Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet. Elsősorban azért, mert nincs lelke.
Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig talján, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt.
De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire. Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit?
És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála melasztorta?
A Lélektelen egy igazán furcsa regény, hiszen a klasszikus szépirodalom stílusa és a fantasy világa keveredik a történetben. Ezt képzeljétek el szó szerint. Az írónő klasszikus szépirodalmi stílusban írta meg a könyvet a 19. századi környezethez és hangulathoz mérten és meg kell mondjam egészen lenyűgözően és hihetően tudta megragadni a század hangulatát. Abroncsos szoknyák, vénlányok, sznob úri társaság és család, Viktória királynő és a hamisítatlan steampunk környezet, ami innen sem hiányozhat. Mindezt a fantasy világával ötvözte egybe, felbukkannak vámpírok, vérfarkasok, szellemek, gólemek és a lélektelen Tarabotti kisasszony. Elsőre talán furcsán hangozhat ez az egész, és bevallom én se erre számítottam. Én valami Cassandra Clare Pokoli szerkezetek sorozatához hasonló könyvet vártam, de már az első kötet után kijelenthetem, hogy számomra már most felülmúlta Gail Carriger Cassandra Clare ama sorozatát.
Alexia Tarabotti lélektelen. Vagyis képes semlegesíteni a természetfelettit. Tulajdonképpen ha hozzáér mondjuk egy vámpírhoz, vagy egy vérfarkashoz, akkor az elveszti a természetfeletti képességeit és újra ember lesz belőle, egészen addig, amíg Alexia érinti őt. Más haszna nincs a lélektelenségének. Engem kicsit zavart, hogy Alexia lélektelen mivoltáról ezen kívül semmi mást nem tudunk meg. Odáig rendben, hogy ő képes úgymond "legyőzni" bármely természetfeletti lényt, de a lélektelenségének mi hatása van saját magára? Hisz az ember lelke fontos, ő meg ugyebár nem rendelkezik vele és ennek nincsen semmilyen mellékhatása. Én ezt nehezen tudtam így elfogadni. (Ha később ez meg lesz magyarázva, akkor nem szóltam.). A lélektelen, vagyis természeten túli emberek nagyon ritkák manapság, és Alexia is titkolja jóformán mindenki előtt, hogy ki is ő igazából.
Csak az Árnyékkormány tud róla és igazi erejéről. Az Árnyékkormány a Brit Birodalom egyik fontos szervezete, akiknek egyetlen, de annál fontosabb feladata: a birodalomban található természetfeletti lények adminisztrációja, a rend fenntartása és az ügyeik intézése. Ugyanis ebben a világban a reneszánsz óta mindenki tisztában van a természetfeletti létezésével, a vámpírok, várfarkasok és szellemek az emberek között járnak és a meghatározott rend szerint élnek legálisan beolvadva a társadalomba. Az Árnyékkormány felügyeli és képviseli őket, ők figyelik például az új vámpírok teremtését, ők regisztrálják, hogy melyik klánhoz és vámpírkirálynőhöz tartoznak, vagy, hogy melyik vérfarkas melyik falka tagja. Nekem különösen tetszett ez az egész világkidolgozás. Hihetően és érdekes alakította ki az írónő a rendszert, és tényleg normálisan működik minden.
Persze ha mindenki tisztában van a természetfeletti létezésével, az nem feltétlen jó dolog. Egyrészt a természetfeletti lények a társadalom részesei maradhatnak és viszonylag rendben és békében élhetnek, de persze mindig lesznek olyan emberek, akik képtelenek elfogadni őket, vagy épp saját kis céljaikra szeretnék őket felhasználni. A titokzatos vámpír el- és feltűnések egyre nagyobb gondot jelentenek a birodalomnak, az Árnyékkormánynak és magának Alexiának is, aki belekeveredik ebbe az ügybe, és mindez egy titkos tudósokból álló csoporthoz vezet el. Akik a kor szokásainak megfelelően a tudományt szolgálják, akik gondolkodók és fejlődést akarnak, kutatnak, alkotnak, és kegyetlen módon ezért nem restek feláldozni egy-két természetfeletti lényt sem.
Nagyon tetszett a könyv hangulata, az az igazi 19. századi hangulat a szokásos és szinte már elengedhetetlen steampunk elemekkel, és a könyv egész stílusa. Visszafogott, elegáns, ugyanakkor mégis humoros és igen olvasmányos. Olvastatta magát a könyv. A történetre se lehet panaszom, és habár szerintem nem a nyomozáson volt a fő hangsúly, abba se tudnék belekötni. Megkedveltem Alexiát, aki a korhoz képest egy igen talpraesett, okos és beszédes fiatal hölgy, a többiekhez, mondjuk a családjához képest sokkal előrehaladottabb, hogy finoman fejezzem ki magam. Lord Maccon viszont nem lett a kedvencem, szerintem felszínes és sablon karakter, a mogorva és rejtélyes férfi, aki belül mégis csupa szív. Nem éreztem olyan kiforrottnak a karakterét, így egyáltalán nem szerettem bele Alexiával ellentétben. Igazából úgy érzem, hogy csak Alexia karakterét sikerült normálisan kigondolni és átadni az olvasónak, a többiek valahogy csak ott lebegnek mellette, legtöbbjük csak egy klisé, mind a harsány öltözködéséről és furcsaságáról híres vámpír, Lord Akeldama, az alfa vérfarkas, Lord Maccon vagy épp Alexia egyszerű és kissé ostoba családja valamint barátnője, Ivy Hisselpenny.
Igazából rengeteg mindent ki lehet még hozni ebből az egészből, hiszen adott egy remek mitológiai háttér, egy szerethető főhős, egy aranyos szerelmes páros, akik tényleg azok voltak a maguk módján és valóban összeillenek, na meg persze a többi karakter, akiket ha később jobban elmélyítenek, akkor lehet még belőlük valami érdekes. A Könyvmolyképző Arany Pöttyös sorozatának egyik darabja Neil Carriger könyvsorozata, és legalább ma már tudom mi a különbség a Vörös és Arany Pöttyös könyvek közt. A Lélektelen nem ifjúsági könyv, hanem felnőtt könyv felnőtt szereplőkkel és természetesen emiatt van egy kis erotika is a könyvben, de pont csak a megfelelő mértékben, amennyire ide szükséges. Mindenesetre egyre nagyobb kedvet kaptam a többi Arany Pöttyös könyvhöz is.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/gail-carriger-soulless-lelektelen
Értékelés: 5/5
Alexia Tarabotti lélektelen. Vagyis képes semlegesíteni a természetfelettit. Tulajdonképpen ha hozzáér mondjuk egy vámpírhoz, vagy egy vérfarkashoz, akkor az elveszti a természetfeletti képességeit és újra ember lesz belőle, egészen addig, amíg Alexia érinti őt. Más haszna nincs a lélektelenségének. Engem kicsit zavart, hogy Alexia lélektelen mivoltáról ezen kívül semmi mást nem tudunk meg. Odáig rendben, hogy ő képes úgymond "legyőzni" bármely természetfeletti lényt, de a lélektelenségének mi hatása van saját magára? Hisz az ember lelke fontos, ő meg ugyebár nem rendelkezik vele és ennek nincsen semmilyen mellékhatása. Én ezt nehezen tudtam így elfogadni. (Ha később ez meg lesz magyarázva, akkor nem szóltam.). A lélektelen, vagyis természeten túli emberek nagyon ritkák manapság, és Alexia is titkolja jóformán mindenki előtt, hogy ki is ő igazából.
Csak az Árnyékkormány tud róla és igazi erejéről. Az Árnyékkormány a Brit Birodalom egyik fontos szervezete, akiknek egyetlen, de annál fontosabb feladata: a birodalomban található természetfeletti lények adminisztrációja, a rend fenntartása és az ügyeik intézése. Ugyanis ebben a világban a reneszánsz óta mindenki tisztában van a természetfeletti létezésével, a vámpírok, várfarkasok és szellemek az emberek között járnak és a meghatározott rend szerint élnek legálisan beolvadva a társadalomba. Az Árnyékkormány felügyeli és képviseli őket, ők figyelik például az új vámpírok teremtését, ők regisztrálják, hogy melyik klánhoz és vámpírkirálynőhöz tartoznak, vagy, hogy melyik vérfarkas melyik falka tagja. Nekem különösen tetszett ez az egész világkidolgozás. Hihetően és érdekes alakította ki az írónő a rendszert, és tényleg normálisan működik minden.
Persze ha mindenki tisztában van a természetfeletti létezésével, az nem feltétlen jó dolog. Egyrészt a természetfeletti lények a társadalom részesei maradhatnak és viszonylag rendben és békében élhetnek, de persze mindig lesznek olyan emberek, akik képtelenek elfogadni őket, vagy épp saját kis céljaikra szeretnék őket felhasználni. A titokzatos vámpír el- és feltűnések egyre nagyobb gondot jelentenek a birodalomnak, az Árnyékkormánynak és magának Alexiának is, aki belekeveredik ebbe az ügybe, és mindez egy titkos tudósokból álló csoporthoz vezet el. Akik a kor szokásainak megfelelően a tudományt szolgálják, akik gondolkodók és fejlődést akarnak, kutatnak, alkotnak, és kegyetlen módon ezért nem restek feláldozni egy-két természetfeletti lényt sem.
Nagyon tetszett a könyv hangulata, az az igazi 19. századi hangulat a szokásos és szinte már elengedhetetlen steampunk elemekkel, és a könyv egész stílusa. Visszafogott, elegáns, ugyanakkor mégis humoros és igen olvasmányos. Olvastatta magát a könyv. A történetre se lehet panaszom, és habár szerintem nem a nyomozáson volt a fő hangsúly, abba se tudnék belekötni. Megkedveltem Alexiát, aki a korhoz képest egy igen talpraesett, okos és beszédes fiatal hölgy, a többiekhez, mondjuk a családjához képest sokkal előrehaladottabb, hogy finoman fejezzem ki magam. Lord Maccon viszont nem lett a kedvencem, szerintem felszínes és sablon karakter, a mogorva és rejtélyes férfi, aki belül mégis csupa szív. Nem éreztem olyan kiforrottnak a karakterét, így egyáltalán nem szerettem bele Alexiával ellentétben. Igazából úgy érzem, hogy csak Alexia karakterét sikerült normálisan kigondolni és átadni az olvasónak, a többiek valahogy csak ott lebegnek mellette, legtöbbjük csak egy klisé, mind a harsány öltözködéséről és furcsaságáról híres vámpír, Lord Akeldama, az alfa vérfarkas, Lord Maccon vagy épp Alexia egyszerű és kissé ostoba családja valamint barátnője, Ivy Hisselpenny.
Igazából rengeteg mindent ki lehet még hozni ebből az egészből, hiszen adott egy remek mitológiai háttér, egy szerethető főhős, egy aranyos szerelmes páros, akik tényleg azok voltak a maguk módján és valóban összeillenek, na meg persze a többi karakter, akiket ha később jobban elmélyítenek, akkor lehet még belőlük valami érdekes. A Könyvmolyképző Arany Pöttyös sorozatának egyik darabja Neil Carriger könyvsorozata, és legalább ma már tudom mi a különbség a Vörös és Arany Pöttyös könyvek közt. A Lélektelen nem ifjúsági könyv, hanem felnőtt könyv felnőtt szereplőkkel és természetesen emiatt van egy kis erotika is a könyvben, de pont csak a megfelelő mértékben, amennyire ide szükséges. Mindenesetre egyre nagyobb kedvet kaptam a többi Arany Pöttyös könyvhöz is.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/gail-carriger-soulless-lelektelen
Értékelés: 5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése