James Dashner: Halálos hajsza (Halandósági elv 1.)

Fülszöveg:

Az ​Útvesztő szerzőjének új sorozata.
Michael szinte minden idejét a VirtNetben tölti, élete kalandok és izgalmas hackertámadások sorozata. Egyre magasabb szintekre jut a számítógépes játékvilágban, a szabályokkal mit sem törődik – miért is törődne, hiszen mind totál értelmetlennek tűnik. Ám egyes szabályoknak nagyon is jó oka van: bizonyos műszaki fejlesztések illetéktelen kezekben rendkívül veszélyesek lehetnek. És a veszély valóra is válik.
Michael egy napon sokkoló esemény szemtanúja lesz, melynek élményétől nem tud szabadulni. Egyedül van, a szülei elutaztak, a barátai pedig csak a virtuális térben elérhetők. Ekkor a történet még meglepőbb fordulatot vesz: egy szervezet rákényszeríti Michaelt, hogy barátaival együtt kutassa fel Kaine-t, azt a titokzatos hackert, aki nemcsak az egyre szaporodó halálesetekért felelős, hanem a VirtNet fölött is át akarja venni az uralmat. Senki sem tudja, hogy a virtuális világ melyik zugában rejtőzik, és mire képes. Michael, Bryson és Sarah elindul az Ösvényen, amely talán elvezet Kaine-hez. Szörnyű és brutális próbák, lávafolyamok, kozmikus földrengések és öldöklő háborúk között vezet az útjuk. Ezer halál vár rájuk, de csak a virtuális álomban – vagy talán mégsem csupán ott? Ahogy a játék és a valóság határai egyre inkább elmosódnak, úgy lesz a virtuális álomból igazi rémálom…

Dashner másik, Az Útvesztő könyvsorozata hatalmas kedvencem máig, főleg az első rész, amit akárhányszor képes vagyok újraolvasni. Mindig sort akartam keríteni a következő trilógiájára, de azért annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, hogy ne várjam meg a magyar megjelenést. Sokáig úgy tűnt, hogy nem érkezik magyarul, de mire észbe kaptam azt vettem észre, hogy már két rész is megjelent, így nem húztam tovább az időt. Most jutottam odáig, hogy az első részt, a Halálos hajszát a kezembe vegyem.

Megszoktam egy stílust és hangulatot Dashnertől és mivel épp ezek miatt szerettem annyira a korábbi könyveit, ugyanezt vártam most is. Szinte semmit nem tudtam a történetről, csak annyit, amennyi a fülszövegből kiderült, így azért részben sejtettem mire számíthatok majd. Félig meddig azt kaptam, mint amit vártam, és összességében nem volt rossz, de valahogy mégis elmaradt az a mindent elsöprő imádat, mint ami anno Az Útvesztő könyv befejezése után tört rám.

A legnagyobb problémám vele, hogy engem kísértetiesen emlékeztet a Ready Player One alapjaira. Hőseink ugyanúgy egy virtuális világba kerülnek, ahol meg kell keresniük valakit/valamit és közben több próbát és nehézséget kell kiállniuk. Ugyanúgy egy virtuális világba kerülnek, ahol furábbnál furább és veszélyesebbnél veszélyesebb dolgokkal kerülnek szembe. Csak épp annyi a különbség, hogy a hatóságok itt nem akadályozzák, hanem segítik őket, persze a saját önző céljaik érdekében.

Jó, tudom, nem nagyon lehet már újat mutatni és sok könyvben ismétlődnek ugyanazok a történetszálak, alapok és karakterek, de ha nem olvastam volna már korábban a Ready Player One-t, (amit mellesleg nagyon szerettem), akkor talán a Halálos hajsza  sokkal nagyobbat ütött volna. Persze nem kell sajnálni Dashnert, mert amiben erős, abban odatette magát. Ismét egy fiú főszereplőt kapunk narrátornak és az ő szemén keresztül izgulhatjuk végig a kalandokat. Dashner stílusa megmaradt, szinte sosem lankad a sztori és egy nyugodt percünk sincs sem nekünk, nem Micheal-éknak. Így nem lehet unatkozni rajta, hanem iszonyatosan olvastatja magát a könyv.

Karakterek terén sajna nincsenek jó híreim, mert mindenki elég egysíkúra sikeredett, és azt szintén nehezen emésztettem meg, hogy kb. semmit se tudunk meg róluk. Oké, értem, hogy a Virtnetben vannak és csak egymás ottani profilját ismerik, de azért jó lett volna megtudni a valós személyükről is néhány infó morzsát. Gondolom ez a folytatásban nem marad el, vagyis nagyon bízom benne. Bryson és Sarah tehát nem hoztak (még) semmi emlékezeteset, róluk nem nagyon van mit mondani.

Alapjáraton Micheal se lenne egy nagy karakter, őt inkább a könyv végén lévő iszonyatosan remek csavar teszi érdekessé. Lehet más sejtette előre, de nekem irtó nagy meglepetés volt, mikor kiderült, hogy Micheal szintén egy tangens, vagyis csak egy tudattal rendelkező program. Kaine pedig szánt szándékkal használta fel őt a terveihez.  Nagyon érdekel mi lesz eztán, és hogy viszi tovább Dashner ezt a szálat, mert olyan sok mindent ki lehetne ebből hozni. Na meg a fő konfliktus, hogy a mesterséges intelligenciák öntudatra keltek és szabaddá akarnak válni, szintén érdekes és morális kérdésekkel teli folytatást ígér. Nagyon remélem, hogy így lesz, nem akarok csalódni.

Részben azt kaptam, amit vártam, mert az író stílusa megmaradt és ugyanolyan végig mozgalmas és izgalmas történetet olvashattam végig. Az alap sztorit már láthattuk máshol, így ezen a téren nem kaptunk újdonságot és sajnos a karakterek sem kerültek igazán közel a szívemhez. Ám a könyv végén lévő csavar engem annyira meglepett, hogy csakis amiatt nagyon érdekelni kezdett a folytatás. Szeretnék majd mihamarabb sort keríteni rá és bízom benne, hogy nem rontja el Dashner a folytatást úgy, mint Az Útvesztő esetében tette. Mert lássuk be ott is a második és a harmadik rész jóval gyengébbre sikeredett.

UI: A magyar borító nem tetszik, sem a magyar cím. Mindkettő jellegtelen és unalmas. Valami sokkal egyedibbet és figyelemfelkeltőbbet kellett volna választani.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/james-dashner-halalos-hajsza

Értékelés: 5/4

Skins 5.-6. évad összegzés

 

Csak elértem (újra) a végére a Skinsnek, így jövök egy utolsó, de nem kevésbé őszinte kritikával az utolsó két évadról, vagyis a harmadik generáció történetéről. Bevallom mikor elsőnek láttam az ötödik és hatodik évadot, akkor nem tudtam hova tenni az egészet, mert annyira más lett mint a korábbiak. Mintha egy teljesen más sorozatot néznék, nem pedig a megszokott Skinst. Talán ez lehet az oka annak, hogy sokan nem szeretik a harmadik generációt, pedig ha jobban a dolgok mélyére nézünk, akkor nem lett ez olyan rossz. Csak más.

A legnagyobb eltérés talán az, főleg az ötödik évadban a kezdetekkor, hogy szinte alig buliznak, isznak, drogoznak és szexelnek hőseink, ami valóban fura lehet a Skins sorozaton belül. Az se segít abban, hogy hamar megkedveljük új karaktereinket, hogy elég klisésen és kissé amerikanizált stílusban indul a sztorijuk. Rögtön kaptunk egy elég sablonos kezdést, hisz a csendes, fura új lány megérkezik az iskolába, ahol persze a menő szőke csaj és két barátnője rögtön kipécézi magának, hogy nem húzva az időt elég hamar megszégyenítsék mindenki előtt.

A menő szőke csaj persze az iskola menő focistájával jár, mert ki mással lehetne együtt, a két barátnője pedig pincsikutya módjára bólogat minden egyes ostobaságára. Persze nem hagyhatjuk ki a két lúzer srácot sem, akik szeretnének a menők közé tartozni, mert ugyebár ők is kellenek egy tipikus amerikai sorozatba és igen... sejthetitek, hogy adott a konfliktus. Szóval lássuk be, ez elég harmatgyenge kezdésnek és olyan amerikai kliséket vet be, amitől a leggyakorlottabb sorozatnézők is csak fogják a fejüket.

A kezdést tehát nem találták el és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor az egész ötödik évad olyan "meh" volt számomra. Szinte minden történetszál kiszámíthatóan alakult, semmi se okozott meglepetést. A csendes és fura lány fokozatosan kiállt magáért, a szőke menő csaj barátnői szintén kiálltak magukért, a szőke csajról kiderült, hogy nem olyan szemét liba, mint amilyennek mutatni akarja magát, és a lúzer srácok végül a menőkhöz csapódtak. Tiszta amerikai klisé, klisék klisék hátán, és épp lehetett az az ok, amiért annyian nem kedvelték meg a harmadik generációt. Sajnos a karakterek sem olyan érdekesek vagy ígéretesek az elején, amitől bárki izgalommal telve várná a folytatást, és nem kapunk semmi olyan újdonságot vagy egyediséget, amit korábban ne láttunk volna már, csak épp akkor sokkal jobban kidolgozva.

Aztán az írók rájöttek, hogy ez így nem mehet tovább és a hatodik évadra belehúztak és szerencsére sikerült felpörgetniük a sztorit. Így visszatért némileg a Skins hangulat és stílus, de sajnos még így sem lett az igazi. Hőseink élete akkor vesz nagy fordulatot, mikor az egyikük meghal egy balesetben, így gyakorlatilag az egész hatodik évad arról szól, hogy a többiek hogyan dolgozzák fel mindezt és lépnek túl a barátjuk halálán. Gonoszat fogok mondani, de nem bántam Grace halálát, ő hiányzott a legkevésbé, hisz nem volt egy nagy karakter. A halálával viszont a többiek számára kiváló lehetőség nyílt arra, hogy fejlődjenek és lássuk miként birkóznak meg a lány halálával. Ha nagyon kötekedni szeretnék, akkor némelyikük reakcióját tudnám kritizálni, mert néhányan elég furán és számomra irreális módon dolgozták fel a traumát.

Hogy a szerelmi szálakról szintén ejtsek néhány szót, ebben sem volt semmi meglepetés. Ahogy azt megszokhattuk, kavart itt mindenki mindenkivel, de sokszor itt se értettem, hogy egyes párosok mégis hogy és miért jöttek össze, mikor korábban ha két szót beszéltek, akkor sokat mondok. Úgy igazán kedvenc párosom nem lett a főszereplők közül, a legjobban talán a Franky és Luke párost szerettem, de mivel Luke csak két részben szerepelt, így ezt nem tekintem fő történetszálnak. Pedig én nagyon bírtam Luke-t és a közte és Franky közti fura és bonyolultan veszélyes kapcsolatot. Ha Luke többet szerepelt volna, akkor biztos jobban felpörgeti hőseink életét.

Két kedvencet szeretnénk kiemelni, akiket a végére egészen sikerült megkedvelnem épp azért, mert szépen és fokozatosan árnyalták a karakterüket és a szemünk előtt változtak meg gyökeresen ahhoz képest, mint aminek megismerhettük őket.  A kettejük közötti kontraszt csak hab a tortán, hisz míg Mini negatív karakterként kezdi, megismerve őt rájövünk, hogy nem egy szemét liba, hanem igenis vannak érzései. Franky vele szemben visszahúzódó, csendes lányként kezdi és azért a hatodik évadban eléggé "kinyílik a csipája" és még Mini-n is túltesz a mindenkori szemét p*csa stílusával. Amivel hála az égnek aztán a végére leáll, de addig kb. mindenkin átgázol egyszer-kétszer. Az elején egyiküket se szerettem, de a remek karakterfejlődésüknek hála a végére a kedvenceimmé váltak.

Sajnos a rangsorban a harmadik generáció maradt a végére, ezzel nem tudok vitatkozni, így talán jobb is, hogy az utolsó 7. évad után (ami három korábbi karakter, Cassie, Effy és Cook egy-egy immár felnőtt történetét meséli el) véget érte a sorozat. Mert lássuk be kifulladt és nem tudott volna már semmi újat mutatni. A hetedik évadot talán egyszer még megnézem, de eddig nem tudtam magam rávenni.

Értékelés: 10/6

Előzetes:

Skins 3.-4. évad összegzés

Szépen haladok a sorozattal, és nemrég értem a negyedik évad végére. Így újra összeszedtem a gondolataimat, hogy írjak néhányt gondolatot a 3. és 4. évadról, vagyis a második generáció történetéről. Ismét két évadon keresztül követhettük nyomon egy másik generációnyi fiatal mindennapjait. Az évadok 8-10 részesek, a stílus, a felépítés, a téma maradt, csak új szereplőket kaptunk. Ennyi, ami változott. A részek egy-egy adott karakterre fókuszálnak, ez se változott.

Ha pontosabb akarok lenni, akkor van egy karakter, aki már az első két évadban is feltűnt, ő lenne Effy, Tony ugyanolyan problémás és ha lehet még érdekesebb húga, mint a fiú volt anno. Na meg persze maradt Pandora, Effy új barátnője, aki igazából a második évadban mutatkozott be. Effy átveszi a főszerepet a bátyjától és egy ugyanolyan összetett és sokszínű baráti társaságot épít maga köré, mint az előző társaság volt.

Persze mivel az első két évadban szinte minden komolyabb témát ellőttek, így nem sok újdonságot kapunk, hanem szinte ugyanazokat követhetjük végig, csak épp újabb karakter életén keresztül. Effy-ék se mások, ugyanúgy tojnak az iskolára és a tanulásra, buliznak, isznak, szívnak és drogoznak, ki mit. Kavarnak egymással, szinte mindenki mindenkivel, de legalább nem unatkoznak, és ez a lényeg. Épp ahogy Tony megjegyezte anno.

Kapunk tehát drámát elég sokat, a szerelmi háromszöget se kell hiányolnunk (de "jó"), csak most Effy-ért teper kb. mindenki a sorozatban. Effy pedig jól összekuszálja a dolgokat és a "játékaival" és kavarásaival barátságokat tesz tönkre és a két évad alatt gyakorlatilag mindenkin átgázol valamilyen módon. Effy egy fura lány, ez nem kétség, és akármennyire magának valónak, szabad szelleműek és ridegnek tűnik, valójában nagyon is érzékeny és gyenge ember, mint az kiderül a végére. Tud ő szeretni, ha akar, csak azért nem engedi magához közel az embereket, mert fél a csalódástól és attól, hogy cserben hagyják. Persze mindez nem mentség az ostobaságaira és a szemétkedéseire, de legalább a végére értelmet nyer miért tette azt a sok hülyeséget.

Freddie és Cook a két gyerekkori jó barát, akik Effy-ért "küzdenek", és igazán rossz volt látni, ahogy egy lány miatt fokozatosan megy tönkre a barátságuk és ahogy elég agresszív módon fordultak egymás ellen. Pedig mikor barátokként funkcionáltak annyira imádtam őket együtt, Freddie és Cook, kiegészítve JJ-vel méltón reprezentálták milyen egy igazi és mély barátság. Különböző karakterek ők ketten, és épp ezért egészítették ki egymást olyan jól. Freddie jó hatással volt Cookra (már amikor sikerült neki), Cook pedig mindig valahogy felpezsdítette Freddie életét. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor én nagyon bírtam Effy-t mindkettejükkel, de Freddie csak jobban illett hozzá, mert Freddie ugyanolyan jó hatással volt Effy-re, mint Cookra. Cook és Effy úgysem tudtak volna rendes párt alkotni hosszú távon, mert ahhoz túlságosan egyformák és a végén csak tönkretették volna egymást.

A hármas szerelmi vívódásán túl a másik kedvenc történetszálam az ikreké volt, ami legalább újdonságnak számított valamennyire. Emily és Katie története révén némi betekintést nyerhettünk az ikrek lelkivilágába. Katie a domináns és a főnök, aki mindig hozza a döntéseket, Emily pedig elfogadván azt a testvére árnyékában él. Legalábbis az elején, és aztán fokozatosan kibújik a csigaházából és megmutatja a valós önmagát, hogy ki ő valójában és ki szeretne lenni.

Tetszett a kontraszt Emily és Katie között, és nekem már maga az ikerszál is elég lett volna, de mindezt megfejelték a másság problémáival. Emily-nek nem csak önmagára kell rátalálnia és kilépnie a nővére árnyékából, hanem  azzal is meg kell küzdenie, hogy valójában a lányokhoz vonzódik. Emily és Naomi igazán nagy utat tettek meg, a harmadik évadban nagyon szerettem őket, ahogyan összejöttek, aztán a negyedik évados balhét már nem tudtam hova tenni. Őszintén szólva Naomi tettére nem találok semmi értelmes magyarázatot, annyira karakteridegen volt az egész, ami történt, hogy a negyedik évadban ez a történetszál idegesített a legjobban. De ha ezt nem veszem figyelembe, imádtam őket együtt, kettejük közül inkább Emily-t, aki talán ki is mondhatom, hogy a kedvenc karakterem a második generációból.

Sajnos rajtuk kívül a többiek annyira haloványra sikeredtek, hogy nem nagyon tudnék róluk semmit se mondani, mert vagy untattak, vagy idegesítettek. Ez a két verzió lehetséges, és biztos van aki szerette Pandora-t, JJ-t vagy épp Thomast, de bennem egyik se hagyott maradandó nyomokat. Sokszor feleslegesnek éreztem őket, és az ő történetszáluk amúgy se lett olyan érdekes vagy összetett, mint a többieké. Inkább csak mellékszereplőként funkcionáltak, semmi többnek.

Hogy tetszett-e a 3.-4. évad? Többségében igen, kivéve a húzórészeket vagy a mellékszereplők történetszálait, de hát egy sorozatban az ilyet mindig el kell viselni. Komoly témák terén nem sok újdonságot kaptunk, többnyire ugyanazokkal kellett megbirkóznia új karaktereinknek, de azért lehetett élvezni a második generáció történetét is. Az első generációt nem múlja felül, ez tény, de azért ők is abszolút szerethetőek.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Skins 1.-2. évad összegzés

A történet:

A történet középpontjában egy csapat 17 éves kamasz áll, akik hétről hétre keverednek vicces, szívbemarkoló és olykor megdöbbentő helyzetekbe. Mindegyikük derűs és optimista gyerek, akik ismerkednek a felnőtt élettel és annak árnyoldalaival, alkohollal, szerelemmel, droggal, mindeközben feszegetik a határaikat és úgy irányítják a szüleiket, ahogyan azt csak a kamaszok tudják. Tony, a város legnépszerűbb és legsármosabb fiúja, született vezéregyéniség. Szeret jót nevetni, főként mások kárán. Gyönyörű barátnője Michelle, legjobb barátja az önbizalomhiányos szűz fiú, Sid és a kissé flúgos, de aranyszívű anorexiás lány, Cassie. De ott van még Chris, aki bármikor benne van egy jó kis balhéban, Jal, a szépreményű tehetséges klarinétos, Maxxie, aki minden fiút akar, és mindet meg is kapja. Anwar, aki vallásos családból származik, szülei tiltják a drogtól, alkoholtól, ő persze mindent kipróbál, Tony nővére Effy, aki sok dolgot tud, de a titkokat megtartja magának, a gazdag Abigail, aki folyamatos terápia és a nyugtatók világában él. (Forrás: port.hu)

Régi nagy kedvencem a brit Skins, amit időnként, ha épp olyan kedvemben vagyok, vagy nagyon nem találok mást, amit nézhetnék, akkor újra és újra előveszem és megnézem az elejétől a végéig. Nem tudom már hányszor láttam, de nem lehet megunni, mert olyan remekül felépített és érdekes karakterekkel és kérdésekkel teli sorozatról van szó, amit máshol nem nagyon lehet megtalálni. Sajátos hangulata és felépítése, na meg a részeket végigkísérő remek zenék már csak hab a tortán. Egy talán túlságosan is őszinte sorozat, ami a brit fiatalok laza és szinte erkölcsöktől mentes életét mutatja be.

Sose voltam brit tinédzser (milyen hihetetlen, igaz?) és nem találkoztam még eggyel sem, de állítólag valóban hasonló bulizós, lógós és laza életet élnek, mint ahogyan azt a sorozat ábrázolja. Van itt minden kérem szépen, több különféle karakter életét és problémáit követhetjük nyomon, mert egyiküknek sem könnyű az élet, mindenki meg kell küzdenie a saját gondjaival és élete nehézségeivel. Színes karakterekből áll a baráti társaság, így mindenki megtalálhatja a kedvenc karakterét. A sorozat felépítése rendhagyó, mert minden egyes rész és adott karakterre fókuszál, miközben a fő történet fokozatosan halad előre. Összesen 7 évad készült, melyben három generációt követhetünk nyomon, egy évad általában 9-10 részes.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre, elsőnek nézzük meg kikről szól az első és a második évad, vagyis mit alkotott nekünk az első generáció. Generációnként fogom szétbontani a sorozatot, mind a háromról írni fogok külön kritikát, ahogy épp haladok a sorozat újranézésével. Már a bevezetőben utaltam rá, de nem hangsúlyozhatom eléggé, hogy a Skins legnagyobb erőssége maguk a remekül kitalált és összerakott karakterek, meg a kapcsolataik alakulása. Ha ez nem lenne elég, és a sok buli, pia, drog és meztelenkedés mögé nézünk, akkor igenis megláthatjuk, hogy a Skins ennél sokkal több, mert komolyabb témákat érint és boncolgat a karakterek életén keresztül.

Olyan komoly témák kerülnek szóba, mint a függőség, a mentális vagy épp halálos betegségek, az anorexia, a megcsalás, a homoszexualitás, az (iszlám) vallás és ehhez kapcsolódó dolgok, a továbbtanulás fontossága, a halál és annak feldolgozása, a tinédzser terhesség és az abortusz kérdése, vagy épp a felnőtté válás, a felnőtt életbe való kilépés nehézségei. És persze a középpontban ott van a szerelem és a barátság fontosságának boncolgatása. Van itt tehát minden, van, amit jól és hihetően mutat be a sorozat, van, amit jobban, van, amit kevésbé érint, de a lényeg, hogy elgondolkodtat ezeken a fontos kérdéseken.

Annyira színes karaktereket sikerült megalkotni és összehozni, hogy nem lehetnének ennél különbözőbbek, és ennek ellenére mégis barátok ők. Persze nem mindig boldog és felhőtlen az élet, sokszor összekapnak, veszekednek vagy épp gyűlölik egymást, de az igaz barátok mindig visszatalálnak egymáshoz. Az első két évadban rengeteg minden történik, mindenkinek történnek drámák az életében, amit fel kell dolgoznia, ha úgy vesszük egyiküknek se könnyű, ennek ellenére sajnos nem nőtt mindenki a szívemhez és voltak olyan "kavarások", amiktől a falra tudtam volna mászni.

Igazából három kedvenc karaktert tudnék kiemelni az első generációból, az ő történetüket nagyon szerettem, és mindhárman nagy utat tettek meg az elejétől a végéig. Elsőnek itt van Tony, akit akár az abszolút főszereplőnek is mondhatnánk. Az iskola legnépszerűbb sráca, aki helyes, okos, népszerű és ezt rohadtul tudja magáról. Élvezi az életet és szeret játszani másokkal, így gyakran még a saját barátain is keresztülgázol ha éppen unatkozik. Aztán ennek persze következménye lesz és egy súlyos baleset következtében gyakorlatilag újra kell kezdeni az életét. Nagyot fordul vele a világ és rátalál igaz önmagára.

A második évad egyik legidegesítőbb kavarása a Tony, Sid és Michelle szerelmi háromszög, amit máig nem bírok hova tenni, pedig már vagy ezerszer megnéztem a sorozatot. Tony balesete után, Michelle gyakorlatilag lesz*rta a fiút és ahelyett hogy az állítólagos szívszerelmét ápolta és gondozta volna, inkább bánatában bulizni és pasizni kezd, miközben önmagát sajnáltatja. Tony meg csak akkor lesz újra érdekes számára, amikor kezd újra jól lenni. Nem értettem én Michelle szenvedését és az ön sajnáltatást, amit levágott akkoriban, mikor ő volt az, aki irtó rosszul kezelte Tony balesetét. Nem értem az egészet, a legrosszabb történeti szálnak tartom a mai napig az egész Skins sorozatban.

A másik kedvencem ki más lehetne mint az aranyos Cassie, akit nem lehet nem szeretni. A mindig mosolygós, vidám (vagy csak annak tűnő) lány, aki csak szeretetre és figyelemre vágyik, amit sajnos a családjától és senkitől se kap meg, ezért az anorexiát használja fegyverként a világ ellen. Általa az anorexiás emberek lelki világába és gondolkodásmódjába nyerhetünk egy kis betekintést. Az ő története ékes példája annak, hogy az anorexia igenis egy lelki eredetű betegség, és gyakran semmi köze nincs az ételekhez vagy a fogyás iránti vágyhoz. Cassie és Sid voltak számomra a legkedvencebb páros, imádtam a bénázásukat, nagyon aranyosak voltak együtt a Michelle-s közjátékot kivéve.

Harmadik kedvencnek Maxxie-t említeném meg, és nem csak azért mert ő az egyetlen homoszexuális a csapatban, hanem mert irtó szeretnivaló, rendes és tehetséges srác. Neki a vele szembeni előítéletekkel kell megküzdenie, de szerencsére a barátai elfogadják olyannak, amilyen. Bírtam a második évadban a Maxxie "rajongója" történetszálat, és akármennyire vicces volt így kívülről nézni Sketch beteges csodálatát Maxxie iránt, azért a való életben egy ilyen zaklatótól én a legtávolabb menekülnék. Sketch nem komplett, ez teljesen világos, de azért meg lehet érteni, hogy beleesett Maxxie-be, még ha a fiú meleg is. Az már más kérdés, hogy Maxxie nem érdeklődik a lányok iránt, így sajnos Sketch rajongása sosem találhat pozitív fogadtatásra.

Aztán hármójukon kívül itt vannak még a többiek, de sajnos ők nem kerültek közel a szívemhez, sőt volt, akit kifejezetten untam. Két példát tudnék erre mondani. Az egyik Anwar, aki egy idegesítő kis görcs volt az első és a második évadban szintén, és nem értettem, hogy Maxxie minek bocsát meg neki folyton. A másik Chris, aki számomra nem volt több egy idegesítő ripacsnál, és ezt nem tudom szebben megfogalmazni. Viccesnek szánták a karaktert, de valahogy én sosem találtam annak. Jal pedig szimplán unalmas, nem tudok rá jobb jelzőt mondani.

Szintén hatalmas pozitívum, és ezt mindenképp ki kell emelnem, hogy brit sorozat révén rövidek az évadok, így nincs benne olyan sok üresjárat, mint az amerikai sorozatokban. Az sem mellékes, hogy itt tényleg tinédzserek játsszanak tinédzsereket és nem mindegyik álomszép virágszál, hanem olyan igazi brit fejük van. Nem azt mondom, hogy csúnyák, mert nem mindenki az, de legalább róluk tényleg hihető, hogy igazi tinédzserek, fiatalok, furák és hát az akcentus... imádom eredeti nyelven. Komolyan, mindenki csakis magyar felirattal nézze mert úgy az igazi. 

Összességében nekem nagyon tetszett első két évad, és elárulhatom, hogy az első generáció a kedvencem a három közül. Igazából az időbeli sorrend szerint alakul a kedvenceim sorrendje, és látni fogjátok, hogy sajnos az idő múlásával kezdtek kifogyni az eredeti ötletekből és az érdekes karakterekből, így a harmadik generációra elkezdte önmagát ismételni a sorozat, ami aztán sajnos a kaszához vezetett. De erről majd később. Hamarosan érkezem a harmadik-negyedik évaddal, vagyis a második generáció kritikájával.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Rick Riordan: Neptunus fia (Az Olimposz hősei 2.)

Fülszöveg:

Percy ​Jackson mellé új hősök társulnak, és a nagy prófécia mind a hét hőse felbukkan…
Percy teljesen össze van zavarodva. Hosszú álmából felébredve a nevén kívül nem emlékszik semmire. Nagy nehezen mégis sikerül eljutnia egy ismeretlen félvértáborba. A múltjából csak egyetlen arcot tud előbányászni: Annabethét.
Hazelnek halottnak kéne lennie. Az első életét alaposan elrontotta. és a világ veszélybe került egykori ballépése miatt. Most nem kíván mást, mint hogy messzire vágtathasson a gondok elől az álmában látott csődörön.
Frank egy rakás szerencsétlenség. Nagyanyja szerint hősök leszármazottja, de ő ebből semmit sem érez. Ormótlan medvének érzi magát, különösen legkedvesebb barátja, Hazel közelében, akiben teljes mértékig megbízik. Olyannyira, hogy legféltettebb titkát is rábízza.
Mindhármuknak köze van a titokzatos Hetedik Próféciához. A lélegzetelállítóan izgalmas történet a „másik” tábortól egészen az istenek háta mögötti földig, Alaszkáig ível. Útközben új félistenekkel ismerkedhetünk meg, félelmetes szörnyek, különös lények bukkannak fel és segítik, vagy éppenséggel veszélyeztetik a legújabb küldetés kimenetelét.

A Percy Jackson és az Olimposziak sorozatot összességében szerettem, noha voltak hibái és unalmasabb részei, de a humor és a szerethetően fura főszereplő miatt, nem lehetett nem kedvelni a könyveket. Az sem érdekelt, hogy nem én vagyok a célközönség, mert lássuk be mégis csak egy gyerekkönyvről van szó, de a maga nemében igenis szórakoztató és egyértelmű helyet érdemel műfajának legjobbjai között. Mikor megtudtam, hogy egy újabb sorozat készül hozzá folytatáskánt, akkor annak is adnom kellett egy esélyt.

Sajnos Az Olimposz hősei sorozat első része nem nyűgözött le egyáltalán, mint ahogy írtam is róla. Lehet csak az volt a gondom, hogy hirtelen nem tudtam hova tenni az új karaktereket, és hát lássuk be az sem segített a dolgon, hogy kissé vontatottnak és unalmasnak éreztem a történetet. Lassan indultak be az események és nem sikerült magával ragadnia, mint korábban mindig. Épp ezért nehezen vettem rá magam a folytatásra, de bíztam benne, hogy az már sokkal jobb lesz.

Örömmel jelentem, hogy hála az égnek bejöttek a számításaim, mert a Neptunus fia mintha fényévekkel túlszárnyalta volna az elődjét. Sokat segített a történeten, hogy visszakaptuk mindannyiunk szeretett Percy-jét, aki nélkül meg se tudok lenni, mert iszonyat nagy arc ez a fiú, szerintem ezen senki se fog összeveszni velem. Bírtam még mindig a humorát és a bénázásait, nélküle valahogy nem igazi egyetlen Olimposzi történet sem. Annak ellenére, hogy nem emlékszik ki ő és hogy került oda ahol van, csak nem hazudtolja meg önmagát és ismét egy hősi küldetésbe keveredik, miközben fokozatosan visszatérnek az emlékei és vele együtt jövünk rá néhány korábbi titokra.

Kapunk két másik főszereplőt mellé, Franket és Hazelt, vagyis három nézőpontból meséli el az író a történetet (újra). Értem én, hogy mi az oka a több nézőpontnak, hisz 7 félistenről szól az újabb prófécia, vagyis már nem csak Percy az abszolút főszereplőnk. A többieknek szintén teret kell hagyni, hogy az olvasó megismerhesse és megszerethesse őket. Értem a logikát és ezzel nem lenne abszolút semmi gond, ha érdekesebb karaktereket kaptunk volna. Az első rész triója, Jászon, Piper és Leo annyira egysíkúak és unalmasak voltak számomra, hogy szinte semmire nem emlékszek a sztorijukból.

Frank, Percy és Hazel

Frank és Hazel egy fokkal talán jobban összerakott karakternek tűnnek, de annyira ők se lettek komplexek vagy érdekesek, hogy a szívembe zárjam őket. Azért mégsem egy Annabeth vagy Tyson egyik se. Annabeth nekem iszonyatosan hiányzott, kár, hogy ebből a részből kimaradt, de szerencsére Tyson a végén felbukkant egy kicsit, aminek nagyon örültem. Ha választani kellene kettejük közül, akkor Hazelt emelném ki, de őt is csak a Nico-val kapcsolata révén, mert hát Percy után nekem egyértelműen Nico a másik kis kedvencem. Nem értem miért nem kap nagyobb szerepet, remélem azért később jelentősebb karakter válik belőle.

A történet se hozott semmi újdonságot, hőseink ismét egy küldetésre indulnak, aminek tétje kb. megint a világ sorsa. Közben saját problémáikkal szintén meg kell küzdeniük, és ahogy jobban megismerik egymást, úgy lesznek jó barátok. Kaphattunk egy közelebbi képet a Római táborról, ami a Félvér tábor latin változata, és a korábbi hetek próféciája is egyre jobban kezd kikristályosodni. A fő történetben nem sokat haladtunk előre, mert Jászonék a végére értek vissza csak a latin táborba, így izgalmasnak ígérkező függővéggel ért véget ez a rész, ami egy remélhetőleg még jobb folytatást ígér.

Egyértelműen jobbnak éreztem ezt a részt, mint anno az elsőt. Szerencsére visszakaptuk Percy-t, akit még mindig csak szeretni lehet, és aki megint a dolgok sűrűjébe kerül. Két új karakter társul mellé, akik sajnos nem tettek rám mély benyomást, de majd meglátjuk, hogy mi lesz a folytatásban. A függővég izgalmas folytatást ígér, reméljük egyre jobb és jobb lesz ez a sorozat és talán a végére megszeretem annyira, mint az eredetit.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rick-riordan-neptunus-fia

Értékelés: 5/3