Nikant elárasztja az ópium, amelyet a Mugeni Föderáció juttatott el a birodalom partjaihoz. A drog folyton emlékeztet a velük folytatott háborúra, amelynek csak a trifektaként elhíresült három hős – a Nőstényvipera, a Sárkánycsászár és a Kapuőr – tudott véget vetni. Ezen legendás lények mindegyike istenszerű hatalommal bírt, ők egyesítették a birodalom hadurait a Föderációval szemben. Azóta viszont évtizedek teltek el, és a trifekta felbomlott: a Sárkánycsászár meghalt, a Kapuőr eltűnt, egyedül a Nőstényvipera ül a trónon. Béke uralkodik, de az ópiumtól nem sikerült megszabadulni.
Amikor Zsin kiváló eredményt ér el a kedzsun – a birodalmi vizsgán, amely a legtehetségesebb fiatalokat válogatja ki az akadémiákra – mindenki megdöbben: a vizsgáztatók, akik képtelenek elfogadni, hogy egy Kakas tartományban élő háborús árva csalás nélkül teljesítheti a vizsgát; Zsin nevelőszülei, akik azt hitték, végre kiházasíthatják a lányt, és ezzel további üzleti előnyökre tehetnek szert; és maga Zsin is, aki ekkor jön rá, hogy végre búcsút inthet az addigi életét meghatározó rabszolgaságnak és kétségbeesésnek. Még nagyobb meglepetést okoz, hogy Zsin Nikan legkiválóbb katonai iskolájába, a Szinegardba nyer felvételt.
Közben a keskeny tengeren túl ismét mozgolódik a Mugeni Föderáció, az újabb háborúhoz már csak egy szikra kell… és lehet, hogy egyedül Zsin mentheti meg az országa népét. A lány ugyanis a Szinegardban rájön, hogy halálos, földöntúli erővel bír, tehetsége van a sámánizmus szinte mitikus művészetéhez. Pszichoaktív szerek és egy látszólag eszement tanár segítségével próbálja feltárni képessége mélységeit, és közben megtanulja, hogy a rég halottnak hitt istenek nagyon is élnek, ráadásul a hatalmuk uralása nemcsak az emberi mivoltát veszélyezteti, de egy teljes nemzet elpusztításával fenyeget.
Az előző borzalmas olvasmányom (Kísérteni Adeline-t) után szerettem volna valami olyasmit a kezembe venni, amitől visszatér belém a remény, hogy igenis léteznek még olyan jó könyvek, amik eddig valamiért elkerülték a figyelmemet. Kuang Mákháború trilógiáját nem olyan régen fedeztem fel, hogy őszinte legyek, eddig valamiért sosem jött velem szembe, és nem nagyon hallottam róla. Kicsit elbizonytalanodtam a moly-hu értékelések után, mert ott azért nem kaptak olyan nagyon magas pontszámot a könyvek, de úgy voltam vele, hogy adok egy esélyt a sorozatnak, mert most valami igazi fantasy történetre vágytam. És te jó ég, mennyire jól tettem!
Nem hazudok ha azt mondom, hogy régen volt rám ennyire mély hatással egy könyvsorozat kezdő része. Mert hogy itt most éppen ez történt, hisz az első rész rögtön az elejétől fogva magába szippantott és onnan nem volt megállás, mert új kedvencet avattam. Az első könyvet én két szerkezeti egységre bontanám fel. Az első felében megismerjük a világot, a főszereplőt, aki szorgos munkájának és eszének köszönhetően bekerül egy katonai iskolába, hogy ott az országa számára igazi katonát neveljenek belőle. A tanuló évek miatt kissé „lassabban” indul be a sztori, bár én ezeket a részeket is szerettem, aztán mire kettőt pislogtam kitört a háború, Zsin és a többiek a harcok sűrűjének közepébe kerülnek és megindul a mészárlás. Mert hogy valójában véres, szörnyű és kegyetlen háborút kapunk az írónőtől, amiben minden rettenetes dolgot látni fogunk amit egy valódi háborúban várhat az ember. Így még az elején egy kissé „könnyebb” ifjúsági regénynek indult az egész, abból végül egy kőkemény háborús dráma kerekedett ki. Amit imádtam.
Örültem annak, hogy Kuang nem csak olyan háborút írt, amiben alig látunk szörnyűségeket és amiben alig történik valami igazán borzalmas és amiben senki jelentős nem sérül meg soha igazán. Nem, itt nem ez történik, minden van itt kérem szépen, a népirtástól kezdve, az emberkísérleteken át, az önfeláldozáson, az emberi kegyetlenségeken, kivégzésen, erőszakon, nemi erőszakon, csonkításon, droghasználaton és minden ezekhez hasonló dolgok, amit csak egy valódi háborúban el tud képzelni az ember. És az írónő nem finomkodik a történések bemutatásával, egyértelműen és minden rejtegetés vagy szépítés nélkül teszi le elénk mindezeket. A könyv második része tehát sötét, kegyetlen és depresszív és nem mindenki jut el élve a végéig.
Zsin
Egy ilyen reálisan kegyetlen világhoz egy igazán kemény női főhős dukál, és megkapjuk Zsint, aki rögtön nagy kedvencemmé vált. Már akkor tudtam, hogy jó kis karakter lesz Zsin, mikor a Szinegardi Akadémiára való érkezése első napján rögtön felpofozza az őt gúnyoló egyik fiút, majd az első ilyen nyilvános párbajukon ugyanezt a fiút azzal győzi le seperc alatt, hogy mindenféle nagyzoló és mesterkélt harci ugrabugra helyett szimplán tökön rúgja őt. Nem csoda, hogy Nö-Csa ki nem állhatja a Zsint egy ideig ezek miatt, de hát végül is ő kezdte az ellenségeskedést, Zsin csak megvédte magát. Zsin pedig akkor vált igazi nagy kedvenccé, mikor minden megbánás vagy hezitálás nélkül önként meddővé teszi magát, hogy „női mivolta” soha ne tudja akadályozni őt a katonai pályafutása során. Zsin tehát egy tényleg kemény főhős és ezek után csak még keményebb lesz.
Imádtam olvasni az útját, ahogy haladt előre mindent megtéve a céljai elérése érdekében. Elég nagy karakterfejlődésen megy keresztül már az első rész folyamán, mert egy kissé bizonytalan és gyengécske árva lányból a végére egy erős, határozott és kegyetlen harcossá válik. És azt még meg sem említettem, hogy milyen hatalom birtokába kerül, amitől az elején még minden okkal félt, de a végére aztán megadta magát a Főnix erejének. És ha azt hittük, hogy Zsin már most megállíthatatlan, akkor mi lesz még itt később, most hogy már a Főnix ereje az övé lett?
Azt szerettem nagyon Zsinben, hogy mindezek mellett az írónő nem kreált belőle egy pozitív hőst, egy hibátlan főszereplőt, akit csak piedesztálra lehet emelni, mert annyira jó és önzetlen. Nem! Zsin nem jó és nem önzetlen, sőt nem is állhatna távolabb mindezektől. Makacs, akaratos, gyűlölködő, önző, kegyetlen, érzéketlen és ahogy haladunk előre a történetben válik egyre „negatívabb” karakterré. Az átélt háborús borzalmak, a sok csalódás és kegyetlenség alaposan rányomja a bélyegét Zsin személyiségére, és az a csekély önzetlenség és jóság, ami a kezdetekkor talán megtalálható volt benne, a végére mondhatni teljesen eltűnt. Imádtam ezt a komplex női főszereplőt.
Kitaj
Zsin mellett kapunk még egy rakat egyéb karaktert, és kis túlzással azt tudnám mondani, hogy mindenki érdekes a maga nemében és mindenkinek meg van a „szerepe” a sztoriban. Van itt egy féltékeny és irigy vetélytárs, Nö-Csa, akit Zsin jól helyretesz párszor, mondjuk megérdemelten, de szegény fiút kezdtem a végére megsajnálni. Várom, hogy mi lesz kettejükkel a folytatásban, mert sajnos lespoilereztem magamnak, hogy Nö-Csa nem hal meg az első részben, mert később újra fel fog bukkanni. Kapunk egy okos és csupa szív igaz barátot, Kitaj a legaranyosabb és legeszesebb fiú, akit valaha láttam, nem tudtam, nem szeretni. Ő Zsin szó szerint jobbik fele, aki próbál rá hatni és a lányt a jó oldalon tartani, az más kérdés, hogy ez nem nagyon sikerül neki.
A mentor se maradhat ki a történetből, és a bálvány se, akire Zsin mindenáron hasonlítani szeretne. Csiang mint szórakozott mentor jól működött, habár nem szerepelt valami sokat, mert elég hamar eltűnt a sztoriból, amit nem nagyon tudtam hova tenni. Persze később megkapjuk a magyarázatot mi történt vele és hogy ki ő pontosan, bár remélem nem csak ennyi volt a szerepe, hanem kap még játékidőt. Aztán a másik személyes kedvencem ebben a részben Altan, aki szintén valamiféle mentor szerepben tűnik fel Zsin életében, bár én nem annak nevezném, hanem inkább ő az a férfi, akit Zsin szinte az elejétől fogva bálványoz, akire valóban felnéz, akitől fél, és akire mindenáron hasonlítani akar.
Altan Zsin bálványa, a lány szinte isteníti a férfit, de nem romantikus értelemben, hanem olyan harcossá akar válni, mint ő és ezért bármit megtenne. Kicsit olyan idősebb báty és húg érzése van a kettejük közötti kapcsolatnak. Altan tragikus múltja és még annál is tragikusabb sorsa ugyanakkor figyelmeztetésként szolgál Zsin számára, hogy a lányból nem váljon olyan harag által vezérelt üres héj, mint amilyen Altan lett az évek során. Bár eddig nem úgy tűnik, hogy Zsin tanult volna Altan hibáiból és nagyon bízom abban, hogy nem ugyanazon az úton fog kikötni, mint anno a fiú, akiből a "bukott hősök" tökéletes iskolapéldája vált az első rész végére.
Altan
Kapunk ellenségeket és barátokat, szövetségesekből lesznek ellenségek és fordítva. A misztikum része se hiányzik a könyvnek ha már fantasy-ról van szó, ebből szintén kapunk egy jókora adagot, bár őszintén szólva egy kicsivel több magyarázatot vagy háttérinfót elviseltem volna ezekről a képességekről, meg az Istenek témájáról, hogy miként van ez az egész pontosan. A történelmi hátteret jól felvázolja az írónő, megkapjuk a világ működésének alapjait, ki-kicsoda és ki mit akar, ki kivel harcol és miért és így tovább. Néhány titok lelepleződik, tudunk meg egy-két titkot a múltból, de jócskán marad rejtély a folytatásra. Vannak fordulatok bőven, én szemernyit se unatkoztam az első részen, csak úgy faltam a lapokat. Az első részben nem kaptunk szerelmi szálat sem, és nekem cseppet sem hiányzott. Valahogy nem illet volna ide a romantikus csöpögős ömlengés, bár azért érdekel, hogy később lesz-e valami romantikus történetszál.
Egyetlen negatívumként sajnálom de meg kell említenem, hogy nem értem miért kellett a karakterek neveit lefordítani, vagy nem is ez a jó szó rá, hanem az, hogy miért kellett „átírni”. Persze értem a mögöttes logikát, valószínűleg a kiadó és a fordító úgy gondolkozott, hogy segít az olvasónak és kicsit „magyarosabbá” teszi az egyébként ázsiai neveket a könnyebb kiejtés érdekében. De akkor is kérem szépen… hogy lett a Fang Runinból Fang Zsunin? Vagy a Nezha-ból Nö-csa? Tényleg nem értem. Meg úgy alapjáraton, miért nem lehetett meghagyni az eredeti angol verzióban lévő neveket? Hiszen például egyéb könyvekben se szokták az angol Charlotte-t Saroltának vagy a Sebastiant Sebestyénnek lefordítani. Ha erre valami épkézláb és logikus magyarázat volt a kiadó részéről, akkor tényleg elnézést, de én akkor se értem miért kellett átírni a neveket.
Nagy meglepetés lett számomra a Mákháború trilógia első része, és imádtam a könyvet az elejétől a végéig. Külön tetszett hogy a történet az ázsiai történelemből és mondavilágból merít, és kapunk egy kellően sötét és borzalmas háborús drámát, ahol az írónő nem sajnálja folyatni a vért. A női főszereplőnk egy remek, imádnivaló karakter már most és kis túlzás nélkül kijelentem, hogy Zsin csatlakozott a kedvenc női főhőseim sorához. A történet egy percig se ül le, főleg amikor már kitör a háború, én egy percig se unatkoztam rajta, nagyon olvastatta magát, én legalábbis vártam mi fog még történni, így amint tudtam folytattam is tovább, így viszonylag hamar kiolvastam. Nem kérdés, hogy szeretném mihamarabb folytatni a trilógiát, és kíváncsian várom mi fog még itt történni. Az biztos, hogy lesznek bőven meglepetések.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése