Miután majdnem másfél évet töltött a Basgiath Hadi Iskola falai között, Violet Sorrengail tisztában van vele, hogy már nincs idő elméleteket gyártani. És nincs már több idő a bizonytalankodásra sem.
A háború ugyanis elkezdődött, és az ellenség az iskola falain kívül és belül is egyre veszedelmesebb – lehetetlen megmondani, hogy kiben lehet megbízni.
Violetnek útra kell kelnie a roskadozó aretiai varázsvédelmen túlra, hogy ismeretlen vidékeken keressen szövetségeseket Navarre számára. Az út alaposan próbára teszi a rátermettségét, a szerencséjét és az erejét, de bármit megtenne, hogy megmentse az övéit – a sárkányait, a családját, az otthonát és persze a férfit, akit szeret.
Még akkor is, ha ehhez akkora titkot kell őriznie, amely talán mindent elpusztít körülötte.
Mindig nehezemre esik olyan könyvsorozatba belekezdeni, ami körül nagy a felhajtás, mert az eddigi tapasztalataim alapján nem sok az esélye annak, hogy az ennyire egekig marasztalt könyvek nekem aztán tetszeni fognak. Ezért húztam sokáig azt, hogy belekezdjek a Negyedik szárnyba, mert olvastam róla jókat, de inkább több rosszat és sokat kellett győzködnöm magam, hogy igenis adjak neki esélyt, mert sosem lehet tudni. Az első rész tényleg kellemes meglepetés lett számomra, egy erős kezdőrész, amiről még mindig pozitívan tudok nyilatkozni. Aztán a második rész nem nyűgözött le ennyire és kezdtek felszínre törni a sorozat legnagyobb hibái és hiányosságai, de összességében még mindig elment egynek. És végül jött a harmadik rész és értem már a sok negatív kommentet, ami az Ónixvihar kapott, mert vitathatatlanul ez a könyv lett eddig a leggyengébb a sorozatban. Innen spoileresen folytatom!
Nem akarok most annyira negatív lenni így kezdeném azokkal a dolgokkal, amik tetszettek ebben a részben. Sajnos ez a lista elég rövid lesz, mert sokkal több a negatív gondolat mint a pozitív, amit higgyetek nekem én sajnálok a legjobban. Hisz annyi, de annyi potenciál lenne ebben a megalkotott mágikus világban és a karakterekben, csak fáj látni, hogy az írónő nem él ezekkel. Örültem annak, hogy kinyílt a világ és ahogy hőseink az iridek után kutatva elkezdték járni a világot, így több olyan helyet ismerhettünk meg, amik eddig nem kaptak nagy szerepet a sztoriban. Yarros próbálkozott tehát azzal, hogy tovább építse a világot, amit kitalált és hogy bővítse az ismereteinket, csak más kérdés, hogy ez nem mindig sült el jól.
Andarna
Az se hátrány, hogy egyre több mindent tudunk meg a veninekről, hogy kik ők, hogy működnek, mik a céljaik és motivációik. Xaden veninné válásának folyamatát követhetjük nyomon, valamint Jack mellé kapunk egy új venin „fő gonoszt” ha nevezhetem így, Theophanie személyében. Bár bevallom a nővel kapcsolatban valami nagyobb durranásra számítottam a végén és azt hittem, hogy tovább velünk marad. Az utolsó pozitívum pedig maguk a sárkányok és a lovasaikkal való kapcsolatuk és minden ezzel kapcsolatos dolog. Tairn és Andarna még mindig nagy kedvencek, és még mindig imádom a köteléküket Violettel. Örültem annak, hogy többet megtudtuk Andarna-ról, bár azért maradtak még itt kérdések, és érdeklődve várok vele kapcsolatban minden további információt.
És ennyi. Ennyi pozitív dolgot találtam a harmadik részben, viszont mellette rengeteg olyan dologgal kellett szembesülnöm, ami vagy csak szimplán nem tetszett, vagy pedig egyenesen idegesített. Kezdjük a legalapvetőbb problémával, ami szerintem a Negyedik szárny sorozat legnagyobb hibája és ami így a harmadik részre tényleg elég nagy problémává nőtt. Túl sok a karakter, túl sok név van és az írónő mindegyiket fontosnak vagy jelentősnek akarja beállítani, de egyszerűen senki sem kap elég játékidőt vagy fontosabb szerepet, hogy igazán érdekessé váljon. Violet-en és Xaden-en kívül persze, mert ők mindig mindenhol ott vannak.
Úgy érzem, hogy a két főszereplőnkön kívül az összes többi karakter csak azért van ott, hogy amikor épp kellenek valamiért, mondjuk a sárkányuk, a pecséterejük vagy a lelki támaszuk miatt, akkor felbukkannak, aztán két oldal múlva eltűnnek. Ezzel nem azt akarom megint mondani, hogy minden karakter legyen komplex és jól kidolgozott, mert tudom, hogy ez fizikai képtelenség. Inkább csak azt, hogy a kevesebb néha több, és inkább kevesebb karakterrel kellene működnie a történetnek, és ők akkor több időt kaphatnának és jobban ki lehetne őket dolgozni. Csak hogy a legalapvetőbbet mondjam, minek kell Violet-nek négy jó barát, mikor Rhiannon magában bőven elég lenne egy legjobb barátnőnek?
Vagy ugyanez Xadennél, mert neki szintén elég lenne egy-két jó barát és kész. Mert ismétlem hiába van ennyi karakterünk, ha mindegyiket csak felszínesen ismerjük meg vagy még úgyse, hanem sehogy. Nincsen karakterfejlődés, semmi, és ezért se érdekelt korábban se Liam, se Sorrengail mama halála, mert egyikről se tudtunk semmit, idő se volt igazán megismerni őket. Ebben a harmadik részben is meghalt valaki a végén, de hogy őszinte legyen azt se tudom ki ez a Quinn és miért kellene engem érdekelnie a halálának.
Xaden
A másik legalapvetőbb problémám, hogy a történetmesélés E/1 személyben történik. Violet a főszereplőnk, ő a narrátorunk, mindent az ő szemén keresztül látunk, ebből kifolyólag mindenhol ott van és persze hogy minden fontos esemény akkor történik, amikor ő ott van. Így a harmadik részre teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sokkal jobb lett volna ez az egész ha mondjuk E/3 személyben íródik a könyv, több nézőpont karakterrel. Akkor több karaktert fel lehetett volna építeni normálisan, széjjelebb lehetett volna húzni a történetet és egyszerre több helyszínen játszódhattak volna az események párhuzamosan egymás mellett. Sokkal mélyebbé és aprólékosabbá válhatott volna így a történetmesélés és több komplexebb karaktert kaphattunk volna.
Vitathatatlanul Violet és Xaden a főszereplőink és az írónő nem titkolt módon rájuk helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Ami az első részben nem volt gond, mert mindketten szerethetőek voltak a maguk módján... még. Aztán ahogy haladtunk előre a történetben így a harmadik könyvben már azt kellett sajnos észrevennem, hogy nem hogy nem szeretem Violet-et és Xadent, de egyenesen irritálnak mindketten és konkrétan végig a falra másztam tőlük. Értem én, hogy a lelki drámák meg miegymás, meg hogy a saját személyes gondjaikon és veszteségeiken őrlődtek mindketten, de mondjuk ki nyíltan. Violet egy arrogáns idegesítő libává, Xaden pedig egy magában morgó lelki bajos szerencsétlenné vált.
Xadennél értem én, hogy miért változott meg ennyire és értem hogy az átalakulás megakadályozása ellen küzd és persze hogy kezd megváltozni, tehát ez a változás teljesen valid, az más kérdés, hogy engem rohadtul idegesített. De kérem szépen… mi a fene történt Violet-tel? Hol van az első részben megismert kedves, megértő, segítőkész, együttműködő és normális fiatal nő, aki volt, mielőtt bármilyen hatalmat szerzett volna? Mert mióta övé a második legnagyobb sárkány és ő a generációja egyetlen villámforgatója (amit a könyvekben vagy százszor megismételnek, köszönöm nem kell, először is felfogtuk milyen különleges ez a lány), és övé lett a legjobb pasi a vidéken, azóta Violet olyan nagy arcot növesztett, amivel tényleg az agyamra ment. A fejébe szállt a hatalom, ez nem vitás.
Violet
Ezek a folytonos arrogáns, hisztis, okoskodó megnyilvánulásai és a folyamatos parancsnak és a feletteseinek való ellenszegülései, a folyamatos hazudozások és magánakciók… mintha nem is Violet lenne, hanem egy teljesen más ember. Az egész harmadik részben úgy lett lefestve mintha mindig mindenben és mindenkor csak neki lehetne igaza, mindenki más hülye, és csakis azt lehet csinálni, amit Violet kitalál, mert hát ő a legokosabb és a leghatalmasabb és mindenki más le van tojva magasról. Számomra irritálóan ellenszenves lett és az egész harmadik részben nagyjából végig ezt tolta, ami tőle annyira karakteridegen szerintem, hogy hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a nagy egót, amit Violet váratlanul növesztett magára.
Ha magát csak a harmadik rész történetét nézem kicsit ellentmondásos érzéseim vannak vele kapcsolatban. Mint az elején említettem, örültem annak, hogy sokfelé mentek a karakterek és kinyílt a világ, új helyeket ismertünk meg, de olyan sietősen és ugrálva történt mindez, hogy valójában egyik másik országról se tudtunk meg semmit. Mindenhol valami erőltetett bajba keverednek hőseink, és persze hogy mindenhol Violet oldotta meg a problémát, és épp ezekről beszélek, hogy értem én, hogy Violet a főszereplő meg miegymás, de azért néha a többiek is csinálhatnának valamit. Brennan visszatérésének sincs semmi értelme, nagyjából csak azért kell a történetbe, hogy Violet-et mindig összefoltozza, és mindig csak akkor bukkan fel, mikor Violet ész nélkül összetöri magát. Azt pedig inkább hagyjuk, hogy minek kellett behozni a Xaden anyja történetszálat, mikor abból se lett végül semmi, és szerintem nem is lesz. Abszolút felesleges ide.
Sok minden történt tehát, hisz mindig mentek ide-oda, de ha jobban belegondolunk valójában ennek a sok jövés-menésnek mintha csak az lett volna a célja, hogy jól el legyen nyújtva a könyv és minél hosszabbá váljon. Mert nagyon fontos és lényeges dolgokat még most se tudtuk meg és kicsit úgy érzem mintha az egész harmadik könyv csak egy időhúzás lenne aztán a nagy finálé utolsó két rész előtt. (Azt hiszem öt részes lesz a könyvsorozat.) Mondjuk ha kaptunk volna Xaden nézőpontot, akkor engem speciel nagyon érdekelt volna Xaden szemszögéből ez az egész veninné válás elleni küzdelem és ezt tök jól meg lehetett volna írni, az egész személyiségváltozását, a lelki drámáját, a gonosszá válás elleni belső harcot és így tovább. A könyv végén pedig megkapjuk az egyik legelcsépeltebb klisét, amit csak lehet könyvbe rakni, mire csak forgattam a szemeimet, hogy miben vagyunk kérem szépen? Egy szappanoperában? (Mert néha tényleg ahhoz kezd hasonlítani.) Ha ennek az emlékezetvesztésnek valami értelmes és logikus magyarázata lesz később, akkor visszaszívok mindent, de addig tartom a véleményem, hogy ez most komolyan kellett ide?
Úgy érzem, ahogy haladunk előre a könyvsorozatban, az írónő egyre inkább küszködik azzal, hogy érdekes maradjon a történet és hogy szerethetőek maradjanak a főszereplők. Mintha maga se tudná, hogy merre menjen a történet, hogy milyen irányba építse tovább a világát, így mindent belerak ész nélkül a könyvbe, és próbálja izgalmas, ám elcsépelt fordulatokkal fenn tartani az érdeklődést. Csak az nem tűnik fel neki, hogy ennek az eredménye aztán egy nagy katyvasz lesz. Ha jobban belegondolunk a harmadik könyv végére ugyanott vagyunk a nagy egészt vizsgálva, mint a második könyv végén, és épp ezért ez a könyv mintha csak egy borzalmasan hosszú (majdnem 900 oldalas!!!) időhúzás lenne a nagy finálé előtt. Sajnálom nagyon, mert olyan jól kezdett a Negyedik szárny könyv, de a második rész óta folyamatosan romlik a színvonal. Jó lenne ha az írónő észbe kapna és csinálna valamit ez ellen mihamarabb.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3
