Tarryn Fisher: Tolvaj (Szeress, ha hazudok is 3.)

Fülszöveg:

Emlékeztetőül magamnak:

A szerelem türelmes. A szerelem kedves.

A szerelem nem dicsekszik, nem henceg.

A szerelemben nincs arrogancia.

Sohasem durva, nyers vagy illetlen – nem öncélú.

A szerelmet nem könnyű felforgatni.

A szerelem nem kövezi meg a rosszat.

A szerelem bízik, remél és mindent kibír.

A szerelem sohasem évül el.

Küzdeni fogok érte.

A tolvaj

Tarryn Fisher ezen könyvsorozata számomra az egyik nagy guilty pleasure, vagyis hát lássuk be nem sok New Adult könyvet olvastam régebben, és mostanában sem nagyon olvasok ilyesmit. Mégis, mikor az első rész anno a kezeim közé került, akkor rögtön nagy kedvenc lett, majd a második rész se okozott csalódást és ugyanúgy tetszett. És hogy miért imádtam azt a két könyvet? Mert a két főszereplőnk annyira szörnyű, de mégis komplex karakter, egyszerűen utálnivalók a maguk emberi gyarlóságaival és hibáikkal, hogy mindez a koncepció engem rögtön levett a lábamról.

Olivia és Leah olyan rossz emberek, hogy azt néha már fájt olvasni, de épp ezért voltak érdekesek. Ha nagyon őszinte akarok lenni az a legszomorúbb az egészben, hogy mindez a sok bennük lévő gonoszság, rafináltság és „sz*rkavarás” épp azért történt, hogy megnyerjenek maguknak egy férfit. Hát igen, ez már csak ilyen. Egy nő akkor tud a legkegyetlenebb lenni ha egy másik nővel kell harcolni, és az már csak a csúcspont, ha ennek a harcnak az oka éppen egy férfi. Nem szeretném ismételni magam, Olivia és Leah karakterelemzését megtaláljátok az első két részről írt kritikában, most inkább magáról a harmadik és egyben befejező részről, Caleb könyvéről szeretnék pár szót szólni.

Nagy reményekkel kezdtem bele a Tolvaj címet viselő utolsó felvonásba és vártam, hogy mit hoz ki még ebből az egészből az írónő. Gondoltam megkapjuk az alap történet folytatását néhány múltbéli visszaemlékezéssel megspékelve a korábbi könyvek felépítésével párhuzamban, csak itt már nem a két nő kerül a középpontba, hanem maga Caleb. Vártam, hogy jobban megismerjem Caleb karakterét, gondolatait, múltbéli cselekedetinek okait, motivációit, vágyait és céljait. És vártam, hogy mi fog kisülni ebből a sok kavarásból és hogy mi lesz ezzel a három emberrel, akik hosszú éveken keresztül szívták egymás vérét mindenféle kreatív és álnok módon.

Kicsit csalódtam. Csalódtam mert úgy érzem, hogy nem ismertem meg az igazi Calebet, valahogy olyan semmilyen lett a karaktere. Nem tudtam meg róla annál többet, mint az első két könyvben, és amit igen, azt már korábban is sejteni lehetett a cselekedetiből. Egysíkú és unalmas karakter lett belőle a végére, és így felvetődik bennem a kérdés, mégis mi a fészkes fenéért őrült meg ennyire érte ez a két nő, hogy majdnem vérre mentek érte? Mármint igen, jóképű, jó fej, okos, szeretnivaló, kedves és így tovább, de ilyen férfiból azért elég sok van a világon, miért pont rajta kellett összeveszni ennyire? Caleb karaktere tehát számomra olyan semmilyen lett, a két nő mellett egy halvány szürkeség, míg Olivia és Leah pedig roppant komplex és érdekes karakterként lettek ábrázolva korábban.

