Dan Krokos: Hamis valóság (Hamis emlékek 2.)

Fülszöveg:
Miranda semmi másra nem vágyik, csak normális életre. Eltökélte, hogy túllép származása szörnyű valóságán, miszerint ő csak egy klón, és megpróbálja felhőtlenül élvezni a közösen töltött időt barátjával, Peterrel és többi társával az iskolában. Ám hamarosan kénytelen ráébredni: „normális” élet nem létezik – legalábbis nem egy olyan lány számára, akit arra teremtettek, hogy eleven fegyver legyen. Amikor egyik csapattársa renegáttá lesz, az esemény olyan háborút indít el, amely az egész világot veszélybe sodorja, Miranda pedig a végső áldozat meghozatalára kényszerül, hogy megmenthesse a bolygó jövőjét.

Nem olyan régen olvastam ám az első részt, és tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás. Nyár óta kissé elfelejtettem az első rész részleteit, de azért a fő történetszálra emlékeztem, így izgatottan vártam a folytatást, és mikor végre a kezembe vehettem, akkor nyomban bele is kezdtem. Ez az egyik olyan YA könyv, ami méltatlanul ismeretlen kis hazánkban. Sokan még azt sem tudják, hogy létezik, pedig a mai oly divatos YA könyvek tetemes részét minőségben és izgalmas történetben vitathatatlanul túlszárnyalja. Műfaját nehéz pontosan meghatározni. Az első részt még sci-finek jelöltem meg, de most már én se vagyok biztos abban, hogy mi is ez tulajdonképpen. Részben sci-fi, részben fantasy és részben disztópia. Kinek mi tetszik. De talán nem is a műfaja a fontos, hanem az, amit ez a könyv nyújtani tud. És az nem kevés.

Szinte minden téren remekül teljesít a trilógia második része, csak egy kis gondom volt vele, de a hibát most a végére szeretném hagyni. Így elsőnek rágjuk át, hogy mi volt olyan jó a Hamis valóságban, hogy miért ajánlom mindenkinek. A történet ugyanolyan izgalmas és kalandos, mint az első rész volt. Habár az eleje kicsit lassabban indul, és már kezdtem attól félni, hogy túl hosszúra nyújtja az író ezt a "normális életet" élünk hülyeséget, de szerencsére hamar bepörögnek az események, és onnantól ismét izgulhatunk Miranda és barátai sorsáért. Hamar kiderül, hogy számukra a normális élet nem opció, és hogy nem szabadulhatnak a teremtőik gonoszságaitól. Noaht megölik, és ismét menekülni kényszerülnek, és habár nem sejtik, de sokkal nagyobb tét forog most kockán, mint ezelőtt bármikor.

Ezen a könyvön tényleg nem lehet unatkozni, higgyetek nekem, és még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ebből egy iszonyat látványos és remek filmet lehetne készíteni. Hátha megveszi valamelyik filmstúdió egyszer a jogokat és akkor a vásznon is végigizgulhatom Miranda-ék remek történetét. Miközben Miranda Noah gyilkosát üldözi, egyrészt kénytelen megbirkózni azzal, hogy a fiú tudata az agyában ragadt, így valamiképpen még mindig velük maradt a fiú "szelleme", másrészt pedig rá kell jönnie, hogy semmi sem az, aminek korábban hitte. Kiderül, hogy nem csak az a világ létezik, amiben ők élnek, hanem számtalan másik, melyeket egy "fekete örvény" köt össze, és a legújabb fenyegetés abból a világból érkezik, ahonnan az őseik tulajdonképpen származnak. Miranda-nak fő célja, hogy megbosszulja Noah halálát, és hogy megmentse a világát a támadástól, amit tulajdonképpen az ő létrehozói akarnak rájuk mérni.

A karakterekre sem lehet panasz, még mindig kedvelhetőek és szerethetőek. Peter és Rhys szimpatikus, én bírom őket, és alapjáraton Miranda-t is szeretem, hisz erős, okos, kitartó és bátor főhős, de egyszerűen egy idő után képtelen voltam elviselni azt a szerelmi háromszöget, amit az író minden indok nélkül beleerőltetett a könyvbe. Ez az egyetlen történetszál, ami nem tetszett és amiért mindenképp jár a pontlevonás, mert egyszerűen nem értettem minek kellett ezt most itt előhozni, főleg, mikor semmi alapja nincsen.

Ugyebár Miranda nem az a lány, aki Noah szerelme volt, ez az első részben kiderül, az a lány meghalt, és Miranda csak egy újabb klón, akibe beleültették annak az előző lánynak az emlékeit. Az első részben tisztázva lett, hogy Miranda nem szereti Noaht, hogy ő Peterhez vonzódik és végül vele is jött össze. Akkor meg minek kellett ide most ez a szerelmi háromszöges cucc? Miranda miért kezdett most féltékenykedni Noahra és Sequelre, meg miért voltak folyton féltékeny gondolatai Noah irányába, mikor erre korábban semmilyen utalás nem volt? Nem értettem az egészet, és számomra teljesen irreális volt, és nagyon bízom abban, hogy a harmadik részben ez már nem lesz benne Noah halála miatt. Miranda egyetlen szerencséje, hogy ezen kívül nagyon csípem őt, főleg a végén az önzetlen és bátor tette miatt, amiért csakis csodálni lehet. És ezért nem utáltam meg, csak épp nem értettem, hogy miért féltékenykedik Noahra.

Az erőltetett, teljességgel felesleges és hiteltelen szerelmi háromszög ellenére (csakis ezért jár a pontlevonás) a Hamis valóság remek folytatása az első résznek, ugyanolyan izgalmas és kalandos. Újabb rejtélyeket és kérdéseket vet fel a befejező részre, miközben ismét végigizgulhatjuk az egészet Miranda-val és a társaival. Remélem mihamarabb érkezik az utolsó rész, mert én nagyon várom. A magyar borító sokkal jobban tetszik, mint az első részé, ez már igazán nagy haladás. Rajta van Miranda és kezében a fáklya, szemben vele a megtört városkép. Az egész igazán kifejező és ötletes. Az ilyen borítók tetszenek a legjobban.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/dan-krokos-hamis-valosag
Értékelés: 5/4

Az Éhezők Viadala: A Kiválasztott 1. rész

A történet:
Miután Katniss Everdeen másodszor is túlélte az Éhezők Viadalát, új életet kell kezdenie a 13. körzetben. Bár nehezen dolgozza fel korábbi otthona és Peeta elveszítését, hamarosan új, minden eddiginél fontosabb döntés meghozatalára kényszerül. A lázadók immár nyílt felkelést indítottak a Kapitólium zsarnoksága ellen, mely harchoz egyre több körzet csatlakozik. Katniss az, aki a forradalom vezéralakjaként reményt adhat nekik, aki megmutathatja, hogy Snow elnök hatalma megdönthető. (Forrás: filmkatalógus.hu)

Az Éhezők Viadala a kedvenc disztópikus könyvsorozatom, így nem volt kérdés, hogy már csütörtök délután, az órák után ott ültem a moziban és izgatottan vártam az utolsó könyv első feléből készült filmet. Azok köré tartozom, akik ennél a könyvnél indokoltnak tartották a két filmre való szétbontást. Igaz, hogy a könyv maga se olyan vastag, mégis rengeteg minden történik benne, én meg gondoltam a két film miatt legalább nem hagynak ki semmit, hanem bőven lesz idő minden fontos dolgot megmutatni. Sőt... olyan fontos dolgokat is megmutathatnak a filmben, amiket a könyvben Katniss csak másodkézből tud meg, vagy amiknél nincs jelen. Azt vártam, hogy a filmben többször fogják mutatni a Kapitóliumot, és azt, hogy miként kínozzák Peeta-t és a többieket. Ezt sajnos nem így történt, amiért kissé csalódott vagyok, de hogy ennek ellenére érdemes volt-e két filmet csinálni? Nos, mindenki vonja le maga a következtetést.

Habár bevallom kicsit csalódva jöttem ki a moziból A Kiválasztott 1. része után, még mindig tartom magamat a véleményemhez, hogy igenis indokolt volt a két részre bontás, csak én valahogy máshogy oldottam volna meg a dolgot. Nem azt mondom, hogy rossz lett a film, mert nem az. Lekötött, érzelmi hullámvasút volt az elejétől a végéig, odaszögezett a székhez és olyan hamar elröppent az a közel két óra, hogy észre se vettem. Mégis... voltak olyan részek, amelyek kissé unalmasra sikeredtek, és sajnos meg tudom érteni azokat az embereket, akik unták magukat a film közben. Ők nem rajongók voltak, hanem a laikus nézők, akiknek ennyi nem lehetett elég. Akik valami katarzist vártak, akik ennél többre számítottak. Mindezt meg is fogják kapni az utolsó részben, ebben teljesen biztos vagyok, de itt sajnos nem sikerült ezt átadni.

Az 1. rész inkább Katniss lelki vívódásáról szólt, szenvedett azért, ami vele és a körzetével történt, hogy elvesztette Peeta-t, és nem tudta őt megmenteni. Rá akarják tukmálni a Fecsegőposzáta szerepét a forradalom vezetői, de Katniss nem akar semmilyen szimbólum sem lenni. Ő csak át akarja vészelni ezt a nehéz időszakot, túl akarja tenni magát mindazon, ami vele történt. Persze nem sokáig bújhat ki a feladat alól. Coin és Plutarch megtalálják a lány gyenge pontját és ráveszik, hogy vállalja el a szerepet, így megkezdődik a háborús propaganda és lassan beindulnak az események. És mikor a végén végre történik valami izgalom és akció, mikor éppen felpörögnek az események... akkor lesz vége az 1. filmnek. És épp ezért marad mindenkinek hiányérzete utána. Elolvastam néhány kritikus véleményét, és habár nem gyakran értek egyet velük, mégis most meg kell tennem. Ez a film olyan lett, mint egy két órásra nyújtott felvezető, túl sok volt az építkezés, és gyakorlatilag minden izgalmat a 2. részre hagytak meg.

Nem azt mondom, hogy nem voltak itt érdekes vagy izgalmas részek, mert voltak. Az a néhány akciójelenet például mindent vitt, tetszettek a propaganda filmek és azok készítésének pillanatai, ahogy Katniss ismét bénázott egy sort, mire összejött a megfelelő videóanyag. Megható volt Katniss dala, és ahogy fokozatosan mindenki csatlakozott hozzá és a dalt egybekötötték az egyik nagy jelentőségű támadással. Jó döntést volt, hogy a könyvbeli két ismeretlen stylist és sminkes helyett, a filmekben meghagyták Effie-t, és kibővítették a szerepét, üde színfolt maradt a történetben, pont mint ezelőtt. Haymitch és Finnick sajnos nem kaptak nagy szerepet, Coin elnök is eléggé meghúzta most magát, még nem mutatta ki a foga fehérjét. Eddig olyan semleges karakternek tűnhet a nézők részére, a film alapján bennem semmit sem mozgatott meg.

Mint már említettem ezelőtt, sajnáltam, hogy a filmes több időt kihasználva nem láthattunk többet a Kapitóliumból és ezáltal Peeta-ék kínzásából, pedig igazán érdekes lett volna látni azt az oldalt is. Peeta-ból gyakorlatilag csak annyit láttunk, amennyit Katniss, és talán direkt ez maradt a koncepció, hogy a végén jobban üssön majd, hogy a fiú mennyire meggyötört lett és hogy mennyire megváltozott. Tudtam, hogy mi következik, mégis teljesen lesokkolt, amikor Peeta nekirontott Katnissnek és jól helybenhagyta a lányt. Sejtettük mi rajongók, hogy ez lesz az 1. rész vége, és igazunk lett. Mondjuk ez pont jó szétválasztási pont, én sem tudtam volna jobbat választani.

A színészeket nem szeretném most is dicsérni, hisz nem akarom ismételni önmagam. Mindenki hozta azt, amit elvártunk tőle, mindenki ugyanolyan remek és hiteles, mint ezelőtt volt. A film nem olyan mozgalmas és izgalmas mint az eddigiek, itt sokkal inkább az érzelmeken, a korábbi események feldolgozásán és jövő eseményeire való felkészülésen volt a hangsúly. Ez a film nem más, mint a végső nagy felvonás egy kicsit hosszúra nyújtott és aránytalan felvezetése. A rajongók imádni és szeretni fogják, és tulajdonképpen nekem is tetszett, olyan egyszer nézős film számomra (az első két film ehhez képest többször nézős volt), viszont a laikusok talán unni fogják magukat rajta egy kicsit. Nem maradt más hátra csak a tényleges befejezés, ami viszont nagyot fog ütni jövőre ilyenkor a mozikban, higgyetek nekem. Addig viszont sokat kell várnunk. Bárcsak ne kéne, mert én már nagyon látni akarom Katniss végső harcát.
Értékelés:
10/7

Előzetes:

Laurell K. Hamilton: Sápadt Hold (Anita Blake, vámpírvadász 8.)

