Vajon megtanulnak végre összefogni és családként meggyógyulni A Hollófiúk-sorozat megrázó eseményei után?
Ez a történet a Lynch családról szól. Niall és Mór elmenekültek a hazájukból, hogy új életet kezdjenek, ám elvesztek abban, amit találtak.
Declan felelősségteljes gyerek és felelősségteljes testvér volt, de felnőttként rájött, hogy bármennyire szeretné is, nem óvhatja meg mindentől a családját.
Ronan mindig is az álmok és az ébrenlét közötti határon élt… ez a határ azonban most eltűnt, ő pedig zuhanni kezdett.
Matthew volt a boldog gyerek, a fényes napsugár. De most lázadni kezdett, mert hirtelen minden illúziónak tűnt számára.
Ezt a világot nem ilyen családok számára teremtették, nem egy olyan családnak, amelynek hatalmában áll világokat teremteni és elpusztítani. Ha nem tudják megmenteni egymást és önmagukat, akkor mindannyiunknak annyi. A Hollófiúk-univerzumban játszódó epikus történet méltó lezárása.
Mindig nagyon szerettem Stiefvater írói stílusát, és úgy vagyok vele, hogy írhat bármit, én azt biztos előbb-utóbb el fogom olvasni. Igazából azt is szívesen olvasnám, ha csak egy bevásárlólistát írna meg, mert olyan szépen és egyedi stílusban írja meg a könyveit, hogy habár egyik se egy nagy kalandregény és inkább lassan csordogálnak az események benne, mégis teljesen el lehet veszni a történeteiben. Nagy kedvencem máig a Hollófiúk sorozata, arról a négy könyvről ódákat zengtem korábban és évente egyszer mindig újraolvasom a teljes sorozatot. Ennyire nagy kedvencem.
Aztán megérkezett a Hollófiúk spin-off sorozata, az Álmodók trilógia, amelyben a Lynch testvérek és hogy a címből következtetni lehet az álmodók és álmaik kerültek a középpontba, így nem volt kérdés, hogy nekem ezt a sorozatot olvasnom kell. Ronan és a testvérei lépnek a reflektorfénybe és többet megtudhatunk a Lynch családról és erről az egész álmodók világról, miközben egy új veszély fenyeget, amit aztán meg kellene majd akadályozni. Csak a világvége jön el elvileg, semmi egyéb, szóval van tétje a dolognak és ezt kellene új hőseinknek megállítani.
Ronan, Matthew és Declan
Az új trilógia első részét szerettem, a másodikat már nem annyira, így vártam, hogy milyen lesz a lezárás. Alapjáraton még mindig imádom az írónő stílusát és továbbra is tartom amit az elején kijelentettem, hogy tényleg bármiből ír, azt élvezetes olvasni, mégis sajnos van néhány problémám ezzel a harmadik résszel, amit meg kell említenem.
Így hogy véget ért ez a trilógia már tudom is, hogy mi szerintem a legnagyobb probléma ezzel a sorozattal. A Hollófiúk könyvekben valahogy sokkal érdekesebb és komplexebb ellenfeleket, „gonosztevőket” vagy nevezzük őket bárhogy kaptunk, és mind a négy részben ezek az ellenfelek kaptak saját nézőpontot, így jobban beleláthattunk a fejükbe és hogy mit miért csinálnak, hogy kapcsolódnak a fő történetszálhoz és egymáshoz. De most komolyan, Whelk, Szürke, Piper és Greenmantle mennyire jó kis karakterek voltak a maguk módján, nem? Nem azt mondom, hogy jó emberek, mert egyikük se az, de legalább érdekesnek lettek megírva. És mivel beleláttunk a fejükbe, így tudjuk mit miért csinálnak és mi a céljuk, még ha az ellenkezett is a főhőseink terveivel.
Itt pedig kiderül a végére, hogy ki a nagy ellenfél, én meg csak érdektelenül vontam meg a vállam, hogy egyrészt ki a fene ez a Nathan, másrészt ki a fenét érdekel, mikor semmit nem tudunk azon kívül róla, hogy egy őrült sorozatgyilkos. Igazából még ennyit se tudunk róla, csak annyit, hogy sok embert megölt az álmaival és kész, de hogy miért, ki ő, miért csinálja ezt, ezek egyike sem derül ki, mert nem kapunk Nathan nézőpontot és szerintem ez a legnagyobb kihagyott ziccer. Az első két részben még a homályban voltunk, hogy ki okozza a világvégét, így értem, hogy ott még nem akarta az írónő ellőni a poént, de a harmadik részbe bőven elfért volna egy Nathan nézőpont és szerintem nagyon hiányzott innen.
Ronan és Adam
A másik aminek nem annyira örültem a rész olvasása közben, hogy a történet nagy részében Ronan eszméletlen volt és gyakorlatilag nem csinált semmit. Na jó, azért csinált valamit, mert próbálta magát megmenteni valahogy és észhez térni, de valójában tényleg nem csinált semmit és fájdalmasan hiányzott, hogy Ronan aktív szereplője legyen az események alakulásának. Persze itt is értem, hogy mi szükség volt erre a történetszálra és hogy így legalább a többiek több játékidőt kaptak, de kérem szépen Ronan a főszereplőnk és erre ki van ütve majdnem a teljes könyvben és gyakorlatilag csak a végére tér magához? Nekem ez a megoldás most nem tetszett, több Ronant és több Ronan és Adam és több Ronan és a testvérei történetszálakat akartam.
Habár Ronant nélkülöznünk kellett, de legalább így a többiek kaptak több időt a szereplésre és azt viszont nyugodtan kijelenthetem, hogy a többi karaktert még mindig imádom. Declan nagy kedvencem a kezdetektől fogva és a trilógia legnagyobb előnye, hogy végre Declan is belépett a reflektorfénybe és jobban megismerhettük őt. Delcan és Jordan nagyon aranyosak együtt, ők egymásnak lettek teremtve és annak ellenére, hogy mennyire mások mégis annyira kiegészítik egymást. Declan karakterének iróniája az, hogy ő az egyetlen normális ember a sok álmodó és álom között és mindig valahogy rá szakad a teher súlya, hogy rendet tegyen a sok probléma után amit az álmodók és/vagy álmaik csinálnak körülötte.
Jordan és Declan
A másik páros, akiket tovább építettek Jordan és Hennessy, akik mint jó „testvérek” tovább küzdenek azért, hogy megoldják az egymás közti nézeteltéréseik és végre visszataláljanak egymáshoz. Ők az érem két oldala, ugyanannak a személynek a két fele (szó szerint!) és érdekes volt végig olvasni, hogy alakult a kapcsolatuk a kezdetektől, hogy távolodtak el egymástól, hogy aztán végül megbékéljenek és visszataláljanak egymáshoz.
Aztán Adam-et se kellett hiányolnunk, mert felbukkant párszor, de mivel Ronan végig eszméletlenül kiterülve feküdt, így nem kaptunk sok Ronan és Adam párost most sem. Amit szintén nem szerettem annyira ebben a trilógiában, mert mikor neki kezdtem, akkor azt hittem, hogy végre ők kerülnek a középpontba és több Ronan és Adam jelenetet kapunk. Erre inkább azt kellett végignéznem ahogy szétesik a kapcsolatuk, és habár teljesen reális volt ez a folyamat, azért mégis rossz volt nézni. Nekem legalábbis mindenképp. Az egyéb kisebb mellékszereplők pedig adtak némi pluszt a fő történetszálhoz, Carmen, Liliana, Persival vagy épp Matthew és Bryde, de őket nem annyira éreztem most erősnek.
Jordan és Hennessy
Nagy meglepetés volt viszont, hogy kaptunk Niall és Mór visszaemlékezést és megismerhettük a Lynch szülők történetét és a múltjukat. Hogy kik ők igazából, hogy jöttek Barnsba, mit csináltak és mi vezetett oda, ami végül aztán mindkettejükkel történt. Itt már mindenre fény derül, minden korábbi kérdéses pont tisztázni látszik, és ami eddig nem volt érthető, mostanra teljesen az lesz. És az a titok is nyilvánosságra kerül, hogy mi a greywaren pontosan és hogy jött létre.
A Hollófiúk az egyik örök kedvenc könyvsorozatom aminek az összes részét imádtam és többször újraolvastam már. Habár az Álmodók trilógia jó kis kiegészítő spin-off sorozat hozzá, de így a harmadik könyv végére érve úgy érzem, hogy sajnos nem tud felérni az elődje színvonalához és ezt én sajnálom a legjobban. Persze érdekes kiegészítés lehet hozzá és nem azt mondom, hogy unalmas vagy hogy rossz ez a trilógia, inkább csak azt érzem, hogy Stiefvater túlságosan meg akarta csavarni a dolgokat, túlságosan belemélyült a saját maga világába, de ezzel inkább csak elveszett benne. A kevesebb néha több és ide most pont ez a mondás illik. A Lynch fiúkat és Jordant persze imádom, és csakis miattuk megérte ezt elolvasni, de a teljes trilógiát inkább csak ilyen egyszer olvasós történetnek mondanám, nem pedig örök kedvencnek. Az örök kedvenc a Hollófiúk könyvek maradnak.
UI: És most teljesen megjött a kedvem egy Hollófiúk újraolvasáshoz, szóval most ez fog következni.
Most a világ újjászervezése egy egykori bandatag kezébe került…
…és miközben Luthadel ostroma a küszöbön, valaki követő őt…
Nem olyan régen olvastam a Ködszerzet trilógia első részét, és mivel tetszett, így nem volt kérdés, hogy folytatni fogom. Inkább csak az maradt a kérdőjel, hogy mikor lesz újra kedvem elmerülni egy high fantasy világban és mikor lesz kedvem konkrétan ebben a világban elmerülni. Az se segít a dolgon, hogy iszonyat hosszúak ezek a könyvek, és tényleg kell egy hangulat hozzá, ha ilyesmit akarok olvasni. Most viszont kellett valami más, így gondoltam jöjjön akkor a második rész, ami A Megdicsőülés Kútja címet kapta.
A történet nem sokkal az első részben lévő események után játszódik. Ugyebár Elend lett a birodalom új királya, bár hogy miért éppen ő lett a király és legfőképp hogy miért fogadta el ezt mindenki, az igen remek kérdés. Elend, Vin és a többiek próbálják egyben tartani a birodalmat a korábbi uralkodó halála után, ami ugyebár nem egyszerű feladat. Egyrészt azért mert egyikük se tud semmit az uralkodásról, másrészt azért mert időközben mások is királynak kiáltják ki magukat és minden trónkövetelő megindul Luthadel felé, hogy letaszítsa Elendet a trónról és önmagát ültesse fel rá.
Igazi kis királydráma bontakozik ki a szemünk előtt, mert mindenki a trónra áhítozik és ha a külső fenyegetés nem lenne elég, akkor a belső lázadások se maradhatnak ki a káoszból. Miközben Elend a trónjáért harcol, Vin minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítse és védje szerelmét. Emellett egy másik szálon Sazed a régi próféciát kutatja egy váratlanul mellé szegődött társsal, és olyan titkok nyomára bukkannak a Korok hősével és az ezzel kapcsolatos próféciával kapcsolatban, ami aztán mindent alapjaiban megváltoztat.
Vin és Orseur
Fura és igencsak egyedi világot alkotott meg Sanderson ebben a sorozatában és van itt minden ami egy jó kis high fantasy történetbe szükséges. Látszik, hogy az író szinte patikamérlegen rakta össze a történetet, minden fantasy sztoriba szükséges elem megtalálható benne, amit csak vár az ember. Ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy emiatt eléggé klisés vagy mondjuk ki nyíltan kiszámítható minden ebben a könyvben, így a meglepetés vagy a „hűha” faktor sajnos az én részemről most elmaradt. Persze nem azt mondom, hogy rossz a könyv vagy hogy unalmas, mert nem az, hisz olyan jó az író stílusa, hogy viszi előre az olvasót és nyomban beszippant magába a könyv. Inkább csak azt szerettem volna ezzel mondani, hogy mindezek ellenére elég kiszámíthatóra sikeredett számomra most ez a történet.
Ha tovább kellene folytatnom, akkor kicsit úgy éreztem magam, mintha a Tűz és Jég dala könyvsorozat második részét olvasnám, hisz ott is a király halála után nagyjából mindenki új királynak kiáltotta ki magát és elkezdtek a hatalomért harcolni, és most itt éppen ugyanez történt. Csak míg az előbbi esetében a királyjelöltek nyomós okkal kiáltották ki magukat királynak, itt mindenki csak gondolt egyet és minden józan ész vagy észérv nélkül eldöntötte, hogy márpedig neki kell a királynak lenni és ment előre, hogy érvényt szerezzen az akaratának.
Elend és Vin
Sajnálom, de azt se hagyhatom figyelmen kívül, hogy szomorú vagy sem, Vin ebben a részben az agyamra ment. Az első könyvben kifejezetten szerettem őt és érdekes karakternek tartottam, de mintha egy teljes személyiségcserén ment volna keresztül, a második könyvben rá sem ismertem a lányra. Pedig eltelt két év közben szóval két év alatt fejlődnie kellene egy embernek, nem pedig visszafejlődni, és Vin valahogy éppen ezt csinálta. Őszintén szólva nem is értettem, hogy Vin miért makacskodik és miért nem fogadta el már régen Elend lánykérését. Ahogy azt sem értem miért vekegett magában azon, hogy Elend nem fogadja el a valós énjét, mikor Elend éppen hogy az elejétől kezdve elfogadta a lányt úgy ahogy van és azon se akadékoskodott egy percig se, hogy a kezdetekkor Vin végig hazudott neki és másnak adta ki magát.
Vin-nek ez az önmarcangolása és a saját belső küzdelme a magabiztosságával és önszeretetével, mindez lehetett volna érdekes vagy izgalmas, de itt ez nem így lett megírva. Azt pedig végképp nem értettem, hogy Vin, aki soha nem bízott senkiben igazán, mindig mindenkiben kételkedett még abban is, akiben nem kellene (mint mondjuk Elend), mégis mi a fenének bízott meg egy random idegen férfiban? Megjelenik Zane, elkezdi tömni a lány fejét minden ostobasággal és hülyeséggel, amik teljesen nyilvánvalóan kitalált dolgok, erre Vin hisz neki és majdnem odáig jut, hogy elhagyja Elendet és inkább Zane-el tart, aki megjegyzem párszor amúgy meg akarta ölni.
Igen, Zane is ködszerzet mint Vin és emiatt hasonlítanak és értem, hogy Vin olyasvalakit akart maga mellé, aki olyan mint ő és aki jobban megérti, de kérem szépen… Zane-nek a kezdetektől fogva a szeme se állt jól és mindig csak rossz szándékkal közeledett mindenki felé. Azt se felejtsük el, hogy Straff-nak dolgozott, tehát egy sétáló red-flag volt ez a férfi és erre Vin majdnem elkezd omladozni utána. Egy másfajta karakter esetében működhetett volna mindez, de Vint korábban nem ilyen hiszékenynek és befolyásolhatónak ismertük meg, így tőle teljesen karakteridegenként jött át mindez.
Zane
Ha már Zane-nél tartok, akkor róla szintén ejtenék néhány szót, mert ha csak magában nézzük, akkor Zane viszont jó kis karakter lett. Egy „sötét” Kelsier-ként tudnám röviden leírni és ezzel mindent elmondtam róla. Zane az a ködszerzet, aki rossz dolgokra használja a képességeit, és aki teljesen nyilvánvalóan végig rosszban sántikál és az is mindegy hogy mikor mi okból cselekszik, sosem jó szándék vezérli. És ezek miatt sosincs bűntudata, hanem csak megy előre és teszi amit a természete diktál. Bírtam ahogy végig az apjához viszonyult és hogy milyen fura és kérdéses kapcsolat volt köztük. Mindig jókat mosolyogtam, mikor Zane egy kis apa-fia csevej közben csak úgy mellékesen próbálta megmérgezni az apját.
Elend történetszála lett a legjobban megírva és őt szerettem most a legjobban, mert ő hű maradt a karakteréhez és ahhoz aki és éppen ezért lehet őt szeretni. Persze Elend elég sajátosan látja a világot és az idealizmusa miatt gyakran nem lát tovább az orránál és azt hiszi mindenki olyan jó, önzetlen és idealista, mint ő, mikor ez koránt sincs így. Elend egy értékes és igazán jó ember a sok rossz és kétes alak között és éppen ez a jósága buktatja meg végül, mert ő sosem akart egy kegyetlen és zsarnok uralkodó lenni. Igaz és becsületes királyként akarta vezetni a népet, csak mások ezzel nem tudtak azonosulni és amilyen gyorsan Elend a magasba emelkedett, olyan gyorsan zuhant végül a mélybe. Nevezhetnénk ostobának, mert hitt az emberekben és abban hogy igazságosan lehet uralkodni a saját elvei és moráljai szerint, de én mégsem nevezném ostobának, inkább csak kicsit naivnak. Végül aztán ő is rájön, hogy az emberek nagy része mennyire más, mint ő maga és reméljük tanul mindebből és kicsit talán megkeményedik.
Sazed
A könyv elég nagy része Luthadelben játszódik és végig magának a fővárosnak az ostroma a fő történetszál, ahogy a seregek körbekerítik a várost és ahogy az ellenségek kint sorakoznak, hogy aztán elsőnek diplomatikus módon szerezzenek érvényt az akaratuknak, majd mikor ez nem jön be, akkor már nem annyira diplomatikus módon. A város ostroma végül elkerülhetetlen és a könyv végén egy nagy csatának lehetünk a szemtanúi, ami viszont jól lett megírva és végig élvezetes volt olvasni. Annak nagyon örültem, hogy a többi király jelölt sem maradt egysíkú vagy kidolgozatlan karakter, hanem az író szerencsére adott nekik saját nézőpontot, így beleláthattunk a fejükbe és végül kaptunk magyarázatot arra, hogy kit milyen cél vezérelt. Elend apja, Straff volt a legkeményebb és legellenszenvesebb ellenfél, és ezt a fickót én tényleg szívemből gyűlöltem az egész könyvben. Akármikor jött egy Straff nézőpont és megint beleláttam a fejébe, csak fintorogni tudtam emiatt a gusztustalan és kegyetlen ember miatt. De ahogy az lenni szokott a végére megkapta a magáét és semmi mást nem érdemelt.
Néhány szót a végén ejtenék Sazedről is, aki igencsak kiemelt szerepet kapott már ebben a részben, amit az elején nem nagyon tudtam hova tenni. Én végig abban a tudatban voltam, hogy ő csak egy mellékszereplő, de kezdem sejteni, hogy valami fontosabb szerepe lesz majd. Ő kutatott a prófécia után és ő jött rá a prófécia körüli rejtélyekre, bár sajnos elég későn, így nem tudta megakadályozni Vint a könyv végén. Kapott még saját szerelmi szálat is, ami nem tartott sokáig, de ezek mind arra utalnak, hogy valami fontosabb szerepe lehet még majd ebben a történetben. A végén lévő csavar miatt pedig már nem tudom mit gondoljak, és hogy mi történet tulajdonképpen. Nem nagyon akarok találgatni inkább, majd a harmadik részben úgyis gondolom minden kiderül és meglátjuk, hogy kinek volt igaza, Vin-nek vagy Sazed-nak.