A másik amit nem tudtam hova tenni, hogy elég kevés volt a múltbéli visszaemlékezésekből, pedig engem mondjuk érdekelt volna, hogy Caleb hogy élte meg a korábban történt dolgokat. Persze a fontos momentumokat megkaptuk, bár ezt is inkább csak újra röviden leírva, és nem az lett jobban kiemelve, hogy Caleb hogyan élte meg érzelmileg azokat a dolgokat. Mivel mindig is Olivia volt a nagy szerelme, így róla többet olvashatunk természetesen, de azért Caleb kifejti Leah-ról is a véleményét, nem éppen szalonképes módon.

És itt jön a nagy kérdésem. Ha Caleb mindig is egy picsogó, elkényeztetett és gonosz nőként tekintett Leah-ra, akkor miért volt vele és miért vette feleségül? Lehet csak az én női logikám nem érti, ez mondjuk lehet így van. Ami pedig külön idegesített, hogy már nem csak Caleb, hanem én mint olvasó is teljesen belezavarodtam, hogy akkor mi van a lányukkal Estellával? Most akkor Caleb lánya vagy nem? Egyszer ez volt az igazság, aztán az, Caleb pedig épp mi volt az „igazság”, az alapján gyakorlatilag elhajította vagy próbálta megszerezni a lányát és közel kerülni hozzá.

És tényleg nem kötekedni akarok megint, de ha a gonosz és hazug exfeleséged azt vágja a képedbe, hogy a lányotoknak nem te vagy az apja, akkor komolyan hiszel neki és évekig nem is keresed a kislányt? Ha tudod, hogy az exfeleséged folyton hazudik, manipulál mindenkit és csal, akkor miért hiszed el egy árva szavát is? Minden épeszű embernek, főleg annak aki elvileg szereti és imádja a lányát, az lenne ilyenkor az első dolga, hogy követel egy apasági tesztet. És pont az ebben a szomorú, hogy épp az az egyik legjobb tulajdonsága Calebnek, hogy szerető és gondos apa tud lenni és valóban szereti Estellát… pont egy ilyen ember nem reagálna ilyen módon, hanem igenis követelné az apasági tesztet. Mindez az egész „kavarás” egyáltalán nem tetszett, mert egyrészt teljesen nem illett Caleb karakteréhez, másrészt felesleges és irreális műdrámának hatott a könyvben, mintha az írónő már nem nagyon tudott volna mit kitalálni és bedobta ezt, de valójában nem gondolta át, hogy milyen hülyén fog mindez kijönni.

Mivel egy férfi a narrátorunk, még annyi különbség van az előző két részhez képest, hogy itt nagyobb hangsúlyt kap a szexualitás, és több erotikát kapunk mint ezelőtt. Nem azt mondom, hogy valami erotikus könyvet várjatok, hanem azt, hogy több erotika van benne, mint Olivia és Leah könyvében. Ezt mondjuk éppen reálisnak tartom, mert általában a férfiak élete és gondolatai sokkal inkább forognak ekörül a téma körül, mint a nőké. Szóval ez pont nem állt távol Caleb karakterétől.

Csalódottan fejeztem be ezt a könyvet és így a teljes trilógiát, mert nagyobb drámára, egy izgalmasabb és komplexebb férfi narrátorra vágytam, valamint valami olyasmi pluszra ami a két korábbi könyvben megvolt és teljesen magával ragadott. Kicsit olyan „fejezzük be a sztorit, jó lesz az úgy, mindegy” érzésem van, mintha az írónő nem nagyot tudott volna mit kitalálni, így vagy ismételte magát vagy pedig irreális dolgokkal pakolta tele a könyvet. És közben még Caleb karakterével se kezdett semmit, mert nála egysíkúbb férfi karakterrel rég találkoztam már. Így a végére érve nem is értem ezt a nagy hűhót körülötte, és hogy miért ment Olivia és Leah ölre érte. Sajnálom, ennél jobbat vártam volna.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tarryn-fisher-thief-tolvaj

Értékelés: 5/3

Robin LaFevers: Halandó szív (A halál szépséges szolgálóleányai 3.)

Fülszöveg:

OKOS, ​ERŐS ÉS MINDENRE ELSZÁNT

Annith izgatottan várja, hogy küldetést kapjon, hogy ő is Mortain istenség szolgálóleánya lehessen. Csendben figyeli, ahogyan különleges képességű novíciatársnői elhagyják a kolostort, és küldetésre indulnak a világba, hogy beteljesítsék a Halál istenének komor, végzetes utasításait. Türelmesen vár, hogy mikor kerül rá a sor. Ám legsötétebb félelmei válnak valóra, amikor rájön, hogy az apátasszony neki nem szán feladatot, hanem azt akarja, ő legyen a zárda Látnoka, vagyis magányban és szüzességben kell leélnie hátralévő életét a kolostor kőméhébe zárva. Annith ezt elmondhatatlan árulásnak tekinti, hisz egész életében arra készült, hogy orgyilkos lehessen. Ezért saját kezébe veszi sorsát. Ebben segítik a hellequinek, a megváltásra vágyó elátkozott lelkek, valamint a nőket és ártatlanokat védelmező Arduinna istennő papnői is. Annith megszökik a kolostorból, a breton udvarba megy, ahol Anne hercegnő és hívei éppen a francia invázió elleni stratégiáról tanácskoznak.

A kolostor meggondolhatta magát, de ez nem jelenti azt, hogy ő belenyugszik.

Tisztán emlékszem évekkel ezelőtt mennyire szerettem a könyvsorozat első két részét, ami igen nagy meglepetés volt számomra, mert nem nagyon tudtam mire számítsak mikor elkezdtem a könyveket olvasni. Valamiféle történelmi romantikus történetre számítottam sok-sok romantikával és ármánykodással, és képzelhetitek mennyire meglepődtem mikor mindezek mellé egy kis természetfeletti „fűszert” is kaptunk, ezzel gyakorlatilag pótolva azt az egyetlen hiányzó részt, ami akkoriban úgy tűnt, hogy hiányzik belőle. Persze nem akarom eltúlozni a dolgot, mert habár kaptunk természetfeletti szálat, de az inkább csak kis plusznak volt mellé rakva, nem ezen volt akkoriban a hangsúly.

Az első részben Ismae történetén keresztül ismerhetjük meg a történelmi hátteret, a történet fő kiindulási pontját és fő mozgatórugóit. A második könyvben egy másik lány, Sybella lesz a narrátorunk és a fő történetszál tovább folytatódik, de már Sybella szemén keresztül látunk mindent, ő kerül az események sűrűjébe. És ahogy sejteni lehetett a harmadik részben ismét kapunk egy új főszereplőt, az eddig eléggé háttérbe szorult és gyakorlatilag engedelmes jó kislányként lefestett Annith veti bele magát a kalandokba. És aki azt hitte volna, hogy Annith sztorija unalmas és vontatott lesz, mert nem sok mindent nézett volna ki a lányból a korábbi könyvekben való ábrázolása miatt, az most nagyot fog csalódni, de persze csakis pozitívan. Bevallom én is ebbe a csoportba tartozom, mert ötletem sem volt, hogy milyen bőrt lehet még lehúzni erről a sztoriról az első két könyv után. Meg azután hogy a második rész, Sybella könyve igen erős lett a maga nemében, így mindenképp visszaesésre számítottam a színvonalban és az izgalmakban.

Annith, Sybella és Ismae

Persze mint már említettem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Halandó szív egy igen jó kis könyv, Annith remek főszereplő, a történet izgalmas és kalandos és a szerelmi szál talán az eddigi legjobb, amire szintén nem számítottam volna. A könyv mondjuk úgy első harmada kissé lassan indul be, mert szegény szerencsétlen Annith még mindig játssza az engedelmes jó kislányt és nem sok minden történik vele azon kívül, hogy éli az életét csendben és békességben. Mármint értitek mire gondolok, a kolostorban készül az első nagy küldetésére és tanítja a fiatalabb lányokat, de még mindig nem jött el annak az ideje, hogy saját küldetést kapjon. Aztán mikor a főnökasszony bejelenteni, hogy Annith-nak egészen más sorsot szánt, akkor ébred fel a lány a korábbi passzív engedelmesség állapotából és eldönti, hogy a kezébe veszi az irányítást.

Nagyon tetszett, hogy Annith mint karakter milyen utat járt be ebben a részben, hogy egy igencsak passzív és szófogadó karakternek indult, és végül elkezdett kiállni magáért és eldöntötte, hogy neki márpedig senki nem fog parancsolni, hanem teszi amit jónak lát. Szükség is van az eszére, bátorságára és kitartására, mert a közhangulat csak nem nyugodt meg az országban és elkezdődik a francia megszállás, hogy letaszítsák a fiatal Anne hercegnőt Bretagne trónjáról. Most sem kell hiányolnunk a titkokat, az ármánykodásokat és a leleplezéseket, újabb árulók lepleződnek le és ha mindez nem lenne elég, Annith olyan dolgokat tud meg önmagáról, a múltjáról és arról, hogy valójában honnan származik, ami alapjaiban megrengeti az életét és a világról való addigi elképzelését.

Annith karakterét tehát imádtam és jó volt látni, ahogy egyre erősebb, önállóbb és magabiztosabb lesz ahogy halad előre a történet. És aminek kifejezetten örültem, hogy ez a karakterfejlődés csak részben volt köszönhető annak, hogy felbukkant az életében egy férfi. Persze kaptunk egy kifejezetten jó szerelmi szálat, és ha engem kérdeztek, nekem ez a szerelmi szál tetszett a legjobban a három közül, mert Annith és Balthazaar annyira aranyosak voltak együtt, hogy alig vártam minden közös interakciójukat. Annyira mások és mégis annyira kiegészítették egymást, és habár a szerelmi szál fontos szerepet tölt be a történetben és Annith karakterfejlődésében, de nem ezen volt akkor sem a hangsúly, nem csak egy férfi miatt kezdett el megváltozni.

Annith és Balthazaar

Aztán lehet csak én vagyok gyakorlott olvasó és sok mindent láttam az eddigi olvasmányaimban, de cseppet sem ért meglepetésként mikor kiderült, hogy Balthazaar nem más, mint maga a Halál, vagyis Mortain, akit az egész rend és minden egyes lány Istenként imád és lányaikként szolgált. Már akkor gyanús volt nekem a dolog, mikor Balthazaar többször rákérdezett, hogy Annith valóban igazán szereti-e Mortaint, és mikor a lány erre mindig azt felelte, hogy persze, hogy valóban szereti, akkor mintha Balthazaar mindig valamiféle önigazolásként megnyugodott volna egy kicsit. Mielőtt bárki megijedne, hogy itt most vérfertőzés lesz a sztoriban, azt rögtön megnyugtatom, hogy kiderül Annith nem a Halál lánya, mint Ismae vagy Sybella. Annith így nem a „Halál szépséges szolgálólánya” lesz hanem ahogy én magamban elneveztem a „Halál szépséges szerelme”.

Ha Balthazaar karakterét vetjük egy kis elemzés alá, akkor külön megjegyezném, hogy kifejezetten örültem annak, hogy a Halál önmaga megjelent a történetben, mert idáig csak beszélt róla mindenki, de nem bukkant fel igaz valójában. Tetszett az ő karakterútja is, az ahogy egymásba szerettek Annith-al és ahogy a férfi a lányban találta meg végre azt a nőt, aki a társa a lehet és akire oly régóta várt már. A végén talán kissé túlzásnak tartom, hogy lemondva valós lényéről emberré vált, hogy Annith-al lehessen, de mégse olyan csöpögősen nyálasan volt tálalva az egész, így elfogadtam a dolgot és nem is nagyon lehetett volna más befejezést elképzelni.

Összességében tehát a várakozásaimmal ellentétben egy igencsak izgalmas, kalandos, remek szerelmi sztorival ellátott és egy szépen felépített karakterfejlődést a központba helyező könyvet kaptam a Halandó szív személyében, ami mindenképp pozitív csalódás lett. Egy kellemes olvasmány, amit alig bírtam letenni, mert tudni akartam a folytatást és hogy mi minden fog még történni. Annith és Balthazaar párosát imádtam és annak is örültem, hogy Ismae és Sybella mindketten felbukkantak Anneth könyvében, így őket se kellett nélkülöznünk, de azért nem vették el a reflektorfényt a mostani főszereplőről. A második rész után, nekem ez a harmadik jön a kedvencek sorában. Bárkinek szívből ajánlom a teljes trilógiát, aki valami egyszerű történelmi, romantikus, fantasy történetre vágyik, ami ugyan nem váltja meg a világot, de kellemes és könnyed olvasmánynak abszolút tökéletes.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/robin-lafevers-halando-sziv

Értékelés: 5/5

Kelly Creagh: Ébredés (Soha már 3.)

Fülszöveg:

Az élet és a halál közötti vékony határ már rég elmosódott Isobel Lanley számára. A Varennal történt kis híján halálos összecsapást követően Isobel retteg visszatérni az álomvilágba, arra a kihalt, mégis életveszélyes helyre , ahol egymás ellen fordultak. Amikor azonban újra kísérteni kezdik, majd véres valósággá válnak a rémálmai, nem marad más választása. Varen sötét világa lassan utoléri őt és a való világot, hogy mindent felemésszen.

Isobel számára csupa félelem a világ. Fél, hogy nem bírja ép ésszel, és attól is retteg, hogy Varen fog megőrülni. Különösen, hogy a fiút nem régen súlyos veszteség érte. Ráadásul Lilith is magának akarja Varent, és bármit megtenne, hogy végleg megszerezze őt. Bármit.

Vajon végül minden jóra fordul Isobel életében? Világok csapnak össze és sorsok pecsételődnek meg a Nevermore-trilógia lélegzet-elállító fináléjában.

Nem olyan régen realizálódott bennem, hogy a Soha már könyvsorozatot se fejeztem még be, holott annak idején nagyon tetszett az első két rész. Jó, ha pontos akarok lenni akkor az első rész nagyon bejött akkoriban, a második inkább csak az elment kategóriába esett, de ennek ellenére mindig szerettem volna olvasni az utolsó könyvet, sosem volt szándékomban félbehagyni a történetet. Visszanézve a bejegyzéseimet mondhatni hihetetlen felfogni számomra, hogy 9 év eltelt azóta, hogy a második részt olvastam, ez teljesen szürreális számomra. Olyan gyorsan telik az idő, hogy az borzalom.

Sebaj, ami késik nem múlik, mindennek eljön egyszer az ideje és annak pedig most jött el, hogy a trilógia harmadik része sorra kerüljön. Bevallom őszintén nem sok mindenre emlékeztem már így 9 év távlatából az első két könyvből a fő történeten kívül, így hogy újra tudtam olvasni a korábbi kritikáimat igen sokat segített az emlékek felelevenítésében. És így vetettem bele magam aztán a harmadik könyvbe.

A történet ott folytatódik ahol anno abbamaradt. Isobel nem járt sikerrel, nem sikerült megmentenie Varent az álomvilágból, és a próbálkozásba ő is majdnem belehalt. Szerencsére nem így történt, de az egy dolog, hogy Isobel túlélte a kalandot, a másik pedig az, hogy habár túlélte, de igenis maradandó sebeket kapott, mert éppen az akarta őt megölni, akinek a megmentéséért bármit megtett volna. És itt most nem a fizikai, hanem inkább a lelki sérülésekre gondolok. A könyv nagyjából első harmada így abból áll, hogy Isobel próbálja összeszedni magát a sokk után, ami érte és feldolgozni a történteket. Csak hát ez nem megy számára könnyen, mert az álomvilág és annak lényei nem szűntek meg létezni körülötte és újra és újra visszatalál abba a világba.

Kis túlzással mondhatjuk azt, hogy a harmadik rész története nagy vonalakban megegyezik a második könyv történetével. Isobel a kezdeti lelkizés és bánkódás után összeszedi magát és megpróbálkozik Varen megmentésével. Újra. Igen, ismét ugyanaz a történet, mint a második részben kisebb-nagyobb változtatásokkal, csak itt az a különbség, hogy Isobel végül megtalálja a módját a fiú megmentésének, nem úgy, mint első alkalommal. A történeti fronton tehát semmi új nincs a nap alatt, szinte teljesen ugyanaz a sztori ismét csak itt már boldog befejezéssel. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ezt tartom a könyv legnagyobb hibájának. Mert így mégis mi értelme volt trilógiát írni, ha egy szimpla duológiában le lehetett volna tudni a sztorit?

Varen és Isobel

A könyv sötét és már-már horrorisztikus hangulata most nem maradt el, imádtam olvasni azokat a sötét, misztikus és mágikus képeket amiket az írónő lefestett elénk a történetmesélés során. Borzongtam, féltem és ámuldoztam ott ahol kellett, ezzel a részével nem volt semmi bajom. Derültek ki titkok, minden korábbi homályos részlet a helyére került és minden magyarázatot kapott, pont ahogy annak egy befejező részben lennie kell. Néhol persze kiszámíthatóak voltak a dolgok és a magyarázatok, nagy meglepetéseket nem tartogatott ezen a téren az írónő, de ezt tudjuk be a műfaj korlátainak. Mert hát lássuk be, senki se várjon valami magasröptű drámákat egy ifjúsági könyvben. Nem azt mondom, hogy ez rossz, hanem hogy ez általában így szokott lenni és ezzel nincs is semmi gond.

Szintén kisebb negatívumként említeném meg, hogy Varen most se kapott nagy szerepet, bár az mindenképp pozitívum, hogy azért többször bukkant fel, mint a második részben. Bár azért még ennél is lehetett volna többször, mert hát mégis csak ő a másik főszereplőnk. Továbbra is tartom a véleményem, hogy szerintem sokkal jobb lett volna ez a trilógia ha nem csak Isobel nézőpontot kapunk, hanem váltott nézőpontban Isobel és Varen meséli el nekünk a történetüket. Kár, hogy nem így történt, ha engem kérdeztek. Kaptunk egy kis Pinfeathers-t, gondolom rajongói nyomásra, de kedvenc démonunk nem kapott valami nagy hangsúlyt, amit én szintén sajnálok, szerintem nem kellett volna őt ilyen hamar elintézni, nyugodtan kaphatott volna fontosabb szerepet. Kár érte.

A harmadik rész legnagyobb gyengesége, hogy a történet gyakorlatilag ugyanaz, mint a második részben volt, de szinte művi pontossággal. És nem azért mert rossz lett volna, csak így semmi meglepetést nem tartogatott. A könyv első harmada kicsit lassabban indul be, de miután Isobel összeszedi magát és elindul (újra) Varen megmentésére, felpörögnek az események. A sötét, misztikus és néha már horrorisztikus hangulatot most sem kellett hiányolni, és habár elég klisés és kiszámítható lett a rész és így a trilógia befejezése, de a hangulat minden más hiányosságért kárpótolt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kelly-creagh-oblivion-ebredes

Értékelés: 5/4

Laurell K. Hamilton: Halálcsók (Anita Blake, vámpírvadász 21.)

Fülszöveg:

Ismeretlen, magukat függetlennek valló vámpírok csoportja bukkan fel a városban. Gyilkosságok történnek, rendőrök halnak meg. Anita megtudja, hogy vámpír-terrorista csoporttal áll szemben, akik akár az életük árán is bebizonyítják, hogy a vámpír is lehet szabad lény, hogy nem kell felesküdnie egyetlen vámpírmesternek sem, anélkül is civilizált lényként élhet. Eszközeik azonban megengedhetetlenek, ezért Anita harcba száll ellenük. Ugyanakkor házon belül is indulatos napokat él meg: valahogy meg kell emésztenie, hogy egyik legújabb szeretője még a tizennyolcat se töltötte be, és Asher is egyre több konfliktust és indulatot szít a szeretők között. Anitának és Jean-Claude-nak fel van adva a lecke, hogyan kezeljék a lassan veszélyessé váló helyzetet.

Most egy Anita Blake könyv akadt a kezembe az előző héten, itt is bőven van mit bepótolnom, és valami kis könnyedre vágytam, így gondoltam mi lehetne ennél jobb következő olvasmánynak. A minőség továbbra is hullámzó, sosem lehet tudni, hogy épp milyen rész következik ebben a végtelenített sorozatban. Gyakorlatilag egy orosz rulett az egész, mert vagy egy egész jó kis korrekt sztorit kapsz, vagy pedig egy felesleges és irritáló erotikával túlfűtött unalomba fulladó történetet. De tényleg csak ez a két véglet létezik már régóta.

Most valahogy a fülszövegnek sikerült normálisan összefoglalnia, hogy miről szól ez a rész, és ehhez én se tudnék többet hozzáadni. Nagyjából fele-fele arányban oszlik meg az izgalmas és véres nyomozási szál az érzelgős és erotikus magánéleti problémákkal, mintha Hamilton pontos patikamérlegen mérte volna ki ennek a könyvnek az összetevőit. Nem lett nagy kedvenc ez a rész, de olyan rossznak se tartom, mint amilyen kritikákat olvastam róla. Messze van ez az Anita Blake könyvek mélypontjának számító legrosszabb részektől, és szerintem nem volt ez olyan rossz.

Persze ne értsetek félre, jónak se nevezném, mert a legjobb részektől szintén távol áll, nagyon is távol. A nyomozási szál korrekt volt a maga nemében, bár itt se történtek nagy újdonságok. Anitát megint meg akarják ölni, ő pedig ezt nem hagyja. Ennyi. Viszont mellette a magánéleti drámák, a pasik nyavalygásai, a féltékenykedések, az idillinek szánt „Anita és az összes pasija együtt” jelenetek mind-mind az agyamra mentek. Hol nyálas volt, hol idegesített, hol untatott, hol pedig türelmetlenkedtem, hogy haladjunk már tovább és történjen valami érdekes a lepedőakrobatikán kívül.

Régóta elvesztettem a fonalat, hogy akkor most Anita kivel van kapcsolatban, kivel csak hentereg, ki az akit szeret, ki az akit nem, és szerintem ezzel nem én vagyok az egyetlen. A pasikat már meg sem tudom különböztetni, hogy ki-kicsoda, és nem is akarom, mert nekem az összes egy nagy massza, nem bajlódok azzal, hogy megjegyezzem őket. Az én fejemben a régi pasik maradtak csak meg, Jean-Claude, Richard, Nathaniel, Micah vagy esetleg még Damien… a többit pedig hagyjuk. Szerintem így is jó vagyok, hogy legalább ezt az ötöt sikerült fejben tartanom és megkülönböztetnem egymástól a karaktereket.

Nem mintha Hamilton különösebben nagy gondot fordítana arra, hogy egyedivé vagy emlékezetessé tegye az újabb és újabb pasikat karaktereket, mert egyik se lesz az, és ezért mint írót, csakis őt lehetne hibáztatni. Lássuk be számára se az a lényeg, hogy jó karaktereket írjon, hanem az hogy jöjjenek az új pasik sorban egymás után és valahogy mindegyiket Anita ágyába lökje és kész. Ennyi, de tényleg nem több és épp ezért én már nem vesződök azzal, hogy megjegyezzem melyik új karakter kicsoda és micsoda, mert úgyse lesz egyiknek se nagy jelentősége.

És ennyi, ennél többet nem tudok írni erről a részről, mert nem lehet. Egy teljesen korrekt, ámbár rövid és a végére teljesen elnagyolt rendőrségi ügy és nyomozási szál mellé kaptunk sok-sok magánéleti drámát, csak hogy pontosabb legyek pasi drámát, és Anitának ezzel kellett „megbirkóznia”. Ezzel próbált leginkább foglalkozni és valahogy kezelni a kényes helyzeteket, de lássuk be, ha már Anitának is elege van néha a felesleges pasi drámából, akkor képzeljétek el, hogy nekünk mint olvasónak mennyire elegünk lehet. Talán a következő rész megint jobb lesz, legalábbis nagyon remélem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-halalcsok

Értékelés: 5/3