Pierce Brown: Arany háború (Vörös lázadás 2.)

Fülszöveg:

Az Arany háborúban folytatódik Darrow tragédia kovácsolta bosszúhadjárata: eltökélten vezeti harcba elnyomott népét a szabadságért egy hazugságokra épült elitista utópiában. Arannyá vált ő is, és belülről tervezi megdönteni a Társadalmat. Azonban nem csak leggyűlöltebb ellenségeit kell legyőznie, hanem a benne lakozó bosszúvágyat is, hogy végül erőszakos polgárháború helyett világa újjászületését hozza el.

Nem sokkal ezelőtt kezdtem el olvasni a Vörös lázadás könyvsorozat első részét, ami ugyanezen a címen fut. Ha olvastátok a könyvről írt véleményemet, akkor már tudhatjátok, hogy mennyire tetszett így sosem volt kérdés, hogy mielőbb folytatni fogom a következő résszel. Minden benne van ebben a történetben, amit szeretek, mintha csak az én ízlésem szerint írták volna meg, és őszintén bíztam abban, hogy a folytatás sem fog csalódást okozni. És te jó ég, dehogy okozott csalódást! A második rész, ami az Arany háború címet viseli, még jobban tetszett mint az első. Lássuk, hogy miért.

Ugyebár ha egy könyvsorozat első része nagyon tetszik az embernek, akkor utána mindig ott van a félsz, hogy a következő rész csalódás lesz, vagy hogy egy jó kezdés után kapunk egy „húzórészt” a további nagy izgalmak előtt. Nagyon sok trilógia esetében történt már így, hogy a középső részek sokkal laposabbak lettek az elsőhöz és aztán az utolsóhoz viszonyítva. Szerencsére most nem ez történt, hanem az író egy olyan izgalmas és fordulatos második könyvet rakott össze nekünk, amit tényleg nem vártam volna, és most felteszem a kérdést, hogy eztán vajon milyen lesz a harmadik rész? Nem nagyon tudom elképzelni, hogy lehet majd ezt később újra felülmúlni, de ennek a kérdésnek a megválaszolása a jövő zenéje, így inkább térjünk vissza most a második részre.

Tényleg nagyon tetszett az elejétől a végéig, egy percig se lehetett unatkozni rajta. Nem sokat ülünk a babérjainkon, hanem néhány éves ugrással folytatódik a sztori. Az Akadémia végeztével Darrow egyre közelebb kerül a célhoz, hogy beépüljön az Augustus család és főként Nero Főkormányzó bizalmi köreibe, egészen addig amíg egy küldetés rosszul sül el. Darrow eddigi fényesen ragyogó pályafutása gyökeres fordulatot vesz és mikor úgy tűnik, hogy kezd kiesni Augustus kormányzó kegyeiből, akkor egy bátor és drasztikus lépésre szánja rá magát, hogy újból bizonyítsa, hogy igenis ér valamit. Azzal persze senki nem számol, hogy közben a háttérben az Uralkodó a Bellona családdal szövetkezve az Augustus család hatalmának eltörlésére és megsemmisítésére szervezkedik, így végül kitör a polgárháború. Az Arany családok két részre szakadnak és Darrow mindent megtesz azért, hogy Augustus és szövetségesei győzedelmeskedjenek.

Azt most tegyük félre, hogy a második könyv fő konfliktusa szinte művi koppintása a Dűne könyvek kiinduló történetének, mert igenis észrevettem a sok hasonlóságot, és ezt szerettem volna mindenképp kiemelni. Azzal folytatnám viszont, amit minden ilyen esetben mondani szoktam, hogy nem az a probléma, hogy hasonló a történet, a csavarok vagy a fordulatok, hiszen mindent megírt már valaki korábban, nincs új a nap alatt. Hanem az a probléma, mikor ennek ellenére nem jól megírt a könyv, vagy az író nem ad hozzá valami pluszt, valami többet, amitől a sok hasonlóság ellenére azt tudom rá mondani, hogy márpedig igenis jó ez a könyv a maga nemében is és nem csak egy ócska koppintás. Az Arany háború nem egy ócska koppintás, annál sokkal több. Tulajdonképpen nem is teljes koppintás, csak az alap kiinduló helyzet ugyanaz, mert itt Darrownak hála az Augustus családot nem sikerül rögtön az elején kiirtani, hanem megmenti őket és így tör ki aztán az űrbéli polgárháború.

Virginia és Darrow

Míg az első részben én sokkal inkább disztópusnak éreztem a stílust és a hangulatot, itt már jobban elmozdultunk a sci-fi irányába. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom, engem nem zavart a dolog, bár az igaz, hogy kicsit nehéz volt hozzászokni a sok sci-fis modern kifejezésekhez, a modern felszerelésekhez, a sok űrcsatához és így tovább. Kétség kívül nagyobb léptékűvé vált a történet, nagyobbak lettek a célok, a tétek és a veszteség bukás esetén. Most már nem csak egy kicsi véres iskolai „játékról” van szó, aminek a célja, hogy felkészítsen utána az életre. Hanem ez már maga az élet, ahol minden véresen komoly. Ha itt elbukik valaki, az végül az életével fizet mindezért. A történet tehát továbbra is izgalmas és fordulatos, én egy percig sem unatkoztam rajta, sőt annyira magával ragadott, hogy igen hamar sikerült kiolvasnom, és az se zavart, hogy a végére majdnem kifolyt a szemem a helyéről a sok gyors olvasástól, amihez manapság már nem vagyok annyira hozzászokva.

A másik ami nagyon tetszett az maguk a karakterek és ez most sem változott. Korábban már írtam róla, hogy az író milyen remek karaktereket alkotott és a korábbi kedvencek még mindig meg vannak. Darrow egy szinte művi pontossággal megalkotott főhős, aki se nem jó, se nem rossz, inkább egy antihősnek mondanám. Valójában nem tisztán jó ember, és habár a szándékai és a céljai inkább nemesek mint rosszak, de mégis sok szörnyűséget tesz vagy sok olyan dolgot, ami végül valami más szörnyűséghez vezet. Tetszett, hogy Darrow karakterét továbbra sem próbálta meg az író tisztára mosni, hanem maradt olyan antihős, amilyen korábban volt, a számos hibájával és gyengeségével, amiktől éppen igazán emberi marad. Darrow nem tökéletes, neki is vannak hibái és sokszor ezek a hibák azok, amik miatt végül mindig bajba kerül és amik aztán a bukáshoz vezetik őt.

Sevro és Musztáng szintén nagy kedvencek, bár annak annyira nem örültem, hogy ebben a részben nem sokat szerepeltek és az is inkább csak a könyv második felében történt. Jó, értem, kellett az idő arra, hogy más karakterek nagyobb szerephez jussanak, vagy hogy mások is kapjanak némi játékidőt, de Sevro és Musztáng voltak azok, akikre Darrow mindig számíthatott és akikben feltétlenül megbízott és hát látszott is, hogy mikor ők nem voltak vele, akkor Darrow egymás után követte el a hibáit. Örültem annak, hogy mindketten megtudták az igazságot Darrow-ról, ha engem kérdeztek épp ideje volt, hisz ha tényleg igaz barátoknak tartja őket Darrow, akkor nem hazudhatott tovább nekik. Kicsit leesett az állam mikor megtudtam Sevro és az apja Fitchner titkát és hogy ki Fitchner valójában, és erre tényleg nem számítottam, pedig én általában kilométerekről előre látom az ilyen fordulatokat.

Musztángban viszont kicsit csalódtam, ha nagyon őszinte akarok lenni, mert én azt hittem, hogy könnyebben fogja venni az igazságot, mikor megtudja, hogy ki valójában Darrow és hogy honnan származik. Jó persze, Virginia egy született Arany, így valamilyen szinten érthető az első kiakadása, de hogy aztán sértetten elvonult és ott hagyta Darrowt, azt már nem tudtam hova tenni. Remélem van itt még valami a háttérben és van oka arra, hogy eltűnt, mert annak úgy már lenne értelme. Meglátjuk, kiderül a harmadik részben. Most se kaptunk valami sok romantikus szálat, amit tényleg nem hiányoltam ez alkalommal sem, amit kaptunk az épp elég volt és reális ilyen körülmények között. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezek után mi lesz Darrow és Virginia közt a folytatásban és hogy alakulnak a dolgaik, mert ők igenis remek páros és tökéletesen kiegészítik egymást. Darrow az erő és Virginia az ész, mint ahogy korábban is hangsúlyoztam.

Roque

Várakozásaimmal ellentétben Cassius most nem sok vizet zavart, azt hittem valahogy nagyobb hangsúlyt kap a Darrow és közte lévő ellentét, de ebből most nem sokat láttunk. Volt viszont három másik karakter, aki ebben a részben kiemeltebb szerepet kapott és ettől nem is lehettem volna boldogabb. Kezdjük a költő lelkű csendesebb Roque-al, aki szintén Darrow egyik jó barátja… vagy ezek után inkább az a pontosabb kifejezés, hogy csak a jó barátja volt. Én tényleg próbáltam megérteni, hogy Roque mit „nyavalyog” végig ebben a könyvben és tényleg próbáltam vele együtt érezni amiatt, hogy Darrow semmit nem mond el neki és hogy a sok harc közepette Darrownak a legkisebb dolga is fontosabb annál, hogy Roque lelki világát ápolgassa. De tényleg próbáltam együtt érezni Roque-al és elismerem, hogy valamilyen szinten igaza volt, amiért neheztelt Darrowra, de azok után amit a végén leművelt, inkább csak jó alaposan képen töröltem volna, mert ilyen árulásra tőle soha nem számítottam volna.

Nem értem miért tette, és nem értem, hogy árulhatta el Darrowt, habár ezt éppenséggel láttam, hogy valami ilyesmi fog következni. Roque fokozatosan távolodott el Darrowtól és Darrow pedig nem látta a jeleket, vagy inkább nem volt ideje vele foglalkozni, pedig sejthette volna, hogy valami ilyesmi fog következni. Akkor lettem bizonyos abban, hogy Roque el fogja őket árulni, mikor kétszer arcon csókolta búcsúzáskor Darrowt, mert ez kétséget kizáróan Brutus és Cézár esetére emlékeztetett. A végén csak bebizonyosodott, hogy igaza volt Darrownak, amiért nem bízott meg soha teljesen Roque-ban és hogy nem mondta el neki az igazat. Ha pedig Roque tényleg az igazi barátja lett volna Darrownak, akkor sosem árulta volna el ilyen rútul csak azért, mert kiderült, hogy Darrow valójában Vörösnek született. Szegény Darrow mindig azokban bízik akikben nem kellene és éppen azok árulják el utána, akiktől nem várta volna.

Az Augustus család: Adrius, Nero és Virginia

Itt szeretnék áttérni a személyes kedvencemre, a Sakálra. A Sakált már az első részben érdekes karakternek tartottam, csak ott még nem kapott ilyen kiemelt szerepet, nem sokat tudhattunk meg róla, én pedig szerettem volna ha ez a folytatásban máshogy alakul és többet láthatjuk őt. Ez valóban így történt és a Sakál nem hazudtolta meg önmagát. Nála az elejétől fogva tudni lehetett, hogy mesterkedik valamiben, benne egy percig se bíztam meg és szerencsére Darrow sem, de kényszerből szövetkeznie kellett vele, így hát szövetségre léptek. Csak Darrow úgy gondolta, hogy végül előre fogja látni az árulást és hogy kordában tudja tartani a Sakált, hogy Adrius nem lehet nála okosabb és körmönfontabb.

Nos, Adrius pedig igenis okosabb és ravaszabb Darrownál, ezt már korábban is tudtuk, épp ezért sokkal nehezebb ellenfél, mint bárki más. A Sakál csakúgy mint a nővére, Musztáng az eszével és nem az erejével jeleskedik. Csak míg Musztáng az eszével Darrowt segíti és kiegészíti, addig a Sakál az eszével épp tökéletes kontrasztot alkot Darrow-al szemben. Sajnos Darrow későn kapcsolt és nem látta meg időben az árulást, bár a Sakál esetében erre számított ő, és szerintem mi olvasók is. Nem hiszem, hogy bárki komolyan gondolta volna, hogy Adrius megváltozott vagy hogy jó útra tért és mikor Nero folyton a földbe döngölte Adriust a kemény szavaival, tudtam, onnan már nincs visszaút. Adrius régóta az apja elismerésére vágyott, semmi más nem érdekelte, és mikor belátta, hogy ezt tényleg soha nem fogja megkapni, bármit is csinál, tudtam, hogy innen nincs visszaút.

Végül pedig néhány szó a nagy „fő gonoszról” vagyis Nero Augustusról, és azért az idézőjel, mert hát Nero se az a nagy gonosz, aminek korábban le lett festve vagy aminek eddig Darrow gondolta. Mert hogy itt senki sem csak jó vagy gonosz, itt komplex karakterek vannak célokkal és hibákkal, és miután Darrow jobban megérti az Arany társadalom felépítését és működését, rájön, hogy az Aranyak szintén csak emberek. Mindenkinek meg van a saját értelmezése az életről és a világról, amiben élnek és mindenki csakis a saját céljait és álmait szeretné megvalósítani, semmi több. Darrow pedig rájön, hogy ő sem jobb vagy épp rosszabb, mint a nagy ellenségei, akik ellen eddig harcolt, csak épp mások a céljaik és a világképeik, de mindannyian tettek rossz és megkérdőjelezhető dolgokat. És épp ezért annyira remek szinte mindegyik karakter eddig ebben a két könyvben, mert valósak és igazak, minden jó tulajdonságokkal és gyarlóságukkal együtt.

Még jobban tetszett ez a rész, mint az első és ez igen nagyon szó, mert nem hittem, hogy ez valaha lehetséges lesz. Szerencsére a folytatás még fordulatosabb, még grandiózusabb, mint az első könyv volt. Egy percig sem unatkoztam rajta, olyan lendületesen haladnak előre az események, hogy szinte letehetetlen a könyv. Imádom Darrowt és az összes többi karaktert, mindenki komplex és valós a maga nemében. Kapunk sok árulást és a könyv végén teljesen leesett az állam, habár azért sejteni lehetett, hogy valami ilyesmi fog történni, csak szegény Darrow nem látta át előre időben a dolgokat. Rögtön jöhet a harmadik rész, mert tudnom kell mi történik ezután. Olvasom tovább a könyvsorozatot és remélem nem okoz csalódást majd a harmadik rész sem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-arany-haboru

Értékelés: 5/5*

Pierce Brown: Vörös lázadás (Vörös lázadás 1.)

Fülszöveg:

A fiatal Darrow a Marson él, bányász, és Vörösnek született, a színekről elnevezett kasztokra épülő társadalom legalacsonyabb rétegébe. Fáradtságot nem ismerve kockáztatja az életét a beomló alagutak és lándzsaviperák közt abban a hitben, hogy sorstársaival lakhatóvá teszi a bolygó felszínét a jövő generációi számára. Darrow még sosem látta a szabad égboltot, ám a kötelességét mégis teljesíti, mert reméli, hogy emberfeletti munkájával a saját gyermekeinek is jobb életet teremt. Egy nap azonban megtudja, hogy a Vörösök elől eltitkolják az igazságot, ugyanis a Mars felszíne már alkalmas az emberi életre. Méghozzá nem is akármilyenre.

Igazságot követelve a kasztjának és bosszúra szomjazva meggyilkolt szerelme miatt Darrow csatlakozik a földalatti ellenálláshoz, hogy megdöntse az Aranyak zsarnoki uralmát. S céljának elérésében semmi sem gátolhatja meg… Még az sem, hogy olyanná kell válnia, mint gyűlölt ellenségei.

Valami újdonságra vágytam, egy olyan könyvsorozatra, amit még nem olvastam és az most teljesen mindegy volt, hogy régebben jelent meg vagy mostanában. A lényeg az lett volna, hogy egy olyan új izgalmas történetet fedezzek fel, ami leköt, amin nem unatkozok egy percig sem és amit szívesen olvasok aztán tovább. Keresgéltem olyan könyvsorozatok között, amik nem annyira ismertek nálunk vagy nem olyan felkapottak, hátha találok egy gyöngyszemet, ami korábban valahogy kimaradt az életemből, pedig igenis megérdemli a figyelmet. Idén már megtaláltam a Mákháború trilógiát, ami instant hatalmas kedvenc lett és valami ahhoz hasonlót kerestem volna. Ajánlások útján került a kezembe végül a Vörös lázadás, és rögtön kijelenthetem, hogy nem bántam meg, hogy ezt választottam, mert imádtam.

Nehéz beszélni erről a könyvről, mert annyi mindent lehetne írni róla és igyekszem minden pontot érinteni, hogy megértsétek miért tetszett nekem annyira. Ha meg szeretném határozni a műfaját roppant nehéz dolgom lenne, mert van ebben minden. Kicsit disztópia, kicsit sci-fi, kicsit bosszútörténet, kicsit olyan modern Monte Cristo feldolgozás és kicsit olyan modern Spartacus rabszolgafelkelés történet. Igen, ez mind egyben. Fantasy-nak viszont semmiképp se nevezném, inkább csak sci-fi és disztópia keveréknek. Egy modern jövőben járunk, ahol az emberiség a Marson telepedett le és ahol kasztrendszer működik, ahol a legfelső kaszt, az Aranyak állnak mindenki más felett és diktatórikusan uralkodnak a többi szerintük „alantasabb” kaszt felett. Mindenkinek meg van a feladata és a szerepe a társadalomban, a kasztok élesen elkülönülnek egymástól és ezt a rendszert az Aranyak elnyomása működteti és irányítja.

Ebben a világban él főszereplőnk, a még csak 16 éves Darrow, aki a legalsó kasztból, a Vörösök közül származik. A Mars legmélyén bányászként élnek a többiekkel és életük célja, hogy kibányásszák azt a nagyon is nélkülözhetetlen elemet a föld mélyéről, amire a felsőbb kasztoknak szükségük van. Darrow egyszerű ám mégis boldog élete akkor vesz gyökeres fordulatot, amikor egy tiltott kis kalandjuk után, elfogják kettejüket és feleségét Eo-t kivégzik és mert el szeretné őt temetni, végül Darrowt szintén elkapják, és ugyancsak halál lesz a sorsa. Nagy meglepetésére azonban Darrow nem hal meg, hanem az Árész Fiai nevű Vörös lázadó csoport megmenti őt és felajánlják neki a bosszú lehetőségét. Aranyat csinálnak belőle és immár Aranyként be kell épülnie a legfelső kasztba és onnan aztán belülről elkezdeni bomlasztani a rendszert. És mivel Darrow igencsak bosszúszomjas kedvében van a felesége igazságtalan kivégzése miatt és mert vele is végezni akartak, így belemegy a dologba. Innentől kezdődik aztán a valós történet, mert az első nagy kihívás, hogy az Aranyak Akadémiáján megnyerje a versenyt és bekerüljön az egyik legbefolyásosabb Arany család párfogásába.

A Vörös és az Arany Darrow

Nagyon sok mindent pakolt bele az író ebbe a könyvbe és mindez elsülhetett volna rosszul is, de itt valahogy mégis jól lettek összepakolva az egyes történeti elemek. Van itt tehát egy bosszú történet, van egy halálos verseny, amit a főszereplőnknek meg kell nyernie, van itt társadalomkritika, van a főszereplőnk identitásválsága, hisz épp az lett a végére belőle, amit annyira utált és megvetett korábban, és ott van a levegőben a jövőbeli lázadás lehetősége, egy jó kis „rabszolgafelkelés”, mert hát oda fognak kifutni a dolgok minden jel szerint. De egyelőre maradjunk csak az első könyvnél.

Tulajdonképpen le is írtam miért tetszett nekem ennyire a Vörös lázadás, mert olyan történeti elemeket és fordulatokat pakolt bele az író, amiket külön-külön is imádok, de így egybe pedig még nagyobbat ütöttek. Ezek mellett férfi főszereplőt kapunk, az ő narrációjában elevenedik meg előttünk a történet, ami kész felüdülés a sok női főszereplős könyv között. Nem mintha azokkal bármi baj lenne, hisz tudjátok mennyire szeretem a komplex, erős és badass női főszereplőket, de néha igazán üdítő férfi főszereplős könyvet olvasni. Az pedig csak a hab a tortán, hogy a YA könyvek általam annyira nem kedvelt elemei most kimaradtak, értem ezalatt leginkább a szerelmi háromszöget (ezt utálom a legjobban). Sőt… ha úgy vesszük, nagyon szerelmi szálat se kaptunk az első részben, ami teljesen reális és hiteles volt a történet szempontjából. Hisz Darrow végig a halott feleségét gyászolta, miatta ment bele ebbe az egész bosszúba, és hogy vette volna már ki magát, ha rögtön elkezd romantikázni egy új lánnyal?

Darrow karakterét jól sikerült felépíteni és egy annyira remek főszereplőt kaptunk a személyében, hogy az hihetetlen. Darrow egy egyszerű, kedves, jó kedélyű és szorgos tinédzserként kezdi, aki elégedett az életével, aki nem vágyik semmi másra, csak békés életre szeretett feleségével. Aztán Eo igazságtalan halála annyira megtöri, hogy egy megfáradt, bosszú- és vérszomjas ember válik belőle, aki végül aztán semmitől nem riad vissza, de szó szerint semmitől, hogy győztesen kerüljön ki a játékból és elérje a célját, amiért az Akadémiába került. Ahogy halad előre a történet, Darrow egyre több rossz és megkérdőjelezhető dolgot tesz, de számára a cél szentesíti az eszközt és nem érdekli már senki és semmi csak a küldetése. Keserű, megtört, gyűlölködő, haragos és rideg lesz. A játék során viszont sokat tanul az Aranyak személyiségéről, hogy milyenek ők valójában, és rájön, hogy nem mindegyik Arany olyan rossz és kegyetlen, mint amilyennek hitte őket. Önmagáról szintén sokat tanul, és habár sok hibát követ el a játék során és sokszor a saját hibás és nem alaposan átgondolt döntései vagy tettei miatt kerül aztán nagy bajba, végül mindig megtalálja az utat, amivel végül eléri a célját. Kivívja magának a tiszteletet és némi kultuszt kezd építeni maga köré. Imádtam Darrow karakterét.

Cassius és Sevro

Rajta kívül még rengeteg érdekesnek tűnő karaktert kapunk, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor mindegyik (eddig legalábbis) egy tipikus karakter sémát testesít meg. Ott van Cassius, az Aranyak egyik legkiválóbbika, aki habár minden jót megtestesít, amit egy Arany jellemez, azért mégsem tökéletes, hanem sajnos az Aranyak rosszabbik oldalát is hozza. Nem mintha hibáztatni tudnám, hisz a helyében pontosan ugyanígy reagáltam volna, ha Darrow ugyanazt teszi velem, mint amit Cassiussal tett. Cassius karaktere az a hős fehér lovon, aki dicsőséges, akinek van becsülete és aki alapjáraton mindenkihez szeretettel fordul, és nem csoda, hogy annyira kiakadt Darrow árulása miatt. Jó barátból ellenségek lettek ők ketten, és nagyon várom, hogy mi lesz velük a folytatásban. Mert ott van benne a potenciál, hogy Cassius lehet talán Darrow igazi nagy ellensége, és nem azok akikről korábban hittük volna.

Musztang, Sevro, Roque és Sakál azok a karakterek számomra, akik kiemelkedtek a tömegből, és akikről szeretnék néhány szót szólni. Musztangot nevezhetnénk talán a női főszereplőnknek, bár én nem szeretném így nevezni, mert ebben a részben nem sok romantikus szálat kaptunk... hála az égnek! Nem is hiányzott. Mégis Musztang a másik, akit Darrow igazán megkedvel, és aki nem olyan, mint a többi Arany. Persze ők is elárulják egymást, egyszer az egyikük győzi le a másikat, aztán fordítva, de közben mégis megmentik egymás életét, és aztán szövetkeznek a többiek ellen, mikor mindenki más ellenük fordult. Darrow pedig igenis sokat tanulhatna és tanul Musztángtól arról, hogy milyen egy jó stratéga, hogy nem mindig a nyers erő a megfelelő út, és hogy milyen vezetői képességek kellenek ahhoz, hogy valakit kövessenek hűségesen az emberek és felnézzenek rá. Musztáng remek vezetői képességekkel rendelkezik és szerintem senki más nem tudta volna legyőzni őt, csak Darrow volt az egyetlen. És ő is inkább nem csak az eszével, hanem csakis a nyers erejével. És ez mindent elmond arról, hogy Darrow és Musztáng miért lehetnek igazán jó páros majd valamikor. Mert együtt az erő és az ész szinte legyőzhetetlen.

Sevro pedig az a különc, de roppant hűséges és megbízható barát, akire Darrownak igenis szüksége volt nagyon és szüksége lesz a jövőben is. Sevro talán az egyetlen, akire jelenleg azt tudnám mondani, hogy Darrow igazi barátja és hogy megtennének bármit egymásért. Aztán mikor megtudtam, hogy kicsoda Sevro, akkor kicsit leesett az állam, mert erre tényleg nem számítottam. Roque a csendes, kicsit gyengébb karakter, aki szintén Darrow barátja lesz, bár itt nem igazán nevezném egyenrangú kapcsolatnak, ami köztük kialakul. Hisz itt inkább arról van szó, hogy Darrow a szárnyai alá veszi Roque-t, segíti és védi őt ha kell, Roque viszont ezt fordítva nem nagyon tudja megtenni a másikért. Roque a költő, a lelkiismeret inkább, amire Darrownak szintén szüksége van néha.

Eo és Musztáng

Sakál pedig… hát igen, megmondom őszintén ahogy végig be lett harangozva Sakál, hogy milyen ijesztő meg mennyire félni kell tőle és így tovább, egy kicsit csalódás lett számomra. Valahogy nagyobb durranásra számítottam és hogy többet fogjuk őt látni, erre csak a legvégén bukkant fel és még így is alig kaptunk belőle valamit. Persze ott van benne a potenciál, mert félelmetes ellenséget lehet belőle kreálni, mert Sakál éppen azon a téren jeleskedik, azokban erős, amikben Darrow talán a leggyengébb. Sakál tényleg nem egy bátor és hősies harcos, ő inkább az eszével és a rideg, érzelemmentes számító jellemével lehet érdekes kontraszt majd Darrow-al szemben. Meglátjuk mi lesz kettejük közt a folytatásban, vagy mennyire feszülnek továbbra is egymásnak.

Kisebb negatívumként megemlíteném, hogy hiányoltam magának a kasztrendszernek a részletesebb bemutatását. Persze röviden megkapjuk, hogy melyik kasztnak mi a feladata, hogy épül fel a rendszer, ki hogy néz ki, ki-ki fölött áll és ilyenek, vagyis az alapok megvannak. Csak részletesebb kifejtést nem kaptunk és a kasztok nagy része meg sem jelent. Persze ez csak az első rész és nincs idő mindenre és mindenkire, értem, de ezt akkor is hiányoltam. Azt viszont ötletesnek találtam, hogy minden kasztot egy szín jelképez és maga a szín jellemzi az adott kaszthoz tartozó emberek külső megjelenését. A Vörösöknek például vörös hajuk és szemük van, kicsik, vékonyak habár erősek, hisz a bányász lét nem egy könnyű munka. Az Aranyak viszont robusztosak, arany hajuk és szemük van, magasak, izmosak, csoda szépek, tökéletesek, mondhatjuk így. És így tovább.

Nagyon imádtam a könyvet, mintha ez is épp nekem lett volna kitalálva. A bosszúálló téma, a sci-fi disztópia műfaj, az izgalmas és fordulatos történet, a halálos verseny, ahol csak egy győzhet, a férfi narrátor mind-mind olyan könyves elemek, amiket nagyon szeretek, és így egy könyvben még nem is nagyon láttam. És szerencsére kimaradt a szerelmi háromszög, amiért hatalmas köszönet. Darrow az egyik legkomplexebb főszereplő, akit valaha olvastam, imádom a karakterét. Azonban látszik, hogy az az első rész csak egy hosszabb sorozat bevezetője, és annyi remek potenciál van a történetben a folytatást tekintve, hogy remélem nem lesz elrontva később a sztori. Nagyon bízom abban hogy egy az elvárásaimnak megfelelő nagyívű epikus történet fog mindebből kikerekedni. Hamarosan olvasom a második részt, ez nem kérdés, mert tudnom kell mi minden fog még itt történni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-voros-lazadas

Értékelés: 5/5

Julie Kagawa: Az örökkévalóság dala (Éden 3.)

Fülszöveg:

Eljött a bosszú ideje.

Allison Sekemoto egykor nem tudta volna megválaszolni azt a kérdést, hogy ember-e vagy szörnyeteg. Szerelme, Zeke halála után azonban a válasz egyértelmű: szörnyeteg. Könyörtelen hajtóvadászatra indul, hogy megtalálja Zeke gyilkosát, a pszichopata vámpírt, Sarrent, és végezzen vele.

Az út azonban véres és hosszú, Sarren pedig számtalan kellemetlen meglepetést tartogat Allie és a társai – vértestvére, Sakál és átváltoztatójuk, Kanin – számára. A nyomok a világ utolsó vámpírmentes övezetébe, Édenbe vezetnek, amelyet mindenáron meg kell védeniük.

Sarren azonban tartogat még egy utolsó, sokkoló meglepetést Allie számára, akire élete legsötétebb napjai várnak. Ebben a pusztuló világban ugyanis egy élet sem szent, és a korábbi szövetségesekből egy szempillantás alatt válhat ellenség.

De vajon van-e értelme győztesként kikerülni a harcból, ha a győztes örök magányra van ítéltetve?

Ha régóta olvassátok a blogomat, akkor biztosan tisztában vagytok vele, hogy a vámpíros fantasy könyvek nagy kedvenceim, amiknek sose tudok ellenállni. A vámpírok nálam az abszolút nyerők, imádok mindent amiben vámpírok vannak, de persze csak akkor ha jól van megírva a téma és maga a könyv, mert hát azért legyünk őszinték láttunk már ebben a műfajban érdekes „alkotásokat”. Az Éden trilógiát évekkel ezelőtt kezdtem el, el se hiszem, hogy ilyen sok idő eltelt az első rész olvasása óta, és habár az első rész nem fogott még meg annyira, arra viszont tisztán emlékszem, hogy a második kifejezetten tetszett. Idén jelent meg a trilógia befejező része (végre!!!) így gondoltam jöjjön ez következőnek az olvasmányaim sorában.

