Samantha Shannon: A lázadás dala (Csontszüret 3.)

Fülszöveg:

A Csontszüret-sorozat új kötetében vakmerő lázadók állnak szemben egy legyőzhetetlennek tűnő hatalommal.

A Rózsakoronáért vívott ádáz csatát követően Paige Mahoney a londoni látók szindikátusának alkirálynője lett. Nem egyszerű a bűnbandából hadsereget kovácsolni és a lázadó refaitákkal kötött szövetséget fenntartani, ráadásul bosszúszomjas ellenségei továbbra is vadásznak Paige-re.

Arcturus Mesarthimmal, egykori ellenségével ugyan javul kapcsolata, de ez is veszélyt hordoz: ha kiderülne, hogy beszélnek egymással, a szindikátus biztosan elveszítené a Ranten támogatását.

A Scion kiterjeszti az érzékelőpajzs használatát, ami megpecsételi a látnokok sorsát. Minden áskálódást félre kell tenni. Paige versenyt fut az idővel, hogy uralmát vérbe ne fojthassák.

Nem olyan régen jutott a tudomásomra, hogy Samantha Shannon Csontszüret sorozatát újra kiadják, és ami még ennél jobb hír, hogy azok a könyvek szintén kiadásra kerülnek, amik korábban nem jelentek meg magyarul. Vissza kellett néznem, mikor olvastam az első két részt és hogy milyen benyomásaim maradtak utána, mert nem sok mindenre emlékeztem belőle. Arra viszont igen, hogy az első rész nem lett nagy kedvencem, viszont a másodikat kifejezetten szerettem és akkoriban nagy fájdalommal vettem tudomásul, hogy nem fog több rész megjelenni magyarul. Tíz évnek kellett eltelnie, de egy új kiadó felkarolta ezt a sorozatot és újradolgozva kiadta az első résztől kezdve. Mivel az első két részt olvastam és a kritikáimat átnézve visszajöttek az emlékek, így én a harmadik résznél vettem fel újra a fonalat.

A lázadás dala nem nyújtja hosszúra a bevezetőt, hanem rögtön a dolgok sűrűjébe csapunk és beindulnak az események. Kellett néhány oldal, hogy újra felvegyem a fonalat, hogy eszembe jusson ki-kicsoda és milyen kapcsolatban áll egymással, na meg persze, hogy felelevenítsem a világ alapjait, a konfliktusokat és hogy mi mit jelent. De nem volt nehéz visszarázódni, szerintem igen hamar felvettem a fonalat és sodortak magukkal az események.

És te jó ég, mennyire pörgött a cselekmény, azt szinte el se tudnám mondani. Mondhatnám azt, hogy most csak jókor kapott el engem ez a könyv, vagy épp olyan kedvemben voltam, hogy jól esett egy ilyen történetet olvasni, de ez hazugság lenne, hisz szerintem tényleg nagyon jól sikerült a harmadik rész. Olvastatta magát a történet, Paige és a többiek folyton mentek össze – vissza, mindig történt valami, én egy percig sem unatkoztam rajta. Kitárult a világ, kiléptünk London városából és kicsit jobban bejártuk a karakterekkel együtt Britanniát.

A könyv központi témája két dolog. Egyrészt Paige lett az új alkirálynő és próbál boldogulni ebben az új szerepben, ami korántsem megy könnyen neki. Egyrészt mert lássuk be nem egy igazi vezető alkat, és igazából nem is értem miért ragaszkodott mindenki hozzá, hogy neki kell a vezetőnek lennie. Oké, ő az összekötő kapocs a látók és a refaiták szövetségében, de ez nem jelenti azt, hogy neki is kell a vezetőnek lennie. Hisz mégis csak egy 19 éves fiatal lány, akinek semmilyen tapasztalata nincs ezen a téren. És ahogy annak lennie kellett egy ilyen helyzetben, Paige-nek beletörik a bicskája a vezető szerepbe.