Annak ellenére, hogy számomra elég kiszámítható lett a második könyv története, és a könyv végétől eltekintve mindent előre lehetett látni, mégis jót szórakoztam rajta és viszonylag gyorsan lehetett haladni vele, mert olvasmányos a stílusa. Vin most nem lett a szívem csücske és tőle teljesen karakteridegen módon viselkedett sokszor, amit nem tudtam hova tenni. Legjobban Elend és Zane karakterét és az ő történetszálukat szerettem ebben a részben, szerintem ők lettek most a legjobban megírva. Bőven maradt kérdés a folytatásra és elég nagy függővéget kaptunk, amitől érdekelni kezdett az utolsó rész, de inkább most hagyom ezt a világot egy kicsit és majd később térek vissza hozzá. Legalább így tovább tart a történet.
Maffia hercegnőként tisztában voltam azzal, hogy a sorsom előre eldőlt.
Ennek ellenére a nem nekem szántat néztem ki.
Creighton King káprázatos külsőbe bújtatott veszélyes figura.
Hallgatag, merengő és érzelmileg nyilvánvalóan elérhetetlen.
Így hát azt hittem, ennyi volt az egész.
Amíg fel nem ébreszt bennem egy vadállatot.
Annika Volkovnak hívnak, és Creighton legfélelmetesebb ellensége vagyok.
Creighton nem nyugszik, amíg össze nem zúz.
Vagy én őt.
Idén kezdtem elmerülni a Rina Kent könyvekben, és rögtön az egyik állítólag legjobb könyvsorozatával kezdtem. A Legacy of Gods sorozatból eddig három rész jelent meg magyarul, de mindegyik könyv önállóan olvasható, és nem muszáj sorban haladni velük. A könyvek egy-egy párosról szólnak és hogy ők ketten hogy találnak egymásra a körülöttük lévő nehézségek ellenére. Én rögtön éltem a lehetőséggel és nem sorban haladtam, mert az első rész után a harmadikra ugrottam, hisz Jeremy könyve jobban érdekelt, mint Creighton és Annika párosa. Most viszont úgy voltam vele, hogy ne hagyjuk félbe a dolgot, hanem le kellene tudni a második részt, ha már ilyen hangulatban vagyok.
A legfőbb oka annak, hogy eredetileg kihagytam a második könyvet az volt, hogy se Creighton, se Annika nem keltette fel a kíváncsiságomat és nem nagyon érdekelt hogy milyen lehet az ő sztorijuk. Az se segített a dolgon, hogy a második résznek elég alacsony az értékelése a többihez viszonyítva és sokan azt mondták róla, hogy ez a könyv unalmas… talán a legunalmasabb a hat rész közül. Aztán úgy voltam vele, hogy ezen is túl kell esni egyszer és majd én megmondom, hogy nekem hogy tetszett, meg amúgy se szeretek mások véleménye alapján dönteni.
Nos, most hogy végeztem a második könyvvel nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a történet korántsem volt unalmas. Nem, itt nem az a probléma, hogy unalmas vagy sem a sztori, hanem az hogy az egész fő konfliktus egy hatalmas baromság. Tisztára felesleges műbalhé az egész és olyan sok mindent nem értettem, hogy kezdem is a kérdéseimet, hátha valaki tudja rájuk a választ. Alapjáraton az alap felvetés hülyeség, miszerint Creighton emlékszik arra mi történt vele három éves korában. Egy három éves gyerek semmire nem emlékszik arra ami annyi idős korában történt vele, mert most őszintén… ki emlékszik arra mit csinált három éves korában?
Ha ezen túl tudunk lépni, mert mégis elhisszük, hogy valami csoda folytán Creigh mégis emlékszik a történtekre, akkor jön a következő kérdésem. Ő maga mondja, hogy tudja, hogy az igazi szülei milyen rossz emberek voltak és mit műveltek, és nem is miattuk akar bosszút állni. Hanem csakis saját maga miatt, a saját fiatalkori énjéért és ami vele történt. Eddig világos, oké, tégy így. De ha tudod, hogy a szüleid mennyire rossz emberek voltak és mit műveltek, akkor miért nem inkább örülsz annak, hogy a szüleidnek annyi és valaki megszabadította tőlük a világot? Miért azon kell bosszút állni aki csak védte magát és önvédelemből végzett egy zaklatóval? Nem értem.
Ugyanezt vizsgáljuk meg a másik oldalról. Mikor kiderül, hogy Creigh annak a fia, aki meg akarta erőszakolni Annika anyját jó régen a múltban valamikor, akkor mi a fészkes fenéért nem mondták el rögtön Annikának a dolgot és akkor talán jobban megértette volna, hogy miért akarják őt távol tartani Creighton-tól annyira. Nem, inkább elkezdenek titkolózni Annika előtt, és ő meg jó hogy nem hagyja ott Creightont, mikor erre semmilyen értelmes magyarázatot nem adnak neki, csak annyit, hogy tartsa magát távol tőle. Annyi a magyarázat, hogy csak mert.
Haladjunk tovább a logikátlan dolgok vonalán, mert van még pár. Mikor Creigh nekitámad Jeremy-nek és végezni akar vele bosszúból, akkor Annika választás elé kerül, hogy most mégis ki mellé álljon. A szerelme vagy a bátyja mellé. És erre mi a legegyszerűbb megoldása ennek az idióta lánynak? Hogy lelövi az állítólagos szerelmét. Igen. Mert máshogy ezt nem lehetett volna megoldani, igaz? Nem lett volna egyszerűbb leütni Creightont vagy valami és utána megpróbálni beszélni vele, hogy hagyja abba ezt a baromságot? Ebben a könyvben ez a séma ment végig, hogy senki nem volt képes normálisan és nyíltan kommunikálni és az emiatt adódott félreértések és kavarások vezettek aztán az ostoba lépésekhez.
Creighton és Annika
Az pedig már csak a hab a tortán, hogy én tényleg nem értem mi a fészkes fene baja volt Creighton-nak végig és miért volt ennyire a bosszú megszállottja. Saját elmondása szerint a szülei rossz emberek voltak, így valamilyen szinten megérdemelték ami velük történt. Őt pedig gyerekkorában egy szerető család fogadta örökbe, akik az elejétől saját gyerekükként szerették és egy boldog és kiegyensúlyozott családban nőtt fel szerető szülőkkel és egy testvérrel. Semmiben soha nem szenvedett hiányt, mindent megkapott, amire csak vágyott, jó barátai lettek és még a szerelmet is megtalálta, akkor meg minek kellett ez a bosszú baromság? Talán ha szenvedésekkel teli lett volna az élete vagy az utcán kallódna még mindig étel és fedél nélkül egymaga a nagyvilágban, akkor azt mondom, érthető lenne a bosszú a kisiklott élete miatt, de így? Vagy ha az igazi szülei jó emberek lettek volna akiket szándékosan és minden ok nélkül ölnek meg, talán akkor is jogos lenne a bosszú. A valós helyzetében viszont nem az, és számomra teljesen röhejesnek jött le ez az egész műbalhé és a magyarázat az egész bosszú történetszálra.
Valójában ez a legnagyobb problémám a második könyvvel, mert ha a fő konfliktus és a fő történetszál ennyire gyenge alapokon nyugszik, akkor hiába lenne izgalmas minden más, ha az alapok nincsenek jól megmagyarázva hozzá. Pedig még ezt a szadista és alárendelt vonalat se gondolom olyan rossznak, és visszagondolva már a címből sejthettem volna, hogy most valami ilyesmi szexuális irányba mennek el a dolgok. Bár kicsit volt egy ilyen A szürke ötven árnyalata beütése mindennek, és néha kínomban már csak nevetni tudtam, mikor Creigh Annika hátsóját vagy más testrészét ütögette, paskolta meg ilyesmi. Nem hogy szexi nem volt az egész, hanem inkább csak kínos. De Creigh legalább nem egy nemi erőszakkal kezdte az ismerkedést, és ezért mindenképp plusz pont neki.
Az egyetlen ami igazán tetszett ebben a részben, hogy fordított felállást kaptunk, és itt Annika volt a első aki elkezdett Creighton után olvadozni és szaglászni, Creigh csak később adta be a derekát és csak egy kis „kéretés” után lett a lány megszállottja. Jó néha olyat látni, hogy a lány lohol a fiú után és ő teszi meg az első lépést, Annika pedig nagyon aranyos volt, hogy Creigh után olvadozott és próbálkozott nála. Itt sem kellett nélkülöznünk a szülők fejezeteit és eddig ebben a részben jelentek meg a legtöbbet, bár mivel én annyira nem ismerem a szülők karaktereit, így ezek rám most sem tettek olyan nagy hatást.
Az viszont holt biztos, hogy ezek után tényleg érdekelni kezdett a soron következő negyedik és ötödik rész. A negyedik rész azért, mert ez az irritálóan tenyérbemászó és ütni való Landon lesz a főszereplő, akire ráférne már egy nagy pofon vagy valami, mert folyton csak kavarja maga és mindenki más körül a sz*rt. De most komolyan, mi a fene baja van Landonnak? Miért kell folyton szándékosan mindenkinek nekimenni és "gonoszkodni"? Nem tudom ő hogy fog működni, mint főszereplő, de kíváncsian várom. Az ötödik rész pedig azért, mert abban Nikolai és Brandon lesznek a párosunk, akikről kaptunk már kisebb utalásokat az első három részben, és ennyi nekem máris elég volt, hogy rohadtul várjam a saját könyvüket. Szóval remélem a magyar kiadó belehúz és még idén kijön magyarul a negyedik és az ötödik rész!
