Michelle Hodkin: Mara Dyer eszmélése (Mara Dyer 1.)

Fülszöveg:

Mara Dyer azt hiszi, az élete furcsább már is nem lehet, miután egy kórházban tér magához, és nem emlékszik, hogy került oda. Pedig lehet.
Amnéziája ellenére meggyőződése, hogy a barátait megölő, őt viszont titokzatos módon életben hagyó baleset nem egyszerű véletlen volt. Tényleg nem.
Nem hiszi, hogy mindazok után, amin keresztülment, lehet még szerelmes. Nagyon téved.

Ez is egy olyan könyv, ami ki tudja mióta csücsült a várólistámon, és ki tudja mióta halogattam az olvasását. Igen jó az értékelése a moly.hu oldalon, és sokan ajánlották, és ha már ilyen sokan azt mondják, hogy milyen jó ez a könyv, akkor gondoltam én, ennyi embernek biztosan igaza lehet. Valahogy mégsem volt hozzá sosem kedvem, halogattam és halogattam, de végül mégis csak eljutottam odáig, hogy végre a kezembe vettem.

Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, és ennek egyetlen fő oka van. Nem sokkal ezelőtt olvastam A hazudósok című könyvet, ami nagyon hasonlít erre a történetre, és mivel az akkor olyan nagy benyomást tett rám, hogy még mindig élénken él az emlékeimben, így nem tudtam teljesen pártatlanul és előítéletek nélkül tekinteni erre a könyvre. A hazudósok egy remek könyv, imádtam, és akaratlanul ezt is ahhoz hasonlítottam.

Nem azt mondom, hogy rossz a Mara Dyer eszmélése, csak azt, hogy nem jókor vettem a kezembe, és nem jókor olvastam. Zavart a sok hasonlóság, zavart, hogy szinte ugyanaz a „nagy titok”, és zavart, hogy a két főszereplő is annyira hasonlít egymásra. Persze nem teljesen ugyanaz a két könyv, de igenis rengeteg a párhuzam, ami nélkül nem tudok szó nélkül elmenni. A Mara Dyer eszmélése egy kis természetfeletti szállal toldja meg a történetet, és csakis emiatt nem sütöm rá a másolás bélyegét, mert a fantasy szál behozásával tényleg több lett a mostani történet.

Az már más kérdés, hogy a fantasy szállal is vannak gondjaim. Az lenne a problémán, hogy egyszerűen nem értettem mi folyik itt. Most akkor mi a fene pontosan Mara? Boszorkány vagy médium vagy démon? Mi a jó isten és mi is a képessége? Csak rá gondol arra a bizonyos személyre és az meghal? Ennyi az egész? És micsoda Noah? Valamiféle gyógyító, épp Mara ellentéte? Boszorkányok lennének ők vagy mi? Tudom, tudom, hogy ez egy trilógia első része és kellenek a rejtélyek a folytatásba is, de azért örültem volna egy kicsivel több magyarázatnak.

Mara és Noah

Úgy érzem jó lett volna az alap történet, és az „emlékezetkieséses” csavar is jó húzás, ha az író valami jó kis rejtélyt kerít köré, de a rengeteg gimis klisé, a sok felesleges félreértés és kötelezően "lefutnivaló" kör, annyira untatott, hogy azt le sem tudom írni. Szinte a legtöbb csavart előre lehetett tudni és szinte semmi se okozott meglepetést. Nem is lett volna baj a rengeteg klisével és a már ismerős történettel, ha az író olyan stílusban adta volna elő, ami magával ragad, és ami elfeledteti velem az előbbieket. De sajnos az írói stílus semmi egyedit nem mutatott, hanem középszerű volt, mint a legtöbb ifjúsági könyv esetében. Igazából csak a végén lévő egyetlen váratlan csavar az, ami megmentette nálam a könyvet, mert arra nem számítottam, és csakis ezért érdekel valamennyire a folytatás.

Nem jókor olvastam a könyvet, ez világos, és talán ezért se tudtam tolerálni a műfaj rengeteg kliséjét és azt a sok ismerős dolgot, amit nem olyan régen olvastam egy másik könyvben. Ott az író stílusa és a hang, amivel átadta a történetet annyira egyedi volt számomra és annyira megfogott, hogy a jelen könyv amellett nyugodtan elbújhat. Talán ha a sok klisét mellőztük volna, talán ha máskor olvasom, akkor jobban tetszett volna, de most nem tudok egy erős közepesnél jobbat adni rá. A könyv végén lévő csavar miatt érdekel csak a folytatás, és csakis amiatt egyszer lehet esélyt adok a második résznek.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/michelle-hodkin-the-unbecoming-of-mara-dyer-mara-dyer-eszmelese

Értékelés: 5/3

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja (Nem vagyok sorozatgyilkos 4.)

Fülszöveg:

John Wayne Cleaver démonokra vadászik: megölték a szomszédait, a családját, és a lányt, akit szeretett, mégis mindig győzelmet aratott fölöttük. Most egy titkos kormányzati elitcsapatnak dolgozik, és arra használja az adottságait, hogy a lehető legtöbb szörnyeteggel végezzen…
…csakhogy a szörnyetegek rájöttek, hogy üldözik őket, és a csendes macska-egér játék totális természetfeletti háborúvá készül kirobbanni.
Johnnak nem tetszik ez az életmód. Nem akar az FBI bábja lenni, nem akarja, hogy egyetlen barátját egy elmegyógyintézeti szárnyba zárják, nem akar szembenézni a magát A Vadásznak nevező, rettenetes kannibállal és legfőként nem akar embereket ölni. De ahogy a mondás tartja, nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Ezt a saját kárán tanulta meg, ahogy azt a ruháján egyre csak szaporodó vérfoltok is bizonyítják.
Amikor John ismét szembeszáll a gonosszal, tudni fogja, mit kell tennie.

Imádtam Dan Wells Nem vagyok sorozatgyilkos trilógiáját, mind a három részt, épp ezért kicsit szomorúan fejeztem be anno az utolsó könyvet, mert tudtam, hogy mennyire hiányozni fog John furán kitekert pszichopata karaktere. Képzelhetitek mennyire megörültem a hírnek, mikor megtudtam, hogy az író folytatni fogja a sorozatot és egy új trilógiával bővül a történet. Kérdés sem volt, hogy a magyar megjelentést követően azonnal lecsapok a könyvre és olvasni fogom. Ennek az új trilógiának az első része ez a könyv. Épp ezért erősen spoileres az első trilógiára, vagyis csak az után ajánlatos olvasni.

Rögtön azzal kezdeném, hogy végre egy remek könyv, egy olyan, amit imádtam az elejétől, és ami totálisan lekötött és magával ragadott. Kicsit féltem, hogy csalódás lesz a folytatás, vagy hogy nem lesz ugyanolyan, mint a korábbi részek voltak, de az aggodalmam teljesen alaptalan volt. Ez a könyv van olyan jó, mint az előzőek, sőt! Nem hittem volna, hogy lehet fokozni az izgalmakat, de az író rácáfolt erre a felvetésemre. Nem romlott a színvonal, nem lett más a stílus, aminek kifejezetten örülök, így tényleg volt értelme folytatni az eredeti trilógiát. (Nem úgy, mint sok más könyv esetében, ahol az író csakis a pénz miatt folytatja, holott már nincs is jó és eredeti ötlete.)

A történet néhány hónappal később folytatódik. John az FBI egy speciális egységének tagja, akik a még megmaradt démonok után kutatnak. John immár magányosan próbál boldogulni a világban, és örül annak, hogy olyan munkát végezhet, amiben hasznosíthatja "speciális készségeit". Brooke beleőrült abba, ami vele történt és elmegyógyintézetben él, gyakorlatilag ő maradt az egyetlen személy, aki még Johnt a múltjához köti valamennyire. Ha azt hittétek, hogy Crowley, Forman vagy Senki elég nehéz ellenfél volt John számára, akkor még semmit se láttatok. Újabb démonok kerülnek a képbe, és tovább folytatódik a vadászat. John közben tovább küzd belső ösztönei és vágyai ellen. Csak hogy úgy tűnik, egyre nehezebb ellenállnia gyilkos ösztöneinek.

Korábban is leírtam már, hogy miért szeretem annyira ezt a könyvsorozatot. Imádom a főszereplőt, és azt, hogy annyira más ez az ifjúsági könyv, mint a többi klisés társa a műfajon belül. Nyomozós fantasy történet, mégsem a nyomozáson, de nem is a természetfelettin van a hangsúly, hanem magán a főszereplőn. Alapból jobban szeretem a fiú/férfi főszereplős könyveket, mert abban kevesebbet rinyálnak az érzéseikről és mindenféle ostobaságról, másrészt ha mindaz nem lenne elég, hogy fiú a főszereplő, vegyük hozzá azt is, hogy John nem egy átlagos fiú. Korántsem az. Ő egy igazi pszichopata, egy roppant komplex és érdekes karakter, akivel ritkán (vagy inkább soha sem) lehet találkozni ifjúsági könyvekben.

John rengeteg dolgon ment keresztül, Elvesztette az egyetlen lányt, aki komolyabban érdekelte, elvesztette az anyját, az egyetlen személyt, aki őszintén szerette őt. Igaz, hogy ölt már korábban, de csakis démonokat. Azt a bizonyos határt még nem lépte át. Ha azt hinnétek, hogy a korábban történtek miatt John megváltozott, akkor iszonyat nagyon tévedtek. John semmit nem változott. Sőt, most még nehezebb helyzetben van, mint korábban. Hisz már az anyja sincs vele, aki azért valamennyire visszafogta őt korábban. Egyedül tengeti az életét, Brooke az egyetlen, akit néha látogat, és akit valamennyire a barátjának tekint. Ugyanazt csinálja, amit korábban, most is démonokra vadászik, csak most épp ez a hivatalos munkája, így viszonylag törvényes keretek között csinálhatja azt, amit annyira szeret.

Persze számára ez nem elég, és nem éli meg mindezt olyan jól. Hisz igaz, hogy démonokra vadászhat és valamilyen szinten kiélheti a gyilkos vágyait, de mégsem lehet teljesen szabad. Még most is szabályokhoz van kötve. Igaz, hogy az FBI-nak dolgozik, de még ők is gyerekként bánnak vele, és nem engedik az igazi akció közelébe. John egyre jobban forrong belülről, és egyre nehezebb csillapítania magát, főleg mikor olyan helyzetbe kerül, ahol feltámadnak a gyilkos pszichopata ösztönei. Kérdés, hogy átlépi-e vajon azt a bizonyos határt, vagy sem? Meddig tud úgy tenni, mintha normális ember lenne? Meddig tudja magát megjátszani mindenki más előtt? Imádtam John karakterének további mélyítését olvasni.

A másik dolog, ami nagyon tetszett a könyvben, hogy végre többet megtudhattunk a démonokról, akikkel John szembekerült. A korábbi könyvekben minden részben egy-egy démon volt John ellenfele, most viszont többel került szembe viszonylag rövid idő alatt. A speciális alakulat, aminek John is a tagja, ezekre a démonokra vadászik, hogy megtisztítsa tőlük a Föld színét. Sokkal többen vannak, mint hitték volna. Mindig is érdekelt, mik ők tulajdonképpen, honnan jöttek vagy hogy keletkeztek és most erre kapunk némi magyarázatot, amitől csak még érdekesebbek lettek számomra.

Ezzel kapcsolatban tetszett az is, hogy az író árnyalta a képet és úgy alakította a dolgokat, hogy senki se legyen fekete vagy fehér. Azt hinnénk, hogy a csapat tagjai mind nemes célú emberek, akiknek nincs más vágya, minthogy elpusztítsák a démonokat és megvédjék az ártatlanokat tőlük. Aztán persze kiderül, hogy nem csak John rejtegeti a többiek elől a titkait, hanem azok is előle, és lehull a lepel arról, hogy igaz, hogy emberek és küzdenek a démonok ellen, de közülük se mindenki feltétlen jó és segítőkész. Emellett ott van a másik oldal, maguk a démonok. John meglepetten tapasztalja, hogy a démonok közül se mindenki olyan kegyetlen és gonosz, mint ahogy azt hitte, és rájön, hogy igenis lehetséges, hogy valamelyiküket nem is kell megölni. Tetszett ez a kontraszt az emberek és a démonok között, és hogy az író nem tisztán fehéren és feketén ábrázolta őket, hanem "szürkítette" az összképet.

Nagyon izgalmas volt a könyv, rengeteg olyan fordulat akadt benne, amit nem láttam előre, így csak kapkodtam a fejem és egyszerűen képtelen voltam letenni. Olvasnom kellett tovább, tudnom kellett, hogy mi jön eztán. Különösen izgalmasra sikeredett a könyv vége, hullottak az emberek sorban, kiderült ki az áruló, egymást döfték hátba azok, akiknek össze kellett volna dolgozniuk, és a démonok is okoztak egy-két meglepetést. Többen haltak meg, mint az előző három részben együttvéve, vagyis volt itt meglepetés és adrenalin bőven. Pislogtam is szaporán, mert annyira izgalmas volt az egész. Persze nem szabad megfeledkezni John sajátos gondolatairól és csapongásairól sem, mert azokat is imádtam olvasni. Főleg azt, hogy tovább ragaszkodik a szabályaihoz, ahogy még mindig próbálja magát kontrollálni, ahogy még mindig minden erejével azon van, hogy normális embernek mutassa magát, ami persze idővel egyre nehezebb számára.

Dan Wells jól döntött, hogy folytatta az eredeti trilógiát, mert már ezen a könyvön is látszik, hogy igenis tényleg volt mit mondania, és nem csak a pénzért folytatta. Van még bőven lehetőség ebben a sztoriban, és igenis lehet ebből még rengeteg izgalmas történetet kihozni. Imádtam a könyvet, legalább annyira, mint az előzőeket, és John még mindig az egyik kedvenc karakterem maradt. Nagyon várom a folytatást, és kár, hogy egy éven belül biztos nem érkezik magyarul. El sem tudom képzelni, hogy lehet ezt tovább fokozni, de bízom az íróban. Ezek után biztos nem okoz majd csalódást.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/dan-wells-az-ordog-egyetlen-baratja

Értékelés: 5/5*

Liebster Award díjat kaptam!

Korábban is kaptam már díjakat és mindig leírtam hozzá, hogy mennyire szeretem az ilyet és hogy mennyire szeretek a kérdésekre válaszolni, mert így egy kicsit jobban megismerhettek engem. Egyik kedves olvasóm, Vegazus, a Könyvsarok oldal bloggere tisztelt meg ezzel a díjjal, amit még egyszer szeretnék megköszönni neki. :)

(Kicsit sokáig tartott mire eljutottam odáig, hogy válaszoljak a kérdésekre, de nemrég volt egy kis időm, így végre megcsináltam.)

De hogy miről is van szó tulajdonképpen?

A szabályok:

- Írd meg, hogy kitől kaptad a díjat, linkeld be a posztodba a blogját!

- Írj 10 olyan dolgot magadról, ami nem köztudott!

- Válaszolj a jelölő személy által feltett kérdésekre!

- Nevezd meg az új jelölteket és tegyél fel tíz kérdést nekik!

- Értesítsd a blogokat arról, hogy díjat kaptak tőled!

10 dolog rólam, ami nem köztudott:

1. Van egy fekete macskám.
2. A húgom a legjobb barátom.
3. Utálom a paradicsomot, de a ketchupot viszont néha megeszem.
4. Az utóbbi egy évben életmódot váltottam és elkezdtem rendszeresen futni, így fogytam 10 kilót.
5. Kicsit magamnak való vagyok, és egyébként szeretek egyedül lenni.
6. Utálom a kutyákat. Kicsit félek is tőlük.
7. Nem eszek cukrot.
8. Be akarom egyszer vörösre festeni a hajam. (Egyébként sötétbarna színű.)
9. Régebben társastáncra jártam 8 évig.
10. Reggeli pacsirta vagyok. Mindig is könnyebben ment a korán kelés, mint az, hogy későn sokáig fent maradjak.

Íme a kérdések, amikre válaszolnom kell:

1. Mi alapján választod ki, hogy melyik könyv olvasásába kezdj bele?

Nagyjából három könyvet szoktam mindig előre tervezni, és azok között pedig aszerint választok, hogy épp melyikhez van kedvem. Ha van friss megjelenés, amit régóta várok, azt rögtön előre veszem és minden mást háttérbe szorít, amíg ki nem olvasom.

2. Minden könyvről írsz, amit olvasol?

Igen. Épp ezért válogatom meg nagyon, hogy mit olvasok. (És gyakran még így is mellélövök.)

3. Ragaszkodsz-e hozzá, hogy megnézd a könyv alapján készült filmet, ha a regényt olvastad?

Igen. Próbálom megnézni az összes könyvadaptációt, főleg azokat a könyvből készülteket, amiket szerettem.

4. Hol és mikor szoktál leginkább olvasni?

Hétköznap inkább este van időm, vagy késő délután. Szabadnapokon pedig délelőtt is szoktam olvasni.

5. Szoktál-e fanfiction-t olvasni, vagy írni?

Nem szoktam olvasni, sem írni.

6. Ha egy új könyv nagyon népszerű lesz, akkor Te is hamarabb akarod olvasni, vagy pont hogy csökkenti az olvasási kedvedet a nagy felhajtás? Miért?

Nem a népszerűségétől függ, hogy el akarom-e olvasni. Hiába népszerű, ha engem nem érdekel, vagy tudom, hogy nekem az nem fog tetszeni. Akkor biztos nem olvasom. Viszont ha van egy népszerű könyv, amit én is szeretek, vagy amit én is mindenkihez hasonlóan várok, akkor természetesen, hogy én is mihamarabb olvasni szeretném.

7. Az olvasáson kívül milyen egyéb hobbid van még?

Filmeket és sorozatokat nézek. Rendszeresen futni szoktam. Az Útvesztő rajongói oldalt vezetem a húgommal együtt. (Bár mostanában inkább csak egyedül vezetem, mert húgom nem nagyon ér rá.)

8. Általában hogyan szerzed be a könyveket, amiket olvasol?

Megveszem, könyvtárból kölcsönzöm vagy kölcsönkapom valakitől. (És bevallom néha egyéb forrásból is, amire nem vagyok büszke, de hát iszonyat drágák a könyvek.)

9. E-könyv, vagy hagyományos papírkönyv?

Mindkettőt szeretem, és mindkettőből sokat olvasok. Mindkettőnek meg van a maga előnye és hátránya.

10. Magyar író vagy külföldi író?

Még mindig van némi ellenérzésem a magyar írókkal szemben, így inkább a külföldiek felé hajlok.

Remélem nem baj, de én most nem szeretném senkinek se tovább adni a díjat.

Azért jól szórakoztam, miközben kitöltöttem a kérdéseket.

Még egyszer köszönöm szépen, Vegazus! :)

Kiera Cass: A koronahercegnő (A Párválasztó 4.)

Fülszöveg:

35 UDVARLÓ. 1 HERCEGNŐ. KEZDETÉT VESZI EGY ÚJ PÁRVÁLASZTÓ.
Eadlyn hercegnő kislánykora óta hallhatta a véget nem érő történeteket arról, hogyan ismerkedett meg édesanyja az édesapjával. Húsz éve történt, hogy America Singer benevezett a Párválasztóba, és elnyerte Maxon herceg szívét, akivel azóta is boldogan éltek. Eadlyn mindig is igen romantikusnak találta szülei tündérmesébe illő történetét, habár soha eszébe nem jutott volna a nyomdokaikba lépni. Ha rajta múlik, a házasságot addig halogatja, amíg csak lehetséges. Csakhogy egy hercegnő sosem rendelkezhet maradéktalanul az élete felett, így bármennyire hevesen tiltakozik is, Eadlyn sem kerülheti el a saját Párválasztóját.
Eadlyn egyáltalán nem számít arra, hogy saját története a szülei meséjéhez hasonlóan boldogan végződik. Amikor azonban megkezdődik a versengés, talán mégis mutatkozik arra némi esély, hogy az egyik udvarló elnyerje a szívét, felfedje az összes előtte álló lehetőséget, és ezzel azt is bebizonyítsa, hogy Eadlyn számára korántsem olyan lehetetlen rátalálni a saját boldogságára, mint azt képzelte.
HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT ÉDESANYJA NYERTE EL A KORONÁT. ELJÖTT VAJON AZ IDEJE ANNAK, HOGY EADLYN HERCEGNŐ IS RÁTALÁLJON AZ IGAZ SZERELEMRE?

Igazából nem is volt nagy kedvem elolvasni a könyvet, mert az eredeti Párválasztó trilógia sem nyűgözött le annyira, hogy érdekeljen a folytatás. Nem értem a könyvek sikerét, mert számomra ezek nem hogy nem kemény disztópiák, de még egy lagymatag romantikus történetnek is kevésnek bizonyultak. Persze tudom, hogy valószínűleg egyedül vagyok ezzel a véleményemmel, mert mindenki imádja a trilógiát, de hát ez van. Mégis, sokan ajánlották az új trilógia első részét, és azt hallottam, hogy ez sokkal jobb, mint az előző részek, így gondoltam miért is ne? Adtam neki még egy esélyt, és lássatok csodát, nem bántam meg.

Nem hittem volna, hogy ilyet fogok mondani, de A koronahercegnő nagyon kellemes csalódás volt. Őszintén bevallom tetszett. Persze nem lett többször olvasós kedvenc, annyira azért nem akarok túlzásba esni, de jobban lekötött és elszórakoztatott, mint az előző három rész együttvéve. Nem tudom ennek mi lehetett az oka, talán most jó kedvemben olvastam, talán tényleg jobb lett, mint az előző részek... ki tudja. A lényeg, hogy nem untam magam közben és nem idegesített fel America, akit ki nem állhattam, mint főszereplőt. Csak hogy értsétek miért is tetszett a könyv, megpróbálom kiemelni azt a néhány dolgot, amit pozitívan értékelek benne.

Kezdjük ott, hogy az írónő most már fel merte vállalni, hogy ez egy szimpla romantikus könyv. Nem értettem sosem miért kellett beleerőltetni ezt az egészet egy disztópikusnak tűnő közegbe, amikor ez nem disztópia. Épp ezért nem értem, miért így kell reklámozni. Persze most is zavarognak az emberek, de azzal még annyit se foglalkozunk, mint korábban a felkelőkkel, és ez így volt jól. Végre felvállalta az írónő, hogy ez egy romantikus könyv és semmi több. Ehhez kapcsolódóan tetszett az is, ahogy kezelve lettek a kasztok eltörlésének utóhatásai. Szerencsére reálisan lett ábrázolva a helyzet, és nem lett minden és mindenki csupa boldog. Hanem igenis az emberek még 18 év után se szoktak hozzá teljesen, hogy többé nem kell kasztrendszerben élniük, és hogy még most is adódnak ebből gondok és konfliktusok.

Eadlyn

A másik ok, amiért jobban szerettem ez a könyvet, mint az előzőeket, az maga a főszereplő. Valószínűleg megint egyedül leszek ezzel a véleményemmel, de én roppant érdekes karakternek tartom Eadlynt és ezerszer jobb karakter, mint America valaha volt. America-t sosem csíptem, mindig irritált a személyisége és a legtöbb dolog, amit csinált, ezzel szemben a lányát rögtön a szívembe zártam. Tökéletesen megértem miért nem kedvelik sokan Eadlynt, de én épp azért szerettem meg őt, mert bonyolult, mert elkényeztetett, mert sokkal összetettebb és érdekesebb, mint America korábban.

Eadlyn a palotában nevelkedett trónörökösként, óvták mindentől és mindenkitől. Nem csoda, hogy nem sokat tud a való világról, hogy nehezen ismerkedik és kerül közel bárkihez is, és hogy nehezen tudja kimutatni az érzéseit. A háta közepére se kívánja az egész Párválasztót, de mégis belemegy a szülei és az ország kedvéért. Elkötelezett, elhivatott, magánakvaló, néha hisztis és elkényeztetett, de tudja mi a kötelessége és próbál annak megfelelni. Néhány kényeskedő megnyilvánulása nekem se tetszett, de ennek ellenére sokkal érdekesebb karakternek tartom őt, mint America-t. Emellett tetszett az is, hogy milyen szoros kapcsolat fűzi az apjához, Maxonhoz, és az ikertestvéréhez, Ahrenhez. Épp ez bizonyítja azt, hogy tud ő igazán szeretni és igenis törődik azokkal, akik fontosak neki.

Ha jobban belegondolok van még egy dolog, amiért szerintem sokkal jobb ez a könyv. Alapjáraton fordított a felállás, vagyis igaz, hogy ismét női főszereplőnk van, de most ő az, aki választ. Neki kell döntenie a 35 férfi között, akik jelentkeznek a versenybe, és aki szeretnék elnyerni a kezét. Talán az első trilógia is jobb lett volna akkor, ha Maxon a narrátor, és az ő fejébe láthatunk bele. Eadlyn megfelelően kezelte a helyzetet, amibe került. Számára ismeretlen terepen kellett helytállnia, és olyan helyzetbe kényszerítették, amibe csak nehezen ment bele. Nem akar férjet magának, sőt szerelmes se szeretne lenni. Főképp pedig nem szeretne csak kényszerből házasodni. Nehezen köt ismertséget, nehezen kedvelteti meg magát ismeretlenekkel, és most mégis itt van ez a 35 új és ismeretlen férfi, akik mind őt akarják, és akik között el kell igazodnia. Tehát érdekes volt ez a fordított felállás, és így nekem sokkal jobban tetszett a történet elmesélése, mint amikor America volt versenyben Maxonért.

Tényleg nem hittem volna, de tetszett A koronahercegnő. Sőt, annyira tetszett, hogy máris nagyobb kedvvel várom a folytatást. Mivel szimpla romantikus regényként kezelem, így nem is vártam nagy kalandokat vagy izgalmakat, így nem kellett csalódnom. Tudtam, mire számítsak, és éppen azt kaptam. Mégis, a fordított alaphelyzet, a sokkal érdekesebb főszereplő, és néhány karakterek közötti kapcsolat miatt, megszerettem a könyvet. Eadlynt remek karakternek tartom, és már most a szívemhez nőtt, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi minden fog eztán történni vele. Mondjuk az nem nagy rejtély, hogy ki lesz a végső befutó, de még a Kile-al való évődésüket is bírtam. Várom a folytatást, és azt biztos nem fogom halogatni sokáig.

Ui: A borító ismét csodaszép, de ezen meg sem lepődök. A könyvsorozat összes borítója egy álom. Gyönyörűek. *-*

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/kiera-cass-the-heir-a-koronahercegno

Értékelés: 5/4

Shadowhunters: promó videó, első trailer és 7 perces jelenet

Nem tudom mennyire tűnt fel nektek korábban, de iszonyatosan várom a Shadowhunters című sorozatot, ami ugyebár Cassandra Clare A Végzet Ereklyéi könyvsorozatának tévésorozatos újrafeldolgozása lesz. A sorozatot az ABC Family fogja vetíteni és már meg is van a premier időpont, ami 2016 január 12. Szerencsére addig már kevesebb, mint három hónapot kell várnunk, és úgy érzem ez az idő nagyon gyorsan el fog telni a vizsgák miatt. Mire feleszmélek már január is lesz, és nézhetem a sorozatot.

Na, de a lényeg, hogy a múlt héten eléggé beindultak az események a sorozat háza táján, és rögtön kaptunk három videót. Elsőnek érkezett egy promó videó, ami nekem iszonyatosan tetszik, sokkal jobb lett, mint maga az előzetes. Aztán jött egy igazi, első előzetes. Majd pedig kaptunk az első részből egy 7 perces jelenetet, amiben Clary és Jace első találkozása és a Pandemoniumban történteket nézhetjük meg.

Érkezzen a videók és alatta egy kis személyes vélemény. :)

Először is itt van a promó videó, amiben tulajdonképpen a karaktereket mutatják be.

Aztán itt van az első előzetes a sorozathoz.

És végül itt a több mint 7 perces Pandemonium jelenet.

Nem szeretnék hosszas véleményt írni, mert ennyi alapján nem is tudnék még reális véleményt mondani a sorozatról. Ahhoz legalább egy évad kellene. Mindenesetre pár dolgot már most meg tudok állapítani.

• Clary roppant idegesítő és irritáló a videók alapján. Most komolyan egy flörtölő csitrit csináltak belőle?
• Külsőre szinte tökéletes színészeket választottak a szerepekre, reméljük azért a színészi adottságaik is elég jók lesznek.
• Tetszenek a zenék, remélem a sorozatban is ilyen jó és fülbemászó zenéket válogatnak össze.
• Magnust már most imádom, Harry Jr. Shum talán a legjobb választás volt.
• A CGI elég jó, nem kelt annyira gagyi hatást, mint amitől féltem. Éppen elég egy ilyen jellegű sorozatba. A képi világ is jó lett, és bízom benne, hogy nem megy át túlzott giccsbe és gagyiba a dolog.

Ti mit gondoltok a videók alapján?

Eddig tetszik, amit láttok? Várjátok a sorozatot? :)

Papírvárosok (film)

A történet:

Ki nem volt még szerelmes a szomszéd lányba? Quentin (Nat Wolff) óvodás kora óta odavan a környékükön lakó csajért, és természetesnek veszi, hogy ő tudomást sem vesz róla. Ezért lepődik meg igazán, amikor Margo (Cara Delevingne) egy éjjel bemászik a szobájába - méghozzá teljes nindzsa felszerelésben. Q és M együtt vág neki az éjszakának, hogy bosszút álljanak mindazokon, akik bántották őket. Nyomukban kompromittáló fényképek, vazelinnel bekent kilincsek és leborotvált szemöldökök maradnak. Valamint mindenütt egy nagy, falra festett M betű. Ezzel az éjszakával kezdődik egy gimis srác életének legnagyobb kalandja. Sok izgalom, félelem, váratlan tapasztalat és nagy öröm fér bele a történetbe: az átlagos fiú próbál megszokni, megszeretni majd megmenteni egy nagyon különleges lányt. (Forrás: port.hu)

Örülök annak, hogy Hollywood felfedezte magának John Green könyveit, és hogy egyiket a másik után kezdték el megfilmesíteni. Én eddig három könyvét olvastam és mindegyiket szerettem, így nem is kérdés, hogy a belőlük készült filmet is meg szerettem volna nézni. Némelyiket előbb sikerült, némelyiket csak utóbb, de a lényeg, hogy ki nem hagytam volna egyiket sem. Persze azért mindannyian tudjuk, hogy a könyvek ezerszer jobbak, mint a filmek valaha lehetnek, és sosem lehet átadni teljesen ugyanazt az érzést és üzenetet egy filmben, mint egy könyvben, így ennek megfelelően kell kezelni mindkét műfajt.

Azért tartottam fontosnak megjegyezni ezt, mert habár tudom, hogy nem kellene összehasonlítanom a két különböző műfajt, én mégsem tudok elvonatkoztatni a könyvtől. Nem voltak nagy elvárásaim a filmmel kapcsolatban, de azért szerettem volna ha átjön az az üzenet, az a néhány remek gondolat, ami annyira megfogott magában a könyvben. Ezek egy része sajnos nem jött át a filmben, és pont azok nem, amiket én annyira értékeltem olvasás közben. Szerencsére a legfontosabb üzenet ott van, ami ugyebár a barátság és a felnőtté válás fontossága és jelentősége egy fiatal életében. Q és a csapat közti barátságot remekül áthozták a filmben is, és öröm volt őket így együtt látni. Kicsit persze mindenki megváltozott karakterileg, mármint nem teljesen olyanok voltak, mint a könyvben, de a lényeg ott  volt, így ebbe nem tudok belekötni.

 

Ami engem zavart, hogy éppen a főszereplő, vagyis Q karakterfejlődése hagyott némi kívánnivalót maga után. Nem azt mondom, hogy rossz volt, mert nem, csak valahogy a könyvben jobban átjött az egész. Lehet, hogy azért éreztem így, mert a könyvben benne lehettem a fejében, és a film erre nem adott lehetőséget. Talán ez volt a gond forrása, nem tudom. Mindenesetre hiányoltam a filmben azt, ahogy egyre erősebb és magabiztosabb személyiséggé válik, ahogy lassan átveszi Margo szerepét az iskolában, ahogy rájön, hogy nem is szerelem az, amit Margo iránt érzett. A filmben még a végére se esik le neki, hogy nem szerelem volt az, vagy legalábbis nem mondja ezt így ki hangosan. A filmben inkább mintha az lenne a fő üzenet, hogy a barátság a legfontosabb, sőt még a szerelemnél is fontosabbnak kell lennie.

Nem csak Q karakterfejlődését hiányoltam, hanem valahogy Margo rejtélyes és komplex karaktere se jött át annyira, mint azt szerettem volna. Nem mintha hittem volna abban, hogy sikerül átadnia a filmnek a lány bonyolult személyiségét, valahogy sejtettem, hogy erre nem lesz képes, de azért reménykedtem, így kissé csalódott voltam. Nem is Cara Delevingne hibája ami történt, mert jól hozta a karaktert, már amennyire teret adtak neki a kibontakozásra, hanem valami más hiányzott innen. Talán megint csak Q gondolatainak a hiánya a probléma fő okozója, nem is tudom.

Amiért viszont nagyon gratulálni tudok, hogy egész jó kis szereplőgárdát hoztak össze a filmben. Többnyire fiatal, ismeretlen, de azért elég jó színészeket választottak a szerepre, és mindenki illett a saját karakterére. Q nem valami egyedi fiú, így bármelyik átlagos fiatal színész jó lett volna a szerepre, és a többi karakternél is többnyire ez a helyzet. Abszolút hihetőek a karakterek, tényleg elhiszem róluk, hogy 18 évesek, amit külön azért emelek ki, mert az ifjúsági filmekben általában minden tizenévest harminc felé járó színészek játsszanak. Nem tudom ezek a színészek hány évesek, de fiatalnak néznek ki, és ez a lényeg.

Talán kicsit Cara Delevingne lóg ki a sorból, de nála pedig azért megbocsátható mindez, mert Margo a könyvben amúgy is idősebbnek és érettebbnek van leírva a koránál. (Mellesleg el sem hiszem, hogy mennyire különleges szépség ez a Cara. Nem is csoda, hogy ő manapság az egyik legfelkapottabb fiatal topmodell.) És nagyon örültem az Ansel Elgort cameo jelenetnek. Abszolút nem számítottam rá, így elhihetitek mennyire meglepődtem, mikor megláttam a benzinkutas jelenetben.

Tisztességesen összerakták ezt a filmet, és egy egész jó szereplőgárdát sikerült találni, akikről tényleg elhiszem, hogy tizenévesek lennének. Jók voltak a zenék, meg volt a történet fő üzenete, de mégsem tudta teljesen átadni azt az érzést, ami a könyv olvasása közben kerített hatalmába. Nem lett annyira jó film, mint a Csillagainkban a hiba volt tavaly, de azért önmagában igenis értékelhető, főleg, ha valaki nem olvasta még a könyvet. Mégis, nem tett rám mély benyomást, és nem is érzem azt a késztetést, hogy még egyszer meg szeretném azonnal nézni. Egy közepesen kellemes film, semmi több. De azért John Green rajongóknak kötelező.

Értékelés: 10/6

Előzetes:

James Dashner: Halálparancs (Az Útvesztő 0,5)

Fülszöveg:

Az Útvesztő-trilógia előzményeinek története.
Mielőtt megalakult a VESZETT, mielőtt létrejött a Tisztás, mielőtt Thomas belépett az Útvesztőbe, napkitörések sora érte a Földet, és szörnyű betegséggel fertőzte meg az emberiséget. A bolygó lakóinak nagy része odaveszett. Aki megbetegedett, annak lassanként elborult az elméje, és előbb-utóbb tomboló véglénnyé vált. Mark és Trina a túlélők kis csoportjához tartozik. Mindennap az életben maradásért küzdenek, az élelmükért, a nyugalmukért. A természet lassan mintha már az újjáéledés jeleit mutatná a napkitörések után, amikor egy napon különös légi jármű – egy Berg – jelenik meg az erdő fölött. A Bergről a kitörés vírusával fertőzött lövedékekkel kezdik lőni a csoportot.
Ismét menekülniük kell – de vajon ki az ellenség? Fertőzöttek és immúnisok egyaránt veszélyben vannak. Vajon az emberiség teljes kiirtása a cél? Ki akarja a pusztulásukat? Létezik kiút ebből a borzalomból?

Korábban sosem vonzott valamiért ez az előzménykönyv és bevallom őszintén, hogy nem terveztem az elolvasását. Külföldön ez kapta a legrosszabb értékelést a rajongóktól, és mivel szervesen nem is kapcsolódik Az Útvesztő trilógia történetéhez, ezért úgy voltam vele, biztos nem maradok le semmiről, ha ezt most kihagyom. Mellesleg nem hittem volna, hogy magyarul meg fog jelenni, épp ezért nem is szortíroztam a dolgot. Aztán jött a nagy meglepetés, hogy kiadják magyarul a könyvet, így gondoltam miért ne? Ha már itt van magyarul, akkor miért ne adhatnék neki egy esélyt?

Tényleg merőben más ez a könyv, mint a trilógia három kötete. Egy igazi előzménykönyv ez, ami Az Útvesztő története előtt 13 évvel játszódik, és arról az időről mesél, amikor a napkitörés felperzselte a Földet és elszabadult a vírus, amit már olyan jól ismerhetünk. Új főszereplőnk, Mark szemén keresztül láthatunk bele abba, hogy milyen lehetett akkoriban átélni ezt a világméretű katasztrófát, és hogy mennyiben változtatta ez meg az emberiség sorsát. Mások a főszereplők, de azért van egy kis összekötő kapocs, ami elvezet minket Az Útvesztő világához, így végül is mégsem annyira különálló ez a sztori.

Pozitívan csalódtam, mert ennél sokkal rosszabbra készültem fel. Elsőnek fura volt számomra, hogy a régi kedvenc karaktereim sehol sincsenek, és hogy gyerekek helyett felnőttek szemével láthatom a történteket, de aztán túltettem magam rajta és ahogy elkezdett beindulni a történet, úgy vesztem el benne. Roppant izgalmas és kalandos történetet olvashattam, nem hittem volna, hogy ilyen nagy adrenalinbombával találom szembe magam. A Halálparancs könyv stílusa és hangulata engem a Tűzpróbára emlékeztetett. Hisz itt is mentek össze-vissza a karakterek, menekültek, gyilkoltak, védekeztek, valakinek a megmentésére siettek, miközben át kellett vágniuk a lepusztult világon, aminek a végén egy szerintük biztonságos menedék várt volna rájuk.

Nem csak a könyv felépítése és a fő történetszál hasonlított a Tűzpróba könyvére, hanem maguk a karakterek is mintha a korábbi fiatalok egy idősebb verzióiként jelentek volna meg. Mark engem folyton Thomasra emlékeztetett a hősies, lelkiismeretes és kitartó személyiségével. Azzal, ahogy feltétlen ragaszkodott Trina-hoz, ahogy Alec mellett állt és segített neki mindenben, és ahogy próbálta jobbá tenni a világukat. Alec pedig gyakran ugyanolyan szarkasztikus és főnökös módon nyilvánult meg, mint Minho. Mark és Alec kapcsolata és egymáshoz való viszonyulása pedig Thomas és Minho barátságát juttatta eszembe. A hasonlóság tehát feltűnt, ennek ellenére az új karakterek valahogy nem nőttek a szívemhez. Átlagosak és könnyen felejthetőek voltak, egyiket se sikerült a szívembe zárnom. Talán hiányoztak a régi kedvencek, és ezért se tudtam az újakat igazán megkedvelni.

Ezzel ellentétben viszont kifejezetten tetszett, hogy a napkitörés és a vírus megjelenése utáni világot az író olyan főszereplők segítségével mutatta be, akik maguk is megfertőződtek. Mark és Trina véletlenül kerülnek Alec és Lana csapatához, de aztán velük maradnak és együtt próbálnak egy biztonságos menedéket találni maguknak. Miközben haladnak előre az események, Mark mindig vissza-visszaemlékszik arra, hogy milyen volt az az első pár hét a napkitörések után, és hogy mennyiben változtatta ez meg az életét örökre. Mark és a többiek végül elkapják a vírust, ami nem is meglepő, hiszen gyakorlatilag mindenki elkapta azt a néhány immúnis gyereken kívül.

Annak ellenére, hogy tudják nekik már nincs sok esélyük, mégis kitartanak, mégis harcolnak egymásért, és azért, hogy utolsó cselekedetként legalább valami jót vigyenek véghez. Addig akarnak még valami jót tenni az életükben, mielőtt az őrület teljesen elhatalmasodna rajtuk. Megmentik az immúnis kislányt, Deedee-t. Életüket áldozva érte, és egy jobb jövőért, amit a kislány segítségével talán a jövő generáció elérhetnek. (SPOILER!!! A Halálparancs könyv gyakorlatilag Teresa gyerekkori háttértörténete, és maga Teresa az, aki összeköti az előzménykönyv eseményeit a trilógia történetével. Abszolút nem számítottam erre a fordulatra, így nagyon meglepett a végén, mikor kiderült, hogy a kislány Deedee tulajdonképpen maga Teresa. SPOILER VÉGE!!!)

Ha túltesszük magunkat a tényen, hogy korábbi kedvenceiknek nyoma sincs, és hogy egy előzménykönyvről van szó, akkor igenis elég jól sikerült könyv a Halálparancs. Bemutatja, hogy milyen reménytelenné és könyörtelenné vált a világ a napkitörések után, és hogy mi vezetett ahhoz, hogy végül megalakuljon a VESZETT és elkezdjék a Próbákat. A karakterek nem valami emlékezetesek, de a történet nagyon izgalmas és kalandos, rengeteg az akció és a szereplők mindig mennek össze-vissza, szinte egy nyugodt percük sincs. Dashner ezen a téren most sem okozott csalódást. Utólag örülök annak, hogy megjelent magyarul a könyv és annak is, hogy olvashattam. Érdekes kiegészítés a trilógia mellé. Ha nagy rajongója vagy Az Útvesztő trilógia világának, akkor mindenképp ajánlom.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/james-dashner-halalparancs

Értékelés: 5/4

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Kiadónak!

E. Lockhart: A hazudósok

Fülszöveg:

Egy gyönyörű és előkelő család.
Egy magánsziget.
Egy ragyogó lány, akinek baja esett; egy szenvedélyes fiú, aki a társadalmi igazságot keresi.
Egy négyfős baráti kör – a Hazudósok, akiknek a barátsága pusztító fordulatot vesz.
Egy forradalom. Egy baleset. Egy titok.
Hazugságok hazugságok hátán.
Igaz szerelem.
Az igazság.
A hazudósok a többszörös díjnyertes író, E. Lockhart új, modern, intelligens, titokzatos regénye.
Olvasd el! És ha valaki megkérdezi, mi történik a végén, csak HAZUDJ!

Tipikusan olyan könyv ez, amiről csakis szuper pozitív kritikákat lehetett olvasni mindenhol. Mindenki azt ecsetelte, hogy milyen megható, milyen elgondolkodtató és milyen remek ez a történet, és hogy csakis úgy szabad belekezdeni, hogy semmit se tudsz róla, mert akkor fog igazán nagyot ütni. Mivel engem nem szoktak zavarni a spoilerek, így nehezemre esett nem utána olvasni a történetnek, de végül megálljt parancsoltam magamnak és én is minden infó nélkül kezdtem neki a könyvnek. Nem bántam meg, hogy elolvastam... sőt! Imádtam! Elöljáróban annyit, hogy én is azt javasolom, hogy kerüljétek a spoilereket, és úgy kezdjetek neki. Én se árulok most el spoilert, mert senkinek sem akarom elrontani az élményt.

A hazudósok nem egy kalandregény, senki ne várjon adrenalint és tetőfokára hágó izgalmas hangulatot. Ez nem erről szól. Itt a főszereplő érzelmi világa, zavaros elméje és a nagy titok alkotják a könyv legfontosabb elemeit, ezek alkotják azt a szentháromságot, ami miatt annyira remek ez a regény. Az író jól választotta meg az elbeszélési módot. E/1. személyben,  a főszereplő Cady meséli el nekünk a történetet, és azért jó ez az írásmód, mert így át tudjuk élni azt, amin a lány ment keresztül. Tökéletesen átérezhetjük az érzéseit, a zavarodottságát, a kétségbeesettségét, a haragját és minden egyes érzelmét. Vele indulunk útnak, és vele göngyölítjük fel a tizenötös nyár eseményeit. Vele találjuk meg a titkot, amit mindenki rejteget előlünk. Szeretem az ilyen megoldást, amikor a főszereplővel együtt én is úgy érzem, hogy részese vagyok a történetnek.

Cady egy zavarodott lány. A jelenben indul a történet, ahol éppen lábadozik a balesetből, amit elszenvedett két évvel ezelőtt. Nem emlékszik arra, pontosan mi történt a tizenötös nyáron a családja magánszigetén, csak arra, hogy valamiféle balesetet szenvedett és hogy a barátai, a Hazudósok eltűntek az életéből. Nem válaszolnak a leveleire, nem írnak neki, és nem foglalkoznak vele. Cady családja persze semmit nem árul el a lánynak, az orvosok szerint az a legjobb, ha Cady a maga idejében és módján emlékszik vissza. Folyamatosan visszaemlékezésekkel meséli el nekünk azt a keveset, ami rémlik neki arról a nyárról, és kis történetekkel mutatja be a barátait és a családját, így őket is közelebb hozva hozzánk.

Cady, Mirren, Johnny és Gat, ők a Hazudósok, egy igen kiváltságos és elkényeztetett négyes, akik legjobb barátok, és akik minden nyarat együtt töltenek a Sinclair család magánszigetén. Élik a gazdag családok gyerekeinek gondtalan életét, és figyelik a szüleik és családjuk képmutatását, önzőségét és kétszínű összetartását, ahol mindent és mindenkit csakis egy dolog mozgat... a pénz. A Sinclair vagyon a legfontosabb, mindenki arra ácsingózik, csak ők nem. Gazdag gyerekek révén, lázadnak a szüleik szerintük sanyarú és romlott élete ellen, lenézik őket, és szeretnének mások lenni, ha felnőnek, miközben már ekkor éppen olyanok egy kicsit, mint a szüleik. Hisz ők is lubickolnak a pénzben, ők is természetesnek veszik a luxust, ami körülveszi őket és ők se kezdenek semmit az életükkel. Valamilyen szinten ugyanolyan képmutatóak, mint a családjuk többi tagja, hiába próbálnak másnak tűnni. Gat az egyetlen, aki kilóg közülük, hisz ő nem is része igaziból a családnak. Ő a józanság képviselője, ő a normális emberek szimbóluma Cady szemében.

Az író őszintén mutatja be a gazdag családok életét és világát a Sinclair családon keresztül. Mindent a pénz mozgat, mindenkinek az körül forog minden egyes gondolata. Cady anyját és annak nővéreit az édesanyjuk halála után is csak az foglalkoztatja, hogy kié legyen a sok ékszer, az ingatlanok és a többi holmi, miközben nem is érdekli őket az édesanyjuk halála és az édesapjuk, aki valamilyen szinten belerokkant a felesége elvesztésébe. Mindenki képmutató és jégszívű. Mindenük a látszat és az, hogy a tökéletes, fehér amerikai család képét mutassák kifelé. Soha nem mutatják ki az érzéseiket, már ha egyáltalán vannak nekik, nem! Az megalázó lenne számukra. Botrányt botrányra halmoznak, de mindent eltusolnak, mert az ártana a család jó hírnevének. Elitisták, sznobok, ítélkezőek, kapzsik, rasszisták és csakis az anyagi javak érdeklik őket. Ez a Sinclair család. Romlottak és gonoszak, nem is csoda, hogy Cady-éknek olyan nehéz, vagy szinte lehetetlen volt mássá válni, mint a szüleik. Pedig tényleg próbálkoztak. Tetszett a társadalomkritika, ami megjelent a könyvben.

A másik, ami nagyon tetszett, maga a történet alakulása, a nagy titok a végén és a remek felépítés. Lassan indulnak be az események, és az író fokozatosan csöpögteti el számunkra az információkat, Cady lassan emlékszik vissza arra, hogy mi is történt vele tulajdonképpen a tizenötös nyáron. Egyre jobban fokozódik a feszültség, mely aztán a nagy titok kiderülésekor robban. Számomra akkorát ütött az a bizonyos történeti csavar, hogy azt el sem tudom mondani, és emiatt tetszett annyira a könyv. Mert bármire számítottam volna, csak erre nem. Az író tökéletes pontossággal építette fel Cady zavarodott lelkivilágát és fura gondolatait, és a végén visszagondolva az elejére, tényleg voltak apró kis jelek, melyek arra utaltak, ami kiderült aztán a végén. Átértékelve az egész történetet, még zseniálisabbnak gondolom a végén lévő csavar miatt.

Megérdemli a rengeteg pozitív kritikát, mert A hazudósok egy tényleg iszonyatosan remek könyv. Az író művi pontossággal építette fel a történetet, adagolta a kis információkat és vezetett el végül a nagy végkifejlethez, amitől aztán leesett az állam. Cady zavarodott és megtört lelki világát a lány gondolatainak csapongása, a fura fogalmazási mód, amit használt és az időben történő ugrálás tökéletesen átadta és szimbolizálta, amitől meg tudtam őt érteni, amitől együtt tudtam vele érezni. Igazi élmény volt ez a könyv, imádtam az elejétől a végéig. Mindenkinek szívből ajánlom.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/e-lockhart-a-hazudosok

Értékelés: 5/5*

Pittacus Lore: A negyedik (Lorieni Krónikák 1.)

Fülszöveg:

Pittacus Lore a Lorieni Bölcsek bölcse. Tizenkét éve él a Földön, készül a bolygó sorsát meghatározó, mindent eldöntő háborúra. Tartózkodási helye ismeretlen.

A Lorienről érkeztünk a Földre. Tizenkét évvel ezelőtt. Úgy nézünk ki, mint ti. Ugyanazt a nyelvet beszéljük. Köztetek élünk. De másmilyenek vagyunk. Olyan hatalommal rendelkezünk, amiről nem is álmodhattok. Elképzelni sem tudjátok, milyen erősek és gyorsak vagyunk. Hozzánk hasonló szuperhősökkel eddig csak filmekben vagy képregényekben találkozhattatok, de mi valóban létezünk.

Ez is egy ifjúsági könyvsorozat, ami olyan alapnak számít, mint mondjuk a Harry Potter, a Percy Jackson vagy épp az Alkonyat. Igazából már régóta el akartam kezdeni olvasni, de valahogy mindig jött valami sokkal érdekesebb nála, így folyton a háttérbe szorult. Most viszont keresgélés közben megakadt a szemem az első részen, és tudtam, hogy az isteni sugallat mutatja számomra az utat, hogy mit kell most olvasnom. Így belekezdtem egy újabb hosszú könyvsorozat első részébe, A negyedikbe.

Olvastam én már űrlényes ifjúsági könyvet, mert hát a vámpírok lecsengése után nagyon úgy tűnik, hogy az űrlények az új kedvencek a piacon. de tényleg! Nézzetek csak szét a YA könyvek között és manapság már legalább olyan sok űrlényes témájút találtok, mint vámpírosat. Igazából eddig egyik űrlényes könyv se győzött meg annyira, és sajnos A negyedik se tett rám olyan mély benyomást. Nem olyan rossz ez, és ahogy néztem a folytatások értékeléseit, azokat sokkal jobban kedvelték az olvasók, így bízom benne, hogy később jobban beindulnak az események.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor A negyedik egy tipikus ifjúsági könyv annak minden kliséjével és minden főbb jellemvonásával. Adott nekünk egy főszereplő, aki különleges, és akinek különleges képességei vannak. Ő és a védője a Földön élnek az emberek között rejtőzve, és várják, hogy a fiú képességeinek kiteljesedése után megtalálhassák társaikat és felvehessék a harcot a lorienek ősellenségeivel, a mogadoriakkal. John persze átlagos fiú akar lenni, és amikor új iskolába kerül, akkor szerez magának egy barátot, egy barátnőt, egy fiút, aki folyton cseszteti őt, és higgyetek nekem, tudjátok mi minden következik. Szeretne normális életet élni, és mikor azt hinné, hogy ez lehetséges, akkor kell rájönnie, hogy mégsem az. A mogadoriak rátalálnak és menekülnie kell. Nem valami nagy újdonság a könyv története, olvashattuk már ezerszer csak kicsit más formában, így emiatt sajnos csalódott voltam. Valami egyedibbre számítottam.

John (Negyedik)

Ha már a történet nem nyújtott semmi újat számomra, akkor gondoltam maguk a karakterek fogják a hátukon elvinni a történetet. Persze végül ez se jött be. Sablon karakterek egymás hátán, velük is már találkozhattunk ezer meg ezer könyvben. John az a tipikus főhős, aki különleges, de mégis átlagos szeretne lenni. Aztán ott van a védője, Henri, aki amolyan apafigura és mentor az életében. Majd jön a legjobb barát, Sam, aki kocka és aki persze, hogy hisz a földönkívüliekben. Majd a barátnő, Sarah, aki szép és kedves, és ezen kívül nem sok mást tudunk meg róla, mégis ennyi elég Johnnak ahhoz, hogy menthetetlenül beleszeressen. Aztán Mark sem hiányozhat, Sarah expasija, aki mindent megtesz, hogy megkeserítse John életét. Szóval, hát igen... a karakterek is elég papírmasék, nem nőttek a szívemhez. Talán később, ha jobban megismerjük őket, akkor szerethetőbbek lesznek. Talán Hatodik az egyetlen, aki felkeltette valamennyire a kíváncsiságomat, az ő története például érdekel. Azt hiszem a következő könyv róla is fog szólni.

A háttérvilág bemutatása éppen annyit közöl, hogy azzal az első könyvben tökéletesen megelégedhetünk. Megtudjuk, hogy miért kellett az utolsó megmaradt lorieneknek a bolygójukról a Földre menekülni, és hogy kik ők és mi a feladatuk. Ellenségeik a mogadoriak, akik űrlényként feltüntetett vámpírok egyébként, és akiket csakis a pusztítás éltet. A mogadoriak most Johnékhoz hasonlóan a Földön élnek az emberek között, és ezt a bolygót is szeretnék maguknak megszerezni. Tetszett az ötlet, miszerint a 9 kimentett lorieni gyereket csak sorban lehet megölni, és épp emiatt lett nehéz dolguk a mogadoriaknak. Közülük hárman már meghaltak, de a többi hétre kíváncsi vagyok. Hogy kinek mi a története, milyen képességekkel rendelkeznek és hogy miként fognak majd összekovácsolódni, ha egymásra találnak.

Ez az első rész nem nyűgözött le annyira, mint szerettem volna, inkább csak egy átlagos sorozatkezdő kötetnek mondanám. Arra éppen elég volt, hogy felvezesse az alap helyzetet, hogy megismertesse a fő karaktereket és hogy elindítsa a történetet, de bízom benne, hogy a folytatás ennél sokkal egyedibb és izgalmasabb lesz. A többi könyvről készült értékelés mind ezt bizonyítja, és mivel összességében végül is nem volt ez olyan rossz, hisz a sok klisé ellenére olvastatta magát, így adok még neki esélyt, és valamikor biztos folytatni fogom. Hogy mikor jutok el oda és mikor lesz kedvem hozzá, azt nem tudom, de érdekel annyira a folytatás, hogy egyszer időt szakítsak rá.

Ui: A filmet szintén meg szeretném nézni, habár nem valami pozitívak róla a vélemények, de a hétvégén legkésőbb biztos beiktatom valamikor.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/pittacus-lore-a-negyedik

Értékelés: 5/4

Colleen Hoover: Szívcsapás (Szívcsapás 1.)

Fülszöveg:

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik. 

Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Will-lel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között.

Colleen Hoover másik agyonmagasztalt könyve, a Reménytelen nem jött be annyira, mint vártam, így hosszú ideig vacilláltam, hogy kell-e nekem a másik könyve vagy sem. De valahogy nem tudtam ellenállni a nyomásnak, és mivel a Szívcsapásról is sokan elismerően nyilatkoztak, így gondoltam adok az írónőnek még egy esélyt, hátha ez a történet jobban sikerült. Szóval én tényleg nem mondtam le róla, hanem igenis megadtam azt a bizonyos második esélyt, csak hogy lássátok milyen előzékeny vagyok igazából. Nos... nem azt mondom, hogy olyan rossz ez a könyv, de mint a NA könyvek nagy része, ez sem nekem készült.

Igazából nem érzek semmilyen különbséget a Reménytelen és a Szívcsapás között, a két könyv tulajdonképpen egy kaptafára készült. (Mondjuk az NA könyvek többsége szintén, így nem is tudom mit vártam.) Adott két fiatal, akiknek élete merő tragédia. A lánynak meghalt az apja, és később kiderül, hogy az anyja halálos beteg. A fiúnak szintén meghaltak autóbalesetben a szülei, így hamar fel kellett nőnie, hogy felnevelhesse az öccsét. Ezek ketten rögtön egymásra találnak, és gyakorlatilag egy nap után halálosan egymásba szeretnek. És jól sejtitek... semmi sem megy egyszerűen, hanem elkezdődik a hosszas szenvedés.

Igazából eléggé unom már az egy kaptafára készülő NA könyveket és a szereplőkkel gyakorlatilag mindig ugyanaz a néhány tragédia történik, ami egy idő után szintén eléggé fárasztóvá válik. Már nem érzem át annyira a helyzetüket, szinte érzéketlenné válok a problémáik iránt. Nem a kedvencem a műfaj, mert utálom a felesleges műbalhékat és engem nem köt le, hogy két fiatal 300 oldalon át ácsingózik egymásra, miközben a tragédiájuk miatt nyavalyognak. Nem azt mondom, hogy az összes NA könyv rossz és unalmas, hanem azt, hogy a többségük igenis az. Ennek ellenére vannak jobbak közöttük, amelyek adnak egy kis pluszt, ahol az író meg tud érinteni, így elfeledkezem a kliséhalmazról és arról, hogy nem szívlelem a műfajt.

Nos, itt is volt műbalhé ezerrel, amit egyszerűen meg lehetett volna oldani, de persze akkor nem lehetett volna megírni egy ilyen hosszú könyvet. Lake és Will kb. két nap alatt halálosan egymásba szeretnek (azt most hagyjuk, hogy ez mennyire volt reális!), de aztán jön a nagy pofára esés, hisz kiderül, hogy Will abban az iskolában kezdő tanár, ahova épp Lake fog járni. És igen, elkezdődik a huzavona, hogy nem lehetnek együtt, mert hát egy tanár nem lehet együtt egy diákkal. Willt tiszteltem a döntéséért, hisz még jó, hogy a munkáját választja és az öccse iránti felelősségét egy két napos kapcsolat helyett. Nem itt volt a gond, Will döntését abszolút meg tudtam érteni. De miért nem gondolt arra egyikük sem, hogy például Lake menjen át egy másik gimibe és máris meg lett volna oldva a gond. Ez miért nem jutott eszükbe? A könyv elején valahol Lake meg is jegyzi, hogy több középiskola van a városban, így nyugodtan átmehetett volna egy másikba és akkor a probléma megoldva. Nem, ez egyiknek se jutott eszébe. Ezért felesleges műbalhé az, ami a könyvben történik közöttük.

Nem, ehelyett szenvedtek mind a ketten. Lake inkább halálosan megsértődik a férfira, amiért a munkáját és a kötelességét választja helyette, (mikor ismétlem, alig két napja ismerik egymást!), és gyerekesen toporzékol és balhét csinál, minthogy fogná magát és megoldaná a helyzetet. Nem! Még ő sértődik meg, még neki áll feljebb. Egyébként is, Lake egy roppant irritáló és nyafka főszereplőként maradt meg az emlékeimben, akinek néha lekevertem volna egy hatalmas pofont, hogy térjen már észhez. Persze értem én, hogy meghalt az apja, és hogy a költözés megviselte, de azért nem kell folyton nyávogni és játszani a sértett királylányt. Szerencsére a végére elkezdte összeszedni magát és az anyja betegsége miatt rájött, hogy neki is gyorsan fel kell nőnie.

Az egyetlen dolog, ami igazán tetszett a könyvben, hogy a költészet szerepe és szeretete ilyen nagy hangsúlyt kapott benne. Nem vagyok valami nagy költészet rajongó, nem kedvenceim a versek és a gimiben is mindig gondjaim voltak a verselemzésekkel, de itt még engem is magával ragadtak a versek, és mindaz az érzés és hangulat, ami átsugárzott a lapokról. A slam-est remek ötlet, bár nem tudom, hogy nálunk van-e ilyen vagy lenne-e igény ilyesmire, A versek tökéletesen illeszkedtek a történetbe, és a fejezetek előtti kis idézetek is pontosan kiegészítették magát a sztorit. Nekem a magyar fordítás is tetszett, de valamiért érzem, hogy eredeti nyelven biztos sokkal kifejezőbbek lehettek maguk a versek.

Colleen Hoover és én nem nagyon illünk össze, ezt a második könyve elolvasása után nyugodtan kijelenthetem. Valahogy nem tud megfogni a könyveivel és mindkét könyvsorozat esetében azt éreztem, hogy a történetek mind műbalhék, amiket egyszerűen és könnyen meg lehetett volna oldani a való életben. A Szívcsapás sem lett a kedvencem, én egy közepesnek értékelem a rengeteg klisé és az idegesítő főszereplő miatt, és az biztos, hogy nem érdekel a folytatás. Nem bírnám végigszenvedni, ami eztán következik. Inkább ráhagyom a szenvedést Lake-re és Willre, mert hogy biztos kijut még nekik a rosszból bőven. De köszönöm szépen, arra én már nem leszek kíváncsi.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/colleen-hoover-slammed-szivcsapas

Értékelés: 5/3