Alex Aster: Lightlark (Lightlark 1.)

Fülszöveg:

Lightlark ​szigete csak százévente egyszer közelíthető meg, hogy otthont adjon a Centenáriumnak, annak a halálos játéknak, amelyre kizárólag a hat birodalom uralkodói kapnak meghívást. Ez egyben kihívás is, melynek elfogadása esetén a résztvevők kénytelenek szembenézni a sorsukkal, akármi is vár rájuk: győzelem vagy vereség, jutalom vagy végső pusztulás. A most következő Centenárium az utolsó esély a hat uralkodó számára: csak a részvétel által válhatnak képessé a birodalmaikat évszázadok óta sújtó egyedi, kegyetlen átkok megtörésére. Csakhogy minden uralkodó rejteget valamit. Ráadásul megtudják: az átkok megszüntetéséhez az egyiküknek meg kell halnia.

Isla Crown a Vadoncok birodalmának fiatal uralkodója. A Vadoncok veszélyes csábítók, akiket az az átok sújt, hogy meg kell ölniük a szerelmüket. Rettegett és megvetett népnek számítanak, így csak Islában bízhatnak, hogy a Centenáriumnak köszönhetően képes lesz megtörni az őket sújtó átkokat.

A túlélés érdekében Isla bármit hajlandó megtenni, akár hazugságra és csalásra is kész, hogy megmentse népét… A szerelem pedig egyáltalán nem könnyíti meg a feladatát.

Egy teljesen új könyvsorozat első része került most a kezeim közé, amivel régóta szemezgettem, bevallom. A fülszöveg alapján érdekesnek tűnt és a Tiktok-on is elég népszerű, az pedig hogy az írónő, Alex Aster kirobbanó lelkesedéssel és mindig ezerrel pörögve promotálja a könyveit, valahogy olyan aranyosnak tűnt, hogy gondoltam adok a Lighlark sorozatnak egy esélyt. Mert miért, ne. Nem mintha olyan sokat vártam volna tőle, mert lássuk be mégis csak egy YA könyvről van szó, azok pedig többnyire egy kaptafára készülnek, de bíztam benne, hogy pozitívan fogok csalódni és jó lesz ez.

Sajnos azonban éppen azt kaptam, amit vártam és habár elment egy kis könnyed limonádénak, mert ifjúsági könyvnek abszolút tökéletes, de nem mondanám sem kiemelkedőnek, sem egyedinek. És ezzel röviden mindent el is mondtam, de megpróbálom hosszabban kifejteni. A Lightlark szinte művi pontossággal összerakott ifjúsági könyv, melybe az írónő mindent belepakolt, ami a híres és korábban nagyot futott sikeres ifjúsági könyvekben rengetegszer olvashattunk. Kapunk egy csoda szép, de mágia nélküli főszereplőt, akinek egy mágiával teli világban kell boldogulnia. Akit próbál valami nagy agyafúrt, vad csábító és harcos karakternek bemutatni, de valójában ezek egyike sem, hanem inkább egy buta, naiv és gyakran végtelenül idegesítő liba, akit gyakorlatilag mindenki dróton rángatott végig.

Persze hogy megkapjuk az „elengedhetetlen” (remélem érezni az iróniát) szerelmi háromszöget, mert anélkül nem ifjúsági könyv az ifjúsági könyv. Azt inkább meg sem említem, hogy szokásos módon teljesen irreális és béna módon lett ez a szerelmi háromszög felépítve és ha még ez lenne a legkisebb gond, akkor csak simán sóhajtottam volna rajta egyet, hogy oké csak a szokásos. De nem, kapunk egy random szerelmi háromszöget és közben egyik karakternél se tudjuk meg miért szeretett bele a másikba, vagy hogy miért is lettek szerelmesek. Egyik percben még semmi nem volt, aztán hirtelen szerelmesek egymásba és kész. Ennyi. Semmi átmenet, semmi hihető oda vezető út vagy bármi, amitől megérteném miért lettek ezek szerelmesek egymásba.

Jó, Isla egy naiv buta liba, akinek annyi elég, hogy ha egy férfi szépen néz rá, de hogy Grim és Oro miért is szerettek bele Isla-ba, azt valaki el tudná nekem magyarázni? Azon kívül, hogy gyönyörű, mit tudunk meg Isla-ról? Semmit az égvilágon csak hogy naiv és könnyen befolyásolható. És igen, értem, hogy Grimnek és Islának van egy közös múltja, mint kiderült a végén, de hogy korábban mi történt köztük, abból semmit nem kaptunk, így nem tudtam komolyan venni az érzelmeiket egymás iránt, mert teljesen megalapozatlannak tűnt. Azt meg hogy Grim állítólag halálosan szerelmes Isla-ba, mégis a lány tudta nélkül kihasználta őt a saját önző céljai elérése érdekében és direkt dobta oda Oro elé, végképp nem értem. Ha halálosan szeretsz valakit, azzal nem teszel ilyesmit és kész. Persze nagyon ravasz és agyafúrt terv lett volna, ha mondjuk mindezt Grim és Isla együtt terveli ki és mindketten önként vesznek részt az „átverésben”, de így hogy Isla mit sem tudott a dologról, hanem tudta nélkül lökték Oro elé, számomra inkább teljesen logikátlan lépésnek tűnt Grim karaktere szempontjából.

Na, de nem csak Grim lett teljesen értelmetlen karakter a húzásai miatt, hanem Oro-t se értettem igazán, hogy most ő mikor, miért és hogy szeretett bele a lányba. Ezek ketten alig beszéltek pár szót és amikor mégis, akkor pedig ridegen és ellenségesen szóltak a másikhoz. Nem ismerték meg egymást igazából, semmi kémia, semmi vonzalom nem volt köztük, erre a végén benyögi, hogy ő márpedig beleszeretett a lányba. De miért? Mert szép és ő volt az egyetlen, aki nem akarta soha elcsábítani? Tényleg nem értem. Ha meg lett volna egy normális átmenet, ha láttuk volna, hogy közelebb kerülnek egymáshoz, akkor talán elhittem volna a dolgot, de így egyszerűen teljesen ostobaságnak tűnt az egész. Isla-t pedig inkább meg sem említem. Ő végig Grim után csorgatta a nyálát, erre random a végére rájön, hogy ő mégis Oro-t szereti. Én meg, mi a fene van most, nem értem! Igen, Grim hazudott neki, de egy hazugságtól nem szeretsz ki egy másodperc alatt senkiből és szeretsz bele valaki másba. Az összes szerelmi szál tehát teljesen kidolgozatlannak tűnt az elejétől a végéig, egy percig nem tudtam komolyan venni.

Maga a nagy beharangozott Centenárium se azt hozta amit vártam. Nem voltak itt nagy harcok, sem cselszövések, sem izgalmak. Én valahogy mozgalmasabb történetre számítottam. Persze kaptunk árulásokat, de már kilométerekről látni lehetett, hogy Celeste kavar valamit a háttérben és aki erre nem számított, az soha egyetlen könyvet nem olvasott még életében. Hisz Celeste végig manipulálta Isla-t, mindig ott sugdosott a háttérből a fülébe, mindig terelgette Isla-t ide-oda így egyértelmű volt, hogy hátsó szándékai vannak akkor is, ha olyan nagy barátnőknek állították be magukat végig. Celeste végig az a sunyi barátnő volt, aki mindig terelgeti az utat a saját érdekei szerint, de ő maga semmit nem csinál közben. És épp ettől volt olyan gyanús.

Sajnálom, hogy az utolsó két uralkodót Cleo-t és Azult semennyire nem ismerhettük meg, és szinte semmit nem tudtuk meg róluk, mert annyira a másik négyre lett helyezve a hangsúly. Pedig engem tényleg érdekeltek volna ezek ketten, és bízom abban, hogy a folytatásban majd jobban előtérbe kerülnek és megismerjük őket és a történetüket. Cleo és Azul karakterében több lehetne annál, mint amit eddig kaptunk tőlük. Aztán inkább már el sem kezdem sorolni, de a könyv végig tele volt apró logikátlanságokkal, amiket nem tudtam nem észrevenni. Például ha Isla-nak volt egy teleportáló pálcája, akkor miért nem azt használta, amikor mennie kellett valahova kutakodni, mi értelme volt a nagyon „menő” lopakodós és settenkedős részeknek? Vagy mi értelme volt egy teleportáló pálcának, ha sosem használta mikor épp kellett volna? Aztán hogy nem tűnt fel senkinek, hogy Isla-nak nincs is semmilyen mágikus képessége, mikor az uralkodók elvileg érzik egymás hatalmát? Kicsit sem volt gyanús senkinek a dolog és senkit nem érdekelt?

Sajnálom, mert az alapötlet nem rossz és ebből sokkal jobb történetet ki lehetett volna hozni, ha az írónő elhagyta volna a megszokott YA könyvek kliséit és ennél azért jobban kidolgozta volna a karaktereit. Egyik karaktert se kedveltem meg, mindegyik lapos és egysíkú volt, a szerelmi háromszög és úgy alapjáraton a szerelmi szálak a semmiből jöttek mindenféle magyarázat vagy logika nélkül, így egyiket se tudtam komolyan venni. Az árulás és a nagy leleplezés az elejétől várható volt, és igazából ezzel tudnám röviden jellemezni ezt a könyvet. Végig klisés és kiszámítható. Ami nagy kár, mert ennél ezerszer jobbra számítottam. Nem tudom, adok-e esélyt a folytatásnak, azt még meglátjuk.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/alex-aster-lightlark

Értékelés: 5/3

Sarah J. Maas: Láng és árny háza (Crescent City 3.)

Fülszöveg:

A ​szerelem áthidalja a világok közti távolságot is?

Bryce Quinlan soha nem gondolta volna, hogy Midgardon kívül másik világot is megismerhet. De most, hogy ez megtörtént, másra sem vágyik, csak a hazatérésre.

Minden, amit szeret, Midgardon van: a családja, a barátai, a társa. A furcsa új világban rekedve minden erejére és okosságára szüksége van ahhoz, hogy hazajusson, és ez nem könnyű mutatvány, ha fogalma sincs, kiben bízhat meg.

Hunt Athalar átvészelt már néhány mélypontot az életében, de talán a mostani a legmélyebb. Néhány röpke, felhőtlenül boldog hónap után mindennel, amire valaha vágyott, most újra az Aszterek börtönében találja magát, megfosztva a szabadságától. És fogalma sincs Bryce sorsáról. Kétségbeesetten szeretne segíteni a szerelmének, ám amíg nem tud kiszabadulni az Aszterek fogságából, szó szerint meg van kötve a keze.

Bryce és Hunt világa az összeomlás szélén áll, a jövője pedig csak a szétszakított szerelmespáron múlik…

Kicsit nehéz helyzetben érzem most magam, mert nem tudom, hogy kezdjek bele ebbe a kritikába. Mindenképp szeretném megjegyezni, hogy nagyon vártam a Crescent City harmadik részét még úgy is, hogy elég sok negatív véleményt olvastam vagy épp hallottam róla. Úgy voltam vele, hogy majd én magam eldöntöm, hogy tetszik-e vagy sem ez a könyv, nem kell, hogy valaki más véleményére hallgassak. Bíztam benne, hogy sokan csak túlzottan kritikusok, hogy már semmi sem jó nekik, amit szegény Maas kitalál és mindenki csak vészmadárkokik ezzel a könyvvel kapcsolatban. Hogy nekem tetszett vagy sem? Egyértelműen felemás érzéseim vannak.

Nem voltak elvárásaim és tényleg nem gondolkoztam azon, hogy majd milyen irányba megy el a történet vagy hogy Maas mit fog kihozni az „univerzum építésből”, így nem azt mondom, hogy csalódtam, inkább csak elég sok történetszál előtt értetlenül állok. Úgy érzem mintha az írónő maga se gondolta volna át alaposan a dolgokat, vagy mintha már ő se nagyon tudná, hogy mit írjon vagy hogy mivel bonyolítsa a szálakat. A korábbi könyveiben azért elég logikus, koherens és reális történetszálakat kaptunk, mindegyiknek volt célja és értelme, és ha az elején azt még nem is nagyon értettük, a végére végül minden kristálytisztává vált.

Sajnálom, de végig úgy éreztem mintha Maas verítéket izzadva rakta volna össze ezt a több mint 800 oldalas könyvet, mintha csak az lett volna a cél, hogy minél vastagabb legyen a könyv, de valójában nem voltak értelmes ötletei, hogy mivel töltse ki a 800 oldalt és kitalált egy csomó abszolút felesleges és teljesen lényegtelen történetszálat. Így lett egy vaskos könyv a végére, aminek a fele totál felesleges vagy érdektelen és nem értem minek kellett a fő történetszál mellé vagy hogy mi a jelentősége azon kívül, hogy húzza az időt vele. Ha a Tharion és Ithan fejezeteket kivesszük, akkor a felére csökkent volna a könyv hossza és semmiről nem maradtunk volna le a fő történetszál tekintetében.

Ithan és Tharion

Mondja már meg nekem valaki, hogy mi értelme van Tharion karakterének? Mit ad hozzá ő a fő sztorihoz azon kívül, hogy folyton kavarja a sz*rt maga körül és mindig a többieknek kell őt megmenteni a végén? De tényleg, MINEK KELL Ő IDE? Nincs jól kidolgozva, érdektelen a története, lapos karakter és még idegesítő is. A másik Ithan, akivel nem tudok mit kezdeni. Ithan karaktere mutat azért némileg nagyobb komplexitást, és ott még értem valamennyire a relevanciáját, hisz teljesen nyilvánvaló volt az elejétől kezdve, hogy ő lesz végül az új Falkavezér Danika után. De azt hogy miként lesz belőle Falkavezér sokkal egyszerűbben és rövidebben be lehetett volna mutatni, itt is ezernyi felesleges történetszálat kapunk, aminek mintha csak az lett volna a célja, hogy növelje a lapszámot. És mégis minek kellett behozni az elveszett Fendyr örököst, ha úgyis kinyírták ilyen ostoba és banális módon és nem lett semmi fontos szerepe a karakterének? Nem értem. A sok-sok felesleges kavarás és erőltetetten túlbonyolított konfliktusok mintha mind csak azért kellettek volna, hogy jó vaskos legyen a könyv.

Emlékeztek biztosan, hogy a második részben mennyire szerettem Ruhnt és Lidiát és ezért vártam mi lesz velük a folytatásban. Velük kapcsolatban két problémám akadt. Egyrészt minek kellett behozni, hogy Lidiának van két tinédzser fia? Minek, könyörgöm minek kellett ez ide? Nem lett volna elég Lidiával kapcsolatban annyi, hogy látjuk ahogy a lázadók oldalára áll és ahogy végül igazán megismerik egymást Ruhnnal? Minek ide ez a két gyerek? Teljesen random bedobják ide ezt a két új karaktert és érdekelniük kellene engem vagy aggódnom kellene értük? Rohadtul nem érdekeltek, mert semmit nem tudtunk meg róluk, unalmasak, laposak, feleslegesek. Helyettük az időt inkább arra kellett volna fordítani, hogy még jobban megismerjük az igazi Lidiát, hogy még több közös fejezetük legyen Ruhn-al és a kapcsolatukat kellett volna tovább építeni. Nem azt akartam én látni, ahogy Lidia a két fia miatt nyavalyog. A másik amin inkább csak kínosan pislogtam magamban, hogy ezek ketten éppen mindig akkor estek egymásnak, amikor tök hülyén vette ki magát a dolog. Declan és Flynn eltűnik, ami ugyebár Ruhnnak is feltűnik szerencsére, miközben épp Lidia után csorgatta a nyálát, de nagyjából megvonja a vállát és nem is érdekli mi van az állítólagos két legjobb barátjával, csak az foglalkoztatja, hogy mikor mászhat rá végül Lidiára. Tök hülyén vette ki magát ez az egész.

Ruhn és Lidia

Mi a helyzet a két főszereplőnkkel? Hunt ugyanolyan felejthetően unalmas, mint korábban, sajnálom, de sosem kedveltem őt igazán, nekem súlytalan és abszolút felejthető. Jó, persze tudjuk, hogy Maas nem valami tehetséges az érdekes férfi karakterek megírásában, de Hunt eddig a legrosszabb mind közül. Bryce-t én mindig imádtam, bírtam az első két részben, ahogy folyton játszotta az ostoba libát, miközben mindig a helyén volt az esze és a szíve. De most valahogy még ő is túl sok volt számomra, mintha Maas kicsit túlírta volna a karaktert és valami nagyon de menő és nagyszájú Aelin koppintást akart volna belőle kreálni, csak sajnos ez a próbálkozása most hihetetlen rosszul sült el. Aelint imádjuk, de belőle egy bőven elég, nem kell ide még egy ugyanolyan karakter, főleg hogy eddig Bryce azért teljesen máshogy viselkedett.

Nem az volt a gond, hogy Bryce ment előre és mindent megtett azért, hogy kiderítse, hogy lehetne megölni az Asztereket. Nem az volt a gond, hogy titkos tervei voltak, amibe nem avatott bele másokat és okosan próbált helyezkedni kihasználva a helyzeteket. Nem az volt a gond, hogy az ellentétes érdekeik miatt átverte és kihasználta Nestáékat és szembekerült a két könyv világa, és mert sok az ACOTAR rajongó, a legtöbb személyes sértésnek vette Bryce tetteit az Éjszaka Udvara és annak tagjai ellen. Hanem az a gond, hogy miközben Bryce-t valami nagy konspirációs, stratégikus, rideg és erős harcosnak akarta Maas lefesteni, teljesen elfeledkezett Bryce emberi oldaláról és arról, hogy Bryce-nak mindig fontosak voltak a szerettei és a körülötte élők, szándékosan sosem ártott volna senkinek. Most pedig páros lábbal taposott bele szegény Hunt lelkébe elég sokszor, akit eddig sosem tudott volna bántani. Rengeteg ilyen érzéketlen és „kivagyi” megjegyzése van egy csomó mindenkihez a harmadik rész során, ami annyira karakteridegen volt tőle, hogy csak pislogtam, hogy mi történik itt. Hol az én szarkasztikus és sötét humorú Bryce-om, aki mindig tudta mit kell tennie, de közben azért végig önmaga maradt?

Hunt és Bryce

Direkt a végére hagytam a "Maas univerzumot", mert erről szintén szeretnék pár gondolatot megosztani. Az érdekelt a legjobban, hogy mit hoz ki ebből az egészből az írónő, hogy miért kezdett bele mindebbe, hogy miért kellett az, hogy Bryce átkerült az ACOTAR világába és hogy mi fog ott történni. Iszonyatosan hatalmas köszönet, hogy Rhys és Feyre maradt a háttérben, mert rájuk baromira nem lettem volna kíváncsi és azért még nagyobb köszönet, hogy Nestát megkaptuk ott kvázi főszereplőnek, mert hát tudjátok mennyire szeretem Nestát és jó volt újra látni őt. Oké, Azriel is ott volt Nesta mellett, de Azriel csak azt hozta, amit eddig, vagyis némán állt a háttérben, támadott ha kellett vagy ha mondták neki, de amúgy semmi normális karaktert nem mutatott. Ahogy eddig se.

Nem tudtam, hogy nekem erre szükségem van és sosem hittem volna, hogy valaha Bryce és Nesta interakcióba kerülnek, de örültem minden egyes közös pillanatnak és bírtam ahogy egymásnak feszültek és ahogy kénytelenek voltak együtt dolgozni. Jó persze, az érdekeik és céljaik mások voltak, és Bryce mondhatni csak kihasználta őket, de nekem akkor is tetszett. Ha ezt nem veszem figyelembe, akkor felmerül bennem a kérdés, mi szükség volt arra, hogy Bryce átkerüljön egy másik világba? Ha Maas nagyon akarta volna, akkor meg tudta volna oldani úgy, hogy Bryce a saját világában találja meg valahogy a megoldást a kérdésekre, és ott talál valami eszközt, amivel aztán megölhetik az Asztereket. Mi célja volt az írónőnek ezzel a világjárással? Leginkább emiatt furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy ennek lesz-e bármi következménye később vagy bármi hatása a jövőre nézve mind a két világban vagy ez csak ennyi volt. Meglátjuk.

Bryce és Nesta

Láthatjátok hát, hogy erősen felemás, vagy ha szigorúan vesszük inkább negatív volt az összbenyomásom a Crescent City harmadik részéről. Úgy érzem Maas túlnyújtotta ezt a könyvet, a felesleges és sehova sem futó történetszálakat vagy karaktereket kihagyva a felére simán le lehetett volna csökkenteni ezt a több mint 800 oldalas könyvet és akkor sokkal mozgalmasabb és tömörebb lett volna a történet üresjáratok nélkül. A karakterek, főleg Bryce mintha kissé kifordultak volna önmagukból, mintha velük se tudná már az írónő, hogy mit kezdjen. Lehetett volna ezt sokkal jobban is megírni, ott volt benne a potenciál és ha a lényeget nézzük, az valóban jó volt, csak kár, hogy kaptunk mellé egy csomó unalmas tölteléket és húzórészt, amik nélkül én tökéletesen meglettem volna. A vége után pedig felmerül bennem a kérdés, minek ide még egy könyv? Miről fog szólni a negyedik rész és miért nem volt ez így jó lezárásnak? Miért kell tovább nyújtani valamit, amit már nem kéne?

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-lang-es-arny-haza

Értékelés: 5/3

Jay Kristoff: Holtbirodalom (Vámpírbirodalom 2.)

Fülszöveg:

Gabriel de León ugyan megmentette a Szent Grál életét, de ezzel elvesztette a lehetőséget, hogy megtalálja a gyógyírt az örök éjre. Kelletlen szövetségese, titokzatos, vámpírrá lett húga oldalán Gabriel kénytelen elvinni a Grált az Esani-vérvonal ősijeihez, hogy megtudja, miként vessen véget a naphalálnak.

De az utolsó ezüstszentnek kettős veszéllyel kell szembenéznie. A Voss-vérvonal szörnyei elől menekülve belekeveredik a Dyvok-vérvonal és a fagyos Felvidék irhatáncosainak háborújába. Azonban a külső ellenségek mellett saját tomboló vérszomjával is meg kell küzdenie. Vajon Gabriel megéri, hogy a Grál megtudhassa az igazságot?

Az igazságot, ami talán minden rémálmot felülmúl…

A tavalyi év egyik nagy meglepetése volt a Vámpírbirodalom című könyv, és te jó ég, hogy én mennyire imádtam azt a könyvet. Persze minden jöhet ami vámpíros történet, csak mindig bennem van a félsz egy kicsit, hogy kapok valami ócska és/vagy gagyi sztorit, amitől aztán csak a falra mászok és azt kívánom, bár sosem vettem volna a kezembe. Szerencsére itt nem ez történt, és a Vámpírbirodalom rögtön levett a lábamról, a könyvről írt kritikámat olvasva végig vehetitek az ajnározásomat. Hogy ilyen későn sikerült csak elolvasnom a könyvet, annak egyetlen egy pozitívuma akadt, hogy tudtam nemsokára kijön magyarul a második rész, így nem kell sokat várnom a folytatásra. Tényleg nem kellett és ezért nem is lehetnénk hálásabb, mert nagyon kíváncsi voltam rá.

Történetünk tovább halad azon az úton, ahogy az első rész végén abbamaradt. Gabriel még mindig fogságban sínylődik és egy kis atrocitás után, mivel továbbra sincs jobb dolga, így tovább folytatja a mesét a krónikásnak a Szent Grál történetéről és abban való szerepéről. Kíváncsi voltam és féltem is egyben, hogy egy ilyen erős kezdés után mi lesz majd a folytatásban, és hogy lehet tovább fűzni ezt a nagy ívű és epikus történetet úgy, hogy ne váljon unalmassá vagy ne menjen el olyan irányba, amit én nem szeretnék. Szerencsére alaptalannak bizonyult a félelmem, mert az író olyan ötletes és izgalmas módon kanyarította tovább a sztorit, hogy kaptunk egy méltó folytatást és egy ugyanolyan erős könyvet, mint anno az első rész volt.

Dior, Celene és Gabriel

A szerkezeti felépítését tekintve történt egy kis változás. Míg az első részben csak Gabriel volt a narrátorunk és az időben ugrálva, három idősíkon futott a történet mesélése, addig a második részben már csak két idősík maradt és váltott nézőpontos mesélésre álltunk át. A több nézőpontos történetmesélésre végképp nem számítottam, azt hittem, hogy Gabriel az abszolút főszereplőnk és ő lesz végig, de úgy tűnik tévedtem. És ez valójában nem is akkora probléma, vagy mondjuk ki nyíltan, egyáltalán nem probléma, mert második narrátornak megkapjuk Gabriel vámpírrá vált rég elveszett húgát, Celene-t. Celene már az első részben is felbukkant egy kisebb mellékszereplőként, de most főszereplővé előlépve ismerhetjük meg őt jobban és nem csak magát a karaktert, hanem a saját történetét és azt hogy ő hogyan látta a múltbéli „közös kalandjait” a bátyjával.

Érdekes kontrasztot alkotott, hogy Gabriel és Celene mennyire más, de mégis hasonló karakterek, és hogy mennyire máshogy meséltek a múltról, a közösen átélt dolgokról, a családjukról, a tragédiákról. Nem csak a kontrasztot hozták a történetbe, hanem a váltott nézőpontra azért is szükség volt, mert a történet egyes hézagait hol az egyikük, hol a másikuk tudta csak kitölteni. Jean-Francois ugyebár a krónikásunk, aki „meginterjúvolja” Gabrielt és Celene-t, ő jegyzi le a Grál történetét, és szintén érdekes volt látni, hogy mennyire máshogy próbálta szóra bírni Gabrielt, és mennyire máshogy Celene-t. Személy szerint én nagyon szeretem a váltott nézőpontos történetmesélést, főleg akkor, ha jól mutatja be, hogy egy történet más-más karakter szemszögén át mennyire máshogy nézhet ki, vagy mennyire máshogy értelmezhető és átélhető. Itt ezt nagyon jól sikerült megragadni.

A Gabriel és Celene közti kontrasztnak adott egy még tovább élt a tény, hogy a testvérek manapság koránt sincsenek jóban egymással, vagy hát nyugodtan kijelenthetjük, hogy egyenesen gyűlölik egymást. Számos múltbéli sérelem és összetűzés kovácsolta az egymás iránti gyűlöletüket, mindkettejüknek meg van a saját oka arra, hogy miért utálja a másikat (persze az kérdés, mennyire megalapozottak vagy indokoltak ezek a tények), és épp ezért folyton leszólják egymást, beszólnak a másiknak és gúnyolják a másik tetteit vagy akár az érzéseit. És mindketten Jean-Francoisnak „panaszkodnak” egymásról, mint ahogy a gyerekek szoktak az anyjuknak panaszkodni és árulkodni a testvérükről, akivel nemrég vesztek össze. Ezen pedig sokszor jót mosolyogtam magamban. És lássuk be, mivel eléggé negatívan állnak egymáshoz, épp ezért mindketten túloznak vagy elferdítve mesélik a történetet ezzel sokszor éppen ellentmondva egymásnak. Tetszett hogy ezt a megbízhatatlan narrációs technikát alkalmazta az író, mert néha tényleg nem lehet már tudni, melyikük mond igazat. Nem csak Jean-Francois, hanem mi olvasók is elbizonytalanodunk néha.

Jean-Francois és Gabriel

A karakterek hozták a formájukat, az első rész főbb karakterei szerencsére maradtak. Gabrielt még mindig egy remek férfi főszereplőnek tartom, és jó volt látni, ahogy tovább fejlődik és változik a karaktere. Még mindig az elveszett múltját gyászolja, a halott szeretteit siratja, de közben mégis talált egy új célt az életébe, Dior megmentése és védelmezése képében. Kísérti még a múlt és a halott családja, de közben mégis éli tovább az életét. Még mindig tesz rossz dolgokat, még mindig nehéz és kemény ember, sokszor hirtelen cselekszik és nem mindig gondolkozik, de a szíve és az esze a helyén, és ez a lényeg. Egy új szerelmi szálat is kap csak úgy kicsi mellékszálként, amit egyelőre még nem tudok igazán hova tenni, kíváncsian várom lesz-e ebből valami komolyabb később, vagy csak egy ilyen rövid kis próbálkozás marad belőle.

Gabriel és Dior útjai sajnos igen hamar elválnak ebben a könyvben bizonyos okokból kifolyólag, és épp emiatt volt szükség aztán a váltott nézőpontos történetmesélésre. Dior sajnos nagy bajba keveredik, és habár Celene ott marad vele, de valójában mégis magára marad így egyedül kell boldogulnia olyan veszélyek közepette, amikre nem nagyon számított volna. Persze Dior sem egy buta lány, hanem igenis okos és találékony, bátor és elszánt, így megtalálja a módját az életben maradásra. Jó volt látni, ahogy egyedül evickél az egyik veszélyes helyzetből a másik veszélyes helyzetbe, és közben sosem omlik össze vagy esik kétségbe, hanem mindig megtalálja a meneküléshez vezető utat. Csak azt sajnáltam kicsit, hogy Dior kalandjait végig Celene szemén keresztül láttuk, ugyebár Celene narrálásában, de gondolom az író nem akarta még Dior „titkait” kiadni és nem akarta még ellőni a Dior nézőpontot, de remélem a harmadik részben ezt megkapjuk, mert engem már nagyon érdekelne egy Dior nézőpont, hogy ki is ez a lány valójában.

Gabriel és Celene

Helyette most Celene karakterét ismerhettük meg jobban, mert mint említettem, ő lett a másik narrátorunk Gabriel mellett, és ennél jobb dolgot nem kaphattunk volna. Imádtam Celene-t, Liathe-t, vagy nevezzük akárhogy. Szegény elég megtört és nem teljesen komplett karakter, ha engem kérdeztek, néha az őrület határain egyensúlyoz, vagy csak jól játssza meg magát. Ő egy erősen depresszív és negatív karakter, a szenvedő vámpír tipikus példája, aki gyűlöl vámpír lenni, utálja magát és azt, ami lett belőle és csak egy szent célja van az életben, amiért bármit képes lenne megtenni. Sajnos ez a cél, nem éppen esik egybe Gabriel terveivel, és ez szintén tovább szítja a köztük lévő ellentétet. Még jó, hogy Celene mérges a bátyjára, még jó, hogy őt hibáztatja mindenért, ami vele és a családjukkal történt, mert szomorú vagy sem, de tényleg minden Gabriel hibája, ha nagyon őszinték akarunk lenni. Celene utálatos és sokszor támadó stílusa tehát abszolút jogos és reális reakció mindenért, ami vele történt. Ezért se tudtam őt utálni vagy ezért se idegesített, amikor sokszor Gabriel idegein táncolt vagy szembekerült vele, mert tökéletesen megértettem őt, hogy miért viselkedik úgy, ahogy.

