2013. jún. 27.

Richelle Mead: Vérvonalak (Vérvonalak 1.)

A történet:
"Vámpírakadémia spinoffjaként kezelendő új sorozat meglepő fordulatokkal teli első részében sok eltemetett titok kerül a felszínre, és az új szereplők mellett olyan régi ismerősöket is üdvözölhetünk, mint Adrian Ivaskov, a lélekmágus szépfiú, vagy Abe Mazur, a tetteivel a törvényesség határán táncoló kalandor. Ahol pedig ők jelen vannak, ott a baj sem járhat messze.
A történet szerint Sydney, az Alkimista élete teljesen új fordulatot vesz, amikor kegyvesztett státuszából hirtelen a mora vámpírtársadalom egyik legrangosabb és legféltettebb tagja, Jill Mastrano személyes testőrévé nevezik ki. A vámpírok közelsége miatti viszolygása hirtelen eltörpül egy sokkal ijesztőbb probléma mellett: magántanulóként töltött gyermekkora után Sydney belecsöppen a gimnáziumi élet kellős közepébe. Miközben egy zaklatott lelkivilágú – mellékesen vámpír – kamaszról gondoskodik, és az iskolai klikkek között próbál eligazodni, az Alkimista berkeken belüli ármánykodással is meg kell küzdenie. Sydney hamarosan ijesztő események középpontjában találja magát. A diákok különleges képességeket biztosító tetoválásainak titkát, valamint a vámpírgyilkosságok rejtélyét is kénytelen lesz felderíteni. A tét a szeretett húga jövője, a saját karrierje és az akarata ellenére egyre jobban megkedvelt Jill élete."


Igazán pozitívan álltam hozzá ehhez a könyvhöz, és mivel igen olcsón sikerült beszereznem, így elég hamar ki is olvastam. (Így a vizsgák után bőven van szabadidőm). Persze voltak fenntartásaim a történettel kapcsolatban, gondoltam én mit lehet még kihozni ebből a Vámpírakadémiás sztoriból, meg fura lesz, hogy a régi annyira kedvelt szereplőim nem fognak benne megjelenni. Nagy Vámpírakadémia rajongó lettem az utóbbi asszem két hónapban, mikor egyhuzamban kiolvastam a sorozatot, imádtam Rose-t és Dmitrij-t, na meg persze Lissat-t és Christian-t, így el sem tudtam képzelni milyen (igazán jó és érdekes) történetet lehet még itt kitalálni, amiben ők nincsenek benne... és amiben Sidney, az Alkimista lesz a narrátor és főszereplő. Nem tudtam mire számítsak, így kicsit félve kezdtem neki ennek a könyvnek.

Be kell vallanom a könyv első fele annyira nem nyűgözött le, hiányoltam Rose-t, akit nagyon megszerettem, ő sokkal érdekesebb személyiség, és ezáltal narrátor, mint amilyen Sidney valaha is lesz. Emellett Sidney korábban se hagyott bennem mély nyomokat és valahogy az Alkimisták se keltették fel annyira a kíváncsiságom, hogy szívesen olvastam volna olyan történetet, amiben ők vannak a központban. És igen, elsőnek azokat a dolgokat fogom megemlíteni, amik a Vérvonalakban nem tetszettek.
Elsőnek is, akkor itt van a főszereplő. Semmi érdekes, olyan semleges karakter, (tudom, hogy már mondtam, de Rose nagyon hiányzik ebből a sztoriból, és annak kifejezetten örültem, hogy legalább egy kis rövidke jelenetben szerepelt), aki az elején szinte már untatott, aztán mikor kezdtem jobban megismerni, akkor kezdtem megszeretni. Mert rájöttem, Sidney igenis érdekes karakter, csak pont ellentétes módon, mint Rose. Ő nem lázadó, erős és harcias, Sidney a felé támasztott követelményeknek és elvárásoknak igyekszik megfelelni, egy okos, két lábbal a földön járó lány, aki kissé még naiv és nem tud magáért kiállni. Folyamatosan meg akar felelni mindenkinek, miközben önértékelési gondokkal küszködik. Vagyis egy tipikus tinédzser. A végére már kezdtem egészen megkedvelni.

És hogy mi van a többi karakterrel? Hát, ők se nyűgöztek le teljesen. A pasi felhozatal valami siralmas volt, semelyik új férfi karakter se nyerte el a tetszésem, mindegyik átlagos figura, és Lee meg Keith már az elejétől tisztára gyanúsak voltak, sejtettem, hogy ők lesznek a dolgok mögött, és be is jött a gyanúm. Érdekes viszont, hogy a Vérvonalakban két olyan Vámpírakadémiás karaktert kedveltem meg nagyon, akikre ezelőtt annyira nem figyeltem fel, vagy csak nem érdekeltek. (Mert hát Rose és Dmitrij mellett szegények nem rúghattak labdába nálam). Az egyik Eddie. Nem tudom miért de őt most nagyon bírtam, és igazán tetszett az ő történetszála, ahogyan ez a Mason hasonmás Micah előkerült, szegény Eddie-nek eszébe jutott korábbi jó barátja, és külön örültem annak, hogy ez a dolog nem felejtődött el, hanem igenis még mindig a múlt tragikus eseményeivel birkóznak meg a szereplők, vagyis jelen esetben Eddie.... na meg persze Adrian, akit nem lehet kihagyni. Na, nem arról van szó, hogy korábban nem kedveltem volna Adrian-t, de a Vámpírakadémiában én egyértelműen Gyimka párti voltam és végig Rose-nak és Dmitrij-nek szurkoltam, Adrian-re meg csak valamiféle zavarótényezőként gondoltam. Ez most teljesen megváltozott. Most szerettem meg véglegesen Adrian-t, és igazán öröm volt olvasni, hogy ő se tette még túl magát Rose-n, hogy nem lépett olyan könnyen tovább, és hogy Sidney hatására végre igazi jellemfejlődésnek indult. Adrian és Sidney, na ők tényleg szép pár lennének. Eztán nekik fogok szurkolni.

Összességében a történet nem volt annyira izgalmas, mint a Vámpírakadémia, és nehezen szoktam meg, hogy  most az emberek közt élnek főhőseink, nem az Akadémián, és hogy egy csomó normális ember is feltűnik a történetben, és valljuk be a rejtélyek se voltak annyira érdekesek, mint vártam. Kicsit csalódtam ebben a könyvben, de ennek ellenére olvasni fogom a folytatást. Ki nem hagynám, hisz Mead még mindig szépen ír. Remélem a folytatás valahogy pörgősebb lesz.
UI: és nem mintha baj lenne, de ez a borító egészen kis egyszerű és szerény lett a korábbiakhoz képest.
A könyvről:
5/4

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...