American Horror Story: Apocalipse (Amerikai Horror Történet: Apokalipszis)

Úgy tűnik az American Horror Story készítői a nyolcadik évadra értek el arra a szintre, hogy már nem tudtak semmi újat kitalálni, így a régi sztorikhoz nyúltak vissza. Nem mintha ez gond lenne, csak hát fura, ha azt vesszük, hogy eddig minden egyes évad más-más történetről szólt. Megbontották a korábbi sémát és a nyolcadik évadnál értük el oda, hogy korábbi történetszálakat folytatnak méghozzá egy crossover évad keretein belül. Az Apokaipszis a Gyilkos ház és a Koven évadok során történteket viszi tovább. Idén csak 10 epizódot kaptunk, és hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Szerintem rossz, nyugodtan lehetett volna még vagy 2-3 rész, és rögtön elmagyarázom, hogy miért gondolom így.

Rengeteg potenciál volt ebben az évadban, annyi mindent ki lehetett volna még belőle hozni és az a legrosszabb, hogy voltak igazán jó részei is. Igazából három részre tudnám osztani. Az első három rész a mondhatni bevezető, és az a szomorú, hogy mostanig sem értem mi szükség volt erre a három epizódra. Nem mintha rosszak lettek volna, nem erről van szó, csak a negyedik résztől teljesen más irányt vett a sztori és utólag visszagondolva az első három résznek nem sok értelme és jelentősége van a fő történetszál szempontjából. Nincs igazam? Így is baromi kevés volt ez a tíz rész, és ebből három részt rögtön az elején ellőttek olyan felesleges dolgokra, amiknek vajmi nulla köze van a fő problémához és a fő történetszálhoz.

Aztán ahogy a negyedik résznél ugrunk vissza az időben és megismerjük Michael történetét, onnan indul a lényeg, onnan válik izgalmassá és érdekessé minden. Több részen keresztül látjuk az események láncolatát, amik végül a Föld pusztulásához vezettek, feltárulnak előttük a múlt titkai, Michael "ördögi" ténykedései (ha,ha!!!), a boszorkányok szervezkedései a fiú megállítására, hogy aztán az utolsó részben megint elérjünk a kiindulóponthoz... és hogy egy borzalmasan banális és ostoba módon mentsünk meg mindent és mindenkit.

Olyan érzésem van az évaddal, mintha maguk a készítők se tudták volna, hogy kellene felépíteni, hogy mire kellene a fő hangsúlyt fektetni. Úgy indul mint egy világvége sztori, ahol a megmaradt kevéske túlélő küzd az életéért. Aztán kapunk egy természetfeletti szálat, ahol a Sátán ivadéka és a hataloméhes warlockok a boszorkányok ellen szervezkednek. Majd behozzák a végére a modern technológiát és mint kiderül, nem is Michael az ördögi gonosz, aki minden rossz okozója volt, hanem két drogos mérnök seggfej, akik unták az életüket és ezért úgy döntöttek, hogy milyen jó buli lenne elpusztítani a világot. Kapunk tehát sok mindent tíz részbe sűrítve és épp ez a nagy gond az évaddal. Vannak benne ígéretes szálak, vannak benne ígéretes karakterek és jó újra látni néhány régi kedvencet, de a kevés idő és a sok-sok minden összedobálása a végére olyan zagyvaságot eredményez, hogy csak pislogni tudunk és elégedetlenkedve fejezzük be.

A fentiek mellett az apokalipszis végső magyarázata és megoldása, Michael a végén történű iszonyat egyszerű és nevetséges likvidálása, a warlockokban rejlő lehetőségek teljes elpazarlása, valamint a rengeteg felesleges karakter azok, amik az évad legnagyobb gyengeségeinek tudhatóak be. Mindenbe belekaptak a készítők, sok mindent akartak belesűríteni, és a vége egy nagy katyvasz lett érthetetlen vagy pedig ostoba magyarázatokkal. Sok régi karaktert hoztak vissza, akik nagy része totál felesleges volt, ami még inkább rontott a dolgon. Épp ezért se értem, hogy miért nem lehetett még plusz 2-3 részt készíteni és akkor talán jobban el lehetett volna varrni a szálakat, mert higgyetek nekem kellett volna még ide az a 2-3 rész.

Nekem három dolog tetszett igazán ebben az évadban. Az egyik a Gyilkos ház epizód, ami szerintem a legjobb lett idén, bár lehet csak a nosztalgia szól belőlem. Olyan jó volt újra látni a kedvenceimet, és olyan jó volt újra a házba visszatérni. És nem csak azért, mert ez a rész adta Michael megértésének az alapját. A másik, ami tetszett, a warlockok megjelenése a boszorkányok ellenpárjaként. Már a Koven évadban is furcsálltam, hogy egy szó nem esett férfi boszorkányokról, csakis nők szerepeltek akkoriban. Ezért örültem annak, hogy a warlockokkal bővült a világuk, még ha a végére olyan mostohán bántak is el velük, pedig még annyi minden ki lehetett volna hozni belőlük.

A harmadik ami bejött, hogy ez volt az első évad, amiben néhány színész egyszerre több karaktert alakított. Eddig minden évadban kaptak más-más karaktert, most pedig egy adott évadon belül keltettek életre több karaktert. Mindez vezethetett volna zűrzavarhoz, vagy vehette volna ki magát furcsán, de szerencsére nem így lett, mert a színészek tökéletesen oldották meg a feladatot és a karakterek élesen elkülönültek egymástól. Vegyük például Evan Peterst, mert ki mást lehetne kiemelni, ugyebár? Négy karaktert vett fel, egy meleg fodrászét, visszatér Tate Langdonként és a James Patrick Marchként és a végén ő az egyik idióta mérnök, akinek a világvégét köszönhetjük. És mindegyik szerepben remek, ami mondjuk nem meglepő, mert tudjuk Evan Peters milyen jó színész.

Összességében kaptunk egy igencsak megosztó és sűrű évadot, ami sokszor csavar egyet magán, és mikor azt hinnék, hogy végre tudjuk mi a fene folyik itt, akkor olyasmi történik, hogy csak pislogunk nagyokat. Túl sok a felesleges karakter, az első három rész teljesen oda nem illő az utána történtek függvényében, és a végén a megoldás elkapkodott és nevetségesen egyszerű. Michael Langdon ígéretes fő gonosznak tűnik kezdetben, de aztán csak annyi jön le róla, hogy egy önállótlan, picsogó és gyenge kisfiú, akit mindig mások irányítottak és aki önmaga semmire nem lenne képes. A kezdeti remek gonosz végül összeomlik és semmi nem marad utána. Annyi mindent ki lehetett volna hozni belőle, hogy fáj a sok elvesztegetett lehetőség. Ugyanez igaz magára az évadra.

Nekem még mindig a Gyilkos ház, a Hotel és a Kultusz évadok a kedvencek, éppen ebben a sorrendben, az Apokalipszis pedig nem tudott csatlakozni ezek sorához. Ami kár, mert meg volt benne ehhez a potenciál.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Bohemian Rhapsody (Bohém rapszódia)

A történet:

A Bohém rapszódia a Queen zenéjének és a banda rendkívüli énekesének kirobbanó története. Freddie Mercury fittyet hányt a sztereotípiákra és ellenszegült a konvencióknak, így vált belőle a világ egyik legkedveltebb zenésze. Tanúi lehetünk a zenekar üstökösszerű felemelkedésének meghatározó dalaik és forradalmi hangzásuk révén, Mercury féktelen életvitelének a bandára gyakorolt hatásainak, és dicső visszatérésüknek a Live Aiden, ahol a már súlyos betegséggel küzdő Mercuryval az élen a rocktörténelem egyik legnagyszerűbb koncertjét adják. A Queen nem csupán zenekar, hanem egy család is volt, s máig megihletik a kívülállókat, az álmodozókat és a zene szerelmeseit. (Forrás: port.hu)

Korábban is ismertem a Queen zenekar és Freddie Mercury történetét, de ezelőtt be kell vallanom sosem voltam valami nagy rajongó. Rójuk fel mindezt annak, hogy mindössze 1 éves voltam, mikor Freddie meghalt és hát lássuk be a Queen nem az én generációm idején élte a fénykorát. Persze ennek ellenére lehettem volna rajongó, de ez sajnos nem így alakult. Aztán ahogy érkeztek a hírek a filmről és záporoztak az infók és előzetesek, kezdte felkelteni az érdeklődésemet, így gondoltam ezt nekem meg kell néznem. Amúgy is imádom az életrajzi ihletésű, az igaz történet alapján készült filmeket, az pedig csak a hab volt a tortán, hogy zenés filmről van szó. Vagy nagyon béna lesz, vagy nagyot fog ütni, gondoltam én... és szerencsére az utóbbi lett az igaz.

