Pierce Brown: Fényhozó (Vörös lázadás 6.)

Fülszöveg:

Arató legendává vált, emberből mítosszá nőtte ki magát. A hívei világok megmentőjét, a Lázadás vezérét látják benne. Ő az, aki mindenkit megszabadít a láncoktól.

E mellett viszont ő Darrow is, a Mars vörös földjének szülötte. Férj, apa és barát.

Most a világtól távol, a naprendszer egy kietlen szegletében, az otthonától és a Merkúr csatamezőin elszenvedett megsemmisítő vereségtől messze tengődik egy aprócska szemét-szatelliten, és vágyódik haza feleségéhez és uralkodójához, Virginiához, hogy együtt szálljanak szembe a vérszomjas trónkövetelő-hódító Lysanderrel és seregeivel.

Lysander viszont egyébre sem tud gondolni, mint hogy a Lázadást elsöpörve visszaállítsa az Aranyak uralmát. Azt sem bánja, ha világok pusztulnak, csak beteljesíthesse saját hatalomvágyát.

Nem olyan rég még az Aratóért kiáltott a világ, hogy a rabság igáját lerázza. A mostani küzdelmekben azonban már Darrowra volna szükség, akinek viszont kell a szerettei – Virginia, Sevro vagy Cassius – támogatása, hogy megvédje a Köztársaságot.

Innen indul Darrow hosszú hazautazása, ez a bolygók közötti kalandos vándorlás a végtelen űrben, ahol régi barátok találnak egymásra, új szövetségek kovácsolódnak, miközben a régi, nagy vetélytársak csatamezőkön vagy éppen földalatti folyosókon, űrhajók gyomrában feszülnek egymásnak.

Hiszen Eo álma él és örök, és a sötétség korát egy új kor váltja fel: a fény, a győzelem és a remény ideje.

Pierce Brown Vörös lázadás könyvsorozata az egyik nagy kedvencem. Imádtam az első trilógiát, és ha csak maradt volna az első három könyv, akkor se szomorkodtam volna miatta, mert az a három könyv úgy tökéletes ahogy van. Persze nagy siker esetén nincs mit tenni, folytatni kell a történetet, főleg ha van további ötlete és ihlete az írónak, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy Brown nem fogyott ki az ihletből, így az eredetileg három könyvnek indult sorozatot végül hét részesre bővült. Nem mondom, hogy nem voltam kicsit szkeptikus hogy milyen lesz a folytatás, és a negyedik rész olvasása során nehéz volt megszokni az új szerkezeti felépítést és az új nézőpont karaktereket, de aztán az ötödik részre szerintem újra elkapta a lendületet.

Az új évben az első olvasmányom mi más lehetett volna, mint a sorozat hatodik része, a Fényhozó. Izgatottan vetetettem bele magam újra Darrow és a többiek kalandjaiba és vártam, hogy kivel mi fog történni és mered halad tovább a történet. És te jó Isten, a hatodik rész olyan egy érzelmes és kalandos útra vitt minket, amit utoljára a második és a harmadik könyv olvasásakor éreztem utoljára. Persze maradt a több nézőpontos történetmesél és bármennyire is fura volt az elején, hisz az első trilógiában végig csak Darrow volt a narrátorunk, mostanra már csak üdvözölni tudom ezt a döntést. Mert ennél jobban döntést nem is hozhatott volna Brown. Korábban csak Darrow szemén keresztül láthattunk mindent és mindenkit, és az első trilógiában ez tökéletesen működött, mert ott Darrow saját bosszútörténetét kaptuk meg, az ő érzései, emlékei, gondolatai és cselekedetei formálták a világát.

Az új négy részben maradt Darrow a főszereplőnk, hisz azért mégis csak ő még mindig a központi karakter, de hogy kaptunk több nézőpont karaktert, azzal az írónak sikerült elmélyíteni a sztorit, kitágítani a világát, és sokkal több mindent megmutatni belőle. Hisz az ég szerelmére ez a történet az űrben játszódik több különböző bolygón, több különböző kaszthoz származó emberről szól, így tényleg itt volt az ideje, hogy többet lássunk belőle. Persze van itt konfliktus bőven, mindenki küzd a saját nemes vagy épp nem annyira nemes céljaiért, és ezek a célok persze sokszor szembemennek egymással.

Maradtak a hatalmi harcok, és ha röviden össze kellene foglalnom a hatodik részt, akkor azt mondanám, hogy arról hogy mind Darrow és mind Lsyander szövetségeseket keres a maga oldalára, mindkettőjüket elárulják párszor eközben, és olyan fordulatok és csavarok történnek, hogy párszor szó szerint leesett az állam olvasás közben. Nagyon érződik, hogy az utolsó előtti résznél vagyunk, mert itt minden, de tényleg minden az utolsó könyvben várható nagy összecsapás és végső grandiózus lezárás felé vezet. És mindezt tökéletesen adagolt akcióval, érzelmekkel, humorral és árulásokkal fejelte meg az író.

Darrow

Ebben a könyvben négy nézőpont karaktert kapunk és úgy döntöttem, hogy a nézőpont karakterek alapján fogom most ezt a kritikát innentől kezdve folytatni. Természetesen SPOILEREK előfordulhatnak!

DARROW

Darrowt még mindig imádom és ő az aki a legnagyobb utat tette meg a kezdetektől, volt ő fent és lent, mindent átélt már, amit ember átélhet, és azt szeretem benne a legjobban, hogy akármi történik vele, ő sosem adja fel. Lehet, hogy néha megtörik és magába zuhan, de aztán mindig jön valaki aki segít neki összekaparni magát. Virginia, Sevro és a többiek, na meg persze Cassius, aki ebben a könyvben igen kiemelt szerepet kapott. Nagyon örültem Cassius „visszatérésének”, és kifejezetten szívmelengető volt látni, hogy Darrow és Cassius valahogy végre visszataláltak egymáshoz a sok ellenségeskedés és a tíz évnyi távollét után.

Cassius valamiféle lelki támaszként funkcionált Darrow oldalán, főleg most hogy Sevro mérgesen mormogott magában, amiért még mindig nem mehetett haza. Nem mintha nem értettem volna meg Sevro neheztelését, hisz az ő oldaláról nézve tökéletesen validak az érzései, csak rossz volt látni, hogy épp akkor hagyta magára Darrowt, amikor az olyan mélyre került és amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Cassius pedig ekkor betoppant és ellopta a rivaldafényt, ha fogalmazhatok így, és annak ellenére, hogy szerintem senki se várt már ilyesmit tőle, végül Cassius volt az, aki megadta Darrow-nak azt a támaszt, amire most szüksége volt.

Jó volt olvasni, ahogy új bajtársiasság épült fel közöttük, és ahogy Cassius számot vetett magában azokért a rossz dolgokért, amiket korábban tett és próbált azokért vezekelni. Az a szomorú ebben az egészben, hogy ha jobban belegondolunk Cassius sosem volt rossz ember, csak az élet valahogy mindig a Darrow-al ellentétes oldalra sodorta és aztán az a sok-sok vita és viszály végül mély éket vert közéjük. Gyönyörű volt végig olvasni Cassius „vezeklését” ebben a részben, és ahogy próbált végre jót cselekedni mindig, hogy aztán ilyen csúfos véget érjen. Darrow történetszálán tehát nekem Cassius karaktere és a Darrow-al való új barátságuk tetszett a legjobban.

Cassius

VIRGINIA

Kicsit bajban vagyok most, mert írni kellene valamit róla, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem sok minden történt vele ebben a részben a másik három nézőpont karakterhez képest. Virginia a bázis, ami a Marson tartja a frontot, aki próbálja az események sűrűjét kézben tartani és aki várja haza a férjét az erősítéssel mielőtt az ellenség majd megindulna a Mars felé az utolsó részben. Mondjuk azt nem bántam, hogy ő most kapott egy kis „pihenőt”, mert azért az előző részben elég sok dráma történt vele. A karakter még mindig azt szimbolizálja, amit eddig, ő a gondoskodó és igazságos Uralkodó, aki próbálja összefogni azt, ami még a Köztársaságból maradt. Aki okos és ravasz, de erős és kegyetlen, ha annak kell lennie. Az mondjuk nem tetszett, hogy Darrow és Virginia még mindig a világűr két végében vannak távol egymástól, és egy kis romantikát se bántam volna, de ebbe a történetbe a túl sok romantikázás talán nem is illene.

LYRIA

Ő az a karakter, akivel nem nagyon tudok mit kezdeni, és az elején mikor az író behozta a történetbe, akkor nem igazán értettem, minek kell ő ide. Főleg mivel hogy a többiekhez képest egy jóval gyengébb karakter minden egyes szempontból. Egy kis vörös lányról van szó, akinek nincs se testi ereje, akinek nincs szuper agya, akinek nincs semmilyen képessége és aki végig csak lavírozott a történetben miközben a sorsa valahogy mindig kapcsolatba került a főszereplőink útjával. Talán nem egy jelentős személy, de mostanra igenis fontos barátai és ismerősei lettek és így már tisztán látom, mi Lyria karakterének a lényege. Ő a néha fájdalmasan hiányzó szív és egyszerű józan ész a történetben. Aki a maga szintjén igenis nagy utat tett meg és már csak a puszta létezése, hogy egy vörös fiatal lány, továbbra is szimbolizálja mindazt ahonnan ez az egész fő történet indult. Lyria valahol Darrow elveszett vörös énje, és épp ezért kell ő ide.

Lysander

LYSANDER

Direkt a végére hagytam az éppen aktuális „fő gonoszunkat”, bár szerintem ez nem a megfelelő szó arra, hogy kicsoda Lsyander. Én valahogy sosem tudtam rá gonosz ellenfélként tekinteni, sokkal inkább Darrow arany tükörképeként, aki tökéletesen tükrözi vissza mindazt, amit Darrow valaha tett vagy ami valaha volt. Lysander a karma, ami végül utolérte Darrowt, az a talán mondhatni méltó ellenfél, ami minden nagy vezér életében megjelenik egyszer. Darrow termelte ki a maga nagy ellenfelét Lsyander személyében, és ez általában mindig így szokott történni. Ahogy Nero korábban "megalkotta" a nagy ellenfelét Darrow képében, Darrow úgy alkotta meg Lysandert a saját nemezisének.

És igen, Lysander nem egy arany felszabadító hős, aminek próbálja mindenki beállítani és aminek mélyen legbelül ő is hiszi magát, mert hát egója az van, nem vitás. Nem, mert Lysander egy roppant összetett karakter, aki rengeteg rossz és megkérdőjelezhető dolgot tett, de mindezeket csakis azért tette, mert hisz a saját magának kreált mesében. Miszerint ő itt a megmentő hős, akinek vissza kell állítania az Aranyak elvesztett dicsőségét és a korábbi rendet, amit Darrow véglegesen szétvert.

Persze neki sincs könnyű dolga, mert a feje fölött zajló hatalmi harcokon át kell lavíroznia, árulásokkal megküzdenie, szövetségeseket keresni és kihozni az összes szorult helyzetből a számára legkedvezőbb végkimenetelt, amivel aztán a saját céljait segíti elő. Nem fogok hazudni, én tényleg mindent kinéztem Lsyanderből és tudom, hogy ő aztán semmitől nem riadna vissza a céljai elérése érdekében, amit eddig mindig be is bizonyított. De hogy a végén ilyen egyszerűen és könnyen végzett Cassiussal, arra én se számítottam. Azzal a férfival, aki tíz éven át nevelte, vigyázott rá és apja helyett apja volt, aki próbált belőle rendes és tisztességes embert faragni. Hát ennyit értek Cassius leckéi és tanításai, ennyit ért a hit és bizalom, amit Lysanderbe vetett. Ha ezek után Lysandert nem emészti fel a bűntudat azért, amit tett, akkor tényleg csak egy érzéketlen rideg hatalommániás pixi ő, semmi más.

Jó választás volt egy ilyen nagyívű és grandiózus történettel kezdeni az idei évet, mert imádtam az elejétől a végéig. Minden volt, aminek egy jó könyvnek lennie kell, izgalmas és fordulatos, érzelmes és humoros, kaptunk akciójelenetet bőven, de a karakterdrámák se maradtak el és az árulásokat se kellett nélkülöznünk. Imádtam ebben a részben Darrow, Cassius és Lsyander karakterét. És innen már nincs tovább, nem maradt más hátra, csak a nagy lezárás, a könyvsorozat utolsó része. Ha minden igaz, idén érkezik angolul, aztán reméljük magyarul is mihamarabb.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-fenyhozo-i-ii

Értékelés: 5/5*

Heated Rivalry (Heves rivalizálás) 1. évad összegzés

A 2025-ös év végének nagy meglepetése lett számomra ez a sorozat, bár arra már nem emlékszek, hogy került velem szembe és mi miatt kezdtem el nézni egyáltalán. Arra viszont emlékszek, hogy ahogy hétről hétre jöttek ki az új részek és lett egyre mélyebb a sztori, úgy lettem teljesen megszállott a történet iránt. Ezzel persze nem csak én voltam így, mert jelenleg nagyon felkapottá vált a Heated Rivalry (és végig az angol címén fogom emlegetni, sajnálom), és nem is ok nélkül. Mert tényleg remek sorozatról van szó és valóban megérdemli a körülötte kialakult hype-t.

Egy könyvadaptációról beszélünk, hisz Rachel Reid Game Changers könyveiből készült a sorozat, pontosabban annak a második részéből. Hat könyvről van szó összesen, melyeknél mindig mások a főszereplők és egy másik páros történetét követhetjük nyomon, ez alól kivétel a második és a hatodik rész, ami Shane és Ilya sztoriját adja ki. Az első évad a második könyvet fedi le, ha minden igaz igen nagy könyvhűséggel, aminek mindig csak örülni lehet. Bár jómagam erről jelenleg még nem tudok nyilatkozni, mert a könyvet nem olvastam, hisz magyarul meg sem jelent. (Ha minden igaz jövőre érkezik a teljes könyvsorozat magyarul, remélem minél hamarabb.) A Heated Rivalry jelenleg nálunk nem elérhető még, így én online néztem, de szintén jó hír, hogy a sorozat elvileg érkezik jövőre majd a HBO Max-ra, szóval ott lehet majd nézni. Legyen elég ennyi a hivatalos bevezetőből és térjünk rá arra miért imádtam annyira a sorozatot. Ismétlem újra, hogy a könyveket én nem olvastam, így a lenti véleményem csakis a sorozaton alapszik.

Kezdjük ott hogy nálam mindig nyerők a meleg szerelmi történetek, talán a téma volt az, amiért elsőnek felfigyeltem rá, ki tudja. Tudjátok mennyire szeretem a Vámpírkrónikák könyveket és az abból készült Interjú a vámpírral sorozatot. Lestat és Louis nagy kedvencek. Másik nagy kedvencem A rab herceg trilógia, benne Damen és Laurent párosával, de az Eredendő bűnösök sorozat Sorenjét és Kingsley-ét se tudom feledni soha. Na meg persze a Skam sorozat harmadik évadában Isak és Even sztoriját szintén imádom. És sorolhatnám tovább, mert még sok ilyen remek meleg páros van, akiket imádok a könyvekben és a sorozatokban. Hogy miért szeretem annyira az ilyen történeteket? Mert ki ne szeretne egyszerre nem hogy egy jó férfiról, hanem kettőről olvasni, akik végül megtalálják egymáshoz az utat.

A Heated Rivalry azonban nem csak egy szimpla meleg romantikus történet egy sportos közegbe ágyazva, hanem ennél sokkal több. Kapunk két remek karaktert főszereplőnek, akik mindketten érdekesek és komplexek a maguk módján, de annyira mások, hogy nem lehet őket egymáshoz hasonlítani és vétek lenne ezt megtenni. Shane az aranyifjú a mondhatni tökéletes családi háttérrel, a merev és szigorú életvitelével, aki imádja a hokit, aki kissé társaságkerülő, és aki egy kissé autista annak minden negatív és pozitív tulajdonságával. Abszolút tökéletes, vagyis kívülről annak tűnik.

Aztán ott van Ilya, aki épp ennek az ellentettje a rosszfiús és nőcsábász életmódjával, aki cigizik, partizik, szórakozik, és aki szarkazmussal, humorral és néha ridegséggel leplezi igaz énjét, és hogy nem vágyik másra, minthogy valaki végre őt is szeresse. Egy bonyolultabb és ridegebb családi háttérből érkezik, és habár ugyanúgy szereti a hokit, de számára a sport inkább csak annak az eszköze, hogy kiszabaduljon a családja közeléből és tőlük minél távolabb lehessen.

Annyira más karakterek ők ketten, hogy épp emiatt a szöges ellentétei egymásnak, és ez a nagy ellentét az, amitől szinte rögtön felfigyelnek egymásra. A sport világában riválisokként kezdik, vagyis egészen újonc koruktól kezdve a média felépíti köréjük ezt a rivalizálás témát, és az elején még tényleg úgy is tekintenek egymásra. Aztán mikor elkezdik a románcukat, ami kezdetben szimplán csak a testiségre épült, majd mikor belebonyolódnak egy több éven át tartó se veled, de nélkül valamiféle „kapcsolatba”, akkor ahogy telik az idő egyre jobban belebolondulnak egymásba. Mert ott kezdődnek majd a gondok, mikor már nem csak a testiségről szól ez az egész, hanem megjelennek az érzelmek. Hisz ha nyíltan bevallanák, hogy együtt akarnak lenni, akkor se lehetnének a közeg és az egész helyzet miatt amibe évek óta élnek.

A sorozatot nem ajánlom a szívbajosoknak és azoknak sem, akik nem bírják a meleg románcokat, mert elég sok erotikus jelenetet kapunk, és a készítők cseppet sem szégyenlősen tolják az arcunkba ezeket a forró jeleneteket. Főleg az első két rész mondhatni tele van ilyen jelenetekkel, de nem céltalanul, mert mindegyik ilyen spicy jelenetnek meg van a célja, hisz ezek viszik előre a főszereplőink kapcsolatát folyamatosan. Persze az erotikus jelenetek sehol sem vannak az utolsó három érzelmesebb részhez, amikor végre már az érzelmek kerülnek előtérbe és Shane és Ilya végre kezd valóban egymásba szeretni. Próbálnak megküzdeni az érzéseikkel és azzal, hogy lehetnének együtt végre valahára. Szerintem tökéletesen lett ábrázolva a kapcsolatok alakulása, és imádtam nézni, ahogy epekedtek a másik után, de ezt csak nagyon sokára ismerték be önmaguknak és a másiknak is.

Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy nem egy amerikai sorozatról van szó és ez nagyon is látszik rajta. Ezt most persze teljesen jóindulattal írom, mert tényleg van egy egyedi sajátos hangulata az egésznek, kicsit olyan, mintha európai lenne, pedig igazából Kanadában készült. Kérdezhetnétek miben látszik, hogy nem amerikai sorozatról van szó? Rövid az évad, tömör és feszes a történet, nincsenek benne felesleges karakterek és történetszálak, mégis remek módon lett összerakva a rövidsége és a korlátozottsága ellenére. Látszik, hogy nem költöttek rá száz milliókat és hogy kisebb költségvetésből készült főként ismeretlen színészekkel, de ez szerintem épp hogy az előnyére vált. Nincs benne felesleges amerikai giccs, nem néz ki minden és mindenki tökéletesen, hanem sokkal valósabbnak néznek ki a karakterek, valahogy emberibbnek. A készítők nem giccsesen és mesterkélten nyúltak a témához, hanem reálisan és kendőzetlen őszinteséggel, és én mindig szeretem az ilyesmit.

Nem maradhatott ki a humor sem, vannak viccesebb jelenetek, és a humor és a komoly témák megtalálják egymás mellett a hangsúlyt. Jó kis zenék kísérik végig a sztorit, megkapunk tehát mindent, amire csak vágyhat az ember egy sorozatban. És habár egy sport, a hoki a központi elem a történetben és a karaktereink életében, szerencsére nem sok hokit kell nézegetnem, hanem épp olyan mennyiségben adagolták, amit még el tudtam viselni. Ha hokit akarok nézni, akkor egy sportcsatornára kapcsolok, köszönöm, most nem erre voltam kíváncsi és szerintem senki sem, így annak örülök, hogy nem sok ilyen jelenetet kaptunk.

A Heated Rivalry legnagyobb erőssége a két főszerepet játszó színész, Hudson Williams és Connor Storrie, és ők ketten remek választás voltak Shane és Ilya szerepére. Mintha csak rájuk öntötték volna ezt a két szerepet, és mintha csak rájuk várt volna, hogy ezzel híressé válhassanak az egész világon. Mert hogy a sorozat olyan nagy nemzetközi sikert ért el, hogy ez a két színész rögtön világszerte ismertté vált és teljesen megérdemlik a körülöttük kialakult felhajtást. Olyan remekül hozzák a karaktereiket, hogy azt hihetetlen nézni az elejétől a végéig és olyan kémia van közöttük, mint nem sok színész között a vásznon. Mindketten nagyon tehetségesek, ez nem vitás, reméljük nagy siker vár rájuk a jövőben.

Tudom, hogy eddig csak áradoztam végig, hogy milyen jó ez a sorozat, de a végén azért két negatívumot szeretnék megemlíteni, ami nekem nem tetszett. Az első, hogy az egyik mellék történetszálon Scott és Kip kaptak egy teljes részt, ami csak rájuk fókuszált, ez nevezetesen a harmadik rész. Nem, nem az a bajom, hogy Scott és Kip megjelentek a sorozatban, hisz a könyvsorozat első része az ő történetük és igenis ami velük történik az fontos lesz később Shane és Ilya sztorijának szempontjából is. Tehát kellettek ők ide, csak azzal a döntéssel nem értek egyet, hogy egy egész részt rájuk „pazaroltunk”, és ezt nem tudom máshogy leírni.

Valahogy számomra kicsit megtörte az évadot, hogy az első két részben szépen épült Shane és Ilya kapcsolata, aztán a harmadik részben hopp váltunk és egy teljes rész Scottról és Kipről szól. Én ezt a készítők helyében nem így oldottam volna meg, hanem inkább a jeleneteiket szétosztottam volna a többi részben arányosan és így egymás mellett futhatott volna a két szerelmi szál párhuzamosan. Nekem ez a megoldás jobban bejött volna, de lehet ezzel csak én vagyok így.

A második dolog, amit hiányoltam, hogy nem kaptuk meg Shane és Ilya gondolatait. A könyv ugyebár váltott nézőpontban íródott, ott a karakterek fejében vagyunk, így sokkal érthetőbbek az érzéseik, céljaik és motivációik, hogy mit miért tesznek vagy mondanak. És igen, értem, hogy a könyv és a sorozat más formátumok, máshogy mesélik el ugyanazt a sztorit, más eszközökkel, de egy kis plusz narráció mindkét karaktertől szerintem csak még jobbá tette volna ezt az egészet.

A nagy sikerre való tekintettel, hisz mind kritikai és közönségsiker lett az első évad, természetesen érkezik a folytatás. Én azt olvastam, hogy összesen három évad lesz majd, szerintem ennyi épp elég lesz minderre, hisz ott van a többi könyv, azokból még simán ki lehet hozni két évadot ha okosan csinálják és ugyanazzal a megközelítéssel, mint azt az első évad esetében tették. El sem tudom mondani, mennyire várom a második évadot, ami majd 2027-ben érkezik, és hogy a könyvek megjelenjenek addig magyarul és legalább lehessen olvasni őket. Viszont remélem, hogy ennél tovább nem akarják majd húzni-vonni, mert szerintem három évad teljesen elég lesz ehhez a történethez. Addig pedig nem marad más, minthogy az első évadot ismét újranézzem. Mert igen, már vagy 3x láttam. És szerintem meg fogom nézni még párszor.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Sarah J. Maas: Fagy és csillagfény udvara (Tüskék és rózsák udvara 3,5)

Fülszöveg:

A Hybern elleni háború nem múlt el nyomtalanul Feyre, Rhys és barátaik életéből, mégis mindent megtesznek, hogy újjáépítsék az Éjszaka udvarát. A küszöbönálló téli napforduló kiváló alkalmat kínálna arra, hogy végre egy kicsit kikapcsolódjanak.

Ám az ünnepi hangulat sem tudja visszatartani a múlt árnyékait. Miközben Feyre az Éjszaka udvara úrnőjeként próbál helytállni, szembesülnie kell vele, hogy barátai sebei mélyebbek, mint hitte, és az udvar jövőjét is tönkretehetik.

Tüskék és rózsák udvara sorozat újraolvasást tartok jelenleg, mert valahogy kedvet kaptam hozzá és nagyon rég volt hogy olvastam a könyveket. Korábban úgy voltam vele, hogy nem nagyon érdekel a harmadik és negyedik rész között megjelent kis kiegészítő rövidke rész, bónuszkiadás, vagy nem is tudom minek nevezzem. De több helyről hallottam, hogy mégis érdemes lenne elolvasni, mert olyan apró utalások vannak benne, amik sok mindenre reflektálnak vissza vagy előre. Szóval most az újraolvasás során, miután végeztem az eredeti trilógiával, gondoltam a negyedik könyv előtt iktassuk be a Fagy és csillagfény udvarát. És ha már vettem a fáradtságot és elolvastam, akkor írnék róla néhány szót.

Kezdeném azzal, hogy továbbra sem értem mi szükség volt erre a kiegészítő kötetre, mert akkor sem maradtam le semmiről, mikor korábban kimaradt az életemből, és most is úgy érzem, hogy nem lettem semmivel sem több, hogy elolvastam. Mármint úgy értem, hogy igaz, hogy kaptunk benne tényleg néhány kis utalást a folytatásokra nézve, de ezek egyike sem olyan nagyon nagy meglepetés, amire nem lehetett korábban számítani. Tehát tovább tartom a véleményem, hogy ez a 3,5-ik rész totál felesleges és ha valaki nem olvassa el, hanem kihagyja, akkor se marad ki valóban semmiből sem.

Alig történt valami ebben a könyvben és azt a kevéske történetet több nézőpontból kaptuk meg, ezzel jelezve, hogy kiknek a történetét tervezi Maas később aztán bővebben kifejteni a további könyvekben. Ugyebár megkaptuk már Nesta és Cassian könyvét, akkor gondolom az ötödik rész Elain könyve lesz, vagyis mindenki erre számít, és szerintem is így lesz. De akkor ezek szerint fogunk még majd többet megtudni Tamlinról, Mor-ról, Erisről, Lucian-ról, Azriel-ről és így tovább. És ez oké, hogy megkaptuk ezeket az utalásokat, de mondom, hogy enélkül a könyv nélkül is sejteni lehetett, hogy az említett karakterek története dehogy van még lezárva, és hogy kapni fogunk még belőlük bőven.

Az pedig hogy az Éjszaka Udvarának kínosan giccses és émelyítően boldog karácsonyi ünneplését végig kellett asszisztálnom, tudom, hogy csak engem idegesített (de engem aztán nagyon!!!), de hát egy karácsonyi különkiadás miről másról szólt volna ha nem erről. És ennyi, tényleg nem lehet erről a könyvről többet írni, és ha akarnék se tudnék. De ami a legnagyobb igazság, hogy nem is akarok.

Számomra semmi pluszt nem adott az ACOTAR élményhez és szerintem nyugodtan ki lehet hagyni, mert ha nem olvassa el az ember, akkor se veszít semmit igazán. A sorozat újraolvasását folytatom Nesta könyvével, amit alig várok, mert tudjátok, hogy nem nekem az lett (eddig) a kedvencem a sorozatban. Az év vége pedig nálam általában mindig így telik, nem szoktam már új könyveket olvasni, hanem régi kedvenceket szedek elő és olvasok újra. Idén karácsonyra szintén vannak terveim miket akarok újraolvasni, remélem minél többet sikerült majd. Új könyvekkel pedig majd jövőre jövök vissza.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-a-court-of-frost-and-starlight-fagy-es-csillagfeny-udvara

Értékelés: 5/1

Samantha Shannon: A lázadás dala (Csontszüret 3.)

Fülszöveg:

A Csontszüret-sorozat új kötetében vakmerő lázadók állnak szemben egy legyőzhetetlennek tűnő hatalommal.

A Rózsakoronáért vívott ádáz csatát követően Paige Mahoney a londoni látók szindikátusának alkirálynője lett. Nem egyszerű a bűnbandából hadsereget kovácsolni és a lázadó refaitákkal kötött szövetséget fenntartani, ráadásul bosszúszomjas ellenségei továbbra is vadásznak Paige-re.

Arcturus Mesarthimmal, egykori ellenségével ugyan javul kapcsolata, de ez is veszélyt hordoz: ha kiderülne, hogy beszélnek egymással, a szindikátus biztosan elveszítené a Ranten támogatását.

A Scion kiterjeszti az érzékelőpajzs használatát, ami megpecsételi a látnokok sorsát. Minden áskálódást félre kell tenni. Paige versenyt fut az idővel, hogy uralmát vérbe ne fojthassák.

Nem olyan régen jutott a tudomásomra, hogy Samantha Shannon Csontszüret sorozatát újra kiadják, és ami még ennél jobb hír, hogy azok a könyvek szintén kiadásra kerülnek, amik korábban nem jelentek meg magyarul. Vissza kellett néznem, mikor olvastam az első két részt és hogy milyen benyomásaim maradtak utána, mert nem sok mindenre emlékeztem belőle. Arra viszont igen, hogy az első rész nem lett nagy kedvencem, viszont a másodikat kifejezetten szerettem és akkoriban nagy fájdalommal vettem tudomásul, hogy nem fog több rész megjelenni magyarul. Tíz évnek kellett eltelnie, de egy új kiadó felkarolta ezt a sorozatot és újradolgozva kiadta az első résztől kezdve. Mivel az első két részt olvastam és a kritikáimat átnézve visszajöttek az emlékek, így én a harmadik résznél vettem fel újra a fonalat.

A lázadás dala nem nyújtja hosszúra a bevezetőt, hanem rögtön a dolgok sűrűjébe csapunk és beindulnak az események. Kellett néhány oldal, hogy újra felvegyem a fonalat, hogy eszembe jusson ki-kicsoda és milyen kapcsolatban áll egymással, na meg persze, hogy felelevenítsem a világ alapjait, a konfliktusokat és hogy mi mit jelent. De nem volt nehéz visszarázódni, szerintem igen hamar felvettem a fonalat és sodortak magukkal az események.

És te jó ég, mennyire pörgött a cselekmény, azt szinte el se tudnám mondani. Mondhatnám azt, hogy most csak jókor kapott el engem ez a könyv, vagy épp olyan kedvemben voltam, hogy jól esett egy ilyen történetet olvasni, de ez hazugság lenne, hisz szerintem tényleg nagyon jól sikerült a harmadik rész. Olvastatta magát a történet, Paige és a többiek folyton mentek össze – vissza, mindig történt valami, én egy percig sem unatkoztam rajta. Kitárult a világ, kiléptünk London városából és kicsit jobban bejártuk a karakterekkel együtt Britanniát.

A könyv központi témája két dolog. Egyrészt Paige lett az új alkirálynő és próbál boldogulni ebben az új szerepben, ami korántsem megy könnyen neki. Egyrészt mert lássuk be nem egy igazi vezető alkat, és igazából nem is értem miért ragaszkodott mindenki hozzá, hogy neki kell a vezetőnek lennie. Oké, ő az összekötő kapocs a látók és a refaiták szövetségében, de ez nem jelenti azt, hogy neki is kell a vezetőnek lennie. Hisz mégis csak egy 19 éves fiatal lány, akinek semmilyen tapasztalata nincs ezen a téren. És ahogy annak lennie kellett egy ilyen helyzetben, Paige-nek beletörik a bicskája a vezető szerepbe.

Örültem annak, hogy az írónő ennyire reálisan ábrázolta Paige karakterét és hogy hitelesen mutatta be, hogy Paige milyen baklövéseket és hibákat követ el, miközben pedig igyekszik minden tőle telhetőt megtenni azért, hogy jó vezető válhasson belőle. És tényleg sok hibát vét, de tesz jó dolgokat is, amiknek aztán később lesz meg a pozitív hatása. Mindezek mellett Paige igen jó kis karakterfejlődésen megy keresztül és sokkal érettebbé és szerethetőbb karakterré válik, mint amilyen korábban volt. A rá nehezedő felelősség és problémák súlya mély nyomokat hagynak benne és a baklövések is sok mindenre megtanítják őt.

A fő történetszál aköré a tény köré épül, hogy a látok megtudják, hogy a Scion most már hordozható érzékelőpajzsokat fejleszt, amivel gyakorlatilag bárhol és bármikor be tudják mérni a látókat, így könnyedén begyűjtve és elkapva őket. Ezt a rendszert egy titokzatos mag működteti és ha ezt a magot megtalálják és semlegesítik, akkor az egész összeomlik és elhárul a látókat fenyegető veszély. Az egész könyvben a rendszer titkát kutatják, hogy miként működhet, hol van a központja és mi az a titokzatos mag, amit el kellene pusztítaniuk, hogy aztán biztonságban lehessenek. Tetszett tehát hogy végig mozgalmas volt a történet, kaptunk akciót bőven, mindig pörögtek az események és egyszerűen olvastatta magát az egész.

Paige és Arcturus

Negatívumként azt tudnám mondani, hogy számomra a többi karakter még mindig olyan kis semmilyen, és egyikük sincs igazán emlékezetesre vagy érdekesre megírva. Két fontosabb karakter van, aki nagyobb hangsúlyt kap és mit ad Isten mindketten Paige-hez állnak közel, aminek annyira nem is kellene meglepőnek lennie. Viszont sem Arcturus, sem Jaxon nem váltotta be most a hozzá fűzött reményeimet. Az elsővel az volt a bajom, hogy egyszerűen nem érzem a közte és Paige közötti romantikus szálat hihetőnek, sem normálisan felépítettnek.

Már ahogy összejöttek az első részben azt sem értettem, hisz majdnem végig utálták egymást, aztán egyszer random hirtelen egymás karjaiba borultak. És azóta ugyanezt érzem velük kapcsolatban, hogy egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni, hogy ezek mit szeretnek egymásban és nekem annyira erőltetettnek tűnik ez a romantikus kapcsolat közöttük, hogy nem tudom komolyan venni. Jaxon pedig a „kedvenc árulóm”, vártam, hogy valahogy többet megtudunk róla és az indítékairól, de alig szerepelt és nagyon hiányoltam a jelenlétét. Inkább róla olvastam volna többet, nem pedig Arcturusról. De talán majd később ismét nagyobb szerephez jut.

Tényleg nagy meglepetés volt számomra, mikor rájöttem, hogy egy új kiadó újra elkezdte kiadni a Csontszüret könyveket, és ennek én kifejezetten örülök. A harmadik résszel vettem fel újra a fonalat és nekem ez most tényleg nagyon bejött. Alig két nap alatt kiolvastam, mert úgy pörgött a történet, hogy sodort magával a cselekmény. Jó volt olvasni Paige karakterfejlődését és hogy végre a lány kezd felnőni, és ennek épp ideje is már. Sikerült visszazökkenni a Csontszüret világába, ami tényleg érdekes és egyedi. Nagyon bízom benne, hogy mostantól kezdve végig kiadásra kerülnek a részek, mert én nagyon várom majd a folytatást.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/samantha-shannon-a-lazadas-dala

Értékelés: 5/4

H.D. Carlton: Levadászni Adeline-t (Macska-egér duológia 2.)

Fülszöveg:

A Gyémánt

Együtt jár velem a Halál, de a kaszás nem ér fel velem. Férfiaknak öltözött szörnyekkel és olyanokkal teli világban ragadtam, akik nem azok, akiknek látszanak. Nem tartanak itt örökké. Már nem ismerem meg azt, akivé váltam. És igyekszem visszaverekedni magamat a vadállathoz, aki éjszakánként ered a nyomomba. Gyémántnak neveznek.

De csak egy halál angyalát teremtették meg.

A Vadász

Ragadozónak születtem, véremben van a könyörtelenség. Amikor éjszaka ellopják, ami az enyém, mint egy erődben elrejtett gyémántot, szembesülnöm kell azzal, hogy képtelen vagyok visszatartani a vadállatot. Vér áztatja a földet, amikor cafatokra tépem a világot, hogy megtaláljam. És visszahozzam oda, ahova tartozik. Senki sem menekül a haragom elől. Főként nem azok, akik elárultak.

Tudom, hogy vagy ezerszer megírtam korábban, hogy mennyire nem szeretem a dark romance könyveket, és épp ezért nem olvasok gyakran ilyesmit. Néha azonban rám jön a hangulat, hogy adok egy esélyt valamelyiknek, hátha valami csoda folytán belebotlok egy jobban sikerült példányba. Ezen gondolat nyomán vettem a kezembe A kísérteni Adeline című könyvet, és habár kifejezetten utáltam az egész történetet és benne mindent és mindenkit, tudtam, hogy valamikor el fogom olvasni a folytatását. És most jött el ez a pillanat.

Nagyjából nulla elvárásokkal kezdtem neki a második résznek és előre felkészítettem magam arra, hogy megint fel fogom magam idegesíteni a történeten és a karakterek ostobaságain. Tényleg nem vártam semmit, inkább csak „kötelességből” akartam elolvasni a folytatást, hogy akkor legalább legyen lezárva a sztori és érjek a végére. Kezdjük azzal, hogy a második rész összességében nekem jobban tetszett mint az első és mindjárt el fogom mondani mért. De előtte azt azért szeretném kiemelni, hogy ez a történet még mindig irtó irreális és valóságtól elrugaszkodott, mindkét főszereplő karakter egy nagy kérdőjel és egyszerűen ilyen emberek nincsenek a világon és az egész főszereplők közötti románc olyan távol áll a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Olvastam egyszer egy jó megfogalmazást valakinek az egyik kritikájában, aki azt írta, hogy ő azért nem kedveli a mai dark romance könyveket, mert ezekben a férfi főszereplő valamilyen módon, vagy lelkileg vagy testileg bántja a női főszereplőt. De egy dark romance könyvnek nem erről kellene szólnia, mert ez csak szimplán erőszak. Hanem inkább arról, hogy valamelyik főszereplő milyen gonosz és nem éppen etikus dolgokat tesz meg a szerelméért vagy másokkal azért hogy a szerelmüket védje. Ha a férfi bántja, kínozza, veri, megalázza, erőszakolja és így tovább az állítólagos „szerelmét”, az nem dark romance hanem szimplán erőszak és kész. És egy értelmes és normális nő erre rögtön menekül a férfi elől, nem pedig rózsaszín ködfelhőben a karjaiba omlik. Ugyanezt gondolom én is, és mivel ezek a dark romance könyvek nem épp erről szólnak, így egyiket se tudom komolyan venni. Hanem inkább csak felidegesítem magam rajtuk.

Zade és Adeline

A hosszúra nyúlt felvezető után térjünk rá a lényegre. Tényleg sokkal jobban tetszett a második rész és ebben igen nagy szerepet játszott az, hogy a könyv első felében Zade és Adeline egymástól távol voltak. Nekem nagyon tetszett az a rész, mikor Adeline fogságban töltött idejéről olvashattunk és igazán borzasztó volt végigolvasni mindazt a sok kegyetlenséget, amit a lánynak ki kellett állnia a fogva tartása során. Sajnáltam őt, mert véletlen keveredett bele ebbe az egész ügybe és mégis rajta csattant a dolog a legjobban. Mert hát lássuk be, ha Zade nem szemeli ki magának és nem kezdi el zaklatni a „szerelmével”, akkor ezek közül semmi sem történik vele ugyebár, hanem éli tovább az átlagos életét és kész.

Tovább folytatva eztán következett az a rész, mikor a szökés és megmenekülés után láthattuk, hogy Adeline hogy dolgozza fel a traumákat és a szörnyűségeket, amiket elszenvedett. Jött itt egy kis lelkizés, szerencsére megkaptuk Adeline küszködését és ahogy igyekszik feldolgozni mindent. És esküszöm még ez se volt rossz, mert legalább tényleg reális reakciót láthattunk arra, hogy viselkedik egy nő akkor, ha ilyesmik történnek vele. A könyv első felét tehát kis túlzással még élveztem is, mert egészen kellemes meglepetés volt, hogy ilyen hihetően alakulnak az események.

Az persze más kérdés, hogy a másik szálon Zade vergődését kínos volt végig olvasni is, mert miközben Adeline-t kereste, addig mást se csinált csak átkozódott, szétvert mindent és majdnem mindenkit, aki a keze ügyébe került, és morgott magában, mint valami fékezhetetlen dúvad. Nem értem, ha ő a nagy nyomozó és hacker, meg ott a saját szervezete, akkor hogy nem találta meg hamarabb a lányt? Tényleg nem értem. Eddig úgy volt itt beállítva, hogy ő a nagy aduász meg minden, erre most csak egy nagy rakás szerencsétlenséget láttam, semmi többet.

Adeline, Zade és Sibby

Aztán amikor Addie és Zade visszataláltak egymáshoz és újra egy légtérbe kerültek, na ott lett megint minden idegesítő és irritáló. Az írónő tényleg próbálkozott azzal, hogy bemutassa Adeline hogy dolgozza fel a vele történteket de alig pár hét alatt mindenen túllép és hirtelen kifordul önmagából és valami önpusztító, öncsonkító szociopatává válik. Mindenkit hibáztat a vele történtekért, csak épp azt a személyt nem, aki miatt mindebbe belekeveredett. Zade persze hogy nem tehet semmiről, hanem inkább ő lesz itt a nagy megmentő hős, akinek hálásnak kellene lennie mindenkinek, hogy megmentette álmai asszonyát. Két hónapnyi embertelen kínzás, megaláztatás és minden szörnyűség után, amit csak el tud képzelni az ember, aztán pár hét alatt túllépünk és megy minden úgy tovább, mint előtte.

Csak annyi változott, hogy Addie most már a véres erotikát kedveli, aminek Zade nagyon örül, mert hát ez a lényeg, nem? Csak most nem egy pisztolyt d*g fel neki, hanem egy kés nyelét és persze hogy Addie mindezt élvezi. „Ironikus nézés”. Tényleg elnézést, hogy ilyen vulgárisan fogalmaztam, de egyszerűen nem lehet ezt máshogy megfogalmazni, így ti is láthatjátok milyen röhejes és abszolút irreális dolgok vannak ebben a könyvben. Nem tudom komolyan venni. A könyv második fele tehát arról szól, hogy kicsit kutatnak a felelősök után és mindenkin bosszút állnak akinek köze volt Addie elrablásához, és eközben egy csomót d*gnak mindenhol és mindenféle pozícióban a lehető legröhejesebb módokon. A nagy "fő gonoszt" aztán seperc alatt elintézik, és mintha mi sem történt volna mindenki éli tovább a világát. Tényleg esküszöm, Sibby karaktere volt az egyetlen, aki szórakoztatott, pedig ő se csinált sok mindent, de legalább hozott egy kis üde színfoltot a többiek közé.

Megmondom én nektek hogy lehetett volna jó ez a második rész. Addie az őt ért sok bántalmazás után teljesen összeroskad és rájön, hogy minden gondjának okozója Zade és miatta történt vele minden rossz. Zade-n pedig a végén ugyanúgy bosszút áll, mint az összes többin és így szépen kerek véget ér a történet. Addie rájön, hogy Zade ugyanolyan elmebeteg mint a többiek és ugyanazt a sorsot érdemli és ezt meg is adja neki. A végén pedig ő veszi át Zade korábbi munkáját, és az életét annak szenteli, hogy segítsen másokon. És ennyi. Na ugye hogy ez így nagyobbat ütött volna? Az biztos, hogy nekem sokkal jobban tetszett volna ez a lezárás.

Az a szomorú, hogy a várakozásaimmal ellentétben ennek a könyvnek az első fele szerintem kifejezetten jóra sikerült. Teljesen át tudtam érezni Adeline szenvedéseit és a sok traumát, ami vele történt. Összetörték és megtörték őt minden lehetséges módon, ahogy egy embert meg lehet törni. Ebből olyan jó kis karakterfejlődést lehetett volna építeni és csavarni egyet a történeten, de sajnos az írónő ezzel a remek potenciállal végül nem kezdett semmit. A könyv második fele egy nagy borzalom, semmi több és a vége teljesen össze lett csapva. Ha nagyobb hangsúlyt kapott volna a bosszúállás és annak folyamata, és nem pedig a sok erotika, akkor jobb lehetett volna ez. De tényleg sokkal jobb. Annyi azonban ismét bebizonyosodott, hogy a dark romance tényleg nem én műfajom, most már tényleg igyekszem hanyagolni. De legalább ezt a duológiát befejeztem, ami mindenképp pozitívum.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/h-d-carlton-hunting-adeline-levadaszni-adeline-t

Értékelés: 5/2

Rebecca Ross: Könyörtelen eskük (Isteni riválisok 2.)

Fülszöveg:

Két egymástól elszakított, fiatal szerelmes, akiknek az istenek háborújának pusztító viharával kell szembenézniük, hogy visszatalálhassanak egymáshoz.

Iris Winnow két hete tért haza megkínzottan és törött szívvel a frontról, a háborúnak azonban még nincs vége. Romannek nyoma veszett, Oath városa pedig továbbra is hitetlenkedve és a borzalmak felett szemet hunyva viszonyul az eseményekhez. Amikor Iris és Attie újabb esélyt kap, hogy Dacre mozgásáról tudósítson, mindketten kapva kapnak a lehetőségen, és ismét nyugat felé veszik útjukat, hátrahagyva a várost, amely lassan darabjaira hullik a háború fenyegetésében.

Roman, Dacre birodalmában ébredve, képtelen felidézni a múltját. Miután biztosítják, hogy emlékei idővel visszatérnek, cikkeket kezd el írni Dacrénak, nem igazán értve a háborúban betöltött szerepét. Ám amikor a szekrényajtón át egy furcsa levél jut el hozzá, Roman levelezésbe kezd a rejtélyes feladóval, és hamarosan válaszút előtt találja magát: álljon ki Dacre mellett, vagy árulja el az istent? És ahogy a napok egyre sötétebbé válnak, Roman és Iris elkerülhetetlenül haladnak egymás felé… és a két fiatal saját szívét és közös jövőjüket teszi kockára, hogy megfordítsák a háború menetét.

Nyár végén olvastam el az Isteni riválisok könyvet, és több szempontból nagyon meglepetés lett számomra, mert nem egészen azt kaptam amire számítottam. Romantikus fantasy-ként hirdették ezt a történetet, de én fantasy elemeket nem sokat találtam benne, inkább csak romantikát és drámát, na meg persze háborút annak minden szörnyűségével. Az első részt inkább csak egy romantikus háborús sztoriként írnám le némi fantasy háttérrel, de az utóbbi nem sok szerepet játszott benne. És ennek ellenére működött a dolog, mert habár én nem szeretem a szimplán csak romantikus könyveket, de az Isteni riválisok nálam betalált és imádtam az elejétől a végéig.

Nem volt kérdés hát, hogy lehetőség szerint mielőbb olvasni szeretném a második és egyben befejező részt, mert hát nagyon izgatottan vártam, hogy mi fog hőseinkkel történni, hogy visszatalálnak-e egymáshoz és hogy fog befejeződni a háború. Mondjunk egy perc néma hálát azért, hogy egy duológiáról van most szó, és hogy az írónő nem nyújtotta szét a történetet feleslegesen egy trilógiává. Ez a két könyv így tökéletes ahogy van.

Iris és Roman

Ennyiből talán sejtitek, hogy ugyanannyira imádtam a második részt, mint az elsőt és ez tényleg így van, pedig kicsit bennem volt a félsz, hogy milyen lesz a folytatás. Féltem, hogy fog működni a dolog, hogy Iris és Roman el lettek szakítva egymástól és hogy az írónő milyen módot ötöl ki arra, hogy ezek ketten valahogy visszataláljanak egymáshoz. Féltem, hogy Roman emlékezetkiesését sokáig fogjuk húzni és hogy csak a legvégén jut eszébe minden. De attól féltem a legjobban, hogy az első rész valami egyszeri megismételhetetlen csoda, aminek a varázsa aztán a folytatásban ki fog pukkanni, mint az a bizonyos lufi. Említettem már, hogy én nem nagyon szeretem a szimpla romantikus történeteket és nem sok ilyesmit olvasok, és vártam, hogy mikor lesz elegem a túl sok szerelmi drámázásból, olvadozásból és ehhez hasonló dolgokból.

Szerencsére egyik aggodalmam sem valósult meg, mert a második rész ugyanolyan gyorsan és hirtelen magába rántott és nem kellett csalódnom az írónőben, hanem kaptunk egy izgalmas és teljesen logikus folytatást. Nem ismételte önmagát, nem játszotta el újra ugyanazokat a sémákat, hanem tudott újat mutatni úgy, hogy közben nem váltak unalmassá a karakterek, sem maga a történet. Megmaradt a romantikus szál, a háborús drámák és kaptunk több fantasy elemet, így a második részt szerintem már joggal lehetne nevezni romantikus fantasy történetnek.

Iris és Roman

Iris és Roman még mindig nagy kedvencek, imádom ezt a két karaktert és hogy mennyire kiegészítik egymást, és mennyire egymásnak lettek teremtve. Jó volt végigolvasni az utat, ahogy visszataláltak egymáshoz, és hogy utána hogy dolgoztak közösen és persze másokkal együtt azért, hogy a háborúnak mihamarabb vége lehessen. Tetszett a kontraszt, hogy míg az első részben Iris nem tudta az elején, hogy ki írogatja neki a leveleket, most épp a fordítottja történt. Most Roman nem volt tisztában azzal ki az a lány, akitől a leveleket kapja és mégis sikerült még egyszer beleszeretnie éppen abba a személybe, akibe korábban fülig szerelmes volt.

Végig hevesen szurkoltam nekik, hogy újra egymásra találjanak, mert egyszerűen rossz volt nézni, hogy ők ketten akik annyira szerették egymást a háború két ellentétes oldalára sodródtak saját hibájukon kívül. Egy szó, mint száz, Irist és Romant imádom és az egyik legjobb páros, akikkel könyvben valaha találkoztam, és ehhez az sem kell, hogy valami nagy félelmetes harcosok legyenek. Hanem két egyszerű, de okos és csupa szív ember ők ketten.

Enva és Dacre

Örültem annak, hogy a háború hátteréről kaptunk bővebb információkat és magukat az isteneket szintén jobban megismerhettük. Ez az egyik fantasy elem ami itt nagyobb hangsúlyt kapott végre, mert ha már isteneteket rakunk egy történetbe, akkor igenis jobban be lehetne mutatni őket. Persze Enva és Dacre a két fő rivális, akik miatt kitört a háború és akikért a két ellentétes oldal harcol. Kaptunk róluk több infót és egymás közötti konfliktusuk szintén jobban el lett magyarázva, sőt mindketten valós formájukban is megjelentek és formálták az események alakulását… ennek ellenére úgy érzem, hogy kicsit mégis olyan felületesnek sikerült ez a két karakter és valahogy jobban ki lehetett volna őket dolgozni.

Lehet csak én voltam vele így, de én vártam a végén valami csavart, mondjuk, hogy kiderül, azért viszálykodnak ilyen hevesen, mert mélyen legbelül mégis szeretik egymást. Aztán persze ilyesmi nem történt, hanem kaptunk egy olyan magyarázatot, hogy minden isten természeténél fogva önző és szeszélyes és kész. Csak azt nem értem, hogy Dacre minek akarta annyira magának Enva-t, ha aztán meg könnyűszerrel képes lett volna végezni vele. Jó, lehet csak én keresek itt is valami értelmet és mélyebb romantikát, szóval ezt inkább hagyjuk.

Aztán kaptunk még szerelmes párokat, és habár egyik se lett olyan alaposan és jól kidolgozva, mégis lenne egy kis kommentem velük kapcsolatban. Attie és Tobias, valamint Forest és Sarah, akikre egyértelmű utalások vannak, hogy mélyebb kapcsolat van közöttük, de ezt igazából mi mégsem látjuk, csak annyit amennyit Iris lát belőlük. Aztán a könyv végén a háborúban meghal az egyik párosunk a végső nagy támadás során, és kövezzetek meg, de annak a párosnak a halála, akiket elért a vég engem cseppet sem hatott meg és nem ütött akkorát az egész, mint azt szerintem az írónő tervezte volna.

Tobias és Attie

Mert épp az a páros halt meg, akikről a legkevesebbet tudtunk, és akik mint karakterek önmagukban se kaptak elég játékidőt, hogy egyáltalán megismerjem, és így megszeressem őket. Kicsit úgy érzem, hogy az írónő szeretett volna valami nagy halált a történet végére és azt hitte ez így drámai lesz, pedig épp az lett volna a drámai ha a másik páros hal meg a háborúban. Őket ugyanis sokkal jobban ismertük, sokkal szervesebb részét képezték úgy alapjáratán a történetnek.

A végén pedig azt sem szeretném kihagyni, hogy még mindig imádtam a könyv hangulatát, az érzelmes leveleket, és a sok romantikát, ami valahogy itt mégsem lett sok, hanem számomra épp a megfelelő mennyiségben érkezett. Mindezek ellenére elég sok negatív dolog is történik, a háború ugyebár sok nehézséggel és kihívással jár. Külön plusz pont, hogy nem mindenki éli túl a harcokat és azok akik túlélik, azok közül is vannak akik maradandó károsodásokat szenvednek és ez éppen így reális. Nem kapunk negatív befejezést, mert végül a „jó” győz és a „rossz” veszít, és a a főszereplőink visszatalálnak egymáshoz, de mégis olyan keserédes a vég és így van ez jól.

Az írónő engem teljesen megvett magának ezzel a duológiával, mert a második rész épp annyira közel került a szívemhez, mint az első. Imádtam a folytatást, a történet ugyanannyira volt romantikus, mint drámai, kaptunk csavarokat és fordulatokat bőven és lehetett izgulni mindenkiért, főleg a főhőseinkért. Könnyen olvasható és az egyszerű írói stílus miatt olvastatja magát a könyv és egyszerűen nem lehet abbahagyni. Örülök, hogy megismerhettem Iris és Roman történetét, és az egyik kedvenc párosom lettek, akiknek végig szurkoltam. Tényleg kellemes meglepetés lett számomra ez a két könyv, mert nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni annak ellenére, hogy fantasy elemeket inkább csak elvétve tartalmaz, és én inkább továbbra is csak egy romantikus háborús könyvnek nevezném. Annak viszont tökéletes.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-ross-ruthless-vows-konyortelen-eskuk

Értékelés: 5/5

Elise Kova: Tánc a tündérherceggel (Mágiával egyesülve 2.)

Fülszöveg:

Katria megfogadta, hogy soha senkibe nem fog beleszeretni. A családjában megtapasztalhatta, milyen kegyetlen tud lenni a szerelem. Ezért aztán amikor egy szép summáért cserébe hozzáadják a titokzatos Lord Fenwoodhoz, Katria nem vágyik többre, csak egy jobb életre annál, amit maga mögött hagy – az érzelmeivel nem foglalkozik.

Újdonsült férje iránti vonzalma mégis egyre nő, és ezzel párhuzamosan új életében furcsa dolgokat tapasztal: különös szabályokat kell betartania, sikolyokat hall az éjszakában, és tündérek támadnak rá, akikről Katria korábban azt hitte, hogy igazából nem is léteznek. Miután tanúja lesz egy rituálénak, Középvidéken találja magát.

A tündérek vadonjában Katriának olyan emberként kell a túlélésért küzdeni, aki véletlenül ellopta az ősi királyok mágiáját – azt a mágiát, amiért egy vérszomjas király akár ölni is hajlandó lenne, hogy a segítségével megtarthassa jogtalanul elfoglalt trónját.

A tündérek megmentésének lehetősége Katria kezében összpontosul. De ki fogja megmenteni a szerelemtől, amitől annyira el akar zárkózni…?

Vissza kellett néznem mert hirtelen nem emlékeztem rá, hogy mikor olvastam Elisa Kova Mágiával egyesülve sorozatának az első részét. Volt az már bő egy évvel ezelőtt és igazából nem sok minden maradt meg belőle csak annyi, hogy olyan egyszeri kis kellemes olvasmánynak elment, de semmi több. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a történet részleteire nem nagyon emlékszem, csak talán a fő történetszálra. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy rossz lett volna az Alku a tündekirállyal, inkább csak azt, hogy nem hagyott bennem mély nyomokat.

Épp ez a tény az, ami ennél a sorozatnál nem jelent gondot, hisz minden egyes könyvben új történetet kapunk új főszereplőkkel, csak a mágikus világ az, ami összeköti a könyveket, mert mindegyik egy azon világban játszódik. Így tehát nem muszáj sorrendben olvasni, ha valaki nem úgy akarja az egyes könyveket, és akkor sem marad le az ember semmiről ha csak egy-egy részt olvas el és nem az összeset.

Katria és Davien

Ebben a könyvben Katria történetét ismerhetjük meg, és ha nagyon egyszerűen szeretném leírni, akkor ez egy átdolgozott Hamupipőke történet egy varázslatos mesevilágba ágyazva. Katria-t a gonosz mostoha pénzért kiházasítja egy vadidegen férfinak és az sem érdekli, hogy mi lesz aztán a lány sorsa. Közben Katria felfedezi, hogy nem csak gyerekmese a tündérek létezése, hanem igenis valósak ezek a természetfeletti lények és véletlenül belekeveredik a tündérek világába és azok hatalmi játszmáiba. Fontos, hogy most tündérekről van szó, nem tündékről, mint az első részben, ez két teljesen különböző faj. Ha mindez nem lenne elég, újdonsült férjéről kiderül, hogy egy elveszett tündérherceg, akinek egész életében az volt a célja, hogy visszaszerezze családja régen elvesztett koronáját és újra békét teremtsen a tündérek birodalmában. Innen aztán bonyolódik tovább a történet amit nem akarok lelőni annak ellenére sem, hogy igen kiszámítható minden fordulat. A lényeg, hogy itt Katria valós származását nem az elveszett cipellője fedi fel, hanem valami más és most már tényleg befejezem.

Láthatjátok hát, hogy tényleg kaptunk egy igazi kis klasszikus tündérmesét annak minden talán kiszámítható fordulatával, amit láttuk ezerszer is ezelőtt, de valamiért itt mégis működik a dolog. Mert ez a könyv egy percig sem akar több vagy kevesebb lenni annál, mint ami. Egy varázslatos és könnyed mese, amiben elveszhet az ember, amiben szurkolhat a főhősöknek, hogy legyőzzék a gonoszt, hogy a jó elnyerje végül a jutalmát, a gonosz pedig a büntetést, amit megérdemel. Katria-val egy olyan kalandra indulunk mi is, ahol szinte egy percig sincs megállás.

Katria és Davien

Csakúgy mint az első könyvben itt is főként a két főszereplőnk az igazán említésre méltó, és én mindkettejüket nagyon szerettem. Katria és Davien igazából nem nagyon különböznek egymástól, még ha az elején úgy is tűnik, és most nem csak arra gondolok, hogy az egyikük ember, a másik pedig tündér. Inkább a háttértörténetükre, a karakterükre célzok, mert nagyon hasonlóan éltek azelőtt hogy megismerkedtek és nagyon hasonló a személyiségük. Habár más-más világból jönnek, de mindketten magányosan éltek sok éven keresztül, nem voltak barátaik és olyanok, akikre igazán számíthattak volna. Katria-t a mostoha anyja taszította mondhatni cselédsorba az apja halála után, míg Davien az emberek világába menekülve magányosan töltötte egész életét és azon dolgozott, hogy végre vissza tudja szerezni a mágiát, amivel aztán harcolhat az őt megillető trónért.

Mindketten tehát magányosan és izoláltan éltek, és talán épp ezért tudták nagyon hamar megérteni és megkedvelni a másikat. Kényszerházasságnak indult az egész, de aztán egy mély és aranyos szerelem vált mindebből. Nagyon jól volt leírva a kapcsolatok alakulása és tetszett, hogy az elején úgy kezdtek el „ismerkedni”, hogy Katria gyakorlatilag nem láthatta a férfit, hisz amaz korlátozott mágia híján képtelen volt elrejteni tündér vonásait előle. Katria tehát vakon kezdte el megismerni a Davient, és már ekkor kezdte megkedvelni. Tudom, tudom, ez az egész ékes példája annak, hogy a szerelemben nem a külső számít, hanem inkább a belső, és ez szintén egy tipikus tündérmesés toposz, de ide abszolút illett és nekem nagyon bejött.

A végére pedig csak egy kérdés, amit nem nagyon értettem. Lehet csak nekem nem világos, de most akkor hogy van ez a világ, amiben ez a könyvsorozat játszódik? Mert ugyebár az első részben ott volt Eldas a tündekirály és emberkirálynője Luella, és én eddig abban a tudatban éltem, hogy ők a mágikus világ király és királynője. Most pedig itt van a tündérkirályság, és nem értettem teljesen, hogy akkor ez most két külön és egymástól független királyság egymás mellett? Vagy a tündérkirályság a tündekirályság fennhatósága alá tartozik? Lehet csak én siklottam el a dolgok fölött, de szerintem ez nem volt normálisan és érthetően leírva.

Kaptunk egy kellemesen varázslatos tündérmesét, és nem csak átvitt értelemben, hanem ez tényleg egy tündérekről szóló mese ugyebár. A sztori habár kiszámítható, hisz mégis csak egy Hamupipőke újramesélésről van szó és szinte minden fordulatot lehet előre tudni, főleg a gyakorlottabb olvasóknak, de nekem ez most valamiért mégis nagyon tetszett. Sodort magával a kaland és imádtam a két főszereplőnket, Katria-t és Davient, talán jobban is, mint az első rész főszereplő párosát. Nem hittem, hogy ennyire be fog jönni nekem ez a könyv, de tényleg tetszett, mégis szeretném megjegyezni, hogy azért ne várjon sokat tőle az ember. Könnyed kis olvasmány, semmi több, de annak abszolút tökéletes.

UI: A borító megint csoda szép, nagyon örülök, hogy a kiadó ezekkel a csodás borítókkal hozza el a könyveket nekünk. Szeretem az olyan könyveket, ahol a főszereplő vagy a főszereplők vannak a borítón ilyen rajzolt formában. Főleg fantasy könyvek esetében szerintem ez nagyon jó megoldás, csak kár hogy nálunk Magyarországon kevés könyv kap ilyen borítót.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/elise-kova-a-dance-with-the-fae-prince-tanc-a-tunderherceggel

Értékelés: 5/4

Holly Black: A fogoly trónja (Az elrabolt örökös 2.)

Fülszöveg:

Egy fogságba vetett herceg. Egy bosszúra éhes királynő.

És egy háború, ami újraírhatja Elfhon jövőjét.

Oak herceg súlyos árat fizet az árulásáért. A messzi észak jeges fogságában, a hófödte vidék új szörnykirálynőjének akaratához láncolva csak ravaszságára és sármjára támaszkodhat, ha túl akar élni.

Cardan nagykirály és Jude nagykirályné a végletekig hajlandó elmenni, hogy kiszabadítsák elrabolt örökösüket, így Oak választásra kényszerül. Vagy megpróbálja visszanyerni annak a lánynak a bizalmát, akit mindig is szeretett, vagy hű marad Elfhonhoz, és megdönti Wren uralmát – még akkor is, ha ezzel őt is a pusztulásba taszítja.

Ahogy a háború fenyegető felhői egyre gyülekeznek, és minden sarokban új árulás lesi áldozatát, Oaknak rá kell ébrednie, hogy leleményessége közel sem elegendő ahhoz, hogy minden szerettét biztonságban tudhassa. Vajon kinek a sorsát pecsételi meg?

