John Green: Csillagainkban a hiba

A történet ismertetője:

"A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… „A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában."

Az egyik oldalon véletlenül olvastam, hogy John Green könyvéből majd filmet fognak készíteni valamikor, csak úgy kíváncsiságból elolvastam miről szól egyáltalán és már akkor tudtam, hogy ez nekem való és olvasnom kell. Nos, ennek most jött el az ideje és annyit már itt az elején elmondhatok, hogy nagyon tetszett a könyv.

Mikor megtudtam, hogy miről szól akkor elsőnek a Séta a múltba című film története jutott az eszembe, (abból is van könyv, de azt még nem olvastam), gondoltam egy hasonló történettel kerülök szembe, egy beteg lány és egy fiú egymásba szeretnek, meg minden, de az író itt még tovább csavart a történeten, hiszen két halálos beteg fiatal szeret egymásba, annak ellenére, hogy tudják nem sok van nekik hátra. Ez a könyv teljesen kifacsarta a szívemet és a végére teljesen elszomorított. A könyv szépen és meghatóan, teljesen reális és hihető módon írja le milyen lehet egy halálos beteg élete, hogy mit érezhet, hogy mit gondolhat a világról és a környezetéről. Két főbb beteg szereplőnk is van, mindegyik másképp áll az élethez és másképp gondolkozik.

A főszereplő narrátor, Hazel teljes nyugalomban és a tehetetlensége tudatában éldegél, tudja, hogy semmit nem tehet a betegsége ellen, már régen elfogadta, magányosan otthon tölti az idejét a szüleivel, nem barátkozik senkivel sem, még azt is nehezen viseli, hogy a szülei csakis neki szentelték az életüket. Folyamatosan kedvenc könyvét olvasgatja, a The Imperial Affliciton-t, és arról ábrándozik, hogy a könyv írója, Peter Van Houten egyszer majd válaszol a rengeteg levelére, amiben arra kéri a férfit, hogy mondja el, mi a könyvének folytatása, ugyanis Hazel egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy a könyvnek nincs normális befejezése. Ez az egész pedig azért zavarja ennyire, mert nem tudja mi lesz a többiekkel majd a halála után. És azért imádja ezt a könyvet, mert egy ugyanolyan halálos beteg lányról szól, amilyen ő saját maga és úgy érzi, hogy csakis a könyv érti meg igazán min megy keresztül. Ő az elfogadást választja, nem harcol a betegsége ellen.

Vele ellentétben Augustus, vagyis Gus, gyűlöli, hogy beteg és azt szeretné, ha valamilyen nagy dolgot hagyna hátra maga után, ha sokan emlékeznének rá, ha nem felejtenék el, ahogy egyre inkább romlik az állapota, úgy lesz egyre rosszabb kedve és csakis Hazel és a kapcsolatuk az egyetlen pozitívum az életében. Ő már másodjára éli át, milyen egy halálos beteggel együtt lenni, mert a korábbi barátnőjének agytumora volt és a lány abba halt bele. Gus és Hazel egymásba szeretnek szépen lassan, de ezt az egészet nem csöpögősen és nyálasan írja le az író, hanem szépen és szerethetően.

Mindkettejük érdekes karakter és habár valahogy sejtettem, hogy nem lesz happy end a történetük vége mégis vártam arra, hogy minden rendbe jöjjön.... persze nem jött, hiszen a betegségüket nem lehet túlélni, de a vége így jó és tökéletes, máshogy nem is alakulhatott volna.

Rajtuk kívül érdekes karakter volt még Isaac, aki Hazel és Gus barátja is egyben, a fiú a látását vesztette el, és sajnáltam, hogy a barátnője ahelyett, hogy ekkor kiállt volna mellette, inkább elhagyta a fiút, lehet nem rosszindulatból tette, hanem tényleg nem tudott volna egy beteg fiúval megbirkózni és nem tudta volna elviselni, hogy egy beteg emberrel legyen együtt, de akkor is szemét és önző dolog volt tőle. Emellett az író, Peter Van Houten pedig azt szimbolizálta, hogy mit tehet a szülőkkel a beteg gyermekük elvesztése, hiszen az ő lánya is meghalt rákban 8 éves korában, erről írta meg a könyvét, és egyszerűen azóta se volt képes feldolgozni ezt az egészet, Hazel szintén attól fél a szüleivel is ez fog történni a halála után.

Az egész könyvnek szomorú a hangulata, folyamatosan az elmúlás, a halál lengi körbe a szereplők mindennapi életét, és a karakterek drámáján kívül még olyanokról is olvashatunk, hogy a szülők miként élik meg a gyermekük betegségét, hogy mi a fontos abban a rövid életben, ami megadatott egy halálos beteg számára, hogy miként élik meg a mindennapokat és hogy mit gondolnak arról, ahogy a többi ember bánik velük. Kicsit furának gondoltam az elején, hogy a könyvnek nincs normális befejezése, hiányérzetem volt vele kapcsolatban, de aztán átgondoltam és rájöttem nincs is szükség a teljes befejezésre, hiszen mind tudjuk mi lesz Hazel sorsa is.:(

Ez a könyv belopta magát a szívembe, és majd valamikor magyarul is olvasni akarom, kíváncsi vagyok a fordításra. Nagyon várom a filmet, remélem mihamarabb elkezdik a forgatást.

Kedvenc idézet: "Thats the thing about pain. It demands to be felt."

Ui: A magyar cím olyan furán hangzik szerintem, az eredeti angol valahogy érdekesebb és fülbemászóbb. (The fault in our stars)

A könyvről:

http://moly.hu/konyvek/john-green-csillagainkban-a-hiba

5/5*