Samantha Shannon: A lázadás dala (Csontszüret 3.)

Fülszöveg:

A Csontszüret-sorozat új kötetében vakmerő lázadók állnak szemben egy legyőzhetetlennek tűnő hatalommal.

A Rózsakoronáért vívott ádáz csatát követően Paige Mahoney a londoni látók szindikátusának alkirálynője lett. Nem egyszerű a bűnbandából hadsereget kovácsolni és a lázadó refaitákkal kötött szövetséget fenntartani, ráadásul bosszúszomjas ellenségei továbbra is vadásznak Paige-re.

Arcturus Mesarthimmal, egykori ellenségével ugyan javul kapcsolata, de ez is veszélyt hordoz: ha kiderülne, hogy beszélnek egymással, a szindikátus biztosan elveszítené a Ranten támogatását.

A Scion kiterjeszti az érzékelőpajzs használatát, ami megpecsételi a látnokok sorsát. Minden áskálódást félre kell tenni. Paige versenyt fut az idővel, hogy uralmát vérbe ne fojthassák.

Nem olyan régen jutott a tudomásomra, hogy Samantha Shannon Csontszüret sorozatát újra kiadják, és ami még ennél jobb hír, hogy azok a könyvek szintén kiadásra kerülnek, amik korábban nem jelentek meg magyarul. Vissza kellett néznem, mikor olvastam az első két részt és hogy milyen benyomásaim maradtak utána, mert nem sok mindenre emlékeztem belőle. Arra viszont igen, hogy az első rész nem lett nagy kedvencem, viszont a másodikat kifejezetten szerettem és akkoriban nagy fájdalommal vettem tudomásul, hogy nem fog több rész megjelenni magyarul. Tíz évnek kellett eltelnie, de egy új kiadó felkarolta ezt a sorozatot és újradolgozva kiadta az első résztől kezdve. Mivel az első két részt olvastam és a kritikáimat átnézve visszajöttek az emlékek, így én a harmadik résznél vettem fel újra a fonalat.

A lázadás dala nem nyújtja hosszúra a bevezetőt, hanem rögtön a dolgok sűrűjébe csapunk és beindulnak az események. Kellett néhány oldal, hogy újra felvegyem a fonalat, hogy eszembe jusson ki-kicsoda és milyen kapcsolatban áll egymással, na meg persze, hogy felelevenítsem a világ alapjait, a konfliktusokat és hogy mi mit jelent. De nem volt nehéz visszarázódni, szerintem igen hamar felvettem a fonalat és sodortak magukkal az események.

És te jó ég, mennyire pörgött a cselekmény, azt szinte el se tudnám mondani. Mondhatnám azt, hogy most csak jókor kapott el engem ez a könyv, vagy épp olyan kedvemben voltam, hogy jól esett egy ilyen történetet olvasni, de ez hazugság lenne, hisz szerintem tényleg nagyon jól sikerült a harmadik rész. Olvastatta magát a történet, Paige és a többiek folyton mentek össze – vissza, mindig történt valami, én egy percig sem unatkoztam rajta. Kitárult a világ, kiléptünk London városából és kicsit jobban bejártuk a karakterekkel együtt Britanniát.

A könyv központi témája két dolog. Egyrészt Paige lett az új alkirálynő és próbál boldogulni ebben az új szerepben, ami korántsem megy könnyen neki. Egyrészt mert lássuk be nem egy igazi vezető alkat, és igazából nem is értem miért ragaszkodott mindenki hozzá, hogy neki kell a vezetőnek lennie. Oké, ő az összekötő kapocs a látók és a refaiták szövetségében, de ez nem jelenti azt, hogy neki is kell a vezetőnek lennie. Hisz mégis csak egy 19 éves fiatal lány, akinek semmilyen tapasztalata nincs ezen a téren. És ahogy annak lennie kellett egy ilyen helyzetben, Paige-nek beletörik a bicskája a vezető szerepbe.

Örültem annak, hogy az írónő ennyire reálisan ábrázolta Paige karakterét és hogy hitelesen mutatta be, hogy Paige milyen baklövéseket és hibákat követ el, miközben pedig igyekszik minden tőle telhetőt megtenni azért, hogy jó vezető válhasson belőle. És tényleg sok hibát vét, de tesz jó dolgokat is, amiknek aztán később lesz meg a pozitív hatása. Mindezek mellett Paige igen jó kis karakterfejlődésen megy keresztül és sokkal érettebbé és szerethetőbb karakterré válik, mint amilyen korábban volt. A rá nehezedő felelősség és problémák súlya mély nyomokat hagynak benne és a baklövések is sok mindenre megtanítják őt.

A fő történetszál aköré a tény köré épül, hogy a látok megtudják, hogy a Scion most már hordozható érzékelőpajzsokat fejleszt, amivel gyakorlatilag bárhol és bármikor be tudják mérni a látókat, így könnyedén begyűjtve és elkapva őket. Ezt a rendszert egy titokzatos mag működteti és ha ezt a magot megtalálják és semlegesítik, akkor az egész összeomlik és elhárul a látókat fenyegető veszély. Az egész könyvben a rendszer titkát kutatják, hogy miként működhet, hol van a központja és mi az a titokzatos mag, amit el kellene pusztítaniuk, hogy aztán biztonságban lehessenek. Tetszett tehát hogy végig mozgalmas volt a történet, kaptunk akciót bőven, mindig pörögtek az események és egyszerűen olvastatta magát az egész.

Paige és Arcturus

Negatívumként azt tudnám mondani, hogy számomra a többi karakter még mindig olyan kis semmilyen, és egyikük sincs igazán emlékezetesre vagy érdekesre megírva. Két fontosabb karakter van, aki nagyobb hangsúlyt kap és mit ad Isten mindketten Paige-hez állnak közel, aminek annyira nem is kellene meglepőnek lennie. Viszont sem Arcturus, sem Jaxon nem váltotta be most a hozzá fűzött reményeimet. Az elsővel az volt a bajom, hogy egyszerűen nem érzem a közte és Paige közötti romantikus szálat hihetőnek, sem normálisan felépítettnek.

Már ahogy összejöttek az első részben azt sem értettem, hisz majdnem végig utálták egymást, aztán egyszer random hirtelen egymás karjaiba borultak. És azóta ugyanezt érzem velük kapcsolatban, hogy egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni, hogy ezek mit szeretnek egymásban és nekem annyira erőltetettnek tűnik ez a romantikus kapcsolat közöttük, hogy nem tudom komolyan venni. Jaxon pedig a „kedvenc árulóm”, vártam, hogy valahogy többet megtudunk róla és az indítékairól, de alig szerepelt és nagyon hiányoltam a jelenlétét. Inkább róla olvastam volna többet, nem pedig Arcturusról. De talán majd később ismét nagyobb szerephez jut.

Tényleg nagy meglepetés volt számomra, mikor rájöttem, hogy egy új kiadó újra elkezdte kiadni a Csontszüret könyveket, és ennek én kifejezetten örülök. A harmadik résszel vettem fel újra a fonalat és nekem ez most tényleg nagyon bejött. Alig két nap alatt kiolvastam, mert úgy pörgött a történet, hogy sodort magával a cselekmény. Jó volt olvasni Paige karakterfejlődését és hogy végre a lány kezd felnőni, és ennek épp ideje is már. Sikerült visszazökkenni a Csontszüret világába, ami tényleg érdekes és egyedi. Nagyon bízom benne, hogy mostantól kezdve végig kiadásra kerülnek a részek, mert én nagyon várom majd a folytatást.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/samantha-shannon-a-lazadas-dala

Értékelés: 5/4

H.D. Carlton: Levadászni Adeline-t (Macska-egér duológia 2.)

Fülszöveg:

A Gyémánt

Együtt jár velem a Halál, de a kaszás nem ér fel velem. Férfiaknak öltözött szörnyekkel és olyanokkal teli világban ragadtam, akik nem azok, akiknek látszanak. Nem tartanak itt örökké. Már nem ismerem meg azt, akivé váltam. És igyekszem visszaverekedni magamat a vadállathoz, aki éjszakánként ered a nyomomba. Gyémántnak neveznek.

De csak egy halál angyalát teremtették meg.

A Vadász

Ragadozónak születtem, véremben van a könyörtelenség. Amikor éjszaka ellopják, ami az enyém, mint egy erődben elrejtett gyémántot, szembesülnöm kell azzal, hogy képtelen vagyok visszatartani a vadállatot. Vér áztatja a földet, amikor cafatokra tépem a világot, hogy megtaláljam. És visszahozzam oda, ahova tartozik. Senki sem menekül a haragom elől. Főként nem azok, akik elárultak.

Tudom, hogy vagy ezerszer megírtam korábban, hogy mennyire nem szeretem a dark romance könyveket, és épp ezért nem olvasok gyakran ilyesmit. Néha azonban rám jön a hangulat, hogy adok egy esélyt valamelyiknek, hátha valami csoda folytán belebotlok egy jobban sikerült példányba. Ezen gondolat nyomán vettem a kezembe A kísérteni Adeline című könyvet, és habár kifejezetten utáltam az egész történetet és benne mindent és mindenkit, tudtam, hogy valamikor el fogom olvasni a folytatását. És most jött el ez a pillanat.