Az a legnagyobb bajom a második könyvvel, hogy lehetett ez volna ennél sokkal jobb, ha más a fő konfliktus vagy máshogy alakítja az írónő a fő történetszálat és annak magyarázatát. Egyszerűen nem értettem Creighton indokait a bosszúra, azt se, hogy miért nem tud mindenki normálisan kommunikálni egymással, és hogy Annika első reakciója miért az erőszak ahelyett, hogy normálisan megbeszélte volna a félreértéseket azzal, akit állítólag halálosan szeret. Az viszont biztos, hogy nem volt unalmas ez a könyv, akadt benne izgalom és fordulat bőven, megkaptuk a szokásos sötét erotikát is, csak valahogy mindezek mögött a magyarázat és a „nagy titok” ostoba és számomra teljesen irreális és érthetetlen lett. De lehet ezzel csak én vagyok így.
Lehet valaki már unja, hogy a harmadik bejegyzés érkezik egymás után ugyanabban a témában, de én nem, szóval sajnos most ez így alakult. Annyira Attack on Titan lázban égek az utóbbi hónapban, hogy kénytelen voltam kiírni magamból a gondolataimat és több bejegyzést szerettem volna szentelni a sorozatnak, mert van bőven miről beszélni. Az első két évadról és a harmadikról írt összegzésemet már olvashatjátok, így nem maradt más hátra mint az utolsó évad. Sajnos csak négy évad van összesen, és habár szomorú vagyok amiatt, hogy nincs tovább, de ez a történet így kerek. Tudni kell befejezni a dolgokat és nem kell mindent a végtelenségig nyújtani, mint ahogy azt számos másik sorozat teszi akkor is, ha egyáltalán nem indokolt. Vágjunk bele az utolsó évad értékelésébe, ami erősen SPOILERES lesz!
A negyedik évad tökéletes az elejétől a végéig. Ennyi lenne a rövid és velős összegzésem, de próbálom kifejteni részletesebben hogy mi mindent imádtam benne. Annyi, de annyi mindenről tudnék beszélni, hogy lehet csapongani fogok a témák között, de igyekszem azért egy normálisan összeszedett összegzést keríteni most nektek. Azt, hogy tökéletes az elejétől a végéig értsétek úgy, hogy minden egyes rész 10/10-es, az összes résznél úgy ültem a képernyő elé ragadva, hogy alig vártam a folytatást. Itt már tényleg minden kiderül, minden kérdésre és titokra választ kapunk.
A negyedik évad szintén két részből áll. Az első rész fő történetszála Marley megtámadása, a második részben pedig megindul a Menetelés a világ elpusztítására. Az egyik nagy változás az előző évadokhoz képest, hogy itt megváltozik a történet szerkezeti felépítése. Korábban lineáris történetmesélést kaptunk, most viszont további négy évet ugrunk az időben és innen vesszük fel a fonalat, hogy aztán folyamatos visszaemlékezéseket kapjunk arról a négy évről és hogy mi vezetett odáig, ami négy évvel később történt. Senki ne ijedjen meg tehát, hogy a negyedik évad első részében random ismeretlen gyerekeket kell nézni és hogy mit csinálnak egy háborúban, mert igenis a jó sorozatnál vagyunk, csak most máshonnan kezdődik el a történet és később jutunk el az eredeti főhőseinkhez.
Az évad első felében kapunk egy alaposabb bemutatást Marley-ról és az ott élőkről, ami tényleg jól jött, mert végre többet megtudhattunk az ellenségről. Jó persze, Grisha emlékeiben már láttuk, hogy honnan jött és hogy mi a helyzet Marley-ben, de jó volt végre normálisan látni mindezt. Vitathatatlanul az volt ezzel a cél, hogy a Marley-ban élők némileg közelebb kerülhessenek a szívünkhöz és egy reálisabb képet kaphassunk arról mit miért csinálnak. Hogy megértsük őket, hogy megértsük miért indítottak támadást Paradis ellen kilenc évvel ezelőtt, és felébredjen bennünk némi empátia irántuk és ne legyen olyan egyoldalú az egész. Hogy ne ők legyenek az egyértelmű „fő gonoszok”, hanem megértsük a második oldalt is. Ez mind szép és jó, csak az a gondom ezzel, hogy Marley akkor is a fő gonosz ebben a történetben, akárki akármit mond. Ők robbantották ki a háborút, ők kezdték az egész konfliktust, ők szabadították rá a titánokat Paradisra, és ők provokálták ki az egész háborút, amit aztán persze megkaptak.
A Marley Birodalom egyértelműen a Náci Németország mintájára íródott, hogy ezt már korábban megjegyeztem és lehet én vagyok a szívtelen, de én nem nagyon tudtam sajnálni őket azért, ami végül történt. Hisz maguknak okozták az egészet. Azt viszont továbbra is szörnyű volt nézni, hogy a náluk rekedt eldiánokkal bántak, és az egészben csak az eldiánokat sajnáltam igazán. Kapunk egy közelebbi képet arról, hogy működik ez az egész harcos kiképzés, és hogy mossák át a gyerekek agyát egészen fiatalkoruktól kezdve, hogy aztán engedelmes és agresszív harcost kreáljanak belőlük, akik végül minden parancsukat gondolkodás nélkül követik. Elvakult és gyűlölködő fanatikust nevelnek ezekből a gyerekekből és kihasználják őket, hogy nekik dolgozzanak és értük öljenek a háborúikban, és értük támadjanak meg ártatlanokat. A legékesebb példa erre az egyik új karakterünk, Gabi, de róla majd később ejtenék szót.
Megismerhetjük Reiner múltját, amit jó volt látni, és őt viszont nagyon sajnáltam. Szegényt még mindig kínozza a bűntudat azért, amit tett és még mindig őrlődik az egészen, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor igenis megérdemel egy kis bűntudatot és igenis szenvedjen. Jó, persze az öngyilkosság azért túlzás, Reiner többször gondol erre az évadban és szinte már csak a halált várja, de aztán történik valami, ami miatt még nem adhatja fel és mindig tovább megy. Aztán szerencsére Reiner végül megkapja a lehetőséget majd a megváltásra és hogy valamilyen szinten jóvá tehesse a múlt hibáit. Reiner mellett felbukkan a három másik eddig ismeretlen intelligens titán is, akiket eddig nem nagyon láthattunk, az Állkapocs Titán, a Hordár Titán és a Csatapöröly Titán. Ők nem kapnak olyan kiemelt szerepet, és kettő közülük nem marad a végéig, de tényleg olyan sok karakterünk van, annyi mindenkinek kell játékidőt adni, hogy nem bánom, hogy ezekre a titánokra nem maradt olyan sok idő, mert amúgy se adtak hozzá sokat az egészhez.
Az évad első felének egyértelmű csúcspontja mikor Eren beépül Marley-ba és váratlanul felbukkan Reiner-nél. Az a rész, amiben elbeszélgetnek a kettejük múltjáról és Reiner szinte könyörögni kezd Erennek a megbocsátásért nagy kedvencem, és érdekes volt nézni a párhuzamot, hogy Eren épp ugyanazt csinálta, amit korábban Reiner-ék. Beépült az ellenség közé majd egy váratlan támadással döntötte romba a békéjüket amiben eddig éltek. Aztán megindul a teljes támadás Marley ellen és minden korábbi főhősünk végre felbukkan és ekkor indul be igazán a sztori.
Az évad második felében tovább folytatódik a háború Eldia és Marley között, majd fokozatos visszaemlékezésekben láthatjuk mi vezetett a történtekhez. Eren és Zeke manipulálják a háttérből az eseményeket, senki sem érti ezek ketten mit terveznek, és ha ez nem lenne elég még ők is elárulják egymást, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy most akkor mi van. Kis túlzással részről részre változik, hogy ki kivel vagy épp ki ellen harcol, pörögnek az események ezerrel és haladunk a végső kimenetel felé. Megindul a Menetelés és Eren beváltja amit korábban megfogadott. Bármit megtesz annak érdekében, hogy megvédje a szeretteit, a hazáját és hogy bosszút álljon azért, amit velük tettek korábban. És tényleg elmegy a végsőkig, Eren egy percig sem viccelt.
Fura volt látni, hogy a negyedik évadban Eren a rosszfiú szerepébe került és mint valami antihős szerepében tetszelgett, aki minden rossz okozója. Hol van már a mindig mosolygós szemű életvidám kisfiú, aki az elején volt? Hol van már a bosszúvágytól fűtött akaratos és meggondolatlan fiú, akit annyira szerettünk? Eren felnőtt és eltűnt a szeméből a korábbi fény. Az elkerülhetetlen jövő képe és mindaz, amit meg kell tennie mindenki védelmében hatalmas súlyként nehezedik a vállára. Eren határozottan tör előre a célja felé és ebben senki és semmi nem tudja megakadályozni. Mintha lelkiismeret és mindenféle bűntudat nélkül csinálná mindezt a sok szörnyűséget, amit tőle eddig nem szoktunk meg, és ezt igazán rossz látni. Később persze kapunk erről egy árnyaltabb képet, mert persze hogy Erent belülről emésztette a bűntudat mindenért, de akkor is végigvitte az egészet, mert tudta, hogy csak így mentheti meg a szeretetteit és a hazáját, még akkor is ha közben ez némi áldozatba került.
