Rebecca Yarros: Ónixvihar (Negyedik szárny 3.)

Fülszöveg:

Miután majdnem másfél évet töltött a Basgiath Hadi Iskola falai között, Violet Sorrengail tisztában van vele, hogy már nincs idő elméleteket gyártani. És nincs már több idő a bizonytalankodásra sem.

A háború ugyanis elkezdődött, és az ellenség az iskola falain kívül és belül is egyre veszedelmesebb – lehetetlen megmondani, hogy kiben lehet megbízni.

Violetnek útra kell kelnie a roskadozó aretiai varázsvédelmen túlra, hogy ismeretlen vidékeken keressen szövetségeseket Navarre számára. Az út alaposan próbára teszi a rátermettségét, a szerencséjét és az erejét, de bármit megtenne, hogy megmentse az övéit – a sárkányait, a családját, az otthonát és persze a férfit, akit szeret.

Még akkor is, ha ehhez akkora titkot kell őriznie, amely talán mindent elpusztít körülötte.

Mindig nehezemre esik olyan könyvsorozatba belekezdeni, ami körül nagy a felhajtás, mert az eddigi tapasztalataim alapján nem sok az esélye annak, hogy az ennyire egekig marasztalt könyvek nekem aztán tetszeni fognak. Ezért húztam sokáig azt, hogy belekezdjek a Negyedik szárnyba, mert olvastam róla jókat, de inkább több rosszat és sokat kellett győzködnöm magam, hogy igenis adjak neki esélyt, mert sosem lehet tudni. Az első rész tényleg kellemes meglepetés lett számomra, egy erős kezdőrész, amiről még mindig pozitívan tudok nyilatkozni. Aztán a második rész  nem nyűgözött le ennyire és kezdtek felszínre törni a sorozat legnagyobb hibái és hiányosságai, de összességében még mindig elment egynek. És végül jött a harmadik rész és értem már a sok negatív kommentet, ami az Ónixvihar kapott, mert vitathatatlanul ez a könyv lett eddig a leggyengébb a sorozatban. Innen spoileresen folytatom!

Nem akarok most annyira negatív lenni így kezdeném azokkal a dolgokkal, amik tetszettek ebben a részben. Sajnos ez a lista elég rövid lesz, mert sokkal több a negatív gondolat mint a pozitív, amit higgyetek nekem én sajnálok a legjobban. Hisz annyi, de annyi potenciál lenne ebben a megalkotott mágikus világban és a karakterekben, csak fáj látni, hogy az írónő nem él ezekkel. Örültem annak, hogy kinyílt a világ és ahogy hőseink az iridek után kutatva elkezdték járni a világot, így több olyan helyet ismerhettünk meg, amik eddig nem kaptak nagy szerepet a sztoriban. Yarros próbálkozott tehát azzal, hogy tovább építse a világot, amit kitalált és hogy bővítse az ismereteinket, csak más kérdés, hogy ez nem mindig sült el jól.

Andarna

Az se hátrány, hogy egyre több mindent tudunk meg a veninekről, hogy kik ők, hogy működnek, mik a céljaik és motivációik. Xaden veninné válásának folyamatát követhetjük nyomon, valamint Jack mellé kapunk egy új venin „fő gonoszt” ha nevezhetem így, Theophanie személyében. Bár bevallom a nővel kapcsolatban valami nagyobb durranásra számítottam a végén és azt hittem, hogy tovább velünk marad. Az utolsó pozitívum pedig maguk a sárkányok és a lovasaikkal való kapcsolatuk és minden ezzel kapcsolatos dolog. Tairn és Andarna még mindig nagy kedvencek, és még mindig imádom a köteléküket Violettel. Örültem annak, hogy többet megtudtuk Andarna-ról, bár azért maradtak még itt kérdések, és érdeklődve várok vele kapcsolatban minden további információt.

És ennyi. Ennyi pozitív dolgot találtam a harmadik részben, viszont mellette rengeteg olyan dologgal kellett szembesülnöm, ami vagy csak szimplán nem tetszett, vagy pedig egyenesen idegesített. Kezdjük a legalapvetőbb problémával, ami szerintem a Negyedik szárny sorozat legnagyobb hibája és ami így a harmadik részre tényleg elég nagy problémává nőtt. Túl sok a karakter, túl sok név van és az írónő mindegyiket fontosnak vagy jelentősnek akarja beállítani, de egyszerűen senki sem kap elég játékidőt vagy fontosabb szerepet, hogy igazán érdekessé váljon. Violet-en és Xaden-en kívül persze, mert ők mindig mindenhol ott vannak.

Úgy érzem, hogy a két főszereplőnkön kívül az összes többi karakter csak azért van ott, hogy amikor épp kellenek valamiért, mondjuk a sárkányuk, a pecséterejük vagy a lelki támaszuk miatt, akkor felbukkannak, aztán két oldal múlva eltűnnek. Ezzel nem azt akarom megint mondani, hogy minden karakter legyen komplex és jól kidolgozott, mert tudom, hogy ez fizikai képtelenség. Inkább csak azt, hogy a kevesebb néha több, és inkább kevesebb karakterrel kellene működnie a történetnek, és ők akkor több időt kaphatnának és jobban ki lehetne őket dolgozni. Csak hogy a legalapvetőbbet mondjam, minek kell Violet-nek négy jó barát, mikor Rhiannon magában bőven elég lenne egy legjobb barátnőnek?

Vagy ugyanez Xadennél, mert neki szintén elég lenne egy-két jó barát és kész. Mert ismétlem hiába van ennyi karakterünk, ha mindegyiket csak felszínesen ismerjük meg vagy még úgyse, hanem sehogy. Nincsen karakterfejlődés, semmi, és ezért se érdekelt korábban se Liam, se Sorrengail mama halála, mert egyikről se tudtunk semmit, idő se volt igazán megismerni őket. Ebben a harmadik részben is meghalt valaki a végén, de hogy őszinte legyen azt se tudom ki ez a Quinn és miért kellene engem érdekelnie a halálának.

Xaden

A másik legalapvetőbb problémám, hogy a történetmesélés E/1 személyben történik. Violet a főszereplőnk, ő a narrátorunk, mindent az ő szemén keresztül látunk, ebből kifolyólag mindenhol ott van és persze hogy minden fontos esemény akkor történik, amikor ő ott van. Így a harmadik részre teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sokkal jobb lett volna ez az egész ha mondjuk E/3 személyben íródik a könyv, több nézőpont karakterrel. Akkor több karaktert fel lehetett volna építeni normálisan, széjjelebb lehetett volna húzni a történetet és egyszerre több helyszínen játszódhattak volna az események párhuzamosan egymás mellett. Sokkal mélyebbé és aprólékosabbá válhatott volna így a történetmesélés és több komplexebb karaktert kaphattunk volna.

Vitathatatlanul Violet és Xaden a főszereplőink és az írónő nem titkolt módon rájuk helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Ami az első részben nem volt gond, mert mindketten szerethetőek voltak a maguk módján... még. Aztán ahogy haladtunk előre a történetben így a harmadik könyvben már azt kellett sajnos észrevennem, hogy nem hogy nem szeretem Violet-et és Xadent, de egyenesen irritálnak mindketten és konkrétan végig a falra másztam tőlük. Értem én, hogy a lelki drámák meg miegymás, meg hogy a saját személyes gondjaikon és veszteségeiken őrlődtek mindketten, de mondjuk ki nyíltan. Violet egy arrogáns idegesítő libává, Xaden pedig egy magában morgó lelki bajos szerencsétlenné vált.

Xadennél értem én, hogy miért változott meg ennyire és értem hogy az átalakulás megakadályozása ellen küzd és persze hogy kezd megváltozni, tehát ez a változás teljesen valid, az más kérdés, hogy engem rohadtul idegesített. De kérem szépen… mi a fene történt Violet-tel? Hol van az első részben megismert kedves, megértő, segítőkész, együttműködő és normális fiatal nő, aki volt, mielőtt bármilyen hatalmat szerzett volna? Mert mióta övé a második legnagyobb sárkány és ő a generációja egyetlen villámforgatója (amit a könyvekben vagy százszor megismételnek, köszönöm nem kell, először is felfogtuk milyen különleges ez a lány), és övé lett a legjobb pasi a vidéken, azóta Violet olyan nagy arcot növesztett, amivel tényleg az agyamra ment. A fejébe szállt a hatalom, ez nem vitás.

Violet

Ezek a folytonos arrogáns, hisztis, okoskodó megnyilvánulásai és a folyamatos parancsnak és a feletteseinek való ellenszegülései, a folyamatos hazudozások és magánakciók… mintha nem is Violet lenne, hanem egy teljesen más ember. Az egész harmadik részben úgy lett lefestve mintha mindig mindenben és mindenkor csak neki lehetne igaza, mindenki más hülye, és csakis azt lehet csinálni, amit Violet kitalál, mert hát ő a legokosabb és a leghatalmasabb és mindenki más le van tojva magasról. Számomra irritálóan ellenszenves lett és az egész harmadik részben nagyjából végig ezt tolta, ami tőle annyira karakteridegen szerintem, hogy hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a nagy egót, amit Violet váratlanul növesztett magára.

