hogy márpedig ő most kezébe veszi az irányítást, akkor rögtön bajba került és persze, hogy kellett valaki, aki majd megmenti őt. Ez általában Jacks volt, amit kétségtelenül fura volt látni, tekintetbe véve, hogy Jacks azért nem egy önzetlenül segédkező fajta. Persze még mindig szüksége van Evangeline-re, hogy kinyissa neki a Valorok kapuját és érthető, hogy nem akarja, hogy baja essen vagy meghaljon, de azért itt már ennél többről volt szó. És ez teljesen világossá vált mindenki számára.

Jacks és Evangeline

Ezzel a felvezetéssel értem el ahhoz a részhez, ami nagyon tetszett a második részben. Maga a történet vett egy kisebb fordulatot, és kiderült, hogy nem a Valorok kapujának a kinyitása a lényeg, hanem Jacks valami egészen mást próbál elérni. Kicsit meglepődtem ezen a dolgon és őszintén szólva nem számítottam rá, hogy az lesz Jacks valós célja, ami lett végül, és amúgy kicsit nem is értem a dolgot. Vagyis persze érthető, hogy Jacks még mindig Tellára van rákattanva és mivel azt hiszi, hogy a lány az egyetlen igaz szerelme, így nem nagyon tudja őt kiverni a fejéből. A Szívek hercege révén az Jacks legnagyobb késztetése, hogy megtalálja és együtt legyen élete szerelmével, bár ahogy korábban már megfogalmaztam, szerintem sosem volt szerelem, amit Tella iránt érzett, inkább csak megszállottság és birtoklási vágy. De kérem szépen, Tella olyan egyértelmű és félreérthetetlen módon utasította el, (hisz konkrétan tőrt döfött a szívébe és elzavarta) hogy mégis mi a fenének ragaszkodik még hozzá? Azért az elég egyértelmű elutasítás, ha valaki tőrt döf a szívedbe és aztán nagy szerelemben lángolva elmegy egy másik férfival.

Tetszett a könyvben, ahogy Jacks és Eva közt egyre jobban forrt a levegő, mert habár az első részben is voltak aranyos jeleneteik, itt azért sokkal több interakció volt közöttük, és még közelebb kerültek egymáshoz. Mármint azért Eva nem sokáig tudta tartani magát ahhoz a fogadalmához, hogy soha többé nem segít Jacksnek és egy szavát se hiszi, Jacks pedig nem igazán tudta távol tartani magát a lánytól, hanem folyton a segítségére sietett. Jó, az más kérdés, hogy igazából Jacks miatt került ebbe a kalamajkába Eva, szóval a minimum, hogy segít neki, amiben csak tud, de ezt most akkor hagyjuk figyelmen kívül. Szóval Jacks és Eva egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ami persze mindkettejüket megrémíti, de azért képtelenek távol maradni a másiktól. Nagyon aranyosak együtt, imádtam őket, bár arra mondjuk nagyon kíváncsi vagyok, hogy az írónő, hogy fogja magát kimagyarázni abból, hogy elvileg Tella Jacks egyetlen igaz szerelme, erre itt van Evangeline, aki nyilvánvalóan szintén Jacks nagy szerelmének tűnik. Remélem erre valami értelmes és épkézláb magyarázat lesz az utolsó részben.

Káosz és Lala

Hogy a többi karakterről szintén ejtsek néhány szót, nem akarom, hogy kimaradjanak és akkor kezdjük Apollóval. Gondoltam, hogy nem fog meghalni, hanem valahogy életre keltik, és kicsit sikerült érdekessé tenni őt ezzel az átok dologgal, meg hogy elkezdett „vadászni” Eva-ra, bár még mindig nem értem, hogy mi a karaktere szerepe a történetben. Mert habár szerelmi háromszögként kezdte Eva-val és Jacksel, de azért mégsem lehet azt igazi szerelmi háromszögnek tekinteni, mert Apollo nagyjából az elejétől kezdve végig valamilyen bűbáj vagy átok hatása alatt állt. Nem értem, hogy ő most akkor tényleg érdeklődik Eva iránt vagy csak a varázslat miatt van az egész? Szerintem ezt nem is lehet megmondani, hisz Eva többször feltette ezt a kérdést magának és erre még mi olvasók se kaptunk konkrét választ.

Szerencsére az álnok Marisol szinte fel se bukkant ebben a könyvben, hanem helyette most nagyobb teret kapott két másik Fátum, Lala és Káosz. Persze ők már az első könyvben is szerepeltek, de csak a mostaniban kaptak kiemeltebb jelentőséget a történet alakulásának szempontjából. Örülök, hogy kicsit jobban megismerhettük őket, bár én valamiért azt hittem, hogy ők össze fognak jönni vagy hogy régen volt köztük valami, vagy nem tudom, de végig egy ilyen érzésem volt, aztán ebből nem lett semmi. De talán majd a folytatásban. Viszont az kiderült, hogy kicsoda Káosz valójában, megismerhettük a múltját és hogy miért akart segíteni Jacksnek a Valorok kapujának kinyitásában. Magamban pedig jót mosolyogtam azon, hogy az írónő mennyire azt akarta bemutatni, hogy milyen rossz a vámpírlét és maguk a vámpírok. Erre ott volt nekünk Luc, akit kissé megsajnáltam a sors miatt, ami jutott neki, valamint megadta nekünk Káoszt, aki egy roppant karizmatikus karakter akkor is, ha elvileg egy vérszomjas ősöreg vámpír. Tehát sajnálom Garber, de a vámpírjaid imádni valóak, ha akarod, ha nem.

Jobban tetszett ez a könyv, mint az első, a karaktereket valahogy jobban kidolgozottnak és izgalmasabbnak éreztem, a történet szintén valahogy kalandosabbak tűnt. Evangeline és Jacks nagyon aranyosak együtt, imádtam olvasni minden közös jelenetüket, Lala és Káosz pedig érdekes mellékszereplők voltak ebben a részben, és Apolló is hozott valami izgalmat a sztoriba. A könyv lezárása brutális függővég, hirtelen nem is tudnám elképzelni hogy mi várható ezek után a folytatásban, de az biztos, hogy kíváncsian várom. Sajnos még külföldön se jelent meg a harmadik rész, így magyarul ki tudja mikor érkezik, de amint megjelenik én azonnal olvasni fogom, ez biztos.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-a-soha-tobbe-balladaja

Értékelés: 5/4

Stephanie Garber: Volt egyszer egy összetört szív (Volt egyszer egy összetört szív 1.)

Fülszöveg:

Mit tennél meg azért, hogy boldogan élj, míg meg nem halsz?

Amióta az eszét tudja, Evangeline Fox hisz az igaz szerelemben és abban is, hogy a szerelmi történetek boldog véget érnek… amíg meg nem tudja, hogy élete szerelme valaki mást készül feleségül venni.

Az összetört szívű Evangeline kétségbeesetten szeretné megakadályozni az esküvőt, ezért meggondolatlanul alkut köt a karizmatikus, ámde gonosz Szívek Hercegével. A segítségnek három csók az ára, ám azt, hogy a lány hol, mikor és kinek adja, a herceg határozza meg.

Evangeline az első csók után rájön, hogy halhatatlannal alkudozni veszélyes játék – és a Szívek Hercege sokkal többet akar tőle, mint amit ígért. Tervei vannak vele, olyan tervei, amelyek vagy a létező legnagyobb boldogsággal, vagy a legfájdalmasabb tragédiával végződnek…

Nem olyan régen jutottam el odáig, hogy elolvastam a Caraval trilógiát, ami összességében tetszett, bár azért nem lett számomra igazi nagybetűs kedvenc. Inkább abba az „egyszer olvasós” kategóriába tudnám sorolni. Viszont volt egy karakter ott, akit mindig érdekesnek tartottam és akiről szívesen olvastam volna többet. Ez pedig ki más lehetett volna, mint a Szívek hercege, vagyis Jacks? Mikor megtudtam, hogy megjelent a Caravalhoz egy spin-off történet új női főszereplővel és Jacksel a főszerepben, akkor tudtam, hogy ezt nekem mindenképp olvasnom kell úgyis hogy fogalmam nem volt róla, merre halad tovább a sztori és hogy mit lehetne még kihozni ebből a világból.

Scarlett, Tella és a Santos fivérek tehát most a háttérbe szorulnak és megkaptuk Evangeline-t és Jackset helyettük, de a háttérvilág ugyanaz marad, sőt az új trilógia története ott folytatódik, ahol a Caraval harmadik részének végén abbamaradt, így egyfajta folytatásnak is tekinthető csak immár többségében új karakterekkel. Evangeline Fox az új narrátorunk, vele indul a történet, aki épp utolsó kétségbeesésében szeretné megakadályozni, hogy a szerelme elvegye feleségül a lány a mostohatestvérét. Ehhez pedig nem tud jobbat kitalálni, minthogy alkut köt a Szívek hercegével, hogy az segítsen neki. Persze mint minden Fátum, Jacks elég sajátosan értelmezi az alkuk fogalmát, így Evangeline nem épp azt kapja, amit szeretett volna, és innen nincs megállás. Egyik bonyodalomból esik a másikba, miközben Jacks fondorlatosan szövögeti a háttérben a szálakat a saját önző céljai elérése érdekében. Evangeline pedig akárhogy próbálja magát távol tartani tőle, ez nem egy könnyű feladat számára, főleg hogy valamilyen szinten vonzódni kezd a fiúhoz.

Marisol és Evangeline

A történet eleje számomra nagyon lassan indult be és nem nagyon értettem, hogy merre fogunk haladni, vagy hogy az írónő milyen fő irányvonalat akar adni ennek az új trilógiának. Persze megint egy alku, egy ősi átok, egy természetfeletti cél van a középpontban némi romantikával fűszerezve, kapunk új karaktereket Jacks mellé, de hogy hova fog ez az egész majd kifutni, azt sajnos én még nem nagyon értem. Mi történik akkor ha kinyitják majd a Valorok kapuját? És Jacks miért akarja ezt ennyire? El nem tudom képzelni. Gondolom ezekre a kérdésekre később kapunk választ és csak jobban ki fog kristályosodni a fő történetszál.

A történet tehát engem még annyira nem nyűgözött le, lássuk mi van a karakterekkel és kezdjük az újakkal. Kicsit fura volt számomra az elején, hogy megint kaptunk egy lány testvérpárt Scarlett és Tella után, nem értettem mi szükség volt erre. Nem mintha Evangeline és Marisol „testvéri” kapcsolata nyomokban emlékeztetne a Dragna lányok kapcsolatára, mert attól távolabb nem is állhatna. És nem csak azért mert Eva és Marisol nem igazi, hanem csak mostohatestvérek, hanem inkább azért mert Marisol egy sunyi, kétszínű kígyó. Nem értem, hogy ez miért nem volt már teljesen egyértelmű Eva számára attól kezdve, hogy Marisol feleségül ment volna Eva szerelméhez. Miféle jó és igazi testvér csinál olyat, hogy elveszi a testvérétől annak szerelmét? Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy Marisol egy számító liba és nem értem Eva miért volt vele kapcsolatban ennyire naiv. Szerintem a végén Marisol árulása várható volt, engem cseppet sem lepett meg.

Aztán kaptunk egy másik férfi karaktert Apolló képében, akit szintén nem tudtam hova tenni. Persze látom én Apollo szerepét a sztoriban, Jacks machinációjának egyik kulcsszereplője ugyebár és igazából Jacks volt az, aki ilyen hamar és gyorsan összeboronálta Evangeline-t Apollóval, de akkor se kedveltem meg Apollót, számomra olyan szürke és semmilyen karakter volt. Nem tudom, lehet csak a rá bocsátott átok miatt szándékosan nem kapott semmilyen karaktert, de mindenesetre engem rohadtul untatott és nem tudtam komolyan venni, hogy Eva mégis mi a francot akar tőle, mert hogy ennyi idő alatt nem lehetett belé szerelmes, az holt biztos.

És itt kanyarodjunk át Evangeline-hez mert őt se felejtettem el, révén ő a női főszereplőnk ugyebár. Nem tudom, de egyelőre számomra Evageline-ről csak annyi jött le, hogy egy végtelenül naiv és könnyen manipulálható fiatal lány, aki igazából azt se tudja mit akar és aki folyton önön hibájából újabb és újabb bajba keveri magát. Nagyon karaktere nincsen szerintem, elég egysíkú és lapos, karakterfejlődésnek még nem lehettünk szemtanúi vele kapcsolatban. Az egész könyvben ostobábbnál ostobább döntéseket hoz és mindig abban bízik meg, akiben nem kellene, hogy aztán valami csoda folytán mégis megmeneküljön minden bajtól. Olyan mintha szándékosan keresné folyton a bajt és a bonyodalmakat.

Persze értem én, hogy Jacks az elejétől a végéig kihasználja őt és igazából azt is értem, hogy a Szívek hercegének nehéz ellenállni, mert hát Jacks már csak ilyen, de azért könyörgöm, ennyire naiv csak nem lehet senki? Mondjatok akármit Evangeline-nek nincs igazi karaktere, semmit nem lehet róla mondani azon kívül hogy naiv és roppant befolyásolható. És nem, az nem számít karakter jellemzőnek, hogy valaki szép és egyedi rózsaszínes-arany színű haja van. A különleges külseje nem tesz egy karaktert emlékezetessé ha mellette lapos, unalmas és nincsenek igazi jellemvonásai, vagy karakter mélysége.

Jacks és Apollo

Direkt utoljára hagytam Jackset, mert őt nem kell bemutatni, mindannyian jól ismerjük, habár ő is kissé más „emberként” kezdi ezt a könyvet, mint ahogy a Caravalban megszokhattuk. Jacks teljesen magába roskadva a Caraval végén történtek miatt és mert Tella végleg kiadta az útját, északra menekül a többi Fátummal, hogy ott némi önmarcangolás és depresszióba süllyedés közepette „kékre festem bánatomban a hajam” stílusban próbálja folytatni az életét. Persze hamar rátalál új céljára amihez épp Eva-ra van szüksége és innen nincs megállás. Jacks újra előszedve manipulatív és önző módszereit szinte dróton rángatja a könyv végéig Evangeline-t, hogy a lány mindig és éppen akkor azt és úgy tegye, ahogy az Jacks érdekeit szolgálja. Nem tudjuk még mit akar elérni Jacks, de gondolom annak senki se fog örülni, szóval kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből az egészből.

Azt a párhuzamot viszont jól felépítette az írónő, hogy mind Eva és mind Jacks összetört szívvel kezdik a sztorit, hisz mindketten elvesztették a szerelmüket, és ilyen ramaty lelkiállapotban találkoznak és fonódik össze a sorsuk. Persze izzik köztük a levegő, ami nem meglepő, mert hát Jacks Szívek hercege révén minden nőre ilyen hatással van, kíváncsi vagyok mi lesz ebből, bár remélem nem kapunk egy szerelmi háromszöget Eva, Jacks és Apollo közt, mert annak nem örülnék.

Jó ötletnek tartom, hogy az írónő folytatta a történetet a Caraval trilógia lezárása után és annak is hogy Jacks maradt és mellé új karaktereket kaptunk. Bár eddig az új karakterek nem valami kidolgozottak, se nem emlékezetesek, és sajnos ebbe beletartozik a női főszereplőnk Evangeline szintén, így örülnék neki, ha a folytatásban valahogy jobban sikerülne mélyíteni a karakterét. Mert eddig Scarletthez, de főleg Tellához viszonyítva olyan semmilyennek se tűnik. Az első rész vége két nagy árulással zárul, és remélem ennyi elég Eva-nak ahhoz, hogy összeszedje magát és végre a saját kezébe vegye az irányítást. Várom mi sül ki ebből, hogy miért akarja Jacks ennyire kinyitni a Valorok kapuját, bár gondolom annak senki se fog örülni, ha végül sikerrel jár ebben. Szerencsére nemrég jelent meg a második rész magyarul, így szerintem mielőbb folytatni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-volt-egyszer-egy-osszetort-sziv

Értékelés: 5/4

Marie Lu: Az Éjféli Csillag (Válogatott ifjak 3.)

Fülszöveg:

Egykor a sötétség teljesen elborította a világot, és a sötétséget egy királynő uralta.

Adelina Amouteru eleget szenvedett. Szakított azokkal, akik elárulták, és elégtételt vett a sérelmeiért: diadalt aratott. Fehér Farkasként dicsőségben uralkodik, de minden egyes győzelemmel egyre kegyetlenebb lesz. A benne kavargó sötétség kezd kicsúszni az irányítása alól, és azzal fenyegeti, hogy elpusztítja mindazt, amit sikerült elérnie.

Mikor új fenyegetés tűnik fel, Adelina kénytelen felszakítani a régi sebeket, és veszélybe sodorni nemcsak saját magát, de az összes kiválasztottat. Hogy megóvja birodalmát, Adelinának és Rózsáinak össze kell fognia a Tőrökkel – és nem kizárt, hogy ez a kényszerű szövetség bizonyul a legkomolyabb veszedelemnek.

Kicsit bajban vagyok most ezzel a könyvvel, mert őszintén szólva nem ilyen lezárásra számítottam. A Válogatott ifjak könyvsorozat jól indult, nekem kifejezetten tetszett az első rész és habár csak évekkel utána olvastam a másodikat, az is tetszett annyira, hogy ha már idáig eljutottam, akkor befejezzem a trilógiát. Sajnos már a második részben voltak olyan dolgok, amik nem igazán tetszettek, de összességében még egészen elfogadhatónak tartottam és akkor úgy voltam vele, hogy kíváncsi vagyok az utolsó könyvre. Csak ahogy a kritikámat is kezdtem, én nem ilyen lezárásra számítottam.

Kérdezhetnétek persze, hogy mégis akkor mire számítottam? Nem tudom, de nem erre amit kaptam, ennél gyakorlatilag bármi jobb lett volna. Az Éjféli Csillag története unalmas és vontatott, nagyon lassan haladtam vele, mert annyira nem érdekelt, hogy mi történik benne. Már csak a vasakarat tartotta bennem a lelket, hogy ezt be kell fejeznem, ha idáig eljutottam. A könyv első felében az immár királynő Adelina agresszív és minden logikát nélkülöző hódító hadjáratának lehetünk szemtanúi, amit őszintén szólva nem értettem. Nem az volt eddig Adelina célja, hogy hatalmat szerezzen és a hatalmával egy olyan országot teremtsen meg, ahol többé nem nyomják el és nem bántják a kiválasztottakat és a malfettókat? Királynőként ezt már meg tudta tenni a saját országában, és habár a módszerei vitathatóak, de legalább hatásosak és elérte velük a célját. Akkor mégis hogy jön ide ez a hódító háború? Nem értem.

A könyv második felében pedig mivel rájönnek, hogy a kiválasztottakat előbb-utóbb el fogja pusztítani a képességeik, így vissza kell menniük az alvilágba és lemondani a képességeikről, ha életben akarnak maradni. Így összeáll a nagy csapat és az ellentéteik és korábbi sérelmeik dacára együtt indulnak útnak, hogy megmentsék az életüket. Hogy mi van? Eddig arról egy szó se volt, hogy a képességeik megölik a kiválasztottakat, kicsit olyan utolsónak bedobott bonyodalomnak érzem ezt az egészet, mintha az írónő már nem nagyon tudott volna mást kitalálni a végére, csak ezt a „mindenki elveszti a képességét” dolgot.

Ebből vezetném át a következő dolgot, ami nem tetszett. Kövezettek meg, de én kedvelem Adelina karakterét, igazán érdekes és élvezetes végre egy negatív karaktert főszereplőnek látni és az ő szemszögén keresztül látni az eseményeket. Adelina nem hős és nem jó ember, sosem volt az, ezt eddigre már mindenki tisztán láthatja, épp ezért nem értem hogy miért is tartott a többiekkel a végén? Annyira nem illet mindez Adelina karakteréhez, aki eddig imádta és dédelgette a saját képességét, aki csakis annak élt, és csakis annak köszönheti minden hatalmát és erejét, miért menne önként és dalolva az alvilágba az ellenségeivel, hogy aztán önként lemondjon a képességéről? És nem, erre nem mentség az, hogy a húga haldoklott, mert érte úgysem lehetett már mit tenni, és az sem mentség, hogy ha nem így tesz, akkor ő maga szintén meg fog majd halni.

Adelina

Igen, meg fog majd halni, a képessége felemészti őt, de éppen az Adelina karakterének a lényege. Foggal-körömmel ragaszkodik a képességéhez és a hatalomhoz, és azokról soha semmi és senki kedvéért nem mondana le. Gyakorlatilag bárkit és bármit képes lenne feláldozni önmagáért és a hatalomért. Ezek mellett azt pedig végképp nem értettem, hogy minek áldozta fel random a saját életét azért, hogy a húga újra élhessen. Nem, Adelina karakterétől ez a két dolog annyira karakteridegen volt, hogy azt hittem valamit rosszul olvasok, mert nem akartam elhinni, hogy szinte egy csettintésre vált egy kegyetlen, hataloméhes személyből a világ egyik legönzetlenebb emberévé.

És félreértés ne essék, mindezzel nem lett volna semmi gondom, ha fokozatosan fel lett volna építve Adelina karakterfejlődése, ha fokozatosan láttuk volna, ahogy megváltozik és jobb ember válik belőle. Itt viszont nem ez történt, így Adelina karakterét az írónő egy pillantás alatt tönkre vágta, legalábbis az én szememben. Nem tudtam komolyan venni a nagy hősies önfeláldozást a végén, mert ez egyáltalán nem illet Adelina korábbi karakteréhez és személyiségéhez. Nagy kár, mert mint mondtam, én szerettem Adelina karakterét, és sajnálom, hogy így tönkre lett téve a végére.

A másik kedvencem se úszta meg a dolgot, bár Teren legalább önazonos maradt magához és nem váltott egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot. Teren az őrület határán egyensúlyozva alig él már, ideje nagy részét Adelina foglyaként tölti, majd aztán őt is magukkal rángatják a többiek a nagy „magasztos” világmegmentő küldetésükre, hogy aztán teljesen jelentéktelen módon ott haljon meg. Némi vigasz Teren halálában, hogy nem nagyon lehetett neki más véget írni, ez így volt reális és ezt is érdemelte, csak azt nem értem, hogy utána mindenki milyen gyorsan és egyszerűen túllépett a dolgon. Teren meghalt és kész. Nem mintha bárkinek hiányzott volna a többiek közül (rajtam kívül ugyebár), mert hát mégis csak mindenkinek az ellensége volt, de azért kaphatott volna valami nagyobb hangsúlyt, hisz végtére ő is nézőpont karakter volt végig a trilógiában Adelina mellett.

A harmadik narrátorunk, Raffaele ugyanolyan súlytalan és felesleges harmadik maradt itt is, mint a második részben volt, amit nagyon sajnálok, mert szerintem Raffaelle karakteréből olyan sok mindent ki lehetett volna még hozni. És ha már Raffaele, akkor Enzo említése nélkül se tudok elmenni szó nélkül. A második könyv után vártam, hogy mit hoz ki az írónő Enzo feltámasztásából, mert ha már feltámasztották a fiút, akkor gondoltam ennek nagy jelentősége lesz és itt jó kis bonyodalmak születnek belőle. És mégis mi lett Enzo feltámasztásából? Semmi, az égvilágon semmi! Kis túlzással ötven oldal se telik el és Enzo újra meghal, immár véglegesen, így kérdem én… minek kellett őt feltámasztani, ha annak utána semmilyen jelentősége nem lett? Vagy csak én nem értem a dolgot? Ebből is olyan sok jó dolgot ki lehetett volna hozni, akár egy „szerelmesekből ellenségek” történetszálat lehetett volna kerekíteni belőle, ahol Adelina és Enzo egymás ellen feszül komolyabban és igazi ellenségekként harcolnak egymás ellen.

Nem tudok mást mondani, csak mint amivel kezdtem. Nekem ez a könyv nem jött be, egy trilógia lezárásának pedig egyenesen rossz. Unalmas, vontatott, alig kötött le, és csakis azért fejeztem be, mert felbosszantott az a sok ostobaság és karakteridegen dolog, ami főként a könyv második felében történt, így látnom kellett hova fog mindez kifutni. Szerintem ennél ezerszer jobb lezárást lehetett volna írni ráadásul úgy, hogy Adelina karaktere hű maradjon önmagához és korábbi énjéhez. Vagy ha már karakterfejlődést akarunk, akkor azt építsük fel rendesen, nem pedig úgy ahogy az itt történt. Nagy csalódás számomra ez a könyv, ami nagy kár, mert a trilógia olyan jól indult.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marie-lu-the-midnight-star-az-ejfeli-csillag

Értékelés: 5/3