A pszichopata őrült Sarren végzett Zeke-el, Allie halandó szerelmével, majd pedig egy új halálos vírussal a markában elindult Édenbe, az utolsó halandó emberek lakta és irányított városba, hogy ott engedje szabadjára azt. Sarren új vírusa azonban már nem csak az emberekre nézve halálos, hanem mindenki mást, a vámpírokat és a veszetteket is megfertőzi. Allie és újdonsült családja, Kanin és Sakál társaságában útnak indul, hogy még időben elkapják és megállítsák Sarrent… és hogy Allie bosszút álljon rajta Zeke halála miatt. A történetről legyen röviden ennyi és innentől kezdve szokásos módon a spoileres véleményem következik.

Éppen egy ilyen befejezésre számítottam, éppen ilyennek kell lennie egy trilógia vagy hosszabb könyvsorozat utolsó részének, mert ebben minden meg volt ami csak egy izgalmas lezáráshoz szükséges. Allie gyászolja Zeke halálát és fájdalmában majdnem megadja magát a vámpírlét sötét oldalának, de végül elég erős lesz hozzá, hogy ellen tudjon állni a vérszomjnak és annak a sok haragnak, amivel nem tud mit kezdeni a fiú halála miatt. Aztán mikor sikerült erősnek maradnia és megfogadja, hogy belőle aztán márpedig sosem lesz egy kegyetlen és vérszomjas vámpír, akkor jön a nagy meglepetés, mert kiderül, hogy Sarren nem csak szimplán megölte Zeke-t, hanem vámpírrá változtatta. És nem csak hogy simán vámpírrá változtatta, hanem engedelmes vámpírszolgát csinált belőle, így Zeke élettelen és vérszomjas vámpírként éledt ujjá Allie és a többiek legnagyobb megdöbbenésére. Allie persze nem adja fel a szerelmét, hanem mindent meg tesz azért, hogy Zeke-t visszatérítse a valóságba és hogy visszakapja azt a fiút, akit korábban ismert és szeretett.

Allie és Zeke

Megmondom őszintén nem lepett meg, hogy Zeke nem halt meg véglegesen, mert valahogy számítottam arra, hogy Sarren vámpírt fog csinálni belőle. Valahogy adta magát ez a fordulat, nem lehetett volna kihagyni, mert így egy sokkal drámaibb fordulatot lehetett ebből az egészből kreálni. Allie személyiségfejlődéséhez, Allie karakter életútjához hozzá tartozott, hogy miként birkózik meg a lelketlen és vérszomjas Zeke-el, és hogy miként próbálja őt visszaterelni a normális útra. Mert ezzel párhuzamosan neki önmagának is végig erősnek és kitartónak kellett lennie, hogy ő se kezdjen el ész nélkül embereket gyilkolni bánatában.

Allie pedig ismét bebizonyította, hogy igenis erős és kitartó lány, aki előtt nincs lehetetlen és aki teszi mindig, amit kell. Persze fájdalmas volt látnia, ahogy Zeke viselkedett és hogy többször megpróbálta őt megölni, de Allie sosem adta fel, hanem mindig kitartott a hite mellett, hogy Zeke-t igenis helyre lehet hozni. Persze a régi halandó Zeke már sosem térhet vissza, hisz a halandó fiú meghalt, és amik vele történtek, örök nyomott hagytak rajta, de Zeke végül megtalálja a módját, hogy vámpírként is normális életet élhessen a lány mellett. Jó volt olvasni a köztük lévő dinamikát ebben a részben, és hogy küzdöttek mindketten önmagukkal és egymásért a végsőkig, még ha az gyakran igen nehéz feladatnak is bizonyult.

Annak még jobban örültem, hogy ebben a könyvben Kanin és Sakál igen sokat szerepelt és nagyjából végig ott voltak Allie mellett, és együtt hármasban, majd később négyesben Zeke-el próbálták Sarrent megállítani. Kanin és Sakál nem igen okoztak meglepetést, ők hozták azt, amit a korábbi részek alapján vártam tőlük. Még mindig nem hiszem el, hogy az elején azt hittem, hogy Kanin lesz Allie szerelmi szála, mert mostanra teljesen világos, hogy Kanin karakterét mindig egy olyan „apa” figurának szánta az írónő főszereplőnk számára. Kanin a vámpírúr, aki több száz éves, aki sok mindent látott és aki sok minden bajt okozott és aki régóta próbálta jóvátenni a korábbi hibáit, és aki végül elérte azt a megváltást, amire régóta vágyott. Kanin ugyebár mindig egy olyan vámpírfiókát akart maga mellé megteremteni, akit a saját képére formálhat, aki segíthet neki a céljai elérésében és hogy helyre hozhassa a múltja hibáit, és akire aztán büszke lehet.

Allie lett ez a tökéletes „gyermek” számára, akiben aztán sosem kellett csalódnia, és akire végig mindenben számíthatott. Kanin egy megtört, rideg, sok mindent megélt és komor karakter, és ezt hozta végig ebben a részben is. Ő volt a vezető, az apafigura, aki irányította ezt a néha szedett-vedett családot, aki rendet teremtett, ha kellett és aki vitte őket előre a cél felé, hogy még időben megállíthassák Sarren őrülten gonosz tervét. Meg kell ismételnem magam, mert arra szintén számítottam, hogy Kanin valahogy feláldozza magát a történet végén, és pont valami ilyesmire gondoltam, mint ami végül történt vele. Egyszerűen az ő karakterének nem lehetett más vége, ez a lezárás régóta ott lógott számára a levegőben, és hogy feláldozta magát a nagyobb jó érdekében, így végre megkapta a megváltást a múltbéli bűneiért, amikért régóta vezekelt magában.

Kanin és Sakál

Természetesen Sakálról sem feledkeztem meg, mert hogy is tudnék, mikor ő szintén nagy kedvencem. Sakál egyébként nem okozott sok meglepetést ebbe a részben, ő aztán hozta a megszokott formáját. Ment a saját feje után, folyton beszólogatott mindenkinek, de főleg Allie-nek és Zeke-nek, mindenről és mindenkiről meg volt a véleménye, és élvezte ha húzhatja a „húga” és annak idegesítő pasijának az agyát. Most jóval többet láthattuk Sakál józanabbik és önzetlenebb oldalából, és habár próbálta mindig keménynek és önzőnek mutatni magát, de igenis fontosak voltak számára a többiek, és igenis azért tartott Allie-vel és Kaninnal, mert segíteni akart nekik a világ megmentésében. Mondjon bárki bármit, nem csak a saját életét akarta megmenteni, hanem igenis mindenkiét, és nem csak szimplán önző célok által vezérelve, mint ahogy az elején megismertük.

Imádtam az Allie és Sakál közti testvéri kapcsolatot, ahogy folyton szívatták egymást és veszekedtek olyan hülyeségeken, hogy kész csoda, hogy Kanin nem kapott idegbajt tőlük. Még szerencse, hogy Kanin egy végtelenül türelmes vámpír, aki ha kellett, akkor szétcsapott közöttük és rendet teremtett. Ha már ideértünk Sakálhoz és Kaninhoz, velük kapcsolatban az egyik nagy hiányosságom, hogy kettejük kapcsolatából, egymáshoz való viszonyukról most sem tudtunk meg többet, mint korábban. Persze azt tudjuk, hogy Kanin teremtette Sakált, és hogy miért romlott meg a kapcsolatuk korábban, hogy miért váltak el az útjaik, meg hogy mit gondolnak egymásról, de engem valahogy jobban érdekelt volna ennek a mélysége. Ám mivel Allie a narrátorunk és mindenki mást és a történetet az ő szemén keresztül látjuk, ezért se volt erre lehetőség sajnos.

Talán ha kaptunk volna Kanin és Sakál nézőpontot, akkor mindkettejüket még jobban meg lehetett volna ismerni és azt is, hogy egymásra hogyan tekintenek. Mert most és talán mindig is a kapcsolatuk annyiban merült ki számomra, hogy Sakál folyton vénembernek szólította Kanint és néha féltékenykedett arra, hogy Kanin sokkal többre tartja Allie-t nála, Kanin pedig mindig kimérten és távolságtartó komolysággal Jamesnek hívta (mert ugyebár Sakál emberi neve a James volt) az első vámpírfiókáját és csak a szemeit forgatva vette tudomásul, amikor Sakál nyomta a műsort és jártatta a száját mindenféle ostobaságról. Talán ez csak nekem hiányzott, de én szívesen olvastam volna többet kettejükről külön. Viszont a hármójuk dinamikája Allie-vel kiegészülve tényleg végig olyan volt, mint egy igazi családé, a Kanin család, ahogy korábban elneveztem őket. Én pedig imádtam mindhármójukat.

Remek befejező részt kaptunk ebben a könyvben, meg volt benne minden, ami egy izgalmasan kalandos, ugyanakkor érzelmes történethez szükséges. Habár maga a történeti csavarok és a végkifejlet semmi újat nem hozott, mert azért lehetett számítani arra, hogy mi lesz a vége és kinek hogy fog zárulni a saját karakterútja, de maga a folyamat, maga az „utazás” igen jól lett megírva, nekem nagyon tetszett. Nagy kedvencem Allie, mint főszereplő és mellette Kanint és Sakált ugyanannyira imádtam, és külön örültem annak, hogy most szinte végig együtt volt a „Kanin család”. Zeke karakterében is hozott némi izgalmat, ami vele történt, de ő sajnos akkor se fog felérni soha a hármashoz. Örültem, hogy olvashattam magyarul ezt a trilógiát, és habár ennek így kellett véget érnie, kicsit mégis sajnálom, hogy nem lesz több rész.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/julie-kagawa-az-orokkevalosag-dala

Értékelés: 5/5

Stephanie Garber: Egy átok az igaz szerelemért (Volt egyszer egy összetört szív 3.)

Fülszöveg:

Elveszíthetjük-e az emlékét annak, ami egykor a szívünk része volt?

Két cselszövő, egy lány és egy mindhalálig tartó harc a boldogságért.

Evangeline Fox a Fenséges Északon révbe ért: hozzáment a jóképű herceghez, egy fantasztikus kastélyban lakik, minden álma teljesült.

Boldogan él.

Tényleg boldogan él?

Evangeline nem is sejti, milyen pusztító árat fizetett ezért a tündérmeséért. Nem tudja, mit veszített, a férje pedig minden erejével és hatalmával azon van, hogy soha ne is tudja meg. Ennek érdekében először is meg kell ölnie a Szívek Hercegét.

És amikor Jacks felbukkan, a szálak még jobb összekuszálódnak…

Vér, átok, összetört és ellopott szívek – a VOLT EGYSZER EGY ÖSSZETÖRT SZÍV-trilógia lélegzetvisszafojtva várt befejezésében kegyetlen próbát kell kiállnia hőseinknek az igaz szerelemért.

Nem olyan régen jelent meg a Volt egyszer egy összetört szív trilógia utolsó része magyarul, amit én személy szerint kifejezetten vártam. Nem azt mondom, hogy az első két rész olyan nagy kedvenc lett, hogy többször újra fogom olvasni, de azért tetszett annyira, hogy ha már elkezdtem, akkor befejezzem a könyvsorozatot. Meg persze Jacks mint karakter nagy kedvenc, így vártam, hogy milyen lezárást kap a saját története és hogy milyen grandiózus végső csavart kapunk, amitől aztán majd leesik az állam. Voltak tehát elvárásaim és sajnos azt kell mondjam, hogy csalódnom kellett a harmadik részben.

Teljesen másmilyen lezárást képzeltem el, és most nem arra gondolok, hogy tragikus véget vártam volna. Hisz mindannyian tudjuk, hogy ez egy mágikus mesebeli fantasy történet, aminek csakis boldog befejezése lehet, így mindenképp erre számítottam. Nem illett volna ide másmilyen befejezés, csakis a boldogan éltek amíg meg nem haltak. De valahogy sokkal kalandosabb, csavarosabb, izgalmasabb és fordulatosabb utolsó részt vártam, amivel aztán elérünk a boldog befejezéshez. És most nem is azt akarom mondani, hogy untam a könyvet, mert nem, egyszeri olvasmánynak tökéletes volt, de semmi maradandó nyomott nem hagyott bennem. Gyorsan kiolvastam, mert nagyon rövid a könyv, kifejezetten rövid, és most nem tudom azért, mert az írónő nem tudott már mit kitalálni vagy ezt tényleg csak ennyire tervezte.

Evangeline és Apolló

Három nézőpontot kapunk a három főszereplőnk személyében, és amíg az Evangeline vagy a Jacks nézőpontnak örültem, addig az Apollóét nem tudtam hova tenni. A korábbi két részben nem sokat tudtunk meg Apollóról, és nem nagyon értettem magát a karaktert, és ha nagyon őszinte akarok lenni, most se lettem vele kapcsolatban okosabb. Az egész karakter egy kész ellentmondás, mert nem értem a motivációit, és nem értem minek kellett a sztoriba azon kívül hogy a szerelmesek útjába álljon. Apolló sosem szerette igazán Evangeline-t, ezt mindenki tudja, hisz korábban végig átok és varázslat hatása alatt állt.

Akkor most mégis mi a fenének akarta magának megtartani őt? Vagy minek kellett neki egyáltalán, ha a végén könnyűszerrel feláldozta volna a saját önző hatalmi céljai érdekében? Miért ragaszkodott hozzá ennyire kétségbeesetten, ha a végén simán végignézte volna a halálát? Nem értem, egyszerűen nem értem. Azt pedig főleg nem, hogy minek kellett Apolló nézőpontot kapnunk, mikor semmi értelme nem volt a karakterének. Apolló csak egy olyan erőltetett, de valójában sosem normálisan kidolgozott „gonosztevő” volt ebben a trilógiában, akit az elejétől kezdve nem tudtam hova tenni.

Evangeline ugyebár a második rész végén elvesztette az emlékeit, így a harmadik könyv első felében nem tud semmiről és senkiről, Apolló pedig az orránál fogva vezeti őt. Evangeline pedig rögtön mindent elhisz neki, holott még az ösztönei is azt súgják, hogy valami nem stimmel. Eva habár nem emlékszik semmire, de a saját ostobaságait továbbra sem képes levetkőzni, mert folytatja a korábbi húzásait és most is önként és dalolva keveri önmagát bajba, amiből aztán végül mindig valakinek, főleg Jacksnek kell megmentenie. Jacks pedig továbbra sem tudja, hogy mit akar, mert egyik pillanatban kell neki a lány, aztán inkább elengedné őt, de valahogy mindig egymáshoz keverednek és csak nem bírnak egymástól elszakadni.

Jacks és Evangeline

Nem azt mondom, hogy nem voltak aranyosak együtt, és amikor forrt köztük a levegő, akkor csakis szurkolni tudtam nekik, de hogy már a harmadik könyvben se tudják eldönteni mit akarnak egymástól, attól kezdtem igazán méregbe gurulni. Talán Eva volt ezen a téren az érettebb, mert miután visszakapta az emlékeit, már biztosan tudta, hogy szereti Jackset és megpróbált mindent megtenni azért, hogy mindezt ki is mutassa a férfinak. Vele ellentétben Jacks meg hol akarta őt, hol nem, és ezt kezdett igazán felhúzni. Hát nem az lett volna végig a célja, hogy megtalálja élete szerelmét, akivel megtörik az őt sújtó átok? Nem ezt kereste 1000 éven át? És most hogy itt van a valódi igazi szerelme, Evangeline, akkor mi a fenét bénázik tovább és miért nem vallja be neki az érzéseit? Nem értem.

Őszintén szólva azt vártam, hogy Jacks végig azon fog dolgozni a harmadik könyvben, hogy Evangeline visszakapja az emlékeit és hogy utána együtt legyenek, mert végül rájött, hogy szereti őt és hogy őket egymásnak teremtették. Erre Jacks végig kérette magát, mint egy szűz lány a nászéjszaka előtt és hol Evangeline után loholt, hol pedig menekült a lány elől félelmében, mint valami gyáva nyúl. És ezzel az a legnagyobb gondom, hogy Jackset korábban nem ilyennek ismertük meg. Ő aztán mindig tudta mit akar, és azért bármit hajlandó volt megtenni. Kicsit nekem ez az egész olyan karakteridegen volt Jackstől, kövezettek meg érte.

Káosz és Lala se maradt ki a történetből, bár hogy minek voltak benne azt nem tudom, mert semmi érdemlegeset nem adtak hozzá a sztorihoz. Azt pedig főleg nem értem, hogy minek csipkelődnek és kacsintgatnak egymásra, ha nem is lett köztük semmi a végén. Vagy csak én képzeltem bele többet annál, mint amit az írónő tervezett számukra? Mert nekem végig úgy tűnt, hogy talán össze fognak jönni, erre is számítottam volna ebben a könyvben, de ebből se lett semmi, amit kifejezetten sajnálok.

Átgondolva a könyv olvasása során szerzett élményeket és megfogalmazva ezt a kritikát, arra jöttem rá, hogy az a legnagyobb gondom a trilógia harmadik részével, hogy nem ilyen befejező kalandra számítottam. Nagyon nem. Szinte teljesen máshogy alakult a történet, mint ahogy szerintem logikus lett volna, és a karakterek és viselkedésük is hagyott némi kívánnivalót maga után, amit nem tudtam hova tenni. Nem értem miért kellett az Apolló nézőpont, semmi relevanciáját nem láttam, és valahogy Evangeline és Jacks is mintha kifordultak volna magukból. Csalódott vagyok, mert ennél ezerszer izgalmasabb és fordulatosabb befejező történetet vártam. Könnyed kis mesés fantasy történetnek elmegy, egyszeri olvasásra tökéletes, ha semmi különlegeset nem vár az ember. Én azonban ennél többet vártam volna.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-egy-atok-az-igaz-szerelemert

Értékelés: 5/4

Kerri Maniscalco: Gonoszok királysága (Gonoszok királysága 1.)

Fülszöveg:

Két nővér. Egy brutális gyilkosság. Egy bosszúhadjárat… És egy mámorító szerelem.

Emilia és az ikertestvére, Vittoria strega – olyan boszorkányok, akik az emberek között élnek, meghúzzák magukat, nehogy felfigyeljenek rájuk és üldözni kezdjék őket. Egyik este Vittoria nem ér oda időben a család híres-neves szicíliai éttermébe. Emilia hamarosan rábukkan szeretett ikertestvére holttestére… amit felfoghatatlan módon megcsonkítottak. Emilia összeroppan, és úgy dönt, bármi áron megkeresi a testvére gyilkosát, hogy bosszút álljon – még akkor is, ha réges-rég tiltott fekete mágiát kell használnia hozzá.

Később Emilia megismerkedik Haraggal, a pokol egyik bűnhercegével, akitől már gyerekkora óta óva intik. Harag azt állítja, hogy Emilia oldalán áll, és megbízást kapott arra, hogy derítse ki, ki gyilkolja a szigeten a nőket. De amikor a Gonoszokról van szó, soha semmi nem az, aminek tűnik…

Hagyd, hogy elvarázsoljon!

Nem nagyon emlékszem arra, hogy mivel keltette fel ez a könyv annyira az érdeklődésemet, hogy elolvassam, de valamiért felkerült a várólistámra, és gondoltam épp itt az ideje, hogy belekezdjek. Érdekesnek tűnt a fülszövege, habár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor abból semmi nagyon nagy újdonságra vagy egyediségre nem számítottam, hisz sok könyv kezdődött már ugyanígy, amit korábban olvastam. De most valami újdonságra vágytam, így gondoltam adjunk neki egy esélyt.

Nem azt mondom, hogy rossz az első rész, mert nem az, inkább csak azt mondanám, hogy olvasás közben végig úgy éreztem, mintha én ezt olvastam már valahol. De tényleg, a könyv minden egyes eleme ismerős lehet valahonnan máshonnan. Szeretném kiemelni, mint minden ilyen esetben, hogy tudom, hogy nincs új a nap alatt, mindent megírtak korábban többször is, így szinte fizikai képtelenség új ötleteket alkotni. Az írók egymásról másolnak, egymásból merítenek ötletet, csak azt kissé átdolgozzák, továbbgondolják, átírják és így tovább. Nem is ez a gond, ahogy ezt többször említettem már, hanem az, mikor ezek mellé semmi egyediség, semmi plusz, vagy semmilyen egyéb „varázslat” nem társul, ami kiemelné az adott könyvet az ezernyi hasonló közül. És nem, az nem jelent "egyediséget", hogy ez a történet most kivételesen nem Amerikában játszódik, hanem Szicíliában. És az sem, ha a boszorkányokat stregának hívjuk, vagy telerakjuk a könyvet olasz szavakkal és kifejezésekkel.

Emilia

És sajnos a Gonoszok királysága éppen ezt az érzést keltette bennem végig olvasás során. A történetet láttunk korábban ezerszer. A főszereplő lány elveszti az egyik fontos embert az életében, aki vagy eltűnik, akit meg kell menteni, vagy meghal és így meg kell bosszulni. Itt az utóbbit kapjuk. Emilia ikertestvérét, Vittoriát megölik, a lány célja pedig eztán az lesz, hogy megtalálja ki volt a gyilkos és bosszút álljon rajta. Nem akarok károgó majom lenni, de majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy Vittoria nem halt meg valójában, vagy később valahogy vissza fog térni, mert egy ilyen érdekes karaktert, mint amilyen Vittoria volt még abban a kevéske időben is, amíg szerepelt, egyetlen épeszű író se pocsékolna el. Szóval látom, hogy mi fog itt következni, pedig esküszöm nem néztem utána mi lesz a folytatásban, de fogadni mernék, hogy Vittoria mégis életben van valahogyan.

Aztán kapunk egy nagyon helyes, sármos, irtó jó pasi férfi főszereplőt, aki egyike a hét démonhercegnek, akik az alvilágot irányítják. A hét démonherceg a hét főbűnt reprezentálják, mi pedig megkapjuk Haragot. Igen, tényleg az a neve, hogy Harag csupa nagy betűvel, mert az igazi nevét senki se tudja, vagy legalábbis Emilia biztosan nem. Harag persze egy sötéten jóképű, mogorva, ijesztő harcos démon, aki nem nagyon örül annak, hogy Emilia varázslattal csapdába ejtette, de mit tud tenni, engedelmeskednie kell a lánynak, aki a démont és annak tudását akarja arra felhasználni, hogy kiderítsék együtt ki és miért ölte meg Vittoriát. Közben más lányokat szintén meggyilkolnak a városban, így sorozatgyilkosról van szó és kapunk egy nyomozási szálat is.

Harag

Emilia ugyebár boszorkány, van itt varázslat meg minden, hisz démont idéz és még sorolhatnám mit tesz, de valahogy olyan logikátlanul használja a képességeit, hogy csak a fejemet fogtam olvasás közben kínomban. Ha már boszorkány az ember, egy elvileg jól kitanított boszorkány legalábbis a leírás szerint, akkor mégis hogy véthet ilyen ostoba hibákat? Megidéz egy démont, és erre nem csak szimplán megidézi, hanem „véletlenül” épp egy olyan kötést használ kettejükön, amitől örökre összeköti magukat. Aztán mikor meg akar szerezni valamit egy viperadémontól vagy mi a fenétől, akkor képtelen arra a viperadémonra egy normális kábító varázslatot rakni, hanem persze hogy a démon felébred és elkezdi kergetni, hogy kapjunk egy izgalmasnak és veszedelmesnek szánt üldözési és menekülési jelenetet.

Aztán Emilia elmondja, hogy elvileg tiltott vagy legalábbis nem etikus igazságvarázslatot szórni senkire, erre nem épp pont az ellenkezőjét teszi ráadásul éppen egy olyan jelentéktelen dologban, hogy csak fogtam a fejem. Mellesleg ha létezik igazságvarázslat és mindenáron meg akarnám találni a testvérem gyilkosát, akkor én minden bűntudat nélkül használnám azt mindenkin, amíg el nem jutok a megoldáshoz. Emilia folyton önmagának mond ellent, ami sokszor totál hülyén jön ki a történet alakulása szempontjából. Össze-vissza kapkodott, önmagát keverte bajba és közben csak sipákolt. Olvasás közben végig úgy éreztem, mintha az írónő át sem gondolta volna normálisan az általa megalkotott mágikus világ szabályait és irányelveit, mert végig olyan „szabályokat” hozott, amik mintha csak azért lennének megalkotva, hogy tovább vigyék és nehezítsék a főhősnő dolgát és így hosszabb legyen a történet, de amúgy minden józan paraszti logikának ellentmondanak.

Maga a történet tehát semmi új, olvashattuk már ezerszer ugyanezt csak jobb, izgalmasabb és sokkal kidolgozottabb verzióban. A karakterek szintén olyan kis semmilyenek, a tipikus YA fantasy karakterek azok sablon tulajdonságaival, de ez az állításom főleg a két főszereplőre, Emilia-ra és Haragra vonatkozik. A többiekre annyi időt és energiát se fektet az írónő, hogy normálisan kidolgozza őket. Kiszámíthatóak a fordulatok az elejétől a végéig és már azt is látom előre mi lesz itt a folytatásban, amiben remélem tévedek, de igen csak gyakorlott fantasy olvasóként ebben őszintén kételkedek. Tényleg csak ennyit tudok rá az első rész alapján mondani, klisés, sablonos YA fantasy, amit ezerszer olvastunk már ezelőtt, csak ennél sokkal jobban sikerült verzióban. Aztán lehet csak az első rész ilyen, nem tudom, de bízom benne, hogy a folytatásnak majd sikerül valahogy meglepnie.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kerri-maniscalco-kingdom-of-the-wicked-gonoszok-kiralysaga

Értékelés: 5/4

Laurell K. Hamilton: Fagyos halál (Anita Blake, vámpírvadász 24.)

Fülszöveg:

Amióta Anita Blake eljegyezte magát Jean-Claude-dal, St. Louis városának vámpírurával, már csak a vámpírkirály menyasszonyaként beszél róla a világ. Minden idők legeredményesebb vámpírhóhérának rendőrbírói hírneve belegabalyodott a menyasszonyi fátyolba, és mindenki csak gyűrűkről és hintókról meg lánykérésről akar vele társalogni. Mielőtt azonban végképp betelne nála a pohár, az interneten felbukkan egy zombipornóval üzletelő rejtélyes társaság, és az FBI-nak ismét eszébe jut, hogy Anitánál jobban senki sem ért a zombikhoz és az egyéb, szörnyekkel kapcsolatos bűnügyekhez.

Valaki elrabolja a holtak lelkét, hogy a zombikba visszaplántálva azt, örökké engedelmes szexrabszolgákat gyártson belőlük. A felfoghatatlan hatalmú vudu varázslat még Anita számára is ismeretlen, mégis meg kell valahogyan oldania az ügyet, el kell kapnia a mindig köddé váló, rejtélyes elkövetőt, hogy a szerencsétlen zombikat felszabadíthassa.

Ismét Anita Blake, itt egy újabb rész, mert ez a könyvsorozat sosem ér véget. Addig legalábbis biztos folytatódni fog, amíg Hamilton tud írni. Az előző rész meglepően bejött nekem, így egészen Anita hangulatban kerültem, gondoltam miért ne, jöjjön a következő. Talán kicsit elhamarkodtam a dolgot, talán kell pár hónap szünet két Anita könyv között, vagy csak a könyvek ingadozó minősége tehet róla, de a Fagyos halál most valahogy nem győzött meg.

Kezdjük azzal, hogy habár van egy nyomozási szál, így szerencsére ebben nem szenvedünk hiányt, ám két problémám is volt ezzel. Az egyik, hogy alig foglalkoztunk vele, az elején ott a rejtély, közben nagy adag szerelmi dráma, majd a végén hirtelen mágikus módon kiderülnek a titkok és elkapják a bűnöst. Ennyi. A másik amiért nem örültem ennek a nyomozási szálnak, az maga a téma, vagyis a zombi pornó. Igen, jól halljátok, zombi pornó, más csak ez kellett ide, de tényleg? Tudom, hogy eddig is sok undorító, sötét és beteges dolgot olvashattunk a könyvsorozatban, de nekem a zombipornó már túl ment minden határon.

Undorító volt mondjuk ki. Így ha másik oldalról nézzük a dolgokat, akkor talán jobb is, hogy ez a történetszál nem kapott olyan nagy szerepet. Maga a rejtély se volt valami nagy durranás, mert a könyv első felében Anita és a társai elejtik, hogy annak a gonosz nekromanta nőnek, akit korábban már megöltek, van egy gonosz unokaöccse amúgy, és mit ad isten a végén kiderül, hogy nem ő a hunyó minden baj mögött? Most komolyan volt aki nem rakta össze a képet Anita-n kívül már akkor az elején? A nyomozási szál tehát undorító, rövid és kiábrándító lett.

Nagy meglepetésemre erotikát se kaptunk most olyan sokat, sőt… vagy lehet, hogy csak az én tűréshatárom nőtt meg így az évek során, de kimondottan keveset kaptunk most belőle. Ráadásul ami volt az még indokolt is volt, tehát nem csak random módon fűzte bele Hamilton a sztoriba, mikor annak semmi helye nem lett volna ott. Na, de kérdezhetnétek akkor, hogy ha ilyen kevés időt tett ki maga a nyomozás, és erotikával se árasztottak el minket, ahogy manapság az Hamiltonnál szokás, akkor mégis mi a fenével töltötte ki az írónő ezt a csaknem 600 oldalas könyvet? Na mivel? Nyavalygással, szerelmi drámával és felesleges picsogással. De tényleg.

Az egész rész során azon szenvedett mindenki, hogy most akkor ki kivel fog összeházasodni a háremből, és hogy kit kellene még befogadni a „gyűrűzöttek” közé, meg hogy random többedik testőrök meg Anita dugópajtijai mit szenvednek magukban vagy épp min húzták fel magukat. Lehet velem van a gond, de engem rohadtul nem érdekel, hogy egy századik testőr csaj, akiről eddig még csak nem is hallottam mit szenved magában és nem értem, hogy Anitának miért kellene vele foglalkoznia? Anita mindig azon puffog magában, hogy neki se ideje, se energiája mások problémáival foglalkozni, aztán valahogy mégis csak ő lesz az, aki mindenki búját-baját megoldja. Most akkor érdeklik őt a többiek vagy nem? Döntse már el.

Abból pedig már Anitához és a többiekhez hasonlóan nekem is kezd elegem lenni, hogy Asher mit hisztizik vagy kavar megint mindenki háta mögött. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni miért viseli el őt ennyi szemétség után bárki is és azt sem, hogy Jean-Claude hogy nem unta még meg a játszadozásait. Ennyi szemétkedés, direkt provokálás és direkt bajkeverés után nekem régen elegem lett volna belőle és páros lábbal rúgtam volna ki az életemből. És nem, az nem mentség, hogy Asher csoda szép, és ezért mindig mindenki végül megbocsát neki, mert ennyi szemétségen és hisztin, amit Asher eddig levágott, semmilyen szépség se segít. Richard most nagy meglepetés volt, csak pislogtam, hogy hirtelen milyen segítőkész lett mindenkivel. Vagy én maradtam le valamiről Richard vonalon?

A könyv nagy részében tehát most a szerelmi drámák és kavarások domináltak, mindenki szenvedett és problémázott, de tényleg mindenki, míg a századik random mellékszereplő is, akire mondjuk én nem igazán voltam kíváncsi. Nem értem miért kell itt ennyi karaktert futtatni és soha nem értem meg, miért kell ennyi pasi Anitának. Nem lenne elég 3-5 db pasi nagyon maximum? Minek ide több tucat? Kérem magyarázza meg nekem valaki. A nyomozási szál inkább csak dísznek volt belerakva a könyvbe, bár az undorító témáját tekintve talán jobb is, hogy csak ennyit láttunk belőle. Ismét egy gyengébb rész a sorozatban, és újfent megállapítom, hogy tényleg ez a séma. Egy erősebb részt, mindig egy jóval gyengébb követ. Sajnos.

UI: Igen, a 23. részt, a Jason kisregényt kihagytam, nem nagyon érdekelt a leírása alapján, és a visszajelzések szerint semmi fontosról nem maradtam le.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-fagyos-halal

Értékelés: 5/3

R.F. Kuang: A lángoló isten (Mákháború 3.)

Fülszöveg:

Miután ​Fang Zsu-nin megmentette Nikant a külföldi megszállóktól, és egy kegyetlen polgárháborúban megküzdött a gonosz Szu Ta-csi császárnővel, szövetségesei sorban elárulták, és sorsára hagyták.

A veszteségek ellenére Zsin nem mondott le azokról, akikért olyan sok mindent feláldozott: a déli tartományok és különösen az otthonának számító Tikani lakosairól. Amikor Zsin visszatér a gyökereihez, nehéz kihívásokkal és váratlan lehetőségekkel találja szemben magát. A Déli Szövetség vezetőségéből kikerülő új társai alattomosak és megbízhatatlanok. Zsin gyorsan rájön, hogy Nikanban az a több millió egyszerű ember tartja kezében a hatalmat, akik bosszúra szomjaznak, és a megváltás istennőjeként tekintenek rá.

A hatalmas déli sereggel a háta mögött Zsin minden fegyvert bevet ahhoz, hogy legyőzze a Sárkányköztársaságot, a gyarmatosító heszperiaiakat, és mindenkit, aki fenyegetést jelent a sámánhitre és annak gyakorlóira. Egyre nagyobb hatalomra és befolyásra tesz szert, de vajon elég erős lesz ahhoz, hogy ellenálljon a főnix hangjának, amely arra sürgeti, hogy égesse fel a világot, és benne mindent?

Mostanában teljesen a Mákháború könyvek hatása alatt állok és már leírtam korábban, hogy miért tetszett nekem annyira az első majd utána a második rész. Még mindig nem hiszem el, hogy ez a trilógia évekkel ezelőtt jelent meg és mostanáig én még csak nem is hallottam róla, így sejtelmem sem volt, hogy miről maradtam le idáig. Nem is bírtam sokáig húzni a dolgot, tudnom kellett mi lesz a lezárás, így elérkezett a harmadék rész ideje, ami A lángoló isten címet kapta.

A történet onnan veszi fel a fonalat, ahol a második rész végén abbamaradt. Zsint újra elárulták azok, akikben bízott és akiknek korábban dolgozott, Vajszra és Nö-csa árulása újra előhozta Zsin bosszúszomjas és vérszomjas énjét. Eldönti, hogy a déli elnyomott tartományok élére állva vág vissza a Sárkányköztársaságnak és a heszperiai támogatóiknak. Zsin feladata nem könnyű, mert a déli tartományok vezetői se valami megbízható fajták, így ott se fogadják egykönnyen a lányt, de Zsin bármit, szó szerint bármit megtenne azért, hogy felszabadítsa az országot a megszállók alól és hogy mindenkin bosszút álljon, aki korábban elárulta őt.

Első olvasatra Zsin szándékai lehetnének nemesek és önzetlenek, hisz ő csak fel akarja szabadítani Nikant, el akarja pusztítani a megmaradt mugeni erőket, megsemmisíteni a Sárkányköztársaságot Vajszrával és Nö-csaval az élen és elűzni innen a heszperiaikat. De ha mélyebbre ásunk, akkor rájövünk, hogy Zsin szándékai inkább csak saját önző indíttatásából fakadnak, hisz számára valójában a bosszú és a megtorlás a legfontosabb, valamint az, hogy végezhessen az ellenségeivel. Mit érdekli őt a nép vagy az egyszerű emberek? Mit érdekli őt, hogy mi lesz az ország sorsa a háború után? Szemernyit sem érdekli, csak az, hogy végezzen mindenkivel aki ártott neki és hogy ezt lehetőleg a legvéresebb módon tegye meg.

A Trifekta: Ta-csi, Zsi-ka és Csiang

Zsin-nek ehhez persze hadseregre van szüksége, sok-sok katonára, épp ezért a déli elnyomott tartományok haragját és kilátástalanságát használja ki a saját önző céljai érdekében. Mert mondjuk ki, ez így van valójában. Mikor aztán a déli vezetők elárulják és eltávolítják a hatalomból, akkor pedig egy felettébb ostoba és logikátlan lépésre szánja el magát. Ta-csi javaslatára fel akarják támasztani a Trifektát, hogy a korábbi legendás sámán trió segítségével érjék el a céljukat. Ta-csi habár mélyre zuhant és mióta megdőlt a császárság, nem császárnő többé és egyedül tengeti a napjait, majd Zsinnek felajánlja a segítségét épp akkor, mikor nagyon is szüksége volt rá a lánynak.

Itt jön az első nagy kritikám ezzel a résszel kapcsolatban. Mégis melyik univerzumban gondolta azt jó ötletnek Ta-csi és Zsin hogy feltámasztják a Trifektát? Azt még valahogy értem, hogy Csiang kellhet a csapatba, mert hát mégis csak ő a Kapuőr, hatalmas erő felett rendelkezik, és talán hajlandó lehet segíteni, annak ellenére, hogy eddig gyáván eltűnt a problémák elől és önként száműzetésbe vonult és befalaztatta magát. Csiang valamilyen szinten jó ember, és hatni lehet rá, segíthet nekik. De a mi bánatnak akarták Zsi-kát felkelteni, mikor Ta-csi pontosan tudta, hogy Zsi-ka egy hatalommániás, kegyetlen őrült, aki nem foglalkozik semmi mással önmagán és azon kívül, hogy másik félelmeivel táplálkozzon?

Tényleg nem értem és minden logikának ellentmond ez a történetszál. Ta-csi pontosan tudta milyen ember Zsi-ka, Zsin pedig hallott róla történeteket, és ők két naiv kislányként azt hitték, hogy ha szépen kérik, akkor majd önzetlenül segíteni fog nekik? Annak ellenére, hogy maga Ta-csi volt az, aki „kényszer pihenőre” küldte őt? Várható volt, hogy Zsi-ka semmit nem változott, hogy esze ágában sincs nekik segíteni, így Zsin elég hamar pontot tett a Trifekta végére. Még ha Ta-csi volt is olyan ostoba, hogy megpróbálkozott összehozni a korábbi Trifektát, mert neki úgysincs már igazi vesztenivalója alapon, de Zsin mi a fenének ment vele? Pontosan tudnia kellett volna, hogy nem bízhat meg bennük és hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Persze jó volt Ta-csi egy emberibb és igazibb oldalát látni és örültem Csiang visszatérésének is, ez nem kérdés, mégis úgy gondolom, hogy ez a Trifektás történetszál teljességgel logikátlan volt az elejétől a végéig, így a könyv gyakorlatilag harmada, mintha csak időkitöltésnek lett volna ide belerakva. Sajnálom, mert magáról a Trifektáról szívesen olvastam volna többet, mondjuk ha Kuang írna róluk egy külön könyvet, az például engem nagyon érdekelne.

Kitaj és Venka

Zsin tehát tovább harcol a bosszúért és a megtorlásért, mindenkit meg akar ölni, aki valaha ártott neki és aki elárulta, az egész harmadik részt ez a motívum vezeti végig. Közben egyre mélyebbre süllyed a hatalma által gerjesztett haragban és őrületben és már senkiben sem bízik meg igazán, amit mondjuk teljesen megértek, hisz tényleg mindenki, de tényleg majdnem mindenki elárulta őt az élete során, akiben megbízott, vagy akit valamennyire szeretett. Altan, Csiang, Vajszra, Nö-csa és így tovább, így teljesen reális hogy a végére már igen paranoiássá válik és még ott is az árulót keresi, ahol nincs. Annyira mélyre süllyed, hogy a végén azokban is az árulót látja, akikben nem kellene. Elsőnek Venka ellen fordul, és én nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Venka áruló lett volna, nem és kész. Aztán pedig már Kitajban is az ellenséget látja, abban a Kitajban, aki végig mellette volt, aki mindenben támogatta, aki sosem mondott neki nemet, és aki minden őrült és vérszomjas tervében mellette állt és hagyta, hogy Zsin tegyen, amit csak szeretne. De hát ilyen az őrület, és Zsin a végére kezdett igen mélyre süllyedni benne és pontosan az történt vele, amitől Csiang régen óva intette és ami Altannal is történt korábban.

Itt értem a második negatívumhoz, amit meg kell említenem és ami nem tetszett a könyvben. A rész végén Zsin hirtelen párforduláson megy keresztül és kvázi feláldozza magát és öngyilkos lesz. Én meg csak pislogtam, hogy Zsinék szavaival élve… „mi a f*sz?”. Kövezzetek meg érte, de számomra ez a lépés teljesen karakteridegen volt Zsintől, mert eddig halovány jelét se mutatta az önfeláldozásnak, sem semmilyen önzetlen cselekedetnek. Zsin a könyv végére annyira mélyen volt már az őrületben, a gyanakvásban, a paranoiában, hogy onnan nem igen lett volna ilyen hirtelen visszaút, így mikor egyik percről a másikra fogta magát és öngyilkos lett, azt én nem tudtam hova tenni. Ez a lezárás nem illett Zsin korábbi karakteréhez és számomra teljesen irreális volt, mondjon bárki bármit. Az sokkal reálisabb lett volna, ha Zsin elmegy a végsőkig és utolsó leheletéig küzd, és végül úgy éri a vég. Nem az a bajom, hogy meghalt a végén, mert lássuk be számára nem maradt más út, hanem az, ahogy a halála történt.

Zsin és Nö-csa

Ami viszont a legjobban tetszett a harmadik részben, hogy az elejétől a végéig Zsin és Nö-csa újra szemben álltak egymással. Csak már nem olyan jelentéktelen dolgok miatt veszekedtek, mint anno az iskolában, hanem az ország sorsa, az emberek jövője volt az, amiben nem tudtak egyet érteni és ami végül két ellentétes oldalra sodorta őket. Továbbra is fent maradt köztük a tűz és víz párhuzam, a korábbi sérelmek és veszteségek, és habár Zsinnek több esélye is adódott arra, hogy örökre végezzen Nö-csaval, végül sosem tudta őt megölni, mindig megfutamodott az utolsó percben. Mérges volt rá, amiért elárulta, gyűlölte őt, de valahol mélyen még mindig szerette, és ezért képtelen volt megölni őt, amikor lehetősége adódott rá. Imádtam Zsin és Nö-csa közös jeleneteit, csak kár, hogy kevés volt belőlük és kár, hogy ilyen tragikus véget ért a „kapcsolatuk”.

És itt most nem a szerelmi szálra gondolok, mert az valójában sosem volt, habár nyilvánvaló, hogy szerették egymást, hanem inkább minden másra, a baráti, szövetséges, testvéri kapcsolatra. Zsin és Nö-csa annyira mások, annyira máshogy látták a világot és hogy mi lenne jó az embereknek, hogy ez az egész örökre közéjük állt és ez pecsételte meg a sorsukat. És itt jön a kedvenc gondolatom a könyvből, miszerint a kötelesség a szeretet halála, hisz Nö-csa végül mindig a kötelességet választotta a Zsin iránt érzett szeretete helyett és ezzel talán ő volt az egyetlen legracionálisabb és legemberibb karakter az egész könyvsorozatban.

Zsin és Nö-csa, vagyis a Főnix a Sárkány ellen

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor összességében tetszett az utolsó rész, már hogy ne tetszett volna, de a két negatívum miatt, amit megemlítettem, sajnos nem tudom ötcsillagosra értékelni. Kicsit úgy érzem az írónő nem teljesen gondolta át a Trifektás történetszálat, ami számomra teljességgel logikátlan volt Zsin részéről, valamint a lezárást sem, ami szerintem abszolút karakteridegen volt Zsin karakterét tekintve. Ezeken kívül minden mást imádtam benne, most se lehetett rajta unatkozni, csak úgy faltam a lapokat egymás után. Kicsit sajnálom, hogy ennyi volt, vége, de legalább kaptunk egy lezárást és nem lett a végtelenségig elnyújtva a történet. Örülök annak, hogy megtaláltam a Mákháború trilógiát, ami nagy kedvenc lett mostantól kezdve és az biztos, hogy többször újra fogom még olvasni. Zsint pedig imádom, mert ki ne imádná őt?!

UI: Köszönet a kiadónak a harmadik könyv végére berakott kis novelláért, ami Nö-csa szemszögéből íródott, kellemes kis pluszt ad a fiú karakteréhez és végre olvashattunk egy kicsit többet róla is.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-a-langolo-isten

Értékelés: 5/4

Laurell K. Hamilton: Ragály (Anita Blake, vámpírvadász 22.)

Fülszöveg:

Egyes zombikat felélesztenek, másokat meg elpusztítanak. Csak kérdezd meg erről a szakma legjobbját, Anita Blake-et, aki mostanáig inkább puszta kellemetlenségként tekintett rájuk, semmint potenciális veszélyforrásként. Persze, mert egészen eddig egyikőjük sem próbálta meg kegyetlenül elpusztítani az embereket. De most valami furcsa dolog történt velük.

Micah apja haldoklik, feltehetőleg egy húsevő zombi marta meg, és talán már csak napjai vannak hátra, mielőtt élve elrohad. Anita, Micah és Nathaniel a coloradói Boulderbe utazik, hogy Micah – közel húsz év után – újra találkozzon a családjával, és elbúcsúzhasson az apjától. A látogatásból azonban gyorsan nyomozás lesz, mert kiderül, hogy a zombik eddig sosem látott módon, tömegesen járnak a hegyekben, ráadásul halálos ragályt terjesztenek.

Több hónapja már hogy Anita Blake könyvet olvastam és gondoltam épp ideje folytatni a soha véget nem érő sorozatot a következő résszel. Kellett most egy kis Anita kaland mielőtt belevetem magam a Mákháború trilógia utolsó részébe, előtte szerettem volna egy kicsit másféle történetet olvasni kis kikapcsolódásként. Őszintén bíztam abban, hogy most egy jobban sikerült Anita könyv következik a sorban, mert nem egy minden értelmet és logikát nélkülöző erotikus sztorira vágytam, hanem valami sötét fantasy nyomozásra.

Részben bejöttek a számításaim, részben nem. Megkaptam ugyanis a nyomozási szálat, amit mindig annyira szerettem, de persze nem maradhatott ki az erotika sem, mert tetszik vagy sem, ez most már elengedhetetlenül a történet részévé vált. És nem azzal van konkrétan a bajom, mert én is szeretek olvasni ilyesmit, hanem azzal, amikor csak az erotikáról szól az egész rész, és mellette nincs semmi más érdemleges. Mintha Hamilton rájött volna, hogy kell ide valami épkézláb történet is, mert a sok szex önmagában nem elég hosszútávon és azzal nem lehet fenntartani a közönség érdeklődését. Az enyémet legalábbis semmiképp sem.

Szerencsére a Ragály című könyvben, ami a 22. rész a sorozatban a nyomozási szál kapott nagyobb hangsúlyt és a többi csak kiegészítésnek volt mellette, ezzel megteremtve azt a tökéletes egyensúlyt, amitől nem kaptam sikítófrászt… hanem ami miatt igenis élveztem ezt a könyvet, de tényleg. Talán jó pillanatomban kapott el, talán most épp egy ilyesmi történetre vágytam, vagy mert itt tényleg újra pislákolni kezdett a régi Anita stílus, de nekem ez a rész kifejezetten tetszett. Sötét volt, izgalmas, félelmetes és mindezek mellett vicces, mert a sötét humort most se kellett nélkülözni, se Anita belső narrációját, amin sokszor jókat mosolygok.

Anita nem az már, aki a sorozat elején volt, tényleg rengeteget változott, és ezzel ő maga is tisztában van. Sok dologban előnyére változott, mondhatjuk úgy, hogy felnőtt és hogy végre már nem az arduer irányítja őt, hanem fordítva, a libidóját is tudja többségében irányítani. Anita kezében van a gyeplő és úgy tűnik már nem gyűjti tovább a pasikat, vagy inkább maradjunk abban, hogy ebben a részben legalább nem szedett össze egy újat... és ez is valami. Csak ismételni tudom magam, én már rég elvesztettem a fonalat a sok pasi tengerében, számomra a nagy részük egy nagy összemosódott massza és ha pisztolyt tartanának a fejemhez se tudnám az összeset felsorolni vagy megkülönböztetni egymástól. Persze ott vannak Anita legnagyobb szerelmei, Jean-Claude, Micah, Nathaniel, ezt a hármat tudom igazán kiemelni, és ők az a hármas akiknek tényleg van valami értelmesen összerakott és kiemelkedőbb karaktere, amitől emlékezetesek maradnak. Aztán a többi… na azokat már felsorolni se tudnám.

Ebben a részben Micah és Nathaniel kapott nagyobb szerepet, Jean-Claude szintén felbukkant, de most nem ő volt a lényeg, ami nagy kár, mert nálam Jean-Claude marad az örök kedvenc pasi és nem is értem hogy nem elég ő egyedül Anitának. De ez legyen csak az én gondom. Aztán mikor felvetődött a házasság kérdése, és hogy többen is összeházasodnak, igen, jól hallottátok, többen egymással, akkor csak pislogtam, mert egyrészt nem értem minek kell ez ide, másrészt azt se értem, hogy fogják ezt kivitelezni, de kíváncsian várom. Lesznek itt még „kakasharcok” Anitáért, és nem lesz ez olyan egyszerű menet, de tényleg kíváncsian várom, hogy fogják ezt megoldani a feltehetően nem távoli jövőben.

Aztán másik személyes kedvencem, Edward beugrott segíteni egy kicsit Anitának a nyomozásban, ami sosem gond, mert Edwardot imádom, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, ebből a történetből szerintem ki lehetett volna hagyni őt. Nélküle szintén működött volna a dolog, de ezen azért nem akadok fenn, mert Edward mindig plusz pont. Arra szintén kíváncsi vagyok, mikor lesz már Edward és Donna esküvője, erről is beszélnek már egy ideje, és remélem nem csak a háttérben lesz lezavarva a dolog, hanem valamelyik következő könyvnek az lesz a középpontjában, mert azt szívesen megnézném, de komolyan.

Tényleg tetszett most ez a rész, valahogy sikerült megtalálni a megfelelő elegyét a természetfeletti nyomozásnak és az erotikának, amit Hamilton minden áron bele akar nyomni az Anita Blake könyvekbe. Úgy tűnik így jó pár rosszabb és unalmas rész után rájött, hogy kell ide az izgalmas, sötét, horrorisztikus kaland és nem elég csak folyton arról írni, hogy Anita épp kivel és hol hempereg. És habár már nem hiszem, hogy valaha visszakapjuk a régi Anitát az első könyvek hangulatát, de ezzel az új kialakult irányvonallal szerintem tovább lehet dolgozni. A lényeg, hogy kell egy izgalmas nyomozás és mellé jöhet az erotika kisebb dózisban, és akkor mindenki elégedett. Én legalábbis az leszek.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-ragaly

Értékelés: 5/4