Nagy szerencsémre a második rész szintén megjelent magyarul, így semmi akadálya nem volt annak, hogy mielőbb olvashassam Az elrabolt örökös duológia befejezését. Alig két hónapja végeztem ki az első részt, így igen friss emlékeim vannak a történetről és olyan volt az egész, mintha rögtön utána kezdtem volna bele a folytatásba. Ha olvastátok az első részről írt kritikámat, akkor már tudjátok mit kifogásoltam leginkább a történetben. Egyszerűen nem tudtam hova tenni Oak karakterét, képtelen voltam kiismerni őt és épp ezért nem tudtam volna megmondani, hogy kedvelem-e őt vagy sem, mint karaktert. Nos, lehet csak én voltam az egyetlen, aki nem számított erre a fordulatra, de nagy szemeket meresztve vettem tudomásul, hogy a második részben nézőpontot váltunk és megkapjuk Oak-ot főszereplőnek. Nem tudom miért, de én eddig abban a tudatban éltem, hogy végig Wren lesz a főszereplőnk és Oak csak mellette mellékszereplő marad, olyan Jude és Cardan stílusban.

Eddig tehát az volt az egyik gondom, hogy képtelen lettem volna elmondani ki az igazi Oak, mire Black csavart egy akkorát a történeten, hogy mostanra teljesen kiismerhettem Oak-ot és mindent, de tényleg mindent megtudhattam róla. És az a legdurvább az egészben, hogy Oak tényleg minden egyszerre, amit korábban képzeltem róla és ha akarnám se tudnám egyetlen kategóriába besorolni. Elsőnek meglepett, de nagyon örültem annak hogy megkapjuk Oak-ot főszereplőnek, még ha fura is volt eleinte. Így tehát minden titok lelepleződött, minden rejtély feltárult és Oak maga se egy kérdőjel többé.

Örültem annak, hogy végre láthattuk a „másik oldalt”, és hogy az Elfhoni palota gyakorlatilag minden tagja képviseltette magát rövidebb-hosszabb ideig. Szinte minden korábbi karakter feltűnt, régen félbemaradt szálakat varrtunk el és minden a helyére került. Külön ujjongtam Jude és Cardan megjelenésekor, és habár nem szerepeltek sokat, de nem hazudtolták meg magukat egy percig sem. És habár szívesen olvastam volna róluk többet, lássuk be ez a duológia nem róluk szól, így jobb hogy a háttérben maradtak és mondhatni csak mellékszereplőként jelentek meg éppen elegendő mennyiségben.

Wren és Oak

Igazán érdekes volt Oak igazi karakterét jobban megismerni és megtudni ki ő valójában. Nem értem hogy hihettem egy percig is, hogy Oak egy egyszerű személyiség lesz, hisz az ég szerelmére mind tudjuk milyen családban és milyen emberek között nőtt fel. Teljesen reálisan alakult a személyisége és teljesen hihetően kezelte a körülötte lévő helyzetet és embereket. Jude, Madoc és a többiek mellett, egy ilyen komplikált múlttal és ilyen nehéz és bonyolult emberek között, hogy is alakulhatott volna másként az élete?!

Ezért nem is értettem, hogy a végén mikor kiderült, hogy Oak nem olyan gyenge, ostoba és léhűtő hercegecske, mint aminek mindenki gondolta, akkor miért lepődött meg ezen annyira mindenki. Várhatták volna, hogy akárhogy próbálják védeni gyerekkorától kezdve, akármennyire próbálják óvni a veszélytől és a körülötte lévő hatalmi ármánykodástól, Oak-nak mondhatni az a sorsa, hogy ebbe nőjön fel és ebben edződve legyen belőle felnőtt ember. Ő pedig nem volt rest kivenni a részét a játszmákból. Nem azért, hogy a saját hatalmát növelje vagy hogy önző céljait elérje, ő végig csak a családjáért, a nővéréért és azért szervezkedett, hogy minden árulót és cselszövőt leleplezzen mielőtt azok Jude és Cardan hatalmára vagy életére törhetnének.

Tényleg nagyon örültem, hogy Oak-ot kaptuk meg főszereplőnek a második részben és imádtam olvasni a gondolatait, megismerni a valós énjét, és egyáltalán nem okozott csalódást a karaktere. És tudom, hogy eddig csak Oak-ról hadováltam egy csomót, szóval joggal kérdezhetnétek, hogy mi van akkor Wrennel. Nagyon jó kérdés, hogy mi van Wrennel, mert ebben a részben a lány tényleg nagyon háttérbe szorult és elsőre a gonosztevő vagy a nagy ellenség kategóriába került. Bár szerintem teljesen egyértelmű az elejétől kezdve, hogy nem Wren itt a nagy machinátor a háttérben és hogy Bogdana valamivel irányítja őt vagy esetleg sakkban tartja, mert hát Wren korábban nem ilyen bosszúszomjas és gyilkos hajlamú lánynak tűnt.

Oak ugyancsak átlátta a helyzetet és hogy Wrennel nem stimmel valami, így próbált rá hatni vagy a maga módján segíteni rajta. Tetszett ahogy Oak végig epekedett Wren után és nagyon aranyosak voltak együtt még mindig, hogy nem nagyon bírtak távol maradni egymástól. Bár jobban belegondolva azért olyan sok közös jelenetük nem akadt, mert az idő nagy részében a két ellentétes oldalon ragadtak. Fura, hogy Wren szemszögét most nem láthattuk egészen a végéig, de ezen most azért nem akadtam fent annyira, mert az első könyv Wrené volt, a második pedig Oak-é lett, és épp így van meg a tökéletes egyensúly.

Wren és Oak

A történet középpontjában ismét egy újabb hatalmi játszma áll, ami szinte mindennapos Elfhon-ban, és Oak ezt próbálja felgöngyölíteni és megakadályozni az árulást. Azt persze vártam, hogy Bogdana machinál valamit a háttérben, ez teljesen egyértelmű volt, de aztán kaptunk egy olyan fordulatot, amit tényleg nem láttam előre. Olyan korábbról ismert karakter lett áruló, akiről nem hittem volna, hogy meg meri lépni mindezt. Bár utólag visszagondolva pont tőle nem állt sosem távol az ilyesmi és abszolút logikusan alakult a karakter sorsa, inkább az a csoda, hogy eddig nem árulta még el a királyi párt és a királyi udvart.

Amit még mindenképp meg szerettem volna említeni a végén, hogy most is örültem a kis mellékszálaknak és hogy a régi karakterekről tudtunk meg dolgokat. Megtudhattuk mi lett Taryn és a fia sorsa és hogy mi van vele és Szellemmel. Madoc visszatért a családjához és véget ért a száműzetése, aminek én személy szerint nagyon örülök, és remélem most már tényleg nyugton megül a hátsóján és nem okoz több galibát, hanem örül annak, hogy a családjával lehet. (Bár a halandó világban rekedt Madoc gondolata továbbra is nagyon vicces, én legalábbis jót szórakoztam rajta.) Kaptunk kis utalásokat arra, hogy mi várható Jude és Cardan életében hamarosan, legalábbis remélem, hogy jól értelmeztem az utalásokat. Megmondom őszintén az első részben nem nagyon érdekelt a két új karakterünk, Tiernan és Hyacinthe privát drámája és nem értettem minek kellenek ők ide, de most még őket is megszerettem és szurkoltam nekik, hogy túl tudjanak lépni a problémáikon és megtalálják az egymáshoz visszavezető utat.

Ami pedig nagy bónusz pont, hogy az írónő még arról is csöpögtetett némi infót, hogy a következő könyv kiről fog szólni. És most mondom, nekem roppant mód tetszik, hogy a következő könyv Nicasia-ról fog szólni és izgatottan várom. Főleg ha tényleg arról fog szólni ez a rész, hogy Nicasia hogy keres kérőt magának, mert a puszta gondolat, hogy szerencsétlen férfiak Nicasia kegyeiért küzdenek, máris jobb kedvre derít.

Az elrabolt örökös duológia második részében folytatódik az első részben megszakadt történet, csak most Wren helyett Oak lép elő főszereplőnek és az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Ő lesz az, aki felgöngyölíti nekünk a háttérben zajló hatalmi játszmákat és aki lebuktatja az árulókat, miközben minden tőle telhetőt megtesz, hogy megmentse a családját… és persze Wrent, aki sajnos az árulók bűvkörébe került. Oak és Wren nagyon kedves kis páros, és tökéletesen illenek egymáshoz, nagyon szerettem őket, mert tökéletesen kiegészítik egymást. Jude és Cardan párosát nem szárnyalják túl, mert őket ki tudná kiütni az első helyről, de szorosan mögöttük a második legjobb páros a sorozatban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-prisoners-throne-a-fogoly-tronja

Értékelés: 5/4

Carissa Broadbent: A hamvak és az elátkozott király (Nyaxia koronái 2.)

Fülszöveg:

A szeretetet és a szerelmet is fel kell áldoznia a hatalomért.

A Kejarin minden darabokra tört, amit Oraya valaha igaznak gondolt. Fogollyá vált a saját birodalmában, az egyetlen lényt gyászolja, aki számára a családot jelentette, és szerelme árulását követően már azt sem tudja, mit gondoljon saját érzéseiről. Csak egy dologban biztos: nem bízhat többé senkiben, a legkevésbé Raihnben.

Raihnért, az Átváltozott királyért még saját nemesei sem rajonganak. A Vér Háza pedig a birodalmába vájja karmait, és azzal fenyeget, hogy belülről tépi azt darabokra.

Amikor Raihn titkos szövetséget ajánl Orayának, a lány számára az alku elfogadása tűnik az egyetlen lehetőségnek, amellyel visszaszerezheti trónját – és bosszút állhat szerelme árulásáért. Ehhez azonban olyan pusztító ősi erő birtokába kell jutnia, amelyhez apja legnagyobb titkain keresztül vezet az út.

Ellenség közelít minden oldalról, és semmi sem az, aminek látszik. Oraya, miközben lassanként megfejti múltja titkait és szembenéz a jövőjével, kénytelen választani a hatalom megszerzésének véres valósága és azon pusztító szerelem között, amely a vesztét okozhatja.

Annyira tetszett a Nyaxia koronái könyvsorozat első része, hogy nem akartam sokat várni a folytatással. Így rögtön az első rész után kézbe vettem a másodikat és milyen nagy szerencse ilyenkor hogy ez is megjelent már magyarul, így nem kell semennyit sem várnom, hanem rögtön olvashatom tovább a történetet. Az első könyvben voltak olyan aspektusok, amik annyira nekem nem jöttek be és tényleg őszintén érdekelt merre halad tovább a történet, így nagy elvárásokkal kezdtem neki a könyvnek. Szerencsére nem kellett csalódnom, de még mennyire nem, sőt rögtön azzal kezdenék, hogy nekem a második rész iszonyatos tetszett. Jobban is, mint az első könyv. Na, de nézzük sorban.

Rengeteg dolgot tudnék felsorolni, hogy miért imádtam ezt a részt. Azt találtam a legjobbnak benne, hogy kiköszörülte az első rész hibáit (legalábbis amik engem zavartak, így én a hibákhoz soroltam ezeket) valamint éppen azt kaptam most, amit egy ilyen vámpíros könyvtől várna az ember. Jó lehet nem minden ember, de én mindenképp. Szerencsére most nem kaptunk semmilyen felesleges és erőltetett halálos versenyt, hanem végre tényleg a vámpíros hatalmi játszmákról szólt ez az egész, ahogy annak az elejétől kezdve lennie kellett volna. Oraya és Raihn elsőnek egymásnak feszülve próbálják megragadni és megtartani a hatalmat, aztán mikor egy másik ellenség mindkettejük ellen tör, akkor kénytelenek összefogni és úgy harcolni az ellenük lázadókkal szemben.

A történet felépítése talán kissé kiszámítható, de legalább a történések, a fordulatok és az árulások logikusan és teljesen reálisan követik egymást, ahogy annak lennie kell. Kaptunk fordulatokat bőven és néhány helyen engem is sikerült meglepni, mert szerencsére nem mindig alakultak klisésen a dolgok és hőseinknek se jött össze mindig minden elsőre, de ez éppen így volt életszerű.

Oraya

A könyv szerkezetét tekintve szintén kisebb változáson ment át, mert míg korábban Oraya-t kaptuk meg egyetlen narrátornak, az írónő most váltott nézőpontra állt át, amire nem számítottam, de mégis felettébb örültem neki. (Hisz tudjátok, hogy a több nézőpontos történetmesélés az egyik kedvencem.) Jobban belegondolva kellett ez ide, mert így lett teljes a történet, hogy láttuk Raihn szemszögét, hogy megismertük az ő szempontjából a korábban és a most történteket és megkaptuk a magyarázatot arra, kicsoda valójában Raihn és miért tette azt, amit tett. Eddig is kedveltem őt, mint karaktert és írtam már arról korábban, hogy igazán üdítő volt látni végre egy másfajta férfi főszereplőt, mint amiket folyton kapunk a fantasy könyvekben. De most lett véglegesen nagy kedvencem Raihn hogy megismerhettem a múltját és minden vele kapcsolatos dolgot. Az egyetlen nagy hibája, hogy ő az aki megölte Vincentet, amiért sosem tudok neki megbocsátani, de hát senki sem lehet tökéletes ugyebár.

Itt szeretnék átkanyarodni a karakterábrázolásra és a karakterek építésére, mert a váltott nézőpontos történetmesélés legnagyobb előnye, hogy így mind Oraya és mind Raihn lelkivilágába, érzéseibe és gondolataiba betekintést nyerhettünk. Tetszett köztük a kontraszt, hogy ellentétes oldalról indultak ebben a részben. Oraya teljesen padlóra került az első rész végén történt árulás miatt és mert elvesztette az apját, majd az ellenség fogságába esett. Oraya összetört Vincent halála után hisz elvesztette szeretett apját, aki habár mint kiderült nem volt tökéletes, de Oraya akkor is szerette őt. Önmagát okolja a férfi halála miatt így gyászolva kicsit depressziós spirálba kerül és nehezen tudja feldolgozni mindezt. Mellesleg ott van Raihn, aki a felelős az apja haláláért, és aki mondjuk úgy fogságban tartja és kénytelen elviselni a jelenlétét. Minden motivációját és életkedvét, minden harci kedvét elvesztette és a bűntudat miatt Vincentről képzeleg, mintha még mindig vele lenne és mintha még mindig segíteni tudna rajta. Vincent "szelleme" végigkíséri az egész második részt, és Vincent hangja Oraya saját bűntudatának jelképeként jelenik meg.

Vele ellentétben Raihn mondhatni fentről indul, hisz megszerezte az Éjszülött koronát. Miután végzett Vincettel ő lett az új Éjszülött király és olyan hatalom került a kezébe, amit korábban sosem birtokolt. De ez a hatalom sok bajjal és problémával jár, mert ahogy a mondás tartja a hatalmat sokkal könnyebb megszerezni, mint aztán megtartani és Raihn-nek éppen ezzel kell szembesülnie. Nem tud nyugodtan ülni a trónján, mert gyakorlatilag mindenki ellene tör. A bukott Hiaj vámpírok lázadnak ellene, Oraya lázad ellene, majd pedig saját népe a Rishanok és a kényszerű szövetség, a Vérszülött vámpírokkal szintén lázad ellene. Aztán egy puccs következtében Raihn életére törnek és frissen megszerzett hatalmát elvesztve újra a mélyben találja magát… csak most már nem egyedül, hanem Oraya-val együtt. És aztán együtt összefogva indulnak el hogy visszaszerezzék, ami őket illeti.

Raihn

Sok minden történik tehát ebben a részben, egy percig sem lehetett unatkozni rajta, nekem mégis legjobban nem maga a történet, hanem a két főszereplőnk belső vívódása, egymás elleni harca és a karakterük fejlődése tetszett a legjobban. Rég találkoztam már két ilyen jól megírt főszereplővel, mint Oraya és Raihn és az pedig bónusz pont, hogy ketten együtt remek párost alkotnak és csak úgy izzik köztük a levegő. Egyik kedvenc párosom lettek. És a legszebb az egészben ahogy a kapcsolatuk alakult, hogy tényleg gyakorlatilag mindent átéltek együtt. Voltak bizalmatlan riválisok és kényszerű szövetségesek, voltak naiv fiatal szerelmesek, aztán elárulták egymást. Voltak mindketten mélyponton, majd a csúcson, voltak boldogok és szomorúak együtt. Sok mindenben hasonlítanak, de sok dologban mégis különböznek, és talán azért is olyan jó páros ők ketten, mert tökéletesen kiegészítik egymást.

Tetszett a kontraszt, hogy Raihn végül épp egy olyan életet kínált Oraya számára, amit a lány mindig akart, és amire mindig vágyott. Raihn a szabadságot és az erőt kínálta neki, önbizalmat adott a lánynak és megmutatta neki, hogy Oraya mire lehet képes egyedül is. Raihn sosem akarta ketrecbe zárni, sosem akarta korlátozni őt, mindig hitt benne és mindig mellette állt. Éppen azokat a dolgokat adta meg Oraya számára, amit a lány korábban Vincenttől sosem kaphatott meg.

Ha már Vincentnél tartok akkor meg kell jegyeznem, hogy örültem annak, hogy habár meghalt az első rész végén, de valahogy mégis olyan érzésem volt végig, mintha még mindig velünk lenne. Kövezzetek meg, de én kedveltem Vincentet minden hibája ellenére és habár nem volt tökéletes apja sosem Oraya-nak, de mégis imádtam az apa-lánya dinamikájukat az első részben. Bonyolult volt a kapcsolatuk, az nem vitás. Örültem annak, hogy megismerhettük a múltat és hogy Vincent hogy találkozott Oraya anyjával és milyen kapcsolat volt közöttük és annak pedig főleg örültem, hogy megkaptuk a magyarázatot, hogy Vincent miért fogadta be Oraya-t és miért nem ölte meg gyerekkorában. Bár ha nagyon őszinte akarok lenni ennél valami bonyolultabb vagy érdekesebb magyarázatra számítottam, de valljuk be, néha a legegyszerűbb megoldás a legkézenfekvőbb. Főleg azért, mert ez is azt bizonyítja, hogy Vincent mégsem volt olyan kegyetlen és rideg ember, mint amilyennek mindig mutatta magát. Ha mást nem is, de Oraya-t mindig nagyon szerette az első perctől kezdve.

Oraya és Raihn

Ebben a részben kaptunk új ellenségeket és érkeztek új karakterek, de ezek közül nekem egyik se tűnt valami érdekesnek, és többségük ilyen hamar távozott a sztoriból, így nagyon meg se ismerhettük őket. A mellékszereplők közül nyilvánvalóan csak Septimus és Mische az említésre méltóak, persze más-más okokból. Septimust már az első részben érdekesnek gondoltam, és itt nagyobb szerepet kapott, az pedig szerintem senkit se lepett meg, hogy végül ő lett a nagy „fő gonoszunk”, aki a háttérben mozgatta a szálakat. Hisz eddig is nyilvánvaló volt, hogy valamit kavar a háttérben és nem értem Raihn hogy lehetett olyan ostoba, hogy megbízott benne és éppen vele kötött szövetséget. Bár azt továbbra se értem hogy mi Septimus végső nagy célja, mert valahogy sejtem, hogy nem csak ennyi, amit eddig láttunk. Az pedig tényleg érdekel, hogy hova tűnt a nagy finálé után és hogy mit tartogat még számunkra a jövőre nézve. Mert az holt biztos, hogy nem most láttuk őt utoljára.

Végül pedig itt van nekünk Mische, akiről eddig nem sokat szóltam, és őszintén szólva azért, mert nem nagyon tudom őt hova tenni. Sajnos ez a véleményem a második könyv befejezése után se változott, mert számomra olyan kis semmilyen karakter ő. Most kapott valami kisebb saját történetszálat és megtudhattunk pár dolgot a múltjáról, de ez még mindig nem elég, hogy valóban érdekelni kezdjen ő maga, mint karakter. Épp ezért leszek bajban a folytatást tekintve, mert ha minden igaz, ezzel a könyvvel lezárult Oraya és Raihn sztorija és a következő két résznek a sorozatban Mische lesz a főszereplője és az ő történetét fogjuk megkapni. Hát nem tudom… valójában annyira nem érzem a késztetést, hogy épp emiatt olvassam a folytatást, mert nem tudom elképzelni, hogy milyen izgalmas és érdekes történetet lehetne Mische köré írni. De lehet ezzel csak én vagyok így.

Nekem sokkal jobban tetszett a második könyv, mint korábban az első, mert szinte minden meg volt benne amit én egy vámpíros fantasy könyvben szeretnék látni. Kaptunk sok kalandot, fordulatot, vért és drámát, egy percig nem lehetett rajta unatkozni és sodortak az események előre. Örültem a váltott nézőpontos történetmesélésnek, mert így mind Oraya és mind Raihn igazából megnyílhatott előttünk olvasók előtt, és öröm volt olvasni a lelki vívódásaikat és harcukat elsőnek egymás, majd pedig a közös ellenség ellen. Remek kis duológiát kaptunk ebben a két részben, és nagy kedvencem lett ez a két könyv összességében. A folytatásban új főszereplővé lép elő Mische és az ő történetét ismerhetjük meg, amit talán valamikor olvasni fogok, de azt még nem tudom mikor. Most egyelőre Oraya és Raihn maradnak a kedvenceim, és maradok az ő történetüknél.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/carissa-broadbent-the-ashes-and-the-star-cursed-king-a-hamvak-es-az-elatkozott-kiraly

Értékelés: 5/5