Tetszett még, hogy például a krónikásunk, Jean-Francois most kiemeltebb szerepet kapott és az ő karakterét is valamennyire jobban megismerhettük. Hogy ki ő és mik a céljai, múltja és a tervei, mi a szerepe a vámpír udvarban, ahol él. Örültem annak, hogy az egyik kedvenc mellékszereplőm, Aaron és szerelme Baptiste kaptak egy saját kis történetszálat a múltban Dior történetén belül. Kicsit ilyen elátkozott szerelmesek sztori volt az egész, egy kis sötét varázslattal ahol a végén aztán az igaz szerelem legyőz mindent és párosunk végül visszatalál egymáshoz. Jobban belegondolva eddig Aaron és Baptiste az egyetlen páros, akiknek eddig még nem lett tragikus a sorsuk és akik még mindig szerelmesen együtt vannak és ez nagyon remélem, hogy így is marad. Ennyi sok tragédia és halál mellé, kell azért egy kis pozitív rózsaszín szerelmes „maszlag”.

Aaron

Meglepve tapasztaltam, hogy a Voss klán most kissé háttérbe szorult, pedig azt hittem, hogy továbbra is az Örök király és Gabriel ellentéte marad a középpontban. Ám a múltbéli fő történetszál most a Dyvok klán köré épült fel, a Dyvok klán vezetőit és tagjait ismerhettük meg jobban és most valahogy ezen vámpírok története is érdekes lett, nekem legalábbis. Jó kis gonosz karakterek voltak a sötét Dyvok testvérek, Nikita és Lilidh, de Kiara-t szintén érdekesnek találtam. Örültem, hogy egy másik vámpír klánt szintén jobban megismerhettünk a Voss-ok mellett.

Ugyanannyira magával ragadott a második rész, mint anno az első. Továbbra is izgalmas, kalandos és fordulatos a történet, és habár az egy narrátoros, három idősíkos történetmesélést a váltott narrátoros két idősíkos történetmesélés váltotta fel, de ez nem hogy nem rontott a könyv felépítésén, hanem csak még jobbá és komplexebbé tette. Imádom az író stílusát és a karaktereket akiket megalkotott, Gabriel, Dior, Celene és Aaron még mindig nagy kedvencek, mindannyian remek karakterek és mindannyian sok mindenen mentek keresztül, sok minden történt velük. El sem tudom mondani, mennyire várom a folytatást és mennyire olvasnám már, mert persze hogy egy nagy függővéget kapunk és persze hogy úgy tűnik igazam lesz és Gabriel-nek van még itt valami terve a háttérben ezzel a rabság dologgal, tudtam én. Kár, hogy még ki se jött a harmadék rész és ki tudja mikor jelenik meg. Úgy tűnik, hogy erre még pár évet biztos kell várni. Csak győzzem kivárni!

UI: Imádtam, hogy illusztrált a könyv és a benne lévő képek csodaszépek, az összes. :)

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jay-kristoff-empire-of-the-damned-holtbirodalom-2

Értékelés: 5/5*

Pierce Brown: Hajnalcsillag (Vörös lázadás 3.)

Fülszöveg:

Darrow békében élt, de az ellenségei háborúba kényszerítették. Az Arany uralkodók felakasztották a feleségét és rabszolgasorba taszították a népét. Ő azonban nem törődött bele a sorsába, nem adta fel: mindent kockáztatva beépült az Aranyak közé, és lehetetlent nem ismerve harcolt és élt túl mindent, hogy végül elindíthassa a forradalmat, ami darabjaira szedi a marsi rendszert.

MOST ELJÖTT AZ IDŐ, A FORRADALOM KEZDETÉT VESZI.

Nem várhattam tovább és nem is nagyon akartam, és mivel nagyon tetszett a Vörös lázadás trilógia első két része, így nem volt kérdés, hogy rögtön olvasni fogom a folytatást. Elérkeztem hát az eredeti trilógia utolsó befejező könyvéhez, és éppen olyan nagy lezárást kaptam, mint amit reméltem és amire számítottam. A történet tovább folytatódik a második könyv végén történtek után. Az Uralkodó és Adrius győzelmét követén, Darrow fogságba esik csaknem egy évig egészen addig míg váratlanul meg nem szöktetik és vissza nem kerül az Árész fiaihoz. Ott újra belecsöppen a dolgok sűrűjébe és most már vitathatatlanul kitör a lázadás a kasztrendszer és az Uralkodó hatalmának megdöntésére.

Nem volt meglepő, hogy ebbe az irányba mozdult el a történet, mert lássuk be végig efelé haladtak az események. Mindig tudtuk, hogy egyszer elkezdődik a nyílt lázadás, és a harmadik rész éppen ezt a folyamatot mutatja be. Darrow és a többiek szövetségeseket gyűjtenek maguk köré, míg próbálják elkerülni ellenségeiket, de a harcokat és a nyílt ütközeteket nem lehet sokáig elkerülni. Megindul a nyílt lázadás az Uralkodó és a Társadalom ellen aminek még mindig jelentős motivációja az egyes főbb szereplők személyes bosszúja is. Mindenkinek van valakije, akiért bosszút szeretne állni.

Az egész harmadik rész tehát a lázadásról szól, hogy állnak fel egymással szemben a felek és hogy Darrow-ék, hogy szereznek maguknak szövetségeseket. Közben derülnek ki titkok és megtudjuk azt is, hogy ki árulta el az előző részben Darrowt és hogy ki miatt derült ki, hogy Darrow kicsoda valójában. Hát, megmondom őszintén, bárki másra tippeltem volna, csak arra a személyre nem, aki lett végül. Végig mozgalmas, izgalmas és adrenalinnal teli a harmadik könyv, szinte végig az űrben játszódik a történet, a karakterek folyamatosan úton vannak, így itt már kilépünk a Mars eddigi környezetéből és máshova terelődik a történet fő központja. Kapunk fordulatokat és csavarokat bőven, most se tudtam letenni a könyvet, csak faltam egymás után a lapokat. Nem laposodott el a sztori, az író még harmadjára is tudott izgalmasat alkotni, anélkül hogy ne kezdje el ismételni magát, és ezért hatalmas köszönet.

Darrow

Imádott kis kedvenc karaktereim szintén nagy utat jártak be most is, szinte mindenkinek volt valami nehézség amivel meg kellett küzdenie a fő történeten felül. Darrow összetörve kezdi a részt, de aztán ahogy megmentik és újra „összerakják” nem pocsékolja tovább az idejét, hanem rögtön beleveti magát a lázadásba és a harcok kellős közepébe. Persze abban az egy évben sem állt meg az élet, míg Darrow fogoly volt, addig Sevro vette át az Árész fiai vezetését, és ők törtek borsot a Társadalom orra alá. Darrow visszatérésével kis súrlódás alakul ki Darrow és Sevro közt, mert hát hamar egyértelművé válik, hogy Sevro nem egy igazi vezető alkat és nem mindig úgy cselekszik, ahogy egy igazi megfontolt vezetőnek kellene. Nem sok kell utána hogy újra Darrow vegye kézbe az irányítást és utána nincs megállás.

Mostanra már szó szerint mindenki tudja, hogy kicsoda Darrow valójában, és hogy nem igazi Arany, hanem Vörösnek született. Mindez nehezíti a helyzetét és hogy komolyan vegyék őt, de Darrow szerzett már eddig is olyan hírnevet magának, hogy akik eddig hittek be, azok ezután is fognak. Fokozatosan szerez újabb és újabb szövetségeseket az ügyük mellé, több kasztból is kapunk kiemeltebb karaktereket, és jó volt látni, hogy a többi kaszt képviselteti magát legalább egy-két karakterrel a történetben, és nem csak még mindig az Aranyak és a Vörösek vannak a középpontban. Az igazság kiderülése nagy segítség volt abban, hogy Darrow sokakat az ügyük mellé tudott állítani, mert épp ő maga az élő példa, hogy egy alsóbb kasztbeli is ki tud állni magáért ha akar és igenis fel tudnak lázadni az Aranyak elnyomó rendszere ellen.

Darrow igazi tisztelt vezérré növi ki magát, de azért továbbra is marad önmaga minden jó és minden rossz tulajdonságával. Sajnos most is azokban bízik meg, akikben nem kellene, és azokban nem, akikben pedig kellene, és ahogy észrevettem, általában ebből következnek utána a problémák. Hoz rossz döntéseket, néha túl gyorsan és meggondolatlanul cselekszik, aminek aztán mások látják a kárát, de Darrow soha nem tudta igazán legyőzni a haragját és a gyűlöletét. A harag és a gyűlölet a két legnagyobb gyengesége, de szerencsére ezt már ő is belátja a végére és igyekszik valamennyire dolgozni a problémán. Darrowt tehát még mindig egy rendkívül remek antihős főszereplőnek tartom, imádom a karakterét.

Sevro és Victra

A többi kedvencemet se kellett nélkülöznöm, Sevro, Musztáng és a többiek mind felbukkantak, ki több, ki kevesebb ideig. Melléjük új karaktereket szintén kaptunk, bár azt kicsit sajnálom, hogy semelyik új karakter se lett annyira erős vagy érdekes, hogy felérjenek a főszereplőink mellé, így róluk nem nagyon tudok sokat mondani. Sevro most igen kiemelt szerepet kapott, és elfoglalta méltó helyét az apja örököseként, majd pedig Darrow mellett a harcokban és mint korábban is mindig, végig Darrow mellett állt hű baráthoz méltóan. Sevro talán Darrow egyetlen igaz barátja, végig egymás mellett álltak, és néhány kisebb összezördülésen kívül sosem vesztek még össze. Az pedig hogy Sevro beültette magának Darrow eredeti Vörös szemeit, ezen csak kínomban nevetni tudtam. Ennél közelebb már nem is tudnának egymáshoz kerülni.

Most esett le, hogy a második részben írt kritikám során Victráról egy szót se ejtettem, pedig nagyon szerettem már az előző részben is. Azonban ki szerettem volna várni, hogy mi lesz a karakterrel, hogy melyik oldalon fog végül állni, és szerencsére nem kellett csalódnom, mert Victra tényleg az, akinek eddig mutatta magát. Mikor az előző részben folyton flörtölgetni próbált Darrow-al, azon nagyot mosolyogtam, de szerencsére ezen már túlléptünk. Victra olyan számomra, mintha Darrow női megfelelője lenne, tényleg nagyon hasonlóak, és most nem a külső, hanem inkább a belső tulajdonságokra gondolok. Ezért örültem annak, hogy inkább ilyen testvéri és bajtársi kapcsolat lett végül köztük. Aztán mikor Victra elkezdett kavarni Sevro-val, akkor elsőnek nagy meglepetésemben csak felvontam a szemöldökömet, mert első blikkre annyira nem illettek ők ketten össze, de aztán beláttam, hogy igenis remek páros lehetnek. És azok lettek a maguk módján. Mindketten tökéletlenek, összetörtek, ridegek és a végletekig hűségesek Darrow-hoz.

Virginia és Darrow

Ha már a szerelmi szálakra tértem át, akkor folytassuk azzal, hogy sajnáltam, hogy ebben a részben se szerepelt valami sokat Musztáng, és amikor előkerült és újra csatlakozott a lázadókhoz, akkor pedig kicsit távolságtartóan állt Darrow-hoz. Igen, értem, hogy nagy sokk volt neki az igazság kiderülése, igen értem, hogy mi történt vele ebben az egy évben és ez igen nagy változás, aláírom. De nem ott hagytuk abba a dolgot, hogy Darrow és Musztáng végre összejöttek, mielőtt Darrow elmondta volna neki az igazat? Ha sikerült túltennie magát a dolgot, akkor miért nem omlott egyből Darrow karjaiba? Bevallom őszintén kicsit furcsálltam, hogy a rész végén kiderült, hogy Virginia gyereket szült Darrow-nak ebben az egy évben amíg eltűnt, és azt pedig még inkább, hogy erről egészen a hatalom megdöntéséig és a könyv végéig egy szót se szólt Darrow-nak.