Fülszöveg:
Amikor Anita megtudja, hogy volt szeretője, Richardot nemi erőszak vádjával letartóztatták Tennessee-ben, összehívja a csapatot. Egy ügyvéd, és számos vámpír, no meg vérfarkas kíséretében érkezik meg, hogy kiszabadítsa Richardot. Anita tudja, hogy a vérfarkas egy szörnyeteg, de abban is biztos, hogy nem követhetett el nemi erőszakot. A zsaruk Myertonban korruptak, a trollok pedig, akiket Richard tanulmányozott, rettegnek. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ha sokáig szimatol, akkor a városka vámpírmestere megtámadja őt és barátait. A helyi vérfarkasok sem látják szívesen az Anita vezette társaságot. Az idő szorít: a holdtölte előtt kell kiszabadítania Richardot, mert ha nem, akkor a bajok megállíthatatlanul sokasodni kezdenek.

Egészen jól haladok az Anita Blake könyvsorozattal, hiszen nemrég fejeztem be a 8. részt, pedig azért nem sokkal ezelőtt kezdtem el. Mondjuk nem nehéz vele gyorsan haladni, hisz eddig nem lehetett okom a panaszra. Imádom Anitát és mindent, ami vele történik. Hamilton olyan egyedi világot teremtett, amihez én még hasonlót nem láttam. Ilyen egy igazi vérbeli felnőtt fantasy, sok író vehetne erről példát.

Rendkívül egyedi és olvasmányos a stílus, aminek az egyik legfőbb oka maga a szórakoztató főhős. Esküszöm, én még azt is szívesen elolvasnám, ha csak annyiról szólna a könyv, hogy Anita elmegy a boltba vásárolni, mert szerintem még azt is irtó viccesen és a saját stílusában adná elő. Ha nem lenne, Anitát ki kellene találni, rá mindenképp igaz a mondás, hogy "Kicsi a bors, de erős.". Az egyik legszimpatikusabb és legerősebb női főhős, akivel idáig találkoztam. Mellesleg okos, ravasz, hűséges és bármit megtenne a barátaiért, vagy azokért, akik segítségre szorulnak. Nagyon csípem Anitát, annak ellenére, hogy azért már én is érzem, hogy kezd eltűnni az a fiatal nő, akit a könyvsorozat elején ismertem meg.

Hogy ez gond-e? Eddig úgy tűnik, hogy nem az. Igaz, hogy Anita lassan kezd megváltozni, igaz, hogy néhány korábbi elvét már feladta, igaz, hogy összejött egy vámpírral, és aztán még Richard ágyába is bebújt mindenféle mondvacsinált indok miatt, mégis... noha kezd megváltozni, valahol mélyen még mindig ugyanaz a nő, aki korábban volt. Csak néhány dologban változtatta meg az álláspontját. Mondjuk sokkal szabadabban áll a szex témához és az ehhez kapcsolatos dolgokhoz. Nem mintha hibáztatnám, hisz én se tudnék Jean-Claude-nak ellenállni. A lényeg, hogy Anita változik, ezt már nem lehet letagadni, mégis szerethető maradt, én nagyon bírom őt és a dumáját. Most is rengeteg olyan vicces hasonlatot nyögött be, hogy sírva röhögtem rajta.

Nem csak Anita kedvelhető és szimpatikus a történetben, hanem a többi karakter nagy része is. Mindenki találhat magának kedvencet. Nekem az egyik kedvencem Edward, akiről már olyan régen hallottam, és sajnos most sem szerepelt, de majd remélem a következőben fog, mert már Edward elvonási tüneteim vannak. A másik kedvencem Jean-Claude, és sajnos ő is eléggé háttérbe húzódott ebben a könyvben, amit nagyon sajnáltam. Persze értem én a koncepció lényegét, most kellett a tér Richardnak, és Jean-Claude-t úgymond el kellett egy kicsit "takarítani" az útból, hogy Anita és Richard (végre) összemelegedhessenek.

Korábban nem értettem, miért utálják olyan sokan Richardot, az elején egy átlagos palinak tűnt, aki kedves, normális és mellesleg utál vérfarkas lenni. De mióta Anita kikosarazta, előjött belőle az undok expasi, aki folyton rinyál, aki folyton hisztizik és minden egyes alkalmat megragad arra, hogy beszóljon valamit Anitanak és Jean-Claude-nak. Onnantól fogva már én is meggyűlöltem, és azóta képtelen vagyok őt elviselni. Egy ellenszenves és kicsinyes férfi lett belőle, nem hiszem el, hogy képtelen emelet fővel viselni a vereséget. Legtöbbször tisztára olyan, mint egy hisztis liba, akit dobott a pasija, és aki ezért mindig vissza akar vágni. Nem igaz, hogy ennyi idő után se képes továbblépni. Ennyire nem lehet életképtelen. Értem én, hogy szereti Anitát, és látom is, hogy mit szeret benne, de azért nem ő az egyetlen nő a világon. És hogy folyton Anita orra alá dörgöli, hogy kivel fekszik össze, na annál szánalmasabb dolog nincs a világon.

A triumvirátus: Richard, Anita és Jean-Claude

És ha már szóba került (vagyis szóba hoztam) a szex témát, akkor egyre inkább érzem, hogy kezd a téma nagyobb hangsúlyt kapni. Persze erre is figyelmeztettek korábban az Anita Blake fanok, hogy nagyjából a 10. rész körül a korábban izgalmas és kalandos fantasy történet átmegy egy softpornóba, és hát tudtam, hogy mire számítsak, így nem lepődtem meg azon, ami ebben a könyvben történt. Semmi bajom a szexualitás ábrázolásával a könyvekben, ha a szex nem nyomja el a könyv többi részét, ha a történet kerek és egész marad, ha a karakterek élete nem csak a szex körül forog. Ez itt szerencsére még nem következett be. Bár nem tudom, hogy örüljek-e annak az irányvonalnak, amerre Hamilton viszi a történet egyik fontos elemét. Már a Merry Gentry könyvsorozatánál se szerettem ezt a "szex a hatalom" témát, és szerintem itt se fogom. Nem értem miért a szexnek kell a hatalmat szimbolizálnia, én nem így oldottam volna meg, de hát nem én írtam a történetet. És lehet ez csak engem zavar. Vagyis még nem zavar, de ha ez később nagyobb szerepet kap (ami biztos így lesz), akkor biztosan zavarni fog.

A lényeg, hogy még mindig imádom Anita Blake-t és rendkívül jót szórakoztam olvasás közben ezen a könyvön is, csakúgy, mint az előzőeken. Anita még mindig az egyik legkedvesebb női főhősöm, és bárcsak feleannyira tökös és erős lehetnék, mint ő. Most hiányoltam Jean-Claude-t és Edwardot is, remélem a következő részben sokat fognak szerepelni, és remélem hogy Richard végre lenyugszik, most, hogy végre megkapta, amit akart. Létrejött a triumvirátus, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz eztán a trióval és hogyan boldogulnak. Van egy olyan érzésem, hogy a következő részt hamarosan kézbe fogom venni.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-sapadt-hold
Értékelés: 5/5

Robin LaFevers: Sötét diadal (A halál szépséges szolgálólányai 2.)

Fülszöveg:
Árulás, hűtlenség és veszély Szerelem és kaland, történelem és varázslat, bosszú és megváltás keveredik a Gyilkos kegyelem folytatásában. A XV. századi Franciaországban Sybella az elkeseredéstől és a gyásztól félig eszét vesztve érkezik a Halál titkos kolostorába. A halál szolgálólányai készségesen menedéket adnak neki. A segítségnek azonban ára van… Sybellát, akinek természetes tehetsége van a halál és a csábítás művészetében, a kolostor legveszélyesebb fegyverei között tartják számon. Ám ezek az orgyilkos képességek nemigen vigasztalják, amikor újra vissza kell térnie abba az életbe, amely kis híján megőrjítette. És miközben Sybella maga a halál istene által kovácsolt fegyver, a cél érdekében az istenség kénytelen lehetetlennek tűnő küldetésre indítani a lányt. Amikor a halál szolgálólánya a várbörtönben váratlan szövetségest talál, vajon a bosszún kívül talál magának mást is, amiért érdemes élni? Mint a sorozat első részét, LaFevers ezt a regényét is egymást szikrázóan gyorsan követő kalandokkal töltötte meg. Kitűnően ábrázolt karakterek, és egy gyors észjárású, bátor, lenyűgözően erős hősnő.

Tavaly ilyenkor olvastam a trilógia első részét, ami rögtön levett a lábamról. A Gyilkos kegyelem egy roppant izgalmas, szórakoztató és kalandos könyv volt két remek és szerethető főszereplővel, mely bevezetett minket a XV. századi Bretagne kaotikus éveibe. Ott Ismae, a Halál egyik lányának életébe nyerhettünk betekintést és vele ismerhettük meg ezt a világot. Robin LaFevers könyvsorozata romantikus történelmi műfajban íródott, melybe az írónő beleszőtt egy kis fantasy elemet is, és a végeredmény valami tökéletes lett. A történelmi romantikus könyvek kedvelőinek bátran ajánlom az első részt. És mi a helyzet a folytatással, a Sötét diadallal? Igen, azt is mindenkinek ajánlom.

A trilógia második részében egy másik narrátor segítségével vesszük fel a fonalat, ott, ahol az első rész abbamaradt. Ismae története véget ért, ő elvégezte a küldetését, és megtalálta a szerelmet Duval oldalán. Most elérkezett Sybella ideje, a sötét és titokzatos lányé, akiről az első részben nem sok mindent tudtunk meg, de volt annyira erős és karizmatikus karakter, hogy mégis érdekeljen mi lett vele. Most megkapjuk a választ a korábban elmaradt miértekre, és megismerhetjük ezt az okos, erős, bátor és összetört fiatal lányt, aki korántsem olyan, mint amilyennek korábban láttatni engedte magát. A történet tehát tovább folytatódik. Még mindig trónviszály uralkodik az országban, D'Albert gróf fellázadt a fiatal Anne hercegnő ellen, és magához akarja ragadni a hatalmat bármi áron. Sybella feladata, hogy beépülve apja udvarába meghiúsítja az összeesküvést és információkat szolgáltasson a hercegnő hűséges követőinek. És persze, hogy végre megölhesse az apját, amire oly régóta vágyik.

A Sötét diadal stílusában és hangulatában nem különbözik az első résztől. A történet felépítése szintén hasonló, hiszen Sybella-nak is saját küldetését kell teljesítenie, miközben számos kalandot él át, és persze rátalál a szerelem, pont akkor, mikor a legkevésbé várná. Közben küzd saját démonaival, próbál túlélni abban a nehéz helyzetben, amiben élnie kell. LaFevers valami olyat alkotott meg ezzel a trilógiával, ami egyedi és szerethető, hiszen annak ellenére hogy egy szimpla romantikus történelmi regény, mégis izgalmas, én csak faltam a sorokat, és egyszerűen képtelen voltam letenni, mert tudni akarta mi lesz a következő oldalon. A fantasy elem itt se kap nagy szerepet, de nem is ezen van a hangsúly.

A műfaj, a stílus, a hangulat és az izgalom ugyanaz, de akkor miben különbözik ez a könyv az első résztől? A legnagyobb különbség a két főszereplő személyében keresendő. Ismae és Duval merőben más karakterek, mint Sybella és Rémlovag, és pontosan a két új főszereplő az, amitől kissé más lesz ez a könyv, mint az első volt. Kezdjük Sybella-val, ha már ő a narrátor. Nem is hasonlítható Ismae-hez, teljesen más családból származik, sokkal sötétebb titkokat rejteget, sokkal nagyobb fájdalommal érkezett az apátságba. Épp ezért összetettebb és megtörtebb karakter, és teljesen hitelesen ábrázolta őt az írónő. Az apja iránt való gyűlölete, a bátyjával Juliannal való kétes és veszélyes kapcsolata és saját belső küzdelmei tették őt érdekessé és épp ezért kedvelhetővé. Mikor az első részben megismertem őt, már akkor tudtam, hogy jó kis története lesz, és igazam lett. Sybella ennek a könyvnek a lelke, és egy nagyon szépen kigondolt és megírt karakter, akit nagyon megkedveltem és megszerettem.

A férfi főszereplőnk nem más, mint Rémlovag, akit szintén megismerhettünk korábban, de bevallom bennem akkor nem hagyott mély nyomot. Csak annyi rémlett róla, hogy Duval egyik barátja, és sajnos azt kell mondjam, hogy most se tudott közel kerülni a szívemhez. Nem azt mondom, hogy nem volt érdekes a maga módján, csak szerintem nem kaptunk belőle eleget, hogy megszerethessük. Igazából nem sok mindent tudtunk meg róla, csak annyit, hogy nagydarab, csúnya és hogy meghalt a húga, akit nagyon szeretett. És itt következik a másik gondom... ami a szerelmi szál. Számomra ez is mintha egy kicsit elnagyolt lett volna. Ismae és Duval kapcsolata valahogy fokozatosabban alakult ki, jobban átéreztem az egész folyamatot, ahogy megkedvelik és megszeretik egymást, itt ezt nem tudom elmondani. Sybella és Rémlovag aranyosak voltak a maguk módján, de valami akkor is hiányzott a kapcsolatukból. Túl gyorsan történet az egész, alig beszéltek néhányszor és Sybella máris odavolt a férfiért, holott nem is ismerte igazán, máris beleszeretett. Nekem ez így túl gyorsnak tűnt, de lehet csak velem van a gond és csak én nem voltam most romantikus kedvemben, ezért éreztem így olvasás közben.

A többi karakterről nem éri meg beszélni, mert egyik sem zavart sok vizet. Voltak a jók és voltak a gonoszak, mindenki szerepének megfelelően jelent meg a történetben. Egyik sem okozott meglepetést. Talán csak Juliant emelném ki mégis, mert ő azért emlékezetes maradt a húga iránt túlzott rajongásával és szeretetével. Nem vártam, hogy az történik vele a végén, ami történt, azt hittem majd inkább negatívabb fordulatot vesz a karaktere, mikor Sybella visszautasítja és helyreteszi, de hogy így történtek a dolgok... ez még engem is meglepett, és épp ezért tetszett a Juliannel kapcsolatos csavar a végén. És ki nem hagyom Ismae-t és Duvalt, akik köszönik szépen még mindig remekül meg vannak és imádják egymást, amit nagyon jó volt látni.

A Sötét diadal méltó folytatása a Gyilkos kegyelemnek, ahol tovább halad a történet immár Sybella mesélésével. Kapunk egy sokkal összetettebb női főszereplőt, hiszen Sybella mindenképp bonyolultabb karakter, mint Ismae volt, és ezért is lehet őt jobban megszeretni. A stílus, a hangulat mind ugyanaz, a halál egy újabb szolgálólánya indul útjára, hogy teljesítse a küldetését, és sikerén a saját élete valamint a királyság sorsa múlik. A szerelmi szál nem olyan mély és tartalmas, mint az előző könyvben volt, és a férfi főszereplő se annyira emlékezetes, de ez talán a legkisebb gond, mert ezen kívül minden a helyén van. A romantikus vagy épp a történelmi könyvek kedvelőinek bátran ajánlom, vagy mindenkinek, aki egy remek történetre vágyik.
Ui: Ismét az eredeti borítót kaptuk, aminek nagyon örülök és ami csodaszép. Rajta természetesen Sybella, akit pontosan így képzeltem el olvasás közben. Tökéletes ez a kép róla.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/robin-lafevers-sotet-diadal
Értékelés: 5/5

A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!

Kiersten White: Természetfeletti (Természetfeletti 1.)

Fülszöveg:
Akármennyire is szokatlan, hogy valaki a Nemzetközi Paranormális Ellenőrző Hivatalnál dolgozik, Evie mindig is normálisnak gondolta magát. Igaz, hogy a legjobb barátnője sellő és a volt barátja tündér, most pedig egy alakváltó srácért van oda. Egyébként pedig Evie az egyedüli olyan ember a világon, aki felismeri a paranormális lényeket, akárhogy is álcázzák magukat. De a paranormális lények most sorra halnak meg és Evie álmai is hemzsegnek az ijesztő és titokzatos jóslatoktól. Gyorsan rájön, hogy összefüggés lehet a képességei és a paranormális lények pusztulása között. Nagyon is elképzelhető, hogy ő a kulcsfigura egy tündér sötét jóslatában, amely minden paranormális lény pusztulását ígéri.

Nem is tudom miért vettem a kezembe ezt a könyvet. Talán a csodaszép borító miatt, (ami tényleg gyönyörű*-*), talán mert a fülszöveg alapján egy vérbeli urban fantasy-ra számítottam, vagy mit tudom én miért, a lényeg, hogy most ennél kötöttem ki. Ha nincs egy adott könyv, amit nagyon olvasni akarok, akkor gyakran csak random kiválasztok egyet a várólistámról és elkezdem. Most is így történhetett.

Igazából manapság egyre inkább előítélettel viseltetek a Könyvmolyképző VP (Vörös Pöttyös) könyvei iránt. Nem tudom ti hogy vagytok vele, vagy hogy mennyire ismeritek a kiadó kínálatát, de én sajnos azt vettem észre, hogy évről évre adják ki az újabbnál és újabb könyveket, van, hogy havonta többet is, amivel alapjáraton nem lenne gond. Ha nem minden egyes VP könyvük egy kaptafára készülne. Ha nem minden VP könyv egy sablonos, klisékkel teli ifjúsági fantasy könyv lenne. Persze értem én, hogy ez a VP könyvek műfaja, és direkt ebbe a kategóriába sorolták a hasonló könyveket, de akkor is néha meg lehetne jobban válogatni, hogy mit adnak ki. Nekem már kezd elegem lenni a sok egyforma könyvből. Valahogy kétlem, hogy ne lennének a külföldi könyvek között egyedibb témák, olyan történetek, olyan karakterekkel és történeti csavarokkal, amit még nem olvastunk már el vagy ezerszer.

Nem akarom én a kiadót kritizálni, hisz tudom, hogy a kereslet nagy úr, és hát veszik a VP könyveket a fiatalok, mint a cukrot, és ez valamilyen szinten jó dolog. Hisz a kiadó rengeteg tinédzsert szoktat rá az olvasásra, ami a mai modern korban igenis nagy érdem. A könyveik nem magas röptűek és mint már említettem tele vannak folyton ugyanazokkal a klisékkel, de hát az olvasást is el kell kezdeni valahol. Egy fiatal lányt, (vagy épp fiút) csak jobban érdekelnek az egyszerű témák, jobban vonzza őket a tini romantika, az egyszerű történet és a helyes fiú, akiért odalehetnek meg vissza, és ez nem is gond. El kell kezdeni valahol. Rászoknak az olvasásra, és mikor felnőnek, akkor jöhetnek a komolyabb könyvek, azok, amikeknek tényleg van mondanivalója, ami szól is valamiről.

Lehet, hogy velem is ez a gond. Lássuk be, nem én vagyok a VP könyvek célközönsége, pedig azért nem vallanám magam olyan öregnek a 24 évemmel. Hogy akkor mégis miért olvasok ilyen könyveket? Miért nem hagyom a fenébe a sablonos ifjúsági történeteket, ha folyton csak panaszkodni és elégedetlenkedni tudok az olvasásuk után? Azért mert néha ilyet is kell olvasni, és mert igenis vannak a műfajban igazi gyöngyszemek, olyan kincsek, amiket imádok, és amik nélkül szegényebb lenne az életem. Megéri keresni a jobbakat, az egyedit, csak az a gond, hogy ilyenből manapság egyre kevesebbet találok.

Kissé hosszúra sikerült a felvezetés, de szerintem ebből le tudtátok szűrni a Kiersten White könyvéről alkotott véleményem. Tipikus VP könyv, annak minden kliséjével, minden sablonjával és minden műfaji jellegzetességével. A fülszöveg talán félrevezető lehet, mert izgalmakkal és kalandokkal teli urban fantasy-t ígér, holott ez a történet nem az. Gyenge utánzata csak az Anita Blake vagy épp a Tündérkrónikák könyvsorozatnak. A keményebb felnőtt fantasy sorozatok "tinisített" változata, amit csakis az ifjúsági könyvek kedvelőinek ajánlok. Mindenki más unni fogja magát rajta.

Sajnos én is sokszor untam magam olvasás közben, pedig azért lett volna ebben a történetben potenciál. Az a gond, hogy ezt biztosan nem nekem írták, és egy időre el is vette a kedvem a fantasy ifjúsági könyvektől. Szerintem egy ideig hanyagolni fogom a műfajt, vagy legalábbis csak a már ismert könyvsorozataimat fogom folytatni, újabbakba inkább nem kezdek bele, akármilyen ígéretesnek tűnik a fülszöveg vagy akármilyen csodaszép is a borító. Csalódott vagyok, és sajnos nincs nagy kedvem tovább elemezgetni a könyvet, mert igazából semmilyen jelentős érzelmet nem váltott ki belőlem. Elolvastam, végigrágtam magam rajta, és egykedvűen fogadtam a történetet minden egyszerűségével és ismerős elemével együtt. Közepes könyv, semmi több. Viszont annyit elmondhatok, hogy a folytatás biztosan nem érdekel. Ezentúl pedig körültekintőbben fogok választani a Könyvmolyképző új megjelenései közül.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kiersten-white-paranormalcy-termeszetfeletti
Értékelés: 5/3

Rick Yancey: Az ötödik hullám (Az ötödik hullám 1.)

Fülszöveg:
Hogy a végsőkig kitarts, olyan célt kell választanod, amelyért az életedet is feláldoznád.  Az első hullám nyomán sötétség támadt.  A második hullámot csak a szerencsések élték túl.  A harmadikat pedig a szerencsétlenek.  A negyedik után egyetlen szabály maradt: ne bízz senkiben!
Cassie egy lépést sem tesz a következők nélkül: Luger, M-16-os gépfegyver, lőszer és Bowie-kés. Ennivaló, víz, hálózsák és körömcsipesz csak ezek után következik a listán.  Cassie tizenhat éves, a néptelen országúton menekül. Rajta kívül már nem sokan vannak életben a Földön. Menekül a lények elől, akik embernek látszanak, és akik megölnek minden útjukba kerülőt. Akik több hullámban pusztították az emberiséget. Nem tudjuk, kik az idegenek. Nem tudjuk, miért akarják megsemmisíteni világunkat. Csupán egyvalami világos: mindenkit ki akarnak irtani.
Cassie családja túlélte az első és a második hullámot. A harmadik és negyedik viszont már nem kímélte őket. Cassie most az ötödik hullámmal néz farkasszemet: vagy öl, vagy megölik. „Csak akkor maradsz életben, ha egyedül maradsz” – ez a meggyőződése. De aztán találkozik Evannel, aki elbűvölő és titokzatos, és egyedül ő segíthet Cassie-nek, hogy valóra váltsa az öccsének tett ígéretét. A lány választásra kényszerül bizalom és csüggedés, harc és megadás, élet és halál között. Föladja vagy fölveszi a harcot?

Nem maradhattam ki én sem a jóból, így ismét elcsábultam egy jelenleg igen népszerű és közkedvelt könyvre, holott inkább próbálok óvakodni attól, amit hirtelen felkap a nagy tömeg. Ugyanis ilyenkor gyakran megesik, hogy én vagyok az egyetlen akinek nem tetszik az adott könyv (vagy akármi) és ettől mindig olyan furán érzem magam. Odakint Amerikában ez az egyik sikerkönyv manapság, a megjelenése után azonnal elkeltek a filmes jogok, sőt már a főszerepre is megtalálták a vezető színésznőt, aki egyébként Chloe Grace Moretz lesz majd. Vagyis nagy a felhajtás Az ötödik hullám körül, és mire észbe kaptam nálunk is megjelent magyarul a Cartaphilus Kiadó gondozásában, így lecsaptam rá.

Habár népszerű és mint említettem felkapott ez a könyv odakint, azért ne legyenek illúzióink. Semmi újat nem hoz, amit ne olvastunk volna már ezerszer valahol máshol. Mielőtt valaki valami új és szuper egyedi történetet vár, szeretném lecsillapítani a kedélyeket. Az ötödik hullám egy középszerű könyv, és az átlagból csak annyi emeli ki, hogyan iszonyat gyorsan és lendületesen lehet olvasni az egyszerű és hétköznapi nyelvezet és a gördülékeny és fiatalos írói stílus miatt. Amúgy semmi újat nem mutat. Látványosan meglovagolja a ma olyannyira divatos disztópia/poszt-apokaliptikus lázat annak minden elengedhetetlen elemével, miközben kapunk egy erős? és bátor? főszereplőt, aki természetesen a kistestvéréért harcol. Ja és ne feledjük a titokzatosan ellenséges természetfeletti lényeket sem, akik minden ifjúsági könyvbe kellenek. Itt űrlényekről beszélhetünk, de hát ezen se lehet manapság meglepődni, hisz az űrlényes téma ma már majdnem annyira népszerű, mint a vámpíros vagy a vérfarkasos.

Tulajdonképpen tetszett a könyv, főleg az első fele, és gyorsan kiolvastam minden középszerűsége ellenére, de azért jobban örültem volna, ha valami egyedit kapok, valamit, ami miatt megértettem volna azt az iszonyat nagy felhajtást, ami odakint van körülötte. Ha nagyon akadékoskodni szeretnék, akkor több dologba beleköthetnék, és sajnos ezt most meg is fogom tenni. Vagyis következzen a víg lista azokról a dolgokról, amik nem tetszettek.

Elsőnek ott van a fő történetszál, amit akár vehetnénk koppintásnak is. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem ez az "űrlények megszállják a Földet és beleköltöznek az emberek testébe" téma kísértetiesen hasonlít Stephanie Meyer A burok című könyvének történetére. Majdnem egy és ugyanaz a könyv fő témája. Gonosz űrlények... pipa. Gonosz űrlények megszállják az emberek testét... pipa. Gonosz űrlények meg akarják ölni az emberiséget, hogy elvegyék tőlük a bolygót... pipa. A megmaradt emberek próbálnak visszavágni... pipa. És a főszereplő beleszeret egy űrlénybe... pipa. Vagyis rengeteg a két könyv között a hasonlóság, és ez engem nagyon zavart.

A másik, ami nagyban rontotta a könyv élvezeti értékét számomra az a szerelmi szál. Ennél irreálisabb és idegesítőbb szerelmi szálat már régen olvastam, és azért is gyűlöltem minden egyes szerelmes jelenetet Cassie és Evan között, mert miután Cassie megismerte a fiút, a lány karaktere egy erős, magabiztos és harcos amazonból egy nyafogó, Evan testére folyamatosan olvadozó kis királykisasszonyba ment át. Cassie kezdeti talpraesett és szimpatikus karaktere rögtön megsemmisült és eztán elkezdtem gyűlölni őt, akit semmi és senki más nem érdekelt ezután már csak Evan és a fiú csodás teste. Komolyan... még az öccsét is elfelejtette egy ideig. Ugyan kit érdekel Sammy, ha itt smárolhat Evannal, akit gyakorlatilag 2 hete ismer és rögtön bele is zúg örökre? Az összes nagy szerelmes jelenetük számomra teljességgel hiteltelen volt, sőt egyenesen irritáló. Mellesleg azt sem értem, hogy Evan miért szeretett bele random módon Cassie-be, ha ezt valaki el tudná nekem magyarázni, annak nagyon hálás lennék.

Igazából azt sajnálom a legjobban, hogy ha nem lett volna benne ez az irritáló szerelmi szál, és ha nem emlékeztetett volna ennyire A burok történetére, akkor talán még az egyik kedvenc könyvem is lehetett volna belőle. Az eleje remekül indult, nagyon jó a hangulata, és úgy éreztem én is részese vagyok Cassie tragikus sorsának, együtt tudtam vele érezni, de miután megjelent a képben Evan... ott romlott el minden. Azért voltak benne szép gondolatok, voltak benne dolgok, amik tetszettek. Egyrészt a váltott nézőpontos történetmesélés nálam mindig nagy előny, főleg ha azt jól meg is írják és indokolt a használata. Az utóbbi nem minden esetben volt most igaz, hisz nem láttam értelmét a Sammy és a Némító nézőpontnak, ezt a kettőt nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Cassie karakterét nem szerettem meg, de hát mivel ő a főszereplő, így kénytelen vagyok narrátorként elviselni. Ellentétben vele Bent, alias Zombit viszont nagyon megkedveltem, az ő fejezeteit szívesen olvastam és maga a fiú is érdekes karakter a saját kis privát történetével.

Nekem ez a könyv nem volt több, mint egy átlagosan közepes olvasmány. A remek első felét és a kedvelhető karaktereket sajnos elnyomta az az émelyítően irritáló romantika, amit egyszerűen képtelen voltam elviselni minél jobban haladt előre a történet. Cassie karaktere ugyanolyan irritáló és unszimpatikus, mint a nagy szerelme Evannel, és annyira sajnálom ezt az egészet, mert ha ez nem lett volna benne, akkor sokkal jobban élveztem volna a történetet. Mert abban tényleg lett volna potenciál, még annak ellenére is, hogy manapság az űrlények és a poszt-apokaliptikus könyvek is szinte már a csapból folynak. Csalódott vagyok, és sajnos annyira nem nyerte el a tetszésemet, hogy érdekeljen a folytatás. Pedig lesz folytatás, hisz ez is egy trilógia első része. (Ki gondolta volna?)

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rick-yancey-az-otodik-hullam
Értékelés: 5/3

Tarryn Fisher: Kihasznált alkalom (Szeress, ha hazudok is 1.)

Fülszöveg:
Olivia Kaspen éppen most jött rá, hogy volt barátja, Caleb Drake elveszítette az emlékezetét. A lány eddig is azzal tett szert kétes hírnévre, hogy előnyt kovácsol a helyzetekből. Most pedig döntenie kell, milyen messzire hajlandó elmenni az ex visszaszerzéséért. Miközben Olivia valódi énje és a nem túl dicső közös múltjuk titokban tartásával birkózik meg, akadályt jelent Caleb kattant új barátnője, Leah Smith. A két bestia őrült versengésbe kezd egy olyan férfiért, aki nem emlékszik egyikükre sem. Oliviának viszont hamarosan szembe kell néznie hazugságainak következményével…

Tudom, tudom... ez is csak egy romantikus NA könyv, ami bevallom őszintén egyáltalán nem az én stílusom. Habár tudom, hogy ezek a könyvek nem nekem valók és már  fülszövegből el tudom dönteni, hogy nekem ez nem fog tetszeni, mégis megfogadtam magamnak, hogy nem adom fel a műfajt, hanem néha megpróbálkozom egy-egy könyvvel. Hátha egyszer sikerült olyat találnom ami tetszik, ami nem untat vagy nem idegesít fel. Ami leköt és elszórakoztat legalább egyszer, még ha nem is lesz kedvenc belőle. Nos, jelentem... a Kihasznált alkalom egy ilyen könyv.

Miért erre esett a választásom? Nos, szerintem a fülszöveg elég árulkodó és még jó, hogy felkeltette az érdeklődésemet, mikor egy nem szokványos NA történetet ígért. A főszereplő csaj hazug, manipulatív és önző, aki ki akarja használni a volt barátja lehetetlen helyzetét? Igen, az. A pasi új barátnője szintén egy akaratos, szeszélyes és mindenre elszánt lány? Igen, az. A pasi pedig az a tipikus egoista rossz fiú, akitől a falra tudnék mászni, és akinek egy lány se képes ellenállni. Igen, ő is az. Nem szokványos karaktereket kapunk, és pontosan ez az ami kiemeli ezt a könyvet a nagy átlagból. Pontosan ezért vettem a kezembe, és bíztam benne, hogy most nem fogok csalódni. Nem is csalódtam, élveztem a könyvet az elejétől a végéig.

A szerkezeti felépítése se átlagos, a jelen és a múlt fut egymás mellett párhuzamosan. A történet ott kezdődik, hogy Olivia újra találkozik volt szerelmével 3 évvel a tragikus szakításuk után, és mikor rájön, hogy Caleb elvesztette az emlékezetét és tulajdonképpen nem emlékszik rá és a kapcsolatukra, akkor nem tudja magát türtőztetni és kihasználja a kínálkozó lehetőséget, hogy ismét Caleb közelébe férkőzhessen. Nem mondja el neki, hogy ők régóta ismerik egymást és hogy milyen nagy szerelem volt köztük, hanem hazugságokkal próbál újra a fiú kegyeibe férkőzni. Könnyű is lenne a dolga, ha nem jelentene nagy akadályt Caleb új barátnője Leah, aki persze nem akarja, hogy elvegyék tőle a férfit. Olivia és Leah mindketten Calebet akarják, és persze Caleb is tartogat még meglepetéseket. Nem akarom lelőni a poént, így most kivételesen nem mondom el az egyik nagy csattanót, ami Calebbel kapcsolatos, de mikor kiderült AZ A DOLOG az amnéziájával kapcsolatban, akkor ezen még én is meglepődtem, mert szerintem ez egy iszonyat remek csavar volt az írónő részéről. És külön örültem annak, hogy nem láttam ezt előre, még engem is sikerült meglepni.

Ez a könyv több okból különleges. Nekem négy dolog miatt tetszett nagyon. Egyrészt üdítő volt végre olvasni egy olyan történetet, ahol a főszereplők korántsem tökéletesek, ahol gyarlók és utálhatóak. Akik igazi emberek és csakis a rosszabb fajtából. Különösen igaz ez Olivia-ra, aki egy hihetetlenül érdekes és komplex karakter. Nem jó ember, és ezt tudja is magáról. Nehezen tárja ki a szívét és nehezen enged közel magához bárkit, de ha ezt végül megteszi, akkor onnantól fogva nincs menekvés számára. Calebbe menthetetlenül beleszeret, és habár ezt nagyon sokáig képtelen volt a fiúnak is kimutatni, igenis nagyon szerette őt. Csak félt bevallani magának és neki, félt kitárni a szívét és éppen ezért tette azt a sok őrültséget, ami a kapcsolatuk megromlásához vezetett. Caleb sem éppen egy szőke herceg fehér lovon, akármennyire is próbál annak tűnni, tipikus férfi, ha mondhatok ilyet. Olivia karaktere mellett szürkének tűnhet, pedig azért ő is tett olyan dolgokat, amin csak pislogtam nagyokat. Mondjuk úgy, hogy tökéletesen megérdemlik egymást. Őrülten szeretik egymást, és éppen ezért voltak képesek egymással ennyire elbánni.

A másik, ami szimpatikus volt a könyvben, hogy végre nem olyan szerelmi háromszöget kellett olvasnom, ahol egy szürke kisegérért két Adonisz harcol, hanem ahol két lány harcol egy fiúért. Több ilyen szerelmi háromszög kellene a könyvekbe, és akkor talán én se utálnám ennyire a szerelmi háromszögeket. A háromszög harmadik csúcsa Leah, Caleb új barátnője, aki maga se egy ma született bárány. Olivia méltó vetélytársa, semmitől se riad vissza, hogy megtartsa Calebet. Igazából sajnálom, hogy nem tudhattunk meg róla többet, mondhatni ő lóg ki a három karakter közül. Érdekes ő a maga módján, mégse ismerhettük meg annyira, amennyire én szerettem volna.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a múlt és jelen váltakozásával felépített történetmesélés miatt több év eseményeibe pillanthatunk be, vagyis sokkal reálisabb képet kap az egész szerelmi történet. Látjuk, hogy Olivia és Caleb a múltban hogyan estek bele egymásba végzetesen, hogy miként ment tönkre örökre a kapcsolatuk, és az egész folyamat annyira reálisan és fokozatosan volt felépítve, ahogy minden szerelmi történetnek lennie kellene. Utálom mikor a könyvekben gyakorlatilag két szép szó után egymásba szeretnek a szereplők. Aztán a jelenben is haladnak az események, Olivia és Caleb ismét közel kerülnek egymáshoz a lány hazugságai és helyzetalakításai miatt, de azért itt se megy minden zökkenőmentesen. Leah nem engedi.

Az utolsó dolog, amit még mindenképp meg kell említenem, és ami nálam mindig csakis plusz pont lehet... ez a kiszámíthatatlan befejezés. Nem... itt nem lesz happy end. Itt nem lesz minden korábbi bántás, probléma és veszekedés elfelejtve. Olivia és Caleb nem omlanak egymás karjaiba. Nem ez történik, hanem szokatlan véget kap a történet. Olivia megtanul valami nagyon fontosat, és ezzel jobb emberré válik, de ezt csakis Caleb nélkül érheti el. Valamilyen szinten szomorú a könyv vége, hisz az "elátkozott szerelmesek" nem találnak vissza egymáshoz, hanem külön maradnak. De ha másképp nézzük, akkor mégis pozitív a könyv vége, hiszen Olivia-nak sikerül legyőznie a negatív tulajdonságait, sikerül a hibáin felülemelkednie és jobb emberré válnia.

A Kihasznált alkalom egy igazán különleges könyv a műfajában, el sem tudom mondani mennyire tetszett. Végre nem egy sablonokkal és klisékkel teletűzdelt New Adult romantikus könyv, végre egy olyan, ami mert más lenni, ami mert kilépni a műfaj korlátai közül. Gyorsan és könnyen lehet olvasni az egyszerű stílus miatt, és mert igazán szórakoztató és elgondolkodtató a történet, melyben utálható, de ugyanakkor valamiért mégis szerethető karakterek küzdenek meg a saját céljaikért, a saját problémáikkal. A műfaj kedvelőinek bátran ajánlom, és azoknak is, akik eddig nem nagyon szerették a New Adult könyveket. Ha nekem tetszett, akkor nektek is fog.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/tarryn-fisher-the-opportunist-kihasznalt-alkalom
Értékelés: 5/5