Ha magát csak a harmadik rész történetét nézem kicsit ellentmondásos érzéseim vannak vele kapcsolatban. Mint az elején említettem, örültem annak, hogy sokfelé mentek a karakterek és kinyílt a világ, új helyeket ismertünk meg, de olyan sietősen és ugrálva történt mindez, hogy valójában egyik másik országról se tudtunk meg semmit. Mindenhol valami erőltetett bajba keverednek hőseink, és persze hogy mindenhol Violet oldotta meg a problémát, és épp ezekről beszélek, hogy értem én, hogy Violet a főszereplő meg miegymás, de azért néha a többiek is csinálhatnának valamit. Brennan visszatérésének sincs semmi értelme, nagyjából csak azért kell a történetbe, hogy Violet-et mindig összefoltozza, és mindig csak akkor bukkan fel, mikor Violet ész nélkül összetöri magát. Azt pedig inkább hagyjuk, hogy minek kellett behozni a Xaden anyja történetszálat, mikor abból se lett végül semmi, és szerintem nem is lesz. Abszolút felesleges ide.

Sok minden történt tehát, hisz mindig mentek ide-oda, de ha jobban belegondolunk valójában ennek a sok jövés-menésnek mintha csak az lett volna a célja, hogy jól el legyen nyújtva a könyv és minél hosszabbá váljon. Mert nagyon fontos és lényeges dolgokat még most se tudtuk meg és kicsit úgy érzem mintha az egész harmadik könyv csak egy időhúzás lenne aztán a nagy finálé utolsó két rész előtt. (Azt hiszem öt részes lesz a könyvsorozat.) Mondjuk ha kaptunk volna Xaden nézőpontot, akkor engem speciel nagyon érdekelt volna Xaden szemszögéből ez az egész veninné válás elleni küzdelem és ezt tök jól meg lehetett volna írni, az egész személyiségváltozását, a lelki drámáját, a gonosszá válás elleni belső harcot és így tovább. A könyv végén pedig megkapjuk az egyik legelcsépeltebb klisét, amit csak lehet könyvbe rakni, mire csak forgattam a szemeimet, hogy miben vagyunk kérem szépen? Egy szappanoperában? (Mert néha tényleg ahhoz kezd hasonlítani.) Ha ennek az emlékezetvesztésnek valami értelmes és logikus magyarázata lesz később, akkor visszaszívok mindent, de addig tartom a véleményem, hogy ez most komolyan kellett ide?

Úgy érzem, ahogy haladunk előre a könyvsorozatban, az írónő egyre inkább küszködik azzal, hogy érdekes maradjon a történet és hogy szerethetőek maradjanak a főszereplők. Mintha maga se tudná, hogy merre menjen a történet, hogy milyen irányba építse tovább a világát, így mindent belerak ész nélkül a könyvbe, és próbálja izgalmas, ám elcsépelt fordulatokkal fenn tartani az érdeklődést. Csak az nem tűnik fel neki, hogy ennek az eredménye aztán egy nagy katyvasz lesz. Ha jobban belegondolunk a harmadik könyv végére ugyanott vagyunk a nagy egészt vizsgálva, mint a második könyv végén, és épp ezért ez a könyv mintha csak egy borzalmasan hosszú (majdnem 900 oldalas!!!) időhúzás lenne a nagy finálé előtt. Sajnálom nagyon, mert olyan jól kezdett a Negyedik szárny könyv, de a második rész óta folyamatosan romlik a színvonal. Jó lenne ha az írónő észbe kapna és csinálna valamit ez ellen mihamarabb.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-yarros-onyx-storm-onixvihar

Értékelés: 5/3

Rebecca Ross: Isteni riválisok (Isteni riválisok 1.)

Fülszöveg:

Két fiatal rivális szerelemre talál egy mágikus kapcsolaton keresztül, és szembe kell nézniük a pokol bugyraival egy istenek közötti háború viharában, ami örökre megpecsételheti a sorsukat.

Évszázadokig tartó álmukból felébredve az istenek ismét háborúznak. De a tizennyolc éves Iris Winnow csak a családját próbálja egyben tartani. Az anyja függőségével küzd, míg a bátyja eltűnt a fronton. Iris egyetlen reménye, hogy megszerzi a rovatvezetői előléptetést az Oathi Közlönynél.

Hogy megbirkózzon aggodalmaival, Iris leveleket ír a testvérének, majd becsúsztatja őket a szekrénye ajtaja alatt, azonban eltűnnek – és egyenesen Roman Kitt, a rideg, de jóképű vetélytársa kezébe kerülnek. Amikor a férfi névtelenül visszaír Irisnek, kettejük között olyan kapcsolat alakul ki, ami elkíséri a lányt egészen a testvéréért, az emberiség jövőjéért és a szerelemért vívott háború csatájának frontvonaláig.

Nem igazán emlékszek, miért figyeltem fel erre a könyvre korábban, talán valaki ajánlotta nekem, hogy mindenképp olvassam el, mert tetszeni fog. Régóta kerülgettem, mert valahogy mindig akadt valami érdekesebb, amit hamarabb a kezembe vettem, és ez emiatt a háttérbe szorult. Most viszont az előző olvasmányom után ismét valami kis könnyedre vágytam, így gondoltam kezdjünk most bele az Isteni riválisok könyvbe.

Nem tudtam, miről fog szólni és igazából a fülszöveget se olvastam el, így teljesen „vakon” vágtam neki, várva, hogy mit fogok kapni. A címből annyit sejtettem, hogy ez valami „ellenségekből szerelmesek” talán fantasy történet lesz, így ilyesmit vártam. Rögtön azzal szeretném kezdeni, hogy habár vannak a könyvben fantasy elemek, de ezek olyan kicsik és jelentéktelenek az én mércémmel mérve, hogy semmiképp se nevezném igazi fantasy-nak. Inkább csak háttérként szolgálnak a fantasy elemek és arra, hogy magyarázatot adjon a történet keretének.

Két isten, Dacre és Enva harca adja a háttértörténetet, az ő harcuk miatt háború dúl az országban, de nem maguk az istenek vagy az ő sztorijuk a lényeg, ez csak valamiféle magasztosabb magyarázat arra, hogy miért dúl a háború. A másik fantasy elem, hogy a két főszereplőnk egy-egy mágikus írógépen keresztül kommunikál egymással, ami annyit tesz, hogy az írógépen megírt levél valami csoda folytán egyből a címzetthez kerül, legyen az a személy bárhol, bármikor és bármilyen messze. És ennyi, ennyiben kimerültek a mágikus elemek, ezekre se kapunk normálisabb és bővebb magyarázatot, csak épp annyit, hogy mint olvasók elfogadjuk a tényeket, és tovább tudjunk lépni, hogy aztán élvezni kezdjük magát a könyvet. Tehát szerintem ez semmiképp se egy fantasy könyv, ha engem kérdeztek.

Roman és Iris

Így felmerült bennem a kérdés, hogy mi értelme volt ezeket a fantasztikus szálakat belerakni a könyvbe, ha igazából semmi fontosabb szerepet nem kapnak? Mert ha kivennék ezeket belőle, akkor is működött volna a dolog. Iris és Roman történetét belehelyezhettük volna valamelyik valós történelmi esemény közepébe, valamelyik valós háborúba és ugyanúgy működött volna minden. A levelezős részt kihagyva pedig máshogy kerültek volna közelebb egymáshoz és ugyanez lett volna a végeredmény. Tudjátok, hogy én mennyire nagy fantasy rajongó vagyok, de még én is azt mondom, hogy az Isteni riválisok egy realista háborús romantikus regényként ugyanennyire működött volna, ha nem még jobban. Ennyi lett volna a kritika, és lehet ez csak engem zavart.

Térjünk rá arra, hogy miért szerettem annyira ezt a könyvet. Nem sok szimplán romantikus könyvet olvasok, ez feltűnhetett már annak, aki régebb óta olvassa a blogomat és a kritikáimat. Engem valahogy sosem kötöttek le igazán a szimpla romantikus könyvek. A Isteni Riválisok viszont valahogy mégis közel került a szívemhez, és ezen én lepődtem meg a legjobban. Persze egyértelmű és világos okai vannak annak, hogy miért tetszett nekem ez a könyv, amiket azért nem olyan nehéz kitalálni. Olyan könyves elemek találhatóak meg benne, amikről én mindig szívesen olvasok.

Kezdjük azzal hogy nagy kedvencem a több nézőpontos történetmesélés, és ezen belül pedig különösen kedvelem azt, amikor a két főszereplőnk váltott nézőpontban meséli ez a történetet. Így mindkét fél szemszögét, mindkét fél gondolatait és érzéseit láthatjuk. Itt éppen ez történik, mert kapunk Iris és kapunk Roman nézőpontot, bár annak jobban örültem volna, hogy kicsit kiegyenlítettebb a megoszlás kettejük között. Hisz Iris szemszögét azért többet kapjuk meg, de szerencsére ott volt mellette Roman párhuzamosan.

Másik nagy kedvencem, mikor a főszereplőink az elején ki nem állhatják egymást, és aztán mégis egymásba szeretnek. Mondjuk ezt elég rosszul fogalmaztam meg, mert Iris és Roman igazából nem az hogy ki nem állhatják egymást, inkább csak az a kettejük közti konfliktus forrása, hogy ugyanarra a munkára pályáznak. És mivel ugyanazt a munkát akarják megszerezni, így riválisokként egymásnak feszülnek, hogy legyőzve a másikat aztán fölébe tudjanak kerekedni. Aztán persze a rivalizálásba közbeszól az élet és mikor Iris élete a feje tetejére áll, akkor minden gyökeres fordulatot vesz és az ilyen kicsinyes versengés már nem tűnik többé fontosnak az élet valós nehézségeihez viszonyítva.

Roman és Iris

Tetszett ahogy Iris és Roman kapcsolata alakult és tetszett ez a „titkos levélváltás” megoldás, nagyon aranyosak voltak együtt végig. Onnantól kezdve mikor az elején még szívatták egymást, odáig, hogy végül valóban megismerve a másikat aztán bármire képesek lettek volna egymásért. A romantikus szál hihetően lett felépítve számomra és a túl sok rózsaszín ömlengést szerencsére kiegyenlítette a háborús szürkeség és borzalmak, amikkel a karaktereinknek szembesülnie kellett.

Az utolsó dolog amiért ez a könyv annyira tetszett az maga a hangulata és az írói stílus. Kicsit romantikus, kicsit borús, vannak benne érzelmes, humoros és komoly részek. Olyan szépen a levelek amiket Iris és Roman egymással váltanak, hogy öröm volt őket olvasni és rengeteg szép és igaz gondolatot találhatunk ezekben a levelekben. Ez a könyv az egyik ékes példája annak, hogy mennyit számít az, ha egy könyvnek saját egyedi hangulata és stílusa van, mert ezek még a legközépszerűbb és legátlagosabb történetet is fel tudják dobni.

Zárásként pedig még annyit, hogy az se hátrány, hogy az írónő megalkotta nekünk az egyik legjobb férfi főszereplőt Roman Kitt személyében, mert ez a fiú egy igazi álompasi, ha engem kérdeztek. És ehhez az sem kellett, hogy valami hatalmas erővel rendelkező fantasy főhős legyen, hanem csak egy szimpla fiatal férfi, akit valljuk be mindenki szeretne maga mellé. Mert Roman az, aki bármit megtenne Iris-ért, de tényleg bármit, és ezt a könyv folyamán igen sokszor bebizonyította. Ahogy a mondás tartja egy férfi esetében nem azt kell nézni, hogy mit mond vagy mit nem mond, mert a férfiak szavai semmit sem érnek. Azt kell nézni, hogy egy férfi mit tesz meg vagy nem tesz meg érted, mert a tettek mindent elmondanak. Nem is értem Iris-nek hogy nem esett le hamarabb, hogy Roman teljesen oda van érte, és csakis ezért ment utána, nem pedig azért hogy tovább rivalizáljanak. Persze jó volt olvasni mikor szívatták egymást és a szellemi csatározásaikat is, de azt még jobban, amikor végre egymás karjaiba olvadtak.

Annak ellenére, hogy nem egészen azt kaptam ebben a könyvben, mint amire számítottam, nekem mégis tényleg nagyon tetszett. Semmiképp se nevezném fantasy könyvnek, inkább csak egy háborús romantikus regénynek, és ha kimaradtak volna a fantasy elemek, egy szimpla romantikus könyvként ugyanúgy működött volna mindez, ha engem kérdeztek. Az bizonyítja ezt a legjobban, hogy én alapjáraton nem vagyok az egyszerű romantikus könyvek nagy rajongója, de ez a történet még engem is levett a lábamról csakis a főszereplő párosunk és a köztük lévő szerelmi szál miatt. A függővég után nagyon várom a folytatást, kész szerencse, hogy megjelent magyarul, így biztos hamarosan olvasni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-ross-divine-rivals-isteni-rivalisok

Értékelés: 5/5

Kerri Maniscalco: Rettegettek királysága (Gonoszok királysága 3.)

Fülszöveg:

Két átok. Egy prófécia.

Egy leszámolás, amitől mindenki rettegett.

És egy szerelem, ami erősebb a sorsnál.

Emiliát megrendítette a sokkoló felfedezés, hogy ikertestvére, Vittoria életben van. De mielőtt szembenézne múltjának démonaival, egyetlen vágy vezérli: hogy az ágyban is magának követelje királyát, a csábító Harag herceget. De Emilia nem csak a testére vágyik, a szívére és a lelkére is, ezt azonban a rejtélyes démon nem ígérheti neki.

Amikor a Kapzsiság házának egy magas rangú tagját meggyilkolják, Emiliát és Haragot a rivális démonudvarba szólítják. A bizonyítékok Vittoria bűnösségére mutatnak, így nyomban a Hét kör ellenségének nyilvánítják. Az árulása ellenére a lány mindent megtesz, hogy megoldja ezt az új rejtélyt, és kiderítse, ki is a testvére valójában.

Emilia és Harag a megtévesztés bűnökkel teli játékát játssza, miközben azon fáradoznak, hogy megakadályozzák a háborút a boszorkányok, démonok, alakváltók és a legálnokabb ellenségek, a Rettegettek között.

Emiliát figyelmeztették, hogy ha a Gonoszokról van szó, semmi sem az, aminek látszik. De lehet, hogy az igazi gonoszok mindvégig sokkal közelebb rejtőztek? Amikor végre fény derül az igazságra, a lány talán a szívével fizet érte.

Vesd bele magad a grandiózus fináléba!

Nemrég jelent meg a trilógia befejező része, így most valahogy kedvet kaptam a lezáráshoz, meg hát úgy voltam vele, hogy rövid a könyv, és most éppen valami ilyesmi kis rövid történetre vágytam. Az első két rész nem lett nagy kedvencem, inkább egy közepes sztorinak mondanám, annak az egyszer olvasós fajtának, ami nem hagy mély nyomokat az emberben. Persze érdekelt a lezárás és vártam, hátha most nagyobbat fog ütni a dolog, de sajnos nem így történt.

A harmadik könyv hozta a sorozat korábbi színvonalát, és ugyanazt a kiszámíthatóan középszerű történetet kaptuk meg újra, mint ezelőtt. És ezzel a jelzővel tudnám jellemezni legjobban az egész könyvsorozatot, hogy „kiszámíthatóan középszerű”, mert tényleg az. Hozza a műfajának minden kliséjét és ezerszer bejáratott történeti szálait, minden rejtély vagy titok rögtön kitalálható, és úgy alapjáraton semmilyen izgalmat sem tartogatott most számomra. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy rossz, mert nem az, de teljesen kiszámítható és klisés. Talán ha nem olvastam volna már ezer ilyen könyvet ezelőtt, és ez az első ami szembekerül velem, akkor nagyobbat ütött volna számomra.

Harag és Emilia

Mindenképp negatívum, hogy az írónő az utolsó részben igen nagy hangsúlyt szentelt az erotikus jeleneteknek, de tényleg, most sokkal többet kaptunk belőle, mint ezelőtt. Nem az a baj, hogy sokat kaptunk belőle, hanem az, hogy úgy érzem, mellette a fő történetszál és a rejtélyek laposra sikerültek, vontatott és kissé unalmas a sztori, és úgy éreztem, hogy a sok erotikus jelenet inkább csak helykitöltésnek kell, mert semmi más izgalmas nem akadt ebben a könyvben és valamivel olvashatóvá kellett azt tenni. A gyenge nyomozási szál amivel érdekessé próbált válni a könyv teljesen kiszámítható és roppant lapos lett.

Pedig annyi lehetőség lett volna az alap történetben, annyi potenciált láttam a Bűn hercegeiben, na és ott volt maga Vittoria is, aki ugyebár „visszatért a halálból”, és ezekkel mégsem kezdett semmit sem az írónő. A legnagyobb hangsúlyt Emilia és Harag kapta és értem én, hogy ők a főszereplők, meg miegymás, de talán ha más izgalmas is történt volna velük azon kívül, hogy épp hol estek begerjedve egymásnak, akkor sokkal jobban érdekeltek volna ők maguk és a sorsuk. Szívesebben olvastam volna többet Harag testvéreiről, vagy épp Emilia és Vittoria testvéri kapcsolatáról, vagy igazából bármi másról csak a begerjedt párocskánkról nem. És igen, Emilia és Harag olyan lapossá váltak ebben a részben, hogy kifejezetten untam őket, sajnálom.

Nem nagyon tudok mást írni erről a könyvről, mint ahogy azt az első két részben tettem, mert még mindig igazán középszerű és átlagos. Olyan, amit egyszer elolvas az ember, de pár nap múlva már semmire se fog belőle emlékezni, nem hogy bármilyen mély nyomot hagyjon benne. Ha összességében kellene értékelnem a trilógiát, rá ugyanezt tudnám mondani. Az írónő tényleg fogta a műfaj minden kliséjét és tipikus karaktereit, megírta a saját történetét ezek felhasználásával, csak azt felejtette el, hogy működjön a dolog, ahhoz kellene valami plusz és egyediség is. Na, ez az, ami kimaradt a Gonoszok királysága trilógiából.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kerri-maniscalco-kingdom-of-the-feared-rettegettek-kiralysaga

Értékelés: 5/3

Laurell K. Hamilton: Elátkozott kígyók (Anita Blake, vámpírvadász 26.)

Fülszöveg:

A rendőrbíró és vámpírhóhér Anita Blake abban a hitben él, hogy neki a természetfelettiek világa nem mutathat már semmi újat. Amikor azonban két vérleopárd szerelme, Micah és Nathaniel társaságában a legjobb barátja, Edward esküvőjére repül Florida legdélibb csücskébe, és azt tervezi, hogy hosszú évek óta most először végre felhőtlenül fog nyaralni a vőlegényeivel, hirtelen azzal szembesül, hogy még soha nem tévedett ekkorát.

A szállodából elrabolnak egy lányt, és bár Anita nem szeretné beleártani magát a bűnügybe, végül a bűnügy rántja magához őt. Amikor ugyanis előkerül a holttest, az esküvőre érkezett rendőrbírók kötelességüknek tartják, hogy segítsenek a nyomozásban, mert a gyilkosságot minden jel szerint nem emberi lény követte el. Arra azonban senki sem készült fel, hogy még maga Anita is tanácstalanul áll a nyomok előtt…

A környéken ugyanakkor évszázadok óta él egy család, akit különös átok sújt, és akik éppen Micah és a Koalíció segítségét kérték végső kétségbeesésükben. Képtelenek ugyanis együtt élni azzal a soha eddig nem ismert átokkal, amely vadul tekergő mérgeskígyók kupacává változtatja a testrészeiket. Vajon csak véletlen, hogy éppen itt élnek ők is? Lehet közük a gyilkossághoz? És miért keverednek gyanúba Anita vőlegényei?

Igen, egy újabb Anita Blake könyv és csakis azért vettem ilyen hamar a kezembe a következő részt, mert láttam, hogy ebben lesz majd Edward esküvője. Emiatt elég nagy reményekkel kezdtem bele a részbe és vártam, hogy Hamilton valami jó kis sztorit dob össze nekünk. Hogy ez így lett vagy sem, nehéz kérdés, de nekem erőteljesen felemás érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Arra számítottam, hogy Edward esküvőjére az írónő jobban összekapja magát és ír nekünk egy igazi Anita Blake történetet, olyat, amilyenek a régi első könyvek voltak, mert ha már Edward köré épül a sztori, akkor gondoltam ahhoz egy normális könyv dukál. És nem azt mondom, hogy annyira rossz az Elátkozott kígyók, mert azért az írónő próbálta megerőltetni magát, csak az a gondom, hogy hozta mindazt a sok negatívumot, amit szerintem mindenki utál manapság ebben a könyvsorozatban.

Kezdjük ott hogy a könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, mert az első felében gyakorlatilag semmi értelmes nem történik, csak Anita magánéleti nyűglődéseit kell végigszenvednünk. Egy kis erotika, egy kis érzelmi ömlengés és panaszkodás, Micah és Nathaniel folyton nyavalyognak valamin, amivel kezdenek az agyamra menni és tudjátok csak a szokásos. Én meg vártam, hogy végre beinduljon normálisan a sztori, elinduljanak Edward esküvőjére és történjen már valami, vagy legalább az, amit a fülszövegben olvashattunk. Úgy tűnik Hamilton csak nem akarja levetkőzni ezt a sok magánéleti vergődést és drámázást, csak ha már ennyire ragaszkodik mindehhez, akkor valahogy jobban is beépíthetné a drámázást a fő történetszálba.

Mindig mondtam, hogy az a legnagyobb probléma az Anita Blake könyvekkel, hogy teljesen aránytalanul épülnek fel. Manapság már csak nyomokban tartalmaznak egy értelmes történetet, vagy valami nyomozási szálat és a nagy részük pedig az erotikáról és az érzelmi drámákról szól. Az érzelmi dráma pedig abban merül ki általában, hogy persze nem Anita drámázik hanem mindegyik könyvben valamelyik pasija bekattan valamin, elkezd nyavalyogni, hogy jaj, rá senki sem figyel és így tovább, és Anita-nak azzal kell foglalkoznia, hogy megnyugtassa az adott pasi lelkivilágát. Igazából azt nem értem, hogy ezt nem csak Anita unja rohadtul, hanem mi olvasók is, szóval nem értem Hamilton miért ragaszkodik ehhez a sok magánéleti drámázáshoz.

Azt hittem ha Edward esküvője a fő téma, akkor valahogy köréjük fog épülni a történet, vagy nagyobb szerepet kap legalább, de ez sem így történt, mert most is minden Anita körül forgott. Persze örültem annak hogy a dinamikus kvartett megint összeállt és örültem annak, hogy Bernado és Olaf újra felbukkantak, mert őket négyüket mindig nagyon szerettem együtt és talán az a két könyv volt eddig a két legkedvesebb részem a sorozatban, amiben ők négyen nyomoztak együtt. De most valahogy mégis olyan erőltetettnek tűnt a dolog. Oké, Bernardo meghívása rendben, de mégis Olafot ki a fene hívta meg Edward esküvőjére, mikor őt mindenki a háta közepére se kívánja? Igen, értem, hogy Donna akciózott a háttérben, de az kész röhej, hogy erről Edward mit sem tudott és olyan erőltetetten jött ki az egész, hogy valahogy Olafot bele kellett passzírozni a történetbe, mert neki is ott kell lennie.

Nem mintha annyira rossz lett volna Olaf felbukkanása, mert azért hozott némi színt a sztoriba, csak annyira irreális volt az egész felbukkanása számomra, valahogy okosabban meg lehetett volna ezt oldani. Olaf és Anita interakcióit persze mosolyogva olvastam és igazán fura ez a „lágyabb” Olaf, ha engem kérdeztek, és én azt várom már, hogy Olaf-nak mikor esik le, hogy semmi esélye Anita-nál és mikor kattan be végre és feszülnek ezek ketten egymásnak. Vagy legalábbis remélem, hogy ez fog történni, mert ha épp az ellenkezője lesz a vége és Anita összejön valahogy Olaf-al... na, én akkor fogom befejezni végleg ezt a könyvsorozatot, mert akkor tényleg véglegesen elhagyjuk a realitás talaját. Mert értem én, hogy azért Anita pasijai közül egyik se egy ma született bárány, mert mindegyiknek van a rovásán valami a múltjában, de Olaf egy teljesen más kategória. És ha Anita képes lesz összejönni a pszichopata sorozatgyilkos Olaf-al, akkor én tényleg befejeztem ezt a könyvsorozatot, de komolyan mondom.

Maga a fő történetszál olyan mint a szürke szamár a ködben, hisz alig lehet látni és aztán ahogy az lenni szokott két csettintésre megoldódik minden gond és huss megoldják az ügyet. Ha akarnék se tudnék erről többet írni, mert annyira jelentéktelenre sikerült a nyomozási szál, hogy szinte kár volt beletenni, mert semmi jelentős szerepet nem kapott a könyvben.

Az Elátkozott kígyók hozza azt a közepesen jó vagy rossz (mindenki ítélje meg maga melyik jelzőt használná hozzá) színvonalat, ami manapság az Anita Blake könyvekre annyira jellemző szokott lenni. Az írónő persze próbálkozik visszatérni a kezdeti hangulathoz, mert mostanában azért igyekszik összerakni valami gyilkossági és nyomozási szálat, de tényleg igyekszik, azonban még mindig nem tudja megfelelő mennyiségben adagolni a nyomozási szálat és mellette az erotikát és az érzelmi drámázást. A könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, az első felét nyugodtan ki lehetett volna hagyni és semmi lényegesről nem maradtunk volna le. Nem fogok hazudni, attól a könyvtől ami Edward esküvőjéről fog szólni, én nagyobb durranást vártam, így nagyon csalódottan fejeztem be ezt a részt. Remélem, az a könyv, amiben Anita és Jean-Claude esküvője lesz a központi téma ennél azért nagyobbat fog ütni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-elatkozott-kigyok

Értékelés: 5/3

Holl Black: Az elrabolt örökös (Az elrabolt örökös 1.)

Fülszöveg:

Egy szökevény királynő. Egy trónra nem vágyó herceg.

Egy küldetés, ami mindkettejük számára a véget jelentheti.

Nyolc év telt el a Kígyó Csatája óta. Fenn, a jeges északon, a Fogasudvar Lady Nore-ja uralma alá vonta a Jégtű Fellegvárat. Ott egy ősi ereklye segítségével hóból és gallyakból szörnysereget teremtett magának, akik tettre készen várják, hogy beteljesítsék úrnőjük bosszúját.

Suren – a Fogasudvar gyermekkirálynője, az egyetlen, akinek hatalma van édesanyja felett – évekkel ezelőtt a halandók világába szökött, ahol akár egy vadállat, úgy tengeti mindennapjait. Magányba menekült, de a Fogasudvarban elszenvedett könyörtelen kínok itt sem hagyják nyugodni. Idejét arra fordítja, hogy felszabadítsa a halandókat esztelen alkuik alól. Már-már elhinné, hogy megfeledkeztek róla, amikor egy éjszaka üldözőbe veszi a viharbanya, Bogdana. Suren segítségére nem más siet, mint Oak herceg, Elfhon trónörököse, akinek egykor odaígérték a kezét, és akit nem mellesleg ki nem állhat.

Az immár tizenhét éves Oakot három szóval lehetne jellemezni: elbűvölő, gyönyörű és mesterkedő. Veszélyes küldetésre adta a fejét, és a sikerhez Suren segítségére van szüksége. Ha a lány úgy dönt, vele tart, nemcsak a szívét kell megóvnia a fiútól, akit egykor ismert, és a hercegtől, akiben nem bízik, hanem kénytelen lesz szembenézni mindazzal a szörnyűséggel is, amit oly rég a háta mögött hagyott.

Egy kisebb szünet után itt az ideje, hogy ismét új könyveket olvassak, mert tudjátok, hogy van ez. A könyves várólistám sosem fogy el, mindig újabb és újabb könyvek jelennek meg, és időnként pedig olyan már egyébként régen megjelent könyveket fedezek fel, amik eddig valahogy elkerülték a figyelmemet. Rögtön egy kis könnyed történetre vágytam és mivel kedvem támadt visszatérni Elfhon világába, így gondoltam jöjjön most Az elrabolt örökös című könyv.

Aki esetleg nem tudná, Az elrabolt örökös duológia Holly Black A levegő népe trilógiájának spin-off sorozata, vagy folytatása, vagy nevezzük akárhogy. A lényeg és rögtön ezzel kezdeném ezt a kritikát, hogy előtte mindenképp érdemes elolvasni a trilógiát, mert tulajdonképpen azt a történetet folytatja ebben az új sorozatban. Persze új főszereplőket kapunk és sajnos Jude és Cardan most háttérbe szorul (annyira, hogy itt fel se bukkantak egyelőre), de minden mást adottnak vesz az írónő, semmit nem magyaráz el újra. Így ha érteni akarod a világot, hogy ki kicsoda, minden apróbb utalással tisztában akarsz lenni, akkor igenis előtte a trilógiát mindenképp el kell olvasni és utána jöhet ez a történet. És igen, ez az új spin-off sorozat csak két részből áll, de talán jobb is így. Persze ezzel nem arra akarok célozni, hogy rossz ez a könyv, mert nem az.

A másik amit rögtön a kezdéskor ki szeretnék emelni, hogy aki azt várja, hogy egy a trilógiához hasonló folytatást kapunk, az hatalmasat fog csalódni. Ennek a sorozatnak teljes más a hangulata, teljesen más a fő történetszál, teljesen más a főszereplő és a romantikus szál is teljesen máshogy alakul. Őszintén szólva én se nagyon tudtam, hogy mire számítsak és hogy mit lehet kihozni Wren és Oak történetéből, de én mindenképp pozitívan csalódtam. Kellemes kis mesés fantasztikus történetet kaptunk és tényleg jobban tetszett, mint amire számítottam.

Wren és Oak gyerekként

A legnagyobb eltérés, hogy most Wren lépett elő a főszereplőnkké, aki egy teljesen más karakter, mint anno Jude volt és ez nem is baj. Nem kell mindenkinek olyan erősnek, szívósnak és keménynek lennie, mint amilyennek Jude-t szokhattuk meg. Megismerhetjük Wren múltját és hogy ki ő és honnan jött, hogy került a Fogas Udvarba és hogy mi történt vele az eltelt nyolc év alatt. Megértjük miért lett olyan, amilyen és hogy miért viselkedik úgy ahogy. Egyetlen problémám volt Wren múltjával, hogy nem értem miért kellett ide beleerőltetni azt, hogy ő is halandók között nőtt fel és van egy ember családja, akik után még évekkel később is vágyakozik. Szerintem sokkal jobban működött volna a dolog, ha Wren „100%-ban” tündér és nincs semmilyen kötődése az emberekhez.

Mielőtt azonban félreértené valaki, Wren sem egy gyenge vagy nebántsvirág leányzó, korántsem az! Csak ő más módon erős és szívős, teljesen mások a motivációi, teljesen mások a gyengeségei és erősségei, mint Jude-nak. A két lányt szerintem össze se lehet hasonlítani, mert teljesen más a múltjuk, más miatt szenvedtek, mások a céljaik. Wren magánakvaló, bizalmatlan és kissé antiszociális, mondjuk azok után ami vele történt, nem csodálom, hogy az lett.

Kíváncsi voltam arra, hogy milyen lesz a szerelmi szál ebben a könyvben és el nem tudtam képzelni, hogy Oak hogy fog működni, mint férfi főszereplő. Úgy vagyok Oak-al, mint a bármely család a legkisebb fiúgyerekkel, aki számukra mindig csak egy kisfiúnak marad és sosem tudnak rá felnőtt férfiként gondolni. Oak számomra mindig a játékos, kissé elkényeztetett és néha önző, de csupa szív ártatlan tündérfiú marad, akit mindenki óvott és féltett, és akiért bárki bármit megtenne, hogy megvédjék őt a való világtól. Nos, a gyerek Oak már a múlté és felnőtt lett belőle, mármint inkább tinédzser, de értitek, így vártam, hogy megtudhatom mivé vált… és hát ezen a téren némileg csalódnom kellett.

Sajnálom, de én egyszerűen képtelen vagyok hova tenni Oak-ot egyelőre és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a karakterét sem értem igazán. Most akkor ki lenne ő valójában? A lelketlen csábító, aki arra használja a képességét, hogy mindig elérje, amit akar? Vagy az agyafúrt taktikus udvaronc, aki felnőve csatlakozott az Elfhoni királyi udvar intrikus játszmáinak körébe? Vagy a naiv és könnyen befolyásolható fiatal férfi, akit mások vezetnek meg és akire még most is folyton vigyázni kell? Mert úgy tűnik mindhárom benne van és az a baj, hogy eddig képtelenség eldönteni, hogy melyik Oak igazi arca. Nem csak Wren nem volt ezt képes eldönteni, hanem én sem. Gondolom Holly Black direkt írta meg így a karakterét, hogy ne lehessen egyértelműen megmondani mik a valós szándékai és a valós énje, de ez így már túl zavaros lett számomra.

Oak és Wren

Wren és Oak kapcsolatának alakulása szintén más utat jár be, mert ők gyerekkoruk óta ismerték egymást és kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de folyamatosan tisztában voltak azzal, hogy a másik élete hogyan alakult. Van egy közös múltjuk és gyerekként kezdődött a kettejük története, így jóval gyorsabban alakul köztük a dolog, bár még így se neveznék rekordsebességnek. Ebben a könyvben sem a romantikus történetszál kapta a nagyobb szerepet, és hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Én speciel örültem neki, sokkal jobban tetszett, hogy a történetre és Wren karakterének fejlődésére lett helyezve a hangsúly. Valahogy most a politikai játszmák háttérbe szorultak és a történet szerkezeti felépítése szintén más ívet írt le. Most egy közös kaland került a középpontba, a karaktereink egy közös kalandra indultak, mindannyian más okból kifolyólag, de a cél ugyanaz. Egyszerűbb és mesésebb a történet és aki szereti az ilyesmit, annak mindenképp tetszeni fog.

Örültem az apró visszautalásoknak, örültem annak, mikor a régi kedvencekről beszéltek a mostani karaktereink, vagy amikor reflektáltak a korábban történt eseményekre, vagy épp azt láthattuk, hogy Wren hogy élte meg azokat az eseményeket, amiket korábban Jude szemszögén keresztül láthattunk. Örültem annak, hogy Madoc nem veszett a feledés homályába és hogy az írónő nem intézte el annyival, hogy a halandók közt él és kész, hanem hogy most igen fontos szerepet kapott ebben a történetben. Jót mosolyogtam magamban azon, mikor megtudhattunk néhány részletet arról, hogy Madoc hogy boldogult a halandó világban és nem is vártam volna tőle mást. Teljesen reális Madoc karaktere szempontjából, hogy nem bír megülni a hátsóján és teszi, amit a természete diktál. Kaptunk néhány új karaktert is, akik eddig szerintem nem sok vizet zavartak, és valahogy egyik se keltette fel a figyelmemet igazán. Egyedül talán Tiernen és Hyacinthe lehetnek érdekesek, de róluk se lehetett valami sokat megtudni, hogy igazán érdekelni kezdjenek. Azonban arra kíváncsi vagyok, velük mi fog még történni.

Teljesen más hangulatú vagy felépítésű ez a könyv, mint korábban A levegő népe trilógia volt, és ez egyáltalán nem baj. Folytatásnak kellemes meglepetés, de semmiféleképp sem szabad a trilógiához és annak karaktereihez hasonlítani ezt a könyvet. Bevezetésnek egy kis mesés történetet kapunk, aminek a középpontjában egy közös kaland áll, amiben a karaktereink összefognak mindenki a saját célja érdekében. Wren karakterét érdekesnek találtam, főleg azután miután kiderült a valódi származása, és a vége után nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz majd a folytatásban és hogy alakul a történet. Örülök, hogy az írónő nem nyújtotta el feleslegesen mindezt, így nagyon várom mi lesz a második részben majd, még szerencse, hogy időközben az is kijött már magyarul. Biztos hogy hamarosan folytatni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-stolen-heir-az-elrabolt-orokos

Értékelés: 5/4

Castlevania (Démonkastély) 1.-4. évad összegzés

Olyan rég néztem már vámpíros történeteket, hogy nemrég kedvet kaptam hozzá, így keresni kezdtem a interneten, hogy milyen jó vámpíros sorozatok vagy filmek vannak, amiket esetleg valamilyen csoda folytán még nem láttam. Így találtam rá a Castlevania-ra (aminek a magyar címe Démonkastély, de ettől tekintsük el, és én a továbbiakban Castlevania címen fogom említeni), amitől csak egyetlen dolog miatt féltem. Méghozzá azért, mert egy animációs fantasy sorozatról van szó, olyat pedig nem gyakran szoktam nézni. De mivel rövidek a részek, és nem akadt jobb ötletem, így gondoltam adok neki egy esélyt. Aztán pedig pár rész után annyira magával ragadott a sztori, hogy egy hétvége alatt ledaráltam az összes részt.

A történet onnan indul, hogy Dracula feleségét koholt vádak alapján boszorkányság miatt kivégzik, amit nem csoda, hogy Dracula nem fogad éppen jól, így a démonokból és vámpírokból álló seregét az emberekre szabadítja, hogy így álljon bosszút a felesége halála miatt. Az emberiségre szabadított sötét lények ellen pedig csak három ember veheti fel a harcot egy ősi prófécia szerint.

Legyen ennyi a történetről röviden, nem akarok mindent lelőni rögtön az elején. A Netflixen jött ki a sorozat négy évada, az évadok nem sok részből állnak és a részek nagyon maximum fél órásak, így már érthetitek, hogy miért lehet az egészet gyakorlatilag egy hétvége alatt kivégezni. Főleg akkor ha az ember ráfügg a sztorira és sodorja magával a történet. Lehet eredeti japán nyelven nézni, de angolul is, ám mindenképp csak felirattal, magyar szinkront én nem láttam hozzá. Innentől fogva SPOILERESEN folytatom!

Sypha, Alucard és Trevor

Mint említettem nem egy „normális” élőszereplős sorozatról van szó, hanem egy animált fantasy sorozatról erőteljes manga és anime hatásokkal és képi világgal. A sorozat pedig az azonos nevű videójátékon alapul, így aki arról már halott, az sok ismerős dologgal találhatja szembe magát. Négy évadot kaptunk, de ha szerkezetileg szét kellene bontanom a történetet, akkor mondjuk azt, hogy az első két évad egy kerek lezárt történet, majd pedig a harmadik és a negyedik évad pedig szintén együtt alkot egy egészet.

Ne várjatok valami bonyolult történetet, mert hozza a szokásos vámpíros kliséket, ha mondhatom így, és nem is maga a történet volt az, amiért annyira magával ragadott. Persze ne értsetek félre, izgalmas volt a sztori, vitt magával a lendület, de mindent láttunk már valahol korábban. Nekem a sötét gótikus hangulat és a véres stílus, valamint az a sok remek karakter tetszett igazán, és leginkább a karakterek voltak azok, akik miatt annyira szerettem nézni ezt a sorozatot.

Dracula és Lisa

Ha nagyon röviden le szeretném zárni a témát, akkor annyit írnék, hogy minden karakter remek és mindenki olyan tökéletes karakterfejlődésen és karakter életúton megy át, hogy öröm azt nézni. Ha kicsit kritikusabb szeretnék lenni, akkor kiemelném közülük a kedvenceimet és ezt fogom most tenni. A három vitathatatlan főszereplőnk kétséget kizáróan Trevor, Sypha és Alucard, ők a „hősök” a történetben, bár inkább antihősöknek mondanám őket, mint igazi hősöknek. Trevor és Sypha együtt remek páros, akik mindenben kiegészítik egymást. Melléjük pedig harmadiknak csapódik Alucard, aki vitathatatlanul a kedvenc karakterem lett az egész sorozatban és szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Alucard olyan komplexen összerakott karakter, hogy órákig tudnék róla áradozni, de nem fogok, legyen elég csak annyi, hogy imádtam őt, és szerintem mindenki imádni fogja, aki csak találkozik vele. Ellentmondásos és összetett karakter, aki egyszerre erős és szívós, de mégis naiv és törékeny, aki sok mindent tud, de mégis szinte semennyire nem ismeri a világot és az embereket. Meg van benne az apja kegyetlen és sötét oldala,  de az anyja kedves és segítőkész oldala is. Aki nehezen bízik meg bárkiben, és amikor mégis akkor általában nagyot szokott koppanni. Épp ezért indult olyan nehezen a barátságuk Trevorral és Sypha-val és épp ezért voltak annyira bizalmatlanok egymással az elején.

Alucard minden problémája és bizonytalansága abból fakad, hogy félvámpír révén egyik világhoz sem tartozik igazán. Mivel vámpír ezért erős, sérthetetlen és örökké él, de félig mégis ember és ez az emberi oldala az, amitől sokszor törékennyé és gyengévé válik. A viszonylag nyugodt és boldog élete akkor áll teljesen a feje tetejére, mikor az anyját megölik és az apja totál bekattan és bosszúból minden emberrel végezni akar. Alucard pedig ott ragad az apjával szemben az embereket védve és gyakorlatilag ő az egyetlen aki képes lehet majd végezni Draculával. Ha nem is teljesen egyedül, hanem egy kis segítséggel, de lássuk be Trevor és Sypha ketten sosem tudták volna megölni Draculát, mert ebben azért mégis csak Alucard játszotta a döntő szerepet.

fent: Morana és Striga, lent: Carmilla és Lenore

Szerettem a hármasukat és ahogy igazán jó barátokká váltak, aztán mikor elég sok időre elszakadtak egymástól, és Trevor és Sypha elment kalandokat keresni és Alucardot egyedül hátrahagyták, akkor nem tudtam elképzelni, hogy mit fognak a készítők kezdeni szegény Alucard-dal. De szerencsére nem kellett nélkülöznünk, és kapott jó kis mellék történetszálakat, amiknek végig az volt a célja, hogy a karakterét építsék és fejlesszék. Szegény élete szinte csak tragédiák és árulások sorozatából állt, sok mindenkit elvesztett maga körül, talán csak Trevor és Sypha voltak az egyetlenek, akikben sosem kellett csalódnia és akik végig mellette maradtak és visszatértek, mikor szüksége volt rájuk.

Draculát szintén nagyon szerettem annak ellenére, hogy ő volt kvázi a „fő gonoszunk”, mert tökéletesen érthető, hogy kiborult és el akarta pusztítani a világot. Sosem szívlelte az embereket és mindig magányosan élt. Erre mikor találkozik egy normális és értelmes emberrel, akibe ráadásul bele is szeret és akiben megtalálja élete szerelmét, azt kegyetlenül elszakítják tőle, így nem csoda, ha bekattant és örült hadjáratba kezdett minden és mindenki ellen. Az vesse rá a követ, aki nem hasonlóan cselekedett volna a helyében. A kegyetlen és véres szándék mögött pedig ott lapult a saját önpusztítás iránti vágya, mert Alucard fogalmazta meg jól a lényeget. Hogy minden amit Dracula művelt inkább csak egy öngyilkos küldetés volt a világ leghosszabb búcsúlevelébe ágyazva.

Carmilla az, akit mindenképp meg akarok említeni, mert a női karakterek közül őt imádtam a legjobban minden gonoszsága vagy kegyetlensége ellenére. Bár jobban belegondolva nem mintha nem lehetett volna megérteni az indokait és hogy miért csinálta azt, amit csinált. Ő csak a maga ura akart lenni az ostoba férfiak elnyomása nélkül, hogy a saját szavaival éljek, és azért szervezkedett a háttérben, ezért csinált mindent. Talán számító, rideg és kegyetlen volt mindenkivel, de meg tudtam érteni a céljait és a vágyait. Carmilla történetszálán később jobban megismerhetjük az eredetét és a nővéreit, akikkel együtt uralják Stájerországot és akikkel együtt akarják uralni aztán a világot. Megmondom őszintén nem értem mi szükség volt a nővéreire a történetben, főleg Striga és Morana tűnt szerintem teljesen feleslegesnek, és ha kihagytuk volna őket a sztoriból se változott volna semmi. Lenore persze kellett ide, és az ő karakterének volt létjogosultsága, legalábbis szerintem.

Hector és Lenore

Végül itt szeretnék átkanyarodni az utolsó két karakterre, akiket imádtam, ők pedig nem mást mint Hector és Lenore. Hectort már a felbukkanásakor egyre jobban szerettem, és ahogy haladt előre a történet és elkezdte „maga alatt vágni a fát” és egyre nagyobb árulásokba keveredni, láttam előre hogy ő lesz itt a bukott karakter, aki mélyre zuhan és onnan kell majd újra összekaparnia magát. Hector egymás után hozta a rossznál rosszabb döntéseket, hagyta, hogy befolyásolják és megvezessék, hogy aztán gyakorlatilag rabszolgaként süllyedjen a lehető legmélyebbre.

Aztán itt jön a képbe Lenore, aki szintén csak kihasználja és megvezeti őt, a szemünk előtt pedig kibontakozik az egyik talán legtoxikusabb romantikus kapcsolat, amit valaha láttam. És akármennyire átverte Lenore Hectort, akármennyire visszaadta neki később Hector ezt az árulást, de én mégis imádtam őket együtt. Szerintem nagyon jó kis pluszt adtak a nagy történethez és imádtam azt a mellék történetszálat, amit kettejükről és a kapcsolatukról szólt. Az ahogy végezték persze szomorú, mert jobban örültem volna egy boldog befejezésnek, de ahogy történt az sokkal reálisabb és így van ez jól.

Annak ellenére hogy animációs sorozatról van szó, mindenképp felnőtteknek ajánlom a Castlevania-t, mert van benne gyilkolás bőven, folyik a vér mintha nem lenne holnap, vannak erotikus jelenetek is, bár igaz, hogy az utóbbiból nem sok. És úgy alapjáraton az egész vámpíros téma inkább felnőtteknek való, mint gyerekeknek. Sötét és gótikus a hangulat, de vannak bőven humoros és érzelmes részek is benne. Vannak jó és rossz dolgok, egyes karakterek sorsa tragikusan ér véget, még mások megkapják végül a boldog befejezésüket, és ez így van jól. A sorozat epilógusában pedig az a páros kapja meg a boldog befejezést, akikre nem is számítottam, így az igazán nagy meglepetés volt számomra, de nagyon örültem neki. Tényleg egy remek kis sorozatról van szó, aki szereti a vámpíros történeteket vagy az ilyen stílusú sorozatokat, annak szívből ajánlom.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Rome (Róma) 1.-2. évad összegzés

Jelenleg egy kis olvasási szünetet tartok, vagy ha pontosabb akarok lenni, akkor új könyvet nem olvasok, hanem néhány régi kedvencet olvastam újra az utóbbi hetekben, ezért sem érkezett új kritika az oldalra. Közben pedig végre sort kerítettem néhány olyan sorozat ledarálására, amik olyan hosszú idő óta vártak a sorukra, hogy nem is emlékszem már, mikor döntöttem el, hogy ezeket valamikor meg kell néznem. Az egyik ilyen sorozat a Róma, amit évek óta kerülgetek. Néha eszembe jut, valahogy szembekerül velem és kedvet kapok hozzá, hogy adjak neki egy esélyt, aztán megint elfelejtem és bele se kezdek. De úgy hozta az élet, hogy most jött el ennek az ideje és végül sikerült megnéznem. A Róma csak két évadot élt meg, vagyis összesen 22 részből áll, ami nem sok valljuk be, így igen hamar ki lehet végezni. Az HBO kínálatában érhető el, én felirattal néztem.

Na, de miről szól maga a történet? A címből egyértelműen következik és aki szerette a történelem órákat az talán sejti is, de a sorozat az ókori Római Birodalom egy olyan jelentőségteljes és izgalmas időszakát mutatja be, amit sokan sokszor és sokféleképpen feldolgoztak már, de akkor sem ilyen minőségben vagy ilyen nagyszabású történetben. Időszámításunk előtt járunk és azt látjuk ahogy a Római Köztársaság Római Császársággá alakul ezekben a viharos történelmi időkben. A két főszereplőnk kitalált személyek, két római katona, Lucius Vorenus és Titus Pullo, akiknek az élete mindig a fontos történelmi események kereszttüzébe kerül és valahogy mindig sikerül belekeveredniük az események sűrűjébe.

Pullo és Vorenus

Az eredetileg öt évadosra tervezett sorozat végül csak két évadot ért meg (elvileg a magas költségek miatt kaszálták el), de legalább kapott egy értelmes lezárást, még ha elég összecsapottat is. Hogy jobban körülhatároljam az évadok felépítését tudni kell, hogy az első évad Caesar köré összpontosul. Azt láthatjuk, hogy miként válik belőle diktátor és miként próbál abszolút hatalmat kiépíteni magának ezzel szöget ütve a Római Köztársaság koporsójába. Az évad vége pedig nem nagy meglepetés, de Caesar meggyilkolásával zárul. A második évad a Caesar halála miatti bosszúra, majd az Octavianus és Marcus Antonius közötti hatalmi harcra koncentrál, melynek ugyebár mindenki tudja mi lesz a vége. (Nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatni ezeket a fontos történelmi eseményeket.)

Ha engem kérdeztek az első évad úgy ahogy van tökéletes, bele kötni se tudok. A második szintén jó, de azért látszik rajta, hogy az előre nem tervezett gyors befejezés miatt olyan sok mindent zsúfoltak bele a második évadba, hogy szinte sehol nem tudunk elidőzni, hanem egyik eseményről ugrunk a másikra és szinte lóhalálában történik minden. Főként a második évaddal kapcsolatban vannak kritikáim, de erről inkább később. Elsőnek szeretnék inkább arról írni, hogy miért tetszett annyira a sorozat.

Caesar

Alapvetően az egyik kedvenc zsánerem maga a történelmi sorozat, így engem már ezzel meg lehet venni és az csak a hab volt a tortán, hogy a történelem ilyen érdekes korszakáról szól a történet. A sorozat készítői szemmel láthatóan nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy amennyire csak lehetséges korhű legyen minden, de tényleg minden. A korabeli ruhák, ételek, szokások, hagyományok, ezek minden jó és rossz oldala képviselteti magát a történetben. A korabeli mindennapi élet ábrázolása mind a tehetősek, mind a szegényebb rétegek szemszögéből mind megjelenik és a lehető leghitelesebben bemutatva.

Történelmi sorozat ahogy említettem, de azért ne egy száraz dokumentumfilmet várjatok, mert a valós történelmi események itt-ott kiszínezve jelennek meg, elég sok fikciós elemmel, ami főként a két főszereplő felbukkanásából adódik. Vorenus és Pullo karaktere és a saját élettörténetük abszolút kitalált és igazán örömmel néztem, ahogy az írók igen kreatív módokon szőtték bele a két karakter útját a valós történelmi események és a való történelmi karakterek életébe. Ott vannak Caesar seregében mikor meghódítja Galliát, majd mikor Róma ellen vonul és elfoglalja a várost, ott vannak mellette mikor Caesar diktátorrá válik és ott vannak a bukásnál. És így tovább, de nem szeretném előre lelőni az egész sorozatot. A történet tehát nem teljesen ismeretlen, hiszen mindenki tudhatja mi fog történni, mégis elég sok kitalált történetszál van ahhoz, hogy azért lehessen izgulni a karakterekért és a sorsukért.

Marcus Antonius

Nem csak a történet izgalmas, hanem remek karakterekkel találkozhatunk szinte az elejétől a végéig. Vorenus és Pullo a főszereplőink és ők ketten mindenképp a legjobban kidolgozott karakterek, és azt szerettem bennük a legjobban, hogy ha belegondolunk egyikük se egy jó ember. Mármint alapvetően nemesek, elkötelezettek és végül is jó emberek, de csakis akkor ha abban a korban nézzük őket amiben éltek. Hisz mindketten római katonák, római polgárok, és akkoriban nagyon más értékrend szerint éltek az emberek. Mást jelentett akkor az, hogy ki a jó római állampolgár, ki a jó katona, ki a jó ember. Vorenus és Pullo mindketten igen komplex karakterek, de mégis annyira mások, hogy tökéletesen ki tudták egymást egészíteni és segíteni a másikon, amikor kellett. Vorenus a keményebb, elkötelezettebb, a ridegebb, Pullo pedig a könnyebb, lazább és kalandosabb személyiség.

A valós történelmi személyek közül kis túlzással nagyjából mindenkit szerettem, mert olyan remekül felépített karaktereket kaptunk, hogy a többségüket csak szeretni lehetett. Imádtam Caesart, Marcus Antoniust és Octavianust, és kövezettek meg de én Atia-t szintén bírtam, ahogy folyton kavart valamit a háttérben és mindig ármánykodott valaki ellen, majd utána játszotta az ártatlan bárányt. Ha egyetlen kedvenc karaktert kellene választanom, akkor Octavianus lenne az, mert jó volt végignézni ahogy a karakter a szemünk előtt „nőtt fel” és ahogy a végére megszerezte magának a hatalmat, amit senki nem hitt volna, hogy valaha meg tud szerezni. Félúton történt egy színészcsere, ami végül is érthető az évek múlásával, és habár nehezen szoktam meg elsőnek az idősebb Octavianust, de végül csak sikerült megkedvelnem. Bár a fiatalabb verziója valahogy mégis csak közelebb került a szívemhez.

Octavianus

Most pedig térjünk át a néhány negatívumra, amit nem szeretnék kihagyni. Utaltam rá, de szerintem a legnagyobb negatívum, hogy a második évad tömör és túl sűrű lett, nagyon sok eseményt gyúrtak egybe. A nagy sietség miatt szinte semmire nem volt elég idő, hanem ugráltunk össze – vissza és néha teljesen logikátlanul történtek az események vagy csak szimplán nem volt eléggé megágyazva a változásoknak. Csak hogy a legszembetűnőbb dolgot megemlítsem.

Marcus Antonius a sorozat nagy részében Atia-ért van oda és vele van együtt, majd mikor száműzik, akkor egy rész múlva már Cleopatra-ba szerelmes két gyerekkel, én meg csak pislogtam, hogy mi van? Oké, igen, eltelt közben pár év, de abból semmit nem láttunk, hogy ők ketten hogy szerettek egymásba és minden ezzel kapcsolatos dolgot, így teljesen hiteltelené vált számomra a nagy szerelmük és a végén a közös öngyilkosságot se tudtam komolyan venni. A nagy sietség és hogy két évad után elkaszálták a sorozatot nagyon látszott a végén és épp emiatt a végére a minőségromlás szinte elkerülhetetlenné vált. Nem azt mondom, hogy nem értékelem, hogy legalább kaptunk egy értelmes lezárást, hanem azt, hogy valahogy jobban meg lehetett volna ezt oldani.

Aztán volt két karakter, akiket ki nem állhattam és ha csak megláttam őket, akkor mentem a falra másztam. Sajnálom, de engem kifejezetten idegesített Octavia, és egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni, de nem csak én, hanem az írók se, mert semmi mást nem csináltak szegény lánnyal, hanem csak annyit, hogy nagyjából mindenkinek aláfeküdt, akinek csak lehetett. Mintha a karakterének csak annyi lett volna az értelme, hogy mindenkivel lefeküdjön és mikor a nem tudom hányadik főszereplőnél járt, akkor egyszerűen nem tudtam komolyan venni szegényt.

A másik, akinél mindig kinyílt a zsebemben a bicska az Servilia, egész egyszerűen azért, mert őt pedig azért nem tudtam komolyan venni, mert mégis ki a fene kezd azért egy véres bosszúhadjáratba az állítólagos nagy szerelme ellen, csak mert amaz elhagyta őt? Teljesen logikus nem, hogy elhagy a szerelmed, erre neked az a válaszod, hogy akkor dögöljön meg. (De nem képletesen, hanem ő tényleg holtan akarta látni a másikat.) Ostobaság volt az összes indoka az ármánykodásra és nem tehetek róla, de mindig Atia-nak szurkoltam, hogy tanítsa már móresre véglegesen.

Számítottam rá, hogy tetszeni fog, mert szeretem a történelmi sorozatokat, szeretem a történelemnek ezt a korszakát, így nem lepett meg, hogy mennyire bejött nekem ez a sorozat. Annak ellenére, hogy tudni lehetett mi fog történni, én egyáltalán nem unatkoztam rajta, kaptunk csavarokat bőven, tetszett a történelmi hitelesség és kaptunk egy csomó remek karakter, akik közül mindenki találhat magának kedvencet. Az egyetlen nagy negatívum, hogy hamar elkaszálták, így kapkodva lett a vége, de ennek ellenére a történelmi sorozatok rajongóinak tényleg szívből ajánlom.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Laurell K. Hamilton: Vérvörös végzet (Anita Blake, vámpírvadász 25.)

Fülszöveg:

Írországról mindenki úgy tudja, hogy az egyetlen olyan hely, ahol nem élnek vámpírok. Az anyaföld élettel teli, ezért semmilyen halhatatlan nem szakadhat ki a halálból, ha egyszer a halandó test porrá lett. Sem vámpírok, sem zombik nem teremtődnek arrafelé. Legalábbis eddig mindenki így hitte. Most azonban egyre több vámpír garázdálkodik Dublin utcáin, éjszakáról éjszakára szaporodnak, szedik áldozataikat.

Az ír hatóságok minden ellenérzésük dacára kénytelenek megbékélni Anita Blake erőszakos módszereivel, és Edward mellett az ő szakértelmét hívják segítségül. Anita, Nathaniel és Damian triumvirátusa így új életre kap, ráadásul az is kiderül, hogy Damian régebben Írországban élt kegyetlen úrnője, Moroven fogságában. Ezért Anita őket is magával viszi a smaragd szigetre más testőrei és szeretői társaságában, hogy valami olyasmivel nézzenek szembe, amivel eddig soha nem volt dolguk.

Tavaly ősszel olvastam utoljára Anita Blake könyvet és tényleg kellett egy kis szünet a következő rész előtt, mert ezek a könyvek már csak ilyenek. Ha túl sokat olvas egymás után az ember, akkor nagyon meg tud csömörleni a dologtól. Jelenleg a sorozat 25. részénél járok és a hullámzó minőség miatt eddig már tényleg csak a „hardcore” rajongók jutottak el, legalábbis szerintem. Hogy én közéjük tartozom-e vagy sem, azt nem tudom, de annyira megszoktam ezt a könyvsorozatot, hogy megszokásból olvasom és időnként kedvet kapok a következő részhez mindig bízva abban, hogy akkor egy igazán izgalmas kalandot fogok ki. Tudjátok, egy olyan igazi véresen izgalmas és humoros klasszikus Anita Blake sztorit, amiért az elején annyira lehetett szeretni ezeket a könyveket.

Most is ilyen várakozásokkal kezdtem bele ebbe a részbe, de sajnos csalódnom kellett. Túl hosszú ez a könyv, túl sok a felesleges rizsa, túl sok a felesleges dráma, az érzelgős drámázás, a sok erotikus jelenet és minden amiért utálni lehet ezeket a könyveket. Nem viccelek, a könyv első felében az égvilágon semmi, de semmi nem történik és kezdtem elveszíteni a türelmemet, hogy induljon már meg Anita Írországba, csak történjen végre valami. A könyv első fele kapcsolati dráma, megint azon agonizál mindenki, hogy ki fekszik le kivel, ki kivel jár együtt, ki kivel akar együtt lenni, ki féltékeny kire és így tovább. Túl sok a pasi, túl sok az új karakter, de a nagy részük felejthető, így én már nem veszem a fáradtságot arra, hogy az új karakterek neveit megjegyezzem, mert számomra mind egy kaptafára megy. Pasi vagy csaj, aki Anitával akar lenni, de tényleg mindenki vele akar lenni. Nincs más egyéb tulajdonságuk.

A régi kedvenceket még mindig szeretem, csak kár, hogy rájuk manapság nem esik olyan kiemelt hangsúly, mint régen. Értem, hogy kell néha a vérfrissítés és Hamilton biztos úgy gondolja, hogy kellenek az új karakterek, hogy ne laposodjon el a sztori, de szerintem pedig éppen attól laposodik el, hogy jönnek a karakterek egymás után úgy, hogy egyik sincs értelmesen kidolgozva és egyiknek sincs semmi szerepe azon kívül, hogy Anita ágyát melegítse egy ideig. Miért nem tudunk nagyobb hangsúlyt fektetni a régi kedvencekre? Miért nem elég a régi csapat? Persze, mondhatnátok, hogy de hát most is felbukkant Jean-Claude, Nathaniel, Edward, és még Richard is benézett, de azt a pár jelenetet én nem mondanám olyan soknak. Edward pedig most inkább csak bábnak volt ott a sztoriban, mint hasznos és segítőkész karakternek.

A könyv szerkezeti felépítése megint a gond, mert mint írtam az első felében semmi nem történik csak a lelki és erotikus dráma, aztán nagyjából a felénél Anita végre megindul Írországba és ott végre történik valami izgalmas. Csak az a kár, hogy addig majdnem halálra untam magam. Szintén írtam többször és megint megteszem, hogy igazából nem a lelki és erotikus drámázással van a gond, hanem azzal, hogy mindig ezeken van a hangsúly és mellé kapunk egy kis odavetett nyomozást vagy természetfeletti szálat. Ha máshogy lennének az arányok, ha mondjuk a nyomozás kapna nagyobb hangsúlyt és mellette ott lenne kiegészítésnek a magánéleti dráma, akkor semmi gond nem lenne ezzel az égvilágon.

Maga a természetfeletti nyomozás olyan esetlenre és kiszámíthatóra sikeredett, mert tudni lehetett az elejétől fogva hogy mi folyik a háttérben és hogy mi lesz a vége. Hisz mindig Anita győz a végén, nem igaz? Anita olyan erős és hatalmas már, hogy nagyjából senki se veheti fel vele a versenyt, én nem is izgulok érte sosem. Ennek ellenére mindig valamiféle banális és ostoba módon keveredik bajba és persze épp úgy, hogy senki más ne tudjon neki segíteni az ezer pasija és testőre közül, hanem valahogy mindig magára marad és aztán egyedül kell megoldania a helyzetet. A könyv végén kaptunk egy kis csavart, annak mondjuk örültem.

A sorozat 25. része hozta az előző részek színvonalát annak minden pozitív és negatív oldalával. Semmi újat nem kaptunk vagy láttunk, amit eddig nem, csak Anita most nem Amerikában gyilkolja a gonosz vámpírokat, hanem Írországban, miközben tovább tolja a pasijaival a magánéleti drámákat elég nagy mennyiségben. A könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, az első felében semmi nem történik, aztán a második felében indul be a nyomozás. Én már tényleg csak azt várom, hogy legyen Edward esküvője Donnával, meg Anita esküvője Jean-Claude-al és a többiekkel, mert azokra tényleg nagyon kíváncsi vagyok és remélem ott jó kis sztorikat fogunk kapni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-vervoros-vegzet

Értékelés: 5/3

Ker Dukey - K. Webster: Tönkretett babácskák (Csinos játékbabák 4.)

Fülszöveg:

Árulás és düh: nagy, gennyes seb.

Ki lesz a győztes?

Mester vagy Szörnyeteg?

Sérülten, megtörve, de megoldásért kiált:

Visszahozni mindenáron az egyetlen jó babát.

Nem megbocsájtható se hűtlenség, se kudarc:

A Szörnyeteg bosszúra éhes: ha harc, hát legyen harc.

A mi Mesterünk csak gyengédségre éhezett:

A tönkretett babák nem kerülhetik el a végzetet.

A vihar közeleg, mindjárt ránk zúdul a káosz:

A két nagy játékos épp most veszi be a várost.

Ki éli túl vajon? Ki nyeri díjként a kedvesét?

És kiből lesz végül mindössze járulékos veszteség?

A rajongásig szeretett vagy gyűlölt Csinos játék babák-sorozat utolsó kötete. Hagyd, hogy megőrjítsen!

Nagyon ritkán csinálok ilyet, és remélem többször nem kell majd, de annyira rossz ez a könyv, hogy írni sincs kedvem róla. És nem is fogok. Ugyanaz a véleményem a negyedik könyvről, mint ami a harmadikról, és amik ott kérdések maradtak, azokra most se kaptam választ. Teljesen felesleges folytatás, semmi értelmet vagy logikát ne keressen benne senki, mert az nincs benne. Az összes karakter kifordult önmagából és mindenki mintha 180 fokos fordulatot vett volna a korábbiakhoz képest mindenféle normális magyarázat vagy karakterfejlődés nélkül.

Ha nem keresünk benne értelmet, akkor gyorsan ki lehet olvasni, de ennyi. Számomra csak az mentette volna meg valamennyire ezt a könyvet, ha a végén a főszereplő triónk meghal, mert lássuk be mindhárman bőven megérdemelték volna, de nem csak hogy nem haltak meg, hanem valamiféle "boldog befejezést" kaptak, ami csak az utolsó csepp volt a pohárban. Nagy kár, mert a Csinos játékbabák sorozat első két könyvét én tényleg szerettem, műfaján belül jól sikerült darab, de hogy miért nem lehetett befejezni a második rész után, ahogy azt eredetileg tervezték az írók, azt máig sem értem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/ker-dukey-k-webster-pretty-broken-dolls-tonkretett-babacskak

Értékelés: 5/1