Mármint… ha gyereket szülsz életed állítólagos szerelmének és megtudod, hogy mégis életben van, pedig halottnak hitted, akkor nem az első dolgod mikor újra látod, hogy a nyakába veted magad és elmondod, hogy gyereket szültél neki? Vagy én gondolom rosszul? Jó, persze kapunk egy magyarázatot Virginia tettére, de szerintem az baromság. És ha már itt tartunk és nagyon őszinte akarok lenni, nem értem minek kellett ez a terhesség és gyerekszülés dolog így random a végére. Nekem annyira elütött a fő történetszáltól, főleg hogy semmi jelentősége nem volt a történetre nézve, mert csak a végén derült ki és addig semmit nem tudtunk róla, sehogy se befolyásolta a cselekményeket és a történet alakulását. Bőven elég lett volna ha csak később lesz közös gyerekük, itt még abszolút ki lehetett volna hagyni ezt a gyerek témát.

Roque és Cassius szintén megkapták a saját lezárásukat szerencsére. Roque-t nem tudtam sajnálni és együtt se érezni vele. Tulajdonképpen nem is értem miért szúrta hátba Darrowt és hogy miért árulta el őt mondvacsinált okokra hivatkozva. Vagy hogy mi volt a baja tulajdonképpen azon kívül, hogy Darrow nem mindig foglalkozott vele és gyakran nem avatta be a terveibe. Értem én Roque karakterének drámáját, de egy ekkora árulás után holmi ostoba okokra hivatkozva, képtelen voltam őt megsiratni.

Cassius viszont újra előre lépett és ismét nagyobb reflektorfényt kapott, és örültem annak, hogy ilyen sok év után végre visszatalált a helyes útra és túltette magát a múlton és azon a sok rossz dolgon, amit egymással műveltek Darrow-al. Néha megcsapkodtam volna, mikor folyton a becsületről meg a kötelességről papolt, de csak papolt, mert valójában sosem volt se becsületes, se olyan jó, mint amilyennek szerette volna magát előadni. Cassius az a megtört karakter, aki eredendően jó, de akit megtört az élet és aztán annyira mélyre süllyedt a saját önsajnálatában, hogy éppen azzá vált, ami sosem szeretett volna lenni. Majdnem szívrohamot kaptam mikor a végén megint Darrow-ék ellen fordult, de bíztam benne, hogy ez csak egy közös csel vagy valami, és szerencsére így lett, így Cassius bejárta az utat, ami előre meg volt számára írva. Barátból lett ellenség, majd újra barát, Cassius Darrow jobbik fele, a tükörképe, a lelkiismerete és örülök, hogy végül ismét barátok lettek.

Adrius

Nem, nem felejtettem el az utolsó kedvenc karakteremet sem, és tudom, hogy nagyjából minden főbb karakterre azt mondom, hogy a kedvencem, de hát ha ilyen remek karakterek vannak ebben a könyvsorozatban, akkor nincs mit tenni. Direkt hagytam Adriust, vagyis a Sakált utoljára, és tudom, hogy a Társadalom eltörlése és az Uralkodó hatalmának megdöntése a fő történetszál és az Uralkodó lenne az egyik nagy ellenfél Adrius mellett, de ha engem kérdeztek, szerintem Adrius a harmadik könyv fő gonosza, sőt visszanézve azt is ki tudom jelenteni, hogy talán az egész első trilógiáé. Hogy miért imádom ennyire Adrius karakterét, arról a második rész kritikájában bővebben írtam, azon felül annyit tennék még hozzá, hogy végre most már a valós arcát láthatta mindenki és Adrius nem játszotta meg magát ezentúl senki előtt. Megszállottan tör a hatalomra és próbál mindenkit kijátszani egymás ellen, még mindig az eszével „harcol” és ezért nehéz ellenfél. Ismeri Darrowt és annak észjárását, így Darrow bármit talál ki, Adrius ott van és sosem tudja őt átverni. Sőt, gyakran Darrow előtt jár két lépéssel.

Adrius vitathatatlanul egy negatív karakter, hatalommániás pszichopata tendenciákkal, nem érdekli senki és semmi, csak önmaga, nem törődik egyetlen emberrel sem, számára mindenki csak egy játékszer, egy bármikor eldobható húsdarab. Életének egyetlen célja volt, hogy elnyerje az apja elismerését és mikor rájött, hogy ezt soha nem fogja megkapni, akkor gurult el nála végleg a gyógyszer és előtört belőle az igazi sötét énje. Minden rossz dolog ellenére, amit tett és amit tenni akart Darrow-al, Musztánggal és persze mindenki mással, valamilyen szinten mégis sajnálni kezdtem őt. Hisz ha jobban belegondolunk, ő csak az apja szeretetére vágyott és mások elismerésére, de soha senki nem szerette igazán és nem állt mellette, és ezért lett végül olyan, amilyen. Kövezzetek meg érte, de Adriust egy roppant tragikus karakternek tartom és érdekesnek azért, mert végre egy olyan ellenfélt kaptunk a személyében, aki az eszével harcol és nem a testi erejével.

Láthatjátok, hogy a harmadik rész sem okozott csalódást számomra, imádtam az elejétől a végéig. Izgalmas, fordulatos, kalandos volt, mint az előző részek és itt ért a történet a csúcspontjára, itt kaptuk meg az első trilógia nagy lezárását, olyat, amit megérdemelt. A karaktereket továbbra is imádom, a kedvenc hármasom Darrow, Sevro és Adrius, őket találom a legkomplexebb és legérdekesebb karaktereknek ebben a trilógiában. Sajnos az első trilógiának vége, de kaptunk hozzá folytatást és újabb négy könyvet, így mint kiderült számomra egy jóval hosszabb könyvsorozatról van itt szó. Ennek persze nagyon örülök, ha értelmes és logikus lesz a folytatás, bár azt sajnálom, hogy Darrow lázadás történetének itt vége van és elég sok karakter meghalt és így ők nem lesznek benne a folytatásban. De kíváncsi vagyok mit lehet kihozni még ebből a világból és mi fog a következő négy könyvben történni. Szerintem tartok egy kis szünetet a Vörös lázadás könyvekben, és egy ideig más könyveket fogok most olvasni, de még idén mindenképp tervezem folytatni a sorozatot.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-hajnalcsillag

Értékelés: 5/5*