Attack on Titan (Háború a titánok ellen) 3. évad összegzés

Az előző bejegyzésem folytatásaként érkezik most az Attack on Titan anime harmadik évadáról az összegzés, ahogy ígértem. Az első két évadról írt kritikám elején minden fontos tudnivalót és információt meg lehet találni a sorozatról, így a szokásos rövid felvezetőt, most kerülném, ha nem gond és csapjunk is bele rögtön a dolgok sűrűjébe. Ez a kritika szintén SPOILERES, ennek tudatában olvassatok tovább.

Úgy érzem a harmadik évad egy igazi fordulópont a történet alakulása szempontjából, mert most értük oda, hogy végre elkezdjük megérteni kik ezek a titánok, kiderül honnan jöttek és kik szabadították rá őket a főhőseinkre. Rengeteg fontos információ derül ki ami aztán alapjaiban megváltoztatja a sorozat irányvonalát és lassan a fókusz átkerül egy másik nagy ellenségre. Mert igen, mint sejteni lehetett nem maguk az óriások az igazi "rosszfiúk", hanem azok akik az óriások felbukkanása mögött állnak.

A harmadik évad két részre tagozódik és ez alapján szeretném összegezni az eseményeket. Az első részben kicsit megváltozik a korábbi hangulat, mert míg eddig a titánok ellen történt a harc, addig most egy belső lázadásnak és kormánypuccsnak lehetünk a szemtanúi. Most már az embertársakkal kell megküzdeni, azokkal, akikkel korábban soha nem hitték volna, hogy harcolniuk kell valaha. Megmondom őszintén kicsit fura volt számomra az elején, hogy az évad első felében alig voltak óriások, de aztán rájöttem, hogy igenis szükség volt erre a szálra, mert először mindenkinek a saját háza táján kell rendet tennie. A hamis királyt és a korrupt kormányt meg kell dönteni, és egy kompetens vezetőt és vezetést kell döntési pozícióba emelni, hogy aztán a belső viszályoknál sokkal fontosabb ügyekkel lehessen foglalkozni.

Éppen ilyesmivel indul az évad, hisz Erwin terve nyomán egy tökéletes puccsot hajtanak végre és az igaz királynő kerül a trónra, oda ahova tartozik. Mondjuk arról lehetne vitatkozni, hogy Historia-nak valóban van-e joga a trónra vagy sem, hisz csak egy fattyú, de ő az utolsó leszármazott akiben a királyi vérvonal még megtalálható így gyakorlatilag nem nagyon van más lehetőség. Bár ha reálisan nézzük Histora szerepe inkább csak reprezentatív, mert a valódi hatalom a katonaság kezében van, akárhogy szépítjük a dolgot. És ez most nem rossz dolog, mert épp az kell, hogy a katonaság kezében legyen a hatalom és végre elindulhasson a küldetés a Mária fal visszaszerzésére.

Tetszett ez az egész belső polgárháborús hangulat, bár annak nem örültem, hogy szegény felderítőinket a nép ellenségének kiáltották ki. Mintha nem ők lettek volna azok akik önzetlenül életüket kockáztatva merészkedtek ki az ismeretlenbe és végeztek a felbukkanó óriásokkal. Mindenki igen hálátlanul állt hozzájuk. Aztán persze kiderült az igazság és minden a helyére került, de akkor is fájt látni ezt a sok hazugságot és ami vele járt. Külön örültem annak, hogy végre megtudhattuk Eren hogyan szerezte meg a Titán képességét és hogy honnan származik mindez és mi köze ennek az egésznek Eren apjához és hogy ő milyen titkokat rejtegetett. Eddig még nem volt konkrétan megnevezve, de kiderült, hogy hívják Eren titánját hivatalosan, és ennél jobban nem is illene hozzá a Titán amit kapott.

Szeretnék néhány szót szentelni Grisha múltjának, mert nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Eren apjából eddig nem sokat néztem ki, de látva, hogy honnan jött és mi mindenen ment keresztül, egészen megsajnáltam szegényt. Tényleg sajnálom, mert talán az egyik legtragikusabb karakter az egész sorozatban. Viszont kísérteties volt nézni a párhuzamot a Marley Birodalom internáló táborai és a náci birodalom koncentrációs táborai között. A marliaia úgy bántak a náluk rekedt eldiánokkal, mint anno a nácik a zsidókkal, hisz ott a karszalag, táborokba zárták őket és minden lelkiismeret-furdalás nélkül végeztek velük néha csak szimpla szórakozásból. Úgy bántak velük, mint az állatokkal, és persze használták is őket a vérük miatt, hisz csak belőlük lehetett óriást vagy intelligens titánt csinálni. Elnyomásban és szenvedésben tartották őket és nem csoda, hogy Grisha irántuk való gyűlölete végül oda vezetett, ahova aztán eljutott.

Emellett kaptunk némi háttérinfót Levi és Erwin gyerekkorából, és mivel mindketten kedvenc karaktereim, így örültem annak, hogy megtudhattuk honnan jöttek vagy hogy valóban mi motiválja őket az életükben és a cselekedeteikben. Az évad első felének legjobb új karaktere vitathatatlanul Kenny lett, imádtam a szemétládát és vele végül Levi kissé homályos gyerekkora a helyére került. Megismerhettük az Ackermann-ok kicsodák és miért különlegesek és kicsit fura volt számomra, hogy kiderült Levi szintén az Ackermann vérvonalból származik. Kis negatívum ezzel kapcsolatban, hogy úgy érzem nem fektettek elég nagy jelentőséget annak hogy Levi így valamilyen szinten Mikasa rokona, de hogy pontosan milyen rokonok vagy hogy kapcsolódnak össze, az persze nem derül ki. Mindketten Ackermannok, és nagy valószínűség szerint távolabbi rokonok, de akkor is egy családhoz tartoznak és ennek lehetett volna nagyobb feneket keríteni. Hisz mindketten úgy hitték, hogy egymaguk vannak a nagyvilágban, szóval valahogy jobban örülhettek volna annak, hogy mégse halt ki teljesen a családjuk.

Az évad második felében ahogy a belső politikai helyzet stabilizálódott, végül megindult a roham a Mária fal visszafoglalásáért és az ott szobrozó óriások elpusztításáért. Ennek tényleg ideje volt már és ért egy ideje a dolog, hogy végre revansot vegyenek az árulókon mindazért, amit korábban tettek. Az előző bejegyzésemben szándékosan nem ejtettem sok szót az áruló hármasunkról, nevezetesen Reiner, Berthold és Annie trióról. Nos, Annie most nem sok vizet zavart és őt mint karaktert valahogy sosem kedveltem meg, mert számomra túl rideg és magánakvaló, és nem a szimpatikus módon. Viszont Reiner és Berthold árulásán a mai napig nehezen tudom magam túltenni, mert ők tényleg a csapat tagjai lettek, mindenki nagy testvérei, igazi bajtársak, akikre lehetett számítani.

Kettejük közül pedig vitathatatlanul Reiner a jobban megírt karakter és mondjuk ki ő az érdekesebb. Berthold inkább mindig a csendes szemlélődő, a halk bajtárs Reiner mellett, aki tette, amit a másik mondott neki, de önálló gondolata vagy céljai nem igen voltak. Reiner viszont egy roppant összetett karakter, bár ő is tragikus a maga módján, hisz annyira nem bírta elviselni az árulását és amit a barátaival kellett művelnie, hogy kicsit megbomlott az elméje és néha maga se tudja már, hogy kicsoda ő valójában vagy mi történik körülötte. Hisz úgy nevelték, hogy az eldiánok a gonosz ördögök, akiket ki kell irtani, és mikor ezzel a céllal megérkeztek a szigetre a társaival és beépültek az ellenség közé, akkor rá kellett jönniük, hogy mégse rossz itt mindenki és semmi sem az, ahogy azt nekik tanították. Reiner és minden más harcos, akikből az intelligens titánokat nevelik végül egyfajta agymosáson mentek keresztül, amiből aztán elég nehéz kiszakadni és meglátni a valóságot.

Érdekes volt látni, hogy többet megtudhattunk a Fenevad Titánról és hogy ki rejtőzik benne, bár ez a Zeke nekem sehogy se lett a kedvencem és nem fogok hazudni, élvezettel néztem végig ahogy végül Levi feldarabolta. Amit mondjuk teljesen megérdemelt mindazért amit művelt a Mária falnál lévő végső csatában. Zeke-ről bővebben majd a következő bejegyzésemben, mert őt a negyedik évadban lehet jobban megismerni. Az évad második fele tehát teljes egészében a Mária fali csatáról szól és az elejétől a végéig az összes rész mondhatni tökéletes, mindegyik 10/10 pontos. És ezzel egy cseppet sem túlzok.

Egy olyan nagyszabású és grandiózus támadást indítanak felderítőink a titánok ellen, hogy annak minden egyes percét öröm nézni. Reiner megkapja a magáért és majdnem odavész, Berthold pedig tényleg odavész, és most lehet én leszek a gonosz, de érte egy percig nem tudtam könnyeket hullajtani. Miután az elején ott ecsetelte, hogy mindenkit meg fog ölni kivétel nélkül és nem érdekli, hogy a korábbi barátai meghalnak, a végén lévő az életéért lévő könyörgése inkább volt szánalmas, mint megható, de lehet ezzel csak én voltam így. Reiner legalább érez bűntudatot az árulás miatt, és ezért hasadt meg a személyisége, de Berthold-on ilyesmit nem nagyon lehetett látni.

Nagy áldozatok és sok harc árán, de végül sikerül felülkerekedni a Fenevad Titán által előkészített csapdán és habár csak kevesen maradtak meg hőseink közül, de végül ők győznek és Zeke, Reiner és a többiek menekülni kényszerülnek. Nem nagyon lehet ilyet állítani, mert rengeteg, de tényleg rengeteg kiváló epizód van a sorozatban, de talán a legjobb epizódok a harmadik évad második felében találhatóak. Az a rész, mikor Erwin és a megmaradt újoncok feláldozzák magukat, hogy Levinek legyen esélye megölni a Fenevad Titánt. Az a rész mikor azon vitatkoznak, hogy kit mentsenek meg a halálból Erwint vagy Armint. Ez a két rész tökéletes az elejétől a végéig, nagyon megható, érzelmes és imádtam ezt a két részt.

És igen, tudom, hogy kegyes tettnek számít Erwint hagyni meghalni, hogy végre megpihenhessen, és teljesen megértem Levi döntését, hogy inkább megadta a békét a szeretett parancsnokának, mégis úgy hiszem, hogy Erwint kellett volna megmenteni és nem Armint. Tudom, hogy elfogult vagyok mert Erwin és Levi két kedvenc karakterem és fáj belegondolni, hogy eztán Erwin nem fog többet szerepelni, de akkor is így gondolom. Erwin ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy ő a legjobb parancsnok a világon, és olyan beszédeket nyomott le, hogy esküszöm én is követtem volna a halálba őt, ha megkér rá. Sajnálom, hogy a folytatásban már nélkülöznünk kell őt, és az biztos hogy nagy űrt hagy maga után.

Az évadban tehát igazából minden korábbi rejtélyre fény derül és ami a legfontosabb, hogy megtudjuk kik a valódi ellenség. A belső politikai helyzet megszilárdult, az ellenséget elkergették a Mária faltól és idővel az összes ott ragadt óriástól megszabadultak, így minden belső veszély elhárítva. Innen már nincs más út, mint előre. Megismerni az ellenséget és felvenni velük a harcot, ha a béke nem lehetőség. És higgyetek nekem, nem lesz az. A harmadik évad minden tekintetben túlszárnyalta nálam az első kettőt, pedig ez nem kis teljesítmény, hisz az első két évad szintén remek ahogy azt írtam korábban. Nemsoká hozom az utolsó negyedik évadról az összegzést.

Értékelés: 10/10

Előzetes:

Attack on Titan (Háború a titánok ellen) 1.-2. évad összegzés

Az idei év első nagy felfedezése számomra az Attack on Titan anime, amit egy egyszerű okból kifolyólag kezdtem el nézni. Egy sorozatajánlóban jött velem szembe a sok kiemelkedő értékelés és pozitív kritika, amivel ezt a sorozatot illették, így elkezdett érdekelni, hogy miről szól ez valójában. Ha ennyire sokan dicsérik és istenítik, akkor csak nem lehet olyan rossz, gondoltam én, és mivel érdekesnek hangzott a történet, gondoltam adok neki egy esélyt. Habár sosem voltam valami nagy anime rajongó, de tavaly nyáron nagyon szerettem a Castlevania-t, így úgy voltam vele, hogy nézzük meg ezt is. Ha nem tetszik, akkor maximum abbahagyom és kész. És te jó ég! Milyen jól tettem, hogy belekezdtem ebbe a sorozatba, mert eddig fogalmam sem volt miről maradtam le.

Az egyetlen pozitívuma annak, hogy ilyen későn fedeztem fel az Attack on Titan-t, (igen, az angol címén fogom ezentúl emlegetni, mert mindenhol így ismerik) hogy legalább nem kellett éveket várnom az évadok között, hanem egyben le tudtam darálni. Összesen négy évad készült belőle, valamint van még hozzá néhány kiegészítő speciális epizód, ami egy-egy karakterre fókuszálva mutat be néhány plusz történetet. Az anime alapját az azonos című manga adja értelemszerűen. Tudomásom szerint magyar szinkron nincs hozzá, így az eredeti japán vagy az angol szinkronnal lehet nézni, de ha valaki képes feliratosan nézni sorozatot, annak mindenképp a japán szinkront ajánlom, mert hát az eredeti mindenből jobb, ahogy a mondás tartja.

Viszonylag rövid idő alatt sikerült ledarálnom az egész sorozatot, ami így elsőre biztos nagy teljesítménynek tűnhet, ha valaki meghallja, hogy négy évadról van szó, de az epizódok csak 20 percesek, így gyorsan lehet vele haladni. Annyi, de annyi minden történik ebben a négy évadban, hogy gondoltam évadonként írok kritikát róla, de aztán ezt a gondolatot úgy módosítottam, hogy az első és a második évadot egybeveszem, mert a második évad igen rövidre sikeredett. A harmadik és a negyedik évadról pedig külön érkezik majd az összegzés. Ennyi felvezető után térjünk rá a lényegre.

A történet:

Ősidők óta az emberi faj uralta a világot. Egy évszázaddal ezelőtt azonban a titánok érkezésével minden megváltozott. Ezek a bizarr, óriási lények elsöpörték a civilizációt és pár ezer embert leszámítva mindenkit felzabáltak. A túlélők kolosszális falakat emeltek, és azóta is ezek árnyékában élnek. A titánok jelentette fenyegetés azonban nem szűnt meg…

A tüzes lelkű Eren Jäger és barátai, a jóeszű Armin és az őket bármitől megvédelmező Mikasa elvégzik a katonai alapkiképzést, és bekerülnek a legveszedelmesebb, falakon kívüli műveleteket is végző Felderítő Osztaghoz. Erennek ugyanis feltett szándéka, hogy megfordítja a küzdelem menetét, és visszahódítja a titánoktól a világot. A harc elkezdődött.

Sajnálom, de ez a kritika itt-ott spoileres lesz, így csak az olvasson tovább, akit nem zavar az ilyesmi. Megpróbálom, de el sem tudom mondani engem mennyire magába szippantott ez a sorozat, és hogy mennyire megszerettem a történet és a karaktereket. Az egész sorozat úgy lett felépítve, hogy karaktereink bezárva, tudatlanul élik életüket, majd ahogy halad előre a történet és egyre több mindent tudunk meg a titánokról és a falakon kívüli világról úgy tágul az egész sztori. Újabb és újabb titkok leleplezése, újabb és újabb fordulatok követik egymást, szinte egy percnyi nyugalma sincs az embernek, mert mindig történik valami. A történet tehát izgalmas és kalandos, vannak harcok bőven. Ha pedig néha kapunk egy-két nyugalmasabb pillanatot, akkor azok sem unalmasak, hanem ilyenkor általában mindig a karakterek, karakterfejlődések és a kapcsolatok fejlődése kerül a középpontba, és ezek ugyanannyira, ha nem jobban izgalmasak, mint maguk a harcok és csaták a titánok és a mindenkori ellenségek ellen.

Mivel nem klasszikus értelemben vett amerikai animációs sorozatról van szó, hanem egy japán anime-ről, így van egy sajátos „távol-keleti” hangulata az egésznek. Ezt nem tudom jobban leírni, csak az értheti meg igazán mire gondolok, aki látott már anime-t és amerikai animált sorozatot. A kettő közt ég és föld a különbség, más az animáció stílusa, másra helyezik a hangsúlyt minden téren, máshogy ábrázolják a drámákat és így folytathatnám tovább. Ez a másság az Attack on Titan-nal szintén megjelenik és aki még nem szokott hozzá az ilyesmihez, annak kell biztos néhány rész, hogy megszokhassa ezt a más, vagy valakinek inkább „fura” stílust. Ennek ellenére az animációra nem lehet panasz, nekem nagyon tetszett. Külön jellegzetessége a sorozatnak, hogy időnként plusz leíró információk kerülnek bevágásra random módon, mindenféle érdekességet tárva így elénk a világgal és annak működésével kapcsolatban. Érdemes ezeket mindig elolvasni, mert sokat adnak hozzá ahhoz, hogy bizonyos dolgokat megértsünk.

Az első két évad rögtön igen erősen indít és mondhatni időnk sincs arra, hogy belerázódjunk a történetbe. Úgy mondanám, hogy rögtön az események sűrűjébe csöppenünk, hogy aztán Eren-nel és a többiekkel együtt induljunk el erre az igencsak veszélyes útra. Igen sötét és véres anime-ról van szó, komoly témák is szerepelnek benne, így gyerekeknek semmiképp se ajánlanám. Ez nem valami kedves kis disney mese, itt embereket tépnek szét és esznek meg. És mindezt nem restek a képünkbe tolni. Az első évad azt mutatja be ahogy Eren az édesanyja halála és az apja eltűnése után csatlakozik a katonai kiképzéshez azzal a céllal, hogy csatlakozhasson a Felderítő Osztaghoz. Aztán rájön, hogy ő maga is képes titánná változni, így egy értékes fegyver lehet az emberiség kezében a titánok elleni harcban. Eren azonban intelligens titán, vagyis ő képes bármikor átváltozni és visszaváltozni, bár azt senki se érti, hogy szerezte ezt a képességet. Ezek után se lesz könnyebb az élete, mert meg kell tanulnia használni ez a titán erőt, miközben továbbra is egyetlen cél vezérli... hogy minden titánt eltöröljön a föld színéről.

Közben a Felderítő Osztag folyamatos expedíciókat vezet a falakon túlra, hogy egyrészt minél több titánnal végezzenek, másrészt hogy elfogjanak párat élve és őket megvizsgálva többet tudjanak meg arról, hogy mik ők és honnan származhatnak. Az első évad második felében aztán váratlanul felbukkan egy másik ismeretlen intelligens titán, a Nőstény Titán, aki el akarja fogni Erent és magával vinni. A második évadban pedig két újabb régi ellenség jelenik meg, a Páncélos és a Kolosszális Titán (ők voltak azok akik a legelső részben áttörték a falakat Eren falujánál, és miattuk ömlött be az a sok kisebb titán a városba és halt meg aztán Eren édesanyja), akik szintén el akarják fogni Erent és magukkal vinni valahova a falakon túlra. Na meg ott a korábban még sosem látott Fenevad Titán felbukkanása, azt se felejtsük el, bár róla ezen a ponton még nem sok mindent lehet tudni. És tulajdonképpen így ér véget a második évad, hogy valamiért mindenkinek Erenre fáj a foga és az eldiánok pedig kezdik sejteni, hogy talán mégsem ők az emberiség utolsó megmaradt tagjai, hanem talán élhetnek még más emberek a falakon túl. De hogy kik ők és mit akarnak Erentől és az eldiánoktól, erre majd csak később derül fény.

Szerintem az első két évad történetívét tekintve egybetartozik, mert sok olyan történetszál ami az első részekben indult el, a második évad végére lezárásra kerül. Titkok derülnek ki és újabb jó kérdések merülnek fel, ezzel irányt mutatva a folytatást tekintve és hogy mi állhat valójában minden történés hátterében. Nem túlzás azt mondani, hogy itt minden rész izgalmas és minden egyes résznek meg van a maga jelentősége és mindegyikben találhatunk olyan információkat vagy történéseket, amik lehet akkor még nem sok értelmet nyernek, de később biztos fontos szerepük lesz. Az a másik dolog, ami nagyon tetszett a sorozatban, hogy látszik, hogy teljes műgonddal és aprólékosan lett felépítve a történet, tényleg kis túlzással minden egyes apró mozzanatnak jelentősége van. Semmi és senki nem felejtődik el, és voltak olyan történések vagy karakterek akik csak az első évad első felében tűntek fel, de később a harmadik vagy a negyedik évadban is visszautaltak rájuk és végül mindennek értelme lesz. Minden fontosabb karakter megkapja a saját pillanatát, egy részt, ami csak róla és a múltjáról szó, így jobban megismertetve az adott karaktert a nézőkkel.

Ha mindez a komplexen és szinte mesteri módon felépített izgalmas történet nem lenne elég, akkor nézzük meg a karaktereket. És ismét te jó ég, mert annyira sok karakterünk van, hogy ha itt nem talál az ember magának néhány kedvencet, akkor nem tudom mi kell neki. Alapjáraton Eren és két legjobb barátja Mikasa és Armin a főszereplőink, vagyis őket lehetne abba a kategóriába sorolni, és mindhárman remekek. De mellettük ott van még rengeteg másik karakter, kik nagyobb, kik kisebb szerepben és szinte mindenki fenomenális. Van aki még nem kap olyan nagy szerepet az első két évadban, csak később helyeződik rájuk jobban a fókusz, de vannak olyanok, akik az elejétől megszerettették magukat velem.

Eren egy kifejezetten remekül megírt főszereplő karakter és imádtam az útját végigkövetni. Láttuk őt felnőni az évek során, és láttuk nagyjából minden állapotban, lent és fent is volt. A legnagyobb erőssége a kitartása és a céltudatossága, semmi sem tántoríthatja el a céljától és a bosszúállástól. Az sem hogy gyakran vereséget szenved, hogy nem ő a legerősebb katona, hogy szinte semmi nem megy neki egyből jól és zökkenőmentesen, és hogy néha sokan ellene vannak. Ő mégis újra és újra feláll a mélyből, néha közben egy kicsit kifakad, üvöltözik és hisztizik egyet, de aztán folytatja, mintha nem történt volna semmi. Tudja a célját és azon kívül más nem számít.

Mikasa és Armin szintén nagy kedvencek lettek, és ők azok akik Eren hiányzó "részeit" prezentálják, és épp emiatt egészítik őt ki. Mikasa az erő, pontosabban a fizikai erő, ami hiányzik Erenből, Armin pedig az ész és az intelligencia, ami néha kell a másik kettő mellé, akik gyakran inkább erőszakkal oldanák meg a problémákat, holott néha egy kis gondolkodás is elég lenne ehhez. Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy Eren gyenge vagy ostoba, mert nem az, csak nem annyira erős, mint Mikasa és nem annyira okos, mint Armin. A történet elején még kisgyerekként kezdik hárman és közben öt év telik el a második évad végére így fiatal ifjoncokká válva többet tanulnak meg önmagukról és a világról, mint amit valaha reméltek.

Még van három karakter rajtuk kívül, akiket mindenképp meg akarok említeni már itt, mert őket is nagyon szerettem az elejétől kezdve és rögtön kedvencekké váltak. Talán ezzel csak én magam vagyok így, de én imádtam Jeant. Vicces volt nézni, ahogy Erennel folyamatosan egymásnak feszültek és hogy Jean féltékenykedett Erenre Mikasa miatt és mert Eren volt mindaz, ami ő nem tudott az elején lenni. Jean igazán látványos karakterfejlődésen ment keresztül már az első két évadban, hisz egy gyáva és önző gyerekből, aki kényelmes és nyugalmas életre vágyott a biztonságos falakon belül, végül egy igazán bátor és önzetlen felderítővé vált, aki végül kiállt a titánok és mindenféle fenyegetés ellen. Persze valahogy végig megmaradt ez a néha ellenséges, néha baráti kapcsolat közte és Eren közt és érdekes volt végignézni, hogy változott a kettejük közti dinamika.

Akiket pedig vétek lenne nem megemlíteni az Levi és Erwin, a két legjobb felderítő, legalábbis én őket számítom a Felderítő Osztag két legjobbjának és szerintem ezzel nem csak én vagyok így. Levi ahogy a mondás tarja az emberiség legnagyobb harcosa és ezzel nagyjából mindent elmondtam róla. Aprítja a titánokat, mintha csak legyeket ütne le a falon és meg sem izzad közben. Erwin pedig egy olyan remekül felépített karakter, hogy órákat tudnék róla áradozni, de röviden legyen elég csak annyi, hogy ilyen egy igazi vérbeli vezető, ilyen egy igazi parancsnok. Mert Erwin nem csak parancsolgat és küldi ki a felderítőket titánokat ölni, miközben ő a háttérben várakozik. Nem! Erwin maga az, aki a legelső sorban vezeti az expedíciókat, ő az agy a Felderítő Osztag mögött, egy igazi vezér aki mindig az élre áll.

Nem csak egy főnök, hanem egy valódi vezető, aki tudja mi a célja és ettől semmi nem tántorítja el még akkor sem ha a tervei néha kudarcba fulladnak vagy ha maga is megsérül közben. Erwin sosem kételkedik önmagában és a terveiben és sosem bán meg semmit és ezért olyan jó abban, amit csinál. Az pedig csak a hab a tortán, hogy Erwin jobbkeze Levi és imádtam a kettejük közti dinamikát. Ahogy mindig vállvetve harcoltak, és hogy Levi egyedül Erwin előtt „hajt fejet” és ő az egyetlen, akinek minden ellenkezés nélkül, gyakorlatilag vakon szót fogad. (Külön ajánlom megtekintésre a bónusz OVA részek közül azt a kettőt, ami arról szól, hogy Levi hogy csatlakozott a Felderítő Osztaghoz és hogy ismerték meg egymást Erwinnel. Ez megmagyarázza a kettejük közti dinamikát.)

Még annyira karakter lenne, akiről tudnék órákig áradozni, de őket inkább majd későbbre hagyom, mert a harmadik és a negyedik évadban úgyis nagyobb szerepet kapnak. Az első két évadról kezdésnek legyen elég ennyi, mert elég hosszúra nyúlt már ez az összegzés, és tényleg remélem, hogy csak egy kicsikét sikerült átadnom abból mennyire megszállott lettem ezzel a sorozattal kapcsolatban és hogy mennyire tetszett már az első két évad is. Ha pedig azt hittem volna, hogy ennél már nincs feljebb és ezt nem lehet túlszárnyalni, akkor a harmadik és a negyedik évad majd bebizonyítja ennek az ellenkezőjét. Azokról külön fogok összegzést írni.

Értékelés:

1. évad: 10/8

2. évad: 10/8

Előzetes

A Knight of the Seven Kingdoms (A hét királyság lovagja) 1. évad összegzés

A Trónok harca máig az egyik legkedvencebb sorozatom a borzalmas lezárás ellenére, és a Sárkányok házát is nézem holott az nem lett olyan nagy kedvenc, mint az előbbi. Nekem jöhet bármi ami a Tűz és jég dala univerzumban játszódik így sosem volt kérdés, hogy meg fogom nézni az újabb előzménysorozatot, ami A hét királyság lovagja címet kapta. A George R.R. Martin által írt azonos címen futó novellák adják az új sorozat alapját és ha minden igaz minden egyes évad egy novellát fog feldolgozni, amiben a két főszereplőnk, Dunk és Egg kalandjait követhetjük nyomon.

Azzal kezdeném, hogy nem olvastam a novellákat, egyiket sem, tehát hogy miről fog szólni ez a sorozat, csak annyit tudtam, amit az előzetesben felvázoltak a készítők. Mondhatni teljesen tudatlanul kezdtem bele és teljesen nyitottan álltam az egészhez várva, hogy mit fogok kapni és hogy mennyire fog tetszeni ez nekem. Fontos a legelején leszögezni, hogy A hét királyság lovagja stílusban és hangulatban semennyit sem hasonlít se a Trónok harcára, se a Sárkányok házára. Habár ugyanabban az univerzumban játszódik a sztori, de itt nincs mágia, nincsenek sárkányok, nincsenek nagy hatalmi játszmák és nincsenek cselszövések sem.

Hogy miről szól akkor a történet? Kapunk egy egyszerű lovagregényt annak minden kellékével és minden bájával és aki szereti az ilyesmit, az szeretni fogja ezt a sorozatot is. Dunk a főszereplőnk, aki kóbor lovag ura halála után magára marad a nagyvilágban. Mivel mást nem nagyon tud magával kezdeni, így eldönti, hogy lovag lesz belőle is és ezért elindul, hogy részt vegyen egy közelgő lovagi tornán. Közben útjaik keresztezik egymást egy rejtélyes kisfiúéval, aki jobb szó híján ráakaszkodik és Dunk jobb ötlet híján és mivel egy igazi lovagnak szüksége van fegyverhordozóra, maga mellé veszi Egg-et, és együtt folytatják útjukat. Végül persze kiderül, hogy Egg olyan titkot rejteget, ami aztán nagy veszélybe sodorja Dunk-ot és innen indulnak a bonyodalmak. Innestől spoileresen folytatom.

Nem túloztam mikor azt írtam, hogy ez a sorozat minden tekintetben más, mint az előző kettő és többnyire csak az a közös bennük, hogy ugyanabban az univerzumban játszódnak. Más a stílus, mert nem fantasy-ról van szó, hanem tényleg egy tipikus lovagregényről és abból a viccesebb fajtát kaptuk. Számomra nagyon fura volt ez a mondhatni már-már sitcom jellegű stílus, mert nekem végig olyan érzésem volt, mintha A hét királyság lovagja valamiféle sitcom mintájára épült volna fel. És ezen a benyomáson az sem változtatott, hogy a részek átlagosan 30 percesek és úgy alapjáraton az egész az első évad iszonyú rövid, mert csak alig hat részből áll. Igen, jól olvastátok, mindössze hat részt kapunk és azok is csak nagyjából 30 percesek.

Pontosan ebből következik szerintem a sorozat legnagyobb hibája vagy mondjuk úgy gyengesége. Nagyon rövid az évad és ennek ellenére igen sok minden történik benne, vagyis semmire sincs elég idő. Minden iszonyat gyorsan történik, arra se kapunk lehetőséget, hogy a karaktereket normálisan és alaposan megismerhessük, mert mindenkiről csak egy felületes és klisés vázat látunk. Itt van az egyszerű, tanulatlan, de csupaszív és jó szándékú lovag. Itt van a az álruhás herceg, aki a köznép közé vegyül mert menekül valami elől. Itt van az iszákos és partizó nemes úr. Itt van a jó kiállású, nemes lelkű és tiszteletreméltó trónörökös, a birodalom nagy reménysége. Itt van a komor másik herceg, aki végig papofával és puffogva fanyalog a háttérben, bár erre minden oka meg van. És itt van az undorító, nagyképű és egoista herceg, aki belülről rohadt mint a férges alma, de iszonyú jól néz ki, és ezért mindenki elfelejti milyen egy ocsmány személy valójában. Na és a comic-relief mellék karakterekről se feledkezzünk meg, mert ők se hiányoztak.

Érdekes karakterek lehetnének ezek, ha kaptunk volna több időt arra, hogy jobban megismerjük őket, és így jobban tudjunk kötődni hozzájuk. Hogy igazán megszerethessük vagy meggyűlölhessük őket. Nem akarok én lenni az ünneprontó, de számomra nem igazán jöttek át ezek a karakterek eddig és habár látok bennük potenciált, egyikük se érintett meg igazán. Nyilvánvalóan a két főszereplőnk, Dunk és Egg kapta a legtöbb játékidőt, így ők vannak a legjobban kidolgozva és velük nincs akkora nagy baj, főleg mivel tudom, hogy később újra láthatjuk majd őket. Az ő karaktereiket lehet majd tovább építeni és mélyíteni. Tetszett az a bajtársias, szinte testvéri kapcsolat, ami kialakult közöttük és tényleg szüksége volt már Egg-nek egy olyan emberre, mint Dunk, aki végre helyreteszi a fiút és normális embert farag belőle távol az udvari intrikáktól.

Rajtuk kívül viszont a többiekre egyszerűen nem jut elég idő, nem lehet őket igazán megismerni, és így nem nagyon kerültek hozzám közel. Hogy a nagy részük a második évadban már nem fog szerepelni, az se hatott meg túlzottan, mert egyikük hiánya se hagy majd bennem mély nyomokat. Pedig ha lett volna több idő, akkor jobban ki lehetett volna fejteni a Targaryen családon belüli konfliktusokat. Jobban be lehetett volna mutatni miért olyan ígéretes és nagyszerű herceg Baelor, hogy aztán még jobban fájjon mindenkinek a váratlan halála. Vagy hogy miért olyan savanyú és megkeseredett Maekar, és hogy mennyi gondja van a problémás fiaival. Vagy hogy milyen valódi gonosz és förtelmes ember valójában Aerion, akit mindenki a háta közepére se kíván, csak azért tűrik meg mert mégis csak a család tagja. Persze ez a történet most nem a Targaryen-ekről szól, ők itt most csak abszolút mellékszereplők, de ha már itt voltak, akkor valahogy jobban be lehetett volna őket mutatni.

Történet szempontjából se várjon senki nagy bonyodalmakat, viszonylag hamar kiderül Egg titka és jön a nagy fordulat a végén. Kapunk némi morális leckét, hogy az igazság és a jószándék mindig győz, semmi sem fontosabb, mint a gyengék és az elesettek védelme és hogy a végén a jó győz, a rossz veszít és ez így van jól. Mint mondtam ez nem egy igazi high fantasy komplex és összetett karakterekkel, hanem vannak a jók és a rosszak és a végén mindenki megkapja, ami jár neki. Nem akar ez a sorozat többet adni ennél, csak egy könnyed kis lovagi mesét meglepően sok poénnal és komikummal, amit sosem várt volna senki egy olyan történettől, ami a Tűz és jég dala világában játszódik. Egyszerű, de aranyos kis első évadot kaptunk, de az egész nagyon rövid lett, nyugodtan lehetett volna tíz részes az évad hosszabb részekkel. Akkor talán minden és mindenki több játékidőt kapott volna és úgy jobban és alaposabban be lehetett volna mindezt mutatni és akkor talán közelebb került volna mindez hozzám is. Így viszont számomra egy egyszer nézős felejthető élmény lett az eredmény.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Brandon Sanderson: A Végső Birodalom (Ködszerzet 1.)

Fülszöveg:

Ezer évig hull a hamu egy virágok nélküli világra.

Ezer évig nyögtek a szkák szolgasorban.

Most egy összeesküvés a felszabadulásuk halvány esélyével kecsegtet.

Most egy izgalmas epikus fantasy történetre vágytam így gondoltam ideje lenne elkezdeni Brandon Sanderson Ködszerzet című trilógiáját, ami ki tudja mióta csücsült a várólistámon. Mivel egy high fantasy sorozatról beszélünk, így tudtam, hogy ezt nem lehet akármikor elkezdeni, hanem kell hozzá egy hangulat, jól kell időzítenem a dolgot, mert lássuk be a high fantasy sosem könnyű olvasmány. Egy komplex és kitalált fantasy világ felfedezése mindig nagy kihívás, főleg az elején, mikor az író felvázolja nekünk a világot, amit megalkotott. Kell hozzá hangulat és kitartás, na meg persze érdeklődés, hogy ne adja fel az ember az első néhány oldal után, mikor csak ömlenek ránk az információk és kapkodni kell a fejünket, hogy mindezeket meg is jegyezzük.

A Ködszerzet első könyve éppen így kezd és olyan sok információ ömlik a nyakunkba, olyan sok új megnevezés, olyan sok új karakter mutatkozik be, hogy ember legyen a talpán, aki mindent meg tud egyből jegyezni. Én igyekeztem ezen a téren és szerintem sikerült jó munkát végeznem, de nekem is kellett egy kis idő, mire megjegyeztem ki-kicsoda, kik azok a szkák, ködszerzetek, allomanták, obsztruktorok, inkvizítorok és így tovább. Az első rész tehát inkább a világépítésre koncentrál, felvázolja a világ alapjait, múltját és történelmét, majd pedig kibontakozik a fő történetszál és hogy miről fog szólni ez az egész trilógia.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, a fő történetszál hozza azt, amit egy high fantasy-tól vár vagy amire számít az ember. Van egy elnyomó birodalom élén a rejtélyes Uralkodóval, aki elnyomásban tartja a nemességet, a szkákat és úgy alapjáraton mindenkit. Aztán felbukkan a színen a lázadó hős, aki felkelést szervez az elnyomó hatalom ellen és ehhez jönnek a többiek. Egy sajátos kis csapatot gyűjt maga köré, akiknek célja, hogy lázadást robbantsanak ki, megdöntsék a hatalmat és megöljék az Uralkodót. A női főszereplőnk ebbe az egészbe csöppen bele egy véletlen folytán és Vin kettőt pislog máris a lázadó csapat tagjává válik.

A könyv szerkezeti felépítését tekintve, több fejezetre osztva kapjuk meg a történetet és a fejezetek elején rövid naplóbejegyzéseket olvashatunk, amiben kis részletekben megelevenedik előttünk az Uralkodó korábbi története. Az író szerencsére a több nézőpontos történetmesélés mellett döntött, bár a könyv E/3 személyben íródott, amit mindig nehezebben szokok meg, mert én sokkal jobban preferálom az E/1 személyben történő mesélést, de tudom, hogy ez csak én egyéni szociális problémám. Három karaktert tartok főszereplőnek ebben az első részben, mert hát habár kaptunk néhány másik nézőpontból megírt fejezeteket is, de az vitathatatlan hogy Vin, Kelsier és Elend kapta a legtöbb játékidőt ebben a könyvben, így én hármójukat tekintem főszereplőnek. (Legalábbis eddig, aztán ki tudja, hogy később milyen karakterek kapnak nagyobb jelentőséget.)

Vin és Kelsier

Jobban belegondolva az egész első könyv hozza mindazt, amit egy igazi high fantasy könyvtől vár az ember és igazából semmi újdonságot nem kapunk. Korábban ismertettem az alap történetet, tehát meg van a lázadás az elnyomó hatalom ellen. Ezen kívül olyan szinte alapvető elemek jelennek meg a könyvben, mint a szegény és nincstelen főszereplő lány, akiről kiderül, hogy különleges és különleges képességei vannak. A bukott mentor, akinek fájdalmas múltja van, de aki párfogásába veszi női főhősünket és apja helyett apja lesz, hogy a végén aztán feláldozza magát az ügyért, amit elindított és amiért végig harcolt. A jószívű és idealista nemesifjú, aki nem olyan szívtelen és gonosz, mint a nemesség többi tagja és aki mit ad a véletlen épp a női főszereplőnket szúrja ki magának és végül keresztezik egymást az útjaik. Na meg persze ott vannak a többiek, a lázadó banda más szükséges és hasznos tagjai, akik komikusak, akik árulók, akik önfeláldozók és így tovább, minden megszokott klisés karakter képviselteti magát ahogy azt kell egy ilyen nagyívű történetben.

Úgy éreztem olvasás közben, mintha az író szinte patikamérlegen rakta volna össze ezt az első részt, minden olyan történetszál vagy karakter helyet kapott benne, ami kell egy high fantasy-ba. Számomra olyannak tűnt az egész, mintha csak fogta volna a megszokott receptet és megírta volna a sokadik nagy ívű fantasy-t, amit ezerszer láttunk korábban. Persze mindent a saját szájízére szabott, de akkor is úgy éreztem, hogy semmi újat vagy váratlant nem kaptam. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy rossz volt a könyv vagy hogy unatkoztam rajta, mert az nem lenne igaz. Igenis izgalmas volt a történet, imádtam a három főszereplőnket, kaptunk csavarokat bőven, csak valahogy mindez a megszokott és elvárt módon lett elém tálalva, ahogy tényleg ezerszer láttam már korábban.

Vin és Eden

Vint, Kelsiert és Edent nagyon megszerettem annak ellenére, hogy ők is a fantasy karakterek egy-egy tipikus archetípusát testesítik meg. Vin a mélyről jövő kemény lány, akinek nem épp kellemes gyerekkora volt, de épp emiatt lett kitartó és erős. Kicsit vicces volt látni, hogy pont rá osztották a kém szerepét, amiben egy nemes hölgyet kellett eljátszania, de azért csak beletanult a feladatba miközben azért okozott néhány megmosolyogtató pillanatot közben. Vin nagyon feketén vagy fehéren látta a világot az elején, de később rájön, hogy semmi sem ilyen egyszerű és senki sem csak jó vagy rossz ember, ennél sokkal bonyolultabb minden. Persze van még mit tanulnia a lánynak, és tényleg várom, hogy mi lesz most vele a történtek után.

Aztán itt van nekünk Kelsier és Eden, és iszonyú nagy hálám, hogy nem kaptunk szerelmi háromszöget, hanem az író inkább úgy döntött, hogy Kelsier Vin mentora és apafigurája lesz, Eden meg a szerelmi szál. Mert mindezt meg lehetett volna úgyis írni, hogy szerelmi háromszög lesz belőle, de az ide annyira nem illett volna. Nem is kapunk nagy szerelmi szálat az egész könyvben, a romantika igencsak háttérbe van szorítva, inkább a lázadás, az árulások, a harcok, a stratégiák és a cselszövések, na meg a mágia vannak a középpontban, és jól van ez így.

Eden sem rossz karakter, mert végre nem egy tipikus férfi főhőst kapunk, ahol az erő és a szenvedély a lényeg. Eden okos, ravasz és tetszik vagy sem de nemesi származású, így teljesen máshogy látja a világot, mint Vin vagy Kelsier, és éppen ez az egész ad egy nagy kontrasztot annak ahonnan Vin érkezett. Mégis úgy érzem, hogy Edenből nem kaptunk eleget ahhoz, hogy igazán meg lehessen kedvelni, jobb lett volna ha több Eden fejezet lett volna. Vitathatatlanul Vin és Kelsier a legjobban kidolgozott karakterek az első könyvben, őket ismerhetjük meg a legjobban, így hozzájuk lehet igazán kötődni.

Kelsier

Szerintem senkit nem lepek meg ezzel de nekem Kelsier lett a kedvenc karakterem ebben a részben, és imádtam az elejétől a végéig. A lázadó hős mintapéldája ő, aki tragikus múlttal rendelkezik, akinek egyetlen és legfontosabb célja, hogy megszervezze és elindítsa a lázadást az Uralkodó ellen és megdöntse az elnyomó hatalmat. De Kelsier nem csak egy magasztos hős, hanem igenis vannak rossz tulajdonságai, mert önző, mert makacs és mert igenis egyoldalúan látja a világot, csakúgy, mint Vin, és a saját bosszúvágya az, ami valójában érdekli és amiért végig küzdött.

Nem rest feláldozni bárkit a céljaiért, és nem rest senkit sem kihasználni ezért. Vint sem puszta szívjóságból vette be a bandájába, mondjuk ki nyíltan, hanem azért, hogy a saját céljaira használhassa a lány képességeit, az már más kérdés, hogy később Vin a szívéhez nőtt és lánya helyett lánya lett, ha mondhatok ilyet. Kelsier egy remekül megírt karakter, én nagyon imádtam és habár szomorú volt látni a végét, de lássuk be, számára nem nagyon létezett más végkifejlet. Az ő karakterútjának így kellett lezáródnia, mert így volt reális a dolog.

A high fantasy mindig nehéz olvasmány és kell hozzá egy hangulat, hogy az ember bele tudja vetni magát és el tudjon merülni egy új összetett világban. Úgy érzem az író jó kis kezdést hozott össze a trilógia első részében és szinte patikamérlegen rakta össze a bevezető részt, amiben minden, de tényleg minden megtalálható, ami egy jó kis epikus fantasy történet elindításához szükséges. Izgalmas történet, mágia, lázadások, árulás, cselszövés, na meg jól megírt karakterek és több nézőpontos történetmesélés. Történnek itt fordulatok bőven, mégis ezt az első részt inkább csak amolyan felvezetőnek tudom tekinteni, mely megadta az alapot a várhatóan sokkal grandiózusabb folytatáshoz. Kíváncsi vagyok hogyan folytatódik Vin története és mi fog még itt történni, így biztos maradok a folytatásra.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/brandon-sanderson-a-vegso-birodalom-1-2

Értékelés: 5/4

Rina Kent: A Harag Istene (Istenek öröksége 3.)

Fülszöveg:

Az ördög ejtett csapdába.

Ami ártatlan tévedésnek indult valódi pokollá változott.

Mentségemre szóljon, hogy nem akartam belezúgni egy maffiahercegbe.

De ő ettől még ledöntötte a falakat, amikkel védtem magam.

Titkon követett, és kiragadott az életből, amit ismertem.

Jeremy Volkov elbűvölőnek tűnik, de valójában egy igazi ragadozó.

Egy dolog hajtja: hogy birtokba vegyen, a tulajdona legyek és meg is tartson.

De én nem akarok itt maradni a véráztatta világában.

Vagy legalábbis így gondolom.

Nemrég kezdtem bele Rina Kent Istenek öröksége sorozatába és habár az első rész nem nyerte el a tetszésemet annyira, mint amennyire szerettem volna, mégis úgy voltam vele, hogy jöhet egy következő rész, ha már ilyen hangulatban vagyok. A másodikat kapásból kihagytam most, mert Creighton és Annika karaktere annyira se hozott lázba, hogy érdekelni kezdjen a róluk szóló történet, így rögtön ugrottam a harmadik részhez, ahol Jeremy és Cecily a főszereplőink. Jeremy már az első részben érdekelt, rá mindenképp kíváncsi voltam, így elolvastam a róla szóló könyvet. Ahogy a korábbi kritikámban írtam, a részek önállóan olvashatóak, így nem muszáj sorrendben haladni annak ellenére sem, hogy azért vannak olyan jelenetek vagy események, amelyek több könyvben ugyanúgy megjelennek, csak mindig más-más karakter szemszögéből.

Bíztam benne, hogy nem megint ugyanazt fogom kapni, mint Killian és Glyndon esetében, hanem sokkal másabb lesz ez a könyv. Hogy az írónő behoz másabb témákat, hogy másmilyen főszereplő karaktereket kapunk, akik nyomokban sem emlékeztetnek majd Killianra és Glynre, meg hogy másféle történet lesz másmilyen drámákkal. Hogy ez így sikerült vagy sem, azt nem tudnám egyértelműen megmondani, mert kicsit felemás érzéseim vannak ezen a téren. A fő történetszál megint ugyanaz, hogy Jeremy és Cecily összejövetelének lehetünk szemtanúi, ami a korábbiakhoz hasonlóan szintén nem egy rózsaszín tündérmeseként indul, és nem is úgy ér véget.

Kapunk rengeteg erotikus jelenetet és most sem az unalmas fajtából, hanem van itt minden, amit csak el tud képzelni az ember. A végén ott egy csavar és egy kis dráma, majd minden jóra fordul. Tehát a könyv szerkezeti felépítése hasonló, a főszereplő páros kapcsolata nagyon hasonló dinamikán megy keresztül mint az első könyvben. Úgy tűnik tehát mindig ez lesz majd az alap, ezek szerint az összes részben ez lesz a felállás. Így felmerül a kérdés, hogy miben lehetnek a sorozat kötetei mások mint a többi rész? Kellenének különböző és jól kidolgozott érdekes főszereplők, némi váratlan meglepetés, amit nem láttunk már korábban, vagy bármi más dolog, ami megkülönbözteti a részeket egymástól.

Kezdjük a férfi főszereplőnkkel, Jeremy-vel. Most kövezzetek meg, de én nagyon bírtam Jeremy karakterét, és éppen valami ilyesmit képzeltem róla, mikor korábban még csak mellékszereplőként jelent meg. A rideg és megtörhetetlen jellemével, a kötelességtudó és céltudatos stílusával, a magabiztos és határozott kiállásával, na meg némi sötétséggel, ami körbelengi őt, éppen az igazi maffiahercegek tökéletes megtestesítője. Nem véletlen, hogy Jeremy a Hitetlenek vezetője, mert talán ő a „legnormálisabb” és legösszeszedettebb négyük közül, ami igen nagy szó, mert hát négyük közül egyik se egy könnyű eset. Jeremy keménynek és megközelíthetetlennek tűnik, de aztán kiderül, hogy igenis van szíve és lelke és valójában nem olyan magabiztos és erős, mint amilyennek mindig mutatja magát. Nagyon örültem, mikor megismerhettük Jeremy gyengébbik oldalát, és tetszett a fordulat a végén, hogy most a női főszereplő volt az „áruló” és a férfi főszereplő szívét törték össze, mert ez ugyebár épp fordítva szokott lenni.

Aztán ott van Cecily, aki pedig az a tipikus komoly, elszánt és földhözragadt fiatal nő, aki éli a kis tökéletes világát csendben és békében, aki óvatos, aki a baráti körének a tyúkanyója, aki mindenkivel törődik és mindenkin segíteni akar. Aztán persze neki is vannak titkok a múltjában, és persze, hogy nem teljesen olyan jó kislány, mint aminek mutatja magát, mert mint kiderül igen sajátos szexuális ízlése van, amit eddig soha nem mert kiélni az életében. Aztán ahogy sejtitek, itt jön a képbe Jeremy, és ahogy véletlenek (na jó, nem is annyira véletlenek) folytán ezek megtalálják egymásban a másik felüket, azt szebben nem is lehetett volna bemutatni. Minden téren tökéletesen kiegészítik egymást, mert Cecily adja a szívet a kapcsolatba, és ő lágyítja meg Jeremy addig annyira rideg és megközelíthetetlen jellemét, Jeremy pedig felkorbácsolja Cecily vágyait és azt az énjét, amit a lány eddig mindig elnyomott magában.

Az pedig csak a hab a tortán, ahogy a mondás tartja, hogy szexuális téren szintén egymásnak lettek teremtve, és habár elsőnek emiatt jönnek össze, később aztán mélyebb érzelmek szintén megjelennek közöttük. Ennek ellenére ne legyenek illúzióink, azért Jeremy is súrolta néha a birtokló agresszív zaklató határait, meg neki is voltak megkérdőjelezhető mozzanatai Cecily irányába, de valahogy mégis sokkal reálisabb módon lett felépítve az ő karaktere, mint korábban Killian-é. Jeremy sokkal szimpatikusabb és kedvelhetőbb karakter, és nekem Cecily is jobban bejött, mint karakter Glyndonhoz viszonyítva.

Jeremy és Cecily

Nem szeretném kihagyni, hogy tényleg meglepett és nem számítottam a könyv végén lévő csavarra, és nem értem, hogy nem vártam ilyesmit, mikor szinte végig az arcunkba volt tolva ez a fordulat. Utólag visszagondolva megvoltak a jelek, de tényleg őszintén mondom, hogy sikerült meglepni, és az ilyet mindig szeretem, ha nem kiszámítható egy történet. Emellett megint kaptunk plusz fejezeteket a szülők szemszögéből, ami biztos nagyon jó kis adalék a nagy rajongóknak, akik a szülők könyveit már olvasták, viszont nálam ezek most sem érték el a nagy drámai hatást, hanem csak elolvastam és tudomásul vettem őket. Mondjuk azon jót nevettem, mikor Jeremy random felbukkant Cecily-ék házában és a lány apja egy puskával próbálta onnan őt elkergetni, mert igen komikusan lett leírva ez a jelenet.

Nagyon sok korábbi mellékszereplő ismét felbukkant. Akiket korábban érdekesnek találtam, azok még mindig annak tűnnek, mint mondjuk Nikolai, és akik korábban se keltették fel a figyelmemet, azok sajnos most se tették ezt meg, mint mondjuk Annika, Creighton. Viszont érdekes volt most olvasni ezekről a karakterekről, hogy nem Killian vagy Glyndon szemén keresztül látjuk őket, hanem végig Jeremy és Cecily szemszögéből lettek ábrázolva. Nikolai engem speciel nagyon érdekel, mint karakter, főleg hogy tudom, hogy az ötödik rész Nikolai és Brandon kapcsolatára fog fókuszálni. Ezt biztos olvasni fogom és remélem magyarul mielőbb meg fog jelenni. Landonból viszont most lett teljesen elegem, mert ebben a részben párszor jó erősen képen vágtam volna. Mikor direkt jött és jól belezavart Jeremy és Cecily kapcsolatába majd pedig magában jót szórakozott a káoszon, amit hagyott maga után. Nem értem Cecily korábban mit evett rajta, mikor teljesen egyértelmű, hogy csak egy önimádó, egoista pszichopata, aki senkivel és semmivel nem törődik saját magán kívül. Talán még Killiannél is rosszabb. A negyedik résznek Landon a férfi főszereplője… hát nem tudom, hogy érdekel-e egyáltalán ez a könyv vagy sem. Meglátjuk.

Habár a sorozat harmadik része egy új főszereplő páros történetére fókuszál, a könyv szerkezeti felépítése, a sok erotika, a történetszálak fejlődése nagyjából hasonló módon épül fel, mint ahogy azt az első könyvben láthattuk. Viszont Jeremy-t és Cecily-t sokkal jobban megírt és szerethetőbb karaktereknek tartom, bennük van élet, bennük van szív és ész, itt nem csak az esztelen erotika a lényeg. Hanem igenis vannak érzelmek a kapcsolatukban és így a könyvben is, és talán épp ez az ami miatt ez a könyv számomra jobban működött. Vannak itt kemény dolgok, így aki szereti az ilyesmit az se marad élmények nélkül. Annak viszont én kifejezetten örülök, hogy Jeremy legalább sokkal emberibb és normálisabb módon bánt Cecily-vel, miközben azért igenis művelt sötét és kegyetlen dolgokat, de legalább azokat nem élete szerelmével tette meg, hanem azokkal akik ártani akartak a lánynak vagy a kapcsolatuknak. És épp ilyen férfi főszereplő kell egy szerintem jó kis dark romance könyvbe.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rina-kent-god-of-wrath-a-harag-istene

Értékelés: 5/4

Rina Kent: A Gyűlölködés Istene (Istenek öröksége 1.)

Fülszöveg:

Killian Carson egy kifinomult, elbűvölő külső mögé rejtőző ragadozó. Hidegvérű, manipulatív és romlott. Kisugárzása és intelligenciája révén bolonddá tart mindenkit, Glyndon azonban rögtön keresztüllát rajta. Látja benne a pszichopatát, és bár az esze azt súgja, hogy meneküljön, a lelke mélyén titkon tudja, hogy a szörny üldözni fogja…és hogy ő azt szeretné, ha elkapná.

Glyndon King sosem érezte, hogy bárkinek is a kedvence lenne. A családjában az anyja és a fivérei rendelkeznek művészi tehetséggel, és Glyndon tudja, hogy ő sosem ér majd fel senki elvárásaihoz. De Killian? Ő nem támaszt vele szemben elvárásokat azon túl, hogy Glyndon most az övé. Az sem számít, hogy a főiskoláik versengenek egymással, kettejük másokat kizáró, mindent felemésztő szenvedélye minden mást elfojt.

De valóban képes-e két összetört lelkű ember begyógyítani egymás lelki sebeit? Képes-e sötét és bűnös vágyuk győzedelmeskedni a múltjuk felett? És amikor kiderül, hogy ez a két múlt még nyugtalanítóbban összefonódik, mint azt korábban hitték, akkor két lehetőség áll előttük: megerősödve kerülnek ki a harcból vagy a vesztükbe rohannak.

Még mindig tartom a véleményem, hogy a dark romance könyvek nem nekem valók. És nem azért mert nem bírnám a sötétebb témákat vagy mert nem élvezem a sok-sok gyakran igen explicit erotikus részt. Hanem azért mert ezeknek a könyveknek a nagy része arról szól, hogy a férfi főszereplő hogyan bántja, abuzálja és igen sokszor megerőszakolja a női főszereplőt a szerelem nevében vagy mi a szösz és én ezzel sehogy se tudok azonosulni. Egy igazi és jól megírt dark romance könyvnek sosem arról kellene szólnia, hogy a férfi főszereplő bántja a női főszereplőt, de úgy tűnik az írók ezen a sablonon valahogy sosem tudnak tovább lépni. Én tényleg újra és újra próbálkozom ezzel a műfajjal, de valahogy mindig csak felidegesítem magam rajta.

Hogy lássátok ismét próbát tettem és igenis nem adom fel, néha a kezembe veszek egy-egy ilyen könyvet, hátha most valami jobb történetet kapok és valamelyik végre tetszeni fog. Rina Kent könyveit több helyen ajánlották már, hogy ezek tényleg jók a műfajon belül, így gondoltam próbát teszek vele. Több könyvsorozata megjelent külföldön, ide haza nálunk még nem olyan sok, és én kiválasztottam ezek közül az egyiket és annak kezdtem neki. Az Istenek öröksége sorozat hat részből áll, magyarul eddig három jelent meg és minden könyvben egy másik főszereplő páros történetét ismerhetjük meg. Ennyi információm volt a kezdéshez és nagyon bizakodva kezdtem neki az első résznek.

Aztán képzelhetitek mekkorát koppantam mikor rögtön az első fejezetekben egy nemi erőszakkal indítunk én meg fogtam a fejem, hogy hát ez nem lehet igaz. És rögtön ki is jelentem, igenis nemi erőszak amit Killian művelt, mondjon nekem bárki bármit, és ha később a könyvben az írónő próbálja is árnyalni ezt az egészet, a tényeken az semmit nem változtat. Még az sem, hogy Glyndon se tekinti annak a dolgot, mert hát akkor is az. És ennek az ellenkezőjéről senki se fog soha engem meggyőzni.

Egy ilyen váratlanul durva kezdés után némileg megcsappant az érdeklődésem a történet iránt és felmerült bennem a gondolat, hogy én ezt abbahagyom és nem olvasom végig. Olyan viszont nem volt még hogy én egy megkezdett könyvet nem fejeztem be, akkor sem, ha végigszenvedtem magam rajta. Ha elkezdek egy könyvet befejezem ha világ a világ, és maximum aztán jól lehúzom egy kritikában, hogy miért is volt az egy borzalmas olvasmány. Viszont ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy a történet olvasás közben valahogy mégis magába szippantott és a kezdeti nehézségeken átlendülve a végére érve mégsem tudom teljesen utálni.

Az bosszant az egészben, hogy ha az elején nem ilyen durván indul, hanem mondjuk egy kicsit „lightosabban”, akkor azt mondanám rá, hogy nem is olyan rossz ez a könyv, sőt kifejezetten jóra értékelném. Killian és Glyndon mindketten jó karakterek a maguk módján és örültem a váltott nézőpontos történetmesélésnek, mert tudjátok, hogy ez az egyik kedvencem. Azt most inkább hagyjuk, hogy ezek ketten hogy találkoztak, mert inkább arra az első pár fejezetre nem akarok gondolni, inkább arról szeretnék beszélni, hogy miért volt annyira érdekes számomra a kettejük kapcsolata.

Killian egy igazi rideg és könyörtelen pszichopata és ezt nem lehet szebben mondani, mert hát tényleg az. Teljesen megszállott módon Glyndon nyomába ered és kitalálja, hogy márpedig a lány övé lesz és kész, és ebbe senkinek nincs semmilyen beleszólása. Mert ha Killian akar valamit, azt meg is szerzi. Aztán nem épp kedves és szívmelengető módszerekkel Glyndonra akaszkodik és addig kísérti a lányt, amíg azt meg nem töri. Jó volt beleolvasni Killian fejébe, mert mindig érdekes egy ilyen sötét és beteg elme gondolatait megismerni, még ha néha szívesen fejbe vágtam volna valamivel, akkor is.

Nekem az tetszett a legjobban, hogy Killian pontosan tudta kicsoda, és azt is hogy mit kell tennie, hogy ennek ellenére helye legyen a normális emberek között. Gyerekkorától kezdve elrejtette az igazi sötét énjét és próbálta normálisnak mutatni magát amennyire csak lehetett, hogy azért ne meneküljön mindenki előle sírva és teli nadrággal, bár azt inkább hagyjuk, hogy azért nem végzett ezen a téren tökéletes munkát. Tudja, hogy más mint a többiek, de mégis visszafogja magát amennyire csak lehet, és aztán nagy meglepetésére épp Glyndon lesz az a személy, aki előtt végül teljesen elengedheti magát és aki mellett valóban önmaga lehet. Killian tehát teljesen önazonos és nem próbálja másnak mutatni magát, mint ami, és pontosan tisztában vele, hogy milyen rossz ember. 

Killian és Glyndon

És itt térjünk át a lányra, mert habár az elején Glyndon egy csendesebb jó kislánynak tűnik, aki magába fordult és aki egy halott barátját gyászolja, aki sosem a társaság központja, és aki a családjában szintén kirekesztettnek érzi magát, aztán elég hamar kiderül, hogy ő sem teljesen százas. Mert Glyndon se normális, hisz egy normális nő sikítva és fejvesztve menekülne egy Killian féle férfi elől, főleg azok után amit művelt vele a könyv elején. Glyndon pedig nem hogy nem menekül hanem szinte mindig Killian karjaiban köt ki és közben rájön, hogy ő márpedig szereti a durva és erőszakos erotikát, és habár fél a férfitől, mégsem tud tőle sokáig távol maradni.

Killian szerintem sokkal érdekesebb és komplexebb karakternek sikerült, még akkor is ha egy sötét pszichopata, aki nagyjából senki és semmi iránt nem érez semmit. Glyndon mellette elég egyszerű és egysíkú karakter lett, hisz sok ilyen elnyomott és meg nem értett jó kislányról olvastam már, aki egy vadabb pasitól rájön, hogy ő márpedig igenis tud rossz lenni és végül megtanulja szeretni önmagát és igazi önbizalmat szerez. Glyndon tehát nem került közel a szívemhez és igenis sablonos karakternek tartom. Az viszont tetszett ahogy Glyndon hatására Killian végül megpróbált normális emberi módon viselkedni a végére, és habár sokszor erőszakos, kemény és harsány volt a lányhoz, lettek azért szép és már-már romantikus pillanataik is, amikor szinte aranyosnak mondtam volna őket. Bár az esetek nagy részében az aranyostól igen távol álltak ezek ketten, inkább csak egy bántalmazónak és toxikusnak tűnő kapcsolatnak lehetne az övékét jellemezni a könyv nagy részében.

A könyv központi történetszála Glyndon és Killian egymásra találása némi egyéni családi drámákkal vegyítve, és mellé kaptunk egy kis rejtélyt is, ami némileg kiszámítható volt, de mivel ez csak egy mellékszálként funkcionált a történetben, így mondom oké, ez belefér. Sokkal érdekesebb számomra viszont a történet háttere és hogy három rivális elit klub tagjai, az Elitek, a Hitetlenek és a Kígyók versengenek egymással a népszerűségért vagy igazából nem is tudom miért, hisz mindenkinek meg van a saját klubja és nem értem miért nem tudnak magukkal foglalkozni.

De ahogy látom az összes további könyvben a főszereplő párosok ellenkező klubokból jönnek majd össze, szóval gondolom végig ez az ellenségeskedés lesz a háttere a drámáknak. Killian és Glyndon mellett megismerhetünk rengeteg egyelőre csak mellékszereplőt, akik később saját könyvet kapnak majd, és ezek közül a karakterek közül némelyik jobban érdekel, mint a másik, de azt szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy a Hitetlenek eddig a legérdekesebb karakterek. Jeremy, Nikolai és Gareth mind érdekesnek tűnnek, és azokat a részeket, amikben ők lesznek a főszereplők mindenképp el fogom olvasni.

Külön plusz kis adalék, hogy kaptunk néhány kiegészítő fejezetet egy-egy szülő szemszögéből, amit először nem tudtam hova tenni, mert hirtelen nem értettem kik ezek a random karakterek és minek kellenek ide. Azóta már utána olvastam, hogy ezek a fejezetek valamiféle fanservice-ként működnek az írónő részéről, mert nagyjából az összes mostani karakterünk szüleinek meg vannak a saját könyveik, és a régi nagy rajongóknak onnan lehetnek ők ismerősek. Én egyik szülő könyvét se olvastam eddig, így nekem nem sok pluszt adtak hozzá az élményhez ezek a fejezetek, de az írónő nagy rajongói biztos értékelték mindezt.

Ha az első néhány keményebb fejezetet kihagyta volna az írónő és valami enyhébb drámával indított volna, akkor azt tudnám mondani, hogy annak ellenére hogy a dark romance továbbra sem az én műfajom, mégis tetszett valamennyire ez a könyv. Killiant roppant érdekes karakternek tartom és imádtam a fejében lenni és a gondolatait olvasni, akármennyire sötét és zavaros volt néha. Glyndon mellette a tipikus szürke kisegér jó kislány, akiről kiderül mégse olyan jó kislány, és ennél nagyobb klisét kitalálni sem lehetne. Tetszett ahogy formálták egymás karakterét, és az amilyen hatással voltak egymásra. Akármennyire fura a kapcsolatuk és akármennyire is súrolja a bántalmazó kapcsolatok határát igen gyakran, valahogy mégis egymásnak lettek ők teremtve és kiegészítik egymást. A kemény kezdést azonban nem tudom tolerálni, és ez az ami igen sokat levett számomra a könyv élvezeti értékéből. Nem tudom, hogy el fogom-e olvasni az Istenek öröksége sorozat összes részét, de azokat biztosan amelyikben a Hitetlen srácok a főszereplők.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rina-kent-god-of-malice-a-gyulolkodes-istene

Értékelés: 5/3

Daredevil: Born Again (Daredevil: Újjászületés) 1. évad összegzés

Nagy kedvencem volt a még akkoriban a Netflix égisze alatt futó eredeti Daredevil sorozat, és igen pozitív összegző véleményt írtam az első két évadról, majd egy istenítőt a harmadikról. Épp ezért derült égből ért villámcsapásként a hír, hogy a Marvelt és minden ezzel kapcsolatos jogot a Disney felvásárolt így a Netflix Daredevil sorozata véget ért, én meg ott maradtam hoppon a tökéletes harmadik évad után, hogy mégis ezt hogy a fenébe gondolja mindenki komolyan. Tisztán emlékszem mennyire idegesített, hogy csak így elkaszálták a sorozatot, mikor annyi, de annyi potenciál lett volna benne.

Aztán gondolhatjátok mennyire meglepődtem mikor elkezdtek szállingózni az első pletykák arról, hogy a Disney talán feltámasztaná a sorozatot valamilyen formában. Be kell vallanom teljesen szkeptikusan álltam ehhez az egészhez, mert nem szerettem volna ha megint elölről kezdik a történetet vagy esetleg folytatják, de másfelé viszik el a sztorit és valami teljesen mást kapunk majd Daredevil címszó alatt. Aztán érkeztek a hírek, hogy visszatérnek az eredeti színészek és a Disney ott akarja folytatni a történetet, ahol az eredeti sorozat abba maradt, én meg gondoltam, hogy hát ez így csak nem lehet majd olyan rossz. Persze még mindig bennem maradt a félsz, hogy mi lesz ha a Disney hozzányúl ehhez az egészhez és hogy vajon mi fog ebből kisülni, de gondoltam adok neki egy esélyt.

Így kaptuk meg Daredevil: Újjászületés néven az új folytatás sorozatot, aminek az első évada tavaly jött ki, de én valamiért csak most jutottam el oda, hogy megnézzem. Ennek az okát ne kérdezzétek, én se tudom, hogy miért nem kerítettem erre sort hamarabb, de az utóbbi hetekben sikerült végre ledarálnom az első évadot. Kilenc részt kaptunk kezdésnek, ami részben jó döntés volt, részben nem, de erre majd később kitérek, és természetesen a Disney felületén lehet megtekinteni a sorozatot. Ahol egyébként az eredeti Daredevil sorozat szintén fent van, a Defenders sorozattal együtt, szóval azokat mindenképp ajánlom mindenkinek, mert aki még nem látta őket, az nem tudja miből maradt ki eddig. De komolyan.

Na, de térjünk rá az új sorozat első évadára. Tényleg nagyon féltem, hogy sikerül felvenni a fonalat és hogy milyen folytatás érkezik, vártam, hogy mivel fognak meglepni, és hogy milyen irányba mozdul tovább a történet. Az eredeti sorozat ott ért véget, hogy Fisk megtudta, hogy Matt Daredevil, így még inkább kérdésessé vált számomra, hogy lehet tovább folytatni ezt az egészet úgy, hogy a nagy fő gonosz tudja Daredevil kilétét. Hogy lehet úgy tovább csavarni a szálakat, hogy mindenki izgalmas maradjon és az volt a nagy kérdésem, hogy Fisk vajon meddig fogja magában tartani az igazságot.

Az első rész rögtön erősen indul, mert Dex „visszaszambázik” hőseink életébe és cseppet sem szívbajos módon azzal nyitunk, hogy Dex megöli Foggy-t, én meg csak pislogtam, hogy ez most komoly? És valóban komolyan meghalt Foggy és ezzel ismét minden rosszra fordult. Matt csakúgy, mint Elektra halála után önmagát okolja a történtekért és elhatározza soha többé nem ölti magára a Daredevil jelmezt. Karen tőle teljesen karakteridegen módon mindenkit telibe tojva eltűnik nagyjából az egész évadra és minden úgy alapjáraton elég depresszívvé válik. És rögtön itt jön az első negatívum, ami nekem nem tetszett. Foggy halála tényleg meglepett és alig akartam elhinni, hogy ez most valóban komoly, de hát mégis az, szóval ezt meg kellett emésztenem. Sosem volt a kedvenc karakterem, de annyira Matt életének része volt mindig is, hogy nem tudtam volna nélküle elképzelni ezt az egészet.

Karen viszont… most mondja meg nekem valaki, hogy Karen hova a fenébe tűnt el? Tőle teljesen karakteridegen volt ez a nagy eltűnés, főleg az egyik legjobb barátja halála után, a másikat pedig ott hagyja egyedül, hogy birkózzon meg magában a fájdalmával. Az a Karen akit korábban ismertük, sosem lépett volna le egy ilyen helyzetben, hanem mindent megtett volna azért, hogy megtalálja ki bérelte fel Dex-et Foggy megölésére, mert az teljesen nyilvánvaló, hogy Dex nem csak úgy találomra végzett a férfival. Ha csak szimplán gyilkolási rohamot kapott volna, akkor Karent is megöli, de semmi ilyesmi nem történt, így nyilvánvaló, hogy konkrétan Foggy volt a célpontja. Miért kellett Karent kiírni ilyen ostoba mondvacsinált okokkal az egész évadra? Minek kellett behozni egy új barátnő karaktert Mattnek, mikor ott volt Karen? Mi szükség volt egy új női karakterre, aki unalmas lett, mint a vasárnapi tévéműsor? De most komolyan… minek kellett ide ez a Heather? Vagy csak engem idegesített és csak én találtam totál feleslegesnek? Tényleg nem értem.

Az új sorozat első évada tehát egy újrakezdést mutat be és hogy egy újabb nagy tragédia után ebből ki hogy próbált feltápászkodni és tovább élni az életét. Jogosan mondhatnánk, hogy ugyanazt kapjuk meg újra, mint az eredeti sorozat harmadik évadában és ezt én is így érzem, nem fogok hazudni. Láttuk ezt már korábban és az a harmadik évad mondhatni tökéletesen sikerült. Nem azt mondom, hogy ez az első évad rossz lett, mert nem az, csak olyan volt az egész, mintha másodjára kellene végig néznem ugyanazt. Viszont valahogy útjára kellett indítani a folytatást, fel kellett valahogy venni újra a fonalat és kellett valami sokkoló kezdésnek, így végül is érthető, hogy elbúcsúztunk az egyik korábbi főszereplőnktől.

Nagyon tetszett ahogy az évad során Matt és Fisk karakterének alakulását és belső vívódását végig vezették az írók és szinte öröm volt nézni, ahogy az évad elején mindketten próbálják élni az átlagos hétköznapi életüket, hogy aztán az évad végére pontosan ugyanott kössenek ki, ahol korábban voltak párszor. Lássuk be, nem megy egyiküknek se a normális élet. Persze mondhatjuk, hogy nem az önbíráskodás hoz megoldást, hanem a bíróságon kell rendezni a dolgokat, de egy korrupt városban korrupt és sötét emberek közt, hiába győz az igazság a bíróság termeiben, ha aztán egy sötét sikátorban mindenkit elér a végzete. Matt javára legyen mondva, ő tényleg megpróbálta megint ezt a normális életet, többször nekiveselkedett a dolognak, de ebben a világban ez nem megy és igenis kell ide Daredevil.

Fisk pedig egy hasonló utat járt be, mert szinte minta állampolgárnak lefestve magát elindul a polgármesteri posztért és mit ad Isten meg is nyeri. Akiben felmerül a kérdés, hogy egy Fiskhez hasonló sötét bűnöző és kétes múlttal rendelkező férfit mégis ki a fene választana meg New York polgármesterének, az gondoljon arra, hogy Trumpot az USA elnökének megválasztották, szóval abszolút nem irreális a dolog. Sok ostoba amerikai létezik. Szóval ezt a kérdést engedjük el. Viszont külön öröm volt nézni és jókat mosolyogtam magamban, mikor Fisknek az idióta polgármesteri teendőivel kellett foglalkoznia és szinte már vártam mikor tör ki belőle a vadállat és rúg fel valamit vagy esetleg valakit.

Annyira görcsösen és kínos módon próbálta magát minta állampolgárnak beállítani, hogy hozott némi komikumot ebbe az amúgy elég sötét sorozatba. De persze azt mindenki sejtette, hogy Fisk dehogy tért a jó útra, inkább csak egy másfajta játszmába kezdett. A végére minden összeállt. Vanessa szintén elég sötét útra tért és jó volt látni, hogy Fisk és Vanessa kapcsolata sem olyan tökéletes, mint eddig hittük, mert elég nagy kapcsolati válságba kerülnek. Hol van már az a Vanessa aki az elején megismertünk? Teljesen elnyelte őt a férje sötét világa és mindazok után, amiket tett, számára sincs visszaút. Matt és Fisk tehát most ilyen hidegháborús stílusban kerülgették egymást és ahogy haladtunk előre a részekben úgy lettek mindketten egyre türelmetlenebbek és agresszívabbak, mert hát egyikük se képes sokáig megjátszani magát.

Nagy meglepetésemre két másik korábbi kedvencemet se kellett nélkülöznöm, mert Dex és Frank visszatértek, bár erősen limitált mellékszerepekben és tényleg limitált műsoridőben. Nagyon keveset szerepeltek, de amikor felbukkantak mindketten ellopták a showt, legalábbis az én szememben. Dex még mindig kicsit elmebeteg, még mindig megtört és hát lássuk be amit Fisk művelt vele korábban, onnan nem hiszem, hogy valaha vissza tud térni. Sokkal többet ki lehetne hozni a karakteréből és remélem később szintén maradni fog és kap majd nagyobb szerepet. Több lehetne ő egy szimpla őrült bérgyilkosnál, ha sikerülne összeszednie magát. Azt pedig teljesen hitelesnek tartom, hogy még mindig haragszik Fisk-re és hogy újra megpróbált végezni vele. Matt, Fisk és Dex szerintem örökké azt fogják csinálni, hogy hárman egymásnak mennek és próbálják megölni a másikat. (Az eredeti sorozat legutolsó részének a végén a hármasuk közötti nagy verekedés máig nagy kedvencem.)

Frank sem hazudtolja meg magát, és hozza a formáját, őt nagyon imádom. Frank egy logikusabb és józanabb karakter, mint Dex, de ugyanolyan kegyetlen, vérszomjas és rideg. Korábban írtam már és most szintén csak azt tudom elmondani, hogy Frank Matt sötét tükörképe, Frank az a végső megoldás, ameddig Matt soha nem tudna elmenni. Matt hitébe nem fér bele, hogy embereket öljön, és amikor rajta kifog valami, akkor jön Frank és megoldja a dolgot. A megoldás pedig azt jelenti, hogy megöl mindenkit aki az útjába kerül és néha igenis nincs más út. Matt félmegoldásai nem igen szoktak működni általában, ahogy arra a múltban több példa is akadt. Imádtam Matt és Frank közös jeleneteit és hogy egymás tükörképeiként szolgálnak még mindig, remélem ez így fog maradni.

Örültem annak hogy a Disney készített folytatást az eredeti Daredevil sorozathoz, és annak még jobban, hogy igen korrektül sikerült az első évad. Persze a fő történetszálat láttuk már korábban, de valahonnan el kellett újra indulni, és arra megint jó volt egy ilyen „újrakezdős” történetszál. Hiányoltam azonban Karent és nem értem miért kellett parkolópályára tenni és mi szükség volt egy új női karakterre, aki annyira unalmasra sikeredett, hogy hirtelen még a neve sem jut az eszembe. Hiányoltam a nagy bunyókat és verekedéseket, a már-már Daredevil védjegyének számító hosszú egysnittes verekedős jeleneteket, de ezek hiányát magyarázhatjuk azzal, hogy Matt most eléggé háttérbe szorította titkos énjét. Visszagondolva elég rövid lett az évad, csak 9 részt kaptunk, amiből egy rész felesleges töltelék rész és tényleg nem értem minek kellett ide ez a bankrablós epizód. Nem tökéletes tehát amit kaptunk, de legalább kaptunk valamit és innen lehet tovább építkezni. Megmaradt az eredeti sorozat sötét, véres és kegyetlen hangulata, ezen szerencsére nem változtattak és nem „disneyzték” el az egészet. Idén jön kis a második évad, amit persze hogy nagyon várok!

Értékelés: 10/8

Előzetes: