A Knight of the Seven Kingdoms (A hét királyság lovagja) 1. évad összegzés

A Trónok harca máig az egyik legkedvencebb sorozatom a borzalmas lezárás ellenére, és a Sárkányok házát is nézem holott az nem lett olyan nagy kedvenc, mint az előbbi. Nekem jöhet bármi ami a Tűz és jég dala univerzumban játszódik így sosem volt kérdés, hogy meg fogom nézni az újabb előzménysorozatot, ami A hét királyság lovagja címet kapta. A George R.R. Martin által írt azonos címen futó novellák adják az új sorozat alapját és ha minden igaz minden egyes évad egy novellát fog feldolgozni, amiben a két főszereplőnk, Dunk és Egg kalandjait követhetjük nyomon.

Azzal kezdeném, hogy nem olvastam a novellákat, egyiket sem, tehát hogy miről fog szólni ez a sorozat, csak annyit tudtam, amit az előzetesben felvázoltak a készítők. Mondhatni teljesen tudatlanul kezdtem bele és teljesen nyitottan álltam az egészhez várva, hogy mit fogok kapni és hogy mennyire fog tetszeni ez nekem. Fontos a legelején leszögezni, hogy A hét királyság lovagja stílusban és hangulatban semennyit sem hasonlít se a Trónok harcára, se a Sárkányok házára. Habár ugyanabban az univerzumban játszódik a sztori, de itt nincs mágia, nincsenek sárkányok, nincsenek nagy hatalmi játszmák és nincsenek cselszövések sem.

Hogy miről szól akkor a történet? Kapunk egy egyszerű lovagregényt annak minden kellékével és minden bájával és aki szereti az ilyesmit, az szeretni fogja ezt a sorozatot is. Dunk a főszereplőnk, aki kóbor lovag ura halála után magára marad a nagyvilágban. Mivel mást nem nagyon tud magával kezdeni, így eldönti, hogy lovag lesz belőle is és ezért elindul, hogy részt vegyen egy közelgő lovagi tornán. Közben útjaik keresztezik egymást egy rejtélyes kisfiúéval, aki jobb szó híján ráakaszkodik és Dunk jobb ötlet híján és mivel egy igazi lovagnak szüksége van fegyverhordozóra, maga mellé veszi Egg-et, és együtt folytatják útjukat. Végül persze kiderül, hogy Egg olyan titkot rejteget, ami aztán nagy veszélybe sodorja Dunk-ot és innen indulnak a bonyodalmak. Innestől spoileresen folytatom.

Nem túloztam mikor azt írtam, hogy ez a sorozat minden tekintetben más, mint az előző kettő és többnyire csak az a közös bennük, hogy ugyanabban az univerzumban játszódnak. Más a stílus, mert nem fantasy-ról van szó, hanem tényleg egy tipikus lovagregényről és abból a viccesebb fajtát kaptuk. Számomra nagyon fura volt ez a mondhatni már-már sitcom jellegű stílus, mert nekem végig olyan érzésem volt, mintha A hét királyság lovagja valamiféle sitcom mintájára épült volna fel. És ezen a benyomáson az sem változtatott, hogy a részek átlagosan 30 percesek és úgy alapjáraton az egész az első évad iszonyú rövid, mert csak alig hat részből áll. Igen, jól olvastátok, mindössze hat részt kapunk és azok is csak nagyjából 30 percesek.

Pontosan ebből következik szerintem a sorozat legnagyobb hibája vagy mondjuk úgy gyengesége. Nagyon rövid az évad és ennek ellenére igen sok minden történik benne, vagyis semmire sincs elég idő. Minden iszonyat gyorsan történik, arra se kapunk lehetőséget, hogy a karaktereket normálisan és alaposan megismerhessük, mert mindenkiről csak egy felületes és klisés vázat látunk. Itt van az egyszerű, tanulatlan, de csupaszív és jó szándékú lovag. Itt van a az álruhás herceg, aki a köznép közé vegyül mert menekül valami elől. Itt van az iszákos és partizó nemes úr. Itt van a jó kiállású, nemes lelkű és tiszteletreméltó trónörökös, a birodalom nagy reménysége. Itt van a komor másik herceg, aki végig papofával és puffogva fanyalog a háttérben, bár erre minden oka meg van. És itt van az undorító, nagyképű és egoista herceg, aki belülről rohadt mint a férges alma, de iszonyú jól néz ki, és ezért mindenki elfelejti milyen egy ocsmány személy valójában. Na és a comic-relief mellék karakterekről se feledkezzünk meg, mert ők se hiányoztak.

Érdekes karakterek lehetnének ezek, ha kaptunk volna több időt arra, hogy jobban megismerjük őket, és így jobban tudjunk kötődni hozzájuk. Hogy igazán megszerethessük vagy meggyűlölhessük őket. Nem akarok én lenni az ünneprontó, de számomra nem igazán jöttek át ezek a karakterek eddig és habár látok bennük potenciált, egyikük se érintett meg igazán. Nyilvánvalóan a két főszereplőnk, Dunk és Egg kapta a legtöbb játékidőt, így ők vannak a legjobban kidolgozva és velük nincs akkora nagy baj, főleg mivel tudom, hogy később újra láthatjuk majd őket. Az ő karaktereiket lehet majd tovább építeni és mélyíteni. Tetszett az a bajtársias, szinte testvéri kapcsolat, ami kialakult közöttük és tényleg szüksége volt már Egg-nek egy olyan emberre, mint Dunk, aki végre helyreteszi a fiút és normális embert farag belőle távol az udvari intrikáktól.

Rajtuk kívül viszont a többiekre egyszerűen nem jut elég idő, nem lehet őket igazán megismerni, és így nem nagyon kerültek hozzám közel. Hogy a nagy részük a második évadban már nem fog szerepelni, az se hatott meg túlzottan, mert egyikük hiánya se hagy majd bennem mély nyomokat. Pedig ha lett volna több idő, akkor jobban ki lehetett volna fejteni a Targaryen családon belüli konfliktusokat. Jobban be lehetett volna mutatni miért olyan ígéretes és nagyszerű herceg Baelor, hogy aztán még jobban fájjon mindenkinek a váratlan halála. Vagy hogy miért olyan savanyú és megkeseredett Maekar, és hogy mennyi gondja van a problémás fiaival. Vagy hogy milyen valódi gonosz és förtelmes ember valójában Aerion, akit mindenki a háta közepére se kíván, csak azért tűrik meg mert mégis csak a család tagja. Persze ez a történet most nem a Targaryen-ekről szól, ők itt most csak abszolút mellékszereplők, de ha már itt voltak, akkor valahogy jobban be lehetett volna őket mutatni.

Történet szempontjából se várjon senki nagy bonyodalmakat, viszonylag hamar kiderül Egg titka és jön a nagy fordulat a végén. Kapunk némi morális leckét, hogy az igazság és a jószándék mindig győz, semmi sem fontosabb, mint a gyengék és az elesettek védelme és hogy a végén a jó győz, a rossz veszít és ez így van jól. Mint mondtam ez nem egy igazi high fantasy komplex és összetett karakterekkel, hanem vannak a jók és a rosszak és a végén mindenki megkapja, ami jár neki. Nem akar ez a sorozat többet adni ennél, csak egy könnyed kis lovagi mesét meglepően sok poénnal és komikummal, amit sosem várt volna senki egy olyan történettől, ami a Tűz és jég dala világában játszódik. Egyszerű, de aranyos kis első évadot kaptunk, de az egész nagyon rövid lett, nyugodtan lehetett volna tíz részes az évad hosszabb részekkel. Akkor talán minden és mindenki több játékidőt kapott volna és úgy jobban és alaposabban be lehetett volna mindezt mutatni és akkor talán közelebb került volna mindez hozzám is. Így viszont számomra egy egyszer nézős felejthető élmény lett az eredmény.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Brandon Sanderson: A Végső Birodalom (Ködszerzet 1.)

Fülszöveg:

Ezer évig hull a hamu egy virágok nélküli világra.

Ezer évig nyögtek a szkák szolgasorban.

Most egy összeesküvés a felszabadulásuk halvány esélyével kecsegtet.

Most egy izgalmas epikus fantasy történetre vágytam így gondoltam ideje lenne elkezdeni Brandon Sanderson Ködszerzet című trilógiáját, ami ki tudja mióta csücsült a várólistámon. Mivel egy high fantasy sorozatról beszélünk, így tudtam, hogy ezt nem lehet akármikor elkezdeni, hanem kell hozzá egy hangulat, jól kell időzítenem a dolgot, mert lássuk be a high fantasy sosem könnyű olvasmány. Egy komplex és kitalált fantasy világ felfedezése mindig nagy kihívás, főleg az elején, mikor az író felvázolja nekünk a világot, amit megalkotott. Kell hozzá hangulat és kitartás, na meg persze érdeklődés, hogy ne adja fel az ember az első néhány oldal után, mikor csak ömlenek ránk az információk és kapkodni kell a fejünket, hogy mindezeket meg is jegyezzük.

A Ködszerzet első könyve éppen így kezd és olyan sok információ ömlik a nyakunkba, olyan sok új megnevezés, olyan sok új karakter mutatkozik be, hogy ember legyen a talpán, aki mindent meg tud egyből jegyezni. Én igyekeztem ezen a téren és szerintem sikerült jó munkát végeznem, de nekem is kellett egy kis idő, mire megjegyeztem ki-kicsoda, kik azok a szkák, ködszerzetek, allomanták, obsztruktorok, inkvizítorok és így tovább. Az első rész tehát inkább a világépítésre koncentrál, felvázolja a világ alapjait, múltját és történelmét, majd pedig kibontakozik a fő történetszál és hogy miről fog szólni ez az egész trilógia.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, a fő történetszál hozza azt, amit egy high fantasy-tól vár vagy amire számít az ember. Van egy elnyomó birodalom élén a rejtélyes Uralkodóval, aki elnyomásban tartja a nemességet, a szkákat és úgy alapjáraton mindenkit. Aztán felbukkan a színen a lázadó hős, aki felkelést szervez az elnyomó hatalom ellen és ehhez jönnek a többiek. Egy sajátos kis csapatot gyűjt maga köré, akiknek célja, hogy lázadást robbantsanak ki, megdöntsék a hatalmat és megöljék az Uralkodót. A női főszereplőnk ebbe az egészbe csöppen bele egy véletlen folytán és Vin kettőt pislog máris a lázadó csapat tagjává válik.

A könyv szerkezeti felépítését tekintve, több fejezetre osztva kapjuk meg a történetet és a fejezetek elején rövid naplóbejegyzéseket olvashatunk, amiben kis részletekben megelevenedik előttünk az Uralkodó korábbi története. Az író szerencsére a több nézőpontos történetmesélés mellett döntött, bár a könyv E/3 személyben íródott, amit mindig nehezebben szokok meg, mert én sokkal jobban preferálom az E/1 személyben történő mesélést, de tudom, hogy ez csak én egyéni szociális problémám. Három karaktert tartok főszereplőnek ebben az első részben, mert hát habár kaptunk néhány másik nézőpontból megírt fejezeteket is, de az vitathatatlan hogy Vin, Kelsier és Elend kapta a legtöbb játékidőt ebben a könyvben, így én hármójukat tekintem főszereplőnek. (Legalábbis eddig, aztán ki tudja, hogy később milyen karakterek kapnak nagyobb jelentőséget.)

Vin és Kelsier

Jobban belegondolva az egész első könyv hozza mindazt, amit egy igazi high fantasy könyvtől vár az ember és igazából semmi újdonságot nem kapunk. Korábban ismertettem az alap történetet, tehát meg van a lázadás az elnyomó hatalom ellen. Ezen kívül olyan szinte alapvető elemek jelennek meg a könyvben, mint a szegény és nincstelen főszereplő lány, akiről kiderül, hogy különleges és különleges képességei vannak. A bukott mentor, akinek fájdalmas múltja van, de aki párfogásába veszi női főhősünket és apja helyett apja lesz, hogy a végén aztán feláldozza magát az ügyért, amit elindított és amiért végig harcolt. A jószívű és idealista nemesifjú, aki nem olyan szívtelen és gonosz, mint a nemesség többi tagja és aki mit ad a véletlen épp a női főszereplőnket szúrja ki magának és végül keresztezik egymást az útjaik. Na meg persze ott vannak a többiek, a lázadó banda más szükséges és hasznos tagjai, akik komikusak, akik árulók, akik önfeláldozók és így tovább, minden megszokott klisés karakter képviselteti magát ahogy azt kell egy ilyen nagyívű történetben.

Úgy éreztem olvasás közben, mintha az író szinte patikamérlegen rakta volna össze ezt az első részt, minden olyan történetszál vagy karakter helyet kapott benne, ami kell egy high fantasy-ba. Számomra olyannak tűnt az egész, mintha csak fogta volna a megszokott receptet és megírta volna a sokadik nagy ívű fantasy-t, amit ezerszer láttunk korábban. Persze mindent a saját szájízére szabott, de akkor is úgy éreztem, hogy semmi újat vagy váratlant nem kaptam. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy rossz volt a könyv vagy hogy unatkoztam rajta, mert az nem lenne igaz. Igenis izgalmas volt a történet, imádtam a három főszereplőnket, kaptunk csavarokat bőven, csak valahogy mindez a megszokott és elvárt módon lett elém tálalva, ahogy tényleg ezerszer láttam már korábban.

Vin és Eden

Vint, Kelsiert és Edent nagyon megszerettem annak ellenére, hogy ők is a fantasy karakterek egy-egy tipikus archetípusát testesítik meg. Vin a mélyről jövő kemény lány, akinek nem épp kellemes gyerekkora volt, de épp emiatt lett kitartó és erős. Kicsit vicces volt látni, hogy pont rá osztották a kém szerepét, amiben egy nemes hölgyet kellett eljátszania, de azért csak beletanult a feladatba miközben azért okozott néhány megmosolyogtató pillanatot közben. Vin nagyon feketén vagy fehéren látta a világot az elején, de később rájön, hogy semmi sem ilyen egyszerű és senki sem csak jó vagy rossz ember, ennél sokkal bonyolultabb minden. Persze van még mit tanulnia a lánynak, és tényleg várom, hogy mi lesz most vele a történtek után.

Aztán itt van nekünk Kelsier és Eden, és iszonyú nagy hálám, hogy nem kaptunk szerelmi háromszöget, hanem az író inkább úgy döntött, hogy Kelsier Vin mentora és apafigurája lesz, Eden meg a szerelmi szál. Mert mindezt meg lehetett volna úgyis írni, hogy szerelmi háromszög lesz belőle, de az ide annyira nem illett volna. Nem is kapunk nagy szerelmi szálat az egész könyvben, a romantika igencsak háttérbe van szorítva, inkább a lázadás, az árulások, a harcok, a stratégiák és a cselszövések, na meg a mágia vannak a középpontban, és jól van ez így.

Eden sem rossz karakter, mert végre nem egy tipikus férfi főhőst kapunk, ahol az erő és a szenvedély a lényeg. Eden okos, ravasz és tetszik vagy sem de nemesi származású, így teljesen máshogy látja a világot, mint Vin vagy Kelsier, és éppen ez az egész ad egy nagy kontrasztot annak ahonnan Vin érkezett. Mégis úgy érzem, hogy Edenből nem kaptunk eleget ahhoz, hogy igazán meg lehessen kedvelni, jobb lett volna ha több Eden fejezet lett volna. Vitathatatlanul Vin és Kelsier a legjobban kidolgozott karakterek az első könyvben, őket ismerhetjük meg a legjobban, így hozzájuk lehet igazán kötődni.

Kelsier

Szerintem senkit nem lepek meg ezzel de nekem Kelsier lett a kedvenc karakterem ebben a részben, és imádtam az elejétől a végéig. A lázadó hős mintapéldája ő, aki tragikus múlttal rendelkezik, akinek egyetlen és legfontosabb célja, hogy megszervezze és elindítsa a lázadást az Uralkodó ellen és megdöntse az elnyomó hatalmat. De Kelsier nem csak egy magasztos hős, hanem igenis vannak rossz tulajdonságai, mert önző, mert makacs és mert igenis egyoldalúan látja a világot, csakúgy, mint Vin, és a saját bosszúvágya az, ami valójában érdekli és amiért végig küzdött.

Nem rest feláldozni bárkit a céljaiért, és nem rest senkit sem kihasználni ezért. Vint sem puszta szívjóságból vette be a bandájába, mondjuk ki nyíltan, hanem azért, hogy a saját céljaira használhassa a lány képességeit, az már más kérdés, hogy később Vin a szívéhez nőtt és lánya helyett lánya lett, ha mondhatok ilyet. Kelsier egy remekül megírt karakter, én nagyon imádtam és habár szomorú volt látni a végét, de lássuk be, számára nem nagyon létezett más végkifejlet. Az ő karakterútjának így kellett lezáródnia, mert így volt reális a dolog.

A high fantasy mindig nehéz olvasmány és kell hozzá egy hangulat, hogy az ember bele tudja vetni magát és el tudjon merülni egy új összetett világban. Úgy érzem az író jó kis kezdést hozott össze a trilógia első részében és szinte patikamérlegen rakta össze a bevezető részt, amiben minden, de tényleg minden megtalálható, ami egy jó kis epikus fantasy történet elindításához szükséges. Izgalmas történet, mágia, lázadások, árulás, cselszövés, na meg jól megírt karakterek és több nézőpontos történetmesélés. Történnek itt fordulatok bőven, mégis ezt az első részt inkább csak amolyan felvezetőnek tudom tekinteni, mely megadta az alapot a várhatóan sokkal grandiózusabb folytatáshoz. Kíváncsi vagyok hogyan folytatódik Vin története és mi fog még itt történni, így biztos maradok a folytatásra.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/brandon-sanderson-a-vegso-birodalom-1-2

Értékelés: 5/4

Rina Kent: A Harag Istene (Istenek öröksége 3.)

Fülszöveg:

Az ördög ejtett csapdába.

Ami ártatlan tévedésnek indult valódi pokollá változott.

Mentségemre szóljon, hogy nem akartam belezúgni egy maffiahercegbe.

De ő ettől még ledöntötte a falakat, amikkel védtem magam.

Titkon követett, és kiragadott az életből, amit ismertem.

Jeremy Volkov elbűvölőnek tűnik, de valójában egy igazi ragadozó.

Egy dolog hajtja: hogy birtokba vegyen, a tulajdona legyek és meg is tartson.

De én nem akarok itt maradni a véráztatta világában.

Vagy legalábbis így gondolom.

Nemrég kezdtem bele Rina Kent Istenek öröksége sorozatába és habár az első rész nem nyerte el a tetszésemet annyira, mint amennyire szerettem volna, mégis úgy voltam vele, hogy jöhet egy következő rész, ha már ilyen hangulatban vagyok. A másodikat kapásból kihagytam most, mert Creighton és Annika karaktere annyira se hozott lázba, hogy érdekelni kezdjen a róluk szóló történet, így rögtön ugrottam a harmadik részhez, ahol Jeremy és Cecily a főszereplőink. Jeremy már az első részben érdekelt, rá mindenképp kíváncsi voltam, így elolvastam a róla szóló könyvet. Ahogy a korábbi kritikámban írtam, a részek önállóan olvashatóak, így nem muszáj sorrendben haladni annak ellenére sem, hogy azért vannak olyan jelenetek vagy események, amelyek több könyvben ugyanúgy megjelennek, csak mindig más-más karakter szemszögéből.