Örültem annak, hogy az írónő ennyire reálisan ábrázolta Paige karakterét és hogy hitelesen mutatta be, hogy Paige milyen baklövéseket és hibákat követ el, miközben pedig igyekszik minden tőle telhetőt megtenni azért, hogy jó vezető válhasson belőle. És tényleg sok hibát vét, de tesz jó dolgokat is, amiknek aztán később lesz meg a pozitív hatása. Mindezek mellett Paige igen jó kis karakterfejlődésen megy keresztül és sokkal érettebbé és szerethetőbb karakterré válik, mint amilyen korábban volt. A rá nehezedő felelősség és problémák súlya mély nyomokat hagynak benne és a baklövések is sok mindenre megtanítják őt.

A fő történetszál aköré a tény köré épül, hogy a látok megtudják, hogy a Scion most már hordozható érzékelőpajzsokat fejleszt, amivel gyakorlatilag bárhol és bármikor be tudják mérni a látókat, így könnyedén begyűjtve és elkapva őket. Ezt a rendszert egy titokzatos mag működteti és ha ezt a magot megtalálják és semlegesítik, akkor az egész összeomlik és elhárul a látókat fenyegető veszély. Az egész könyvben a rendszer titkát kutatják, hogy miként működhet, hol van a központja és mi az a titokzatos mag, amit el kellene pusztítaniuk, hogy aztán biztonságban lehessenek. Tetszett tehát hogy végig mozgalmas volt a történet, kaptunk akciót bőven, mindig pörögtek az események és egyszerűen olvastatta magát az egész.

Paige és Arcturus

Negatívumként azt tudnám mondani, hogy számomra a többi karakter még mindig olyan kis semmilyen, és egyikük sincs igazán emlékezetesre vagy érdekesre megírva. Két fontosabb karakter van, aki nagyobb hangsúlyt kap és mit ad Isten mindketten Paige-hez állnak közel, aminek annyira nem is kellene meglepőnek lennie. Viszont sem Arcturus, sem Jaxon nem váltotta be most a hozzá fűzött reményeimet. Az elsővel az volt a bajom, hogy egyszerűen nem érzem a közte és Paige közötti romantikus szálat hihetőnek, sem normálisan felépítettnek.

Már ahogy összejöttek az első részben azt sem értettem, hisz majdnem végig utálták egymást, aztán egyszer random hirtelen egymás karjaiba borultak. És azóta ugyanezt érzem velük kapcsolatban, hogy egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni, hogy ezek mit szeretnek egymásban és nekem annyira erőltetettnek tűnik ez a romantikus kapcsolat közöttük, hogy nem tudom komolyan venni. Jaxon pedig a „kedvenc árulóm”, vártam, hogy valahogy többet megtudunk róla és az indítékairól, de alig szerepelt és nagyon hiányoltam a jelenlétét. Inkább róla olvastam volna többet, nem pedig Arcturusról. De talán majd később ismét nagyobb szerephez jut.

Tényleg nagy meglepetés volt számomra, mikor rájöttem, hogy egy új kiadó újra elkezdte kiadni a Csontszüret könyveket, és ennek én kifejezetten örülök. A harmadik résszel vettem fel újra a fonalat és nekem ez most tényleg nagyon bejött. Alig két nap alatt kiolvastam, mert úgy pörgött a történet, hogy sodort magával a cselekmény. Jó volt olvasni Paige karakterfejlődését és hogy végre a lány kezd felnőni, és ennek épp ideje is már. Sikerült visszazökkenni a Csontszüret világába, ami tényleg érdekes és egyedi. Nagyon bízom benne, hogy mostantól kezdve végig kiadásra kerülnek a részek, mert én nagyon várom majd a folytatást.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/samantha-shannon-a-lazadas-dala

Értékelés: 5/4

H.D. Carlton: Levadászni Adeline-t (Macska-egér duológia 2.)

Fülszöveg:

A Gyémánt

Együtt jár velem a Halál, de a kaszás nem ér fel velem. Férfiaknak öltözött szörnyekkel és olyanokkal teli világban ragadtam, akik nem azok, akiknek látszanak. Nem tartanak itt örökké. Már nem ismerem meg azt, akivé váltam. És igyekszem visszaverekedni magamat a vadállathoz, aki éjszakánként ered a nyomomba. Gyémántnak neveznek.

De csak egy halál angyalát teremtették meg.

A Vadász

Ragadozónak születtem, véremben van a könyörtelenség. Amikor éjszaka ellopják, ami az enyém, mint egy erődben elrejtett gyémántot, szembesülnöm kell azzal, hogy képtelen vagyok visszatartani a vadállatot. Vér áztatja a földet, amikor cafatokra tépem a világot, hogy megtaláljam. És visszahozzam oda, ahova tartozik. Senki sem menekül a haragom elől. Főként nem azok, akik elárultak.

Tudom, hogy vagy ezerszer megírtam korábban, hogy mennyire nem szeretem a dark romance könyveket, és épp ezért nem olvasok gyakran ilyesmit. Néha azonban rám jön a hangulat, hogy adok egy esélyt valamelyiknek, hátha valami csoda folytán belebotlok egy jobban sikerült példányba. Ezen gondolat nyomán vettem a kezembe A kísérteni Adeline című könyvet, és habár kifejezetten utáltam az egész történetet és benne mindent és mindenkit, tudtam, hogy valamikor el fogom olvasni a folytatását. És most jött el ez a pillanat.

Nagyjából nulla elvárásokkal kezdtem neki a második résznek és előre felkészítettem magam arra, hogy megint fel fogom magam idegesíteni a történeten és a karakterek ostobaságain. Tényleg nem vártam semmit, inkább csak „kötelességből” akartam elolvasni a folytatást, hogy akkor legalább legyen lezárva a sztori és érjek a végére. Kezdjük azzal, hogy a második rész összességében nekem jobban tetszett mint az első és mindjárt el fogom mondani mért. De előtte azt azért szeretném kiemelni, hogy ez a történet még mindig irtó irreális és valóságtól elrugaszkodott, mindkét főszereplő karakter egy nagy kérdőjel és egyszerűen ilyen emberek nincsenek a világon és az egész főszereplők közötti románc olyan távol áll a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Olvastam egyszer egy jó megfogalmazást valakinek az egyik kritikájában, aki azt írta, hogy ő azért nem kedveli a mai dark romance könyveket, mert ezekben a férfi főszereplő valamilyen módon, vagy lelkileg vagy testileg bántja a női főszereplőt. De egy dark romance könyvnek nem erről kellene szólnia, mert ez csak szimplán erőszak. Hanem inkább arról, hogy valamelyik főszereplő milyen gonosz és nem éppen etikus dolgokat tesz meg a szerelméért vagy másokkal azért hogy a szerelmüket védje. Ha a férfi bántja, kínozza, veri, megalázza, erőszakolja és így tovább az állítólagos „szerelmét”, az nem dark romance hanem szimplán erőszak és kész. És egy értelmes és normális nő erre rögtön menekül a férfi elől, nem pedig rózsaszín ködfelhőben a karjaiba omlik. Ugyanezt gondolom én is, és mivel ezek a dark romance könyvek nem épp erről szólnak, így egyiket se tudom komolyan venni. Hanem inkább csak felidegesítem magam rajtuk.

Zade és Adeline

A hosszúra nyúlt felvezető után térjünk rá a lényegre. Tényleg sokkal jobban tetszett a második rész és ebben igen nagy szerepet játszott az, hogy a könyv első felében Zade és Adeline egymástól távol voltak. Nekem nagyon tetszett az a rész, mikor Adeline fogságban töltött idejéről olvashattunk és igazán borzasztó volt végigolvasni mindazt a sok kegyetlenséget, amit a lánynak ki kellett állnia a fogva tartása során. Sajnáltam őt, mert véletlen keveredett bele ebbe az egész ügybe és mégis rajta csattant a dolog a legjobban. Mert hát lássuk be, ha Zade nem szemeli ki magának és nem kezdi el zaklatni a „szerelmével”, akkor ezek közül semmi sem történik vele ugyebár, hanem éli tovább az átlagos életét és kész.

Tovább folytatva eztán következett az a rész, mikor a szökés és megmenekülés után láthattuk, hogy Adeline hogy dolgozza fel a traumákat és a szörnyűségeket, amiket elszenvedett. Jött itt egy kis lelkizés, szerencsére megkaptuk Adeline küszködését és ahogy igyekszik feldolgozni mindent. És esküszöm még ez se volt rossz, mert legalább tényleg reális reakciót láthattunk arra, hogy viselkedik egy nő akkor, ha ilyesmik történnek vele. A könyv első felét tehát kis túlzással még élveztem is, mert egészen kellemes meglepetés volt, hogy ilyen hihetően alakulnak az események.

Az persze más kérdés, hogy a másik szálon Zade vergődését kínos volt végig olvasni is, mert miközben Adeline-t kereste, addig mást se csinált csak átkozódott, szétvert mindent és majdnem mindenkit, aki a keze ügyébe került, és morgott magában, mint valami fékezhetetlen dúvad. Nem értem, ha ő a nagy nyomozó és hacker, meg ott a saját szervezete, akkor hogy nem találta meg hamarabb a lányt? Tényleg nem értem. Eddig úgy volt itt beállítva, hogy ő a nagy aduász meg minden, erre most csak egy nagy rakás szerencsétlenséget láttam, semmi többet.

Adeline, Zade és Sibby

Aztán amikor Addie és Zade visszataláltak egymáshoz és újra egy légtérbe kerültek, na ott lett megint minden idegesítő és irritáló. Az írónő tényleg próbálkozott azzal, hogy bemutassa Adeline hogy dolgozza fel a vele történteket de alig pár hét alatt mindenen túllép és hirtelen kifordul önmagából és valami önpusztító, öncsonkító szociopatává válik. Mindenkit hibáztat a vele történtekért, csak épp azt a személyt nem, aki miatt mindebbe belekeveredett. Zade persze hogy nem tehet semmiről, hanem inkább ő lesz itt a nagy megmentő hős, akinek hálásnak kellene lennie mindenkinek, hogy megmentette álmai asszonyát. Két hónapnyi embertelen kínzás, megaláztatás és minden szörnyűség után, amit csak el tud képzelni az ember, aztán pár hét alatt túllépünk és megy minden úgy tovább, mint előtte.

Csak annyi változott, hogy Addie most már a véres erotikát kedveli, aminek Zade nagyon örül, mert hát ez a lényeg, nem? Csak most nem egy pisztolyt d*g fel neki, hanem egy kés nyelét és persze hogy Addie mindezt élvezi. „Ironikus nézés”. Tényleg elnézést, hogy ilyen vulgárisan fogalmaztam, de egyszerűen nem lehet ezt máshogy megfogalmazni, így ti is láthatjátok milyen röhejes és abszolút irreális dolgok vannak ebben a könyvben. Nem tudom komolyan venni. A könyv második fele tehát arról szól, hogy kicsit kutatnak a felelősök után és mindenkin bosszút állnak akinek köze volt Addie elrablásához, és eközben egy csomót d*gnak mindenhol és mindenféle pozícióban a lehető legröhejesebb módokon. A nagy "fő gonoszt" aztán seperc alatt elintézik, és mintha mi sem történt volna mindenki éli tovább a világát. Tényleg esküszöm, Sibby karaktere volt az egyetlen, aki szórakoztatott, pedig ő se csinált sok mindent, de legalább hozott egy kis üde színfoltot a többiek közé.

Megmondom én nektek hogy lehetett volna jó ez a második rész. Addie az őt ért sok bántalmazás után teljesen összeroskad és rájön, hogy minden gondjának okozója Zade és miatta történt vele minden rossz. Zade-n pedig a végén ugyanúgy bosszút áll, mint az összes többin és így szépen kerek véget ér a történet. Addie rájön, hogy Zade ugyanolyan elmebeteg mint a többiek és ugyanazt a sorsot érdemli és ezt meg is adja neki. A végén pedig ő veszi át Zade korábbi munkáját, és az életét annak szenteli, hogy segítsen másokon. És ennyi. Na ugye hogy ez így nagyobbat ütött volna? Az biztos, hogy nekem sokkal jobban tetszett volna ez a lezárás.

Az a szomorú, hogy a várakozásaimmal ellentétben ennek a könyvnek az első fele szerintem kifejezetten jóra sikerült. Teljesen át tudtam érezni Adeline szenvedéseit és a sok traumát, ami vele történt. Összetörték és megtörték őt minden lehetséges módon, ahogy egy embert meg lehet törni. Ebből olyan jó kis karakterfejlődést lehetett volna építeni és csavarni egyet a történeten, de sajnos az írónő ezzel a remek potenciállal végül nem kezdett semmit. A könyv második fele egy nagy borzalom, semmi több és a vége teljesen össze lett csapva. Ha nagyobb hangsúlyt kapott volna a bosszúállás és annak folyamata, és nem pedig a sok erotika, akkor jobb lehetett volna ez. De tényleg sokkal jobb. Annyi azonban ismét bebizonyosodott, hogy a dark romance tényleg nem én műfajom, most már tényleg igyekszem hanyagolni. De legalább ezt a duológiát befejeztem, ami mindenképp pozitívum.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/h-d-carlton-hunting-adeline-levadaszni-adeline-t

Értékelés: 5/2

Rebecca Ross: Könyörtelen eskük (Isteni riválisok 2.)

Fülszöveg:

Két egymástól elszakított, fiatal szerelmes, akiknek az istenek háborújának pusztító viharával kell szembenézniük, hogy visszatalálhassanak egymáshoz.

Iris Winnow két hete tért haza megkínzottan és törött szívvel a frontról, a háborúnak azonban még nincs vége. Romannek nyoma veszett, Oath városa pedig továbbra is hitetlenkedve és a borzalmak felett szemet hunyva viszonyul az eseményekhez. Amikor Iris és Attie újabb esélyt kap, hogy Dacre mozgásáról tudósítson, mindketten kapva kapnak a lehetőségen, és ismét nyugat felé veszik útjukat, hátrahagyva a várost, amely lassan darabjaira hullik a háború fenyegetésében.

Roman, Dacre birodalmában ébredve, képtelen felidézni a múltját. Miután biztosítják, hogy emlékei idővel visszatérnek, cikkeket kezd el írni Dacrénak, nem igazán értve a háborúban betöltött szerepét. Ám amikor a szekrényajtón át egy furcsa levél jut el hozzá, Roman levelezésbe kezd a rejtélyes feladóval, és hamarosan válaszút előtt találja magát: álljon ki Dacre mellett, vagy árulja el az istent? És ahogy a napok egyre sötétebbé válnak, Roman és Iris elkerülhetetlenül haladnak egymás felé… és a két fiatal saját szívét és közös jövőjüket teszi kockára, hogy megfordítsák a háború menetét.

Nyár végén olvastam el az Isteni riválisok könyvet, és több szempontból nagyon meglepetés lett számomra, mert nem egészen azt kaptam amire számítottam. Romantikus fantasy-ként hirdették ezt a történetet, de én fantasy elemeket nem sokat találtam benne, inkább csak romantikát és drámát, na meg persze háborút annak minden szörnyűségével. Az első részt inkább csak egy romantikus háborús sztoriként írnám le némi fantasy háttérrel, de az utóbbi nem sok szerepet játszott benne. És ennek ellenére működött a dolog, mert habár én nem szeretem a szimplán csak romantikus könyveket, de az Isteni riválisok nálam betalált és imádtam az elejétől a végéig.

Nem volt kérdés hát, hogy lehetőség szerint mielőbb olvasni szeretném a második és egyben befejező részt, mert hát nagyon izgatottan vártam, hogy mi fog hőseinkkel történni, hogy visszatalálnak-e egymáshoz és hogy fog befejeződni a háború. Mondjunk egy perc néma hálát azért, hogy egy duológiáról van most szó, és hogy az írónő nem nyújtotta szét a történetet feleslegesen egy trilógiává. Ez a két könyv így tökéletes ahogy van.

Iris és Roman

Ennyiből talán sejtitek, hogy ugyanannyira imádtam a második részt, mint az elsőt és ez tényleg így van, pedig kicsit bennem volt a félsz, hogy milyen lesz a folytatás. Féltem, hogy fog működni a dolog, hogy Iris és Roman el lettek szakítva egymástól és hogy az írónő milyen módot ötöl ki arra, hogy ezek ketten valahogy visszataláljanak egymáshoz. Féltem, hogy Roman emlékezetkiesését sokáig fogjuk húzni és hogy csak a legvégén jut eszébe minden. De attól féltem a legjobban, hogy az első rész valami egyszeri megismételhetetlen csoda, aminek a varázsa aztán a folytatásban ki fog pukkanni, mint az a bizonyos lufi. Említettem már, hogy én nem nagyon szeretem a szimpla romantikus történeteket és nem sok ilyesmit olvasok, és vártam, hogy mikor lesz elegem a túl sok szerelmi drámázásból, olvadozásból és ehhez hasonló dolgokból.

Szerencsére egyik aggodalmam sem valósult meg, mert a második rész ugyanolyan gyorsan és hirtelen magába rántott és nem kellett csalódnom az írónőben, hanem kaptunk egy izgalmas és teljesen logikus folytatást. Nem ismételte önmagát, nem játszotta el újra ugyanazokat a sémákat, hanem tudott újat mutatni úgy, hogy közben nem váltak unalmassá a karakterek, sem maga a történet. Megmaradt a romantikus szál, a háborús drámák és kaptunk több fantasy elemet, így a második részt szerintem már joggal lehetne nevezni romantikus fantasy történetnek.

Iris és Roman

Iris és Roman még mindig nagy kedvencek, imádom ezt a két karaktert és hogy mennyire kiegészítik egymást, és mennyire egymásnak lettek teremtve. Jó volt végigolvasni az utat, ahogy visszataláltak egymáshoz, és hogy utána hogy dolgoztak közösen és persze másokkal együtt azért, hogy a háborúnak mihamarabb vége lehessen. Tetszett a kontraszt, hogy míg az első részben Iris nem tudta az elején, hogy ki írogatja neki a leveleket, most épp a fordítottja történt. Most Roman nem volt tisztában azzal ki az a lány, akitől a leveleket kapja és mégis sikerült még egyszer beleszeretnie éppen abba a személybe, akibe korábban fülig szerelmes volt.

Végig hevesen szurkoltam nekik, hogy újra egymásra találjanak, mert egyszerűen rossz volt nézni, hogy ők ketten akik annyira szerették egymást a háború két ellentétes oldalára sodródtak saját hibájukon kívül. Egy szó, mint száz, Irist és Romant imádom és az egyik legjobb páros, akikkel könyvben valaha találkoztam, és ehhez az sem kell, hogy valami nagy félelmetes harcosok legyenek. Hanem két egyszerű, de okos és csupa szív ember ők ketten.

Enva és Dacre

Örültem annak, hogy a háború hátteréről kaptunk bővebb információkat és magukat az isteneket szintén jobban megismerhettük. Ez az egyik fantasy elem ami itt nagyobb hangsúlyt kapott végre, mert ha már isteneteket rakunk egy történetbe, akkor igenis jobban be lehetne mutatni őket. Persze Enva és Dacre a két fő rivális, akik miatt kitört a háború és akikért a két ellentétes oldal harcol. Kaptunk róluk több infót és egymás közötti konfliktusuk szintén jobban el lett magyarázva, sőt mindketten valós formájukban is megjelentek és formálták az események alakulását… ennek ellenére úgy érzem, hogy kicsit mégis olyan felületesnek sikerült ez a két karakter és valahogy jobban ki lehetett volna őket dolgozni.

Lehet csak én voltam vele így, de én vártam a végén valami csavart, mondjuk, hogy kiderül, azért viszálykodnak ilyen hevesen, mert mélyen legbelül mégis szeretik egymást. Aztán persze ilyesmi nem történt, hanem kaptunk egy olyan magyarázatot, hogy minden isten természeténél fogva önző és szeszélyes és kész. Csak azt nem értem, hogy Dacre minek akarta annyira magának Enva-t, ha aztán meg könnyűszerrel képes lett volna végezni vele. Jó, lehet csak én keresek itt is valami értelmet és mélyebb romantikát, szóval ezt inkább hagyjuk.

Aztán kaptunk még szerelmes párokat, és habár egyik se lett olyan alaposan és jól kidolgozva, mégis lenne egy kis kommentem velük kapcsolatban. Attie és Tobias, valamint Forest és Sarah, akikre egyértelmű utalások vannak, hogy mélyebb kapcsolat van közöttük, de ezt igazából mi mégsem látjuk, csak annyit amennyit Iris lát belőlük. Aztán a könyv végén a háborúban meghal az egyik párosunk a végső nagy támadás során, és kövezzetek meg, de annak a párosnak a halála, akiket elért a vég engem cseppet sem hatott meg és nem ütött akkorát az egész, mint azt szerintem az írónő tervezte volna.

Tobias és Attie

Mert épp az a páros halt meg, akikről a legkevesebbet tudtunk, és akik mint karakterek önmagukban se kaptak elég játékidőt, hogy egyáltalán megismerjem, és így megszeressem őket. Kicsit úgy érzem, hogy az írónő szeretett volna valami nagy halált a történet végére és azt hitte ez így drámai lesz, pedig épp az lett volna a drámai ha a másik páros hal meg a háborúban. Őket ugyanis sokkal jobban ismertük, sokkal szervesebb részét képezték úgy alapjáratán a történetnek.

A végén pedig azt sem szeretném kihagyni, hogy még mindig imádtam a könyv hangulatát, az érzelmes leveleket, és a sok romantikát, ami valahogy itt mégsem lett sok, hanem számomra épp a megfelelő mennyiségben érkezett. Mindezek ellenére elég sok negatív dolog is történik, a háború ugyebár sok nehézséggel és kihívással jár. Külön plusz pont, hogy nem mindenki éli túl a harcokat és azok akik túlélik, azok közül is vannak akik maradandó károsodásokat szenvednek és ez éppen így reális. Nem kapunk negatív befejezést, mert végül a „jó” győz és a „rossz” veszít, és a a főszereplőink visszatalálnak egymáshoz, de mégis olyan keserédes a vég és így van ez jól.

Az írónő engem teljesen megvett magának ezzel a duológiával, mert a második rész épp annyira közel került a szívemhez, mint az első. Imádtam a folytatást, a történet ugyanannyira volt romantikus, mint drámai, kaptunk csavarokat és fordulatokat bőven és lehetett izgulni mindenkiért, főleg a főhőseinkért. Könnyen olvasható és az egyszerű írói stílus miatt olvastatja magát a könyv és egyszerűen nem lehet abbahagyni. Örülök, hogy megismerhettem Iris és Roman történetét, és az egyik kedvenc párosom lettek, akiknek végig szurkoltam. Tényleg kellemes meglepetés lett számomra ez a két könyv, mert nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni annak ellenére, hogy fantasy elemeket inkább csak elvétve tartalmaz, és én inkább továbbra is csak egy romantikus háborús könyvnek nevezném. Annak viszont tökéletes.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-ross-ruthless-vows-konyortelen-eskuk

Értékelés: 5/5