Június: TOP 3 klasszikus könyv

Ismét eltelt egy hónap és immár az év felénél járunk. Ma van június utolsó napja, így az idei szokásomhoz híven ismét egy listával jelentkezem. Igazából már kezdek kifogyni a listákból, és a mostanin felül nem is lesz sok, csak egy-kettő... mindenesetre ebben a hónapban a klasszikusokat helyeztem a középpontba.
Nem vagyok a klasszikus irodalom nagy kedvelője, főképp azért mert gimnáziumban az unalmas és olvashatatlan kötelező olvasmányok elvették a kedvem az egésztől, mégis azért nem mondanám azt, hogy gyűlölöm a műfajt. Egyezzünk meg annyiban, hogy nem a kedvencem, és nem nekem való, én sokkal közelebb érzem magamhoz a modern irodalmat. Ennek ellenére azért én is sikeresen elolvastam egy-két klasszikus könyvet és néhány kötelező olvasmányt is. Érkezzen a három kedvencem, amit mindenkinek szívből ajánlok. :)

A korábbi hónapok listái ITT tekinthetők meg.

Júniusi téma: TOP 3 KLASSZIKUS KÖNYV

1. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Fülszöveg:
Dosztojevszkij emberbarátsága nem filantrópia, állásfoglalása nem elfordulás a küzdéstől. Dosztojevszkij egészen, ízig-vérig társadalomhoz forduló művész, ez élteti túl a maga korán, s ez viszi közel megrendítő művét, a Bűn és bűnhődést a ma emberéhez.
Ez a regény a mély ellentmondásokkal küzdő s meghasonlott lelkű géniusz legzártabb, legművészibb gonddal szerkesztett alkotása. Nyilván ez a körülmény magyarázza, hogy világszerte a Bűn és bűnhődés lett életműve legismertebb darabja.
A páratlan lélekábrázolás, az emberi jellemek szuggesztív erejű rajza, a magával ragadó stílus, a mesteri kompozíció, a kapitalista nagy város sikátorainak, piszkos bérkaszárnyáinak, fojtott levegőjű odúinak szorongatóan hiteles képe az írásművészet halhatatlan alkotásai közé emeli ezt a művet. A „detektívregényből” így lesz klasszikus remek, minden idők egyik legmegrázóbb lélekrajzregénye.

Ez volt az egyetlen kötelező olvasmány a gimnáziumban, amit első olvasásra megszerettem, amit máig imádok és bizonyos időközönként újraolvasok. (Tulajdonképpen az egyetlen kedvencem a kötelezők közül.) A könyv érdekes kérdéseket feszeget, amelyeken érdemes elgondolkozni, reális képet fest korának Oroszországáról és Rogya viselkedésének és gondolatainak lélektani ábrázolása az egész történet csúcspontja. Nehéz olvasmány az biztos, de én imádom.

2. William Golding: A Legyek Ura

Fülszöveg:

Egy csapatnyi angol kamasz, akinek repülőgépe lezuhan egy lakatlan szigetre, nekilát, hogy Robinsonként megpróbálja újrateremteni a civilizációt. A fiúk testületeket választanak, törvényeket hoznak, igyekeznek ésszerűen berendezni életüket, ahogyan a brit gyarmatosító szellemet dicsőítő kalandregényekben szokás. A Legyek Urának azonban más a végkifejlete: ezek az alig tizenéves gyerekek fokozatosan elvadulnak, lehámlik róluk a civilizációs máz, és immár nem komiszak, hanem gonoszak, ölni is képesek, és félelmükben csinálnak maguknak istent, aki megfelel démonikus mivoltuknak: a Legyek Urát. Azt teszik, önmaguktól, saját bensőjüktől vezérelve, amit ez a század tett a legszörnyűségesebb időszakaiban.
William Golding, akit 1983-ban életművéért Nobel-díjjal jutalmaztak, regényében korunk alapélményét dramatizálja megrázó lélektani és gondolati hitellel. A Legyek Ura (1954) méltán számít a mai angol irodalom egyik klasszikus alkotásának.

A tipikus és közkedvelt robinsonád történetek egyik eredetije (a Robinson Crusoe mellett), és az egyik kedvencem, Az Útvesztő, egyik fő inspirációja. A gimiben ez a könyv kimaradt és csak később pótoltam, mert sok jót hallottam róla, és nem kellett benne csalódnom. Izgalmas és letehetetlen könyv, bemutatja, hogyan boldogul egy csapat fiatal felnőttek nélkül egy lakatlan szigeten. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott... lassan elszabadulnak az indulatok.

3. Charlotte Bronté: Jane Eyre/A lowoodi árva

Fülszöveg:

A regényirodalom egyik legmegrendítõbb, felejthetetlen alakja Jane Eyre, Charlotte Brontë remekművének ifjú hõsnõje.
A bátor és tiszta, önmagához és szerelméhez mindig hű Jane vezeti el a XIX. század Angliájának világába az olvasót, aki az õ tisztán látó szemével figyelheti a kastélyok színesen kavargó társasági életét és a színes kavargás mögött megbúvó könyörtelen önzést.
S mire az olvasó a regény végére ér, a hõsnõvel együtt örül a rendíthetetlen hûség jutalmának: a tiszta szerelem diadalának.

Én ezt a kiadást olvastam, ami az eredeti Jane Eyre rövidített változata (ha jól tudom), de nekem nagyon tetszett. Habár ez nem olyan izgalmas, mint az előző két helyezett, és ez inkább a romantikára vágyó hölgyeknek jelenthet remek kikapcsolódást, én mégis élveztem az elejétől a végéig. Jane tragikus élete és remek karaktere feledteti a könyv hiányosságait, és azt, hogy ez inkább egy romantikus lányregény, nem úgy, mint a korábbi két lélektani dráma.

Ezek voltak az én kedvenc klasszikus könyveim. Ha valamelyik esetleg eddig kimaradt volna az életetekből, akkor szerintem mindenképp megéri bepótolni. Nektek melyik a kedvenc klasszikus könyvetek? :)

Laurell K. Hamilton: Gyilkos tánc (Anita Blake, vámpírvadász 6.)

Fülszöveg:
Elérkezett az idő. Anita Blake-nek választania kell… egy vámpír és egy vérfarkas között.
Anita Blake, profi halottkeltő és vámpírvadász. De ez alkalommal rá vadásznak. Valaki 500.000 dolláros vérdíjat tűzött ki a fejére, így bujkálnia kell, és az sem árt, ha közben kideríti, ki haragszik rá ennyire. Vajon ember vagy szörnyeteg akarja őt eltenni láb alól? Hogy ne legyen túl egyszerű a dolga, Anitának nemcsak a saját életét kell megmentenie. Richard élete is veszélybe kerül, akárcsak pozíciója a falkában, mivel nem hajlandó ölni saját vérfarkasaiért. Anita viszont öl helyette is. Jean-Claude pedig, a város vámpírmestere csak a megfelelő alkalomra vár, hogy belebújhasson Anita elméjébe, a szívébe… és talán az ágyába is.

Nem olyan régen kezdtem el ezt az egyébként igencsak hosszú könyvsorozatot, ennek ellenére szerintem igen jól haladok vele. Már a hatodik résznél tartok és a történet könyvről-könyvre izgalmasabb, sötétebb, viccesebb és erotikusabb. Az utolsónak annyira nem örülök, mert sajnos tudom hova fog kilyukadni a könyvsorozat és hogy az izgalmas nyomozás egy pornóba megy át a 10. könyv környékén, mégis azért itt még elég elviselhető az egyre nagyobb szexuális feszültség és az a kevés kis erotika, ami idáig megjelent a könyvekben. Anita Blake ismét bajba került, és persze most sem tud egykönnyen kikeveredni belőle. (De hát ha tudna, akkor nem is ő lenne Anita.:)

Azt imádom annyira az Anita Blake könyvekben, hogy minden egyes részben egy önálló nyomozási szál van a középpontban, és mellette igencsak hangsúlyos szerepet kap Anita magánéletének alakulása is. Eddig a nyomozási és a magánéleti szál tökéletes egyensúlyban voltak egymás mellett, és ebben még most sem kellett csalódnom. A korábbiakkal ellentétben most nem Anita nyomoz a gyilkos után, nem ő próbál megfejteni egy ügyet, hanem ő maga lesz a célpont. Egy ismeretlen megbízó rengeteg pénzt fizet mindenféle bérgyilkosnak azért, hogy megöljék Anita-t, így a lánynak el kell bújnia és rá kell jönnie, hogy ki akarja ennyire holtan látni. Szerencsére Edward - Anita kollégája és egyik ?barátja? - segít neki abban, hogy kiderítsék ki akarja ennyire a halálát, miközben Anita két "udvarlója" Richard és Jean-Claude is mindenképpen meg szeretné védeni őt.

A történet ismét több szálon fut. Egyrészt ki kell találniuk ki és miért akarja Anita-t megöletni, emellett Jean-Claude egyik régi vámpír ismerőse és annak barátai érkeznek a városba, természetesen nem éppen jó szándékkal, és még egy vámpírt is megölnek valamilyen rejtélyes módon. Ezen felül Anita-nak meg kell küzdenie a saját érzéseivel, döntenie kell, hogy kit választ: Richardot vagy Jean-Claude-t. Ez még mindig egy hamisítatlan Anita Blake könyv, most sem kellett csalódnom. Pörögtek az események, se Anita, se én nem unatkoztam. Új szereplők mutatkoztak be, és némelyik régi szintén visszatért. Anita még mindig roppant kedvelhető főhős, erős, szarkasztikus, komoly és eltökélt fiatal nő. A munkájában ilyen, de a magánéletében egyre inkább egy döntésképtelen tinédzserre hasonlít. Soha nem szerettem (és értettem) a szerelmi háromszögeket, és itt is egyre jobban kezdem unni. Azt vártam már, hogy végre dönt, de ez persze még mindig nem történt meg, és nagyon úgy tűnik, hogy a jövőben sem fog. Szép kis triumvirátust alakítottak ezek itt hárman, és Anita gyakorlatilag mind a két férfit megtartotta magának. (Már "alig" várom, hogy lenyomjanak egy gruppent.)

Richard és Anita

Annak ellenére, hogy én teljes mellszélességgel Jean-Claude párti vagyok, most valamiért jobban érdekelt a Richard történetszál, és a döntés, amit meg kellett hoznia. Richard végre meglépte, amitől annyira félt korábban, a falka alfája vált belőle, de ennek persze az lett a vége, hogy Anita csalódott benne. Richard fél a benne lakozó szörnyetegtől, és eddig mindig visszafogta magát, de most, hogy átlépte azt a képzeletbeli határvonalat... van egy olyan érzésem, hogy ennél sokkal mélyebbre fog süllyedni. És az már Anita-nak se fog éppen tetszeni. Na de visszatérve Jean-Claude-ra... őt bírom a legjobban Anita mellett, és annyira imádom őket együtt. Igaza volt Anita-nak, mikor azt mondta, hogy ő és Jean-Claude tökéletesen megértik és megérdemlik egymást. Végre teljesült Jean-Claude akarata, és létrejött a triumvirátus, Anita teljesen a halandó szolgája lett, és biztosan van valamilyen hátsószándéka még ezzel. Túl kedves és aranyos mostanában, biztosan tervez valamit, ami később majd közé és Anita közé áll.

Nem lehet elfelejteni Edwardot sem, aki a harmadik kedvencem, és most már teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy valamilyen szinten barátok ők Anita-val. Eddig nem nagyon tudtam hova tenni a lelkiismeret nélküli bérgyilkost, de már tudom, hogy tud ő kedves és segítőkész lenni, ha nagyon akar. Vajon milyen balhéba akarja majd Anita-t később belerángatni? Előre érzem, hogy bármit is csinálnak majd, nekem nagyon fog tetszeni. Hogy a végére mondjak két negatívumot, elsőnek meg kell említenem, hogy számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy ki az a titokzatos megbízó, és azt se volt nehéz kitalálni, hogy Sabin és Cassandta sántikálnak valamiben. Valahogy mind a kettő gyanús volt az elejétől. Másrészt engem már kifejezetten érdekelne egy olyan rész, amiben több mindent megtudtunk Jean-Claude korábbi életéről. Persze derültek ki róla dolgok, de szerintem van ott még bőven mesélnivaló. Mindenesetre imádtam a Gyilkos táncot, csakúgy, mint az előzőket.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-gyilkos-tanc
Értékelés: 5/5

Hannibal (2. évad összegzés)

Régen volt már vendégposzt az oldalon, de ezt a hiányt most pótolni fogjuk. :) Rami korábban írt már a Hannibal sorozatról, és most a második évad vége után készített egy összefoglalót a jelenlegi helyzetről. Fogadjátok őt szeretettel. Érkezik a Hannibal második évadának összegzése Ramitól.

"You're right. We are just alike. You're as alone as I am. And we're both alone without each other."

A Hannibal első évada tetszett, magával ragadott a remek történet, a kiválós színészi játékok, a jól megírt karakterek, a gyönyörű képi világ és a Bryan Fuller féle sötét humor. Egy életre megszerettem ezt a sorozatot, de valamiért mégsem vártam a 2. évadot annyira, mint mondjuk a többi sorozataimnak az új évadát. Ennek talán az volt az oka, hogy összességében tetszett az első évad, de nem tudtam elképzelni, hogy a 2. évadban hogyan fognak ebből jól kijönni, hiszen az első évadnak ott lett vége, hogy Will elmegyógyintézetbe került, Hannibal pedig mintha mi sem történt volna, élte tovább az életét. Szóval nem mondanám, hogy annyira vártam volna a 2. évadot, ha jól emlékszem talán a második résznél vettem észre, hogy egyáltalán elkezdődött a sorozat 2. évada. De aztán megnéztem az új részeket és a csodálatos Bryan Fullernek sikerült bebizonyítania, hogy nagyon alábecsültem őt.
A Hannibal 2. évada ugyanis szerintem fényévekkel jobb, mint az első évad volt.
A történetről: Ott kapcsolódunk be a történetbe, ahol lemaradtunk: Will a Baltimore-i elmegyógyintézetben csücsül és annak ellenére, hogy mindenkinek elmondja, hogy Hannibal tette ezt vele, senki nem hisz neki. Eközben a sorozat címében szereplő egyén az otthonában tengeti tovább csendes és „nyugodt” életét, miközben minden egyes jelenete arra reflektál, hogy a drága pszichiáterünk megbánta, hogy legjobb barátját bezáratta és meg lehet, hogy rájött arra, hogy az élet nem is olyan izgalmas, ha nincs benne Will Graham. Ahogyan az első évadban, most is jelen vannak a creepy gyilkosságok és a szokásosan tehetetlen és szerencsétlen FBI – élén Jack Crowforddal -, na meg itt van nekünk Alana Bloom, Freddie Lounds és még sokan mások, akik szintén a történet fontos mozgatórugói.

A továbbiakban azokat a fontosabb momentumokat szeretném kiemelni, amiért szerintem a 2. évad ezerszer jobb, mint az első volt.

Will Graham:
Már az első évados sorozatajánlómban is istenítettem Hugh Dancy-t, így már nem tudok róla olyat írni, amit eddig ne mondtam volna el. Will karaktere számomra az első évadban is szimpatikus volt, de csak a másodikban volt lehetősége arra, hogy kiteljesedjen. Will hamar rájön arra, hogy igazából senki nem tud és/vagy akar rajta segíteni, illetve, hogy senki nem hisz neki. Így nem sok idő kell hozzá, hogy realizálódjon benne, hogy csakis önmagára számíthat és, hogy az egyetlen ember, aki képes megmenteni őt, az saját maga. („I guess I'll have to save my own life.” 2x02) Ezután – nagyon leegyszerűsítve a dogot – megrázza magát és kitalálja a tökéletes megoldást arra, hogy miként tudna kijutni arról a helyről, ahová Dr. Lecter juttatta. Teljesen eltűnik belőle az első évados remegő éne, megkeményedik, cinikus és szarkasztikus lesz (amit én személy szerint imádok benne) és lassan elfogadja, hogy soha nem fog neki hinni senki, hacsak be nem bizonyítja az igazát. Imádom az összes szarkasztikus megjegyzését, a konkrét rákérdezéseit Hannibalnál, hogy ő ölte-e meg XY-t és persze az összes jelenetet, amiben elhiteti Alanával, hogy ő a gyilkos. Olyan emberré válik, akinek nincs veszítenivalója. Lassan rádöbben a legnagyobb erejére is: a hatalmára, ami képessé teszi őt arra, hogy Hannibal Lectert befolyásolja és miután erre rájött, nem is szégyell kihasználni azt.

Számomra a legjobb dolog volt a 2. évadban végignézni Will karakterfejlődését és bár én egy pillanatig nem hittem el, hogy megölte Freddie-t és hogy ő is gyilkos, kannibál lett, fogalmazzunk úgy, hogy voltak olyan jelenetek és mondatai, amik után én is elgondolkoztam azon, hogy vajon Will melyik oldalon áll.

Frederick Chilton:
Leszögezném, hogy én már az első évadban is szerettem őt és tiszta szégyen, hogy meg sem említettem az előző kritikámban. Chilton karaktere szolgáltatta számomra az évad első felében a „humor” faktort és ő az a karakter, aki tudom, hogy azért lett megírva, hogy mindenki utálja, de én mégsem tudom. A 7. rész után meg inkább csak sajnáltam őt. Hannibal teljesen kihasználta és bár minden egyes porcikám azt mondja, hogy nem kellene sajnálnom azok után, amiket Dr. Gideonnal vagy éppen Willel tett, mégis ezt teszem. Dr. Chilton tipikusan az a karakter, aki mindig a győztes oldalhoz húz, mindig a legjobban jön ki minden helyzetből, és aki nem fél megtenni semmit azért, hogy a pozícióját megtartsa, és az elismertségét növelje. Ellenszenvesnek és megvetendőnek kellene, hogy legyen (akárcsak a könyvben), de számomra a sorozatban nem az.

Mason és Margot Verger:
Ha a 2. évad első fele „Chiltoné volt” a második fele természetesen a Verger testvéreké. Nem ismertem az eredeti történetüket a könyv alapján, nem tudtam mire számítsak tőlük, így számomra teljesen újdonságnak hatott mindaz, ami velük történt. Mindkét színész remekül hozza a karaktert, de külön kiemelném, hogy Michael Pill Mason Vergere fantasztikus, erre az alakításra nem lehet rosszat mondani és teljesen egyet tudok érteni azokkal, akik Jokerhez vagy Moriarty-hoz hasonlítják. Ami vele történt sokkoló volt és szerintem ezt senki nem érdemelte volna meg. Ez volt az a pont, amikor elkezdtem kételkedni Will jóságában, hiszen persze, hogy tudom, hogy milyen ember Mason, de hogy mi legyen a sorsa az nem Hannibal és Will dolga, hogy eldöntse. Rendkívüli módon várom, hogy visszatérjen a 3. évadban és megpróbáljon bosszút állni Dr. Lecteren (és Willen természetesen)

Hannibal és Will:
Fent már írtam Willről külön, de így együtt is meg kell őket említenem. Attól a pillanattól fogva, hogy Will kiszabadult az elmegyógyintézetből nem szólt másról ez a sorozat, mint arról, hogy kihasználva Hannibal megszállottságát az irányába, megpróbálta „elcsábítani” őt és a kegyeibe férkőzni, hogy a férfi megbízzon benne. A probléma Will tervében csupán annyi volt, hogy miközben ő befolyásolta Hannibalt, a pszichiáter is őt és a végére már maga Will sem tudta, hogy melyik oldalon is áll, és hogy ha eljön az idő képes lesz-e megtenni azt, amit kell. Az összes Will és Hannibal jelenetet – az első évadhoz hasonlóan – imádtam és az egész folyamatot, ahogyan Will és Hannibal „murder husbands” módba váltott.

Jacket és Alanát annyit szidtam az előző kritikámban, hogy többet nem tudom már. Mindketten más okokból, de számomra továbbra is a legvisszataszítóbb karakterei a sorozatnak és a legjobb jeleneteik azok voltak, amelyben Will számon kérte rajtuk, hogy miért nem bíztak meg benne. Az Alana és Hannibal szál nevetséges volt, főleg azt nézve, hogy az egyetlen közös témájuk (még az ágyban is, igen ez így volt, tessék megnézni) Will volt és mindketten csak azért voltak a másikkal, mert Willel nem lehetettek. Így gondolom nem meglepő, hogy azt mondom; remélem, mindketten meghalnak a 3. évadra. (bár tudom, hogy sajnos úgysem fognak)

A 2. évad kedvenc részei számomra a 7. és persze az utolsó rész volt, ami az egyik legjobb évadzáró, amit eddig sorozatban láttam.
Mivel a 2. évad nézettsége valamelyest javult megkaptuk a 3. évadot, amivel kapcsolatban nekem ismét nagy félelmeim vannak. A szarvas meghalt, Will és Hannibal kapcsolatának vége, miről fog szólni még a sorozat? Mi értelme lesz, ha Will és Hannibal nem fog minden részben interakcióba lépni egymással? Vajon előtérbe kerül majd Will lelkiismerete amiatt amit Randall Tierrel és Mason Vergerrel tett?
Fogalmam sincs mi lesz a 3. évadban, de – bár nem tudom, hogyan lehetne megoldani és miért történne meg – várok rengeteg Will és Hannibal jelenetet és persze Mason Verger bosszúját.
10/10

2. évad előzetes:

Isaac Marion: Eleven testek

Fülszöveg:
R zombi. Nincs neve, nincsenek emlékei, és szívverése sincsen. Álmai azonban igenis vannak. Ő egy kicsit más, mint a többi hulla.
Egy elhagyott város romjai között találkozik egy lánnyal. Julie-nak hívják, és mindenben szöges ellentéte azoknak, akikkel R addig a napjait töltötte: szenvedélyes, okos és nagyon is él. Egy vibrálóan élénk színfolt a kietlen szürke képen. Maga sem érti, miért, de R ahelyett, hogy megenné, inkább megmenti Julie-t. Idővel furcsa, feszült, ám mégis gyengéd viszony kezd kibontakozni köztük.
Még sosem történt ehhez hasonló. Bár ellentmond minden logikának vagy törvénynek, Julie hatására R többé nem képes belenyugodni a halálába. Ismét lélegezni, élni akar. Ám a rideg, pusztulásnak indult világot már csak komoly harcok árán lehet megváltoztatni…

A filmet láttam elsőnek több mint egy évvel ezelőtt, bár nem sok mindenre emlékszem belőle. Persze a történet nagy vonalakban rémlik, de a részletek valahogy homályba vesztek. A film számomra olyan "egyszer megnézem és sok minden nem tetszik benne" kategória volt, és azóta terveztem elolvasni a könyvet, de valahogy mindig valami más érdekesebb került a kezeim közé. Most viszont végre elértem odáig, hogy kezembe vehettem az Eleven testeket, és a film távoli és kissé homályos emlékeivel, viszonylag teljesen tudatlanul kezdtem neki.

Ne tévesszen meg senkit se a fülszöveg, ami egy újabb tini romantikus fantasy történetet ígér és ír le, mert ez a könyv több annál. Persze nem akarok senkinek se hazudni, mert voltak benne az előbbi műfajra jellemző sablonok, és néhol kissé gyerekesre sikeredett, mégis ez a könyv több azoknál a tipikus romantikus történeteknél. Persze R megszereti Julie-t, és ezért nem eszi meg, és védi meg a többiektől, de mégse a csöpögős romantika volt a középpontban, aminek most kifejezetten örültem. (Főleg a Tűzláng okozta csalódás után.) És itt az első eltérés a filmhez viszonyítva. Ha emlékeim nem csalnak, a filmben végig a szerelem volt a központi elem, sőt a filmben az egész úgy jött le, mintha R csupán a szerelemtől gyógyult volna meg. A film teljesen más üzenetet közvetített, mint a könyv, és ebből a szempontból a könyv máris mérföldekkel veri a filmet. Meg persze sok más tekintetben szintén, hiszen itt is igaz a megállapítás, hogy a könyv ezerszer jobb, mint a belőle készült film.

A könyv világosan adja át az olvasónak az üzenetét. Nem a szerelem miatt gyógyul meg R, hisz nem is képes igaz szerelemre ekkortájt még. R gyógyulásának kulcsa, hogy ő változni akar, hogy akarja a változást, és hogy eztán tesz is érte. A könyv pontosan erre a két részre van felosztva. Az első nagy fejezet címe, hogy "Akarni", a másodiké pedig, hogy "Elvenni". Nekem személy szerint nagyon bejött a könyv tanulsága, hiszen ez egy fontos tanács az életre vonatkozóan. Akármilyen rossz és reménytelen a helyzet, akármennyire magad alatt vagy, ha változtatni akarsz a dolgokon, akkor azt elsőnek akarnod kell, aztán pedig tenni érte. Mert ezt helyetted senki más nem fogja megcsinálni. R is változni akart, nem szeretett zombi lenni, gyűlölte magát és azt, amit tennie kell az életben maradáshoz és Julie és Perry hatására képes volt megváltoztatni a teljes életét.

A filmhez viszonyítva a könyvben sokkal világosabb és részletesebb képet kapunk a háttérvilágról, a karakterekről és kapcsolataikról, és persze a szereplők motivációiról. Annak kifejezetten örültem, hogy R és Julie karaktere igazi mélységet kapott, mindkettő a maga módján, és míg a filmben mindkettő teljesen súlytalan volt, itt megszerettem őket. Ezen felül megkaptuk a magyarázatot, hogy Julie miért nem akadt ki annyira Perry halála miatt, ami ha jól emlékszem a filmben nincs is elmagyarázva, így ott Julie egy lelketlen lánynak tűnik, aki alig két jelenet alatt elfelejti a barátja halálát. Ami nekem különösen tetszett, hogy a könyvben kaptunk Perry elméje által visszaemlékezéseket a fiú korábbi életéről. R megeszi Perry agyát, de a fiú nem hal meg rögtön, hanem R fejében él tovább az akarata. Képeket mutat R-nek a múltjáról, a kapcsolatáról Julie-val, és tulajdonképpen Perry segít R-nek végig az úton, hogy képes legyen véghezvinni az akaratát.

R normális emberré való visszafejlődése elég reális módon lett ábrázolva, vagyis én elhittem az egész folyamatot. Kezdetben még zombi, így viselkedik, beszél és gondolkozik, de aztán lassan kezd változni. Megtanul újra normálisan járni, visszatérnek az emberi funkciói, és megtanul szépen beszélni. Egyre erősebb és magabiztosabb lesz. R karakterén kívül, megkedveltem Perry-t és Julie-t is, és külön tetszett, hogy a két végletet képviselték, mint az érem két oldala. Perry értelmetlennek tartja az életet ebben a rothadó világban, míg Julie továbbra is bizakodik és hisz az őt ért negatív események ellenére is. A feladást és a reményt szimbolizálták.

Egy dolog nem tetszett csak a könyvben, de szerintem ez csak engem zavart, mégpedig az, hogy nem kaptunk konkrét magyarázatot a zombik, a Csontik és a poszt-apokaliptikus világ kialakulására. Még maguk a szereplők se tudják, és sajnos mi sem tudtuk meg, ami nagy kár, mert engem érdekelt volna. Tudom, hogy nem ez a könyv lényege, és az író valószínűleg direkt nem adott magyarázatot, így ezt nem számítom nagy hibának, mindenesetre gondoltam a végén megjegyzem. És külön plusz pont, hogy csak egyrészes könyvről van szó. Nagy kincs ilyen könyvet találni manapság, ahol minden minimum trilógia.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/isaac-marion-eleven-testek
Értékelés: 5/5

Sophie Jordan: Tűzláng (Tűzláng 1.)

Fülszöveg:
EGY FÉLTVE ŐRZÖTT TITOK. HALÁLOS ELLENSÉGEK. PUSZTULÁSRA ÍTÉLT SZERELEM.
A drakik a sárkányok mai leszármazottai, akik képesek emberből sárkánnyá, és sárkányból emberré változni. A tűzokádás ritka képességével megáldott Jacinda még a drakik között is különlegesnek számít, mikor azonban lázadó természete miatt családja menekülni kényszerül az emberek világába, a lány nagyon nehezen tud beilleszkedni új közegébe. Közben egyre gyengül a benne élő draki szellem, és az egyetlen lény, aki képes életet lehelni Jacinda sárkány-énjébe nem más, mint a gyönyörű, rejtélyes Will. Csakhogy Will családja drakikra vadászik, ám Jacinda annak ellenére sem képes ellenállni a fiúnak, hogy tudja: nem csak saját életét, de a drakik legféltettebb titkát is kockára teszi.
Mitikus erejű, magával ragadó történet egy lányról, aki szembeszállt az elvárásokkal, és akinek szerelme ősi tilalomfákat döntött le.

Nem akarok köntörfalazni, és rögtön az elején elmondom nektek, hogy ez a könyv szerintem egy baromi nagy kihagyott lehetőség.  Az írónő remek ötletet dolgozott fel, egészen újszerű és egyedi háttérvilágot teremtett a történet és a karakterek számára, és olyan központi természetfeletti elemet dolgozott fel, amivel én még ezelőtt nem találkoztam. Itt nem a már szinte lerágott csontnak számító vámpírok, vérfarkasok, szellemek vagy épp tündérek bukkannak fel, hanem a drakik. A drakik a sárkányok emberi leszármazottai, olyan emberek, akik bármikor képesek sárkányokká változni. Nekem nagyon tetszik az ötlet, és szerintem ez az egyik legegyedibb természetfeletti lény, amivel ifjúsági könyvben valaha találkoztam. Ez az újszerű ötlet biztató jelként lebegett a szemem előtt, és azért akartam elolvasni a könyvet, hogy hátha végre nem egy tipikus YA könyv kerül a kezembe. Ismét tévedtem.

Senkit se akarok megbántani, akinek tetszett ez a könyv, mert igazából nem olyan rossz. Szögezzük le az elején, hogy nem rossz a könyv. Persze van benne egy csomó idegesítő dolog, mégis lehet szeretni. Aki fogékony azokra a tipikus sablonos ifjúsági könyvekre, az ezt is imádni fogja. De mivel én már kifejezetten unom a klisés könyveket, így engem egyáltalán nem nyűgözött le. Csalódtam benne, hisz az egyedi téma miatt most valami igazán különlegesre számítottam, ahelyett azonban kaptam egy sablonos tini könyvet, ahol a sárkányok és vadászok közti harc, illetve a sárkányok világának jobb megismerése helyett, az értelmetlen tiniromantika és az unalmas iskolai órák töltik ki a könyv nagy részét.

Sajnos a drakik története, a falka részletesebb bemutatása, a vadászok alaposabb megismerése mind csak vágyálom maradt számomra, mert ezekről alig tudtunk meg valamit. A könyv eleje még jól indul, azonnal belevágunk a dolgok közepébe, ami egyáltalán nem baj, de aztán alig pár oldal múlva hirtelen beül a történet és úgy is marad a végéig. Jacinda és családja elmenekül a klánból és elkezdik a normális életüket a hétköznapi emberek között. Vagyis az izgalom helyét átveszi a mérhetetlen unalom. Egymást követik a klisés iskolai jelenetek, a nagy találkozás, a rivalizálás, a félreértések és a veszekedések, majd pedig a titkolózások. Az unalmas történet helyett elvártam volna legalább érdekes és szerethető karaktereket, de sajnos ezt se kaptam meg.

Jacinda az agyamra ment, mert percenként változtatta a véleményét, hogy akkor most távol tartsa-e magát Willtől vagy sem. Egyik percben nem akart vele barátkozni, mert akkor jaj, veszélyben van a vadászok miatt, aztán meg két perccel később ott omladozott a fiú után, hogy nem számít a veszély, ő akkor is meg fogja ismerni, mert csak Will miatt maradhat életben benne a draki. Aztán megint nyavalygott a veszély miatt, majd megint nem, és ez így ment végig, amit a könyv felétől halálosan untam. Jacinda folyton azon nyávog magában, hogy mennyire hiányzik neki a klán, mert csak ott lehet önmaga, miközben pontosan tudja, hogy a klán irányítani akarja az életét, és ki akarják használni, ennek ellenére mégis szívesen menne vissza hozzájuk. És nem csak ebben a két dologban nem tudta meghatározni magát, még számos másikban sem tudott végső megállapításra jutni. Egyszer ezt gondolta, aztán pont az ellenkezőjét, és a bizonytalansága az őrületbe kergetett.

Nem csak Jacinda volt idegesítő és irritáló, hanem a többi karakter nagy része is. Will számomra teljesen semleges, nem egy nagy karakter, igazából semmi lényegeset nem tudunk meg róla, és Jacinda anyjáról vagy húgáról inkább ne is beszéljünk. Mindketten hihetetlenül önzőek, és gyakorlatilag minden bűntudat nélkül ítélték Jacinda drakiját halálra. Az anyja direkt vitte olyan helyre, ahol a draki meghal benne, majd pedig hogy jobban rásegítsen a lánya egyik felének pusztulására még a drágaköveket is eladta, amik pont a lánya egyik felét tarthatnák életben. Értem én, hogy csak meg akarta védeni a lányát, és hogy féltette őt, mégis ezt az egészet úgy állította be, hogy milyen önzetlen és segítőkész, miközben inkább önző volt, mert a saját maga által vágyott hétköznapi életet akarta a lányára rákényszeríteni, azzal, hogy gyakorlatilag megöli Jacinda egyik felét.

Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de a sok tinikavarás, a rengeteg értelmetlen iskolai jelenet, meg Jacinda és Will össze-vissza kapcsolata, amitől csak fogtam a fejem, mind az idegeimre ment, és már csak nyűglődve fejeztem be a végénél. Engem sokkal jobban érdekelt volna a draki világ bemutatása, a falka élete, a harcuk a vadászokkal és az entrószokkal, vagyis bármi aminek a mitológiai háttérhez van köze, és nem a szokásos és ezek szerint elengedhetetlen tini nyavalygáshoz. Nagy csalódás a könyv, ennél ezerszer jobbat vártam. Hogy mondjak valami jót is a végére, a borító legalább szép lett, tetszik a lány haja, és a draki bőr megjelenítése az emberi bőrén, valamint a szeme. Az biztos, hogy nem nagyon érdekel a folytatás, helyette ezernyi jobb könyvet fogok inkább elolvasni.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/sophie-jordan-firelight-tuzlang
Értékelés: 5/2

The 100 (A Visszatérők) 1. évad összegzés

Az idei szezon leginkább várt sorozata volt számomra, és szerintem a legjobb az idei újoncok közül. Korábban írtam a pilotról kritikát, mert egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ki ne fejtsem róla a véleményem, és mivel szerdán ért véget az első évad (13 részes), így elérkezett az évad összegző bejegyzés ideje is. Visszaolvasva a pilotról írt kritikámat, nagyjából bejöttek a számításaim, de azért történtek olyan dolgok is, amiket nem vártam volna. Amit eltaláltam, az pedig annyira evidens volt a CW-t ismerve, hogy egyáltalán nem okozott meglepetést.

Kezdjük az általános dolgokkal. Én sokkal jobban szeretem a mid-season sorozatokat, amelyek 12-13 részesek, mert egy ilyen felépítésű sorozatot sokkal jobban meg lehet tervezni. Kevesebb a legtöbbször irritáló és felesleges mellékszál, mint mondjuk egy 22 éves sorozat esetében, kevesebb a (fő)szereplő, így sokkal jobban ki lehet dolgozni a karaktereket, és valljuk be, hogy egy 13 részes sorozatot idő sincs megunni, hiszen mire elérnénk oda, már vége is az évadnak. Egy 22 részes sorozatnál általában a közepén beül a történet, akkor vannak a legunalmasabb részek, és szerencsére itt ez nem történt meg.

A The 100 első évadát szépen felépítették és kibontakoztatták az írók. Az első évad célja a karakterek bemutatása, a történet felvezetése, a helyszín és a környezet felvázolása és az egész történet alap koncepciójának kiépítése. Kapunk egy egész jó képet a világról, és habár sci-fi sorozat lenne, mégsem mennek bele annyira a technikai részletekbe, hogy az már unalmas legyen az ez iránt nem érdeklődőknek. Sokan belekötöttek az arki technológiai dolgokba, hogy mi lehetséges és mi nem, de engem az ilyen dolgok nem zavartak, hisz ez egy sci-fi sorozat. Megbocsájtottam azt a néhány lehetetlen(nek tűnő) technikai dolgot. Elfogadtam, hogy náluk ezek így vannak, és nem foglalkoztam többet vele. Megismerhettük az Arkot, és kaptunk egy kis betekintést a földi életbe is. Persze nem annyit, mint szerettem volna, de hát kell a második évadra is valami újdonság. Az évad végi cliffhanger nekem tetszik, és ezernyi teória van a fejemben, hogy mi fog történni, és iszonyatosan várom a folytatást. (Szerencsére már ősszel érkezik a második évad, feltehetőleg október elején.)

A történetet tehát szépen felépítették számunkra, fokozatosan ismertük meg a Földet és az Arkot, és én egyik részen se unatkoztam. Persze voltak gyengébb részek, de még azokban is találtam olyat, ami lekötötte a figyelmemet. Nem vagyok elvakult rajongó és látom a sorozat hibáit, de engem annyira magával ragadott a történet és a karakterek, hogy nem rugóztam a fiatalok ostobaságain vagy hülyeségein. Az egész évad folyamán két részre tagolódott a történet, láttuk a földi és az arki eseményeket egymás mellett és a végére szépen összeért a két szál.

Habár izgalmas a történet, sokan haltak meg, vagyis nem félnek megölni az embereket, volt itt kaland és akció, hatalmi harcok és romantika is, nálam mégis a karakterek és kapcsolataik viszik a pálmát. Ha idegeneket zárnak össze egy helyre, ott mindig elszabadulnak az indulatok... alakulnak örök barátságok és szerelmek, rivalizálások és gyűlölködés jelenik meg, és ha ezeket a dolgokat jól ábrázolják, akkor annak én csak örülni dolgok. Nekem ez tetszett leginkább a The 100-ban. A két legjobb karakter a sorozatban egyértelműen Clarke és Bellamy, és ezen szerintem senkivel se kell vitatkoznom. A "hercegnő és a király" a csapat vezetői és jó volt látni, ahogy ellenségekből lassan szövetségesekké fejlődnek, hogy egyenrangú vezetők lesznek, akikre a csoportnak szüksége van. Clarke és Bellamy tipikus vezetői tulajdonságokkal rendelkeznek, és amiben gyenge az egyikük, abban kiegészíti őt a másik. Ketten a tökéletes vezetők.

Tudom, hogy nagyon sokan azt szeretnék, ha ők ketten összejönnének valamikor, de megmondom őszintén, hogy én ellene vagyok. Clarke és Bellamy remek karakterek, végre barátok és szövetségesek lettek, tisztelik egymást, együtt dolgoznak, és ezt a remek dinamikát egy szerelmi kapcsolat hihetetlen gyorsasággal rontaná el. Főleg a CW csatornán, ami az értelmetlen és irritáló szerelmi háromszögek és a nyavalygó tiniszerelem melegágya. Szerencsére nem csak ők ketten érdekes karakterek, én például kifejezetten bírom Ravent, aki egy hihetetlen okos és talpraesett csaj, vagy pedig Jaspert, aki egy folyton bohóckodó és éretlen fiúból a végére komoly és felelősségteljes tagjává vált a csapatnak. Bellamy és Octavia, az egyetlen testvérpáros, kapcsolata szintén kedvencem, és imádom őket, mert hihetetlenül szeretik egymást, és mert habár néha veszekednek és Bellamy túlzottan is védi néha a húgát, mégis ők az egyetlenek az egész csoportban, akik nincsenek totál egyedül, és akik mindig számíthatnak egymásra.

De nem csak a fiatalok között akadnak érdekes karakterek, hanem a felnőttek között is. A fenti arki hatalmi harcok és a reménytelen küzdelem a túlélésért nem volt olyan unalmas, mint vártam, sőt a legszebb és legmeghatóbb momentumok az Arkhoz kötődnek. A felnőttek közül az évad végére teljesen megkedveltem Kane-t. Az elején nem tudtam őt hova tenni, azt hittem ő a "fő mumus" a történetben, de a végére kiderült, hogy egy hihetetlen lelkiismeretes ember, akinek egyetlen célja van: az emberiség megmentése - ezért gyakorlatilag bármire képes. Az elején talán ellenszenvesnek tűnhet a drasztikus ötletei és intézkedései miatt, de a végére csak megmutatta emberibb oldalát. Jaha távozásával egyértelmű, hogy Kane lesz a túlélők új vezetője és remélem méltó vezető válik belőle.

Kicsit elszaladt velem a ló, így próbálom a végét rövidre fogni, mert igazából még rengeteg tudnék erről a sorozatról beszélni, azt pedig nem akarom. Eddig úgy tűnhet számotokra, hogy a The 100 a világ legtökéletesebb sorozata, pedig ez koránt sincs így. Látom a hibáit, hisz voltak logikátlanságok, amikor csak fogtam a fejem, de engem nem is ezek idegesítettek a legjobban. Elmondom mi az a két dolog, ami engem erősen irritál a sorozatban. Az első Finn. Én ezt a fiút egyszerűen nem bírom. Semmilyen karakter, kihasználja Clarke-t, értelmetlenül megbántja Ravent, és olyan ostoba megszólalásai vannak időként, hogy csak fogom a fejem. Az évad végére annyira megutáltam már, hogy a halálát kívántam. Sajnos van egy olyan érzésem, hogy nem fog meghalni, és a második évadban is el kell viselnem. A másik, ami nem tetszett, az Octavia és Lincoln szerelmi szál. Ennek se láttam sok értelmét, mivel gyakorlatilag 1 rész alatt szerettek egymásba, de hogy tulajdonképpen mit is szeretnek annyira a másikban az számomra rejtély. Szerintem nem illenek össze és ezt a nagy "Rómeó és Júlia" szerelmi kapcsolatot meg egyáltalán nem tudtam átérezni.

A The 100 egy roppant szórakoztató sorozat a hibái ellenére és az izgalmas történet, valamint a remek karakterek egyből lekötik a néző figyelmét. Örülök a második évados berendelésnek, és remélem az is csak 13 részes lesz, én annak jobban örülnék. Ősszel érkezik a folytatás, el sem tudom mondani mennyire várom.
Értékelés: 10/8 (Finn irritáló karaktere és Octavia és Lincoln béna kapcsolata miatt jár a két mínusz pont.)

1. évad előzetes:

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el

Fülszöveg:
Hadd mondjam el… Miért kerülik Melindát iskolatársai? S ő miért viselkedik olyan különösen? Alig beszél, egyre inkább magába zárkózik, pedig nagyon is szeretne ismét a közösséghez tartozni. Történhetett valami, de mi és mikor? Mi okozza a zavart a tizennégy éves lányban s körülötte? Mi oszlathatja el annak a borzalmas nyári bulinak az emlékét, s teheti a helyére az ott történteket?
Ezt meséli el a szerző díjnyertes, több nyelvre lefordított, drámai erejű, ugyanakkor az iróniát sem nélkülöző könyvében.

Az írónőtől egy könyvet olvastam csak korábban, a Jégviráglányokat, mely teljesen a szívemig hatolt és napokra a gondolataim közé férkőzött. Akkor világossá vált számomra, hogy Anderson remekül ért a komoly témák ábrázolásához, így tervbe vettem a másik könyvét, a Hadd mondjam el-t. Be kell vallanom, hogy elsőnek a filmet láttam, mert igen, ebből a könyvből filmet készítettek évekkel ezelőtt, Speak (Beszélj!) címmel. Mikor a filmet láttam, akkor még nem tudtam, hogy könyvből készült, és nem sokkal ezelőtt sikerült összekapcsolnom a filmet a könyvvel, ennek következtében pedig még jobban érdekelni kezdett a könyv. Így jutottam el az olvasásáig.

A Jégviráglányokhoz hasonlóan Anderson most is egy komoly témát szedett elő, a nemi erőszakról ír. Melinda-t egy buliban megerőszakolták még az iskola kezdete előtt, és a regény azt mutatja be, hogy egy fiatal 13 éves lány miképp tudja feldolgozni ezt a szörnyű traumát. A könyv egy tanévet mutat be és negyedévekre van bontva. Minden negyedév egy nagy fejezetet jelent, és mindegyikben számos apróbb kis fejezetre oszlik a történet, mindegyik saját címmel lett ellátva. Természetesen Melinda a narrátor, ő meséli el nekünk, mi minden történik vele, hogy milyen érzések kavarognak a fejében, hogy miként próbálja magát túltenni a traumán, és hogy miképp próbálja feldolgozni azt.

Melinda egy igen fiatal lány, és máris olyan rettenetes dolgot ment keresztül, amit én senkinek se kívánok az életben. Még az ellenségemnek sem. A nemi erőszak szerintem a nők ellen elkövethető bűnök egyik legsúlyosabbika, ami engem mindig kifejezetten felháborít, és amelyik férfi ilyen dologra képes, azt én nyugodt szívvel kasztráltatnám. (Elnézést az erős kifejezésért, de ez az őszinte véleményem.) Melinda nehezen dolgozza fel a traumát, hiszen még igazából azt sem tudja felfogni, hogy mi történt vele. Alig volt 13 éves, szégyellte a dolgot, nem mondta el senkinek. Ezért az lett a könyv címe ami, Melinda egy év alatt jut el arra a szintre, hogy képes lesz beszélni a dologról, hogy képes lesz elmondani, mit tettek vele.

Mivel Melinda nem beszél sokat, így a könyv nagy része inkább csak leírásból és Melinda belső gondolataiból áll. Annak ellenére, hogy Melinda fiatal, mégis igen érett, komoly és őszinte gondolatai vannak. Átlátja a családja helyzetét, a szülei igazából nem foglalkoznak vele, folyton dolgoznak, és az egész családi boldogság tulajdonképpen csak egy kirakat. A szülei „annyira figyelnek rá”, hogy csak hetekkel később veszik észre, hogy a lányuk nem is beszél egy ideje, hogy valami baja van. Fel sem tűnik nekik, hogy Melinda-val valami nincs rendben. Melinda azért nem mond nekik semmit, mert szerinte a szülei amúgy se hinnének neki.

Nem csak a családi helyzete bonyolult, hanem a nyár végi buli óta a barátai se állnak vele többé szóba. Melinda kihívta a zsarukat ijedtében, azután, ami vele történt, így a bulit feloszlatták, és a korábbi barátai megharagudtak rá, és többé hozzá sem szóltak. Velük se tudta megbeszélni a dolgot. Egész éven keresztül magányosan próbálja túlélni az iskolát, depressziós, semmi sem érdekli, lóg az órákról, nem tanul, nem beszél, csak a művészetóra érdekli, csak ott tudja kiélni az érzéseit. Az írónő szépen és fokozatosan mutatja be Melinda lelki állapotának romlását, majd pedig javulását, hogy miként dolgozza fel a történteket.

A könyv nagyon rövid, alig 200 oldal, így gyorsan lehet vele haladni, már ha valakinek nem üli meg a gyomrát ez a kényes téma és a kifejezetten depressziós főhősnő. Komoly témáról szól, egy fiatal lány tragédiáján keresztül, érdekes szerkezeti bontásban. Nekem tetszett a könyv, habár nem tudom megmondani miért, nálam mégis nagyobbat ütött az írónő másik könyve, a Jégviráglányok. Lehet azért, mert azt olvastam elsőnek. Ez a könyv is jó, nem azt mondom, hogy nem, csak valahogy mégis a másik jobban a gondolataim közé férkőzött. Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki nem rémül meg az ilyen komoly témáktól, és szerintem a film is megérdemel egy esélyt. Senkit ne riasszon el, hogy Kristen Stewart alakítja a főszereplőt, Kristen ebben a filmben valahogy egészen hiteles. (Fiatalabb korában, jóval a Twilight előtt mintha sokkal jobban tudott volna színészkedni, de ez csak saját vélemény.)

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/laurie-halse-anderson-hadd-mondjam-el

Értékelés: 5/5

Lauren Oliver: Rekviem (Delírium 3.)

Fülszöveg:
A Delírium-trilógia befejező kötetében Lena az Ellenállás teljes jogú tagjává válik. A Káosz című részben előkészített lázadás nyílt forradalommá növi ki magát, és Lena a harcok kereszttüzébe kerül.
A Rekviemet egyszerre olvashatjuk Lena és Hana szemszögéből. Egymás mellett élnek, mégis falak választják el őket, egészen addig, amíg sorsuk útjai keresztezik egymást…

Lauren Oliver akkor vált az egyik kedvenc írómmá, mikor az első könyvet olvastam tőle, a Mielőtt elmegyek-et. Aztán következett a disztópikus trilógiája, a Delírium könyvsorozat, aminek az első része elvarázsolt a gyönyörű írásmóddal és hangulattal, a második része még jobban tetszett Lena reálisan ábrázolt jellemfejlődése és a harcok kibontakoztatása miatt. Most adódott lehetőségem olvasni a trilógia befejező kötetét, és bevallom nem tudtam, hogy mire számítsak. Sokfélét lehetett olvasni a könyvről, alacsonyabb az értékelése a moly.hu-n, mint az előző kettőnek, így félve kezdtem neki.

A fülszöveg elég rövid, így gondoltam hozok egy kicsit bővebb leírást. A harmadik könyv történetét felváltva olvashatjuk Lena és Hana szemszögéből. Lena tovább menekül és küzd a többi lázadóval a rendszer ellen, a Vadonban törnek előre, újabb lázadó csapatokkal találkoznak, míg végül útjuk vissza nem vezeti őket Portlandbe, hogy ott dőljön el a végső ütközet. Lena közben próbálja megtalálni a helyét, és tisztázni magában az érzéseit Alex és Julian iránt. A történet másik felét Hana meséli el nekünk, általa pillanthatunk be az ellenséges oldal működésébe, és abba, hogy milyen egy kikezelt lány élete, akinek nem kell többé aggódnia a betegség miatt.

Elsőnek nem értettem a két nézőpont szükségességét, és elég sokáig csak fogtam a fejem Hana fejezetein, mert az egészet értelmetlennek láttam. Úgy gondoltam, kit érdekel Hana "nyomora", miközben Lena élete sokkal nehezebb, kalandosabb és érdekesebb. Akkor még úgy hittem, hogy sokkal jobb lenne a könyv, ha végig csak Lena fejében lennénk. Aztán megvilágosodtam és rájöttem, hogy igazából nagy jelentősége van a Hana nézőpontnak is. Egyrészt, mint már említettem, általa láthatunk bele a másik oldal működésébe, hogy a rendszer vezetői miként próbálják leverni a lázadást és újra békét teremteni. Hana-t a következő polgármester feleségének jelölték ki, így az esküvőjére készül látszólagos boldogságban. Ám hamarosan észreveszi magán, hogy a kikezelés talán mégsem volt olyan sikeres, mint azt mindenki képzelte.

Hana rövidesen elkezd megváltozni, bűntudata támad azért, amit Lena-val tett, ami ugyebár nem történhetett volna meg, ha sikeres lesz a kezelése. A kezdetben kedvesnek és figyelmesnek tűnő vőlegényéről kiderül, hogy egy hatalommániás, kegyetlen őrült, így Hana elkezd nyomozni, hogy kiderítse mi történhetett Fred előző feleségével. Ha azt írnám, hogy Hana fejezetei unalmasak voltak, akkor hazudnék. Az elején talán annak tűnik, és még én sem láttam az értelmét, de aztán rájöttem, hogy fontos, hogy belelássunk a másik oldal működésébe, hogy lássuk mi lett volna Lena sorsa is, ha nem szökik meg. Hana reálisan és szépen ábrázolt jellemfejlődésen megy keresztül, és a végül sikerül kiállnia magáért.

A másik történetszál Lena szemszögén keresztül vezet végig, és habár nekem a Hana-é is tetszett, mégis a Lena-é sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozik. Bemutatja, hogy milyen a Vadonban az élet, hogy miként próbálnak boldogulni az ottani emberek, és hogy végül miként fognak össze és állnak ki az elnyomó hatalom ellen. Kellően nyomorult és viszontagságos a kinti élet, mégis kissé csalódottan olvastam a könyv végi nagy összetűzéseket. Elég gyengécske volt a lázadás, és ami a legjobban kiakasztott, hogy a könyvnek nincs is normális befejezése. Igen... olyan, mintha vagy 50 oldal hiányozna a végéről. Mikor a végére értem csak ültem percekig a könyv fölött, és pislogtam nagyokat, hogy akkor most tényleg ez a vége vagy csak nekem hiányzik néhány oldal.

A végén elmarad a rendes lezárás, nem tudjuk meg, hogy melyik fél győz a harcban, nem tudjuk meg, hogy mi lesz eztán Lena, Julian, Alex és Hana sorsa, és tudom, hogy nem ennek kellene a legfontosabbnak lennie egy ilyen könyvben, de arra sem kapunk választ, hogy akkor most Lena kivel marad a végén. Erős hiányérzettel fejeztem be a Rekviemet. Talán az írónő szándékosan hagyott ilyen befejezetlen véget és mindenkinek a képzeletére bízta, hogy ki milyen befejezést gondol ki magának, de valamiért nekem most szükségem lett volna egy normális lezárásra. Én Alexnek szurkoltam, és annyira szerettem volna, ha Lena és ő újra egymásra találnak.

Egyetlen nagy negatívum van a könyvben, amit mindenképp meg kell említenem. Lena ebben a könyvben úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett liba. Rossz volt nézni a sértődést/drámát/féltékenykedést, amit levágott Alex miatt, és persze hogy ő volt megsértődve a végén, mikor Alex nem szólt hozzá többet és nem akart tőle semmit. Ráadásul Lena Juliannal is végig csak játszott, hitegette szegény fiút, miközben végig Alex és az új lány miatt féltékenykedett. Lena karakterfejlődése eddig olyan szépen volt ábrázolva, egyre erősebb, magabiztosabb és okosabb lett, és a befejező könyvben az írónő gyakorlatilag lerombolta az egészet. Ezen húzása miatt most kifejezetten ellenszenves volt számomra Lena.

A várakozásaimmal ellentétben nem volt ez olyan rossz könyv, de mint egy komoly disztópiás trilógia befejező része... úgy hagyott némi kívánnivalót maga után. Lena karakterének lebutítása kettétörte a korábban felépített remek jellemfejlődését, míg vele szemben Hana karaktere végre révbe ért, megkomolyodott és felnőtt, vállalta a korábbi hibáiért a felelősséget és a végére kiállt magáért. A lázadás, a harcok nem kaptak olyan nagy szerepet, mint vártam volna, és egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy a könyv vége ilyen lezáratlan maradt. Erős hiányérzet maradt bennem a könyv befejezése után, és ezért nem tudok a lentinél több pontot adni. Sajnálom, mert jól indult ez a könyvsorozat, ennek ellenére még adok majd később esélyt Lauren Olivernek, ha megjelenik egy újabb könyve magyarul.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/lauren-oliver-rekviem
Értékelés: 5/4

Gail Carriger: Változatlan (Napernyő Protektorátus 2.)

Fülszöveg:
Alexia Maccon, Woolsey grófnéja egy kora esti órán arra ébred, hogy férje, akinek, mint minden rendes farkasembernek, illedelmesen aludnia kellene, teli torokból ordít mellette. Később el is tűnik, magára hagyva Alexiát, akinek így egyedül kell megbirkóznia egy egész természetfeletti regimenttel, akik már ott várják lakása küszöbén; az űzött szellemek seregével, és Viktória királynő haragjával. Ám Alexia fel van fegyverezve: van egy legújabb divat szerint készült napernyője, és harapós modora. Még amikor nyomozása Skóciába, a rusnya mellények honába sodorja, és egy egész farkas falkával kerül szembe, akkor is helytáll. Erre pedig csak egy lélektelen képes… Arra is marad ideje, hogy megkeresse elkóborolt férjét – ha akarja.

Gail Carriger sorozatának első része azonnal megvett magának szokatlan, de mégis igazán kedvelhető stílusával. Az írónő valami igazán egyedit teremtett, olyan könyvet írt, ahol a klasszikus szépirodalmi stílust és a fantasyt ötvözte egybe. Tisztában vagyok vele, hogy több hasonló könyv is van a piacon, de egyiknek sem ilyen a stílusa és a nyelvezete, mint a Napernyő Protektorátusnak. Én mindig értékelem az újító szándékot, ha valaki valami egyedit alkot, és ha ráadásul ez még izgalmas, vicces és szórakoztató is, akkor nyert ügye van nálam. Ilyen volt a Lélektelen, és ilyen lett a második rész, a Változatlan is.

Alexia talált végül férjet magának és nem kell életét vénlányként leélnie. Lord Maccon felesége lesz, így tulajdonképpen egy vérfarkas falka egyik alfája. Alexia élete ezelőtt sem volt éppen kalandoktól és bonyodalmaktól mentes, de feleségként sem kell eztán unatkoznia. Az Árnyékkormány fontos tagjaként dolgozik Viktória királynő szolgálatában, és emellett meg kell birkóznia a házasélettel is. Aztán egy váratlan napon a Londonban élő természetfeletti lények hirtelen elvesztik természetfeletti státuszukat, így ki kell derítenie, hogy mi folyik a háttérben.

A sorozat második könyve legalább annyira tetszett, mint az első, remek folytatás és elejétől a végéig teljesen lekötött. Annyira magával ragadott a szokatlan stílus, Alexia csípős nyelve és az izgalmas történet, hogy alig két nap alatt olvastam ki a könyvet. A stílus ugyanaz, mint korábban, a történet van annyira érdekes, hogy lekösse mindenki figyelmét, és akinek tetszett az első könyv, annak ez is ugyanannyira fog. Igazából nem nagyon tudnám elmondani, hogy mi annyira megkapó ebben a könyvben, mindenkinek el kell olvasnia, hogy megértse miért annyira különleges. Ráadásul a magyar fordítás roppant jól sikerült, egyike a legjobbaknak, mert tökéletesen át tudja adni az eredeti szöveg hangulatát és stílusát.

Nem szeretnék sokat elárulni a történetről, csak annyit, hogy én már az elejétől sejtettem ki a "titokzatos kém", hisz annyira nyilvánvaló volt, ennek ellenére tetszett a történet és annak felépítése. Mégis, akármilyen lenne a történet, még ha azon halálra is untam volna magam, bőven kárpótolt volna a hiányosságokért az írói stílus és a remek karakterek. Mindegyik megérne egy hosszas elemzést, mert mindegyikük kerek egész, saját stílussal, jellemmel, jó és rossz tulajdonságokkal, és annyira egyediek és szórakoztatóak, hogy már csak a karakterek miatt megéri elolvasni ezt a könyvet. Alexia kedvelhető főhős, erős és határozott nő, ami a 18. században igenis ritka volt és néha épp ezért botrányosnak tekintik a viselkedését. Én nagyon bírom Ms. Hisselpenny-t, rajta nagyokat lehet vigyorogni, és a kis szerelmi afférja annyira aranyos volt, hogy csak mosolyogni lehetett rajta és a szívszerelmén. És persze Lord Akeldama-t sem hagyhatom ki, aki szintén egy nagy figura.

Nem szeretném elfelejteni megemlíteni a hangulatos és reális történelmi hátteret. Mivel ez egy steam-punk regény, így természetesen az elengedhetetlen 18. századi környezet sem hiányozhatott. A ruhák, a helyszínek, a beszédstílus és a karakterek viselkedése mind hűen tükrözte a korszakot, és persze megjelentek a technikai vívmányok, a feltalálás fontossága és sikeressége. Nagyon élveztem a könyvet, és a vége miatt kifejezetten várom a folytatást, lehet hogy a közeljövőben el fogom olvasni, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz most Alexia-val és Macconnal. Még szerencse, hogy már megjelent magyarul.
Ui: A borító iszonyatosan tetszik, folytatja az első által megkezdett sémát, miközben a színvilága és a rajta elhelyezett kis utalások pedig a könyv fontosabb elemeit jelenítik meg.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/gail-carriger-changeless-valtozatlan
Értékelés: 5/5

X-Men: Az eljövendő múlt napjai

A történet:
A mutánsok köztünk élnek. Ez így volt a múltban is, és így lesz a jövőben is. Legfeljebb nem ebben a sorrendben. Az alternatív jövőt, a mutánsok és emberek közti háború újabb fejezetét bemutató filmben az X-Men-mozik mindkét generációja játszik: a több, egymást keresztező idősíkon bonyolódó történetben Xaiver professzor tanítványainak nemcsak az emberekkel és az emberekben örök ellenséget látó mutánsokkal kell megküzdeniük - immár robotokat is bevetnek ellenük. A sok mutánsnak és a sok harcnak egyetlen célja van: meg kell akadályozni egy a jövőben készülő katasztrófát. De erre csak egyféleképpen van lehetőség: meg kell változtatni a múltat. (Forrás: port.hu)

Az év legjobban várt képregényfilmje volt számomra, hiszen az X-Men a második kedvencem a Batman filmek után. Úgy vélem hibáztam, hiszen a film megnézés előtt sok kritikát elolvastam és mindegyikben istenítették azt. Hogy elvileg ez az eddigi legjobb X-Men film, ami valaha készült. Hogy mennyire szuper a történet, hogy mennyire élnek a karakterek a vásznon, hogy mennyire remek az akció, és hogy mennyire jó ötlet volt a jövőt és a múltat egy filmbe egybegyúrni. Nagy elvárásaim voltak, és fel voltam készülve életem eddig legjobb X-Men filmjére. Csalódtam.

Mielőtt azonban érkeznének a feldühödött és támadó kommentek, hogy de azért is szuper a film, akármilyen ostoba is vagyok, hogy ez nem veszem észre, mindenkit megnyugtatok, hogy tetszett a film. Jó volt, élveztem, de mégsem azt kaptam, amit vártam. Néztem a filmet, tetszett, de a végén mégsem éreztem azt a nagy katarzist, amiben reménykedtem. Valami hiányzott nekem, valami nem stimmelt és szomorúan kell megállapítanom, hogy nem értem miért magasztalták a csillagokig ezt a kritikusok. Ismétlem... jó a film, és tetszett, de nem éreztem azt a nagy katarzist. Szerintem nem ez az eddig készült legjobb X-Men film, de azért ott van a jobbak között.

Kezdjük azzal, hogy mi tetszett benne. Imádtam Pietro-t (Petert), és tényleg ő a film egyik üde foltja. Iszonyat keveset szerepelt, de a jelenetei ütnek, és a karakter megérdemelne egy saját filmet, hisz annyi lehetőség van benne. Külön örültem annak, hogy volt egy kis utalás a közte és Magneto közötti kapcsolatról, mert én féltem, hogy ezt ki fogják hagyni. Mellesleg egy irtó tehetséges színész kapta meg Pietro szerepét, az American Horror Story óta imádom Evan Peterst, és remélem a szerep által megkapja az őt illető figyelmet Hollywoodban. (Szerencsére a következő X-Men filmben is szerepelni fog, hurrá!!!) A másik dolog, amit kifejezetten értékeltem, hogy VÉGRE nem Farkas lett a film központja, mint minden korábbi X-Men filmben. Nem tudom miért, de én ki nem állhatom Farkast és a korábbi filmekben irritált, hogy mindig ő volt a középpontban. Itt szerencsére megmaradt mellékszereplők szintjén, és így könnyen el tudtam viselni. Mellesleg igazán jó ötlet volt, hogy belevitték a filmbe a Farkas és Stryker szálat, örültem, hogy így visszautaltak a korábbi filmekre, és nem hagyták figyelmen kívül, hogy Strykernek mekkora szerepe lesz Farkas életében.

Igazából ezt a két dolgot tudnám kiemelni, ami különösen tetszett a filmben, persze ismét hangsúlyozom, hogy jó film ez, csak én valahogy többet vártam. Nagyok voltak az elvárásaim, így csalódtam. Azt nyilatkozták a készítők, hogy ezzel a filmmel fogják megmagyarázni a korábbiakban megjelent logikai bakikat. Némelyik sikerült, némelyik nem, és még azért maradt pár megmagyarázatlan dolog. Nem tudtuk meg, hogy Magneto hogyan kapta vissza az erejét a jövőben, és nem magyarázták el világosan, hogy Charles hogy lehet életben, ráadásul a saját testében. Nem láttam értelmét a sok mellékszereplőnek, akik körülbelül két jelenetben szerepeltek, és aztán meghaltak. Szerintem elég lett volna kevesebb szereplő, és akkor talán több idő maradt volna a karakterfejlődésre.

Mert igen, a film egyrészt a karakterábrázolás hiányosságain csúszott el. Lehet csak én nem értettem, de úgy alapból a múltban, Mystique tulajdonképpen miért is akarta megölni Trasket? Azt értem, hogy a barátai meghaltak, meg minden, de miért csak Trasket akarta ezért megölni? Nem értettem még ezt a Charles-Raven és Erik "szerelmi háromszöget" sem, amit annyira a képembe akartak tolni a készítők, holott semmi alapja sem volt a korábbi film alapján. Annyira nagy drámának akarták a hármójuk kapcsolatát ábrázolni, annyira el akarták velem hitetni, hogy köztük valami szoros kapcsolat van, hogy az egész inkább a visszájára sült el. 10 év telt el az Elsők film óta, és Charles drogos hippiként elvonult önmarcangolásban tengeti napjait, Erik börtönben csücsül, Raven meg járkál a nagyvilágban. Nem mutatták meg nekünk, hogy például Erik és Raven hogyan kerültek szoros kapcsolatba, épp ezért nem tudtam átérezni a köztük lévő "mély" köteléket. Nem értem, hogy Charles miért Erikre haragudott meg azért, mert Raven elment. Nem mintha a lányt annyira noszogatni kellett volna, ment az magától.

Mielőtt megírtam volna ezt a kritikát sokat gondolkoztam azon, hogy vajon miért érzem ezt a csalódást a film megtekintése után, és igazából nem tudom megmondani a pontos okát. Talán a karizmatikus ellenség hiányzott, akivel a csapat szembeszáll a jó ügy érdekében. Itt nem kaptunk egy fő gonoszt, hanem tulajdonképpen az emberiség képviselte ezt a szerepet. Szerintem egy képregényfilmbe mindig kell egy "ellenség", aki ellen harcolnak a jók. Az első filmben ott volt Magneto, a másodikban Stryker, a harmadikban a Főnix, az előzményfilmben pedig Shaw. Itt ez a meghatározó karakter hiányzott. Trask nem számít ennek, hisz ő is iszonyat keveset szerepelt, és akármennyire szeretem a Trónok harcában Peter Dinklage-t, itt olyan halovány volt az alakítása, mintha benne se lett volna a filmben. A magyar hangja meg valami borzalmas, egyáltalán nem illik hozzá.

Csalódva fejeztem a be a filmet, mert nálam nem érte el azt a nagy hatást, mint vártam volna a sok pozitív kritika és nagy elismerés miatt. A történet élvezetes, a karakter jók, habár a főszereplők lehettek volna egy kicsit hangsúlyosabbak, és szerintem jó néhány mellékszereplőt nyugodtan el lehetett volna hagyni, mert nem sok vizet zavartak, és akkor talán több játékidő marad a fontosabbaknak. A jövő és a múlt kölcsönhatásai szépen összeforrtak, mikor kellett és a színészek nagy többsége még mindig remek, habár szerintem most nem volt egyiknek se valami iszonyat nagy feladata. Micheal Fassbander, Jennifer Lawrence és Evan Peters emelkedtek ki a többiek közül, mindhármukat dicséret illeti, habár azért Magneto történetszála lehetett volna egy kicsit összetettebb.

Jó volt a film, de nem annyira, mint vártam. Mindenesetre várom a következő X-Men filmet, remélem az ennél nagyobbat fog ütni, hiszen ehhez minden feltétel adott. Végre kapunk majd egy erős ellenséget Apokalipszis személyében, és VÉGRE újra lesz Gambit, aki bízom benne nagyobb szerepet kap majd, mint az első Farkas filmben. Kár hogy két évet kell rá várni, de reméljük mindez meg fogja érni.
Értékelés: 10/7

Előzetes: