John Green: Papírvárosok

Fülszöveg:

Quentin Jacobsen egész életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta a hihetetlenül kalandvágyó Margo Roth Spiegelmant. Így aztán, amikor a lány nindzsának öltözve kinyitja Quentin ablakát, bemászik rajta az életébe, és magával invitálja egy nagy fantáziával kitervelt bosszúhadjáratra, a fiú vele tart.
Egész éjszakás kalandjuk után új nap veszi kezdetét, s amikor Q megérkezik az iskolába, megtudja, hogy a mindig is enigmatikus Margo ezúttal valódi rejtéllyé lett. Hamarosan kiderül azonban, hogy vannak bizonyos nyomok, amelyek felderítése csak rá vár. Ezzel olyan csapongó kaland veszi kezdetét, amelynek során minél közelebb kerül, annál kevesebb tárul fel előtte a lányból, akiről azt hitte, jól ismeri.

Szeretem John Greent. Szeretem a könyveit. És szeretem azt amit képvisel. Hogy mindig érdekes és szokatlan témákat szed elő, majd azt a saját stílusában és saját gondolataival olyan remekül tálalja, hogy ezáltal nem lehet őt nem szeretni. Imádtam a Csillagainkban a hibát, és legalább annyira szerettem az Alaska nyomábant, így nem volt kérdés, hogy minden megjelenő könyvét olvasni fogom. A Papírvárosok régóta izgatta a fantáziámat, és mivel a film idei megjelenésével eléggé aktuális lett a dolog, így tudtam, hogy nekem ezt legkésőbb a nyár végéig el kell olvasnom. És lássátok, csak sikerült nem sokkal a sulikezdés előtt.

A Papírvárosok stílusában és történetében inkább az Alaska nyomában-ra hasonlít. Ez is egy újabb ifjúsági könyv, ami egy gimnáziumban játszódik, aminek egy tinédzser fiú a főszereplője és annak baráti köre. Tulajdonképpen több hasonlóságot is mutat a két könyv. Fiú főszereplő... pipa, a fiúnak van két fiú legjobb barátja... pipa, van egy lány akiért epekedik... pipa, rengeteg vicces kaland és történés... pipa és mindezt az író számos érdekes és felejthetetlen gondolattal és "igazsággal" társította. Mégis, a sok hasonlóság ellenére a két könyv üzenete teljesen más, legalábbis én máshogy értelmeztem, és nekem mindkettő más élményt nyújtott.

Mi is tetszett nekem annyira a Papírvárosokban? Aranyos és olvasmányos YA könyv ez, olyan tipikus "John Greenes", ha értitek mire gondolok. Egyszerűen nem tudtam letenni, olvastam és olvastam tovább, és nagy pechemre elég hamar a végére értem. Nagyon tetszett a könyv és sajnáltam, hogy ilyen rövid, de szerencsére nem kellett most sem csalódnom Greenben. Habár maga a történet mint már említettem nem valami egyedi, és ha őszinte akarok lenni, akkor elég sok gimis klisét felvonultat, de mégis a karakterek és az üzenet, amit nekem jelentett, az annyira magával ragadott, hogy a hibák sem érdekeltek többé.

A könyv a felnövésről szól, ez vitathatatlan. Q és a barátai éppen a végzős évük utolsó heteit töltik békés nyugalomban. Nem ők az iskola legmenőbb srácai, de jó ez így nekik. Q egy normális, átlagos fiú, aki jó tanuló, akinek remek szülei vannak, aki egy kicsit kocka, és aki szereti a kiszámíthatóságot. Nem keveredik kalandokba, semmi izgalmas nem történik vele. Q barátai nem valami összetett karakterek, inkább csak a komikum forrásaként kellenek a történetbe, amit mondjuk nem is bántam annyira, mert Ben igen sokszor megmosolyogtatott a hülyeségeivel.

Q ellentéte Margo. Margo egy igazi kalandor, egy igazán "menő" lány, az iskola legnépszerűbb csaja. Nem ő a legszebb lány, nem valami egyedi szépség, mégis egy igazi egyéniség, akivel csak hihetetlen és roppant izgalmas dolgok történnek. Mindenki bálványozza Margo-t, mindenki oda van érte, Q gyerekkoruk óta szerelmes belé. Margo azonban nem az, akinek látszik és akinek mindenki hiszi. Egy roppant bonyolult személyiség, aki néha hihetetlen önzőnek, elkényeztetettnek és egoistának tűnhet, de belül csak egy elveszett kislány, aki figyelemre vágyik. El akar szabadulni az otthonából, amit gyűlöl, és a saját maga ura akar lenni. Hihetetlen bátor, talpraesett, okos, merész és vagány.

Gyerekkorukban barátok voltak, de aztán eltávolodtak egymástól, mégis Q még mindig szerelmes belé és bálványozza a lányt, mint mindenki más. Itt értünk el a könyv egyik eleméhez, ami nagyon tetszett. Q azt hiszi szerelmes Margo-ba, pedig ez korántsem igaz. Ő nem az igazi Margo-t szereti, hanem azt az eszményképet, amit mindenki lát és amit mindenki csodál. Margo nem olyan, mint amilyenek mutatja magát, sokkal mélyebb és bonyolultabb személyiség, és amint Q megismeri az igazi énjét, akkor jön rá, hogy ő sosem ismerte az igazi Margo-t, és hogy ő nem is a lányba szerelmes. Hanem annak egy tökéletesített és általa idealizált változatába, ami nem is létezik. Az író egyik legfontosabb üzenete ezzel, hogy sosem ismerhetünk egy embert igazán, és a legtöbb ember egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mutatja magát a külvilág felé. Nem szabad mindig hinni a látszatnak, mert sokszor az ember szándékosan mutatja magát másmilyennek. Azért, hogy a külvilág ne lássa a gyengeségeit, a hibáit és azt, hogy nem olyan tökéletes, amint amilyennek mindenki hiszi.

A másik, ami kifejezetten tetszett a Q és Margo közti éles párhuzam, és ami végül Q karakterfejlődéséhez vezetett. Q csodálja és bálványozza Margo-t, és valamilyen szinten irigyli is őt, hisz a lány minden, ami ő sosem volt és sosem lesz. Ezért van annyira oda érte, és ezért képtelen kiverni a fejéből. Margo egy igazi rejtély, akit képtelenség megfejteni. Margo eltűnésével egy olyan űr keletkezik Q életében, amitől egyszerűen képtelen szabadulni. Ezért se adja fel, és ezért kezdi el keresni a lányt, mert akkor még úgy hiszi, hogy képtelen lenne nélküle létezni.

Margo eltűnése után az iskolában szintén elszabadulnak az indulatok, hisz eddig ő irányította a dolgokat, és mire Q észbe kap, ő veszi át a helyét. Lerendezi azokat, akiket kell, a nyomozás folytán elkezd lógni és hazudni a szüleinek, és egyre több olyan dolgot tesz, amit korábban sosem tett volna meg. Valamilyen szinten Margo eltűnése a legjobb, ami történhetett vele, hisz ennek hatására Q elkezd változni. Kalandokba bonyolódik, olyan helyzetekbe kerül, mint azelőtt soha és olyan dolgokat tud meg magáról, amiket nem is hitt volna. Rájön, hogy amit korábban fontosnak hitt, az talán nem is az. Margo eltűnésének hatására Q elkezd felnőni és végre tényleg elkezd élni.

A harmadik dolog, ami tetszett a könyv vége. Nem okozott mondjuk meglepetést, hisz Green korábbi könyveinek ismeretében számítottam rá, hogy nem épp happy end lesz a végkifejlet, de ennek így kellett történnie. Q és a barátai megtalálják Margo-t hosszú kutatás és nyomozás során, mikor is rájönnek, hogy a korábbi elképzelésükkel ellentétben Margo sosem akarta, hogy rá találjanak. Ő csak örökre el akart tűnni és szabadon élni az életét. Q rájön, hogy kicsoda Margo valójában, és hogy ők ketten annyira mások. Teljesen mást várnak és remélnek ez élettől, amit képtelenek lennének összeegyeztetni. És ennek így kellett lennie, mert máshogy nem is alakulhatott volna. Ők ketten annyira mások, hogy el kellett szakadniuk egymástól. Hisz egyszer mindenki felnő, az élet megy tovább, és nem biztos, hogy ezen az úton velünk maradnak azok, akiket korábban szerettünk vagy akiket a barátunknak hittünk.

John Green most sem okozott csalódást, úgy, mint az előző két könyvét, a Papírvárosokat is imádtam. Q és Margo két remek karakter, akik egymás tökéletes ellentétei és akik épp emiatt tökéletes kontrasztot adnak a történetnek és a dolgok előremenetelének. A humor, a roppant olvasmányos stílus, amiért annyira szerethetőek az író könyvei itt is megtalálható, miközben megint remek és érdekes üzeneteket pakolt bele a történetbe, amiken érdemes elgondolkozni és amivel engem újfent megfogott magának. Mindenképp meg fogom nézni a könyvből készült filmet is, ki nem hagynám. Bár van egy olyan érzésem, hogy fele annyira se lesz olyan jó, mint amilyen ez a könyv volt.

Ui: A magyar borító nagyon tetszik, főleg az, hogy Green könyveit újranyomták új borítókkal és mindegyik hasonló sémára készült csak épp más színben. :)

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/john-green-papirvarosok

Értékelés: 5/5

Katie McGarry: Feszülő húr

Fülszöveg:

Senki sem tudja, mi történt aznap éjjel Echo Emersonnal, amikor a menő fiúval járó népszerű lányból pletykák tárgya, kirekesztett lett, karján hátborzongató sebhelyekkel. Még Echo sem emlékszik a teljes igazságra. Amikor aztán berobban az életébe Noah Hutchins, a szívdöglesztő, lányfaló, megközelíthetetlen fiú a fekete bőrdzsekijében, és meglepően megértő vele, Echo élete olyan fordulatot vesz, amilyenre sosem gondolt volna.

Valószínűleg semmi közös nincs bennük. Mindketten olyan titkokat rejtegetnek, melyek lehetetlenné tehetik kettejük kapcsolatát. Egymás iránti őrült vonzalmuk mégsem foszlik szét, és Echo felteszi magának a kérdést, hogy meddig FESZÍTHETIK A HÚRT, és mit kockáztatna azért a fiúért, aki talán megtanítja őt ÚJRA SZERETNI.

Ez a könyv ismét ékes példája annak, hogy nem adom fel, hanem kitartóan keresem a jobb és minőségibb ifjúsági romantikus könyveket, amikből manapság Dunát lehetne rekeszteni. Nem olvasok gyakran ilyen könyveket, és csakis azokra figyelek fel, amik körül valamiért óriás hype alakult ki. Gondolom én ilyenkor, hogy ha ennyire sok embernek tetszik, akkor biztos nekem is fog, hisz csak kell legyen valami oka annak, hogy olyan sokan rajonganak érte. A Feszülő húrról is csak pozitív és istenítő kritikákat olvastam, épp ezért adtam neki esélyt. Váltott nézőpontos történetmesélés során ismerhetjük meg a történetet, és így a két főszereplőt, ami mindig hatalmas pozitívum nálam, mert ez a kedvenc könyv szerkezeti megoldásom.

Nos, a rövid véleményem, hogy nem értem a hatalmas hype-t és nem értem miért lett olyan nagy szenzáció a könyv, mikor teljesen olyan, mint a többi hasonszőrű társa. Nem tetszett annyira, mint szerettem volna, pedig higgyetek nekem, mindenféle negatív vagy rossz érzés nélkül kezdtem neki. Nem voltak előítéleteim, pedig a fülszöveg alapján semmi jóra nem szabadott volna számítanom, mert az sajnos csak egy sablonos történetet ígért. Én mégis bíztam abban, hogy több lesz itt mint a számos kliséhalom, amit bármelyik másik ifjúsági romantikus könyvben meg lehet találni. Részben igazam lett, aminek nem örültem, mert akartam szeretni ezt a könyvet, részben pedig nem, mert akármennyire sablonokra is épít, mégis voltak szép pillanatai és gondolatai, főképp a végén.

Ahogy már mondtam. tipikus példája a könyv az ifjúsági romantikus történeteknek annak minden kliséjével és hibájával együtt. Csak hogy érezzétek nem a levegőbe beszélek, és nem megint velem van a baj, itt egy rövid kis lista ezekről a klisékről, amiktől nyugodtan megkímélhetett volna az írónő. A lánynak tragikus a múltja és olyan szörnyűséges dolog történt vele, hogy még el is felejtette, hogy mi az. Mindenki kiközösíti, holott korábban a legnépszerűbb lány volt az iskolában. Magában szenved egészen addig amíg.... Igen! Megérkezik a titokzatos, nőcsábász, hihetetlen jóképű és sármos rossz fiú, akinek persze, hogy egy lelki sérült lány kell, persze, hogy az, akit mindenki kibeszél és akin mindenki röhög a háta mögött. És persze, hogy a lány is egyből beleszeret a fiúba, csak mert szól hozzá két szép szót.

Echo és Noah olyan hamar zúgnak egymásba, mint az ilyenkor lenni szokott, pedig igazából nem is ismerik egymást. Noah folyton csak Echo testéről fantáziál, és mindig, de komolyan... mindig a melleit stírölte, miközben Echo azon áradozott, hogy Noah milyen helyes. Inkább csak rá voltak izgulva egymásra, nem szerelem ez. Szerintem nem. Az elején legalábbis semmiképp. Aztán hogy ne legyen egyszerű a helyzet, nem csak Echo-nak tragikus és titokzatos a múltja, hanem Noah-nak is. Meghaltak a szülei, a testvérei és ő nevelőszülőkhöz kerültek, és elválasztották őket egymástól. Noah vissza szeretné kapni a két öccsét, és ezért bármit megtenne. Két szomorú múlttal rendelkező fiatal, akik persze, hogy egymásra találnak.

Hogy tovább folytassam a kliséhalmazt, ott vannak még Echo barátnői is. Kell egy, aki kiállt mellette, kell egy, aki szégyellte őt és követelményeket támasztott a barátságuk irányába. Aztán az ex pasi se maradhatott ki, aki persze, hogy az iskola legmenőbb csávója, és aki persze, hogy még mindig Echo után epekedik. Ki tudja miért, hisz mint később kiderült, már nem is szerette a lányt, sőt hozzá se tudna érni a sebhelyei miatt, de azért mégis magának akarta.... csak mert... csak. Ennyi a magyarázat. Mert csak.

Aztán végig kell járnunk a tinédzser kapcsolatok "bonyolult" és szinte már közhelyes "koreográfiáját", aminek kötelező elemei a következők: közös tanulás, közös "csínyek", a lány normális akar lenni, így visszamegy egy időre az exéhez, csak úgy, mert nem jut jobb az eszébe, mire az ex pasi és az új pasi összeveszik a lányok. Aztán jön a félreértések miatti szakítás, majd bátor felvállalása a kapcsolatuknak az egész iskola előtt, amit a féltve őrzött titkok leleplezése és végül a megbékülés és a tragédiák feldolgozása követ. Hihetnének azt, hogy most lelőttem minden spoilert a könyvvel kapcsolatban, de csak az nem tudta, hogy pontosan ezek alkotják a történet fő vázát, akinek ez az első könyve, amit kézbe vesz.

Nem azt mondom, hogy rosszak ezek a klisék, hisz vannak olyan könyvek, ahol valamiért mégis működnek. Nincs új a nap alatt, mindent megírtak már korábban legalább egyszer valahol. Nem is magukkal a klisékkel van a bajom, hanem azzal, hogy ha a könyv nem ad valami pluszt ezek mellé, ami elterelné a figyelmemet róluk. A Feszülő húr sajnos semmi ilyesmit nem adott számomra, és őszintén sajnálom, de ez a könyv nálam csak egy átlagos közepes, semmi több.

Egyetlen dolog tetszett a könyv végén Noah-val kapcsolatban. Noah az egész könyvön át azért harcolt, hogy bebizonyítsa, ha leérettségizik, akkor tud majd gondoskodni a két öccséről, így megkaphatja a felügyeleti jogot felettük. El akarta őket venni a nevelő szüleiktől, mert saját rossz tapasztalatai miatt biztos volt benne, hogy az öccsei is szenvednek a nevelőszülőknél. Noah rájuk vetítette ki saját rossz élményeit, és ostoba, balga módon az öccseit ki akarta rángatni ebből a környezetből, holott észrevehette volna, hogy a nevelő szüleik igenis szeretik a fiúkat és bármit megtennének értük. Noah a végére belátja, hogy tévedett, és hogy az öccseinek az a legjobb, ha ott maradnak, mert így igazi, szerető családban nőhetnek fel és mindent megkaphatnak, amire csak vágynak, és amit ő nem tudna soha sem megadni neki. Önző módon magához akarta őket láncolni, de aztán jobb belátásra tért és az öccsei érdekeit a sajátjai elé helyezte. Ez a gondolat iszonyatosan tetszett, mert így volt ez reális. Noah karakterének alakulásában szintén fontos szerepet játszott, és tökéletes ívként került a történet végére.

Hiányzott az a plusz, ami miatt megszerettem volna, hiányzott valami egyediség, valami báj, valami plusz, amit nem tudnék konkrétan megfogalmazni, de gondolom értitek mire gondolok. Talán ha máskor veszem a kezembe a könyvet, jobban lenyűgöz, talán ha jobban lekötne a műfaj, akkor jobban élveztem volna, és talán... talán. Nem akarok mentségeket keresni tovább. Nekem semmi maradandó és felejthetetlen élményt nem nyújtott, és ezek után a két folytatás sem érdekel. (Főleg, ha ugyanazt írja le az írónő még egyszer, csak épp más főszereplőkkel, mint az ilyenkor általában lenni szokott.)

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/katie-mcgarry-pushing-the-limits-feszulo-hur

Értékelés: 5/3

Kelly Creagh: Árnyék mélyén (Soha már 2.)

Fülszöveg:

Varen Netherst foglyul ejtette egy veszedelmes álomvilág – egy alattomos és sivár világ, ahol Edgar Allan Poe rémtörténetei életre kelnek. Isobel Lanley, akit furcsa látomások és Varen teremtményeivel terhes rémálmok gyötörnek, az egyetlen, aki megmentheti a fiút. Isobel tudja, hogy egyetlen reménye egy baltimore-i temetőben fekszik. E helyen, Edgar Allan Poe születésének minden évfordulóján kora reggel egy titokzatos idegen, a „Poe-köszöntő” teszi tiszteletét a legendás költő sírjánál.
Csak a Poe-köszöntő ismeri az átjárót a két világ között. Hatalmas veszély leselkedik azonban Isobelre. Egy fehér lepelbe burkolózó, gonosz ősi szellem les rá, aki el akarja őt szakítani Varentől. Amikor végre rátalál a fiúra, rájön, hogy ő már nem az a csöndesen tűnődő fiú, aki valaha rabul ejtette a szívét, hanem egy sötét erő, hatalmas és ellenséges. Vajon Isobel legnagyobb szerelme a legádázabb ellensége is lesz egyben?

Visszaemlékezve az első rész által nyújtott élményre, nyugodtan kijelenthetem, hogy a Soha már az idei év talán legnagyobb meglepetése volt számomra. Nem számítottam arra, hogy ennyire beszippant és magával ragad a könyv és arra se, hogy ennyire szeretni fogom, így kétség sem férhetett hozzá, hogy olvasnom kell  folytatást. Nagy szerencsémre már megjelent magyarul a második rész, az Árnyék mélyén, és most végre el is jutottam odáig, hogy kézbe vehettem.

Amennyire tetszett az első rész, legalább annyira a második is. Kicsit féltem attól, hogyan fog folytatódni a történet és magamban elképzeltem is, hogy mi minden következik. Volt, amiben igazam lett, volt amiben nem, és sajnos pont azokban a részekben lett igazam, amiket nem szerettem volna, hogy megvalósuljanak. Azzal kezdeném, hogy összességében szerettem ezt a könyvet, de azért voltak kisebb problémáim vele, így sajnos nem nyújtotta azt a feledhetetlen élményt, mint az első tette.

Még mindig szeretem azt a sötét, hátborzongató és horrorisztikus hangulatot, amit az írónő annyira jól megalkotott a történet részeként. A valóság és álomvilág még jobban összemosódik és szinte elválaszthatatlanná válik az első rész eseményeinek következményeként. Imádtam ahogy az írónő játszott a két világ egybegyúrásával, ahogy Isobel álmai és valós élete egybefonódott annyira, hogy nem csak ő nem tudta néha, hogy hol van éppen, hanem én se. Emiatt nagyon izgalmassá ás rejtélyessé vált a könyv.

Varen és Isobel

A másik, amit tetszett Isobel és Gwen barátságának elmélyülése. Nagyon aranyosak voltak együtt és őszintén csodáltam Gwent néha, amiért mindenben Isobel mellett állt és kitartott mellette. Nem volt könnyű dolga, az biztos, mert Isobel olyan nagy marhaságokat művelt néhanapján, hogy ha Gwen nem lett volna mellette, akkor biztosan megöleti saját magát. Kedvelem én Isobelt, és az első részben végbement karakterfejlődése után egész normális ember lett belőle, de a vágyakozása Varen után és a megmentésére tett ígérete miatt néha annyira vakon és ostobán keverte bele magát mindenféle bajba, hogy csak fogtam a fejem.

A bűntudat és a felelőtlen tiniszerelem számlájára írtam a hülyeségeit, de azért néha eléggé idegesített, és néha igenis fejbe kólintottam volna, hogy vegye észre magát. Ha Gwen nem lett volna, akkor egyedül soha nem jutott volna el a Baltimore-i temetőbe, ha Gwen nem lett volna, akkor nem tudott volna alibivel szolgálni a szüleinek és így tovább. Isobel eszét elvakította a szerelem, a fájdalom és a bűntudat, amiért miatta ragadt Varen az álomvilágban. Gwen pedig a józan ész és értelem képviselőjeként állt mellette és segítette ki, amikor szüksége volt rá. Épp ezért voltak ők most remek páros, mert tökéletesen kiegészítették egymást.

Pinfeathers

Örültem annak, hogy nagyon kevés romantikus szál volt a könyvben, emiatt nem lehet panaszom. Sokkal jobban tetszett az álomszerű, borzongató, horrorisztikus hangulat ami végig belengte a történetet. Ami viszont nem tetszett, hogy ennek következményeként Varen alig szerepelt a könyvben. De komolyan. Olyan, mintha itt se lett volna. Egy-két jelenetben láthattuk, és akkor is alig szólalt meg. Őszintén hiányoltam Varent, mert vártam, hogy itt jobban meg fogjuk őt ismerni. A váltott nézőpontos történetmesélés remek lehetőséget adott volna erre, így Varent se kellett volna nélkülöznünk. Varen hiánya az egyik, amit a könyv hibájának tartok.

A másik, ami nem tetszett, és amire számítottam is, így nem ért akkora meglepetésként, hogy a történet alig haladt előre valamit. Ez a második könyv a trilógiák középső részeinek szokásos hibájába esett bele. Értem ezalatt, hogy csak húzta és nyújtotta a történetet, miközben semmi érdemleges nem történt, és tulajdonképpen semerre se haladtunk. Isobel a végén átjutott az álomvilágba a könyv elejei mérhetetlen hosszú időhúzás után, de ott se ért el semmit, mert végül mégsem sikerült megmentenie Varent. A könyv nagy részét Isobel álom és valóság közti ugrálása és tévelygése töltötte ki, ami nem azt mondom, hogy unalmas volt, mert nem volt az, csak azt mondom, hogy közben a történet semerre se haladt, hanem egy helyben toporgott. És ez ismét nagy hiba.

Mégis, a hibái ellenére, és azért, mert pontosan azt nyújtotta amire számítottam, egyszerűen képtelen vagyok azt mondani, hogy ne tetszett volna maga a könyv. Voltak benne idegesítő dolgok, mint mondjuk Isobel ostoba viselkedése, voltak benne hiányosságok, mint mondjuk Varen kevés "szerepeltetése" és a történet igazából semerre se haladt előre, én mégis teljesen elvesztem az írónő által keltett hangulatban, ami ezt a történetet annyira egyedivé és szerethetővé teszi. Borzongató, sötét és izgalmas, és egyszerűen képtelen elereszteni. Kíváncsi vagyok, hogyan fejeződik be a történet és remélem mihamarabb érkezik az utolsó rész magyarul.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kelly-creagh-enshadowed-arnyek-melyen
Értékelés: 5/4

Philippa Gregory: Az állhatatos hercegnő (Tudor korszak 5.)

Fülszöveg:

Philippa Gregory újabb bestsellere VIII. Henrik első feleségének, Aragóniai Katalinnak a történetét tárja az olvasó elé, vagyis a neves angol szerző legnagyobb sikerkönyve, A másik Boleyn lány eseményeinek előzményét meséli el.
Catalina, a spanyol infánsnő, akit még gyermekkorában eljegyeztek Arthur walesi herceggel, alig tizenöt évesen érkezik Angliába, a Tudorok udvarába. Az ifjú házasok kezdeti idegenkedése szenvedélyes szerelembe csap át – csakhogy történetük hamarosan szomorú fordulatot vesz. Arthur merész kívánsága azonban meghatározza hitvese további sorsát…
Ahogy rajongói már megszokhatták, Philippa Gregory most is szokatlan szemszögből ábrázolja a történelmet. Újabb regényében nem a Boleyn Anna miatt félreállított, idősödő asszonyt ismerhetjük meg, hanem az ifjú hercegnőt, a vonzó és eszes, elszánt és állhatatos lányt, akit arra neveltek, hogy Anglia királynéja legyen, s aki addig küzd, míg meg nem szerzi azt, ami hite szerint megilleti.

Régen került már kezembe Philippa Gregory könyv, és eddig valahogy nem is éreztem, hogy mennyire hiányzott volna a történelem ihlette, valós történelmi személyek életét némi fikcióval vegyített stílusa. Egyik híres könyvsorozata a Tudor korszakban játszódik és VIII. Henrik valamint feleségei és gyermekei életét mutatja be minden egyes könyvben más és más főszereplővel. Máig nagy kedvencem A másik Boleyn lány és A Boleyn örökség, a sorozat első két része. Mindig is a várólistámon volt az a két könyv, amit idáig még nem sikerült elolvasnom. Most Az állhatatos hercegnő került elém.

Nem sokat tudtam a fülszövegen kívül a könyvről, de azért magamban elképzeltem azt, hogy miről fog szólni. Azt hittem ugyanazt a történetet olvashatom majd el, amit már egyszer átéltem A másik Boleyn lányban, így nagy meglepetésként ért, mikor rájöttem, hogy itt nem az idős Aragónia Katalinról fogok olvasni, hanem a fiatal spanyol hercegnőről, aki nagy reményekkel és célokkal érkezett alig 15 évesen Angliába. És nem csak a könyv eleje szól erről, hanem egész végig a fiatal Katain életének lehetünk szemtanúi. Uralkodásának nagyjából első tíz évéről szól ez a könyv. Épp emiatt lepődtem meg annyira, mert egyáltalán nem erre számítottam

A történet maga tehát meglepett, félig örültem neki, félig pedig nem. Hiszen szívesen olvastam volna ugyanazt a történetet is, amit korábban, csak épp Katalin szemszögéből. Engem érdekelt volna mi minden játszódik le a fejében, miután Henrik meg akart tőle szabadulni, hogy miként reagált a nagy vetélytárs, Boleyn Anna megjelenésére és cselszövéseire és hogy miként érte el nyomorúságban és szegénységben a végzete. Nem azt mondom, hogy nem kötött le a fiatal éveinek krónikái, mert érdekes volt a maga módján, de engem valamiért a már klasszikus korszak Katalin szemszögéből való bemutatása jobban érdekelt volna.

Mivel Aragóniai Katalin fiatal éveiről szól a könyv, így egy teljesen más korszakot ismerhetünk meg általa, ami azért mégsem annyira más, mint az a korszak, ami VIII. Henrik uralkodását jellemezte. Itt még Henrik apja ül a trónon, és Henrik csak egy kisfiú, a bátyja, Arthur helyette a trónörökös. Katalin is elsőnek Arthur felesége lett, hiszen a spanyol és angol szövetség e házasság révén kötettett meg az elején. Henrik apja ugyanolyan, mint a fia lesz később, és örültem a jövőre vonatkozó kis utalásoknak is. Apró kis jeleket rejtett el az írónő, előreutalt arra, amit már az előző könyvekből ismerhettünk. Közelebbi képet vetített magáról Henrikről, és némi magyarázattal szolgált arra nézve, hogy felnőve Henrik hogyan és miért lett olyan, amilyen. Itt a Tudor dinasztia létrejövetelét, kezdeti nehézkes éveiket figyelhetjük meg, ami végül VIII. Henrik és lánya I. Erzsébet uralkodásának idején éli a fénykorát.

Aragónia Katalint egy büszke, céltudatos, komoly és szinte szentéletű, erős királynőként ismerhettük meg a korábbi könyvekben. Mindenki szerette, tisztelte, a nép kedvence volt, ezért is tudott tőle Henrik olyan nehezen megszabadulni. Az írónő fogta ezt a mások által felvázolt képet és darabokra törte, bemutatva a fiatal Katalint, aki egy szemernyit sem jobb későbbi utódainál. Katalin karakterét darabokra töri és egy ugyanolyan hideg, számító és hatalomvágyó nőt csinál belőle, mint amilyen Boleyn Anna is volt. Őszintén tetszett ez a fordulat, mert erre se számítottam volna, és tetszett ahogy kétdimenzióssá vált általa maga a karakter és a történelmi személy, akit azt hittem, hogy már jól ismerek. Katalin szintén hazugságra alapozta az életét, és csakis emiatt válhatott belőle Anglia királynéja. Manipulálta Henriket, kihasználta a férfi gyengéit és szinte végig az orránál fogva vezette. Pontosan ugyanazt csinálta vele, amit a későbbi feleségei.

És mindezt miért? Nem tetszett a magyarázat. Nem éreztem elég erős indoknak és olyan "belemagyarázás" szaga lett így az egésznek. Számomra hihetetlen, hogy egy halottnak tett ígéret szerint élje valaki az életét, és kétlem, hogy a valóságban Arthur valaha ilyet kért volna Katalintól. A Katalin cselekedeteire adott okok hiteltelenek és elnagyoltak, nem magyarázzák meg a nő hazugságát. Sokkal jobb lett volna, ha mondjuk szimplán hatalomvágyból teszi, vagy a szülei parancsára, vagy mert Henrik annyira el akarja venni és nem tud kibújni a lánykérés alól. Így habár tetszett a karakter "bemocskolása" és a későbbi feleségek szintjére történő degradálása, mégis úgy éreztem, hogy a motivációi és az indokai elég mondvacsináltak, mintha maga az írónő se erőltette volna meg magát annyira.