Eren teljesen elvágta magát mindenkitől, szándékosan távolodott el Mikasa-tól és Armintől, és talán a legszomorúbb az volt, mikor teljesen nyilvánvalóan direkt módon beolvasott mindkettejüknek és lehordta őket mindennek, csakhogy távol tartsa őket magától és megutáltassa magát velük. Szegény Mikasa és Armin nem ezt érdemelték, nem vitás. Ennek ellenére mindketten a végsőkig kitartottak Eren mellett és próbálták őt jobb belátásra bírni vagy megmenteni és amikor már tényleg nem maradt más lehetőség, csak akkor kerültek vele szemben, hogy ők legyenek végül azok akik pontot tesznek az Erennel kapcsolatos gondok végére. Szomorú volt látni, hogy ide jutott a hármójuk barátsága, de Eren szándékosan áldozta fel a barátságukat azért, hogy megmentse őket és ha ő maga nem is, de legalább mindenki más aztán békében és sokáig élhessen.
Itt szeretnék áttérni Eren és Zeke kapcsolatára, mert ebben az évadban az ő dinamikájuk határozta meg az események alakulását. Végre jobban megismerhettük Zeke-t és láthattuk az ő szemén keresztül, hogy mi történt vele gyerekkorában és hogy mi vezetett ahhoz, hogy aztán végül feladta a szüleit, hogy önmagát mentse. Én tényleg tragikus karakternek tartom Grisha-t mindenért, ami vele történt, de az nem vitás, hogy Zeke-el milyen kegyetlenül és rideg módon bánt. Nem csoda, hogy Zeke mindig neheztelt rá és nem csoda, hogy feladta a szüleit. Ilyen szülőkért én se törtem volna magam. Tényleg érdekes volt látni a párhuzamot aközött, hogy Grisha milyen rossz apja volt Zeke-nek, és hogy aztán évekkel később, mennyire jó apja volt Erennek. Mintha két teljesen különböző emberről lett volna szó. Egyértelműen tanult a hibáiból és olyan jó apja lett Erennek, mint Zeke-nek soha, bár ez nem mentség arra, amit korábban művelt. Másik kedvenc részem az évadban, mikor Zeke és Eren végignézik Grisha múltbéli emlékeit, mert Zeke meg szerette volna mutatni Erennek, hogy az apjuk tette őt tönkre és tette olyanná, amilyen lett. Hogy aztán Zeke nagyot koppanjon és azzal szembesüljön, hogy Grisha mennyire jó apja volt Erennek és mennyire szerette a második családját.
Zeke valamiféle megmentő szerepben képzelte magát, aki megment mindenkit, persze csak a saját tervei szerint, és azt hitte, hogy ő lehet az, aki jobb belátásra bírja Erent és megmentheti őt saját magától. Egy sajnálatraméltó és gyenge kis testvérként gondolt rá, akit az apjuk ugyanúgy elrontott, mint őt magát. Közben féltékeny is volt rá, hogy Grisha Erent mindig szerette, míg őt nem. Mindeközben fel se tűnt neki, hogy Eren manipulálja őt végig és épp fordítva történnek a dolgot. Eren lesz az, aki végül kihasználja Zeke-t és Eren lesz az, aki a maga céljaira használja Zeke-t és elárulja őt. Szerintem Erent igazából sosem érdekelte Zeke igazán, és csak ki akarta őt használni a terveihez. Amúgy nem törődött vele, de azért a szíve mélyén sajnálta a múltja miatt.
Nem feledkeztem meg Levi-ről sem, és róla szintén ejtenék néhány szót. Ebben az évadban Levi és Hange maradtak talán az egyetlen értelmes felnőttek a csapatban akik próbáltak némi józan észt hozni az események sűrűjébe és a nagy összevisszaságba. Fura volt látni, hogy a korábbi Felderítő Osztag nagy része nincs többé és alig maradtak páran közülük, és hogy a jelentőségük is mondhatni megszűnt mert már mindenki a nagy eldiai hadsereghez tartozott és nem voltak külön felderítők, kapuőrök, katonai rendőrség és így tovább. Levi és Hange jó kis párost alkottak most és próbáltak rendet teremteni a káoszban, ami persze nem mindig jött össze nekik. Fájdalmasan hiányzott Erwin, ha engem kérdeztek, néha jól jött volna az eszével és ha még mindig élne, akkor biztos máshogy alakultak volna a dolgok.
Külön tetszett az évadban, hogy Levi végig szúrós és gyilkos tekintettel méregette Zeke-t, és alig bírta megállni, hogy ne essen neki és vágja fel darabokra. Csak a közös célért tűrte meg Zeke-t, Zeke pedig folyamatosan feszegette Levi határait és végig az idegeire ment. Levi eközben magában vívódott azon, hogy nem tudta teljesíteni az Erwinnek tett utolsó ígéretét és hogy nem végezhet a Fenevad Titánnal. Szegény Levi az évad második felére elég ramaty állapotba került, és olyan sérüléseket szenved, ami miatt aztán egy időre harcolni sem tud, de ez sem akadályozza meg abban, hogy a végén a nagy összecsapásban részt vegyen és végre végezhessen Zeke-el, amikor alkalma adódik rá.
Sasha halála sem maradhat ki, ami engem tényleg nagyon váratlanul ért. Na nem az, hogy egy főszereplő meghal, mert korábban szintén haltak meg fontosabb szereplők, de azt sosem vártam, hogy épp Sasha lesz az, akitől el kell búcsúznunk. Sasha volt az egyik legártatlanabb és legaranyosabb karakter, akit csak szeretni lehetett és tényleg nagy űrt hagyott maga után. Jean, Connie és Sasha trióját szerettem már a harmadik évadban is, és fájó volt látni, ahogy a lány halála milyen űrt hagyott Jean és Connie életében utána. Azt pedig különösen fájt látni, hogy Sasha halálával nem láthattunk sokat Sasha és Niccolo kapcsolatából, csak utalásokat kaptunk arra, hogy szerelmesek lehettek egymásba. Niccolo és Kaya reakciója volt az egyetlen valós reakció arra, mikor megtudták ki ölte meg Sasha-t, és sajnálom, de akkor egy percig nem sajnáltam Gabi-t és hogy mindketten végezni akartak vele.
Sasha halálának persze igazán fontos szerepe Gabi karakterfejlődése szempontjából volt. Gabi és Falco a két új karakterünk, a két harcosjelölt gyerek, akik belekeverednek a Marley-i támadásba, majd Gabi dicsőségtől és bosszúvágytól hajtva rohan a vesztébe, ahova Falco pedig követi. Nem értem miért tartják sokan idegesítőnek Gabit, mert Gabi Eren női megfelelője és Gabi épp ugyanazt csinálta, amit Eren csinált gyerekként és kettejük karaktere kísértetiesen hasonlít egymásra. Sőt Gabi és Falco dinamikája pedig Eren és Mikasa kapcsolatára reflektált. Ahogy Mikasa mindig védelmezte Erent amikor az a vesztébe rohant és mindig mellette állt, ha kellett, Falco ugyanezt csinálta Gabi-val. Az utóbbi viszont legalább képes volt arra, hogy bevallja, hogy miért loholt mindig Gabi után, Mikasa és Eren viszont valahogy sose tudták bevallani egymásnak, hogy mit éreznek valójában a másik iránt. Nekem nagyon tetszett Gabi és Falco történetszála az elejétől a végéig és Gabi karakterfejlődése tökéletesen lett felépítve, engem soha nem idegesített egy percig sem.
Még annyi mindenről tudnék mesélni és áradozni, de megint nagyon hosszú lett ez a bejegyzés, és nem akarom a végtelenségig nyújtani, így néhány kedvenc történésemet vagy karakteremet a végén csak röviden szeretném megemlíteni. Jeant még mindig imádom és végre egy olyan felelősségteljes vezető lett belőle, ami mindig ott volt benne. Hange-t szintén imádom, őt a folyton kutató kíváncsisága és szinte gyermeki lelkesedése miatt lehet szeretni. Szegény hősi halált halt a végén, de megtette ami tőle telt, hogy a többieknek esélyük legyen tovább folytatni. Talán én vagyok az egyetlen, de Floch-t szintén imádtam, mert ő is nagy karakterfejlődésen ment keresztül és hol van már a korábban sírva nyivákoló újonc aki korábban volt. Kegyetlenül és elszántan haladt előre Eren céljaiért és kvázi a yeageristák vezetőjévé lépett elő, Eren jobbkezévé a harcok során. Floch elszánt fanatizmusa rémisztő, de valamilyen szinten érthető. Eren, Floch és a yeageristák tényleg csak Paradis védelme érdekében tettek mindent, mert az teljesen nyilvánvaló, hogy a béke nem megoldás. Béke nem lehet máshogy, csak ha teljesen és véglegesen megszabadulunk az összes ellenségtől.
Kaptunk megható és érzelmes pillanatokat bőven, de voltak humorosabb részek is. Tetszett az a jelenet, mikor arról beszélget a csapat, hogy Eren halála után ki örökölje meg a titánjait, és Eren kijelenti, hogy nem szeretné, hogy bárki legyen a barátai közül, mert nekik hosszú és békés életet szeretne, mert ők az egyetlenek, akikkel valóban törődik. Ezen mindenki elpirulva zavarba esik, mert Eren ilyen nyíltan még sosem mondta ki, hogy szereti őket. Tetszett az a rész, mikor Sadis és Magath parancsnok összedolgozva feláldozzák magukat. Tetszett az a rész, mikor Erenék elsőnek mennek Marley-be és szembesülnek azzal milyen a falakon kívüli világ és hogy mennyire fejlettebb és modernebb az az ország, mint Eldia, ahonnan ők jönnek. A sorozat lezárása pedig keserédes, lehet pozitívnak vagy negatívnak is értelmezni, ki hogy áll hozzá. Számomra mindenképp szomorú hogy ilyen sokan meghaltak, de akik életben maradtak legalább békében élhetnek. Egy ideig legalábbis mindenképp, de a béke ugyebár sosem tart sokáig. Amíg vannak emberek, addig mindig lesz háború, és ez a nagy tanulság a sorozat végén. Érdemes megnézni a vége stáblistát.
És most már tényleg utolsó gondolatként, de azt sem szerettem volna kihagyni, hogy minden egyes évad remek főcímdalt kapott, az intro-k röviden felvázolják az adott évad fő történéseit, néha kicsit spoileresen, de igazából nem is spoiler egyik se, mert úgyis csak utólag lehet megérteni a képkockákat, mikor megnéztük az évadot. A sorozatnak valami csodás soundtrackje van, fülbemászó zenékkel néha japánul, néha angolul, de tényleg imádom a soundtrack-et, és egy ideje a zenéket hallgatom. Szerintem ebből az összesen három áradozó és istenítő bejegyzésből tökéletesen átjött mindenkinek, hogy mennyire imádtam az Attack on Titan sorozatot és hogy egyértelműen az egyik örök kedvencemmé vált, amit biztosan párszor újra fogok még nézni. Tényleg mindenkinek szívből ajánlom!
Az előző bejegyzésem folytatásaként érkezik most az Attack on Titan anime harmadik évadáról az összegzés, ahogy ígértem. Az első két évadról írt kritikám elején minden fontos tudnivalót és információt meg lehet találni a sorozatról, így a szokásos rövid felvezetőt, most kerülném, ha nem gond és csapjunk is bele rögtön a dolgok sűrűjébe. Ez a kritika szintén SPOILERES, ennek tudatában olvassatok tovább.
Úgy érzem a harmadik évad egy igazi fordulópont a történet alakulása szempontjából, mert most értük oda, hogy végre elkezdjük megérteni kik ezek a titánok, kiderül honnan jöttek és kik szabadították rá őket a főhőseinkre. Rengeteg fontos információ derül ki ami aztán alapjaiban megváltoztatja a sorozat irányvonalát és lassan a fókusz átkerül egy másik nagy ellenségre. Mert igen, mint sejteni lehetett nem maguk az óriások az igazi "rosszfiúk", hanem azok akik az óriások felbukkanása mögött állnak.
A harmadik évad két részre tagozódik és ez alapján szeretném összegezni az eseményeket. Az első részben kicsit megváltozik a korábbi hangulat, mert míg eddig a titánok ellen történt a harc, addig most egy belső lázadásnak és kormánypuccsnak lehetünk a szemtanúi. Most már az embertársakkal kell megküzdeni, azokkal, akikkel korábban soha nem hitték volna, hogy harcolniuk kell valaha. Megmondom őszintén kicsit fura volt számomra az elején, hogy az évad első felében alig voltak óriások, de aztán rájöttem, hogy igenis szükség volt erre a szálra, mert először mindenkinek a saját háza táján kell rendet tennie. A hamis királyt és a korrupt kormányt meg kell dönteni, és egy kompetens vezetőt és vezetést kell döntési pozícióba emelni, hogy aztán a belső viszályoknál sokkal fontosabb ügyekkel lehessen foglalkozni.
Éppen ilyesmivel indul az évad, hisz Erwin terve nyomán egy tökéletes puccsot hajtanak végre és az igaz királynő kerül a trónra, oda ahova tartozik. Mondjuk arról lehetne vitatkozni, hogy Historia-nak valóban van-e joga a trónra vagy sem, hisz csak egy fattyú, de ő az utolsó leszármazott akiben a királyi vérvonal még megtalálható így gyakorlatilag nem nagyon van más lehetőség. Bár ha reálisan nézzük Histora szerepe inkább csak reprezentatív, mert a valódi hatalom a katonaság kezében van, akárhogy szépítjük a dolgot. És ez most nem rossz dolog, mert épp az kell, hogy a katonaság kezében legyen a hatalom és végre elindulhasson a küldetés a Mária fal visszaszerzésére.
Tetszett ez az egész belső polgárháborús hangulat, bár annak nem örültem, hogy szegény felderítőinket a nép ellenségének kiáltották ki. Mintha nem ők lettek volna azok akik önzetlenül életüket kockáztatva merészkedtek ki az ismeretlenbe és végeztek a felbukkanó óriásokkal. Mindenki igen hálátlanul állt hozzájuk. Aztán persze kiderült az igazság és minden a helyére került, de akkor is fájt látni ezt a sok hazugságot és ami vele járt. Külön örültem annak, hogy végre megtudhattuk Eren hogyan szerezte meg a Titán képességét és hogy honnan származik mindez és mi köze ennek az egésznek Eren apjához és hogy ő milyen titkokat rejtegetett. Eddig még nem volt konkrétan megnevezve, de kiderült, hogy hívják Eren titánját hivatalosan, és ennél jobban nem is illene hozzá a Titán amit kapott.
Szeretnék néhány szót szentelni Grisha múltjának, mert nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Eren apjából eddig nem sokat néztem ki, de látva, hogy honnan jött és mi mindenen ment keresztül, egészen megsajnáltam szegényt. Tényleg sajnálom, mert talán az egyik legtragikusabb karakter az egész sorozatban. Viszont kísérteties volt nézni a párhuzamot a Marley Birodalom internáló táborai és a náci birodalom koncentrációs táborai között. A marlye-i emberek úgy bántak a náluk rekedt eldiánokkal, mint anno a nácik a zsidókkal, hisz ott a karszalag, táborokba zárták őket és minden lelkiismeret-furdalás nélkül végeztek velük néha csak szimpla szórakozásból. Úgy bántak velük, mint az állatokkal, és persze használták őket a vérük miatt, hisz csak belőlük lehetett óriást vagy intelligens titánt csinálni. Elnyomásban és szenvedésben tartották őket és nem csoda, hogy Grisha irántuk való gyűlölete végül oda vezetett, ahova aztán eljutott.
Emellett kaptunk némi háttérinfót Levi és Erwin gyerekkorából, és mivel mindketten kedvenc karaktereim, így örültem annak, hogy megtudhattuk honnan jöttek vagy hogy valóban mi motiválja őket az életükben és a cselekedeteikben. Az évad első felének legjobb új karaktere vitathatatlanul Kenny lett, imádtam a szemétládát és vele végül Levi kissé homályos gyerekkora a helyére került. Megismerhettük az Ackermann-ok kicsodák és miért különlegesek és kicsit fura volt számomra, hogy kiderült Levi szintén az Ackermann vérvonalból származik. Kis negatívum ezzel kapcsolatban, hogy úgy érzem nem fektettek elég nagy jelentőséget annak hogy Levi így valamilyen szinten Mikasa rokona, de hogy pontosan milyen rokonok vagy hogy kapcsolódnak össze, az persze nem derül ki. Mindketten Ackermannok, és nagy valószínűség szerint távolabbi rokonok, de akkor is egy családhoz tartoznak és ennek lehetett volna nagyobb feneket keríteni. Hisz mindketten úgy hitték, hogy egymaguk vannak a nagyvilágban, szóval valahogy jobban örülhettek volna annak, hogy mégse halt ki teljesen a családjuk.
Az évad második felében ahogy a belső politikai helyzet stabilizálódott, végül megindult a roham a Mária fal visszafoglalásáért és az ott szobrozó óriások elpusztításáért. Ennek tényleg ideje volt már és ért egy ideje a dolog, hogy végre revansot vegyenek az árulókon mindazért, amit korábban tettek. Az előző bejegyzésemben szándékosan nem ejtettem sok szót az áruló hármasunkról, nevezetesen Reiner, Berthold és Annie trióról. Nos, Annie most nem sok vizet zavart és őt mint karaktert valahogy sosem kedveltem meg, mert számomra túl rideg és magánakvaló, és nem a szimpatikus módon. Viszont Reiner és Berthold árulásán a mai napig nehezen tudom magam túltenni, mert ők tényleg a csapat tagjai lettek, mindenki nagy testvérei, igazi bajtársak, akikre lehetett számítani.
Kettejük közül pedig vitathatatlanul Reiner a jobban megírt karakter és mondjuk ki ő az érdekesebb. Berthold inkább mindig a csendes szemlélődő, a halk bajtárs Reiner mellett, aki tette, amit a másik mondott neki, de önálló gondolata vagy céljai nem igen voltak. Reiner viszont egy roppant összetett karakter, bár ő is tragikus a maga módján, hisz annyira nem bírta elviselni az árulását és amit a barátaival kellett művelnie, hogy kicsit megbomlott az elméje és néha maga se tudja már, hogy kicsoda ő valójában vagy mi történik körülötte. Hisz úgy nevelték, hogy az eldiánok a gonosz ördögök, akiket ki kell irtani, és mikor ezzel a céllal megérkeztek a szigetre a társaival és beépültek az ellenség közé, akkor rá kellett jönniük, hogy mégse rossz itt mindenki és semmi sem az, ahogy azt nekik tanították. Reiner és minden más harcos, akikből az intelligens titánokat nevelik végül egyfajta agymosáson mentek keresztül, amiből aztán elég nehéz kiszakadni és meglátni a valóságot.
Érdekes volt látni, hogy többet megtudhattunk a Fenevad Titánról és hogy ki rejtőzik benne, bár ez a Zeke nekem sehogy se lett a kedvencem és nem fogok hazudni, élvezettel néztem végig ahogy végül Levi feldarabolta. Amit mondjuk teljesen megérdemelt mindazért amit művelt a Mária falnál lévő végső csatában. Zeke-ről bővebben majd a következő bejegyzésemben, mert őt a negyedik évadban lehet jobban megismerni. Az évad második fele tehát teljes egészében a Mária fali csatáról szól és az elejétől a végéig az összes rész mondhatni tökéletes, mindegyik 10/10 pontos. És ezzel egy cseppet sem túlzok.
Egy olyan nagyszabású és grandiózus támadást indítanak felderítőink a titánok ellen, hogy annak minden egyes percét öröm nézni. Reiner megkapja a magáét és majdnem odavész, Berthold pedig tényleg odavész, és most lehet én leszek a gonosz, de érte egy percig nem tudtam könnyeket hullajtani. Miután az elején ott ecsetelte, hogy mindenkit meg fog ölni kivétel nélkül és nem érdekli, hogy a korábbi barátai meghalnak, a végén lévő az életéért lévő könyörgése inkább volt szánalmas, mint megható, de lehet ezzel csak én voltam így. Reiner legalább érez bűntudatot az árulás miatt, és ezért hasadt meg a személyisége, de Berthold-on ilyesmit nem nagyon lehetett látni.
Nagy áldozatok és sok harc árán, de végül sikerül felülkerekedni a Fenevad Titán által előkészített csapdán és habár csak kevesen maradtak meg hőseink közül, de végül ők győznek és Zeke, Reiner és a többiek menekülni kényszerülnek. Nem nagyon lehet ilyet állítani, mert rengeteg, de tényleg rengeteg kiváló epizód van a sorozatban, de talán a legjobb epizódok a harmadik évad második felében találhatóak. Az a rész, mikor Erwin és a megmaradt újoncok feláldozzák magukat, hogy Levinek legyen esélye megölni a Fenevad Titánt. Az a rész mikor azon vitatkoznak, hogy kit mentsenek meg a halálból Erwint vagy Armint. Ez a két rész tökéletes az elejétől a végéig, nagyon megható, érzelmes és imádtam ezt a két részt.
És igen, tudom, hogy kegyes tettnek számít Erwint hagyni meghalni, hogy végre megpihenhessen, és teljesen megértem Levi döntését, hogy inkább megadta a békét a szeretett parancsnokának, mégis úgy hiszem, hogy Erwint kellett volna megmenteni és nem Armint. Tudom, hogy elfogult vagyok mert Erwin és Levi két kedvenc karakterem és fáj belegondolni, hogy eztán Erwin nem fog többet szerepelni, de akkor is így gondolom. Erwin ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy ő a legjobb parancsnok a világon, és olyan beszédeket nyomott le, hogy esküszöm én is követtem volna a halálba őt, ha megkér rá. Sajnálom, hogy a folytatásban már nélkülöznünk kell őt, és az biztos hogy nagy űrt hagy maga után.
Az évadban tehát igazából minden korábbi rejtélyre fény derül és ami a legfontosabb, hogy megtudjuk kik a valódi ellenség. A belső politikai helyzet megszilárdult, az ellenséget elkergették a Mária faltól és idővel az összes ott ragadt óriástól megszabadultak, így minden belső veszély elhárítva. Innen már nincs más út, mint előre. Megismerni az ellenséget és felvenni velük a harcot, ha a béke nem lehetőség. És higgyetek nekem, nem lesz az. A harmadik évad minden tekintetben túlszárnyalta nálam az első kettőt, pedig ez nem kis teljesítmény, hisz az első két évad szintén remek ahogy azt írtam korábban. Nemsoká hozom az utolsó negyedik évadról az összegzést.
Az idei év első nagy felfedezése számomra az Attack on Titan anime, amit egy egyszerű okból kifolyólag kezdtem el nézni. Egy sorozatajánlóban jött velem szembe a sok kiemelkedő értékelés és pozitív kritika, amivel ezt a sorozatot illették, így elkezdett érdekelni, hogy miről szól ez valójában. Ha ennyire sokan dicsérik és istenítik, akkor csak nem lehet olyan rossz, gondoltam én, és mivel érdekesnek hangzott a történet, gondoltam adok neki egy esélyt. Habár sosem voltam valami nagy anime rajongó, de tavaly nyáron nagyon szerettem a Castlevania-t, így úgy voltam vele, hogy nézzük meg ezt is. Ha nem tetszik, akkor maximum abbahagyom és kész. És te jó ég! Milyen jól tettem, hogy belekezdtem ebbe a sorozatba, mert eddig fogalmam sem volt miről maradtam le.
Az egyetlen pozitívuma annak, hogy ilyen későn fedeztem fel az Attack on Titan-t, (igen, az angol címén fogom ezentúl emlegetni, mert mindenhol így ismerik) hogy legalább nem kellett éveket várnom az évadok között, hanem egyben le tudtam darálni. Összesen négy évad készült belőle, valamint van még hozzá néhány kiegészítő speciális epizód, ami egy-egy karakterre fókuszálva mutat be néhány plusz történetet. Az anime alapját az azonos című manga adja értelemszerűen. Tudomásom szerint magyar szinkron nincs hozzá, így az eredeti japán vagy az angol szinkronnal lehet nézni, de ha valaki képes feliratosan nézni sorozatot, annak mindenképp a japán szinkront ajánlom, mert hát az eredeti mindenből jobb, ahogy a mondás tartja.
Viszonylag rövid idő alatt sikerült ledarálnom az egész sorozatot, ami így elsőre biztos nagy teljesítménynek tűnhet, ha valaki meghallja, hogy négy évadról van szó, de az epizódok csak 20 percesek, így gyorsan lehet vele haladni. Annyi, de annyi minden történik ebben a négy évadban, hogy gondoltam évadonként írok kritikát róla, de aztán ezt a gondolatot úgy módosítottam, hogy az első és a második évadot egybeveszem, mert a második évad igen rövidre sikeredett. A harmadik és a negyedik évadról pedig külön érkezik majd az összegzés. Ennyi felvezető után térjünk rá a lényegre.
A történet:
Ősidők óta az emberi faj uralta a világot. Egy évszázaddal ezelőtt azonban a titánok érkezésével minden megváltozott. Ezek a bizarr, óriási lények elsöpörték a civilizációt és pár ezer embert leszámítva mindenkit felzabáltak. A túlélők kolosszális falakat emeltek, és azóta is ezek árnyékában élnek. A titánok jelentette fenyegetés azonban nem szűnt meg…
A tüzes lelkű Eren Jäger és barátai, a jóeszű Armin és az őket bármitől megvédelmező Mikasa elvégzik a katonai alapkiképzést, és bekerülnek a legveszedelmesebb, falakon kívüli műveleteket is végző Felderítő Osztaghoz. Erennek ugyanis feltett szándéka, hogy megfordítja a küzdelem menetét, és visszahódítja a titánoktól a világot. A harc elkezdődött.
Sajnálom, de ez a kritika itt-ott spoileres lesz, így csak az olvasson tovább, akit nem zavar az ilyesmi. Megpróbálom, de el sem tudom mondani engem mennyire magába szippantott ez a sorozat, és hogy mennyire megszerettem a történet és a karaktereket. Az egész sorozat úgy lett felépítve, hogy karaktereink bezárva, tudatlanul élik életüket, majd ahogy halad előre a történet és egyre több mindent tudunk meg a titánokról és a falakon kívüli világról úgy tágul az egész sztori. Újabb és újabb titkok leleplezése, újabb és újabb fordulatok követik egymást, szinte egy percnyi nyugalma sincs az embernek, mert mindig történik valami. A történet tehát izgalmas és kalandos, vannak harcok bőven. Ha pedig néha kapunk egy-két nyugalmasabb pillanatot, akkor azok sem unalmasak, hanem ilyenkor általában mindig a karakterek, karakterfejlődések és a kapcsolatok fejlődése kerül a középpontba, és ezek ugyanannyira, ha nem jobban izgalmasak, mint maguk a harcok és csaták a titánok és a mindenkori ellenségek ellen.
Mivel nem klasszikus értelemben vett amerikai animációs sorozatról van szó, hanem egy japán anime-ről, így van egy sajátos „távol-keleti” hangulata az egésznek. Ezt nem tudom jobban leírni, csak az értheti meg igazán mire gondolok, aki látott már anime-t és amerikai animált sorozatot. A kettő közt ég és föld a különbség, más az animáció stílusa, másra helyezik a hangsúlyt minden téren, máshogy ábrázolják a drámákat és így folytathatnám tovább. Ez a másság az Attack on Titan-nal szintén megjelenik és aki még nem szokott hozzá az ilyesmihez, annak kell biztos néhány rész, hogy megszokhassa ezt a más, vagy valakinek inkább „fura” stílust. Ennek ellenére az animációra nem lehet panasz, nekem nagyon tetszett. Külön jellegzetessége a sorozatnak, hogy időnként plusz leíró információk kerülnek bevágásra random módon, mindenféle érdekességet tárva így elénk a világgal és annak működésével kapcsolatban. Érdemes ezeket mindig elolvasni, mert sokat adnak hozzá ahhoz, hogy bizonyos dolgokat megértsünk.
Az első két évad rögtön igen erősen indít és mondhatni időnk sincs arra, hogy belerázódjunk a történetbe. Úgy mondanám, hogy rögtön az események sűrűjébe csöppenünk, hogy aztán Eren-nel és a többiekkel együtt induljunk el erre az igencsak veszélyes útra. Igen sötét és véres anime-ról van szó, komoly témák is szerepelnek benne, így gyerekeknek semmiképp se ajánlanám. Ez nem valami kedves kis disney mese, itt embereket tépnek szét és esznek meg. És mindezt nem restek a képünkbe tolni. Az első évad azt mutatja be ahogy Eren az édesanyja halála és az apja eltűnése után csatlakozik a katonai kiképzéshez azzal a céllal, hogy csatlakozhasson a Felderítő Osztaghoz. Aztán rájön, hogy ő maga is képes titánná változni, így egy értékes fegyver lehet az emberiség kezében a titánok elleni harcban. Eren azonban intelligens titán, vagyis ő képes bármikor átváltozni és visszaváltozni, bár azt senki se érti, hogy szerezte ezt a képességet. Ezek után se lesz könnyebb az élete, mert meg kell tanulnia használni ez a titán erőt, miközben továbbra is egyetlen cél vezérli... hogy minden titánt eltöröljön a föld színéről.
Közben a Felderítő Osztag folyamatos expedíciókat vezet a falakon túlra, hogy egyrészt minél több titánnal végezzenek, másrészt hogy elfogjanak párat élve és őket megvizsgálva többet tudjanak meg arról, hogy mik ők és honnan származhatnak. Az első évad második felében aztán váratlanul felbukkan egy másik ismeretlen intelligens titán, a Nőstény Titán, aki el akarja fogni Erent és magával vinni. A második évadban pedig két újabb régi ellenség jelenik meg, a Páncélos és a Kolosszális Titán (ők voltak azok akik a legelső részben áttörték a falakat Eren falujánál, és miattuk ömlött be az a sok kisebb titán a városba és halt meg aztán Eren édesanyja), akik szintén el akarják fogni Erent és magukkal vinni valahova a falakon túlra. Na meg ott a korábban még sosem látott Fenevad Titán felbukkanása, azt se felejtsük el, bár róla ezen a ponton még nem sok mindent lehet tudni. És tulajdonképpen így ér véget a második évad, hogy valamiért mindenkinek Erenre fáj a foga és az eldiánok pedig kezdik sejteni, hogy talán mégsem ők az emberiség utolsó megmaradt tagjai, hanem talán élhetnek még más emberek a falakon túl. De hogy kik ők és mit akarnak Erentől és az eldiánoktól, erre majd csak később derül fény.
Szerintem az első két évad történetívét tekintve egybetartozik, mert sok olyan történetszál ami az első részekben indult el, a második évad végére lezárásra kerül. Titkok derülnek ki és újabb jó kérdések merülnek fel, ezzel irányt mutatva a folytatást tekintve és hogy mi állhat valójában minden történés hátterében. Nem túlzás azt mondani, hogy itt minden rész izgalmas és minden egyes résznek meg van a maga jelentősége és mindegyikben találhatunk olyan információkat vagy történéseket, amik lehet akkor még nem sok értelmet nyernek, de később biztos fontos szerepük lesz. Az a másik dolog, ami nagyon tetszett a sorozatban, hogy látszik, hogy teljes műgonddal és aprólékosan lett felépítve a történet, tényleg kis túlzással minden egyes apró mozzanatnak jelentősége van. Semmi és senki nem felejtődik el, és voltak olyan történések vagy karakterek akik csak az első évad első felében tűntek fel, de később a harmadik vagy a negyedik évadban is visszautaltak rájuk és végül mindennek értelme lesz. Minden fontosabb karakter megkapja a saját pillanatát, egy részt, ami csak róla és a múltjáról szó, így jobban megismertetve az adott karaktert a nézőkkel.
Ha mindez a komplexen és szinte mesteri módon felépített izgalmas történet nem lenne elég, akkor nézzük meg a karaktereket. És ismét te jó ég, mert annyira sok karakterünk van, hogy ha itt nem talál az ember magának néhány kedvencet, akkor nem tudom mi kell neki. Alapjáraton Eren és két legjobb barátja Mikasa és Armin a főszereplőink, vagyis őket lehetne abba a kategóriába sorolni, és mindhárman remekek. De mellettük ott van még rengeteg másik karakter, kik nagyobb, kik kisebb szerepben és szinte mindenki fenomenális. Van aki még nem kap olyan nagy szerepet az első két évadban, csak később helyeződik rájuk jobban a fókusz, de vannak olyanok, akik az elejétől megszerettették magukat velem.
Eren egy kifejezetten remekül megírt főszereplő karakter és imádtam az útját végigkövetni. Láttuk őt felnőni az évek során, és láttuk nagyjából minden állapotban, lent és fent is volt. A legnagyobb erőssége a kitartása és a céltudatossága, semmi sem tántoríthatja el a céljától és a bosszúállástól. Az sem hogy gyakran vereséget szenved, hogy nem ő a legerősebb katona, hogy szinte semmi nem megy neki egyből jól és zökkenőmentesen, és hogy néha sokan ellene vannak. Ő mégis újra és újra feláll a mélyből, néha közben egy kicsit kifakad, üvöltözik és hisztizik egyet, de aztán folytatja, mintha nem történt volna semmi. Tudja a célját és azon kívül más nem számít.
Mikasa és Armin szintén nagy kedvencek lettek, és ők azok akik Eren hiányzó "részeit" prezentálják, és épp emiatt egészítik őt ki. Mikasa az erő, pontosabban a fizikai erő, ami hiányzik Erenből, Armin pedig az ész és az intelligencia, ami néha kell a másik kettő mellé, akik gyakran inkább erőszakkal oldanák meg a problémákat, holott néha egy kis gondolkodás is elég lenne ehhez. Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy Eren gyenge vagy ostoba, mert nem az, csak nem annyira erős, mint Mikasa és nem annyira okos, mint Armin. A történet elején még kisgyerekként kezdik hárman és közben öt év telik el a második évad végére így fiatal ifjoncokká válva többet tanulnak meg önmagukról és a világról, mint amit valaha reméltek.
Még van három karakter rajtuk kívül, akiket mindenképp meg akarok említeni már itt, mert őket is nagyon szerettem az elejétől kezdve és rögtön kedvencekké váltak. Talán ezzel csak én magam vagyok így, de én imádtam Jeant. Vicces volt nézni, ahogy Erennel folyamatosan egymásnak feszültek és hogy Jean féltékenykedett Erenre Mikasa miatt és mert Eren volt mindaz, ami ő nem tudott az elején lenni. Jean igazán látványos karakterfejlődésen ment keresztül már az első két évadban, hisz egy gyáva és önző gyerekből, aki kényelmes és nyugalmas életre vágyott a biztonságos falakon belül, végül egy igazán bátor és önzetlen felderítővé vált, aki végül kiállt a titánok és mindenféle fenyegetés ellen. Persze valahogy végig megmaradt ez a néha ellenséges, néha baráti kapcsolat közte és Eren közt és érdekes volt végignézni, hogy változott a kettejük közti dinamika.
Akiket pedig vétek lenne nem megemlíteni az Levi és Erwin, a két legjobb felderítő, legalábbis én őket számítom a Felderítő Osztag két legjobbjának és szerintem ezzel nem csak én vagyok így. Levi ahogy a mondás tarja az emberiség legnagyobb harcosa és ezzel nagyjából mindent elmondtam róla. Aprítja a titánokat, mintha csak legyeket ütne le a falon és meg sem izzad közben. Erwin pedig egy olyan remekül felépített karakter, hogy órákat tudnék róla áradozni, de röviden legyen elég csak annyi, hogy ilyen egy igazi vérbeli vezető, ilyen egy igazi parancsnok. Mert Erwin nem csak parancsolgat és küldi ki a felderítőket titánokat ölni, miközben ő a háttérben várakozik. Nem! Erwin maga az, aki a legelső sorban vezeti az expedíciókat, ő az agy a Felderítő Osztag mögött, egy igazi vezér aki mindig az élre áll.
Nem csak egy főnök, hanem egy valódi vezető, aki tudja mi a célja és ettől semmi nem tántorítja el még akkor sem ha a tervei néha kudarcba fulladnak vagy ha maga is megsérül közben. Erwin sosem kételkedik önmagában és a terveiben és sosem bán meg semmit és ezért olyan jó abban, amit csinál. Az pedig csak a hab a tortán, hogy Erwin jobbkeze Levi és imádtam a kettejük közti dinamikát. Ahogy mindig vállvetve harcoltak, és hogy Levi egyedül Erwin előtt „hajt fejet” és ő az egyetlen, akinek minden ellenkezés nélkül, gyakorlatilag vakon szót fogad. (Külön ajánlom megtekintésre a bónusz OVA részek közül azt a kettőt, ami arról szól, hogy Levi hogy csatlakozott a Felderítő Osztaghoz és hogy ismerték meg egymást Erwinnel. Ez megmagyarázza a kettejük közti dinamikát.)
Még annyira karakter lenne, akiről tudnék órákig áradozni, de őket inkább majd későbbre hagyom, mert a harmadik és a negyedik évadban úgyis nagyobb szerepet kapnak. Az első két évadról kezdésnek legyen elég ennyi, mert elég hosszúra nyúlt már ez az összegzés, és tényleg remélem, hogy csak egy kicsikét sikerült átadnom abból mennyire megszállott lettem ezzel a sorozattal kapcsolatban és hogy mennyire tetszett már az első két évad is. Ha pedig azt hittem volna, hogy ennél már nincs feljebb és ezt nem lehet túlszárnyalni, akkor a harmadik és a negyedik évad majd bebizonyítja ennek az ellenkezőjét. Azokról külön fogok összegzést írni.
.jpg)
.jpg)