Nagyjából nulla elvárásokkal kezdtem neki a második résznek és előre felkészítettem magam arra, hogy megint fel fogom magam idegesíteni a történeten és a karakterek ostobaságain. Tényleg nem vártam semmit, inkább csak „kötelességből” akartam elolvasni a folytatást, hogy akkor legalább legyen lezárva a sztori és érjek a végére. Kezdjük azzal, hogy a második rész összességében nekem jobban tetszett mint az első és mindjárt el fogom mondani mért. De előtte azt azért szeretném kiemelni, hogy ez a történet még mindig irtó irreális és valóságtól elrugaszkodott, mindkét főszereplő karakter egy nagy kérdőjel és egyszerűen ilyen emberek nincsenek a világon és az egész főszereplők közötti románc olyan távol áll a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Olvastam egyszer egy jó megfogalmazást valakinek az egyik kritikájában, aki azt írta, hogy ő azért nem kedveli a mai dark romance könyveket, mert ezekben a férfi főszereplő valamilyen módon, vagy lelkileg vagy testileg bántja a női főszereplőt. De egy dark romance könyvnek nem erről kellene szólnia, mert ez csak szimplán erőszak. Hanem inkább arról, hogy valamelyik főszereplő milyen gonosz és nem éppen etikus dolgokat tesz meg a szerelméért vagy másokkal azért hogy a szerelmüket védje. Ha a férfi bántja, kínozza, veri, megalázza, erőszakolja és így tovább az állítólagos „szerelmét”, az nem dark romance hanem szimplán erőszak és kész. És egy értelmes és normális nő erre rögtön menekül a férfi elől, nem pedig rózsaszín ködfelhőben a karjaiba omlik. Ugyanezt gondolom én is, és mivel ezek a dark romance könyvek nem épp erről szólnak, így egyiket se tudom komolyan venni. Hanem inkább csak felidegesítem magam rajtuk.

Zade és Adeline

A hosszúra nyúlt felvezető után térjünk rá a lényegre. Tényleg sokkal jobban tetszett a második rész és ebben igen nagy szerepet játszott az, hogy a könyv első felében Zade és Adeline egymástól távol voltak. Nekem nagyon tetszett az a rész, mikor Adeline fogságban töltött idejéről olvashattunk és igazán borzasztó volt végigolvasni mindazt a sok kegyetlenséget, amit a lánynak ki kellett állnia a fogva tartása során. Sajnáltam őt, mert véletlen keveredett bele ebbe az egész ügybe és mégis rajta csattant a dolog a legjobban. Mert hát lássuk be, ha Zade nem szemeli ki magának és nem kezdi el zaklatni a „szerelmével”, akkor ezek közül semmi sem történik vele ugyebár, hanem éli tovább az átlagos életét és kész.

Tovább folytatva eztán következett az a rész, mikor a szökés és megmenekülés után láthattuk, hogy Adeline hogy dolgozza fel a traumákat és a szörnyűségeket, amiket elszenvedett. Jött itt egy kis lelkizés, szerencsére megkaptuk Adeline küszködését és ahogy igyekszik feldolgozni mindent. És esküszöm még ez se volt rossz, mert legalább tényleg reális reakciót láthattunk arra, hogy viselkedik egy nő akkor, ha ilyesmik történnek vele. A könyv első felét tehát kis túlzással még élveztem is, mert egészen kellemes meglepetés volt, hogy ilyen hihetően alakulnak az események.

Az persze más kérdés, hogy a másik szálon Zade vergődését kínos volt végig olvasni is, mert miközben Adeline-t kereste, addig mást se csinált csak átkozódott, szétvert mindent és majdnem mindenkit, aki a keze ügyébe került, és morgott magában, mint valami fékezhetetlen dúvad. Nem értem, ha ő a nagy nyomozó és hacker, meg ott a saját szervezete, akkor hogy nem találta meg hamarabb a lányt? Tényleg nem értem. Eddig úgy volt itt beállítva, hogy ő a nagy aduász meg minden, erre most csak egy nagy rakás szerencsétlenséget láttam, semmi többet.

Adeline, Zade és Sibby

Aztán amikor Addie és Zade visszataláltak egymáshoz és újra egy légtérbe kerültek, na ott lett megint minden idegesítő és irritáló. Az írónő tényleg próbálkozott azzal, hogy bemutassa Adeline hogy dolgozza fel a vele történteket de alig pár hét alatt mindenen túllép és hirtelen kifordul önmagából és valami önpusztító, öncsonkító szociopatává válik. Mindenkit hibáztat a vele történtekért, csak épp azt a személyt nem, aki miatt mindebbe belekeveredett. Zade persze hogy nem tehet semmiről, hanem inkább ő lesz itt a nagy megmentő hős, akinek hálásnak kellene lennie mindenkinek, hogy megmentette álmai asszonyát. Két hónapnyi embertelen kínzás, megaláztatás és minden szörnyűség után, amit csak el tud képzelni az ember, aztán pár hét alatt túllépünk és megy minden úgy tovább, mint előtte.

Csak annyi változott, hogy Addie most már a véres erotikát kedveli, aminek Zade nagyon örül, mert hát ez a lényeg, nem? Csak most nem egy pisztolyt d*g fel neki, hanem egy kés nyelét és persze hogy Addie mindezt élvezi. „Ironikus nézés”. Tényleg elnézést, hogy ilyen vulgárisan fogalmaztam, de egyszerűen nem lehet ezt máshogy megfogalmazni, így ti is láthatjátok milyen röhejes és abszolút irreális dolgok vannak ebben a könyvben. Nem tudom komolyan venni. A könyv második fele tehát arról szól, hogy kicsit kutatnak a felelősök után és mindenkin bosszút állnak akinek köze volt Addie elrablásához, és eközben egy csomót d*gnak mindenhol és mindenféle pozícióban a lehető legröhejesebb módokon. A nagy "fő gonoszt" aztán seperc alatt elintézik, és mintha mi sem történt volna mindenki éli tovább a világát. Tényleg esküszöm, Sibby karaktere volt az egyetlen, aki szórakoztatott, pedig ő se csinált sok mindent, de legalább hozott egy kis üde színfoltot a többiek közé.

Megmondom én nektek hogy lehetett volna jó ez a második rész. Addie az őt ért sok bántalmazás után teljesen összeroskad és rájön, hogy minden gondjának okozója Zade és miatta történt vele minden rossz. Zade-n pedig a végén ugyanúgy bosszút áll, mint az összes többin és így szépen kerek véget ér a történet. Addie rájön, hogy Zade ugyanolyan elmebeteg mint a többiek és ugyanazt a sorsot érdemli és ezt meg is adja neki. A végén pedig ő veszi át Zade korábbi munkáját, és az életét annak szenteli, hogy segítsen másokon. És ennyi. Na ugye hogy ez így nagyobbat ütött volna? Az biztos, hogy nekem sokkal jobban tetszett volna ez a lezárás.

Az a szomorú, hogy a várakozásaimmal ellentétben ennek a könyvnek az első fele szerintem kifejezetten jóra sikerült. Teljesen át tudtam érezni Adeline szenvedéseit és a sok traumát, ami vele történt. Összetörték és megtörték őt minden lehetséges módon, ahogy egy embert meg lehet törni. Ebből olyan jó kis karakterfejlődést lehetett volna építeni és csavarni egyet a történeten, de sajnos az írónő ezzel a remek potenciállal végül nem kezdett semmit. A könyv második fele egy nagy borzalom, semmi több és a vége teljesen össze lett csapva. Ha nagyobb hangsúlyt kapott volna a bosszúállás és annak folyamata, és nem pedig a sok erotika, akkor jobb lehetett volna ez. De tényleg sokkal jobb. Annyi azonban ismét bebizonyosodott, hogy a dark romance tényleg nem én műfajom, most már tényleg igyekszem hanyagolni. De legalább ezt a duológiát befejeztem, ami mindenképp pozitívum.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/h-d-carlton-hunting-adeline-levadaszni-adeline-t

Értékelés: 5/2

Rebecca Ross: Könyörtelen eskük (Isteni riválisok 2.)

Fülszöveg:

Két egymástól elszakított, fiatal szerelmes, akiknek az istenek háborújának pusztító viharával kell szembenézniük, hogy visszatalálhassanak egymáshoz.

Iris Winnow két hete tért haza megkínzottan és törött szívvel a frontról, a háborúnak azonban még nincs vége. Romannek nyoma veszett, Oath városa pedig továbbra is hitetlenkedve és a borzalmak felett szemet hunyva viszonyul az eseményekhez. Amikor Iris és Attie újabb esélyt kap, hogy Dacre mozgásáról tudósítson, mindketten kapva kapnak a lehetőségen, és ismét nyugat felé veszik útjukat, hátrahagyva a várost, amely lassan darabjaira hullik a háború fenyegetésében.

Roman, Dacre birodalmában ébredve, képtelen felidézni a múltját. Miután biztosítják, hogy emlékei idővel visszatérnek, cikkeket kezd el írni Dacrénak, nem igazán értve a háborúban betöltött szerepét. Ám amikor a szekrényajtón át egy furcsa levél jut el hozzá, Roman levelezésbe kezd a rejtélyes feladóval, és hamarosan válaszút előtt találja magát: álljon ki Dacre mellett, vagy árulja el az istent? És ahogy a napok egyre sötétebbé válnak, Roman és Iris elkerülhetetlenül haladnak egymás felé… és a két fiatal saját szívét és közös jövőjüket teszi kockára, hogy megfordítsák a háború menetét.

Nyár végén olvastam el az Isteni riválisok könyvet, és több szempontból nagyon meglepetés lett számomra, mert nem egészen azt kaptam amire számítottam. Romantikus fantasy-ként hirdették ezt a történetet, de én fantasy elemeket nem sokat találtam benne, inkább csak romantikát és drámát, na meg persze háborút annak minden szörnyűségével. Az első részt inkább csak egy romantikus háborús sztoriként írnám le némi fantasy háttérrel, de az utóbbi nem sok szerepet játszott benne. És ennek ellenére működött a dolog, mert habár én nem szeretem a szimplán csak romantikus könyveket, de az Isteni riválisok nálam betalált és imádtam az elejétől a végéig.