A két nagy kedvenc, A másik Boleyn lány és A Boleyn örökség színvonalát meg sem közelíti, és a fentebb említett hibák miatt nem nyerte el a tetszésemet annyira, mint amennyire vártam. Katalin karakterének szinte teljes "kizsigerelése" viszont nagyon tetszett, talán ez sikerült a legjobban az egész könyvben. Amit még sajnálok, hogy egyik karaktert se sikerült megkedvelnem. Senki se nőtt a szívemhez, ami nagy baj, mert az talán segített volna a könyv iránti megítélésemen. Nálam ez csak egy erős közepes, és ezek után erősen gondolkozok azon, hogy elolvassam-e egyáltalán a sorozat utolsó darabját, A másik királynét, ami a skót királynő, Stuart Mária életéről szól. Sokak szerint az még ennél is gyengébb. Majd meglátjuk. Talán egyszer az is sorra kerül.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/philippa-gregory-az-allhatatos-hercegno
Értékelés: 5/3

Shadowhunters: Néhány casting hír + Az első hivatalos jelenetfotók+ Rengeteg kép a sorozat forgatásáról

Korábban írtam róla nektek, hogy 2016 elején debütál majd Amerikában az ABC Family csatornán a Cassandra Clare A Végzet Ereklyéi könyvsorozatából készült új sorozat. Itt írtam a sorozatról és mutattam be nektek az új színészeket.

Folyamatosan figyelemmel követem a sorozat készítését és időről-időre jelentkezni fogok friss hírekkel, melyet természetesen a saját véleményemmel egészítek ki. Nagyon örülök a sorozatnak és bízom benne, hogy nem lesz akkora bukás, mint a film volt, mert ez a remek történet igazán megérdemelné végre a sikert. A sorozatban ráadásul több a potenciál, hisz így több idő marad a történet részleteire, az apróbb érdekességekre és összefüggésekre, és a karakterek elmélyítésére.

Jelenleg az első évad 8. részét forgatják, és összesen az első évad 13 részes lesz. Legalábbis eddig csak ennyit rendeltek be a készítők. Számos forgatási kép, kis videó és már néhány jelenetfotó is felkerült a netre, így láthatjuk, hogyan fognak kinézni kedvenceink a Shadowhunters sorozatban. Hozom a képek közül a jobbakat. :)

Mielőtt rátérnék a képekre, azt mindenképp szeretném még elmondani, hogy az utóbbi bejegyzésem óta kiderült még néhány új casting hír is. A sorozatban olyan karakterek bukkannak fel jóval hamarabb, akik a könyvekben csak később jelennek meg, gondolok itt a fontosabbak közül például a tündérlovagra, Meliornra, Camille-ra, vagy épp a Lightwood család többi tagjára.

Íme a színészek, akiket választottak a szerepekre:

Kaitlyn Leeb (Camille)

Paulino Nunez (Robert Lightwood) 

 Nicola Correia Damude (Maryse Lightwood)

Jack Fulton: (Max Lightwood)

Jade Hassoune (Meliorn)

A továbbra kattintva tudjátok megnézni a jelenetfotókat és a rengeteg forgatási képet! :)

Kresley Cole: Méreghercegnő (Az Arkánum Krónikák 1.)

Fülszöveg:

A tizenhat éves Evangeline „Evie” Greene irigylésre méltó életet él – mígnem rémisztő hallucinációi támadnak. Amikor egy apokaliptikus esemény megtizedeli louisianai szülővárosának lakosságát, megölve mindenkit, akit szeret, Evie rájön, hogy a hallucinációk voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak – amelyek továbbra sem szűntek meg. Az életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni a lápvidék rossz oldalán élő osztálytársától, Jack Deveaux-tól. De egyedül egyikre sem képes.
A meglehetősen hosszú bűnlajstrommal rendelkező Jack, a maga komisz vigyorával és kirívó viselkedésével, nem olyan fiú, akivel Evie barátkozni szokott. Bár egyszer már gúnyt űzött Evie-ból és mindabból, amit képvisel, Jack most mégis vállalja, hogy megvédi a lányt. Evie tudja, hogy nem bízhat feltétel nélkül a fiúban, de vajon képes lesz neki ellenállni, ha egyszer letörli a képéről azt a komisz vigyort? Kiben bízhat Evie?

Úgy vettem kezembe a könyvet, hogy semmit sem tudtam a történetről. A fülszöveg se árult el sokat, és nem is nagyon szoktam csak a fülszöveg alapján könyvet választani, mert akkor ezt biztosan nem vettem volna a kezembe. Az alapján csak egy klisés "jó kislány és rossz fiú" történetnek tűnt. Mégis, ez a könyv sokkal több annál, mint amit a fülszöveg elárul. Sokan elismerően nyilatkoztak róla és elég jó a moly-hu oldalas értékelési százaléka, mellesleg nekem nagyon bejön a borító, épp ezek miatt akartam végül elolvasni.

Tényleg nem tudtam, hogy mire számítsak és ezért az eleje egy kicsit nyögvenyelősen haladt számomra. Megkaptuk a szokásos gimis kliséket egyből a nyakunkba. Aztán mikor bekövetkezett a Napkitörés és elpusztult a világ, onnantól fogva végre beindultak az események, aminek igazán örültem. Onnan szinte letehetetlenné vált a könyv és csak sodortak magukkal az események. Bántam volna, ha az eleje miatt abbahagyom, mert akkor el se tudtam volna képzelni, hogy milyen remek könyvélményről maradok le a korai előítéleteim miatt.

Míg az írónő felnőtt fantasy sorozatának, A halhatatlanok alkonyat után-nak az első része nem győzött meg, ez az ifjúsági sorozat rögtön levett a lábamról. A két kedvenc műfajom keveredik benne, és nem is nagyon lehetne megmondani, hogy melyik jellemző rá inkább. Fantasy és disztópia egyben, amit remek párosításnak tartok és általában levesznek a lábamról az ilyen stílusú könyvek. Itt is ez történt.

A könyv egyik legnagyobb erőssége maga az egyedi témaválasztás. Nem arról beszélek, hogy elpusztul a világ, nem is a különleges képességekről, hanem arról, hogy az írónő a Tarot kártyákból merített ötlete és azok köré kerített egy legendát, ami egyszerre újszerű és izgalmas. Nem nagyon ismerem a Tarot kártyákat és a lapok jelentését, így nem tudom mennyire hitelesek a történetek, amiket Cole köréjük szőtt, de nekem nagyon tetszett az ötlet, amit beleolvasztott a történetébe.

A Tarot kártyákon lévő személyiségek élő emberekben elevenednek meg, és ezek a kártyák szüntelen harcban állnak egymással. Ott van Evie, aki maga is egy kártyát szimbolizál, és képes növényeket termeszteni a puszta akaratával. Aztán ott van  a Halál, aki meg akarja ölni őket, Selena, a profi íjász és túlélő, Matthew, aki látja a jövőt és a múltat, vagy épp Finn, aki az illúziókeltés mestere. Az a sorsuk, hogy egymás ellen küzdjenek és megöljék egymást, míg a legerősebb kártya győzedelmeskedik a többi fölött. Tetszett ez az ötlet, el se tudom mondani mennyire.

A másik amit nagyon szerettem a könyvben, maga Evie és Jack és igen szokatlan nálam, hogy mind a két főszereplőt egyszerre kedvelem. Az elején egyik se volt szimpatikus, mert mindkettő tipikus sablon karakterként kezdte, de ahogy beütött az apokalipszis és össze kellett dolgozniuk, mindketten fokozatosan mutatták meg egymásnak (és nekem is), hogy sokkal több lakozik bennük annál, mint amit elsőre hittek egymásról. Jack fura szerzet, mégis roppant vonzó a bonyolult személyisége ellenére, de szerintem senkinek se kell megmagyaráznom, hogy miért bírom annyira. Ha elolvassátok a könyvet, akkor megértitek. Külön örülök vele kapcsolatban annak, hogy férfi főszereplő létére ő gyakorlatilag az egyetlen, aki teljesen hétköznapi. Neki nincs semmilyen képessége, nem része a Kártyák világának. Mégis roppant erős, talpraesett és kemény, mindig feltalálja magát és ezerszer életképesebb, mint Evie vagy a többiek bármikor. (Kivéve Selena-t, de ő is csak a képességei miatt annyira ügyes.)

Evie-t a történet végére sikerült megkedvelnem, de addigra teljesen a szívemhez nőtt. Egy különc, elkényeztetett, néha talán nyafka és rendkívül naiv lányként kezdi, és a sok borzalom és veszteség ellenére egészen a végéig megőrzi az emberségét. Ragaszkodik a jósághoz és ahhoz, hogy bízzon és higgyen az emberekben, hogy jobbra fordulhatnak a dolgok. Evie tökéletes példája annak, milyen az, mikor egy jó ember elbukik. Mikor próbál jó maradni és ragaszkodni a hitéhez, hogy nincs minden veszve, de a körülmények mindig ellene dolgoznak és végül mégis kénytelen magát megadni a kétségbeesésnek és gonoszságnak. Evie elbukik a könyv végén és olyan remek fordulattal élt az írónő, ami miatt el sem tudom mondani mennyire várom a folytatást. Bízom benne, hogy hamarosan érkezik.

Teljesen levett a lábamról a Méreghercegnő. Az eleje kicsit lassabb és egy sablonos ifjúsági könyvnek tűnhet, de aztán beindulnak az események és nincs megállás egészen a végéig. Rengeteg kaland és izgalom, mellette olyan érzelmi hullámvasút, amin a szereplőkkel együtt kell végigküzdenünk magunkat. Evie és Jack remek karakterek, és szerintem jó kis páros lesz belőlük. A Tarot kártyás téma újragondolása és fantasy köntösbe való bújtatása pedig annyira egyedi és épp ezért lenyűgöző ötlet, hogy nekem ez tetszett a legjobban a könyvben. Remélem a kiadó minél hamarabb hozza a folytatást, mert én már annyira olvasnám.

Ui: A borító iszonyatosan tetszik, mert a rajta lévő két modell pontosan olyan, mint Evie és Jack. Mintha tényleg a lapokról léptek volna elő. Nagyszerű választás mind a kettő.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/kresley-cole-poison-princess-mereghercegno

Értékelés: 5/5

Cassandra Clare, Sarah Rees Brennan, Maureen Johnson: Bane Krónikák utolsó 4 novellája

Ez most az első részhez hasonlóan ismét egy rendhagyó bejegyzés lesz, mert A Végzet Ereklyéi könyvsorozathoz készült novellasorozat, a Bane Krónikák egyes részeiről fogom leírni röviden a véleményemet. Elsőnek úgy akartam, hogy csak akkor írok róla, mikor elolvasom mind a 10 novellát, de azt úgy nem lehetett volna normálisan kivitelezni, így úgy döntöttem, hogy kettészedem az egészet.

Az első 6 novelláról már írtam nektek, most pedig következzen az utolsó négy. :)

7. Cassandra Clare, Maureen Johnson: A Dumort Hotel bukása

Fülszöveg:
A valaha előkelőnek számító Dumort Hotel Magnus Bane szeme láttára válik valami egészen mássá az 1970-es évek New Yorkjában.
Ötven évvel azután, hogy a szálloda a jazzkorszakban hírnévre tett szert, a halhatatlan boszorkánymester tanúja lesz, hogyan hanyatlik ez a manhattani nevezetesség. Az egykor gyönyörű épületből csak düledező, bűzlő, élettelen romhalmaz maradt. A vámpírok ezt azonban cseppet sem bánják…

Ez a novella se nyerte el a tetszésemet, és ha már nem csak 3 lenne hátra, akkor biztosan feladnám és hagynám a fenébe az összeset. De még kitartok, és úgy döntöttem, hogy ha már elkezdtem, akkor befejezem.

Sajnos ennek a novellának se volt valami sok értelme, és nagyon remélem, hogy a következőek végre izgalmasak lesznek. :(

Értékelés: 5/3

8. Cassandra Clare, Sarah Rees Brennan: Mit vegyünk egy árnyvadásznak, akinek mindene megvan?

Fülszöveg:

Mi volna a tökéletes születésnapi ajándék?! 
A történet a Hamuváros és az Üvegváros eseményei között játszódik. Magnus Bane elhatározza, hogy megkeresi a lehető legjobb születésnapi ajándékot Alec Lightwood, az ifjú árnyvadász számára, akár járnak, akár nem. Eközben meggyűlik a baja egy démonnal is, akit egy igen irritáló ügyfél megbízásából idézett meg.

Nem azt mondom, hogy ez a novella is olyan rossz vagy épp unalmas, mint az előzőek, de még mindig érte el azt a hatást nálam, amire ezidáig vártam. Nem tudom, lehet csak nekem nagyok az elvárásaim, vagy épp teljesen másra számítottam a Bane Krónikák néven… ki tudja.

Mindenesetre hatalmas pozitívum, hogy végre a modern korban vagyunk, és végre Alec is képbe került. Magnus azon viaskodik, hogy mit adjon a fiúnak a 18. születésnapjára. Persze közben csinál minden mást is, és mindenkitől segítséget kér e számára nehéz ügyben, és a vége sem az lesz, amire számít. De hát mondjuk ez várható. Jó volt olvasni, ahogy Magnus az Aleccel való kialakuló kapcsolatáról elmélkedett, és ahogy éreztette velünk olvasókkal, hogy mennyire tetszik neki a fiú. Remek páros ők ketten, egyértelműen a kedvenceim.

Értékelés: 5/4

9. Cassandra Clare, Sarah Rees Brennan, Maureen Johnson: A New York-i Intézet csatája

Fülszöveg:

Magnus Bane harcba száll Valentine-nal. 
A Felkelés idején Valentine és a Kör a New Yorkban élő alvilágiak ellen indul, az Intézet árnyvadászainak pedig el kell dönteniük, hogy az ő oldalára állnak-e, vagy Magnus és a többiek pártját fogják. A boszorkánymester ekkor találkozik először Jocelynnel, Luke-kal és Stephennel. Jocelyn hamarosan felkeresi őt…

Ez eddig a legjelentősebb és a legérdemlegesebb novella az összes közül. Végre ugrottunk az időben, és egy olyan korba érkeztünk meg, amiről mindig szívesen olvastam volna. Ha Clare csak nem bírja elengedni az árnyvadászait, akkor olyan könyvet kellene írnia, amiben a Kör történetét dolgozza fel. Engem az a korszak, Valentine és a csatlósai bukása és minden ezzel kapcsolatos dolog nagyon érdekelne. Hátha egyszer megvalósul.

Épp ezért tetszett annyira ez a novella, mert ha csak egy kicsit is, de végre bepillanthattam abba, hogy milyenek is lehettek fiatalon Valentine-ék. Pontosan olyanok, amilyennek képzeltem őket. Hiszékenyek, kegyetlenek, és megvezetettek. Valentine pedig elszánt magabiztossággal vezette őket.

Aztán pedig a novella másik végében láthatjuk, amint Jocelyn elmegy Magnushoz, hogy segítsen neki megvédeni Clary-t. Ezt is tudtuk már, hogy történt, csak most láthattuk részleteibe is.

Ez a történet kifejezetten tetszett.

Értékelés: 5/5

10. Cassandra Clare: Igaz szerelem, és egy első randi

Fülszöveg:

Magnus Bane és Alec Lightwood egymásba szeretnek – de ehhez szükség van egy első randira is. 
Amikor Magnus Bane, a boszorkánymester találkozik Alec Lightwooddal, az árnyvadásszal, szikrázik a levegő körülöttük. Ami aztán az első randijukon történik, fellobbantja a lángot…

Éreztem én, hogy az utolsó novella fog tetszeni nekem a legjobban, ami mondjuk nem is volt nagy meglepetés, mert végre Magnus és Alec kerültek a középpontba. Végre megtudhattuk hogyan alakult az első randijuk, és szívmelengető volt látni őket, olyan aranyosak együtt. 

Mindketten bénáztak és mindketten zavarban voltak, de végül csak összejött a dolog. Fura volt így a kapcsolatuk elején látni őket, de legalább a kapcsolatuk egy olyan időszakába pillanthattunk be, amire mindig is kíváncsi voltam. 

Vitathatatlanul ez a legjobb novella a tíz közül.

Értékelés: 5/5

Szerencsére az utolsó négy novella jóval összetettebb, izgalmasabb és érdekesebb lett, mint az első hat volt, de erre számítani is lehetett. Nekem az utolsó három tetszett a legjobban, azokat szívből ajánlom minden Magnus Bane és A Végzet Ereklyéi rajongónak. A többit szerintem nyugodtan ki lehet hagyni, mert semmit se veszítetek vele, ha nem olvassátok.

További információk a novellákról:

http://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-maureen-johnson-a-dumort-hotel-bukasa

http://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-sarah-rees-brennan-mit-vegyunk-egy-arnyvadasznak-akinek-mindene-megvan

http://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-sarah-rees-brennan-maureen-johnson-a-new-york-i-intezet-csataja

http://moly.hu/konyvek/cassandra-clare-igaz-szerelem-es-egy-elso-randi

Holly Black, Cassandra Clare: Vaspróba (Magisztérium 1.)

Fülszöveg:

A legtöbb gyerek bármit megtenne, hogy átmenjen a vaspróbán. Callum Hunt viszont nem. Ő el akar bukni. Callt az édesapja egész életében óva intette a mágiától. A fiú meg van győződve arról, hogy ha sikerrel jár a vaspróbán, és felvételt nyer a Magisztériumba, annak csak rossz vége lehet. Úgyhogy a lehető legjobban igyekszik, hogy a lehető legrosszabb formáját hozza… A cél az, hogy csődöt mondjon, csakhogy épp ebben mond csődöt. 
Így hát most várja a Magisztérium, ez az egyszerre szenzációs és vészjósló hely, ami sötét szálakkal kapcsolódik Call múltjához, és kanyargós utat mutat a jövője felé. A vaspróba csak a kezdet, a legnagyobb próbatétel csak ezután következik…

A könyvtárban járva zsákmányoltam jó néhány olyan könyvet, ami már régóta a várólistámon csücsült. Nem ezt kellene most olvasnom, de ha már így alakult és szorít a határidő, akkor rugalmasan álltam a dolgokhoz, és változtattam egy kicsit a terveimen. Épp ezért került előrébb a Vaspróba is, pedig ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor sosem hajtott annyira a vágy, hogy nekem ezt minél hamarabb olvasnom kell. Persze beterveztem, és tudtam, hogy valamikor sorra fog kerülni, de azért eddig mindig találtam ezer másik könyvet, amit szívesebben olvastam helyette.

A Vaspróba befejezése után nyugodtan kijelenthetem, hogy jól sejtettem előtte. Valahogy éreztem, hogy nem kell ezt annyira erőltetni, valahogy sejtettem, hogy nem lesz ez olyan nagy élmény számomra, ami miatt annyira bánkódnék, ha esetleg kimarad az életemből. Számomra egy minden téren tökéletesen átlagos könyv ez, semmi több, és sajnos nem hagyott bennem maradandó nyomokat. Middle-grade könyv, vagyis stílusában és műfajában hasonlít a Harry Potterhez, így nagyjából tudhatjátok, hogy milyen kaliberű történetre lehet benne számítani. Sajnos vagy sem, nem csak a stílusában és a műfajában hasonlított, hanem még számos másban is, ami mondjuk nem lenne önmagában probléma, ha a könyv nyújtana egy olyan megkapó élményt, ami miatt elfelejteném a sok-sok hasonlóságot.

Ez nem jött össze, és a könyv szinte minden téren egy erős közepes, semmi több. Kiszámítható és unalmas a történet, és szinte semmi izgalmas nem történik az egy év alatt, amíg Call a Magisztérium első évfolyamát járja ki. A tanulási folyamat lagymatag és a próbák, amiket kapnak nevetségesek. Ott vannak a várható konfliktusok, ott vannak az átlagos és klisés barátok és ott vannak a rejtélyek, amihez itt is egy évet kell várni, hogy végre felfedje magát a gonosz. De hát ha a Harry Potterben Voldemort képes volt mindig kivárni a tanév végét, akkor gondolom itt se okoz nagy gondot ez a Halál Ellenségének.

Tudom, hogy ez még csak egy öt részes sorozat első része, és nem is azt vártam, hogy mindent részletesen elmagyaráznak nekem a legelején, de azért ennél egy sokkal részletesebb háttérvilág kidolgozást és magyarázatot vártam volna. Itt nem tökölünk az elején azzal, hogy Call csak most jön rá, hogy varázsló, hanem ezzel önmaga is tisztában van. Így nem nagyon magyarázzák meg, hogy mit is tudnak a varázslók, hogy pontosan mire is képesek. Persze tudunk az 5 természeti erőről, meg hogy ezeket kell gyakorolniuk, és hogy 5 évből áll az iskola, de ennél több nem nagyon derül ki. Ki irányítja a természetfeletti világot? Ki a vezető? Kinek felelnek a varázslók? Miből élnek? És még számos ehhez hasonló kérdés, ami felmerült bennem, amire én kíváncsi lennék. Ezeket már az elején tisztázni kellett volna, szerintem legalábbis.

Nem csak a történetszálak és a történetvezetés okozott csalódást, hanem maguk a karakterek is. Szinte mindegyik lebutított változata más middle-grade könyv, mint mondjuk a Harry Potter karaktereinek. Ami ott működött és még újdonságnak és szórakoztatónak számított, az itt már unalmas és ezerszer látott klisévé vált. Callnak persze, hogy két jó barátja lesz, az egyik egy csendes, de vicces srác, Aaron, a másik pedig az eminens, mindenben a legjobbra törekvő lány, Tamara. És persze az ellenlábas se maradhatott ki, akit itt Jaspernek hívnak és aki ugyanúgy utálja a főszereplőt, miközben titokban irigykedik rá, mint Draco tette Harry-vel.

Egészen a végéig úgy voltam vele, hogy ennyi nekem elég volt, és nem fogom olvasni a folytatást. Ha gyerekkönyvre vágyom, akkor inkább előkapom a Percy Jackson sorozat következő részét, vagy épp a Harry Potter valamelyik kötetét és inkább azokat választom a Magisztérium helyett. És aztán jött a végén lévő csavar, amin csak pislogtam nagyokat és ami miatt úgy döntöttem, hogy nekem mégis olvasnom kell a folytatást. Irtó remek döntésnek tartom és ilyet szinte még nem is olvastam ebben a műfajban. Remek ötlet, hogy a főszereplő maga a fő ellenség és nagyon bízom benne, hogy a folytatásban maximálisan kihasználják az ebben rejlő lehetőségeket. Annyi remek dolgot ki lehetne ebből hozni, és remélem így is lesz.

Habár teljesen átlagos és semmi újdonságot nem nyújtott számomra a könyv, amire ne számítottam volna egy ehhez hasonló történetben, mégis olvasni szeretném a folytatást. Adok neki még egy esélyt, mert a végén lévő csavar olyan remek, amit csakis dicsérni tudok, és ami remek lehetőségeket teremt a folytatásra. Remélem élnek az írónők ezekkel a lehetőségekkel, és nem valami zavaros, ellentmondásos és bakikkal teli történetet kerítenek köré, mert akkor nagyon csalódott leszek.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/holly-black-cassandra-clare-the-iron-trial-vasproba

Értékelés: 5/3

Holly Black: Fekete szív (Átokvetők 3.)

Fülszöveg:

Cassel Sharpe pontosan tudja, hogy bérgyilkosnak használták, de próbál megszabadulni a múltjától. Próbál jó útra térni annak ellenére, hogy a családjában számos hivatásos szélhámos is van, és ezért a hazugság és megtévesztés mindennél természetesebb számára. Próbálja a helyes megoldást választani, bár a lány, akibe szerelmes éppen az, akit ha van egy kis esze, messze elkerül. Próbálja meggyőzni magát arról, hogy az lesz a legokosabb, ha a Szövetségiek rendelkezésére bocsátja a képességeit annak ellenére, hogy a kormány képviselőiben egész életében ellenséget látott. 
Ugyanakkor miközben az édesanyjának bujkálnia kell, a szerelme éppen arra készül, hogy csatlakozzon a maffiához, ráadásul korábban titokban tartott részletek kerülnek napvilágra, a jó és rossz közötti határvonal egyre jobban elmosódik. Amikor pedig a Szövetségiek arra kérik Casselt, hogy éppen azt tegye, amivel kapcsolatban megfogadta, hogy soha nem teszi még egyszer, már csak saját magára hagyatkozhat, hogy eldöntse, mi a szélhámosság, és mi az igazság. Ebben a veszélyes játékban, amiben a saját élete a tét, lehet, hogy kénytelen lesz mindennél kockázatosabb szerencsejátékba fogni – ezúttal a szerelméért.

Nem akartam sokáig halogatni a trilógia befejező részét, mert szerettem volna ezt a sorozatot is letudni a tengernyi közül, aminek még nem értem a végére. Alig egy hónapja olvastam a második részt, így viszonylag friss élményekkel vetettem bele magam a történet folytatásába (és lezárásába), és vártam, hogy milyen zűrbe keveredik be megint Cassel és a családja.

Nem kellett sokat várnom rá, mert a Sharpe család most se bírt megülni nyugodtan a fenekén, hanem ismét bajba kerültek. Cassel a Szövetségiektől kért segítséget, így kénytelen nekik dolgozni, hogy megvédje az anyját, mellesleg a bátyját, Barront is magával kényszerítette. Így most mindketten besúgók lettek, éppen olyan árulók, akiket a többi átokvető család, főleg a maffia tagjai a lehető leginkább lenéznek. Cassel anyja pedig, ha a korábbi nem lenne elég, ismét keveri a sz*rt, és már megint a fiától várja rá a megoldást. Ellopta még évekkel ezelőtt Zaharov gyémántját, amit szabadságáért cserébe szeretne visszaadni a maffiavezérnek, és persze, hogy Casselnek kell helyette megtalálnia a követ.

És ez csak a történet nagy vonalakban, mert ezeken kívül még sok minden történik, amit nem szeretnék itt és most leírni. Cassel most sem unatkozik. Lavíroznia kell a kormányzati besúgás, a maffia családnak való hűsége, az iskolai teendők, az anyja megmentése és a bátyja kavarása között, és a végére annyira összekuszálódnak a szálak, hogy nagy nehezen tudja csak ezeket helyretenni. Ha ez nem lenne elég, akkor a Lila-val való kapcsolata is újabb hullámvölgyeket él meg, mióta a lány megtudta, hogy csak a rá vetett átok miatt lett szerelmes Casselbe. Cassel tehát ismét próbálja megoldani a gondokat, próbál ő helyesen cselekedni, csak hát szegénynek ez nem mindig jön össze.

Semmi bajom a harmadik könyv történetével, megállná ez a helyét, ha nem épp a trilógia befejező része lenne. Bevallom, hogy kicsit csalódva fejeztem be, mert a végére valami sokkal nagyobb szabású átverést, kicsit nagyobb izgalmakat és csavarokat vártam volna. Ha nem befejező részről lenne szó, akkor elégedett lennék vele, de mivel mégis az, kissé csalódtam. Tényleg nagyobb durranásra számítottam, így erőteljes hiányérzettel fejeztem be a könyvet. Mellesleg nem tetszett a mellék történetszál sem. Nem értettem miért kellett belerakni az iskolai Mina szálat, annyira nem illett a fő történetszálhoz, és a végén se lett nagy jelentősége, így én nyugodtan kihagytam volna. Talán az egész iskolát hanyagolni kellett volna, és inkább a másik történetszálra koncentrálni. Éppen ezek miatt nem vagyok maradéktalanul elégedett a történettel.

A másik, ami nem tetszett a Cassel és Lila szerelmi szál alakulása. Mivel Cassel elvileg "jófiú" lett, Lila pedig bekerült az apja maffia bandájába, így gondoltam én, itt remek dolgok fognak történni. Tényleg érdekes lehetett volna ez a felállás, és sajnos így utólag azt érzem, hogy az írónő nem aknázta ki az ebben rejlő lehetőségeket. Persze Lila embereket ölt, persze az apja bandájának tagja lett, de Cassel nem maradt "jófiú", hanem elég hamar rájött, hogy az az élet nem neki való. Így a jó-rossz ellentét elég hamar megszűnt, és helyette tovább szenvedtek azért, mert képtelenek voltak normálisan leülni és megbeszélni a dolgokat. Lila az átok megszűnése ellenére még mindig szereti Casselt, Cassel pedig évek óta a lányt, de azért mindketten bénáznak, és majd csak a végére jutnak el odáig, hogy végre normálisan elmondják a másiknak, hogy mit éreznek. Nem baj, legalább édes volt az egymásra találás, ez is valami.

Itt is jelen volt az a két dolog, ami miatt szeretem és amiért annyira egyedinek tartom az Átokvetők trilógiát. Imádom a fantasy köntösbe bújtatott maffia érzést, hogy az átokvetők tulajdonképpen csaló és átverő szélhámosok, akiknek nagy része mindenféle bűntudat nélkül használja ki az embereket. Ott van a maffiafőnök, Zaharov, aki szigorú rendet tart és aki mindenféle bűntényt követ el emberei révén. Cassel és a családja sem épp ártatlan bárányok, és itt tulajdonképpen senki sem az. Talán a két pozitív karakter, akit mondani tudnék Sam és Daneca, de ők csak mellékszereplők, és nem is annyira fontosak. Rajtuk kívül szinte mindenki "rossz". Mindenki gyilkos, csaló, szélhámos, tolvaj vagy épp egy erkölcstelen alak.

Maga Cassel is ilyen, pedig mennyire, de mennyire próbál jó útra térni. Tényleg próbálkozik, és ezért hatalmas dicséret illeti, és habár hoz néhány jó döntést, többségében mégsem tudja önmagát és a családját meghazudtolni. Hihetetlen okos, ravasz és talpraesett, általában jó szándékkal cselekszik, de azért mégis akkor van igazán elemében, ha valami rosszat kell csinálnia. Az anyja és a két bátyja is ilyen. Cassel testvérei eddig nem tettek rám mély benyomást, de a végére egészen megkedveltem Barront, a mi kis szocipatánkat, ahogy Cassel hívja előszeretettel. Sokban hasonlítanak egymásra Cassellel, de Barron azért mégis rosszabb, mint az öccse, és épp az a gond, hogy gyakran Cassel ellen cselekszik. De szerencsére Barron is kezd megváltozni, és akármennyire kételkedik benne Cassel néha, a bátyjának igenis vannak érzései, és nem egy önző, szemét fráter. Épp ezért volt nagy szemétség, amit Cassel tett a végén vele. Az tényleg szokatlan volt tőle, nem vártam volna, hogy képes ilyesmire, annak ellenére sem, hogy Barron ennél sokkal rosszabb dolgokat is elkövetett ellene.

Kissé csalódva fejeztem be tehát az Átokvetők trilógia utolsó részét, mert habár a történet magában elég jó, mégis a végére ennél sokkal grandiózusabb és nagyobb csalásra és átverésre számítottam volna. Azt hittem nagyobbat fog ütni a befejezés, így egy kicsit csalódtam. Ennek ellenére még mindig imádom a maffia hangulatot, a rengeteg negatív karaktert, élükön Cassellel, akik épp azért annyira szerethetőek, mert tudják magukról, hogy rosszak és ők épp így érzik jól magukat. Cassel még mindig küzd a jó és a rossz oldala közt, ami igazán becsületes, és ezt csakis értékelni tudom, még ha el is bukik a végén. Remek kis urban fantasy trilógia ez, amit mindenkinek szívből ajánlok.

Ui: Az egyetlen, amit nem értek, hogy a cím mire utalna. Mi a fekete szív? Talán a gyémántra utal, amit Casselnek meg kellene találnia? Vagy arra, hogy milyen rossz ember Cassel valójában? Nekem nem teljesen világos. Az első két könyv címét értettem, de ezt itt sajnos nem. :(

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/holly-black-black-heart-fekete-sziv

Értékelés: 5/4