Bíztam benne, hogy nem megint ugyanazt fogom kapni, mint Killian és Glyndon esetében, hanem sokkal másabb lesz ez a könyv. Hogy az írónő behoz másabb témákat, hogy másmilyen főszereplő karaktereket kapunk, akik nyomokban sem emlékeztetnek majd Killianra és Glynre, meg hogy másféle történet lesz másmilyen drámákkal. Hogy ez így sikerült vagy sem, azt nem tudnám egyértelműen megmondani, mert kicsit felemás érzéseim vannak ezen a téren. A fő történetszál megint ugyanaz, hogy Jeremy és Cecily összejövetelének lehetünk szemtanúi, ami a korábbiakhoz hasonlóan szintén nem egy rózsaszín tündérmeseként indul, és nem is úgy ér véget.

Kapunk rengeteg erotikus jelenetet és most sem az unalmas fajtából, hanem van itt minden, amit csak el tud képzelni az ember. A végén ott egy csavar és egy kis dráma, majd minden jóra fordul. Tehát a könyv szerkezeti felépítése hasonló, a főszereplő páros kapcsolata nagyon hasonló dinamikán megy keresztül mint az első könyvben. Úgy tűnik tehát mindig ez lesz majd az alap, ezek szerint az összes részben ez lesz a felállás. Így felmerül a kérdés, hogy miben lehetnek a sorozat kötetei mások mint a többi rész? Kellenének különböző és jól kidolgozott érdekes főszereplők, némi váratlan meglepetés, amit nem láttunk már korábban, vagy bármi más dolog, ami megkülönbözteti a részeket egymástól.

Kezdjük a férfi főszereplőnkkel, Jeremy-vel. Most kövezzetek meg, de én nagyon bírtam Jeremy karakterét, és éppen valami ilyesmit képzeltem róla, mikor korábban még csak mellékszereplőként jelent meg. A rideg és megtörhetetlen jellemével, a kötelességtudó és céltudatos stílusával, a magabiztos és határozott kiállásával, na meg némi sötétséggel, ami körbelengi őt, éppen az igazi maffiahercegek tökéletes megtestesítője. Nem véletlen, hogy Jeremy a Hitetlenek vezetője, mert talán ő a „legnormálisabb” és legösszeszedettebb négyük közül, ami igen nagy szó, mert hát négyük közül egyik se egy könnyű eset. Jeremy keménynek és megközelíthetetlennek tűnik, de aztán kiderül, hogy igenis van szíve és lelke és valójában nem olyan magabiztos és erős, mint amilyennek mindig mutatja magát. Nagyon örültem, mikor megismerhettük Jeremy gyengébbik oldalát, és tetszett a fordulat a végén, hogy most a női főszereplő volt az „áruló” és a férfi főszereplő szívét törték össze, mert ez ugyebár épp fordítva szokott lenni.

Aztán ott van Cecily, aki pedig az a tipikus komoly, elszánt és földhözragadt fiatal nő, aki éli a kis tökéletes világát csendben és békében, aki óvatos, aki a baráti körének a tyúkanyója, aki mindenkivel törődik és mindenkin segíteni akar. Aztán persze neki is vannak titkok a múltjában, és persze, hogy nem teljesen olyan jó kislány, mint aminek mutatja magát, mert mint kiderül igen sajátos szexuális ízlése van, amit eddig soha nem mert kiélni az életében. Aztán ahogy sejtitek, itt jön a képbe Jeremy, és ahogy véletlenek (na jó, nem is annyira véletlenek) folytán ezek megtalálják egymásban a másik felüket, azt szebben nem is lehetett volna bemutatni. Minden téren tökéletesen kiegészítik egymást, mert Cecily adja a szívet a kapcsolatba, és ő lágyítja meg Jeremy addig annyira rideg és megközelíthetetlen jellemét, Jeremy pedig felkorbácsolja Cecily vágyait és azt az énjét, amit a lány eddig mindig elnyomott magában.

Az pedig csak a hab a tortán, ahogy a mondás tartja, hogy szexuális téren szintén egymásnak lettek teremtve, és habár elsőnek emiatt jönnek össze, később aztán mélyebb érzelmek szintén megjelennek közöttük. Ennek ellenére ne legyenek illúzióink, azért Jeremy is súrolta néha a birtokló agresszív zaklató határait, meg neki is voltak megkérdőjelezhető mozzanatai Cecily irányába, de valahogy mégis sokkal reálisabb módon lett felépítve az ő karaktere, mint korábban Killian-é. Jeremy sokkal szimpatikusabb és kedvelhetőbb karakter, és nekem Cecily is jobban bejött, mint karakter Glyndonhoz viszonyítva.

Jeremy és Cecily

Nem szeretném kihagyni, hogy tényleg meglepett és nem számítottam a könyv végén lévő csavarra, és nem értem, hogy nem vártam ilyesmit, mikor szinte végig az arcunkba volt tolva ez a fordulat. Utólag visszagondolva megvoltak a jelek, de tényleg őszintén mondom, hogy sikerült meglepni, és az ilyet mindig szeretem, ha nem kiszámítható egy történet. Emellett megint kaptunk plusz fejezeteket a szülők szemszögéből, ami biztos nagyon jó kis adalék a nagy rajongóknak, akik a szülők könyveit már olvasták, viszont nálam ezek most sem érték el a nagy drámai hatást, hanem csak elolvastam és tudomásul vettem őket. Mondjuk azon jót nevettem, mikor Jeremy random felbukkant Cecily-ék házában és a lány apja egy puskával próbálta onnan őt elkergetni, mert igen komikusan lett leírva ez a jelenet.

Nagyon sok korábbi mellékszereplő ismét felbukkant. Akiket korábban érdekesnek találtam, azok még mindig annak tűnnek, mint mondjuk Nikolai, és akik korábban se keltették fel a figyelmemet, azok sajnos most se tették ezt meg, mint mondjuk Annika, Creighton. Viszont érdekes volt most olvasni ezekről a karakterekről, hogy nem Killian vagy Glyndon szemén keresztül látjuk őket, hanem végig Jeremy és Cecily szemszögéből lettek ábrázolva. Nikolai engem speciel nagyon érdekel, mint karakter, főleg hogy tudom, hogy az ötödik rész Nikolai és Brandon kapcsolatára fog fókuszálni. Ezt biztos olvasni fogom és remélem magyarul mielőbb meg fog jelenni. Landonból viszont most lett teljesen elegem, mert ebben a részben párszor jó erősen képen vágtam volna. Mikor direkt jött és jól belezavart Jeremy és Cecily kapcsolatába majd pedig magában jót szórakozott a káoszon, amit hagyott maga után. Nem értem Cecily korábban mit evett rajta, mikor teljesen egyértelmű, hogy csak egy önimádó, egoista pszichopata, aki senkivel és semmivel nem törődik saját magán kívül. Talán még Killiannél is rosszabb. A negyedik résznek Landon a férfi főszereplője… hát nem tudom, hogy érdekel-e egyáltalán ez a könyv vagy sem. Meglátjuk.

Habár a sorozat harmadik része egy új főszereplő páros történetére fókuszál, a könyv szerkezeti felépítése, a sok erotika, a történetszálak fejlődése nagyjából hasonló módon épül fel, mint ahogy azt az első könyvben láthattuk. Viszont Jeremy-t és Cecily-t sokkal jobban megírt és szerethetőbb karaktereknek tartom, bennük van élet, bennük van szív és ész, itt nem csak az esztelen erotika a lényeg. Hanem igenis vannak érzelmek a kapcsolatukban és így a könyvben is, és talán épp ez az ami miatt ez a könyv számomra jobban működött. Vannak itt kemény dolgok, így aki szereti az ilyesmit az se marad élmények nélkül. Annak viszont én kifejezetten örülök, hogy Jeremy legalább sokkal emberibb és normálisabb módon bánt Cecily-vel, miközben azért igenis művelt sötét és kegyetlen dolgokat, de legalább azokat nem élete szerelmével tette meg, hanem azokkal akik ártani akartak a lánynak vagy a kapcsolatuknak. És épp ilyen férfi főszereplő kell egy szerintem jó kis dark romance könyvbe.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rina-kent-god-of-wrath-a-harag-istene

Értékelés: 5/4

Rina Kent: A Gyűlölködés Istene (Istenek öröksége 1.)

Fülszöveg:

Killian Carson egy kifinomult, elbűvölő külső mögé rejtőző ragadozó. Hidegvérű, manipulatív és romlott. Kisugárzása és intelligenciája révén bolonddá tart mindenkit, Glyndon azonban rögtön keresztüllát rajta. Látja benne a pszichopatát, és bár az esze azt súgja, hogy meneküljön, a lelke mélyén titkon tudja, hogy a szörny üldözni fogja…és hogy ő azt szeretné, ha elkapná.

Glyndon King sosem érezte, hogy bárkinek is a kedvence lenne. A családjában az anyja és a fivérei rendelkeznek művészi tehetséggel, és Glyndon tudja, hogy ő sosem ér majd fel senki elvárásaihoz. De Killian? Ő nem támaszt vele szemben elvárásokat azon túl, hogy Glyndon most az övé. Az sem számít, hogy a főiskoláik versengenek egymással, kettejük másokat kizáró, mindent felemésztő szenvedélye minden mást elfojt.

De valóban képes-e két összetört lelkű ember begyógyítani egymás lelki sebeit? Képes-e sötét és bűnös vágyuk győzedelmeskedni a múltjuk felett? És amikor kiderül, hogy ez a két múlt még nyugtalanítóbban összefonódik, mint azt korábban hitték, akkor két lehetőség áll előttük: megerősödve kerülnek ki a harcból vagy a vesztükbe rohannak.

Még mindig tartom a véleményem, hogy a dark romance könyvek nem nekem valók. És nem azért mert nem bírnám a sötétebb témákat vagy mert nem élvezem a sok-sok gyakran igen explicit erotikus részt. Hanem azért mert ezeknek a könyveknek a nagy része arról szól, hogy a férfi főszereplő hogyan bántja, abuzálja és igen sokszor megerőszakolja a női főszereplőt a szerelem nevében vagy mi a szösz és én ezzel sehogy se tudok azonosulni. Egy igazi és jól megírt dark romance könyvnek sosem arról kellene szólnia, hogy a férfi főszereplő bántja a női főszereplőt, de úgy tűnik az írók ezen a sablonon valahogy sosem tudnak tovább lépni. Én tényleg újra és újra próbálkozom ezzel a műfajjal, de valahogy mindig csak felidegesítem magam rajta.

Hogy lássátok ismét próbát tettem és igenis nem adom fel, néha a kezembe veszek egy-egy ilyen könyvet, hátha most valami jobb történetet kapok és valamelyik végre tetszeni fog. Rina Kent könyveit több helyen ajánlották már, hogy ezek tényleg jók a műfajon belül, így gondoltam próbát teszek vele. Több könyvsorozata megjelent külföldön, ide haza nálunk még nem olyan sok, és én kiválasztottam ezek közül az egyiket és annak kezdtem neki. Az Istenek öröksége sorozat hat részből áll, magyarul eddig három jelent meg és minden könyvben egy másik főszereplő páros történetét ismerhetjük meg. Ennyi információm volt a kezdéshez és nagyon bizakodva kezdtem neki az első résznek.

Aztán képzelhetitek mekkorát koppantam mikor rögtön az első fejezetekben egy nemi erőszakkal indítunk én meg fogtam a fejem, hogy hát ez nem lehet igaz. És rögtön ki is jelentem, igenis nemi erőszak amit Killian művelt, mondjon nekem bárki bármit, és ha később a könyvben az írónő próbálja is árnyalni ezt az egészet, a tényeken az semmit nem változtat. Még az sem, hogy Glyndon se tekinti annak a dolgot, mert hát akkor is az. És ennek az ellenkezőjéről senki se fog soha engem meggyőzni.

Egy ilyen váratlanul durva kezdés után némileg megcsappant az érdeklődésem a történet iránt és felmerült bennem a gondolat, hogy én ezt abbahagyom és nem olvasom végig. Olyan viszont nem volt még hogy én egy megkezdett könyvet nem fejeztem be, akkor sem, ha végigszenvedtem magam rajta. Ha elkezdek egy könyvet befejezem ha világ a világ, és maximum aztán jól lehúzom egy kritikában, hogy miért is volt az egy borzalmas olvasmány. Viszont ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy a történet olvasás közben valahogy mégis magába szippantott és a kezdeti nehézségeken átlendülve a végére érve mégsem tudom teljesen utálni.

Az bosszant az egészben, hogy ha az elején nem ilyen durván indul, hanem mondjuk egy kicsit „lightosabban”, akkor azt mondanám rá, hogy nem is olyan rossz ez a könyv, sőt kifejezetten jóra értékelném. Killian és Glyndon mindketten jó karakterek a maguk módján és örültem a váltott nézőpontos történetmesélésnek, mert tudjátok, hogy ez az egyik kedvencem. Azt most inkább hagyjuk, hogy ezek ketten hogy találkoztak, mert inkább arra az első pár fejezetre nem akarok gondolni, inkább arról szeretnék beszélni, hogy miért volt annyira érdekes számomra a kettejük kapcsolata.

Killian egy igazi rideg és könyörtelen pszichopata és ezt nem lehet szebben mondani, mert hát tényleg az. Teljesen megszállott módon Glyndon nyomába ered és kitalálja, hogy márpedig a lány övé lesz és kész, és ebbe senkinek nincs semmilyen beleszólása. Mert ha Killian akar valamit, azt meg is szerzi. Aztán nem épp kedves és szívmelengető módszerekkel Glyndonra akaszkodik és addig kísérti a lányt, amíg azt meg nem töri. Jó volt beleolvasni Killian fejébe, mert mindig érdekes egy ilyen sötét és beteg elme gondolatait megismerni, még ha néha szívesen fejbe vágtam volna valamivel, akkor is.

Nekem az tetszett a legjobban, hogy Killian pontosan tudta kicsoda, és azt is hogy mit kell tennie, hogy ennek ellenére helye legyen a normális emberek között. Gyerekkorától kezdve elrejtette az igazi sötét énjét és próbálta normálisnak mutatni magát amennyire csak lehetett, hogy azért ne meneküljön mindenki előle sírva és teli nadrággal, bár azt inkább hagyjuk, hogy azért nem végzett ezen a téren tökéletes munkát. Tudja, hogy más mint a többiek, de mégis visszafogja magát amennyire csak lehet, és aztán nagy meglepetésére épp Glyndon lesz az a személy, aki előtt végül teljesen elengedheti magát és aki mellett valóban önmaga lehet. Killian tehát teljesen önazonos és nem próbálja másnak mutatni magát, mint ami, és pontosan tisztában vele, hogy milyen rossz ember. 

Killian és Glyndon

És itt térjünk át a lányra, mert habár az elején Glyndon egy csendesebb jó kislánynak tűnik, aki magába fordult és aki egy halott barátját gyászolja, aki sosem a társaság központja, és aki a családjában szintén kirekesztettnek érzi magát, aztán elég hamar kiderül, hogy ő sem teljesen százas. Mert Glyndon se normális, hisz egy normális nő sikítva és fejvesztve menekülne egy Killian féle férfi elől, főleg azok után amit művelt vele a könyv elején. Glyndon pedig nem hogy nem menekül hanem szinte mindig Killian karjaiban köt ki és közben rájön, hogy ő márpedig szereti a durva és erőszakos erotikát, és habár fél a férfitől, mégsem tud tőle sokáig távol maradni.

Killian szerintem sokkal érdekesebb és komplexebb karakternek sikerült, még akkor is ha egy sötét pszichopata, aki nagyjából senki és semmi iránt nem érez semmit. Glyndon mellette elég egyszerű és egysíkú karakter lett, hisz sok ilyen elnyomott és meg nem értett jó kislányról olvastam már, aki egy vadabb pasitól rájön, hogy ő márpedig igenis tud rossz lenni és végül megtanulja szeretni önmagát és igazi önbizalmat szerez. Glyndon tehát nem került közel a szívemhez és igenis sablonos karakternek tartom. Az viszont tetszett ahogy Glyndon hatására Killian végül megpróbált normális emberi módon viselkedni a végére, és habár sokszor erőszakos, kemény és harsány volt a lányhoz, lettek azért szép és már-már romantikus pillanataik is, amikor szinte aranyosnak mondtam volna őket. Bár az esetek nagy részében az aranyostól igen távol álltak ezek ketten, inkább csak egy bántalmazónak és toxikusnak tűnő kapcsolatnak lehetne az övékét jellemezni a könyv nagy részében.

A könyv központi történetszála Glyndon és Killian egymásra találása némi egyéni családi drámákkal vegyítve, és mellé kaptunk egy kis rejtélyt is, ami némileg kiszámítható volt, de mivel ez csak egy mellékszálként funkcionált a történetben, így mondom oké, ez belefér. Sokkal érdekesebb számomra viszont a történet háttere és hogy három rivális elit klub tagjai, az Elitek, a Hitetlenek és a Kígyók versengenek egymással a népszerűségért vagy igazából nem is tudom miért, hisz mindenkinek meg van a saját klubja és nem értem miért nem tudnak magukkal foglalkozni.

De ahogy látom az összes további könyvben a főszereplő párosok ellenkező klubokból jönnek majd össze, szóval gondolom végig ez az ellenségeskedés lesz a háttere a drámáknak. Killian és Glyndon mellett megismerhetünk rengeteg egyelőre csak mellékszereplőt, akik később saját könyvet kapnak majd, és ezek közül a karakterek közül némelyik jobban érdekel, mint a másik, de azt szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy a Hitetlenek eddig a legérdekesebb karakterek. Jeremy, Nikolai és Gareth mind érdekesnek tűnnek, és azokat a részeket, amikben ők lesznek a főszereplők mindenképp el fogom olvasni.

Külön plusz kis adalék, hogy kaptunk néhány kiegészítő fejezetet egy-egy szülő szemszögéből, amit először nem tudtam hova tenni, mert hirtelen nem értettem kik ezek a random karakterek és minek kellenek ide. Azóta már utána olvastam, hogy ezek a fejezetek valamiféle fanservice-ként működnek az írónő részéről, mert nagyjából az összes mostani karakterünk szüleinek meg vannak a saját könyveik, és a régi nagy rajongóknak onnan lehetnek ők ismerősek. Én egyik szülő könyvét se olvastam eddig, így nekem nem sok pluszt adtak hozzá az élményhez ezek a fejezetek, de az írónő nagy rajongói biztos értékelték mindezt.

Ha az első néhány keményebb fejezetet kihagyta volna az írónő és valami enyhébb drámával indított volna, akkor azt tudnám mondani, hogy annak ellenére hogy a dark romance továbbra sem az én műfajom, mégis tetszett valamennyire ez a könyv. Killiant roppant érdekes karakternek tartom és imádtam a fejében lenni és a gondolatait olvasni, akármennyire sötét és zavaros volt néha. Glyndon mellette a tipikus szürke kisegér jó kislány, akiről kiderül mégse olyan jó kislány, és ennél nagyobb klisét kitalálni sem lehetne. Tetszett ahogy formálták egymás karakterét, és az amilyen hatással voltak egymásra. Akármennyire fura a kapcsolatuk és akármennyire is súrolja a bántalmazó kapcsolatok határát igen gyakran, valahogy mégis egymásnak lettek ők teremtve és kiegészítik egymást. A kemény kezdést azonban nem tudom tolerálni, és ez az ami igen sokat levett számomra a könyv élvezeti értékéből. Nem tudom, hogy el fogom-e olvasni az Istenek öröksége sorozat összes részét, de azokat biztosan amelyikben a Hitetlen srácok a főszereplők.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rina-kent-god-of-malice-a-gyulolkodes-istene

Értékelés: 5/3