El sem tudom mondani nekem mennyire bejött a film, egyszerűen imádtam az elejétől a végéig. A Queen zenekar befutását követhettük nyomon több mint két órán keresztül, ami habár soknak hangzik, valóban nem az. Ez a két óra olyan gyorsan röppent el a moziban, hogy mire vége lett, csak meglepetten pislogtam, hogy csak ennyi volt. Én néztem volna tovább. A történet kapott egy szép ívet, megelevenednek a leghíresebb számok a képernyőn, és mindez középpontjában természetesen ki más állhatna, mint maga Freddie és az ő összetett és rendkívül karizmatikus személyisége.

Queen a filmben

Én se tudok mást mondani, mint amit a kritikusok többsége. Rami Malek tökéletes választás volt a szerepre és profi munkát végez a főszerepben. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem csak ő volt remek választás, hanem az együttes másik három tagja szintén. Nem tudom honnan tudtak ennyire hasonló külsőségekkel rendelkező színészeket találni, de mintha mindegyik az ikertestvére lenne a Queen tagjainak. A Bohém rapszódia szerintem egyetlen nagy hibája, hogy nem igazán döntötte el, hogy miről akar tulajdonképpen szólni. Magáról az együttesről és annak az útjáról, vagy inkább Freddie életéről? Kaptunk mind a kettőből, és igazából az egyikből se, ha úgy vesszük. Nem mintha a két dolgot élesen el lehetne különíteni egymástól, nem ezt mondom, de ha már az egyikről van szó, akkor a másik ne kapjon olyan nagy hangsúlyt. Kicsit itt zavar volt a képben, legalábbis számomra. Ha Freddie Mercury életéről kellett volna szólnia a filmnek, akkor elég sok minden kimaradt. Ha pedig magáról az együttesről, akkor Freddie mellett a többiek nagyon el voltak nyomva.

Engem cseppet sem zavartak a filmbeli pontatlanságok, amit a legtöbb kritikus a legnagyobb hibák közé sorolt. Most komolyan mit vártak? Hogy minden egyes dátum, minden egyes mozzanat és történés ugyanúgy fog visszaköszönni? Mi ez kérem szépen? Egy dokumentumfilm? Nem. Ez egy szórakoztató film és nem olyan meglepő, hogy pár dolgot átírtak, kihagytak és miegymás. Nem értem miért ezeken kell lovagolni. Persze kissé idealizált képet kaptunk mindenkiről, és sokakat biztosan ez idegesített leginkább, de számomra mindez eltörpült a film hangulata, a zenék és az érzés mellett, amit adott számomra. Mert a Bohém rapszódia rögtön levett a lábamról és most egy héttel később is a fejemben zakatolnak a dalok és a film majdnem minden egyes mozzanata. (Azóta rengeteget olvastam a Queenről és Freddie Mercury-ról, és el se hiszem, hogy eddig nem voltam oda értük. Miről maradtam én le csak azért mert nem a fénykorukban születtem?)

Személy szerint örülök annak, hogy elkészült a film, mert ennek épp ideje volt ennyi év után. Egy ilyen volumenű zenekar igenis megérdemli, hogy film készüljön róluk. Olvastam egy kritikát, aminek az írója azon nyavalygott, hogy szerinte ez a film csak lehúzás, hogy csak a még két aktív Queen tag újabb pénzbeli forrása és hogy ezzel még az utolsó bőrt is le akarják húzni Freddie-ról és a munkásságáról. Nem értem, hogy lehetett ilyet leírni, mikor ennek a filmnek már jóval korábban el kellett volna készülnie. Általa a fiatalabb generációk megismerhetik az együttest és felfedezhetik maguknak a zenéjüket (mint ahogy én tettem), és ez cseppet sem lehúzás. Ahogy az sem, hogy a Queen zenekar még mindig aktív és más énekesekkel turnéznak manapság. (Jelenleg éppen Adam Lambert a vezető énekesük.) Freddie meghalt, mindenki sajnálja és mindenkinek hiányzik, őt senki se tudja pótolni, ez holt biztos. De ettől nem áll meg az élet. Épp azzal, hogy filmet készítenek róla, épp azzal, hogy még mindig játsszák a dalait és őrzik az emlékét, azzal tisztelegnek előtte.

Az igazi Queen

Freddie elég sajátos életet élt és nem volt mindig egy kedves és szimpatikus ember, ahogy ezt a film korrektül bemutatja. Élvezte az életet ezerrel, tudott bulizni, és még sorolhatnám. Sok kritikus azon akadt fenn, hogy Freddie személyiségét is idealizálta a film és nem olyannak mutatta, amilyen valójában volt. Kérdem én, milyen filmet néztek ezek az emberek? Pont hogy láthattuk Freddie rossz oldalát és a cseppet sem vonzó tulajdonságait, és azzal sem fukarkodtak, hogy a biszexualitásáról, vagy a betegségéről beszéljenek. Mindenből kaptunk, mindenre volt utalás, de gondolom azt senki se akarta volna, hogy a széles vásznon lovagoljon meg egy férfit premier plánban (mellesleg én szívesen megnéztem volna, de a férfi nézőközönség nagy része már egy meleg csóktól is hányingert kap). Sajnálom, ezt nem tudom szebben megfogalmazni, mert egyszerűen nem értem a sok negatív kritikát, amelyek mindezeket kifogásolják és róják fel a film legnagyobb hibáinak. Mintha az első kritikus elkezdte volna az ostobaságait és a többi csak szajkózta volna ugyanazt.

Számomra hihetetlen élmény volt a film és teljesen levett a lábamról. Zenés életrajzi filmnek tökéletes az apróbb csúsztatásai és ferdítései ellenére is, hisz ez egy szórakoztató film. Aki a száraz tényekre kíváncsi, nézzen egy dokumentumfilmet. Kicsit olyan, mint a Killing Bono vagy a Runaways, azokat a filmeket is szerettem a maguk nevében. Az egyetlen problémám, hogy a Live Aid koncert után vége, pedig én szívesen néztem volna tovább a történetet mondjuk Freddie haláláig. Persze mivel ez nem egy Freddie Mercury életrajzi film volt tisztán, így valamilyen szinten érthető, hogy a későbbi évekre már nem tértek ki. Az biztos, hogy a Queen számok most a nagy kedvenceim és hogy a filmet még párszor meg fogom nézni, mert egyszerűen lenyűgöző.
Ui: Szigorúan csak eredeti nyelven, maximum felirattal ajánlom, mert az akcentusok mindent visznek.
Értékelés: 10/10

Előzetes:

Philippa Gregory: A fehér királyné (Rózsák háborúja 2.)

Fülszöveg:

A fehér királyné egy rendkívüli szépségű és becsvágyú nő történetét meséli el, aki magára vonja a frissen megkoronázott ifjú király figyelmét, majd titokban feleségül megy hozzá, és a királyi méltóságig emelkedik. Miközben Elizabeth felnő magas pozíciója követelményeihez, és családja sikeréért küzd, két fia olyan rejtély központi alakjává válik, amely évszázadok óta zavarba hozza a történészeket: ők a londoni Tower eltűnt hercegei, sorsuk a mai napig ismeretlen.

Nagy kedvencem Philippa Gregory Tudorok könyvsorozata, amit ki tudja hányszor olvastam végig (jut eszembe, régen olvastam utoljára, lehet újra sort kellene rá keríteni). Így mikor elkezdték magyarul kiadni ennek az előzménysorozatát, már akkor tudtam, hogy egyszer arra is sort kerítek. Aztán úgy alakult, hogy a Rózsák háborúja könyvekből készült két tévésorozatot, A fehér királynét és A fehér hercegnőt hamarabb megnéztem, és csak most jutottam el odáig, hogy a könyvekre sort kerítsek.

Nekem tetszett a két sorozat, és nem csak azért, mert szeretem a történelmi sorozatokat, hanem azért is, mert így jobban megismerhettem a Tudor dinasztia előtti időszak történéseit és a trónra jutásuk folyamatát. Közelebbi képet kaphattam a Rózsák háborújáról és annak főbb szereplőiről, és elkezdett ez a korszak is érdekelni, így azóta sokat olvasgattam a témában. Persze joggal mondhatjuk, hogy Gregory könyvei fikcióval erősen kevert történelmi regények, melyekben az ő saját változatát mutatja be igencsak romantikus és eltúlzott változatban azoknak a tényeknek, amiket a történelemkönyvekből ismerhetünk. Mindez azonban nem csorbít a tényen, hogy Gregory remek író és olyan módon keveri a fikciót a valósággal, hogy annak általában egy letehetetlen és izgalmas romantikus történelmi könyv lesz az eredménye.

A Rózsák háborúja könyvsorozat hat részből áll, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor én ebből csak kettőt tervezek elolvasni. A fehér királynőt, és utána majd a A fehér hercegnőt is. A többi könyvek főszereplői számomra nem olyan érdekes vagy megkapó személyiségek, hogy elolvassam a saját könyvüket. A fehér királyné tévésorozat az azonos című könyv, A vörös királyné és A királycsináló lánya könyveken alapszik, és mivel a sorozatot előbb láttam, és sem Margaret Beaufort, se Anne Neville nem került igazán közel a szívemhez, ezért se fogom olvasni a saját könyvüket. A tévésorozatban éppen elég volt belőlük.

Megint az az eset áll fenn, hogy egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni egymástól a tévésorozatot és a könyvet, így mindkettőről beszélnék egyszerre. A sorozat tetszett, és épp ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy a könyv majd mennyi pluszt tud hozzáadni ahhoz, amit ott láttam. Mind tudjuk, hogy a könyvek mindig jobbak, mint a belőlük készült adaptációk, de ez itt nem teljesen igaz. Vártam, hogy a könyv majd jobban bemutatja a karaktereket, hogy jobban megértem a motivációikat, de mondjuk ki, a könyv pontosan ugyanazt adta, mint a sorozat. Ha fordítva nézzük, ez jó dolog, mert így utólag meg tudom állapítani, hogy a tévésorozat egy remek adaptációja lett a könyvnek, csak sajnos én épp fordítva kaptam az élményt, és a tévésorozat után a könyv már nem ütött akkorát.

A másik problémám a könyvvel, hogy Elizabeth Woodwille a narrátorunk, és csakis az ő szemén keresztül látjuk a történetet. Így a sorozat után erős hiányérzettel fejeztem be a könyvet, mert míg ott a többiek nézőpontjába is beletekinthetünk, itt végig Elizabeth fejében és gondolatai közt voltunk. Elizabeth pedig nem egy nagy karakter, ha engem kérdeztek. Persze erős nő, küzd a céljaiért, ravasz és kitartó, mindent megtesz a hatalomért, amit megszerzett magának, de még sincs olyan mélysége a karakterének, olyan egyedisége ami miatt közel kerülhetett volna hozzám. A lánya, Lizzy számomra sokkal érdekesebb (legalábbis a tévésorozat alapján), de róla inkább majd a saját könyve olvasása után beszélnék.

Gregory még mindig tud írni, igazán olvasmányos a könyve, ezzel sosem volt gond és szerencsére most sem. Mégis hiányérzettel fejeztem be, mert a sorozathoz képest semmi többet nem tudott számomra nyújtani. Nem gyakran mondok ilyet, de szerintem A fehér királynő tévésorozat sokkal jobb és összetettebb lett, mint maga a könyv, amiből készült. Lehet, hogy azért mert a sorozat három könyvet dolgoz fel, ami mindenképp jó ötlet volt, nem tudom. A fehér hercegnőt, Yorki Lizzy könyvét még el fogom olvasni, de a könyvsorozat többi része sajnos nem nagyon érdekel. Egyszeri olvasmánynak jó volt, de a Tudorok könyvsorozat ezt messze kenterbe veri.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/philippa-gregory-a-feher-kiralyne

Értékelés: 5/4

A fehér királyné sorozat előzetese: