Laurell K. Hamilton: Vérvörös végzet (Anita Blake, vámpírvadász 25.)

Fülszöveg:

Írországról mindenki úgy tudja, hogy az egyetlen olyan hely, ahol nem élnek vámpírok. Az anyaföld élettel teli, ezért semmilyen halhatatlan nem szakadhat ki a halálból, ha egyszer a halandó test porrá lett. Sem vámpírok, sem zombik nem teremtődnek arrafelé. Legalábbis eddig mindenki így hitte. Most azonban egyre több vámpír garázdálkodik Dublin utcáin, éjszakáról éjszakára szaporodnak, szedik áldozataikat.

Az ír hatóságok minden ellenérzésük dacára kénytelenek megbékélni Anita Blake erőszakos módszereivel, és Edward mellett az ő szakértelmét hívják segítségül. Anita, Nathaniel és Damian triumvirátusa így új életre kap, ráadásul az is kiderül, hogy Damian régebben Írországban élt kegyetlen úrnője, Moroven fogságában. Ezért Anita őket is magával viszi a smaragd szigetre más testőrei és szeretői társaságában, hogy valami olyasmivel nézzenek szembe, amivel eddig soha nem volt dolguk.

Tavaly ősszel olvastam utoljára Anita Blake könyvet és tényleg kellett egy kis szünet a következő rész előtt, mert ezek a könyvek már csak ilyenek. Ha túl sokat olvas egymás után az ember, akkor nagyon meg tud csömörleni a dologtól. Jelenleg a sorozat 25. részénél járok és a hullámzó minőség miatt eddig már tényleg csak a „hardcore” rajongók jutottak el, legalábbis szerintem. Hogy én közéjük tartozom-e vagy sem, azt nem tudom, de annyira megszoktam ezt a könyvsorozatot, hogy megszokásból olvasom és időnként kedvet kapok a következő részhez mindig bízva abban, hogy akkor egy igazán izgalmas kalandot fogok ki. Tudjátok, egy olyan igazi véresen izgalmas és humoros klasszikus Anita Blake sztorit, amiért az elején annyira lehetett szeretni ezeket a könyveket.

Most is ilyen várakozásokkal kezdtem bele ebbe a részbe, de sajnos csalódnom kellett. Túl hosszú ez a könyv, túl sok a felesleges rizsa, túl sok a felesleges dráma, az érzelgős drámázás, a sok erotikus jelenet és minden amiért utálni lehet ezeket a könyveket. Nem viccelek, a könyv első felében az égvilágon semmi, de semmi nem történik és kezdtem elveszíteni a türelmemet, hogy induljon már meg Anita Írországba, csak történjen végre valami. A könyv első fele kapcsolati dráma, megint azon agonizál mindenki, hogy ki fekszik le kivel, ki kivel jár együtt, ki kivel akar együtt lenni, ki féltékeny kire és így tovább. Túl sok a pasi, túl sok az új karakter, de a nagy részük felejthető, így én már nem veszem a fáradtságot arra, hogy az új karakterek neveit megjegyezzem, mert számomra mind egy kaptafára megy. Pasi vagy csaj, aki Anitával akar lenni, de tényleg mindenki vele akar lenni. Nincs más egyéb tulajdonságuk.

A régi kedvenceket még mindig szeretem, csak kár, hogy rájuk manapság nem esik olyan kiemelt hangsúly, mint régen. Értem, hogy kell néha a vérfrissítés és Hamilton biztos úgy gondolja, hogy kellenek az új karakterek, hogy ne laposodjon el a sztori, de szerintem pedig éppen attól laposodik el, hogy jönnek a karakterek egymás után úgy, hogy egyik sincs értelmesen kidolgozva és egyiknek sincs semmi szerepe azon kívül, hogy Anita ágyát melegítse egy ideig. Miért nem tudunk nagyobb hangsúlyt fektetni a régi kedvencekre? Miért nem elég a régi csapat? Persze, mondhatnátok, hogy de hát most is felbukkant Jean-Claude, Nathaniel, Edward, és még Richard is benézett, de azt a pár jelenetet én nem mondanám olyan soknak. Edward pedig most inkább csak bábnak volt ott a sztoriban, mint hasznos és segítőkész karakternek.

A könyv szerkezeti felépítése megint a gond, mert mint írtam az első felében semmi nem történik csak a lelki és erotikus dráma, aztán nagyjából a felénél Anita végre megindul Írországba és ott végre történik valami izgalmas. Csak az a kár, hogy addig majdnem halálra untam magam. Szintén írtam többször és megint megteszem, hogy igazából nem a lelki és erotikus drámázással van a gond, hanem azzal, hogy mindig ezeken van a hangsúly és mellé kapunk egy kis odavetett nyomozást vagy természetfeletti szálat. Ha máshogy lennének az arányok, ha mondjuk a nyomozás kapna nagyobb hangsúlyt és mellette ott lenne kiegészítésnek a magánéleti dráma, akkor semmi gond nem lenne ezzel az égvilágon.

Maga a természetfeletti nyomozás olyan esetlenre és kiszámíthatóra sikeredett, mert tudni lehetett az elejétől fogva hogy mi folyik a háttérben és hogy mi lesz a vége. Hisz mindig Anita győz a végén, nem igaz? Anita olyan erős és hatalmas már, hogy nagyjából senki se veheti fel vele a versenyt, én nem is izgulok érte sosem. Ennek ellenére mindig valamiféle banális és ostoba módon keveredik bajba és persze épp úgy, hogy senki más ne tudjon neki segíteni az ezer pasija és testőre közül, hanem valahogy mindig magára marad és aztán egyedül kell megoldania a helyzetet. A könyv végén kaptunk egy kis csavart, annak mondjuk örültem.

A sorozat 25. része hozta az előző részek színvonalát annak minden pozitív és negatív oldalával. Semmi újat nem kaptunk vagy láttunk, amit eddig nem, csak Anita most nem Amerikában gyilkolja a gonosz vámpírokat, hanem Írországban, miközben tovább tolja a pasijaival a magánéleti drámákat elég nagy mennyiségben. A könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, az első felében semmi nem történik, aztán a második felében indul be a nyomozás. Én már tényleg csak azt várom, hogy legyen Edward esküvője Donnával, meg Anita esküvője Jean-Claude-al és a többiekkel, mert azokra tényleg nagyon kíváncsi vagyok és remélem ott jó kis sztorikat fogunk kapni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-vervoros-vegzet

Értékelés: 5/3

Ker Dukey - K. Webster: Tönkretett babácskák (Csinos játékbabák 4.)

Fülszöveg:

Árulás és düh: nagy, gennyes seb.

Ki lesz a győztes?

Mester vagy Szörnyeteg?

Sérülten, megtörve, de megoldásért kiált:

Visszahozni mindenáron az egyetlen jó babát.

Nem megbocsájtható se hűtlenség, se kudarc:

A Szörnyeteg bosszúra éhes: ha harc, hát legyen harc.

A mi Mesterünk csak gyengédségre éhezett:

A tönkretett babák nem kerülhetik el a végzetet.

A vihar közeleg, mindjárt ránk zúdul a káosz:

A két nagy játékos épp most veszi be a várost.

Ki éli túl vajon? Ki nyeri díjként a kedvesét?

És kiből lesz végül mindössze járulékos veszteség?

A rajongásig szeretett vagy gyűlölt Csinos játék babák-sorozat utolsó kötete. Hagyd, hogy megőrjítsen!

Nagyon ritkán csinálok ilyet, és remélem többször nem kell majd, de annyira rossz ez a könyv, hogy írni sincs kedvem róla. És nem is fogok. Ugyanaz a véleményem a negyedik könyvről, mint ami a harmadikról, és amik ott kérdések maradtak, azokra most se kaptam választ. Teljesen felesleges folytatás, semmi értelmet vagy logikát ne keressen benne senki, mert az nincs benne. Az összes karakter kifordult önmagából és mindenki mintha 180 fokos fordulatot vett volna a korábbiakhoz képest mindenféle normális magyarázat vagy karakterfejlődés nélkül.

Ha nem keresünk benne értelmet, akkor gyorsan ki lehet olvasni, de ennyi. Számomra csak az mentette volna meg valamennyire ezt a könyvet, ha a végén a főszereplő triónk meghal, mert lássuk be mindhárman bőven megérdemelték volna, de nem csak hogy nem haltak meg, hanem valamiféle "boldog befejezést" kaptak, ami csak az utolsó csepp volt a pohárban. Nagy kár, mert a Csinos játékbabák sorozat első két könyvét én tényleg szerettem, műfaján belül jól sikerült darab, de hogy miért nem lehetett befejezni a második rész után, ahogy azt eredetileg tervezték az írók, azt máig sem értem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/ker-dukey-k-webster-pretty-broken-dolls-tonkretett-babacskak

Értékelés: 5/1

V.E. Schwab: Visszavágó (Az elvetemültek 2.)

Fülszöveg:

Bosszúszomjas zsenik szupererejű összecsapása

Magneto és X Professzor. Superman és Lex Luthor. Victor Vale és Eli Eleven. Sydney és Serena Clarke. Eposzi szövetségek, melyek felbomlottak, barátságok, amelyek menthetetlenül megromlottak.

Victor nem menekülhet saját szuperereje csapdájából, mégis mindent elkövet, hogy megszabaduljon az egyre szörnyűbb mellékhatásoktól. Útját kegyetlenül lemészárolt RendKívüliek hullái szegélyezik. Ősellensége, Eli ismét a nyomában van, ám erről még maga sem tud.

Marcellának, a hírhedt maffiózó gyönyörű feleségének jócskán kijutott az árulásból. Kivirult a halál csókjától, a hatalomtól, amit végre megkapott, és amire mindig is vágyott. Saját csatlósokat gyűjt, és belemegy a legveszedelmesebb játszmába is: megpróbálja kihasználni a legendás viszályt…

Habár maga a történet semmi újdonságot nem hozott, hanem csak a szuperhősös sztorik kliséit sorakoztatta fel egymás után, nekem mégis nagyon tetszett a Viszály, ahogy arról nem olyan régen írtam. Telitalálat volt számomra a két főszereplő karakter és a köréjük épített évek óta tartó ellenségeskedés. Imádtam Victort és Elit, és hogy ennyire érdekes karakterek voltak, azt pedig főképp, hogy két gonosztevő feszült egymásnak, hősöket pedig talán csak nagyítóval lehetett találni az első részben. Épp ezért rögtön nekiestem a második résznek, ami a Visszavágó címet kapta.

Nem tudom miből gondoltam vagy hogy honnan szedtem a feltételezést, de én teljesen abban a hiszemben éltem, hogy ez a könyvsorozat a folytatásban szintén Victor és Eli közötti harcra fog koncentrálni és hogy ők maradnak a középpontban, mint főszereplők. Emiatt nagyon meglepődtem, amikor belekezdtem a második könyvbe, és rögtön egy új karakterrel nyitottunk, én meg csak néztem, hogy ki a fene ez és hogy jön ide? Aztán érkezett Victor és Sidney, de igen sokat kellett várnom arra, hogy Eli szintén felbukkanjon, és őszintén féltem, hogy Eli nem fog most szerepelni. Azonnal felmerült bennem a kérdés, ha Eli nem jelenik meg, akkor mégis miről fog szólni a második rész? Miről is szól ez az egész könyvsorozat, ha nem Victor és Eli közti ellenségeskedésről?

Szerencsére aztán megkaptam az Eli felbukkanást, még ha nem is olyan módon, mint azt szerettem volna, de legalább szerepelt ebben a könyvben. Aztán ahogy haladtam előre a történetben és a végére értem, világossá vált számomra, hogy én eddig teljesen félreértelmeztem a fő koncepciót, mert itt nem csak Victor és Eli a lényeg, hanem jönnek újabb és újabb karakterek és mindig más fog a középpontba kerülni. Rögtön rátérnénk ennek a könyvnek a „fő gonoszára”, aki nem más, mint Marcella. Vagyis az egyik talán legjobban megírt női karakter, aki a pusztító „női haragot és hatalomvágyat” nem is mutathatta volna be jobban.

Marcella

Marcella egy remek karakter és ez tényleg így van, imádtam ezt a nőt. Akit mindenki csak a szépsége miatt vett számításba, és akit egyéb téren mindig lenéztek, akit a férje mindig kihasznált és eldobott mikor már nem volt rá szüksége, és aki szinte szó szerint hamvaiból feltámadva tért vissza a halálból, hogy ezért a férjén és aztán gyakorlatilag mindenkin bosszút álljon majd magához ragadja a hatalmat. Azt a hatalmat, amire mindig vágyott, és amit ezelőtt a férjén keresztül próbált meg magához ragadni. Aztán mikor rájött, hogy milyen képességre tett szert, Marcella öntudatra ébredt és elhatározta megszerezni magának a tiszteletet, a hatalmast és az elismerést, amire mindig vágyott. Csak immár saját erejéből, férfiak nélkül. Marcella okosan, kegyetlenül és kíméletlenül tört előre, és ezért csak szeretni tudtam, mert imádom az ilyen elszánt és kissé egoista karaktereket. Ő volt a legnagyobb pozitív meglepetés számomra ebben a könyvben.

Mellé kapunk néhány egyéb új karaktert, talán közülük June-t emelném ki, mert June is érdekes volt, a képessége szintén, na meg a játszmái, csak vele kapcsolatban azt nem értettem igazán, hogy mi a fenét akart Sidney-től. Miért kattant rá ennyire Sidney-re és miért akarta őt megvédeni? Teljesen logikátlan volt számomra ez az egész és nem értetettem, hogy mit akar Sidney-től. Vagy én maradtam le valamiről? Mert ha csak én nem értem a dolgot, akkor nyugodtan világosítson fel valaki.

Victort és Elit még mindig nagyon szeretem és remek karaktereknek tartom őket, csak azt bánom, hogy a második könyvben nem teljesen úgy bukkantak fel újra, ahogy én arra számítottam, és ahogy én reméltem. Mint utaltam rá korábban, ebben a könyvben nem a kettejük közti régi viszály állt a középpontban, mert mindketten más utakon mozogtak. Victor öt évig azon dolgozott, hogy megtalálja a problémájára a megoldást, Eli pedig a börtönben sínylődött és a szökést tervezgette. Jó, igaz a végén van egy kis egymásnak feszülés újra, és azt öröm volt olvasni, de nekem eléggé fáj, hogy most nem ketten voltak a történet középpontjában, hanem másra terelődött a hangsúly. Az a szerencse, hogy Marcella szintén jó kis karakternek sikerült, így nem bántam, hogy róla kell olvasnom.

A könyv lezárását tekintetbe véve pedig csak egyetlen kérdésem van. Eli most komolyan végleg meghalt? Nem, az nem lehet, hisz őt nem lehet megölni, igaz? Tényleg nagyon remélem, hogy ez csak valami szándékos drámai lezárás, hogy várjuk a folytatást, mert annak tényleg jó, de ha Eli karaktere tényleg ennyi volt, akkor én nagyon szomorú leszek. Eddig azt hittem, hogy csak egy duológiáról van szó, és ha valóban ennyi lenne az egész, azt mondom, rendben, de várható egy harmadik könyv a sorozathoz, szóval tényleg fura lenne még egy könyv Eli nélkül. Az egész befejezés olyan esetlen és fura, hogy tényleg nem tudnám megmondani, hogy mi lesz majd a folytatásban.

A második könyvben nem egészen azt kaptam, amire számítottam, így elsőnek értetlenül pislogtam olvasás közben, hogy hol van Eli, vagy hogy épp kik ezek az új karakterek és mi közük a nagy egész történethez. Aztán megértettem, hogy a fő történetszál nem arra megy tovább ahogy én szerettem volna, és mégse az a fő történetszál, amit én vártam, így mikor túltettem magam ezeken a tényeken, akkor elkezdtem élvezni a könyvet. Marcella-t imádtam, mint karaktert, mondjuk úgy, hogy méltó tagja lett a RendKívüli gonosztevők „csoportjának” Victor és Eli mellett. A többi karakter számomra továbbra is mellékes maradt, nem azt mondom, hogy rosszak, csak nem emlékezetesek és nem annyira kidolgozottak, mint a hármasunk. A történet terén nagyjából azt kaptuk, mint az első részben, ezen a téren se volt újdonság, de azért vitt magával a sztori, én nem unatkoztam rajta. Elég sok év telt el a könyv megjelenése óta, és még mindig nem érkezett meg a harmadik könyv, ami fura, mert elvileg lesz harmadik rész. Nem tudom mikor, de én nagyon várom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-e-schwab-visszavago

Értékelés: 5/4

V.E. Schwab: Viszály (Az elvetemültek 1.)

Fülszöveg:

Lehetnek ​szuperképességeid, de attól még nem leszel jobb ember…

Victor és Eli két különc kollégiumi lakótárs, akiket nagyravágyásuk és átlagon felüli intellektusuk egyaránt összeköt. Diplomamunkájukhoz az adrenalin hatásait, és a halálközeli élményeket kutatják, egészen a nyugtalanító eredményig: megfelelő körülmények között bárki szert tehet emberfeletti képességekre. Amikor az elméletet gyakorlattá változtatják, az események nem várt, és borzalmas fordulatot vesznek.

Tíz évvel később Victor megszökik a börtönből, hogy esküdt ellenségévé vált egykori barátja nyomába eredjen. Segítője egy fiatal lány, aki zárkózottságával leplezi bámulatos képességeit. Eközben Eli semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy eltörölje a föld színéről a szuperképességekkel rendelkező egyéneket – kivéve társát, egy vasakarattal bíró, rejtélyes nőt. Az árulás és a veszteség fájdalmától hajtott ősellenségek mindkét oldalon emberfeletti erőkkel felfegyverkezve készülnek beteljesíteni bosszújukat – de vajon melyikük éli túl a végső összecsapást?

Ismét egy olyan könyvet vettem a kezembe, ami régóta szerepelt a várólistámon és ezért épp ideje volt, hogy végre belekezdjek. Nagyjából tudtam mire számítsak így tisztában voltam azzal, hogy a hősök és gonosztevők téma kerül majd a középpontba csak egy kicsit másabb megközelítésben, mint ahogy azt eddig megszokhattuk a tipikus szuperhősös történetekben. A fülszöveg most elég jól összefoglalja az alap szituációt és a kiinduló pontot, így én nem ragoznám tovább a dolgot.

A könyv szerkezeti felépítése több nézőpontot enged láttatni egymás mellett és ha ez így nem lenne bárkinek elég, akkor látjuk a jelent és a múltat, így két idősíkon fut a történet. Az elején tehát figyelni kell, hogy képben maradjunk, bár azért nem olyan nagyon bonyolult a történet, hogy el lehessen veszni benne. Úgy vannak egymás után pakolva a fejezetek és az idősíkok, hogy a jelent a múlt váltja, így fokozatosan láthatjuk mi történt a múltban, ami végül a jelen eseményeihez vezetett.

A könyv tulajdonképpen érdekes kérdéseket boncolgat. Mitől lesz valaki hős vagy gonosztevő? Vagy úgy alapjáraton, mit jelent a hős és mint jelent a gonosztevő? Hisz minden csak nézőpont kérdése, mert a saját szemszögéből a „saját történetében” mindenki hősnek gondolja magát, az pedig más kérdés, hogy a világ, hogy tekint rá. Lehet attól valaki hős mert embereket gyilkol a saját elvei és szabályai szerint, amiben csak ő hisz? Mit tesz az emberrel ha hatalmat kap, ha természetfeletti képességekhez jut valami csoda folytán? Ezek a kérdések futnak végig a karaktereink útja során.

Victor és Eli

Tulajdonképpen két főszereplőnk van, és hozzájuk csapódik három mellékkarakter, de annyira nem mondanám őket se jelentéktelennek, mert meg van a szerepük a történetben, még ha csak kicsi is az. Kezdeném akkor rögtön a főszereplő párosunkkal, Victorral és Elivel. Mindketten iszonyúan komplex karakterek és igazából mindkettejüknek igazat tudok adni. Mert ha külön vizsgáljuk a nézőpontjukat, igazából mindkettejüknek meg van a saját igazsága. Csak kár, hogy ez épp szembemegy egymással.

Victor az, aki tudta magáról mindig hogy különc, kicsit pszichopata vagy szociopata vagy a kettő keveréke, a lényeg, hogy már normális emberként se volt egy átlagos hétköznapi fickó. Magánakvaló, kissé sznob, irigy és amiből szinte minden problémája fakadt, hogy folyamatosan féltékeny Eli-ra szinte a megismerkedésüktől kezdve. Eli éri el azokat a dolgokat, amiket ő szeretett volna, Eli-t kedveli mindenki, a lány is Eli-t választotta és aztán Eli lesz az aki előáll a teóriával, hogy lehetséges természetfeletti képességeket szerezni. Mikor Eli önmagán teszteli az elméletét és képességet szerez, akkor Victor nem tudja tovább kontrollálni magát, a féltékenysége még hatalmasabb méreteket ölt, mint azelőtt. És mikor Eli nem akar segíteni Victornak, hogy neki is legyen valamilyen képessége, akkor Victor magánakcióba kezd. Innen indul az egész viszály közöttük, mert Victor tette olyan események láncreakcióját indítja el, ami miatt végül örökre szembekerülnek egymással. És innen aztán nincs visszaút.

Victor és Eli

Eli-ről szintén sok rosszat tudok mondani, és mindjárt fogok is, de az mindenképp a javára legyen mondva, hogy szerintem őt tényleg csak a jó szándék vezérelte mikor nem akart segíteni Victornak, hogy képességeket szerezzen. Eli nem kicsinyességből vagy önzésből hagyta ott Victort, hanem tényleg féltette a fiú épségét és az életét, nem akarta, hogy rosszul süljön el a kísérlet és Victor tényleg belehaljon. Teljesen jó szándékai voltak ez nem kérdés, de épp ez a jó szándék okozta aztán azt a sok rosszat ami később történt közöttük és a körülöttük élőkkel. Victor tehát saját kezébe vette az irányítást és megszerezte amit akart és ez utána se lesz másképp. Csak a bosszú hajtja és az, hogy revansot vegyen Eli-on, amiért szerinte elárulta őt. Sokkal komplexebb a történet ennél és hogy mi mindent műveltek egymással, de ezt inkább most nem sorolnám fel. Az események láncreakcióját aztán nem lehetett megállítani.

Eli tipikusan az a karakter, aki jónak tűnik, aki jónak mutatja magát és ezt most értsétek a leghétköznapibb módon. Az a legszomorúbb az egészben, hogy ő tényleg elhiszi magáról, hogy jó ember, pedig valójában nem az. Aztán persze kiderül, hogy a lelke mélyén ő se olyan jó és kedves, sőt elég gyakran épp az ellenkezőjét bizonyítja be. Eli talán a legálszentebb karakter, akiről valaha olvastam és ezt komolyan mondom. Teljesen biztos önmagában és abban, hogy jót cselekszik, önmagára valami isteni magasztos lényként tekint, akinek az a feladata, hogy minden képességgel rendelkező emberrel végezzen, természetesen a közjó érdekében. Szerinte minden képességgel rendelkező ember csak gonosztevő lehet (önmagát kivéve persze) és végezni kell velük. És pont.

Az teljesen mindegy hogy valójában nem ismeri azokat az embereket akikkel végez, nem tudja, hogy milyen emberek valójában, mégis megöli őket csakis azért mert képességgel rendelkeznek. Csak mert Victor szerinte „meghülyült” és „megszállta a gonosz” miután képességet szerzett, ezért biztos a többi emberrel is ugyanez a helyzet. Aztán az a leginkább irónikus az egészben hogy épp egy olyan képességgel rendelkező nővel nem végez rögtön, akinek valóban veszélyes a képessége és aki tényleg önző célokra használja azt.

Mitch, Sidney és Victor

Nagyon imádtam ezt a bonyolult harcot Victor és Eli között és azt, hogy mindketten tényleg komplex karakterek. És habár elvileg Victor lenne a gonosztevő és Eli a hős, legalábbis a szuperhősös történetek mindenkori narratívája szerint, de az a szép ebben a könyvben, hogy szinte lehetetlen megmondani kinek van igaza, mert igazából egyiküknek sincs. Mindkettejük szemszöge érthető, mindkettejük indokai reálisak. Az pedig holt biztos, hogy egyikük se hős, inkább két gonosztevő játszmája ez, semmi más.

Utaltam három mellék karakterre, így róluk szintén ejtenék pár szót. Kezdjük Mitch-el, aki az ész és az erő valamiféle különös kombinációja lenne és akivel Victor a börtönben ismerkedett össze. Tényleg érdekes lehetne Mitch, ha többet láttunk volna belőle, de remélem ami késik nem múlik. Aztán ott van Sidney és Serena, a testvérpáros, akiket a két különböző oldalra sodort az élet. Sidney aranyos kislány, de eddig róla se tudtunk meg sok mindent, mindig csak a képessége lett kiemelve, mintha csak az lenne a létjogosultsága a történetben. Mintha csak a képessége miatt lenne hasznos Victor számára. Serena pedig, egy ekkora idegesítő nővel rég találkoztam utoljára, utáltam az elejétől a végéig. Önző, egoista és ostoba. Nekem senki se mondja, hogy tényleg szerette a húgát, ha ilyen könnyen hagyta volna megöletni őt és hónapokig felé se nézett hanem magára hagyta a balesetük után. Serena szőtte a szálakat és Eli-t teljesen az ujja köré csavarta, majd játszott vele, mint egy bábuval. Annyira nem kedveltem ezt a nőt, hogy egy percig se fogok sírni utána, remélem nem fog visszatérni. Victor szerencsére gondoskodott erről.

Sidney és Serena

Egy utolsó szösszenet a végén, de mindenképp meg szeretném említeni, hogy tetszett az a gondolat is, hogy az ki milyen természetfeletti képességet szerez, nagyban függ attól, hogy a halálközeli pillanatban mire vágyik, mit szeretne, vagy hogy alapjáraton milyen a személyisége. Az emberek képessége valamilyen szinten tükrözi önmagukat és ez aztán tényleg úgy is lett.

Habár maga a téma amihez az írónő nyúlt annyira klisés és elcsépelt hogy annál már nem is lehetne jobban, Schwab mégis úgy nyúlt a szuperhősös témához, hogy vitt valami újítást a dologba. Kaptunk két iszonyatosan összetett főszereplőt, akik közül egyik se a hős, hanem inkább két gonosztevő megy itt egymásnak, mindketten a saját igazuk feltétlen tudatában. A történet sem lett unalmas ha engem kérdeztek, hisz voltak azért fordulatok, de számomra inkább maguk a karakterek vitték a hátán a könyvet, imádtam Victort és Eli-t. Rögtön jöhet a második rész, mert érdekel Victor és Eli, hogy szívatják tovább egymást.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-e-schwab-viszaly

Értékelés: 5/5

Rebecca Yarros: Vasláng (Negyedik szárny 2.)

Fülszöveg:

Mindenki ​arra számított, hogy Violet Sorrengail a Basgiath Katonai Főiskolán már az első tanévben meghal. Violet is ezt hitte. De a Csépelés még csak az első lehetetlen próbatétel volt, amelynek során a gyenge akaratúak, az érdemtelenek és a nem szerencsések kihullanak.

Most tehát megkezdődik az igazi kiképzés, és Violet máris azon tépelődik, hogy fogja ezt átvészelni. Nemcsak arról van szó, hogy a kiképzés iszonyatosan nehéz és szándékosan brutális, vagy hogy megpróbálják a lovasok fájdalomtűrését az elviselhetetlenségig és azon túl is fokozni. De ott az új parancsnok-helyettes, aki személyes küldetésének tekinti, hogy megértesse Violettel, mennyire tehetetlen – hacsak el nem árulja azt a férfit, akit szeret.

Bár Violet teste talán gyöngébb és törékenyebb, mint másoké, de az esze a helyén van, és vasakarata is van. És a vezetés elfeledkezik a legfontosabb tanulságról, amire a Basgiath Violetet megtanította: a sárkánylovasok maguk hozzák a saját szabályaikat.

De ebben az évben nem elég, hogy mindenáron életben akar maradni.

Mert Violet ismeri a Basgiath Katonai Főiskola évszázadokon át őrzött igazi titkát, és semmi, még a sárkánytűz sem elég, hogy a végén megmentse őket.

Arra a döntésre jutottam, hogy folytatom a könyvsorozatot a második résszel, mert annyira tetszett az első könyv, hogy nagyon érdekelt mi fog történni ezután. Az első rész alapján nagyjából tudtam mit várhatok Yarrostól, tisztában voltam a világ és a történet alapjaival, ismertem a karaktereket, így tényleg kíváncsi voltam lehet-e ezt fokozni, vagy sajnos csalódni fogok és egy egészen jó kis kezdés után egy lagymatagabb folytatást fogok kapni. A Vasláng befejezése után erőteljesen felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Innentől SPOILERESEN folytatom!!!

Nem mondanám rossznak ezt a könyvet, mert tényleg nem az. Viszont jónak se mondanám kifejezetten. Ülnöm kellett pár napot a dolgon, hogy átgondoljam amit olvastam, mert hirtelen magam sem tudtam volna megmondani, hogy ez tetszett nekem vagy sem. Ezért vannak felemás érzéseim bár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor több negatív dolgot találtam benne, mint pozitívat és ezekre egyesével szeretnék kitérni.

Kezdjük akkor azokkal a dolgokkal amik tetszettek. Yarros még mindig ért ahhoz hogy kell egy történetet felépíteni úgy, hogy végig fent tartsa az érdeklődést, hogy egy percig se unatkozzon rajta az olvasó. Lendületesen halad előre a sztori, mindig történik valami, titkok lepleződnek le, kapunk látványos csatákat, vannak érzelmesebb részek, tehát tényleg minden a helyén van éppen megfelelő ütemben és mennyiségben adagolva egymás után. Szeretem a kalandos fantasy-kat, ahol mindig történik valami és ami leköt, így ezen a téren minden rendben volt.

A sárkányok továbbra is valami fenomenálisak, még mindig imádom őket. Örülök, hogy a nagy trió ismét kiemeltebb szerepet kapott, mert én tényleg nagyon bírom őket, de főleg Tairnt és Adarnát. Ha a kis sárkány Adarna nem volt elég aranyos az első részben, akkor most megkapjuk a „tinédzser” korba lépett Adarnát, aki tényleg mint valami hisztis és kibírhatatlan tinédzser panaszkodta végig a második részt. Igazán szórakoztató pillanatokat kaptunk akkor mikor Adarna nyomta a tinédzser hisztiket, Tairn és Violet pedig próbáltak rá hatni és megfegyelmezni, de hát Adarna persze hogy nem hallgatott rájuk. Örültem annak, hogy Adarnáról többet megtudtunk, bár sejteni lehetett azért, hogy ő valami különleges sárkány, így ez a része a dolognak azért nem lepett meg annyira.

Sgaeyl, Xaden, Violet, Tairn és Adarna

A harmadik ami nagyon tetszett, és ami tényleg meglepett az Jack visszahozása. Én teljesen biztos voltam abban, hogy Jacknek vége és ennyi volt a szerepe, így nagyot néztem mikor "visszatért a halálból". Aztán az első gondolatom az volt, hogy mégis minek kellett őt visszahozni és remélem kapunk erre valami értelmes magyarázatot. Elkönyveltem magamban, hogy biztos ő lesz az aki ellenségnek indul majd végül baráttá válik vagy valami ilyesmi. Képzelhetitek mekkorát néztem mikor a végén kiderült, hogy micsoda Jack valójában és hogy miért tért vissza. Nem tudom mi történt velem, pedig én az ilyen fordulatokat messziről látom előre, de most valahogy nem számítottam arra amit végül Jack művelt. Bár így már sok minden értelmet nyer a korábbiakkal kapcsolatban. Az írónőnek sikerült meglepnie ezzel a csavarral, és ezt tényleg csak értékelni tudom.

És ennyi a pozitívumokból sajnos, mert most jön a fekete leves és sajnálom de ezeket szintén le kell írnom. Eddig szerettem Violetet és Xadent, az első részben tetszett ahogy alakult a kapcsolatuk és drukkoltam nekik. A második könyvben viszont mindketten az agyamra mentek ahogy folyamatosan hisztiztek és veszekedtek. Döntsétek már el, hogy most akkor együtt vagytok vagy sem! Ha ennyire szeretik egymást, mármint elvileg szeretik egymást, akkor minek titkolóznak egymás előtt? Csak én nem értem a dolgot? Annyi felesleges műbalhé, erőltetett titkolózás és félreértés volt kettejük közt ebben a könyvben, hogy kezdtem úgy érezni, hogy valami szappanoperát olvasok és abból is a leggyérebb minőséget. A végére teljesen az agyamra mentek és utáltam az összes olyan részt, amikor egy helyszínen voltak, és alig vártam, hogy Xaden megint elmenjen valahova és inkább máshol csináljon valamit.

A Sorrengail testvérek: Violet, Brennan és Mira

A következő ami nem tetszett az Brennan visszatérése a halálból. Igen, még egy karakter, akiről azt hittük, hogy meghalt, de aztán kiderül, hogy mégsem halott. Félreértés ne essék, az első rész végén a függővég nagyon izgatottá tett, mert érdekelt Brennan története és hogy miért kellett eljátszania a halálát. Vártam valami jó kis sztorit vagy nem tudom mit vártam… de azt biztos nem, amit végül kaptunk. Tulajdonképpen miért kellett Brennannak megjátszania a halálát és miért nem tudott hazatérni, hogy onnan harcoljon az ügyért? Mi értelme volt hat évig bujkálnia és hagynia, hogy a családja halottnak higgye? Az pedig hogy mindenki zokszó nélkül vette a visszatérését és úgy fogadták mintha mi sem történt volna, csak még jobban mutatja, hogy mennyire nem volt semmi jelentősége ennek a történetszálnak. Később se kapott Brennan semmi nagy szerepet, csak összefoltozta azt vagy akit épp a történet megkívánt, mintha csak egy eszköz lenne a képességével, hogy amikor szükséges akkor bevesse őt az írónő. Ennél azért többet vártam volna tőle.

Az utolsó negatívum amit mindenképp meg akarok említeni és amire már az első részes kritikámban szintén utaltam, az a mellékszereplők egysíkúsága és felszínessége. Rengeteg karakterrel dolgozik az írónő ebben a sorozatban, tényleg nagyon sokan vannak és így a második részben kapunk még új karaktereket is. Mostanra teljesen világossá vált, hogy nem az a baj, hogy sok a karakter, hanem az, hogy annyian vannak, hogy igazából egyik mellékszereplő sincs normálisan kidolgozva. Értem én, hogy kevés az idő és nem kaphat mindenki érdekes és izgalmas történetszálat vagy némileg összetettebb karaktert, de ha nem is mindenki, azért páran igazán kaphatnának nagyobb figyelmet.

Mindenkiből látunk egy kicsit, az írónő mindenkit egyenlően akar kezelni, de ez így nem fog működni hosszú távon. Mert ha a mellészereplőknek legalább egy része nincs normálisan kidolgozva, akkor mégis miért érintene meg bármelyikük halála? Mit érdekel engem, ha bármelyik meghal? Az első könyvben Liam halála, most Sorrengail anyu halála mind olyan súlytalan és felejthető lett számomra, hogy csak megvontam a vállam és lapoztam tovább, hogy oké, neki vége, mi van még hátra. Hiába halnak meg a karakterek egymás után, ha egyiket se lehet igazán megismerni vagy megszeretni. Ezek a halálok így nem érik el a kívánt hatást, legalábbis nálam semmiképp sem. Dainről viszont megkaptam a válaszom, így már tudom, hogy mi a szerepe a történetben, csak hát szegény jelenléte annyira leredukálódott ebben a könyvben, mintha ott se lett volna. Kár, mert én érdekes karakternek tartom őt.

Felemás érzésekkel fejeztem be a Vasláng könyvet, tetszett is, meg nem is. A történet még mindig izgalmas, egy percig nem lehet rajta unatkozni, a sárkányok pedig még mindig érdekesek. Pörög az adrenalin, kapunk látványos csatákat és mindent, aminek egy ilyen fantasyban lennie kell. Azonban Violet és Xaden ebben a részben az agyamra mentek a folyamatos hisztikkel és műbalhékkal, ahogy haladtam előre a könyvben egyre nehezebben toleráltam őket. A legnagyobb negatívumként mindenképp meg kell említenem, hogy túl sok a karakter, és a főszereplő pároson és a három sárkányon kívül nagyjából senki sincs normálisan kidolgozva. Ez így a második részben már igenis nagy baj, mert ha nincsenek kidolgozva a mellékszereplők, akkor mégis miért kellene engem érdekelnie, ha bármelyikük meghal? Természetesen megint függővéget kapunk, és ezért kíváncsi vagyok mi lesz a folytatásban. Már csak egy könyv maradt, és azt inkább kicsit későbbre tartogatom, mert ki tudja mikor jelenik majd meg a negyedik rész.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-yarros-iron-flame-vaslang

Értékelés: 5/4