Rina Kent: A Gyűlölködés Istene (Istenek öröksége 1.)

Fülszöveg:

Killian Carson egy kifinomult, elbűvölő külső mögé rejtőző ragadozó. Hidegvérű, manipulatív és romlott. Kisugárzása és intelligenciája révén bolonddá tart mindenkit, Glyndon azonban rögtön keresztüllát rajta. Látja benne a pszichopatát, és bár az esze azt súgja, hogy meneküljön, a lelke mélyén titkon tudja, hogy a szörny üldözni fogja…és hogy ő azt szeretné, ha elkapná.

Glyndon King sosem érezte, hogy bárkinek is a kedvence lenne. A családjában az anyja és a fivérei rendelkeznek művészi tehetséggel, és Glyndon tudja, hogy ő sosem ér majd fel senki elvárásaihoz. De Killian? Ő nem támaszt vele szemben elvárásokat azon túl, hogy Glyndon most az övé. Az sem számít, hogy a főiskoláik versengenek egymással, kettejük másokat kizáró, mindent felemésztő szenvedélye minden mást elfojt.

De valóban képes-e két összetört lelkű ember begyógyítani egymás lelki sebeit? Képes-e sötét és bűnös vágyuk győzedelmeskedni a múltjuk felett? És amikor kiderül, hogy ez a két múlt még nyugtalanítóbban összefonódik, mint azt korábban hitték, akkor két lehetőség áll előttük: megerősödve kerülnek ki a harcból vagy a vesztükbe rohannak.

Még mindig tartom a véleményem, hogy a dark romance könyvek nem nekem valók. És nem azért mert nem bírnám a sötétebb témákat vagy mert nem élvezem a sok-sok gyakran igen explicit erotikus részt. Hanem azért mert ezeknek a könyveknek a nagy része arról szól, hogy a férfi főszereplő hogyan bántja, abuzálja és igen sokszor megerőszakolja a női főszereplőt a szerelem nevében vagy mi a szösz és én ezzel sehogy se tudok azonosulni. Egy igazi és jól megírt dark romance könyvnek sosem arról kellene szólnia, hogy a férfi főszereplő bántja a női főszereplőt, de úgy tűnik az írók ezen a sablonon valahogy sosem tudnak tovább lépni. Én tényleg újra és újra próbálkozom ezzel a műfajjal, de valahogy mindig csak felidegesítem magam rajta.

Hogy lássátok ismét próbát tettem és igenis nem adom fel, néha a kezembe veszek egy-egy ilyen könyvet, hátha most valami jobb történetet kapok és valamelyik végre tetszeni fog. Rina Kent könyveit több helyen ajánlották már, hogy ezek tényleg jók a műfajon belül, így gondoltam próbát teszek vele. Több könyvsorozata megjelent külföldön, ide haza nálunk még nem olyan sok, és én kiválasztottam ezek közül az egyiket és annak kezdtem neki. Az Istenek öröksége sorozat hat részből áll, magyarul eddig három jelent meg és minden könyvben egy másik főszereplő páros történetét ismerhetjük meg. Ennyi információm volt a kezdéshez és nagyon bizakodva kezdtem neki az első résznek.

Aztán képzelhetitek mekkorát koppantam mikor rögtön az első fejezetekben egy nemi erőszakkal indítunk én meg fogtam a fejem, hogy hát ez nem lehet igaz. És rögtön ki is jelentem, igenis nemi erőszak amit Killian művelt, mondjon nekem bárki bármit, és ha később a könyvben az írónő próbálja is árnyalni ezt az egészet, a tényeken az semmit nem változtat. Még az sem, hogy Glyndon se tekinti annak a dolgot, mert hát akkor is az. És ennek az ellenkezőjéről senki se fog soha engem meggyőzni.

Egy ilyen váratlanul durva kezdés után némileg megcsappant az érdeklődésem a történet iránt és felmerült bennem a gondolat, hogy én ezt abbahagyom és nem olvasom végig. Olyan viszont nem volt még hogy én egy megkezdett könyvet nem fejeztem be, akkor sem, ha végigszenvedtem magam rajta. Ha elkezdek egy könyvet befejezem ha világ a világ, és maximum aztán jól lehúzom egy kritikában, hogy miért is volt az egy borzalmas olvasmány. Viszont ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy a történet olvasás közben valahogy mégis magába szippantott és a kezdeti nehézségeken átlendülve a végére érve mégsem tudom teljesen utálni.

Az bosszant az egészben, hogy ha az elején nem ilyen durván indul, hanem mondjuk egy kicsit „lightosabban”, akkor azt mondanám rá, hogy nem is olyan rossz ez a könyv, sőt kifejezetten jóra értékelném. Killian és Glyndon mindketten jó karakterek a maguk módján és örültem a váltott nézőpontos történetmesélésnek, mert tudjátok, hogy ez az egyik kedvencem. Azt most inkább hagyjuk, hogy ezek ketten hogy találkoztak, mert inkább arra az első pár fejezetre nem akarok gondolni, inkább arról szeretnék beszélni, hogy miért volt annyira érdekes számomra a kettejük kapcsolata.

Killian egy igazi rideg és könyörtelen pszichopata és ezt nem lehet szebben mondani, mert hát tényleg az. Teljesen megszállott módon Glyndon nyomába ered és kitalálja, hogy márpedig a lány övé lesz és kész, és ebbe senkinek nincs semmilyen beleszólása. Mert ha Killian akar valamit, azt meg is szerzi. Aztán nem épp kedves és szívmelengető módszerekkel Glyndonra akaszkodik és addig kísérti a lányt, amíg azt meg nem töri. Jó volt beleolvasni Killian fejébe, mert mindig érdekes egy ilyen sötét és beteg elme gondolatait megismerni, még ha néha szívesen fejbe vágtam volna valamivel, akkor is.

Nekem az tetszett a legjobban, hogy Killian pontosan tudta kicsoda, és azt is hogy mit kell tennie, hogy ennek ellenére helye legyen a normális emberek között. Gyerekkorától kezdve elrejtette az igazi sötét énjét és próbálta normálisnak mutatni magát amennyire csak lehetett, hogy azért ne meneküljön mindenki előle sírva és teli nadrággal, bár azt inkább hagyjuk, hogy azért nem végzett ezen a téren tökéletes munkát. Tudja, hogy más mint a többiek, de mégis visszafogja magát amennyire csak lehet, és aztán nagy meglepetésére épp Glyndon lesz az a személy, aki előtt végül teljesen elengedheti magát és aki mellett valóban önmaga lehet. Killian tehát teljesen önazonos és nem próbálja másnak mutatni magát, mint ami, és pontosan tisztában vele, hogy milyen rossz ember. 

Killian és Glyndon

És itt térjünk át a lányra, mert habár az elején Glyndon egy csendesebb jó kislánynak tűnik, aki magába fordult és aki egy halott barátját gyászolja, aki sosem a társaság központja, és aki a családjában szintén kirekesztettnek érzi magát, aztán elég hamar kiderül, hogy ő sem teljesen százas. Mert Glyndon se normális, hisz egy normális nő sikítva és fejvesztve menekülne egy Killian féle férfi elől, főleg azok után amit művelt vele a könyv elején. Glyndon pedig nem hogy nem menekül hanem szinte mindig Killian karjaiban köt ki és közben rájön, hogy ő márpedig szereti a durva és erőszakos erotikát, és habár fél a férfitől, mégsem tud tőle sokáig távol maradni.

Killian szerintem sokkal érdekesebb és komplexebb karakternek sikerült, még akkor is ha egy sötét pszichopata, aki nagyjából senki és semmi iránt nem érez semmit. Glyndon mellette elég egyszerű és egysíkú karakter lett, hisz sok ilyen elnyomott és meg nem értett jó kislányról olvastam már, aki egy vadabb pasitól rájön, hogy ő márpedig igenis tud rossz lenni és végül megtanulja szeretni önmagát és igazi önbizalmat szerez. Glyndon tehát nem került közel a szívemhez és igenis sablonos karakternek tartom. Az viszont tetszett ahogy Glyndon hatására Killian végül megpróbált normális emberi módon viselkedni a végére, és habár sokszor erőszakos, kemény és harsány volt a lányhoz, lettek azért szép és már-már romantikus pillanataik is, amikor szinte aranyosnak mondtam volna őket. Bár az esetek nagy részében az aranyostól igen távol álltak ezek ketten, inkább csak egy bántalmazónak és toxikusnak tűnő kapcsolatnak lehetne az övékét jellemezni a könyv nagy részében.

A könyv központi történetszála Glyndon és Killian egymásra találása némi egyéni családi drámákkal vegyítve, és mellé kaptunk egy kis rejtélyt is, ami némileg kiszámítható volt, de mivel ez csak egy mellékszálként funkcionált a történetben, így mondom oké, ez belefér. Sokkal érdekesebb számomra viszont a történet háttere és hogy három rivális elit klub tagjai, az Elitek, a Hitetlenek és a Kígyók versengenek egymással a népszerűségért vagy igazából nem is tudom miért, hisz mindenkinek meg van a saját klubja és nem értem miért nem tudnak magukkal foglalkozni.

De ahogy látom az összes további könyvben a főszereplő párosok ellenkező klubokból jönnek majd össze, szóval gondolom végig ez az ellenségeskedés lesz a háttere a drámáknak. Killian és Glyndon mellett megismerhetünk rengeteg egyelőre csak mellékszereplőt, akik később saját könyvet kapnak majd, és ezek közül a karakterek közül némelyik jobban érdekel, mint a másik, de azt szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy a Hitetlenek eddig a legérdekesebb karakterek. Jeremy, Nikolai és Gareth mind érdekesnek tűnnek, és azokat a részeket, amikben ők lesznek a főszereplők mindenképp el fogom olvasni.

Külön plusz kis adalék, hogy kaptunk néhány kiegészítő fejezetet egy-egy szülő szemszögéből, amit először nem tudtam hova tenni, mert hirtelen nem értettem kik ezek a random karakterek és minek kellenek ide. Azóta már utána olvastam, hogy ezek a fejezetek valamiféle fanservice-ként működnek az írónő részéről, mert nagyjából az összes mostani karakterünk szüleinek meg vannak a saját könyveik, és a régi nagy rajongóknak onnan lehetnek ők ismerősek. Én egyik szülő könyvét se olvastam eddig, így nekem nem sok pluszt adtak hozzá az élményhez ezek a fejezetek, de az írónő nagy rajongói biztos értékelték mindezt.

Ha az első néhány keményebb fejezetet kihagyta volna az írónő és valami enyhébb drámával indított volna, akkor azt tudnám mondani, hogy annak ellenére hogy a dark romance továbbra sem az én műfajom, mégis tetszett valamennyire ez a könyv. Killiant roppant érdekes karakternek tartom és imádtam a fejében lenni és a gondolatait olvasni, akármennyire sötét és zavaros volt néha. Glyndon mellette a tipikus szürke kisegér jó kislány, akiről kiderül mégse olyan jó kislány, és ennél nagyobb klisét kitalálni sem lehetne. Tetszett ahogy formálták egymás karakterét, és az amilyen hatással voltak egymásra. Akármennyire fura a kapcsolatuk és akármennyire is súrolja a bántalmazó kapcsolatok határát igen gyakran, valahogy mégis egymásnak lettek ők teremtve és kiegészítik egymást. A kemény kezdést azonban nem tudom tolerálni, és ez az ami igen sokat levett számomra a könyv élvezeti értékéből. Nem tudom, hogy el fogom-e olvasni az Istenek öröksége sorozat összes részét, de azokat biztosan amelyikben a Hitetlen srácok a főszereplők.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rina-kent-god-of-malice-a-gyulolkodes-istene

Értékelés: 5/3

Daredevil: Born Again (Daredevil: Újjászületés) 1. évad összegzés

Nagy kedvencem volt a még akkoriban a Netflix égisze alatt futó eredeti Daredevil sorozat, és igen pozitív összegző véleményt írtam az első két évadról, majd egy istenítőt a harmadikról. Épp ezért derült égből ért villámcsapásként a hír, hogy a Marvelt és minden ezzel kapcsolatos jogot a Disney felvásárolt így a Netflix Daredevil sorozata véget ért, én meg ott maradtam hoppon a tökéletes harmadik évad után, hogy mégis ezt hogy a fenébe gondolja mindenki komolyan. Tisztán emlékszem mennyire idegesített, hogy csak így elkaszálták a sorozatot, mikor annyi, de annyi potenciál lett volna benne.

Aztán gondolhatjátok mennyire meglepődtem mikor elkezdtek szállingózni az első pletykák arról, hogy a Disney talán feltámasztaná a sorozatot valamilyen formában. Be kell vallanom teljesen szkeptikusan álltam ehhez az egészhez, mert nem szerettem volna ha megint elölről kezdik a történetet vagy esetleg folytatják, de másfelé viszik el a sztorit és valami teljesen mást kapunk majd Daredevil címszó alatt. Aztán érkeztek a hírek, hogy visszatérnek az eredeti színészek és a Disney ott akarja folytatni a történetet, ahol az eredeti sorozat abba maradt, én meg gondoltam, hogy hát ez így csak nem lehet majd olyan rossz. Persze még mindig bennem maradt a félsz, hogy mi lesz ha a Disney hozzányúl ehhez az egészhez és hogy vajon mi fog ebből kisülni, de gondoltam adok neki egy esélyt.

Így kaptuk meg Daredevil: Újjászületés néven az új folytatás sorozatot, aminek az első évada tavaly jött ki, de én valamiért csak most jutottam el oda, hogy megnézzem. Ennek az okát ne kérdezzétek, én se tudom, hogy miért nem kerítettem erre sort hamarabb, de az utóbbi hetekben sikerült végre ledarálnom az első évadot. Kilenc részt kaptunk kezdésnek, ami részben jó döntés volt, részben nem, de erre majd később kitérek, és természetesen a Disney felületén lehet megtekinteni a sorozatot. Ahol egyébként az eredeti Daredevil sorozat szintén fent van, a Defenders sorozattal együtt, szóval azokat mindenképp ajánlom mindenkinek, mert aki még nem látta őket, az nem tudja miből maradt ki eddig. De komolyan.

Na, de térjünk rá az új sorozat első évadára. Tényleg nagyon féltem, hogy sikerül felvenni a fonalat és hogy milyen folytatás érkezik, vártam, hogy mivel fognak meglepni, és hogy milyen irányba mozdul tovább a történet. Az eredeti sorozat ott ért véget, hogy Fisk megtudta, hogy Matt Daredevil, így még inkább kérdésessé vált számomra, hogy lehet tovább folytatni ezt az egészet úgy, hogy a nagy fő gonosz tudja Daredevil kilétét. Hogy lehet úgy tovább csavarni a szálakat, hogy mindenki izgalmas maradjon és az volt a nagy kérdésem, hogy Fisk vajon meddig fogja magában tartani az igazságot.

Az első rész rögtön erősen indul, mert Dex „visszaszambázik” hőseink életébe és cseppet sem szívbajos módon azzal nyitunk, hogy Dex megöli Foggy-t, én meg csak pislogtam, hogy ez most komoly? És valóban komolyan meghalt Foggy és ezzel ismét minden rosszra fordult. Matt csakúgy, mint Elektra halála után önmagát okolja a történtekért és elhatározza soha többé nem ölti magára a Daredevil jelmezt. Karen tőle teljesen karakteridegen módon mindenkit telibe tojva eltűnik nagyjából az egész évadra és minden úgy alapjáraton elég depresszívvé válik. És rögtön itt jön az első negatívum, ami nekem nem tetszett. Foggy halála tényleg meglepett és alig akartam elhinni, hogy ez most valóban komoly, de hát mégis az, szóval ezt meg kellett emésztenem. Sosem volt a kedvenc karakterem, de annyira Matt életének része volt mindig is, hogy nem tudtam volna nélküle elképzelni ezt az egészet.

Karen viszont… most mondja meg nekem valaki, hogy Karen hova a fenébe tűnt el? Tőle teljesen karakteridegen volt ez a nagy eltűnés, főleg az egyik legjobb barátja halála után, a másikat pedig ott hagyja egyedül, hogy birkózzon meg magában a fájdalmával. Az a Karen akit korábban ismertük, sosem lépett volna le egy ilyen helyzetben, hanem mindent megtett volna azért, hogy megtalálja ki bérelte fel Dex-et Foggy megölésére, mert az teljesen nyilvánvaló, hogy Dex nem csak úgy találomra végzett a férfival. Ha csak szimplán gyilkolási rohamot kapott volna, akkor Karent is megöli, de semmi ilyesmi nem történt, így nyilvánvaló, hogy konkrétan Foggy volt a célpontja. Miért kellett Karent kiírni ilyen ostoba mondvacsinált okokkal az egész évadra? Minek kellett behozni egy új barátnő karaktert Mattnek, mikor ott volt Karen? Mi szükség volt egy új női karakterre, aki unalmas lett, mint a vasárnapi tévéműsor? De most komolyan… minek kellett ide ez a Heather? Vagy csak engem idegesített és csak én találtam totál feleslegesnek? Tényleg nem értem.

Az új sorozat első évada tehát egy újrakezdést mutat be és hogy egy újabb nagy tragédia után ebből ki hogy próbált feltápászkodni és tovább élni az életét. Jogosan mondhatnánk, hogy ugyanazt kapjuk meg újra, mint az eredeti sorozat harmadik évadában és ezt én is így érzem, nem fogok hazudni. Láttuk ezt már korábban és az a harmadik évad mondhatni tökéletesen sikerült. Nem azt mondom, hogy ez az első évad rossz lett, mert nem az, csak olyan volt az egész, mintha másodjára kellene végig néznem ugyanazt. Viszont valahogy útjára kellett indítani a folytatást, fel kellett valahogy venni újra a fonalat és kellett valami sokkoló kezdésnek, így végül is érthető, hogy elbúcsúztunk az egyik korábbi főszereplőnktől.

Nagyon tetszett ahogy az évad során Matt és Fisk karakterének alakulását és belső vívódását végig vezették az írók és szinte öröm volt nézni, ahogy az évad elején mindketten próbálják élni az átlagos hétköznapi életüket, hogy aztán az évad végére pontosan ugyanott kössenek ki, ahol korábban voltak párszor. Lássuk be, nem megy egyiküknek se a normális élet. Persze mondhatjuk, hogy nem az önbíráskodás hoz megoldást, hanem a bíróságon kell rendezni a dolgokat, de egy korrupt városban korrupt és sötét emberek közt, hiába győz az igazság a bíróság termeiben, ha aztán egy sötét sikátorban mindenkit elér a végzete. Matt javára legyen mondva, ő tényleg megpróbálta megint ezt a normális életet, többször nekiveselkedett a dolognak, de ebben a világban ez nem megy és igenis kell ide Daredevil.

Fisk pedig egy hasonló utat járt be, mert szinte minta állampolgárnak lefestve magát elindul a polgármesteri posztért és mit ad Isten meg is nyeri. Akiben felmerül a kérdés, hogy egy Fiskhez hasonló sötét bűnöző és kétes múlttal rendelkező férfit mégis ki a fene választana meg New York polgármesterének, az gondoljon arra, hogy Trumpot az USA elnökének megválasztották, szóval abszolút nem irreális a dolog. Sok ostoba amerikai létezik. Szóval ezt a kérdést engedjük el. Viszont külön öröm volt nézni és jókat mosolyogtam magamban, mikor Fisknek az idióta polgármesteri teendőivel kellett foglalkoznia és szinte már vártam mikor tör ki belőle a vadállat és rúg fel valamit vagy esetleg valakit.

Annyira görcsösen és kínos módon próbálta magát minta állampolgárnak beállítani, hogy hozott némi komikumot ebbe az amúgy elég sötét sorozatba. De persze azt mindenki sejtette, hogy Fisk dehogy tért a jó útra, inkább csak egy másfajta játszmába kezdett. A végére minden összeállt. Vanessa szintén elég sötét útra tért és jó volt látni, hogy Fisk és Vanessa kapcsolata sem olyan tökéletes, mint eddig hittük, mert elég nagy kapcsolati válságba kerülnek. Hol van már az a Vanessa aki az elején megismertünk? Teljesen elnyelte őt a férje sötét világa és mindazok után, amiket tett, számára sincs visszaút. Matt és Fisk tehát most ilyen hidegháborús stílusban kerülgették egymást és ahogy haladtunk előre a részekben úgy lettek mindketten egyre türelmetlenebbek és agresszívabbak, mert hát egyikük se képes sokáig megjátszani magát.

Nagy meglepetésemre két másik korábbi kedvencemet se kellett nélkülöznöm, mert Dex és Frank visszatértek, bár erősen limitált mellékszerepekben és tényleg limitált műsoridőben. Nagyon keveset szerepeltek, de amikor felbukkantak mindketten ellopták a showt, legalábbis az én szememben. Dex még mindig kicsit elmebeteg, még mindig megtört és hát lássuk be amit Fisk művelt vele korábban, onnan nem hiszem, hogy valaha vissza tud térni. Sokkal többet ki lehetne hozni a karakteréből és remélem később szintén maradni fog és kap majd nagyobb szerepet. Több lehetne ő egy szimpla őrült bérgyilkosnál, ha sikerülne összeszednie magát. Azt pedig teljesen hitelesnek tartom, hogy még mindig haragszik Fisk-re és hogy újra megpróbált végezni vele. Matt, Fisk és Dex szerintem örökké azt fogják csinálni, hogy hárman egymásnak mennek és próbálják megölni a másikat. (Az eredeti sorozat legutolsó részének a végén a hármasuk közötti nagy verekedés máig nagy kedvencem.)

Frank sem hazudtolja meg magát, és hozza a formáját, őt nagyon imádom. Frank egy logikusabb és józanabb karakter, mint Dex, de ugyanolyan kegyetlen, vérszomjas és rideg. Korábban írtam már és most szintén csak azt tudom elmondani, hogy Frank Matt sötét tükörképe, Frank az a végső megoldás, ameddig Matt soha nem tudna elmenni. Matt hitébe nem fér bele, hogy embereket öljön, és amikor rajta kifog valami, akkor jön Frank és megoldja a dolgot. A megoldás pedig azt jelenti, hogy megöl mindenkit aki az útjába kerül és néha igenis nincs más út. Matt félmegoldásai nem igen szoktak működni általában, ahogy arra a múltban több példa is akadt. Imádtam Matt és Frank közös jeleneteit és hogy egymás tükörképeiként szolgálnak még mindig, remélem ez így fog maradni.

Örültem annak hogy a Disney készített folytatást az eredeti Daredevil sorozathoz, és annak még jobban, hogy igen korrektül sikerült az első évad. Persze a fő történetszálat láttuk már korábban, de valahonnan el kellett újra indulni, és arra megint jó volt egy ilyen „újrakezdős” történetszál. Hiányoltam azonban Karent és nem értem miért kellett parkolópályára tenni és mi szükség volt egy új női karakterre, aki annyira unalmasra sikeredett, hogy hirtelen még a neve sem jut az eszembe. Hiányoltam a nagy bunyókat és verekedéseket, a már-már Daredevil védjegyének számító hosszú egysnittes verekedős jeleneteket, de ezek hiányát magyarázhatjuk azzal, hogy Matt most eléggé háttérbe szorította titkos énjét. Visszagondolva elég rövid lett az évad, csak 9 részt kaptunk, amiből egy rész felesleges töltelék rész és tényleg nem értem minek kellett ide ez a bankrablós epizód. Nem tökéletes tehát amit kaptunk, de legalább kaptunk valamit és innen lehet tovább építkezni. Megmaradt az eredeti sorozat sötét, véres és kegyetlen hangulata, ezen szerencsére nem változtattak és nem „disneyzték” el az egészet. Idén jön kis a második évad, amit persze hogy nagyon várok!

Értékelés: 10/8

Előzetes: 

V.E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

Fülszöveg:

Egy élet, amire senki nem fog emlékezni. Egy történet, amit soha nem felejtünk el.

Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső elkeseredettségben fausti alkut köt az ördöggel, hogy örökké éljen, ám ezért cserébe súlyos árat fizet. Az ördög megfosztja a világban elfoglalt helyétől, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.

Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul végig a történelmen, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján.

Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.

Schwab-ot tavaly fedeztem fel magamnak és az első könyvsorozat Az elvetemültek volt, amit a kezembe vettem tőle. Mind a két részt szerettem, így gondoltam ideje esélyt adni az írónő többi könyvének. Mivel most nem voltam abban a hangulatban, hogy belekezdjek egy újabb több részes sorozatba, így inkább csak az egyik önálló könyvét választottam következő olvasmánynak. Érdekesnek tűnt a fülszövege, így gondoltam olvassuk most ezt. Nem tudtam mire számítsak és mit fogok kapni ettől az önálló könyvtől, így egészen kellemes meglepetés ért, mert nem számítottam rá, hogy ennyire fog nekem tetszeni az Addie LaRue láthathatlan élete.

Persze a fülszöveg elárulja nagyjából miről lesz szó így számítottam arra, hogy az örök élet kérdéskörét körbejárjuk, de ezt az alapötletet az írónőnek sikerült egész jól megcsavarnia, még jobban fokozva a dolgot. Az öröklét bemutatása, hogy egy ember, hogy képes vagy nem képes viselni, ha tényleg szó szerint halhatatlan és örökké él, ez a téma már sok-sok könyvben bemutatásra került, főleg fantasy műfajban. És habár ebben a könyvben is kapunk némi fantasy szálat, hisz hősnőnk egy ősi istennel, magával a Sötétséggel köt alkut, amiben azt kéri, hogy végre örökké szabadon élhessen, mégsem a fantasy elemeken van itt a hangsúly és nem ez a könyv fő témája. A fantasy szál csak egy háttér, ami megadja a keretet, de ez a könyv sokkal több ennél.

Addie örök szabadságra vágyott, és kissé balgán nem teljesen átgondolva alkut köt az ördöggel, aki persze átveri őt és csavar egyet ezen az alkun. A lány megkapja az örök szabad életet, de közben azzal az átokkal sújtják, hogy mindenki akivel élete során találkozik, utána rögtön elfelejti őt. A szabadság és hogy úgy élheti valaki az életét, ahogy csak akarja bármilyen kötöttségek nélkül, tényleg jó dolog, de itt jön a nagy kérdés. Mi értelme az örök életnek, ha soha senki nem emlékszik rád? Ha tényleg szabad vagy, de komolyan a szó szoros értelmében szabad, bármit csinálhatsz és ebben senki és semmi nem tud megállítani mindenféle következmény nélkül, az ér egyáltalán valamit, ha közben teljesen magányosan kell járnod a világot? Ezt a kérdést vezeti végig az írónő a könyvön.

Addie és Luc

Addie személyében kaptunk egy igazán erős főhősnőt, és most nem túlzok, mert ő tényleg az. Na, nem azért mert háborút indít vagy harcol nagy seregek ellen. Nem a testi ereje miatt erős, hanem a lelke és az akaratereje erős. Hisz nem sokan bírnák ezt az életet amire Addie kényszerült és nem sokan tudnának mit kezdeni ezzel a szabadsággal, amit ő kapott. Addie-nek magányosan kell járnia a világot és 300 éven át kell egyedül boldogulnia úgy, hogy közben mindenki elfelejti őt, akivel csak találkozott. Sokan megtörnének hamar, de Addie végig kitartott és még tovább, soha nem adta fel. Pedig sokszor nehéz dolga volt, és az élet, na meg persze Luc se könnyítette meg a dolgát. (És még finoman fogalmaztam.)

Azonban ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor végül is Addie nem volt végig egyedül, ott volt valaki, aki soha nem felejtette el őt. Egy régi sötét Isten, maga a Sötétség, akit Addie végül Luc-nak nevezett el. Ő az akivel a lány alkut köt, ő az aki kijátssza őt abban a hiszemben, hogy Addie hamar megtörik és aztán begyűjtheti a lány lelkét. Persze ahogy telnek az évek és Addie még mindig nem adja meg magát, Luc egyre körmönfontabb eszközökhöz folyamodik, hogy megtörje a lány lelkét, de Addie így sem adja fel. Erősen ellenáll és ahogy telnek az évek, ez a különös macska-egér játék aztán valahogy többé válik. Mert amikor rájönnek, hogy mindketten magányosan járják a világot és ők ketten csak azok, akik emlékeznek a másikra, akkor fordul egyet a kettejük dinamikája.

Addie és Luc kapcsolata rendkívül bonyolult és nagyon sokat bántották egymást sokféle módon. Na jó, inkább Luc volt az, aki folyton keresztbe tett a lánynak, ennek ellenére úgy hiszem, hogy voltak olyan időszakok az életükben amikor igenis közel kerültek egymáshoz. Sőt azt szintén kimerem jelenteni, hogy valamilyen szinten szerették egymást. Hogy milyen volt ez a szerelem, azt inkább hagyjuk, de igenis volt köztük valami mélyebb kötődés. Normális kapcsolatra persze nem lehetnek képesek, mert Luc mégsem normális ember, ő nem tud hétköznapi módon szeretni. De igenis többször bebizonyította, hogy szerette Addie-t a maga módján, mert egy idő múlva már nem tett meg mindent azért, hogy begyűjthesse a lelkét, hanem inkább csak magához szerette volna láncolni. Persze agresszív, birtokló és megszállott ez a szerelem Luc részéről, de az nem vitás, hogy már korántsem szeretné a lány halálát. A könyvben a kedvenc részem a kettejük kapcsolatának bemutatása volt és hogy az hogy változott az évek során.

Henry és Addie

Nem feledkeztem meg Henry-ről sem, mert ő a harmadik főszereplőnk. Kezdetben azt hittem, hogy csak egy felesleges harmadik szereplő lesz, a szerelmi háromszög újabb tagja, aki végig csak idegesíteni fog, és ez az elején valóban így volt. Csak azért tűnt érdekesnek, mert Addie-hez hasonlóan én se értettem, hogy miért más ő, és miért ő az egyetlen a 300 év alatt, aki nem felejti el a lányt. Aztán ahogy megkaptuk az első Henry nézőpontjából írt fejezeteket és elkezdett kibontakozni előttünk Henry múltja és kiderült az igazság, miért más ő, mint minden más ember, akkor csak bólintottam egyet, hogy így már minden értelmet nyert.

Utólag kicsit ostoroztam magam, amiért nem számítottam rá, mert tényleg elég egyértelmű a dolog. Innen már nem volt visszaút és mikor kiderült, hogy Henry szintén sátáni alkut kötött Luc-al, akkor tudtam, hogy ez nem lehet véletlen és biztos Luc keze van abban, hogy Addie és Henry összetalálkoztak. És milyen igazam lett. Végig furának találtam, hogy korábban Luc szinte minden évben meglátogatta Addie-t akár évente többször, most pedig ebben az évben mikor a jelenben játszódnak az események, valami csodálatos váratlan folytán Luc felszívódott. Luc egy végső nagy játszmába kezdett, hogy visszanyerje Addie-t magának és persze hogy az ő önző és sajátos módján tette meg azt.

Nem szeretném azt se kihagyni, hogy szerintem Henry átka sokkal rosszabb és komolyabb volt, mint Addie-é. Mármint persze ez teljesen emberfüggő, hogy ki melyik átkot lenne képes jobban elviselni. A feltétel nélküli szabadság nekem menne szerintem, még akkor is, ha utána senki sem emlékezne rám. De az, amit Henry kapott, nos én azt képtelen lennék elviselni. Kezdetben persze jónak tűnik, hogy mindenki imád és szeret téged, de mikor rájössz, hogy az emberek nem a valós énedet szeretik és nem is igazából téged, hanem azt akinek téged hisznek és látnak, az elég lélekölő tud lenni bárki számára.

Henry, Addie és Luc

Nagyon tetszett az írónő stílusa ebben a könyvben, és kaptunk rengeteg szép idézetet az örök életről és az ezzel járó nehézségekről. Nem hittem, hogy valaha ilyet fogok mondani, de imádtam mind a három főszereplőnket, mint karaktert és valahogy a szerelmi háromszög se idegesített most annyit, talán csak azért, mert ez nem egy klasszikus értelemben vett szerelmi háromszögnek számít, legalábbis szerintem. Luc inkább mindig is Addie múltjához tartozott és a könyv nagy részében csak a múltbéli fejezetekben bukkant fel, míg Henry Addie jelenbeli énjének párja, ha mondhatok ilyet. A két férfi Addie életének más-más szakaszát jelképezte és mivel többnyire elkülönültek egymástól, így nem zavart annyira ez a szerelmi háromszöges dolog.

Személyes kedvencem és talán a könyv legnagyobb erőssége, maga a történet vége. Imádtam, hogy függő véget kaptunk és félbe maradt a lezárás, az írónő ezzel az olvasó képzeletére bízta, hogy vajon mi lesz a lány sorsa. Addie önzetlenül feláldozza magát, hogy megmentse Henry-t és próbál túljárni Luc eszén, a kérdés pedig, hogy végül sikerrel jár-e. Mindenki képzelje el maga, hogy Addie és Luc meddig bírják együtt és hogy végül Addie-nek sikerül-e megszabadulnia tőle. Én úgy képzelem el a dolgot, hogy Addie sikerrel jár abban, amit eltervezett, ennek ellenére soha sem tud végleg megszabadulni Luc-tól. Ők ketten örök életükben ezt a macska-egér játékot fogják játszani néha kedvesebb, néha nem olyan kedves eszközökkel. Abban holt biztos vagyok, hogy Addie sosem adja meg magát Luc-nak, mert erős ez a lány és tényleg mindent és mindenkit túlél, őt aztán semmi nem töri meg. De abban is holt biztos vagyok, hogy Luc sem nyugszik addig amíg vagy a lány vagy annak a lelke az övé nem lesz.

Nagy pozitív meglepetés lett számomra ez a könyv, mert persze vártam, hogy jó kis történetet fogok kapni, vagyis bíztam benne, de arra nem számítottam, hogy ennyire magával ragadó lesz és ennyire beszippant a sztori. Tetszett a stílus, a szerkezeti felépítés és hogy több idősíkon futott a történet, tetszettek a témák, amiket feldolgozott az írónő, de leginkább a három főszereplő karakter volt az, akik szerintem mindannyian remekül sikerültek. A függővég pedig valami telitalálat, ha engem kérdeztek. Nagyon szép és komoly könyv ez, amit mindenkinek szívből ajánlok.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-e-schwab-addie-larue-lathatatlan-elete

Értékelés: 5/5*

Pierce Brown: Fényhozó (Vörös lázadás 6.)

Fülszöveg:

Arató legendává vált, emberből mítosszá nőtte ki magát. A hívei világok megmentőjét, a Lázadás vezérét látják benne. Ő az, aki mindenkit megszabadít a láncoktól.

E mellett viszont ő Darrow is, a Mars vörös földjének szülötte. Férj, apa és barát.

Most a világtól távol, a naprendszer egy kietlen szegletében, az otthonától és a Merkúr csatamezőin elszenvedett megsemmisítő vereségtől messze tengődik egy aprócska szemét-szatelliten, és vágyódik haza feleségéhez és uralkodójához, Virginiához, hogy együtt szálljanak szembe a vérszomjas trónkövetelő-hódító Lysanderrel és seregeivel.

Lysander viszont egyébre sem tud gondolni, mint hogy a Lázadást elsöpörve visszaállítsa az Aranyak uralmát. Azt sem bánja, ha világok pusztulnak, csak beteljesíthesse saját hatalomvágyát.

Nem olyan rég még az Aratóért kiáltott a világ, hogy a rabság igáját lerázza. A mostani küzdelmekben azonban már Darrowra volna szükség, akinek viszont kell a szerettei – Virginia, Sevro vagy Cassius – támogatása, hogy megvédje a Köztársaságot.

Innen indul Darrow hosszú hazautazása, ez a bolygók közötti kalandos vándorlás a végtelen űrben, ahol régi barátok találnak egymásra, új szövetségek kovácsolódnak, miközben a régi, nagy vetélytársak csatamezőkön vagy éppen földalatti folyosókon, űrhajók gyomrában feszülnek egymásnak.

Hiszen Eo álma él és örök, és a sötétség korát egy új kor váltja fel: a fény, a győzelem és a remény ideje.

Pierce Brown Vörös lázadás könyvsorozata az egyik nagy kedvencem. Imádtam az első trilógiát, és ha csak maradt volna az első három könyv, akkor se szomorkodtam volna miatta, mert az a három könyv úgy tökéletes ahogy van. Persze nagy siker esetén nincs mit tenni, folytatni kell a történetet, főleg ha van további ötlete és ihlete az írónak, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy Brown nem fogyott ki az ihletből, így az eredetileg három könyvnek indult sorozatot végül hét részesre bővült. Nem mondom, hogy nem voltam kicsit szkeptikus hogy milyen lesz a folytatás, és a negyedik rész olvasása során nehéz volt megszokni az új szerkezeti felépítést és az új nézőpont karaktereket, de aztán az ötödik részre szerintem újra elkapta a lendületet.

Az új évben az első olvasmányom mi más lehetett volna, mint a sorozat hatodik része, a Fényhozó. Izgatottan vetetettem bele magam újra Darrow és a többiek kalandjaiba és vártam, hogy kivel mi fog történni és mered halad tovább a történet. És te jó Isten, a hatodik rész olyan egy érzelmes és kalandos útra vitt minket, amit utoljára a második és a harmadik könyv olvasásakor éreztem utoljára. Persze maradt a több nézőpontos történetmesél és bármennyire is fura volt az elején, hisz az első trilógiában végig csak Darrow volt a narrátorunk, mostanra már csak üdvözölni tudom ezt a döntést. Mert ennél jobban döntést nem is hozhatott volna Brown. Korábban csak Darrow szemén keresztül láthattunk mindent és mindenkit, és az első trilógiában ez tökéletesen működött, mert ott Darrow saját bosszútörténetét kaptuk meg, az ő érzései, emlékei, gondolatai és cselekedetei formálták a világát.

Az új négy részben maradt Darrow a főszereplőnk, hisz azért mégis csak ő még mindig a központi karakter, de hogy kaptunk több nézőpont karaktert, azzal az írónak sikerült elmélyíteni a sztorit, kitágítani a világát, és sokkal több mindent megmutatni belőle. Hisz az ég szerelmére ez a történet az űrben játszódik több különböző bolygón, több különböző kaszthoz származó emberről szól, így tényleg itt volt az ideje, hogy többet lássunk belőle. Persze van itt konfliktus bőven, mindenki küzd a saját nemes vagy épp nem annyira nemes céljaiért, és ezek a célok persze sokszor szembemennek egymással.

Maradtak a hatalmi harcok, és ha röviden össze kellene foglalnom a hatodik részt, akkor azt mondanám, hogy arról hogy mind Darrow és mind Lsyander szövetségeseket keres a maga oldalára, mindkettőjüket elárulják párszor eközben, és olyan fordulatok és csavarok történnek, hogy párszor szó szerint leesett az állam olvasás közben. Nagyon érződik, hogy az utolsó előtti résznél vagyunk, mert itt minden, de tényleg minden az utolsó könyvben várható nagy összecsapás és végső grandiózus lezárás felé vezet. És mindezt tökéletesen adagolt akcióval, érzelmekkel, humorral és árulásokkal fejelte meg az író.

Darrow

Ebben a könyvben négy nézőpont karaktert kapunk és úgy döntöttem, hogy a nézőpont karakterek alapján fogom most ezt a kritikát innentől kezdve folytatni. Természetesen SPOILEREK előfordulhatnak!

DARROW

Darrowt még mindig imádom és ő az aki a legnagyobb utat tette meg a kezdetektől, volt ő fent és lent, mindent átélt már, amit ember átélhet, és azt szeretem benne a legjobban, hogy akármi történik vele, ő sosem adja fel. Lehet, hogy néha megtörik és magába zuhan, de aztán mindig jön valaki aki segít neki összekaparni magát. Virginia, Sevro és a többiek, na meg persze Cassius, aki ebben a könyvben igen kiemelt szerepet kapott. Nagyon örültem Cassius „visszatérésének”, és kifejezetten szívmelengető volt látni, hogy Darrow és Cassius valahogy végre visszataláltak egymáshoz a sok ellenségeskedés és a tíz évnyi távollét után.

Cassius valamiféle lelki támaszként funkcionált Darrow oldalán, főleg most hogy Sevro mérgesen mormogott magában, amiért még mindig nem mehetett haza. Nem mintha nem értettem volna meg Sevro neheztelését, hisz az ő oldaláról nézve tökéletesen validak az érzései, csak rossz volt látni, hogy épp akkor hagyta magára Darrowt, amikor az olyan mélyre került és amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Cassius pedig ekkor betoppant és ellopta a rivaldafényt, ha fogalmazhatok így, és annak ellenére, hogy szerintem senki se várt már ilyesmit tőle, végül Cassius volt az, aki megadta Darrow-nak azt a támaszt, amire most szüksége volt.

Jó volt olvasni, ahogy új bajtársiasság épült fel közöttük, és ahogy Cassius számot vetett magában azokért a rossz dolgokért, amiket korábban tett és próbált azokért vezekelni. Az a szomorú ebben az egészben, hogy ha jobban belegondolunk Cassius sosem volt rossz ember, csak az élet valahogy mindig a Darrow-al ellentétes oldalra sodorta és aztán az a sok-sok vita és viszály végül mély éket vert közéjük. Gyönyörű volt végig olvasni Cassius „vezeklését” ebben a részben, és ahogy próbált végre jót cselekedni mindig, hogy aztán ilyen csúfos véget érjen. Darrow történetszálán tehát nekem Cassius karaktere és a Darrow-al való új barátságuk tetszett a legjobban.

Cassius

VIRGINIA

Kicsit bajban vagyok most, mert írni kellene valamit róla, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem sok minden történt vele ebben a részben a másik három nézőpont karakterhez képest. Virginia a bázis, ami a Marson tartja a frontot, aki próbálja az események sűrűjét kézben tartani és aki várja haza a férjét az erősítéssel mielőtt az ellenség majd megindulna a Mars felé az utolsó részben. Mondjuk azt nem bántam, hogy ő most kapott egy kis „pihenőt”, mert azért az előző részben elég sok dráma történt vele. A karakter még mindig azt szimbolizálja, amit eddig, ő a gondoskodó és igazságos Uralkodó, aki próbálja összefogni azt, ami még a Köztársaságból maradt. Aki okos és ravasz, de erős és kegyetlen, ha annak kell lennie. Az mondjuk nem tetszett, hogy Darrow és Virginia még mindig a világűr két végében vannak távol egymástól, és egy kis romantikát se bántam volna, de ebbe a történetbe a túl sok romantikázás talán nem is illene.

LYRIA

Ő az a karakter, akivel nem nagyon tudok mit kezdeni, és az elején mikor az író behozta a történetbe, akkor nem igazán értettem, minek kell ő ide. Főleg mivel hogy a többiekhez képest egy jóval gyengébb karakter minden egyes szempontból. Egy kis vörös lányról van szó, akinek nincs se testi ereje, akinek nincs szuper agya, akinek nincs semmilyen képessége és aki végig csak lavírozott a történetben miközben a sorsa valahogy mindig kapcsolatba került a főszereplőink útjával. Talán nem egy jelentős személy, de mostanra igenis fontos barátai és ismerősei lettek és így már tisztán látom, mi Lyria karakterének a lényege. Ő a néha fájdalmasan hiányzó szív és egyszerű józan ész a történetben. Aki a maga szintjén igenis nagy utat tett meg és már csak a puszta létezése, hogy egy vörös fiatal lány, továbbra is szimbolizálja mindazt ahonnan ez az egész fő történet indult. Lyria valahol Darrow elveszett vörös énje, és épp ezért kell ő ide.

Lysander

LYSANDER

Direkt a végére hagytam az éppen aktuális „fő gonoszunkat”, bár szerintem ez nem a megfelelő szó arra, hogy kicsoda Lsyander. Én valahogy sosem tudtam rá gonosz ellenfélként tekinteni, sokkal inkább Darrow arany tükörképeként, aki tökéletesen tükrözi vissza mindazt, amit Darrow valaha tett vagy ami valaha volt. Lysander a karma, ami végül utolérte Darrowt, az a talán mondhatni méltó ellenfél, ami minden nagy vezér életében megjelenik egyszer. Darrow termelte ki a maga nagy ellenfelét Lsyander személyében, és ez általában mindig így szokott történni. Ahogy Nero korábban "megalkotta" a nagy ellenfelét Darrow képében, Darrow úgy alkotta meg Lysandert a saját nemezisének.

És igen, Lysander nem egy arany felszabadító hős, aminek próbálja mindenki beállítani és aminek mélyen legbelül ő is hiszi magát, mert hát egója az van, nem vitás. Nem, mert Lysander egy roppant összetett karakter, aki rengeteg rossz és megkérdőjelezhető dolgot tett, de mindezeket csakis azért tette, mert hisz a saját magának kreált mesében. Miszerint ő itt a megmentő hős, akinek vissza kell állítania az Aranyak elvesztett dicsőségét és a korábbi rendet, amit Darrow véglegesen szétvert.

Persze neki sincs könnyű dolga, mert a feje fölött zajló hatalmi harcokon át kell lavíroznia, árulásokkal megküzdenie, szövetségeseket keresni és kihozni az összes szorult helyzetből a számára legkedvezőbb végkimenetelt, amivel aztán a saját céljait segíti elő. Nem fogok hazudni, én tényleg mindent kinéztem Lsyanderből és tudom, hogy ő aztán semmitől nem riadna vissza a céljai elérése érdekében, amit eddig mindig be is bizonyított. De hogy a végén ilyen egyszerűen és könnyen végzett Cassiussal, arra én se számítottam. Azzal a férfival, aki tíz éven át nevelte, vigyázott rá és apja helyett apja volt, aki próbált belőle rendes és tisztességes embert faragni. Hát ennyit értek Cassius leckéi és tanításai, ennyit ért a hit és bizalom, amit Lysanderbe vetett. Ha ezek után Lysandert nem emészti fel a bűntudat azért, amit tett, akkor tényleg csak egy érzéketlen rideg hatalommániás pixi ő, semmi más.

Jó választás volt egy ilyen nagyívű és grandiózus történettel kezdeni az idei évet, mert imádtam az elejétől a végéig. Minden volt, aminek egy jó könyvnek lennie kell, izgalmas és fordulatos, érzelmes és humoros, kaptunk akciójelenetet bőven, de a karakterdrámák se maradtak el és az árulásokat se kellett nélkülöznünk. Imádtam ebben a részben Darrow, Cassius és Lsyander karakterét. És innen már nincs tovább, nem maradt más hátra, csak a nagy lezárás, a könyvsorozat utolsó része. Ha minden igaz, idén érkezik angolul, aztán reméljük magyarul is mihamarabb.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-fenyhozo-i-ii

Értékelés: 5/5*

Heated Rivalry (Heves rivalizálás) 1. évad összegzés

A 2025-ös év végének nagy meglepetése lett számomra ez a sorozat, bár arra már nem emlékszek, hogy került velem szembe és mi miatt kezdtem el nézni egyáltalán. Arra viszont emlékszek, hogy ahogy hétről hétre jöttek ki az új részek és lett egyre mélyebb a sztori, úgy lettem teljesen megszállott a történet iránt. Ezzel persze nem csak én voltam így, mert jelenleg nagyon felkapottá vált a Heated Rivalry (és végig az angol címén fogom emlegetni, sajnálom), és nem is ok nélkül. Mert tényleg remek sorozatról van szó és valóban megérdemli a körülötte kialakult hype-t.

Egy könyvadaptációról beszélünk, hisz Rachel Reid Game Changers könyveiből készült a sorozat, pontosabban annak a második részéből. Hat könyvről van szó összesen, melyeknél mindig mások a főszereplők és egy másik páros történetét követhetjük nyomon, ez alól kivétel a második és a hatodik rész, ami Shane és Ilya sztoriját adja ki. Az első évad a második könyvet fedi le, ha minden igaz igen nagy könyvhűséggel, aminek mindig csak örülni lehet. Bár jómagam erről jelenleg még nem tudok nyilatkozni, mert a könyvet nem olvastam, hisz magyarul meg sem jelent. (Ha minden igaz jövőre érkezik a teljes könyvsorozat magyarul, remélem minél hamarabb.) A Heated Rivalry jelenleg nálunk nem elérhető még, így én online néztem, de szintén jó hír, hogy a sorozat elvileg érkezik jövőre majd a HBO Max-ra, szóval ott lehet majd nézni. Legyen elég ennyi a hivatalos bevezetőből és térjünk rá arra miért imádtam annyira a sorozatot. Ismétlem újra, hogy a könyveket én nem olvastam, így a lenti véleményem csakis a sorozaton alapszik.

Kezdjük ott hogy nálam mindig nyerők a meleg szerelmi történetek, talán a téma volt az, amiért elsőnek felfigyeltem rá, ki tudja. Tudjátok mennyire szeretem a Vámpírkrónikák könyveket és az abból készült Interjú a vámpírral sorozatot. Lestat és Louis nagy kedvencek. Másik nagy kedvencem A rab herceg trilógia, benne Damen és Laurent párosával, de az Eredendő bűnösök sorozat Sorenjét és Kingsley-ét se tudom feledni soha. Na meg persze a Skam sorozat harmadik évadában Isak és Even sztoriját szintén imádom. És sorolhatnám tovább, mert még sok ilyen remek meleg páros van, akiket imádok a könyvekben és a sorozatokban. Hogy miért szeretem annyira az ilyen történeteket? Mert ki ne szeretne egyszerre nem hogy egy jó férfiról, hanem kettőről olvasni, akik végül megtalálják egymáshoz az utat.

A Heated Rivalry azonban nem csak egy szimpla meleg romantikus történet egy sportos közegbe ágyazva, hanem ennél sokkal több. Kapunk két remek karaktert főszereplőnek, akik mindketten érdekesek és komplexek a maguk módján, de annyira mások, hogy nem lehet őket egymáshoz hasonlítani és vétek lenne ezt megtenni. Shane az aranyifjú a mondhatni tökéletes családi háttérrel, a merev és szigorú életvitelével, aki imádja a hokit, aki kissé társaságkerülő, és aki egy kissé autista annak minden negatív és pozitív tulajdonságával. Abszolút tökéletes, vagyis kívülről annak tűnik.

Aztán ott van Ilya, aki épp ennek az ellentettje a rosszfiús és nőcsábász életmódjával, aki cigizik, partizik, szórakozik, és aki szarkazmussal, humorral és néha ridegséggel leplezi igaz énjét, és hogy nem vágyik másra, minthogy valaki végre őt is szeresse. Egy bonyolultabb és ridegebb családi háttérből érkezik, és habár ugyanúgy szereti a hokit, de számára a sport inkább csak annak az eszköze, hogy kiszabaduljon a családja közeléből és tőlük minél távolabb lehessen.

Annyira más karakterek ők ketten, hogy épp emiatt a szöges ellentétei egymásnak, és ez a nagy ellentét az, amitől szinte rögtön felfigyelnek egymásra. A sport világában riválisokként kezdik, vagyis egészen újonc koruktól kezdve a média felépíti köréjük ezt a rivalizálás témát, és az elején még tényleg úgy is tekintenek egymásra. Aztán mikor elkezdik a románcukat, ami kezdetben szimplán csak a testiségre épült, majd mikor belebonyolódnak egy több éven át tartó se veled, de nélkül valamiféle „kapcsolatba”, akkor ahogy telik az idő egyre jobban belebolondulnak egymásba. Mert ott kezdődnek majd a gondok, mikor már nem csak a testiségről szól ez az egész, hanem megjelennek az érzelmek. Hisz ha nyíltan bevallanák, hogy együtt akarnak lenni, akkor se lehetnének a közeg és az egész helyzet miatt amibe évek óta élnek.

A sorozatot nem ajánlom a szívbajosoknak és azoknak sem, akik nem bírják a meleg románcokat, mert elég sok erotikus jelenetet kapunk, és a készítők cseppet sem szégyenlősen tolják az arcunkba ezeket a forró jeleneteket. Főleg az első két rész mondhatni tele van ilyen jelenetekkel, de nem céltalanul, mert mindegyik ilyen spicy jelenetnek meg van a célja, hisz ezek viszik előre a főszereplőink kapcsolatát folyamatosan. Persze az erotikus jelenetek sehol sem vannak az utolsó három érzelmesebb részhez, amikor végre már az érzelmek kerülnek előtérbe és Shane és Ilya végre kezd valóban egymásba szeretni. Próbálnak megküzdeni az érzéseikkel és azzal, hogy lehetnének együtt végre valahára. Szerintem tökéletesen lett ábrázolva a kapcsolatok alakulása, és imádtam nézni, ahogy epekedtek a másik után, de ezt csak nagyon sokára ismerték be önmaguknak és a másiknak is.

Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy nem egy amerikai sorozatról van szó és ez nagyon is látszik rajta. Ezt most persze teljesen jóindulattal írom, mert tényleg van egy egyedi sajátos hangulata az egésznek, kicsit olyan, mintha európai lenne, pedig igazából Kanadában készült. Kérdezhetnétek miben látszik, hogy nem amerikai sorozatról van szó? Rövid az évad, tömör és feszes a történet, nincsenek benne felesleges karakterek és történetszálak, mégis remek módon lett összerakva a rövidsége és a korlátozottsága ellenére. Látszik, hogy nem költöttek rá száz milliókat és hogy kisebb költségvetésből készült főként ismeretlen színészekkel, de ez szerintem épp hogy az előnyére vált. Nincs benne felesleges amerikai giccs, nem néz ki minden és mindenki tökéletesen, hanem sokkal valósabbnak néznek ki a karakterek, valahogy emberibbnek. A készítők nem giccsesen és mesterkélten nyúltak a témához, hanem reálisan és kendőzetlen őszinteséggel, és én mindig szeretem az ilyesmit.

Nem maradhatott ki a humor sem, vannak viccesebb jelenetek, és a humor és a komoly témák megtalálják egymás mellett a hangsúlyt. Jó kis zenék kísérik végig a sztorit, megkapunk tehát mindent, amire csak vágyhat az ember egy sorozatban. És habár egy sport, a hoki a központi elem a történetben és a karaktereink életében, szerencsére nem sok hokit kell nézegetnem, hanem épp olyan mennyiségben adagolták, amit még el tudtam viselni. Ha hokit akarok nézni, akkor egy sportcsatornára kapcsolok, köszönöm, most nem erre voltam kíváncsi és szerintem senki sem, így annak örülök, hogy nem sok ilyen jelenetet kaptunk.

A Heated Rivalry legnagyobb erőssége a két főszerepet játszó színész, Hudson Williams és Connor Storrie, és ők ketten remek választás voltak Shane és Ilya szerepére. Mintha csak rájuk öntötték volna ezt a két szerepet, és mintha csak rájuk várt volna, hogy ezzel híressé válhassanak az egész világon. Mert hogy a sorozat olyan nagy nemzetközi sikert ért el, hogy ez a két színész rögtön világszerte ismertté vált és teljesen megérdemlik a körülöttük kialakult felhajtást. Olyan remekül hozzák a karaktereiket, hogy azt hihetetlen nézni az elejétől a végéig és olyan kémia van közöttük, mint nem sok színész között a vásznon. Mindketten nagyon tehetségesek, ez nem vitás, reméljük nagy siker vár rájuk a jövőben.

Tudom, hogy eddig csak áradoztam végig, hogy milyen jó ez a sorozat, de a végén azért két negatívumot szeretnék megemlíteni, ami nekem nem tetszett. Az első, hogy az egyik mellék történetszálon Scott és Kip kaptak egy teljes részt, ami csak rájuk fókuszált, ez nevezetesen a harmadik rész. Nem, nem az a bajom, hogy Scott és Kip megjelentek a sorozatban, hisz a könyvsorozat első része az ő történetük és igenis ami velük történik az fontos lesz később Shane és Ilya sztorijának szempontjából is. Tehát kellettek ők ide, csak azzal a döntéssel nem értek egyet, hogy egy egész részt rájuk „pazaroltunk”, és ezt nem tudom máshogy leírni.

Valahogy számomra kicsit megtörte az évadot, hogy az első két részben szépen épült Shane és Ilya kapcsolata, aztán a harmadik részben hopp váltunk és egy teljes rész Scottról és Kipről szól. Én ezt a készítők helyében nem így oldottam volna meg, hanem inkább a jeleneteiket szétosztottam volna a többi részben arányosan és így egymás mellett futhatott volna a két szerelmi szál párhuzamosan. Nekem ez a megoldás jobban bejött volna, de lehet ezzel csak én vagyok így.

A második dolog, amit hiányoltam, hogy nem kaptuk meg Shane és Ilya gondolatait. A könyv ugyebár váltott nézőpontban íródott, ott a karakterek fejében vagyunk, így sokkal érthetőbbek az érzéseik, céljaik és motivációik, hogy mit miért tesznek vagy mondanak. És igen, értem, hogy a könyv és a sorozat más formátumok, máshogy mesélik el ugyanazt a sztorit, más eszközökkel, de egy kis plusz narráció mindkét karaktertől szerintem csak még jobbá tette volna ezt az egészet.

A nagy sikerre való tekintettel, hisz mind kritikai és közönségsiker lett az első évad, természetesen érkezik a folytatás. Én azt olvastam, hogy összesen három évad lesz majd, szerintem ennyi épp elég lesz minderre, hisz ott van a többi könyv, azokból még simán ki lehet hozni két évadot ha okosan csinálják és ugyanazzal a megközelítéssel, mint azt az első évad esetében tették. El sem tudom mondani, mennyire várom a második évadot, ami majd 2027-ben érkezik, és hogy a könyvek megjelenjenek addig magyarul és legalább lehessen olvasni őket. Viszont remélem, hogy ennél tovább nem akarják majd húzni-vonni, mert szerintem három évad teljesen elég lesz ehhez a történethez. Addig pedig nem marad más, minthogy az első évadot ismét újranézzem. Mert igen, már vagy 3x láttam. És szerintem meg fogom nézni még párszor.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Sarah J. Maas: Fagy és csillagfény udvara (Tüskék és rózsák udvara 3,5)

Fülszöveg:

A Hybern elleni háború nem múlt el nyomtalanul Feyre, Rhys és barátaik életéből, mégis mindent megtesznek, hogy újjáépítsék az Éjszaka udvarát. A küszöbönálló téli napforduló kiváló alkalmat kínálna arra, hogy végre egy kicsit kikapcsolódjanak.

Ám az ünnepi hangulat sem tudja visszatartani a múlt árnyékait. Miközben Feyre az Éjszaka udvara úrnőjeként próbál helytállni, szembesülnie kell vele, hogy barátai sebei mélyebbek, mint hitte, és az udvar jövőjét is tönkretehetik.

Tüskék és rózsák udvara sorozat újraolvasást tartok jelenleg, mert valahogy kedvet kaptam hozzá és nagyon rég volt hogy olvastam a könyveket. Korábban úgy voltam vele, hogy nem nagyon érdekel a harmadik és negyedik rész között megjelent kis kiegészítő rövidke rész, bónuszkiadás, vagy nem is tudom minek nevezzem. De több helyről hallottam, hogy mégis érdemes lenne elolvasni, mert olyan apró utalások vannak benne, amik sok mindenre reflektálnak vissza vagy előre. Szóval most az újraolvasás során, miután végeztem az eredeti trilógiával, gondoltam a negyedik könyv előtt iktassuk be a Fagy és csillagfény udvarát. És ha már vettem a fáradtságot és elolvastam, akkor írnék róla néhány szót.

Kezdeném azzal, hogy továbbra sem értem mi szükség volt erre a kiegészítő kötetre, mert akkor sem maradtam le semmiről, mikor korábban kimaradt az életemből, és most is úgy érzem, hogy nem lettem semmivel sem több, hogy elolvastam. Mármint úgy értem, hogy igaz, hogy kaptunk benne tényleg néhány kis utalást a folytatásokra nézve, de ezek egyike sem olyan nagyon nagy meglepetés, amire nem lehetett korábban számítani. Tehát tovább tartom a véleményem, hogy ez a 3,5-ik rész totál felesleges és ha valaki nem olvassa el, hanem kihagyja, akkor se marad ki valóban semmiből sem.

Alig történt valami ebben a könyvben és azt a kevéske történetet több nézőpontból kaptuk meg, ezzel jelezve, hogy kiknek a történetét tervezi Maas később aztán bővebben kifejteni a további könyvekben. Ugyebár megkaptuk már Nesta és Cassian könyvét, akkor gondolom az ötödik rész Elain könyve lesz, vagyis mindenki erre számít, és szerintem is így lesz. De akkor ezek szerint fogunk még majd többet megtudni Tamlinról, Mor-ról, Erisről, Lucian-ról, Azriel-ről és így tovább. És ez oké, hogy megkaptuk ezeket az utalásokat, de mondom, hogy enélkül a könyv nélkül is sejteni lehetett, hogy az említett karakterek története dehogy van még lezárva, és hogy kapni fogunk még belőlük bőven.

Az pedig hogy az Éjszaka Udvarának kínosan giccses és émelyítően boldog karácsonyi ünneplését végig kellett asszisztálnom, tudom, hogy csak engem idegesített (de engem aztán nagyon!!!), de hát egy karácsonyi különkiadás miről másról szólt volna ha nem erről. És ennyi, tényleg nem lehet erről a könyvről többet írni, és ha akarnék se tudnék. De ami a legnagyobb igazság, hogy nem is akarok.

Számomra semmi pluszt nem adott az ACOTAR élményhez és szerintem nyugodtan ki lehet hagyni, mert ha nem olvassa el az ember, akkor se veszít semmit igazán. A sorozat újraolvasását folytatom Nesta könyvével, amit alig várok, mert tudjátok, hogy nem nekem az lett (eddig) a kedvencem a sorozatban. Az év vége pedig nálam általában mindig így telik, nem szoktam már új könyveket olvasni, hanem régi kedvenceket szedek elő és olvasok újra. Idén karácsonyra szintén vannak terveim miket akarok újraolvasni, remélem minél többet sikerült majd. Új könyvekkel pedig majd jövőre jövök vissza.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-a-court-of-frost-and-starlight-fagy-es-csillagfeny-udvara

Értékelés: 5/1

Samantha Shannon: A lázadás dala (Csontszüret 3.)

Fülszöveg:

A Csontszüret-sorozat új kötetében vakmerő lázadók állnak szemben egy legyőzhetetlennek tűnő hatalommal.

A Rózsakoronáért vívott ádáz csatát követően Paige Mahoney a londoni látók szindikátusának alkirálynője lett. Nem egyszerű a bűnbandából hadsereget kovácsolni és a lázadó refaitákkal kötött szövetséget fenntartani, ráadásul bosszúszomjas ellenségei továbbra is vadásznak Paige-re.

Arcturus Mesarthimmal, egykori ellenségével ugyan javul kapcsolata, de ez is veszélyt hordoz: ha kiderülne, hogy beszélnek egymással, a szindikátus biztosan elveszítené a Ranten támogatását.

A Scion kiterjeszti az érzékelőpajzs használatát, ami megpecsételi a látnokok sorsát. Minden áskálódást félre kell tenni. Paige versenyt fut az idővel, hogy uralmát vérbe ne fojthassák.

Nem olyan régen jutott a tudomásomra, hogy Samantha Shannon Csontszüret sorozatát újra kiadják, és ami még ennél jobb hír, hogy azok a könyvek szintén kiadásra kerülnek, amik korábban nem jelentek meg magyarul. Vissza kellett néznem, mikor olvastam az első két részt és hogy milyen benyomásaim maradtak utána, mert nem sok mindenre emlékeztem belőle. Arra viszont igen, hogy az első rész nem lett nagy kedvencem, viszont a másodikat kifejezetten szerettem és akkoriban nagy fájdalommal vettem tudomásul, hogy nem fog több rész megjelenni magyarul. Tíz évnek kellett eltelnie, de egy új kiadó felkarolta ezt a sorozatot és újradolgozva kiadta az első résztől kezdve. Mivel az első két részt olvastam és a kritikáimat átnézve visszajöttek az emlékek, így én a harmadik résznél vettem fel újra a fonalat.

A lázadás dala nem nyújtja hosszúra a bevezetőt, hanem rögtön a dolgok sűrűjébe csapunk és beindulnak az események. Kellett néhány oldal, hogy újra felvegyem a fonalat, hogy eszembe jusson ki-kicsoda és milyen kapcsolatban áll egymással, na meg persze, hogy felelevenítsem a világ alapjait, a konfliktusokat és hogy mi mit jelent. De nem volt nehéz visszarázódni, szerintem igen hamar felvettem a fonalat és sodortak magukkal az események.

És te jó ég, mennyire pörgött a cselekmény, azt szinte el se tudnám mondani. Mondhatnám azt, hogy most csak jókor kapott el engem ez a könyv, vagy épp olyan kedvemben voltam, hogy jól esett egy ilyen történetet olvasni, de ez hazugság lenne, hisz szerintem tényleg nagyon jól sikerült a harmadik rész. Olvastatta magát a történet, Paige és a többiek folyton mentek össze – vissza, mindig történt valami, én egy percig sem unatkoztam rajta. Kitárult a világ, kiléptünk London városából és kicsit jobban bejártuk a karakterekkel együtt Britanniát.

A könyv központi témája két dolog. Egyrészt Paige lett az új alkirálynő és próbál boldogulni ebben az új szerepben, ami korántsem megy könnyen neki. Egyrészt mert lássuk be nem egy igazi vezető alkat, és igazából nem is értem miért ragaszkodott mindenki hozzá, hogy neki kell a vezetőnek lennie. Oké, ő az összekötő kapocs a látók és a refaiták szövetségében, de ez nem jelenti azt, hogy neki is kell a vezetőnek lennie. Hisz mégis csak egy 19 éves fiatal lány, akinek semmilyen tapasztalata nincs ezen a téren. És ahogy annak lennie kellett egy ilyen helyzetben, Paige-nek beletörik a bicskája a vezető szerepbe.

Örültem annak, hogy az írónő ennyire reálisan ábrázolta Paige karakterét és hogy hitelesen mutatta be, hogy Paige milyen baklövéseket és hibákat követ el, miközben pedig igyekszik minden tőle telhetőt megtenni azért, hogy jó vezető válhasson belőle. És tényleg sok hibát vét, de tesz jó dolgokat is, amiknek aztán később lesz meg a pozitív hatása. Mindezek mellett Paige igen jó kis karakterfejlődésen megy keresztül és sokkal érettebbé és szerethetőbb karakterré válik, mint amilyen korábban volt. A rá nehezedő felelősség és problémák súlya mély nyomokat hagynak benne és a baklövések is sok mindenre megtanítják őt.

A fő történetszál aköré a tény köré épül, hogy a látok megtudják, hogy a Scion most már hordozható érzékelőpajzsokat fejleszt, amivel gyakorlatilag bárhol és bármikor be tudják mérni a látókat, így könnyedén begyűjtve és elkapva őket. Ezt a rendszert egy titokzatos mag működteti és ha ezt a magot megtalálják és semlegesítik, akkor az egész összeomlik és elhárul a látókat fenyegető veszély. Az egész könyvben a rendszer titkát kutatják, hogy miként működhet, hol van a központja és mi az a titokzatos mag, amit el kellene pusztítaniuk, hogy aztán biztonságban lehessenek. Tetszett tehát hogy végig mozgalmas volt a történet, kaptunk akciót bőven, mindig pörögtek az események és egyszerűen olvastatta magát az egész.

Paige és Arcturus

Negatívumként azt tudnám mondani, hogy számomra a többi karakter még mindig olyan kis semmilyen, és egyikük sincs igazán emlékezetesre vagy érdekesre megírva. Két fontosabb karakter van, aki nagyobb hangsúlyt kap és mit ad Isten mindketten Paige-hez állnak közel, aminek annyira nem is kellene meglepőnek lennie. Viszont sem Arcturus, sem Jaxon nem váltotta be most a hozzá fűzött reményeimet. Az elsővel az volt a bajom, hogy egyszerűen nem érzem a közte és Paige közötti romantikus szálat hihetőnek, sem normálisan felépítettnek.

Már ahogy összejöttek az első részben azt sem értettem, hisz majdnem végig utálták egymást, aztán egyszer random hirtelen egymás karjaiba borultak. És azóta ugyanezt érzem velük kapcsolatban, hogy egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni, hogy ezek mit szeretnek egymásban és nekem annyira erőltetettnek tűnik ez a romantikus kapcsolat közöttük, hogy nem tudom komolyan venni. Jaxon pedig a „kedvenc árulóm”, vártam, hogy valahogy többet megtudunk róla és az indítékairól, de alig szerepelt és nagyon hiányoltam a jelenlétét. Inkább róla olvastam volna többet, nem pedig Arcturusról. De talán majd később ismét nagyobb szerephez jut.

Tényleg nagy meglepetés volt számomra, mikor rájöttem, hogy egy új kiadó újra elkezdte kiadni a Csontszüret könyveket, és ennek én kifejezetten örülök. A harmadik résszel vettem fel újra a fonalat és nekem ez most tényleg nagyon bejött. Alig két nap alatt kiolvastam, mert úgy pörgött a történet, hogy sodort magával a cselekmény. Jó volt olvasni Paige karakterfejlődését és hogy végre a lány kezd felnőni, és ennek épp ideje is már. Sikerült visszazökkenni a Csontszüret világába, ami tényleg érdekes és egyedi. Nagyon bízom benne, hogy mostantól kezdve végig kiadásra kerülnek a részek, mert én nagyon várom majd a folytatást.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/samantha-shannon-a-lazadas-dala

Értékelés: 5/4

H.D. Carlton: Levadászni Adeline-t (Macska-egér duológia 2.)

Fülszöveg:

A Gyémánt

Együtt jár velem a Halál, de a kaszás nem ér fel velem. Férfiaknak öltözött szörnyekkel és olyanokkal teli világban ragadtam, akik nem azok, akiknek látszanak. Nem tartanak itt örökké. Már nem ismerem meg azt, akivé váltam. És igyekszem visszaverekedni magamat a vadállathoz, aki éjszakánként ered a nyomomba. Gyémántnak neveznek.

De csak egy halál angyalát teremtették meg.

A Vadász

Ragadozónak születtem, véremben van a könyörtelenség. Amikor éjszaka ellopják, ami az enyém, mint egy erődben elrejtett gyémántot, szembesülnöm kell azzal, hogy képtelen vagyok visszatartani a vadállatot. Vér áztatja a földet, amikor cafatokra tépem a világot, hogy megtaláljam. És visszahozzam oda, ahova tartozik. Senki sem menekül a haragom elől. Főként nem azok, akik elárultak.

Tudom, hogy vagy ezerszer megírtam korábban, hogy mennyire nem szeretem a dark romance könyveket, és épp ezért nem olvasok gyakran ilyesmit. Néha azonban rám jön a hangulat, hogy adok egy esélyt valamelyiknek, hátha valami csoda folytán belebotlok egy jobban sikerült példányba. Ezen gondolat nyomán vettem a kezembe A kísérteni Adeline című könyvet, és habár kifejezetten utáltam az egész történetet és benne mindent és mindenkit, tudtam, hogy valamikor el fogom olvasni a folytatását. És most jött el ez a pillanat.

Nagyjából nulla elvárásokkal kezdtem neki a második résznek és előre felkészítettem magam arra, hogy megint fel fogom magam idegesíteni a történeten és a karakterek ostobaságain. Tényleg nem vártam semmit, inkább csak „kötelességből” akartam elolvasni a folytatást, hogy akkor legalább legyen lezárva a sztori és érjek a végére. Kezdjük azzal, hogy a második rész összességében nekem jobban tetszett mint az első és mindjárt el fogom mondani mért. De előtte azt azért szeretném kiemelni, hogy ez a történet még mindig irtó irreális és valóságtól elrugaszkodott, mindkét főszereplő karakter egy nagy kérdőjel és egyszerűen ilyen emberek nincsenek a világon és az egész főszereplők közötti románc olyan távol áll a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Olvastam egyszer egy jó megfogalmazást valakinek az egyik kritikájában, aki azt írta, hogy ő azért nem kedveli a mai dark romance könyveket, mert ezekben a férfi főszereplő valamilyen módon, vagy lelkileg vagy testileg bántja a női főszereplőt. De egy dark romance könyvnek nem erről kellene szólnia, mert ez csak szimplán erőszak. Hanem inkább arról, hogy valamelyik főszereplő milyen gonosz és nem éppen etikus dolgokat tesz meg a szerelméért vagy másokkal azért hogy a szerelmüket védje. Ha a férfi bántja, kínozza, veri, megalázza, erőszakolja és így tovább az állítólagos „szerelmét”, az nem dark romance hanem szimplán erőszak és kész. És egy értelmes és normális nő erre rögtön menekül a férfi elől, nem pedig rózsaszín ködfelhőben a karjaiba omlik. Ugyanezt gondolom én is, és mivel ezek a dark romance könyvek nem épp erről szólnak, így egyiket se tudom komolyan venni. Hanem inkább csak felidegesítem magam rajtuk.

Zade és Adeline

A hosszúra nyúlt felvezető után térjünk rá a lényegre. Tényleg sokkal jobban tetszett a második rész és ebben igen nagy szerepet játszott az, hogy a könyv első felében Zade és Adeline egymástól távol voltak. Nekem nagyon tetszett az a rész, mikor Adeline fogságban töltött idejéről olvashattunk és igazán borzasztó volt végigolvasni mindazt a sok kegyetlenséget, amit a lánynak ki kellett állnia a fogva tartása során. Sajnáltam őt, mert véletlen keveredett bele ebbe az egész ügybe és mégis rajta csattant a dolog a legjobban. Mert hát lássuk be, ha Zade nem szemeli ki magának és nem kezdi el zaklatni a „szerelmével”, akkor ezek közül semmi sem történik vele ugyebár, hanem éli tovább az átlagos életét és kész.

Tovább folytatva eztán következett az a rész, mikor a szökés és megmenekülés után láthattuk, hogy Adeline hogy dolgozza fel a traumákat és a szörnyűségeket, amiket elszenvedett. Jött itt egy kis lelkizés, szerencsére megkaptuk Adeline küszködését és ahogy igyekszik feldolgozni mindent. És esküszöm még ez se volt rossz, mert legalább tényleg reális reakciót láthattunk arra, hogy viselkedik egy nő akkor, ha ilyesmik történnek vele. A könyv első felét tehát kis túlzással még élveztem is, mert egészen kellemes meglepetés volt, hogy ilyen hihetően alakulnak az események.

Az persze más kérdés, hogy a másik szálon Zade vergődését kínos volt végig olvasni is, mert miközben Adeline-t kereste, addig mást se csinált csak átkozódott, szétvert mindent és majdnem mindenkit, aki a keze ügyébe került, és morgott magában, mint valami fékezhetetlen dúvad. Nem értem, ha ő a nagy nyomozó és hacker, meg ott a saját szervezete, akkor hogy nem találta meg hamarabb a lányt? Tényleg nem értem. Eddig úgy volt itt beállítva, hogy ő a nagy aduász meg minden, erre most csak egy nagy rakás szerencsétlenséget láttam, semmi többet.

Adeline, Zade és Sibby

Aztán amikor Addie és Zade visszataláltak egymáshoz és újra egy légtérbe kerültek, na ott lett megint minden idegesítő és irritáló. Az írónő tényleg próbálkozott azzal, hogy bemutassa Adeline hogy dolgozza fel a vele történteket de alig pár hét alatt mindenen túllép és hirtelen kifordul önmagából és valami önpusztító, öncsonkító szociopatává válik. Mindenkit hibáztat a vele történtekért, csak épp azt a személyt nem, aki miatt mindebbe belekeveredett. Zade persze hogy nem tehet semmiről, hanem inkább ő lesz itt a nagy megmentő hős, akinek hálásnak kellene lennie mindenkinek, hogy megmentette álmai asszonyát. Két hónapnyi embertelen kínzás, megaláztatás és minden szörnyűség után, amit csak el tud képzelni az ember, aztán pár hét alatt túllépünk és megy minden úgy tovább, mint előtte.

Csak annyi változott, hogy Addie most már a véres erotikát kedveli, aminek Zade nagyon örül, mert hát ez a lényeg, nem? Csak most nem egy pisztolyt d*g fel neki, hanem egy kés nyelét és persze hogy Addie mindezt élvezi. „Ironikus nézés”. Tényleg elnézést, hogy ilyen vulgárisan fogalmaztam, de egyszerűen nem lehet ezt máshogy megfogalmazni, így ti is láthatjátok milyen röhejes és abszolút irreális dolgok vannak ebben a könyvben. Nem tudom komolyan venni. A könyv második fele tehát arról szól, hogy kicsit kutatnak a felelősök után és mindenkin bosszút állnak akinek köze volt Addie elrablásához, és eközben egy csomót d*gnak mindenhol és mindenféle pozícióban a lehető legröhejesebb módokon. A nagy "fő gonoszt" aztán seperc alatt elintézik, és mintha mi sem történt volna mindenki éli tovább a világát. Tényleg esküszöm, Sibby karaktere volt az egyetlen, aki szórakoztatott, pedig ő se csinált sok mindent, de legalább hozott egy kis üde színfoltot a többiek közé.

Megmondom én nektek hogy lehetett volna jó ez a második rész. Addie az őt ért sok bántalmazás után teljesen összeroskad és rájön, hogy minden gondjának okozója Zade és miatta történt vele minden rossz. Zade-n pedig a végén ugyanúgy bosszút áll, mint az összes többin és így szépen kerek véget ér a történet. Addie rájön, hogy Zade ugyanolyan elmebeteg mint a többiek és ugyanazt a sorsot érdemli és ezt meg is adja neki. A végén pedig ő veszi át Zade korábbi munkáját, és az életét annak szenteli, hogy segítsen másokon. És ennyi. Na ugye hogy ez így nagyobbat ütött volna? Az biztos, hogy nekem sokkal jobban tetszett volna ez a lezárás.

Az a szomorú, hogy a várakozásaimmal ellentétben ennek a könyvnek az első fele szerintem kifejezetten jóra sikerült. Teljesen át tudtam érezni Adeline szenvedéseit és a sok traumát, ami vele történt. Összetörték és megtörték őt minden lehetséges módon, ahogy egy embert meg lehet törni. Ebből olyan jó kis karakterfejlődést lehetett volna építeni és csavarni egyet a történeten, de sajnos az írónő ezzel a remek potenciállal végül nem kezdett semmit. A könyv második fele egy nagy borzalom, semmi több és a vége teljesen össze lett csapva. Ha nagyobb hangsúlyt kapott volna a bosszúállás és annak folyamata, és nem pedig a sok erotika, akkor jobb lehetett volna ez. De tényleg sokkal jobb. Annyi azonban ismét bebizonyosodott, hogy a dark romance tényleg nem én műfajom, most már tényleg igyekszem hanyagolni. De legalább ezt a duológiát befejeztem, ami mindenképp pozitívum.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/h-d-carlton-hunting-adeline-levadaszni-adeline-t

Értékelés: 5/2