Nem volt kérdés hát, hogy lehetőség szerint mielőbb olvasni szeretném a második és egyben befejező részt, mert hát nagyon izgatottan vártam, hogy mi fog hőseinkkel történni, hogy visszatalálnak-e egymáshoz és hogy fog befejeződni a háború. Mondjunk egy perc néma hálát azért, hogy egy duológiáról van most szó, és hogy az írónő nem nyújtotta szét a történetet feleslegesen egy trilógiává. Ez a két könyv így tökéletes ahogy van.

Iris és Roman

Ennyiből talán sejtitek, hogy ugyanannyira imádtam a második részt, mint az elsőt és ez tényleg így van, pedig kicsit bennem volt a félsz, hogy milyen lesz a folytatás. Féltem, hogy fog működni a dolog, hogy Iris és Roman el lettek szakítva egymástól és hogy az írónő milyen módot ötöl ki arra, hogy ezek ketten valahogy visszataláljanak egymáshoz. Féltem, hogy Roman emlékezetkiesését sokáig fogjuk húzni és hogy csak a legvégén jut eszébe minden. De attól féltem a legjobban, hogy az első rész valami egyszeri megismételhetetlen csoda, aminek a varázsa aztán a folytatásban ki fog pukkanni, mint az a bizonyos lufi. Említettem már, hogy én nem nagyon szeretem a szimpla romantikus történeteket és nem sok ilyesmit olvasok, és vártam, hogy mikor lesz elegem a túl sok szerelmi drámázásból, olvadozásból és ehhez hasonló dolgokból.

Szerencsére egyik aggodalmam sem valósult meg, mert a második rész ugyanolyan gyorsan és hirtelen magába rántott és nem kellett csalódnom az írónőben, hanem kaptunk egy izgalmas és teljesen logikus folytatást. Nem ismételte önmagát, nem játszotta el újra ugyanazokat a sémákat, hanem tudott újat mutatni úgy, hogy közben nem váltak unalmassá a karakterek, sem maga a történet. Megmaradt a romantikus szál, a háborús drámák és kaptunk több fantasy elemet, így a második részt szerintem már joggal lehetne nevezni romantikus fantasy történetnek.

Iris és Roman

Iris és Roman még mindig nagy kedvencek, imádom ezt a két karaktert és hogy mennyire kiegészítik egymást, és mennyire egymásnak lettek teremtve. Jó volt végigolvasni az utat, ahogy visszataláltak egymáshoz, és hogy utána hogy dolgoztak közösen és persze másokkal együtt azért, hogy a háborúnak mihamarabb vége lehessen. Tetszett a kontraszt, hogy míg az első részben Iris nem tudta az elején, hogy ki írogatja neki a leveleket, most épp a fordítottja történt. Most Roman nem volt tisztában azzal ki az a lány, akitől a leveleket kapja és mégis sikerült még egyszer beleszeretnie éppen abba a személybe, akibe korábban fülig szerelmes volt.

Végig hevesen szurkoltam nekik, hogy újra egymásra találjanak, mert egyszerűen rossz volt nézni, hogy ők ketten akik annyira szerették egymást a háború két ellentétes oldalára sodródtak saját hibájukon kívül. Egy szó, mint száz, Irist és Romant imádom és az egyik legjobb páros, akikkel könyvben valaha találkoztam, és ehhez az sem kell, hogy valami nagy félelmetes harcosok legyenek. Hanem két egyszerű, de okos és csupa szív ember ők ketten.

Enva és Dacre

Örültem annak, hogy a háború hátteréről kaptunk bővebb információkat és magukat az isteneket szintén jobban megismerhettük. Ez az egyik fantasy elem ami itt nagyobb hangsúlyt kapott végre, mert ha már isteneteket rakunk egy történetbe, akkor igenis jobban be lehetne mutatni őket. Persze Enva és Dacre a két fő rivális, akik miatt kitört a háború és akikért a két ellentétes oldal harcol. Kaptunk róluk több infót és egymás közötti konfliktusuk szintén jobban el lett magyarázva, sőt mindketten valós formájukban is megjelentek és formálták az események alakulását… ennek ellenére úgy érzem, hogy kicsit mégis olyan felületesnek sikerült ez a két karakter és valahogy jobban ki lehetett volna őket dolgozni.

Lehet csak én voltam vele így, de én vártam a végén valami csavart, mondjuk, hogy kiderül, azért viszálykodnak ilyen hevesen, mert mélyen legbelül mégis szeretik egymást. Aztán persze ilyesmi nem történt, hanem kaptunk egy olyan magyarázatot, hogy minden isten természeténél fogva önző és szeszélyes és kész. Csak azt nem értem, hogy Dacre minek akarta annyira magának Enva-t, ha aztán meg könnyűszerrel képes lett volna végezni vele. Jó, lehet csak én keresek itt is valami értelmet és mélyebb romantikát, szóval ezt inkább hagyjuk.

Aztán kaptunk még szerelmes párokat, és habár egyik se lett olyan alaposan és jól kidolgozva, mégis lenne egy kis kommentem velük kapcsolatban. Attie és Tobias, valamint Forest és Sarah, akikre egyértelmű utalások vannak, hogy mélyebb kapcsolat van közöttük, de ezt igazából mi mégsem látjuk, csak annyit amennyit Iris lát belőlük. Aztán a könyv végén a háborúban meghal az egyik párosunk a végső nagy támadás során, és kövezzetek meg, de annak a párosnak a halála, akiket elért a vég engem cseppet sem hatott meg és nem ütött akkorát az egész, mint azt szerintem az írónő tervezte volna.

Tobias és Attie

Mert épp az a páros halt meg, akikről a legkevesebbet tudtunk, és akik mint karakterek önmagukban se kaptak elég játékidőt, hogy egyáltalán megismerjem, és így megszeressem őket. Kicsit úgy érzem, hogy az írónő szeretett volna valami nagy halált a történet végére és azt hitte ez így drámai lesz, pedig épp az lett volna a drámai ha a másik páros hal meg a háborúban. Őket ugyanis sokkal jobban ismertük, sokkal szervesebb részét képezték úgy alapjáratán a történetnek.

A végén pedig azt sem szeretném kihagyni, hogy még mindig imádtam a könyv hangulatát, az érzelmes leveleket, és a sok romantikát, ami valahogy itt mégsem lett sok, hanem számomra épp a megfelelő mennyiségben érkezett. Mindezek ellenére elég sok negatív dolog is történik, a háború ugyebár sok nehézséggel és kihívással jár. Külön plusz pont, hogy nem mindenki éli túl a harcokat és azok akik túlélik, azok közül is vannak akik maradandó károsodásokat szenvednek és ez éppen így reális. Nem kapunk negatív befejezést, mert végül a „jó” győz és a „rossz” veszít, és a a főszereplőink visszatalálnak egymáshoz, de mégis olyan keserédes a vég és így van ez jól.

Az írónő engem teljesen megvett magának ezzel a duológiával, mert a második rész épp annyira közel került a szívemhez, mint az első. Imádtam a folytatást, a történet ugyanannyira volt romantikus, mint drámai, kaptunk csavarokat és fordulatokat bőven és lehetett izgulni mindenkiért, főleg a főhőseinkért. Könnyen olvasható és az egyszerű írói stílus miatt olvastatja magát a könyv és egyszerűen nem lehet abbahagyni. Örülök, hogy megismerhettem Iris és Roman történetét, és az egyik kedvenc párosom lettek, akiknek végig szurkoltam. Tényleg kellemes meglepetés lett számomra ez a két könyv, mert nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni annak ellenére, hogy fantasy elemeket inkább csak elvétve tartalmaz, és én inkább továbbra is csak egy romantikus háborús könyvnek nevezném. Annak viszont tökéletes.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-ross-ruthless-vows-konyortelen-eskuk

Értékelés: 5/5

Elise Kova: Tánc a tündérherceggel (Mágiával egyesülve 2.)

Fülszöveg:

Katria megfogadta, hogy soha senkibe nem fog beleszeretni. A családjában megtapasztalhatta, milyen kegyetlen tud lenni a szerelem. Ezért aztán amikor egy szép summáért cserébe hozzáadják a titokzatos Lord Fenwoodhoz, Katria nem vágyik többre, csak egy jobb életre annál, amit maga mögött hagy – az érzelmeivel nem foglalkozik.

Újdonsült férje iránti vonzalma mégis egyre nő, és ezzel párhuzamosan új életében furcsa dolgokat tapasztal: különös szabályokat kell betartania, sikolyokat hall az éjszakában, és tündérek támadnak rá, akikről Katria korábban azt hitte, hogy igazából nem is léteznek. Miután tanúja lesz egy rituálénak, Középvidéken találja magát.

A tündérek vadonjában Katriának olyan emberként kell a túlélésért küzdeni, aki véletlenül ellopta az ősi királyok mágiáját – azt a mágiát, amiért egy vérszomjas király akár ölni is hajlandó lenne, hogy a segítségével megtarthassa jogtalanul elfoglalt trónját.

A tündérek megmentésének lehetősége Katria kezében összpontosul. De ki fogja megmenteni a szerelemtől, amitől annyira el akar zárkózni…?

Vissza kellett néznem mert hirtelen nem emlékeztem rá, hogy mikor olvastam Elisa Kova Mágiával egyesülve sorozatának az első részét. Volt az már bő egy évvel ezelőtt és igazából nem sok minden maradt meg belőle csak annyi, hogy olyan egyszeri kis kellemes olvasmánynak elment, de semmi több. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a történet részleteire nem nagyon emlékszem, csak talán a fő történetszálra. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy rossz lett volna az Alku a tündekirállyal, inkább csak azt, hogy nem hagyott bennem mély nyomokat.

Épp ez a tény az, ami ennél a sorozatnál nem jelent gondot, hisz minden egyes könyvben új történetet kapunk új főszereplőkkel, csak a mágikus világ az, ami összeköti a könyveket, mert mindegyik egy azon világban játszódik. Így tehát nem muszáj sorrendben olvasni, ha valaki nem úgy akarja az egyes könyveket, és akkor sem marad le az ember semmiről ha csak egy-egy részt olvas el és nem az összeset.

Katria és Davien

Ebben a könyvben Katria történetét ismerhetjük meg, és ha nagyon egyszerűen szeretném leírni, akkor ez egy átdolgozott Hamupipőke történet egy varázslatos mesevilágba ágyazva. Katria-t a gonosz mostoha pénzért kiházasítja egy vadidegen férfinak és az sem érdekli, hogy mi lesz aztán a lány sorsa. Közben Katria felfedezi, hogy nem csak gyerekmese a tündérek létezése, hanem igenis valósak ezek a természetfeletti lények és véletlenül belekeveredik a tündérek világába és azok hatalmi játszmáiba. Fontos, hogy most tündérekről van szó, nem tündékről, mint az első részben, ez két teljesen különböző faj. Ha mindez nem lenne elég, újdonsült férjéről kiderül, hogy egy elveszett tündérherceg, akinek egész életében az volt a célja, hogy visszaszerezze családja régen elvesztett koronáját és újra békét teremtsen a tündérek birodalmában. Innen aztán bonyolódik tovább a történet amit nem akarok lelőni annak ellenére sem, hogy igen kiszámítható minden fordulat. A lényeg, hogy itt Katria valós származását nem az elveszett cipellője fedi fel, hanem valami más és most már tényleg befejezem.

Láthatjátok hát, hogy tényleg kaptunk egy igazi kis klasszikus tündérmesét annak minden talán kiszámítható fordulatával, amit láttuk ezerszer is ezelőtt, de valamiért itt mégis működik a dolog. Mert ez a könyv egy percig sem akar több vagy kevesebb lenni annál, mint ami. Egy varázslatos és könnyed mese, amiben elveszhet az ember, amiben szurkolhat a főhősöknek, hogy legyőzzék a gonoszt, hogy a jó elnyerje végül a jutalmát, a gonosz pedig a büntetést, amit megérdemel. Katria-val egy olyan kalandra indulunk mi is, ahol szinte egy percig sincs megállás.

Katria és Davien

Csakúgy mint az első könyvben itt is főként a két főszereplőnk az igazán említésre méltó, és én mindkettejüket nagyon szerettem. Katria és Davien igazából nem nagyon különböznek egymástól, még ha az elején úgy is tűnik, és most nem csak arra gondolok, hogy az egyikük ember, a másik pedig tündér. Inkább a háttértörténetükre, a karakterükre célzok, mert nagyon hasonlóan éltek azelőtt hogy megismerkedtek és nagyon hasonló a személyiségük. Habár más-más világból jönnek, de mindketten magányosan éltek sok éven keresztül, nem voltak barátaik és olyanok, akikre igazán számíthattak volna. Katria-t a mostoha anyja taszította mondhatni cselédsorba az apja halála után, míg Davien az emberek világába menekülve magányosan töltötte egész életét és azon dolgozott, hogy végre vissza tudja szerezni a mágiát, amivel aztán harcolhat az őt megillető trónért.

Mindketten tehát magányosan és izoláltan éltek, és talán épp ezért tudták nagyon hamar megérteni és megkedvelni a másikat. Kényszerházasságnak indult az egész, de aztán egy mély és aranyos szerelem vált mindebből. Nagyon jól volt leírva a kapcsolatok alakulása és tetszett, hogy az elején úgy kezdtek el „ismerkedni”, hogy Katria gyakorlatilag nem láthatta a férfit, hisz amaz korlátozott mágia híján képtelen volt elrejteni tündér vonásait előle. Katria tehát vakon kezdte el megismerni a Davient, és már ekkor kezdte megkedvelni. Tudom, tudom, ez az egész ékes példája annak, hogy a szerelemben nem a külső számít, hanem inkább a belső, és ez szintén egy tipikus tündérmesés toposz, de ide abszolút illett és nekem nagyon bejött.

A végére pedig csak egy kérdés, amit nem nagyon értettem. Lehet csak nekem nem világos, de most akkor hogy van ez a világ, amiben ez a könyvsorozat játszódik? Mert ugyebár az első részben ott volt Eldas a tündekirály és emberkirálynője Luella, és én eddig abban a tudatban éltem, hogy ők a mágikus világ király és királynője. Most pedig itt van a tündérkirályság, és nem értettem teljesen, hogy akkor ez most két külön és egymástól független királyság egymás mellett? Vagy a tündérkirályság a tündekirályság fennhatósága alá tartozik? Lehet csak én siklottam el a dolgok fölött, de szerintem ez nem volt normálisan és érthetően leírva.

Kaptunk egy kellemesen varázslatos tündérmesét, és nem csak átvitt értelemben, hanem ez tényleg egy tündérekről szóló mese ugyebár. A sztori habár kiszámítható, hisz mégis csak egy Hamupipőke újramesélésről van szó és szinte minden fordulatot lehet előre tudni, főleg a gyakorlottabb olvasóknak, de nekem ez most valamiért mégis nagyon tetszett. Sodort magával a kaland és imádtam a két főszereplőnket, Katria-t és Davient, talán jobban is, mint az első rész főszereplő párosát. Nem hittem, hogy ennyire be fog jönni nekem ez a könyv, de tényleg tetszett, mégis szeretném megjegyezni, hogy azért ne várjon sokat tőle az ember. Könnyed kis olvasmány, semmi több, de annak abszolút tökéletes.

UI: A borító megint csoda szép, nagyon örülök, hogy a kiadó ezekkel a csodás borítókkal hozza el a könyveket nekünk. Szeretem az olyan könyveket, ahol a főszereplő vagy a főszereplők vannak a borítón ilyen rajzolt formában. Főleg fantasy könyvek esetében szerintem ez nagyon jó megoldás, csak kár hogy nálunk Magyarországon kevés könyv kap ilyen borítót.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/elise-kova-a-dance-with-the-fae-prince-tanc-a-tunderherceggel

Értékelés: 5/4

Holly Black: A fogoly trónja (Az elrabolt örökös 2.)

Fülszöveg:

Egy fogságba vetett herceg. Egy bosszúra éhes királynő.

És egy háború, ami újraírhatja Elfhon jövőjét.

Oak herceg súlyos árat fizet az árulásáért. A messzi észak jeges fogságában, a hófödte vidék új szörnykirálynőjének akaratához láncolva csak ravaszságára és sármjára támaszkodhat, ha túl akar élni.

Cardan nagykirály és Jude nagykirályné a végletekig hajlandó elmenni, hogy kiszabadítsák elrabolt örökösüket, így Oak választásra kényszerül. Vagy megpróbálja visszanyerni annak a lánynak a bizalmát, akit mindig is szeretett, vagy hű marad Elfhonhoz, és megdönti Wren uralmát – még akkor is, ha ezzel őt is a pusztulásba taszítja.

Ahogy a háború fenyegető felhői egyre gyülekeznek, és minden sarokban új árulás lesi áldozatát, Oaknak rá kell ébrednie, hogy leleményessége közel sem elegendő ahhoz, hogy minden szerettét biztonságban tudhassa. Vajon kinek a sorsát pecsételi meg?

Nagy szerencsémre a második rész szintén megjelent magyarul, így semmi akadálya nem volt annak, hogy mielőbb olvashassam Az elrabolt örökös duológia befejezését. Alig két hónapja végeztem ki az első részt, így igen friss emlékeim vannak a történetről és olyan volt az egész, mintha rögtön utána kezdtem volna bele a folytatásba. Ha olvastátok az első részről írt kritikámat, akkor már tudjátok mit kifogásoltam leginkább a történetben. Egyszerűen nem tudtam hova tenni Oak karakterét, képtelen voltam kiismerni őt és épp ezért nem tudtam volna megmondani, hogy kedvelem-e őt vagy sem, mint karaktert. Nos, lehet csak én voltam az egyetlen, aki nem számított erre a fordulatra, de nagy szemeket meresztve vettem tudomásul, hogy a második részben nézőpontot váltunk és megkapjuk Oak-ot főszereplőnek. Nem tudom miért, de én eddig abban a tudatban éltem, hogy végig Wren lesz a főszereplőnk és Oak csak mellette mellékszereplő marad, olyan Jude és Cardan stílusban.

Eddig tehát az volt az egyik gondom, hogy képtelen lettem volna elmondani ki az igazi Oak, mire Black csavart egy akkorát a történeten, hogy mostanra teljesen kiismerhettem Oak-ot és mindent, de tényleg mindent megtudhattam róla. És az a legdurvább az egészben, hogy Oak tényleg minden egyszerre, amit korábban képzeltem róla és ha akarnám se tudnám egyetlen kategóriába besorolni. Elsőnek meglepett, de nagyon örültem annak hogy megkapjuk Oak-ot főszereplőnek, még ha fura is volt eleinte. Így tehát minden titok lelepleződött, minden rejtély feltárult és Oak maga se egy kérdőjel többé.

Örültem annak, hogy végre láthattuk a „másik oldalt”, és hogy az Elfhoni palota gyakorlatilag minden tagja képviseltette magát rövidebb-hosszabb ideig. Szinte minden korábbi karakter feltűnt, régen félbemaradt szálakat varrtunk el és minden a helyére került. Külön ujjongtam Jude és Cardan megjelenésekor, és habár nem szerepeltek sokat, de nem hazudtolták meg magukat egy percig sem. És habár szívesen olvastam volna róluk többet, lássuk be ez a duológia nem róluk szól, így jobb hogy a háttérben maradtak és mondhatni csak mellékszereplőként jelentek meg éppen elegendő mennyiségben.

Wren és Oak

Igazán érdekes volt Oak igazi karakterét jobban megismerni és megtudni ki ő valójában. Nem értem hogy hihettem egy percig is, hogy Oak egy egyszerű személyiség lesz, hisz az ég szerelmére mind tudjuk milyen családban és milyen emberek között nőtt fel. Teljesen reálisan alakult a személyisége és teljesen hihetően kezelte a körülötte lévő helyzetet és embereket. Jude, Madoc és a többiek mellett, egy ilyen komplikált múlttal és ilyen nehéz és bonyolult emberek között, hogy is alakulhatott volna másként az élete?!

Ezért nem is értettem, hogy a végén mikor kiderült, hogy Oak nem olyan gyenge, ostoba és léhűtő hercegecske, mint aminek mindenki gondolta, akkor miért lepődött meg ezen annyira mindenki. Várhatták volna, hogy akárhogy próbálják védeni gyerekkorától kezdve, akármennyire próbálják óvni a veszélytől és a körülötte lévő hatalmi ármánykodástól, Oak-nak mondhatni az a sorsa, hogy ebbe nőjön fel és ebben edződve legyen belőle felnőtt ember. Ő pedig nem volt rest kivenni a részét a játszmákból. Nem azért, hogy a saját hatalmát növelje vagy hogy önző céljait elérje, ő végig csak a családjáért, a nővéréért és azért szervezkedett, hogy minden árulót és cselszövőt leleplezzen mielőtt azok Jude és Cardan hatalmára vagy életére törhetnének.

Tényleg nagyon örültem, hogy Oak-ot kaptuk meg főszereplőnek a második részben és imádtam olvasni a gondolatait, megismerni a valós énjét, és egyáltalán nem okozott csalódást a karaktere. És tudom, hogy eddig csak Oak-ról hadováltam egy csomót, szóval joggal kérdezhetnétek, hogy mi van akkor Wrennel. Nagyon jó kérdés, hogy mi van Wrennel, mert ebben a részben a lány tényleg nagyon háttérbe szorult és elsőre a gonosztevő vagy a nagy ellenség kategóriába került. Bár szerintem teljesen egyértelmű az elejétől kezdve, hogy nem Wren itt a nagy machinátor a háttérben és hogy Bogdana valamivel irányítja őt vagy esetleg sakkban tartja, mert hát Wren korábban nem ilyen bosszúszomjas és gyilkos hajlamú lánynak tűnt.

Oak ugyancsak átlátta a helyzetet és hogy Wrennel nem stimmel valami, így próbált rá hatni vagy a maga módján segíteni rajta. Tetszett ahogy Oak végig epekedett Wren után és nagyon aranyosak voltak együtt még mindig, hogy nem nagyon bírtak távol maradni egymástól. Bár jobban belegondolva azért olyan sok közös jelenetük nem akadt, mert az idő nagy részében a két ellentétes oldalon ragadtak. Fura, hogy Wren szemszögét most nem láthattuk egészen a végéig, de ezen most azért nem akadtam fent annyira, mert az első könyv Wrené volt, a második pedig Oak-é lett, és épp így van meg a tökéletes egyensúly.

Wren és Oak

A történet középpontjában ismét egy újabb hatalmi játszma áll, ami szinte mindennapos Elfhon-ban, és Oak ezt próbálja felgöngyölíteni és megakadályozni az árulást. Azt persze vártam, hogy Bogdana machinál valamit a háttérben, ez teljesen egyértelmű volt, de aztán kaptunk egy olyan fordulatot, amit tényleg nem láttam előre. Olyan korábbról ismert karakter lett áruló, akiről nem hittem volna, hogy meg meri lépni mindezt. Bár utólag visszagondolva pont tőle nem állt sosem távol az ilyesmi és abszolút logikusan alakult a karakter sorsa, inkább az a csoda, hogy eddig nem árulta még el a királyi párt és a királyi udvart.

Amit még mindenképp meg szerettem volna említeni a végén, hogy most is örültem a kis mellékszálaknak és hogy a régi karakterekről tudtunk meg dolgokat. Megtudhattuk mi lett Taryn és a fia sorsa és hogy mi van vele és Szellemmel. Madoc visszatért a családjához és véget ért a száműzetése, aminek én személy szerint nagyon örülök, és remélem most már tényleg nyugton megül a hátsóján és nem okoz több galibát, hanem örül annak, hogy a családjával lehet. (Bár a halandó világban rekedt Madoc gondolata továbbra is nagyon vicces, én legalábbis jót szórakoztam rajta.) Kaptunk kis utalásokat arra, hogy mi várható Jude és Cardan életében hamarosan, legalábbis remélem, hogy jól értelmeztem az utalásokat. Megmondom őszintén az első részben nem nagyon érdekelt a két új karakterünk, Tiernan és Hyacinthe privát drámája és nem értettem minek kellenek ők ide, de most még őket is megszerettem és szurkoltam nekik, hogy túl tudjanak lépni a problémáikon és megtalálják az egymáshoz visszavezető utat.

Ami pedig nagy bónusz pont, hogy az írónő még arról is csöpögtetett némi infót, hogy a következő könyv kiről fog szólni. És most mondom, nekem roppant mód tetszik, hogy a következő könyv Nicasia-ról fog szólni és izgatottan várom. Főleg ha tényleg arról fog szólni ez a rész, hogy Nicasia hogy keres kérőt magának, mert a puszta gondolat, hogy szerencsétlen férfiak Nicasia kegyeiért küzdenek, máris jobb kedvre derít.

Az elrabolt örökös duológia második részében folytatódik az első részben megszakadt történet, csak most Wren helyett Oak lép elő főszereplőnek és az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Ő lesz az, aki felgöngyölíti nekünk a háttérben zajló hatalmi játszmákat és aki lebuktatja az árulókat, miközben minden tőle telhetőt megtesz, hogy megmentse a családját… és persze Wrent, aki sajnos az árulók bűvkörébe került. Oak és Wren nagyon kedves kis páros, és tökéletesen illenek egymáshoz, nagyon szerettem őket, mert tökéletesen kiegészítik egymást. Jude és Cardan párosát nem szárnyalják túl, mert őket ki tudná kiütni az első helyről, de szorosan mögöttük a második legjobb páros a sorozatban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-prisoners-throne-a-fogoly-tronja

Értékelés: 5/4

Carissa Broadbent: A hamvak és az elátkozott király (Nyaxia koronái 2.)

Fülszöveg:

A szeretetet és a szerelmet is fel kell áldoznia a hatalomért.

A Kejarin minden darabokra tört, amit Oraya valaha igaznak gondolt. Fogollyá vált a saját birodalmában, az egyetlen lényt gyászolja, aki számára a családot jelentette, és szerelme árulását követően már azt sem tudja, mit gondoljon saját érzéseiről. Csak egy dologban biztos: nem bízhat többé senkiben, a legkevésbé Raihnben.

Raihnért, az Átváltozott királyért még saját nemesei sem rajonganak. A Vér Háza pedig a birodalmába vájja karmait, és azzal fenyeget, hogy belülről tépi azt darabokra.

Amikor Raihn titkos szövetséget ajánl Orayának, a lány számára az alku elfogadása tűnik az egyetlen lehetőségnek, amellyel visszaszerezheti trónját – és bosszút állhat szerelme árulásáért. Ehhez azonban olyan pusztító ősi erő birtokába kell jutnia, amelyhez apja legnagyobb titkain keresztül vezet az út.

Ellenség közelít minden oldalról, és semmi sem az, aminek látszik. Oraya, miközben lassanként megfejti múltja titkait és szembenéz a jövőjével, kénytelen választani a hatalom megszerzésének véres valósága és azon pusztító szerelem között, amely a vesztét okozhatja.

Annyira tetszett a Nyaxia koronái könyvsorozat első része, hogy nem akartam sokat várni a folytatással. Így rögtön az első rész után kézbe vettem a másodikat és milyen nagy szerencse ilyenkor hogy ez is megjelent már magyarul, így nem kell semennyit sem várnom, hanem rögtön olvashatom tovább a történetet. Az első könyvben voltak olyan aspektusok, amik annyira nekem nem jöttek be és tényleg őszintén érdekelt merre halad tovább a történet, így nagy elvárásokkal kezdtem neki a könyvnek. Szerencsére nem kellett csalódnom, de még mennyire nem, sőt rögtön azzal kezdenék, hogy nekem a második rész iszonyatos tetszett. Jobban is, mint az első könyv. Na, de nézzük sorban.

Rengeteg dolgot tudnék felsorolni, hogy miért imádtam ezt a részt. Azt találtam a legjobbnak benne, hogy kiköszörülte az első rész hibáit (legalábbis amik engem zavartak, így én a hibákhoz soroltam ezeket) valamint éppen azt kaptam most, amit egy ilyen vámpíros könyvtől várna az ember. Jó lehet nem minden ember, de én mindenképp. Szerencsére most nem kaptunk semmilyen felesleges és erőltetett halálos versenyt, hanem végre tényleg a vámpíros hatalmi játszmákról szólt ez az egész, ahogy annak az elejétől kezdve lennie kellett volna. Oraya és Raihn elsőnek egymásnak feszülve próbálják megragadni és megtartani a hatalmat, aztán mikor egy másik ellenség mindkettejük ellen tör, akkor kénytelenek összefogni és úgy harcolni az ellenük lázadókkal szemben.

A történet felépítése talán kissé kiszámítható, de legalább a történések, a fordulatok és az árulások logikusan és teljesen reálisan követik egymást, ahogy annak lennie kell. Kaptunk fordulatokat bőven és néhány helyen engem is sikerült meglepni, mert szerencsére nem mindig alakultak klisésen a dolgok és hőseinknek se jött össze mindig minden elsőre, de ez éppen így volt életszerű.

Oraya

A könyv szerkezetét tekintve szintén kisebb változáson ment át, mert míg korábban Oraya-t kaptuk meg egyetlen narrátornak, az írónő most váltott nézőpontra állt át, amire nem számítottam, de mégis felettébb örültem neki. (Hisz tudjátok, hogy a több nézőpontos történetmesélés az egyik kedvencem.) Jobban belegondolva kellett ez ide, mert így lett teljes a történet, hogy láttuk Raihn szemszögét, hogy megismertük az ő szempontjából a korábban és a most történteket és megkaptuk a magyarázatot arra, kicsoda valójában Raihn és miért tette azt, amit tett. Eddig is kedveltem őt, mint karaktert és írtam már arról korábban, hogy igazán üdítő volt látni végre egy másfajta férfi főszereplőt, mint amiket folyton kapunk a fantasy könyvekben. De most lett véglegesen nagy kedvencem Raihn hogy megismerhettem a múltját és minden vele kapcsolatos dolgot. Az egyetlen nagy hibája, hogy ő az aki megölte Vincentet, amiért sosem tudok neki megbocsátani, de hát senki sem lehet tökéletes ugyebár.

Itt szeretnék átkanyarodni a karakterábrázolásra és a karakterek építésére, mert a váltott nézőpontos történetmesélés legnagyobb előnye, hogy így mind Oraya és mind Raihn lelkivilágába, érzéseibe és gondolataiba betekintést nyerhettünk. Tetszett köztük a kontraszt, hogy ellentétes oldalról indultak ebben a részben. Oraya teljesen padlóra került az első rész végén történt árulás miatt és mert elvesztette az apját, majd az ellenség fogságába esett. Oraya összetört Vincent halála után hisz elvesztette szeretett apját, aki habár mint kiderült nem volt tökéletes, de Oraya akkor is szerette őt. Önmagát okolja a férfi halála miatt így gyászolva kicsit depressziós spirálba kerül és nehezen tudja feldolgozni mindezt. Mellesleg ott van Raihn, aki a felelős az apja haláláért, és aki mondjuk úgy fogságban tartja és kénytelen elviselni a jelenlétét. Minden motivációját és életkedvét, minden harci kedvét elvesztette és a bűntudat miatt Vincentről képzeleg, mintha még mindig vele lenne és mintha még mindig segíteni tudna rajta. Vincent "szelleme" végigkíséri az egész második részt, és Vincent hangja Oraya saját bűntudatának jelképeként jelenik meg.

Vele ellentétben Raihn mondhatni fentről indul, hisz megszerezte az Éjszülött koronát. Miután végzett Vincettel ő lett az új Éjszülött király és olyan hatalom került a kezébe, amit korábban sosem birtokolt. De ez a hatalom sok bajjal és problémával jár, mert ahogy a mondás tartja a hatalmat sokkal könnyebb megszerezni, mint aztán megtartani és Raihn-nek éppen ezzel kell szembesülnie. Nem tud nyugodtan ülni a trónján, mert gyakorlatilag mindenki ellene tör. A bukott Hiaj vámpírok lázadnak ellene, Oraya lázad ellene, majd pedig saját népe a Rishanok és a kényszerű szövetség, a Vérszülött vámpírokkal szintén lázad ellene. Aztán egy puccs következtében Raihn életére törnek és frissen megszerzett hatalmát elvesztve újra a mélyben találja magát… csak most már nem egyedül, hanem Oraya-val együtt. És aztán együtt összefogva indulnak el hogy visszaszerezzék, ami őket illeti.

Raihn

Sok minden történik tehát ebben a részben, egy percig sem lehetett unatkozni rajta, nekem mégis legjobban nem maga a történet, hanem a két főszereplőnk belső vívódása, egymás elleni harca és a karakterük fejlődése tetszett a legjobban. Rég találkoztam már két ilyen jól megírt főszereplővel, mint Oraya és Raihn és az pedig bónusz pont, hogy ketten együtt remek párost alkotnak és csak úgy izzik köztük a levegő. Egyik kedvenc párosom lettek. És a legszebb az egészben ahogy a kapcsolatuk alakult, hogy tényleg gyakorlatilag mindent átéltek együtt. Voltak bizalmatlan riválisok és kényszerű szövetségesek, voltak naiv fiatal szerelmesek, aztán elárulták egymást. Voltak mindketten mélyponton, majd a csúcson, voltak boldogok és szomorúak együtt. Sok mindenben hasonlítanak, de sok dologban mégis különböznek, és talán azért is olyan jó páros ők ketten, mert tökéletesen kiegészítik egymást.

Tetszett a kontraszt, hogy Raihn végül épp egy olyan életet kínált Oraya számára, amit a lány mindig akart, és amire mindig vágyott. Raihn a szabadságot és az erőt kínálta neki, önbizalmat adott a lánynak és megmutatta neki, hogy Oraya mire lehet képes egyedül is. Raihn sosem akarta ketrecbe zárni, sosem akarta korlátozni őt, mindig hitt benne és mindig mellette állt. Éppen azokat a dolgokat adta meg Oraya számára, amit a lány korábban Vincenttől sosem kaphatott meg.

Ha már Vincentnél tartok akkor meg kell jegyeznem, hogy örültem annak, hogy habár meghalt az első rész végén, de valahogy mégis olyan érzésem volt végig, mintha még mindig velünk lenne. Kövezzetek meg, de én kedveltem Vincentet minden hibája ellenére és habár nem volt tökéletes apja sosem Oraya-nak, de mégis imádtam az apa-lánya dinamikájukat az első részben. Bonyolult volt a kapcsolatuk, az nem vitás. Örültem annak, hogy megismerhettük a múltat és hogy Vincent hogy találkozott Oraya anyjával és milyen kapcsolat volt közöttük és annak pedig főleg örültem, hogy megkaptuk a magyarázatot, hogy Vincent miért fogadta be Oraya-t és miért nem ölte meg gyerekkorában. Bár ha nagyon őszinte akarok lenni ennél valami bonyolultabb vagy érdekesebb magyarázatra számítottam, de valljuk be, néha a legegyszerűbb megoldás a legkézenfekvőbb. Főleg azért, mert ez is azt bizonyítja, hogy Vincent mégsem volt olyan kegyetlen és rideg ember, mint amilyennek mindig mutatta magát. Ha mást nem is, de Oraya-t mindig nagyon szerette az első perctől kezdve.

Oraya és Raihn

Ebben a részben kaptunk új ellenségeket és érkeztek új karakterek, de ezek közül nekem egyik se tűnt valami érdekesnek, és többségük ilyen hamar távozott a sztoriból, így nagyon meg se ismerhettük őket. A mellékszereplők közül nyilvánvalóan csak Septimus és Mische az említésre méltóak, persze más-más okokból. Septimust már az első részben érdekesnek gondoltam, és itt nagyobb szerepet kapott, az pedig szerintem senkit se lepett meg, hogy végül ő lett a nagy „fő gonoszunk”, aki a háttérben mozgatta a szálakat. Hisz eddig is nyilvánvaló volt, hogy valamit kavar a háttérben és nem értem Raihn hogy lehetett olyan ostoba, hogy megbízott benne és éppen vele kötött szövetséget. Bár azt továbbra se értem hogy mi Septimus végső nagy célja, mert valahogy sejtem, hogy nem csak ennyi, amit eddig láttunk. Az pedig tényleg érdekel, hogy hova tűnt a nagy finálé után és hogy mit tartogat még számunkra a jövőre nézve. Mert az holt biztos, hogy nem most láttuk őt utoljára.

Végül pedig itt van nekünk Mische, akiről eddig nem sokat szóltam, és őszintén szólva azért, mert nem nagyon tudom őt hova tenni. Sajnos ez a véleményem a második könyv befejezése után se változott, mert számomra olyan kis semmilyen karakter ő. Most kapott valami kisebb saját történetszálat és megtudhattunk pár dolgot a múltjáról, de ez még mindig nem elég, hogy valóban érdekelni kezdjen ő maga, mint karakter. Épp ezért leszek bajban a folytatást tekintve, mert ha minden igaz, ezzel a könyvvel lezárult Oraya és Raihn sztorija és a következő két résznek a sorozatban Mische lesz a főszereplője és az ő történetét fogjuk megkapni. Hát nem tudom… valójában annyira nem érzem a késztetést, hogy épp emiatt olvassam a folytatást, mert nem tudom elképzelni, hogy milyen izgalmas és érdekes történetet lehetne Mische köré írni. De lehet ezzel csak én vagyok így.

Nekem sokkal jobban tetszett a második könyv, mint korábban az első, mert szinte minden meg volt benne amit én egy vámpíros fantasy könyvben szeretnék látni. Kaptunk sok kalandot, fordulatot, vért és drámát, egy percig nem lehetett rajta unatkozni és sodortak az események előre. Örültem a váltott nézőpontos történetmesélésnek, mert így mind Oraya és mind Raihn igazából megnyílhatott előttünk olvasók előtt, és öröm volt olvasni a lelki vívódásaikat és harcukat elsőnek egymás, majd pedig a közös ellenség ellen. Remek kis duológiát kaptunk ebben a két részben, és nagy kedvencem lett ez a két könyv összességében. A folytatásban új főszereplővé lép elő Mische és az ő történetét ismerhetjük meg, amit talán valamikor olvasni fogok, de azt még nem tudom mikor. Most egyelőre Oraya és Raihn maradnak a kedvenceim, és maradok az ő történetüknél.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/carissa-broadbent-the-ashes-and-the-star-cursed-king-a-hamvak-es-az-elatkozott-kiraly

Értékelés: 5/5

Carissa Broadbent: A kígyó és az éj szárnyai (Nyaxia koronái 1.)

Fülszöveg:

Akár ember, akár vámpír vagy, a túlélés szabályai ugyanazok: soha ne bízz, soha ne engedj, és mindig – mindig – vigyázz a szívedre!

Az Éjszülött vámpírkirály örökbe fogadott emberlánya, Oraya olyan világban vetette meg a lábát, amely arra hivatott, hogy végezzen vele. Az egyetlen esélye, hogy valaha puszta prédánál több lehessen, ha részt vesz a Kejari versenyen: a legendás tornán, amelyet maga Nyaxia, a halál istennője szervez.

De a három vámpírház legkiemelkedőbb harcosai között győzelmet aratni nem lesz egyszerű. Így a túlélés érdekében Oraya kénytelen szövetséget kötni egy titokzatos riválissal. Raihnben minden veszélyesnek tűnik. Könyörtelen vámpír, hatékony gyilkos, a lány apjának és uralmának ellensége… valamint Oraya legnagyobb vetélytársa. Ennél azonban sokkal rémisztőbb, hogy Oraya mennyire vonzódik a férfihoz.

A Kejarin viszont nincs helye együttérzésnek. Minden biztosnak hitt tudás, ami Oraya világát alkotta, összeomlik. Raihn ugyan talán mindenkinél jobban megérti őt – ám bimbózó vonzalmuk akár a vesztét is okozhatja egy olyan birodalomban, ahol semmi sem halálosabb a szerelemnél.

A vámpíros könyvek nálam mindig jöhetnek, ez az egyik téma amit sosem tudok megunni és amiből tényleg képes vagyok bármekkora mennyiséget elfogyasztani. A vámpíros műfajhoz többen sokféleképpen nyúltak már hozzá és igen sokféle könyv jelent meg ebben a témában. Nálam viszont mindig azok voltak inkább a nyerőbbek, ahol a vámpírlét sötétebb és véresebb oldala került előtérbe, nem pedig a romantikázás vagy a könnyedebb hangvétel. A fülszöveg alapján bevallom én valami komolyabb és sötétebb történetre vágytam, így sajnos kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy inkább egy romantikus könyvet kaptam… amiben mellesleg ott vannak a vámpírok is.

Az a legrosszabb az egészben, hogy nem olyan szörnyű a könyv alaptörténete és a karakterek se lennének olyan rosszak, csak úgy érzem, hogy az írónő nem gondolta át alaposabban az egészet, mert azokba a tipikus romantasy könyves klisékbe trappolt bele, amiket tényleg ideje lenne már minden írónak nagy ívben elkerülnie. Van néhány baki a történetben, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül és nem értem hogy lehetett mindezt benne hagyni a könyvben.

Kezdjük ott hogy nem értem mi szükség volt erre a Kejari versenyre, ami nagyon egyszerűen megfogalmazva egy Éhezők viadala vámpíroknak. Na és persze Oraya-nak. Ezt a „halálos verseny” témát szintén kezdem már unni, főleg hogy ide teljesen nem illett. Annyira irreális és röhejes az egész, hogy éppen egy halandó lány nyeri meg a versenyt és végez egy csomó vámpírral. Egy reális és valós forgatókönyv szerint minden vámpír egyből Oraya-nak megy neki és nagyjából az első néhány percben végeznek vele. Vagy ha már nem is mindenki, akkor legalább az ellenség Rishan vámpírok együtt és szimpla bosszúból rögtön végeznek vele csak hogy kicsesszenek Vincent-tel.

Oraya

Ha tovább szeretnék akadékoskodni, akkor megkérdezném, hogy mégis milyen halálos verseny az, ahol a versenyzők nincsenek teljesen elzárva a külvilágtól hanem gyakorlatilag mászkálhatnak amerre csak akarnak és csalhatnak amikor csak akarnak? Ha már egy csak egy győzhet és mindenki más meghal versenyt akarunk tartani, akkor csináljuk azt normálisan és ne ilyen lagymatag módon. Tehát számomra ez az egész Kejari röhejesen jött le és akármennyire keménynek és véresnek akarta az írónő lefesteni a próbákat és a harcokat, nem tudtam komolyan venni, nem tudtam valóban izgulni senkiért, mert mindannyian tudtuk, hogy Oraya és Raihn lesznek a győztesek és mindenki más meghal. És ha ebben valaki valaha is kételkedett, akkor tegye a szívére a kezét és mondja inkább meg őszintén, hogy nekem van igazam.

Ha már a kiszámíthatóságnál tartunk, akkor azt se mondja nekem senki, hogy nem lehetett egyből tudni, hogy Raihn a Rishan örökös, mikor szóba került ez a téma és arról értekezett mindenki, hogy vajon ki lehet az. Ennél nagyobb klisét nem is lehetett volna a könyvbe rakni, és komolyan csak forgattam a szemem, hogy „jaj, micsoda fordulat”. És itt jön a következő kérdésem és egy újabb baki. Oraya hogy a fenébe nem rakta magában össze a képet, mikor látta Raihn-en az örökösjegyet miután összejöttek? Oké, értem én hogy olyan extázisba került a szex után, hogy az na, de ha meglátsz valakin egy örökösjegyet, akkor csak rájössz, hogy kivel állsz szemben, nem? Mert amikor a végén rajta jelent meg, azt persze rögtön felismerte, de máson nem? Ezt így nem tudtam komolyan venni egyszerűen.

Szerintem sokkal jobban működhetett volna ez a könyv, ha nem a Kejari verseny van a középpontban, hanem azt kihagyják innen és szimplán csak a vámpír hatalmi játszmák és harcok köré összpontosul a történet. Hisz a hatalmi harcok főleg a vámpírok örökké tartó halhatatlan világában mindig izgalmasak, véresek és lássuk be erotikusak, és ezekből olyan jó izgalmakat lehetett volna mindig kihozni. És habár a történet a klisék és a bakik miatt hagyott némi kívánnivalót maga után, de legalább remek karaktereket kaptunk, én legalábbis imádtam a három főszereplőnket.

Vincent

Oraya, Raihn és Vincent szerintem mindhárman jó kis karakterek, persze más-más okokból és annak különösen örültem, hogy mindhármójuk motivációi és céljai világosak és érthetőek voltak és annak érdekében cselekedtek végig. Oraya a nő főhősünk, akit az Éjszülött vámpírkirály, Vincent gyerekként vett magához és mentette meg őt azzal, hogy saját lányaként nevelte fel. Vámpírok közt és egy vámpírkirály apa mellett emberként felnőni pedig nem egy sétagalopp és ez az egész helyzet amibe Oraya került alaposan rányomta a lány személyiségére a bélyegét. Vincent minden tőle telhetőt megtett, hogy megkeményítse a lányt és erőssé nevelje és Oraya pedig mindent megtett volna azért hogy Vincent büszke lehessen rá. Oraya kemény, szívós, bizalmatlan, határozott és gyilkos nővé vált és felnőve semmire se vágyik jobban csak hogy megnyervén a Kejari-t és nyertesként kapott kívánságát arra használhassa fel, hogy összekösse magát Vincent-tel és úgy válhasson belőle is vámpír, hogy igazából nem kell hozzá meghalnia.

Annak ellenére hogy Oraya büszkévé szeretné Vincent-et és mindent érte tesz, hogy megfeleljen neki, mélyen legbelül azért mégis lázad ellene és a Vincent által képviselt kegyetlen és könyörtelen vámpírlét ellen. Hisz az apja háta mögött visszajár az emberek közé, vámpírokat öl és ahogy egyre többet tud meg a körülötte lévő világról, úgy nyílik fel a szeme, hogy milyen ember Vincent valójában. És ez már csak így van, főleg a lányok apjukkal való kapcsolatuk alakulásában. Hisz kislányként általában mindenki felnéz rá és isteníti az apját, ő a védelmezője és mindene számára, de ahogy idősebbek leszünk rájövünk, hogy a szüleink is csak emberek jó és rossz tulajdonságokkal. Vincent pedig igenis komplex karakter, és egyértelmű, hogy Oraya ezt azért nem vette észre hamarabb, mert ártatlan és hálás gyermeki szemmel tekintett mindig rá.

Oraya és Vincent

Őszintén megmondom, hogy nekem legjobban Oraya és Vincent apa-lánya kapcsolatának alakulása és változása tetszett ebben a részben, mert annyira összetett módon mutatta be az írónő ezt az egészet. (Kicsit Jude és Madoc közti kapcsolatra emlékeztetett ez az egész, amit A levegő népe trilógiában szintén imádtam.) Persze azt nem értettem az elejétől kezdve, hogy Vincent miért pont Oraya-t kímélte meg és miért nem ölte meg őt is, mint a többi embert akkoriban, és egészen a végéig ott motoszkált bennem a kérdés, hogy erre mikor kapunk egy értelmes és hihető magyarázatot. Szerencsére a végén megkaptuk és arra aztán tényleg nem számítottam, hogy kiderült Oraya tényleg Vincent lánya, vagyis tényleg ő a vér szerinti lánya.

Persze így már érthető Vincent miért nem ölte meg őt és miért vette magához, azt viszont továbbra sem értem, hogy ha Oraya félig vámpír, akkor ennek miért nem láttuk eddig egyetlen jelét sem. Oké, van egy kis mágikus képessége, de az alig pislákolt eddig, és komolyan senkiben sem merült fel a kérdés, hogy lehetnek képességei ha állítólag csak egy normális halandó ember? És ha Vincent a vér szerinti apja, akkor miért nem mondta ezt el neki az elejétől kezdve? Miért kellett titkolózni és úgy beállítani az egészet, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, hanem Vincent csak úgy befogadta volna őt, hogy nevelőapjaként nevelje fel? Nem értem. Talán erre kapunk választ a második részben, vagyis én nagyon bízok benne, mert ennek így eddig nem sok értelme van.

Raihn

Tudom, hogy eddig nem sok szót ejtettem Raihn-ről, de őt sem szeretném kihagyni, mert nem is lehetne. Tényleg nagyon bírtam őt és igazán felüdülés volt hogy végre nem egy sötét hajú, árnyakat használó férfi főhős kapunk, hanem végre valami mást láthatunk. (Esküszöm, ha még egy fekete hajú „Shadowdaddy-t” látok egy könyvben férfi főhősként, akkor azt a könyvet biztos nem fogom tovább olvasni.) Habár Raihn elég átlátszó személyes önző okok miatt kezdett el Oraya-val haverkodni és szövetségre lépni, és előre lehetett tudni, hogy csak ki akarja használni a lányt, de mégis tetszett a kapcsolatuk alakulásának bemutatása.

Ahogy Raihn óvatosan és minden báját és megnyerő modorát bevetve döntötte le a falat közöttük és ahogy sikerült Oraya bizalmába férkőznie és feltörni a lány igencsak rideg páncélját. Épp azt adta meg a lánynak, amire az mindig vágyott, meglátta azt az Oraya-t, akit a lány mélyen magába akart rejteni és tényleg olyannak szerette meg amilyen valójában, és nem annak, akinek mutatni akarja magát. Épp ezért mondhatnám most hogy Oraya mekkora egy ostoba liba volt mikor bedőlt ilyen könnyen Raihn-nek és hogy mindent feláldozott érte és egyetlen kívánságát rá áldozta a saját korábbi céljait teljesen figyelmen kívül hagyva, de nem mondom, mert Raihn-nek tényleg nehezen lehetett volna ellenállni és talán én se tudtam volna. Az pedig csak plusz pont, hogy Raihn-enk sötétvörös haja van, mert én imádom a vörös hajú karaktereket és lássuk be vörös hajú férfi karakterünk, főleg főszereplőnk pedig tényleg szinte elvétve van. Oraya önzetlen feláldozása után Raihn váratlan árulása elég jó kis csavar volt, ha engem kérdeztek és mindaz ami a könyv végén történt igen érdekes és izgalmas folytatást ígér.

Az első könyv fő történetszála ezzel a halálos versennyel a középpontban szerintem teljesen felesleges volt és nem illet ide, bőven elég lett volna ha a vámpírvilág hatalmi és véres játszmáit kapjuk meg valamilyen más köntösbe ágyazva. A történet szerkezeti felépítése tehát nekem annyira nem jött be, ezt a semmilyen kis versenyt nem tudtam komolyan venni, mert tudni lehetett, hogy kik lesznek a győzteseink és kész. A három fő karakterünket és egymáshoz való kapcsolatukat viszont imádtam, Oraya, Raihn és Vincent rögtön kedvenceim lettek, és tényleg mindhármukat igencsak megszerettem. A könyv végén kapott fordulatok nálam nagyot ütöttek és olyan nyitott kérdések maradtak, amitől én egy ennél sokkal izgalmasabb és véresebb folytatást várok a második részben. Annyira érdekel, hogy mi fog történni, hogy rögtön olvasom a folytatást, és nagyon bízom benne, hogy abban nem kell majd csalódnom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/carissa-broadbent-the-serpent-and-the-wings-of-night-a-kigyo-es-az-ej-szarnyai

Értékelés: 5/4

Victoria Aveyard: Vörös királynő (Vörös királynő 1.)

Fülszöveg:

AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd szeretettel uralkodtak a Földön.

Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.

Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek.

Lejöttek a csillagok közül.

ÉS MÁR NEM SZELÍDEK.

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok.

Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni.

Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti.

A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?

A rég megkezdett sorozatok folytatása mellett mindig igyekszek néhány újdonságot is keresni, amit még nem olvastam, vagy amik még valamiért nem kerültek eddig a figyelmem középpontjába. Így akadt meg a figyelmem Aveyard Vörös királynő könyvein, és gondoltam adok neki egy esélyt, ezért kezdtem bele az első részbe, ami az azonos címet viseli.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha visszacsöppentem volna vagy 15 évet az időben, és azt a korszakot élném újra mikor a fantasy YA és a disztópikus könyvek uralták mind a külföldi, mint a hazai könyves piacot. Tudjátok, mikor egymás után és egymást majmolva jöttek ki sorban a szinte egy kaptafára épülő fantasy ifjúsági és disztópia könyvek. Voltak közük akkoriban jók és rosszabbak, de az nem vitás, hogy a Vörös királynő éppen abba a trendbe illik bele. Ha ezt a könyvet tizenöt évvel ezelőtt olvasom, akkor nagyon odalettem volna érte, de úgy érzem, hogy olyan sok ehhez hasonló történetet láttam már, hogy ez semmi újat nem tudott nekem mutatni.

Mare

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz ez a könyv, mert minden meg van benne amit a műfaj megkíván. Kezdve az olyan kliséktől, mint a szegény, de különleges lány, aki az ellenállás és a lázadás arca lesz (mint Katniss), a számomra mindig irritáló szerelmi háromszög, ahol a férfi testvérpáros mindketten a női főhősért lesznek oda (mint Damon és Stefan), vagy a különleges természetfeletti erők megjelenése (mint szinte bármelyik YA könyvben), vagy mint a halálból visszatért családtag, akiről mindenki azt hiszi, hogy meghalt, de igazából nem (mint mondjuk a Negyedik szárny) és így tovább. Sorolhatnám ezeket a kliséket a végtelenségig, de a lényeg, hogy a Vörös királynő tökéletesen beleillik korának többi könyve közé, és nem akar se több, se kevesebb sem lenni annál.

Tényleg minden rosszindulat nélkül írom ezt, és aki szereti az ehhez hasonló történeteket, annak mindez nagyon tetszeni fog, de engem az ilyesmi már egyre nehezebben nyűgöz le, mert nem akarom ugyanazt a történetet huszadjára elolvasni csak épp más nevekkel társítva. Csak az első résznek értem a végére, de így is fel tudnám sorolni mi minden fog még ebben a könyvsorozatban történni a következő három részben (azt hiszem négy részes összesen), és ehhez meg sem kell erőltetnem magam, mert látom mi lesz ennek a vége.

Cal és Maven

Egyetlen dolog szúrta nagyon a szemem a történetben, mégpedig az, hogy szerintem iszonyat nagy baki, hogy épp egy olyan hatalmas erővel rendelkező nőből válik a királynő, aki bármikor a saját önző érdekeire használhatja a képességeit és ebben gyakorlatilag senki nem tudja megállítani. Na jó, van valaki aki meg tudná, de az is a királynőnek dolgozni, ami megint hatalmas baki, mert mindezek ellentmondanak a józan paraszti észnek és bárminemű logikának. Mi a jó fészkes fenéért vette el a király ezt a nőt, aki képes bárki gondolataiban olvasni és irányítani az embereket, ha úgy tartja kedve? Hogy nem félt senki attól, hogy bármikor a király ellen fordul? És hogy nem hitte el senki, hogy az első királynőt is ő tette tönkre azzal, hogy megőrjítette, mikor teljesen egybevág mindez Elara képességeivel?

Egy logikusan működő világban és egy normálisan gondolkozó királynak rögtön eszébe kellett volna jutnia mindennek és nem vakon megbízni egy ilyen nagy hatalommal bíró nőben, aki épp akkor bukkan fel, mikor az első királynő megőrül és meghal, majd rögtön a király kegyeibe édesgeti magát. Pont, hogy az ilyen nagy hatalmú embereket irtaniuk kellene vagy valahogy ártalmatlanítani őket (mint ahogy ezt a Negyedik szárnyban van, ott ezt legalább reálisan festették le), és nem vakon bízni bennük. Így a végén lévő nagy árulás nem hogy nem lepett meg, hanem inkább csak némileg türelmetlenül vártam, hogy mikor fog végre bekövetkezni. És épp ezt tudnám röviden mondani előre az egész könyvsorozatról, mert ahogy az első részben minden előre kiszámítható és klisés, nagyjából teljesen biztos vagyok abban is, hogy mi minden fog a folytatásban történni. Azt pedig most borítékolom mindenkinek, hogy később ki fog derülni, hogy Maven sem eredendően gonosz vagy nem az, akinek most tűnik, hanem az anyja művelt valamit az ő fejével is, hogy az apja és a bátyja ellen fordítsa a fiút.

Nagy kár, mert ha mondjuk tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt kezdem el olvasni a Vörös királynő könyveket, akkor biztos teljesen magába szippantott volna. De már annyira sok hasonló stílusú, történetű és karaktereket felvonultató könyvet olvastam, hogy el se tudom mondani, és épp ezért ez a könyv számomra teljesen kiszámíthatónak és roppant klisésre sikeredett. Nem azt mondom, hogy untam, mert nem, a műfajában egy jól sikerült darab, szóval aki szereti az ilyen könyveket, annak nagyon ajánlom, de én már ezerszer olvastam ilyesmit és ezért semmi újdonság nem akadt számomra benne. Épp ezért nem valószínű, hogy folytatni fogom, legalábbis a közeljövőben biztos nem, de talán egyszer később a távoli jövőben ha olyan kedvemben leszek. Meglátom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/victoria-aveyard-voros-kiralyno

Értékelés: 5/4